Adriana Trigiani

SZERELMEM, NELLA

GEOPEN KÖNYVKIADÓ 2005

A mű eredeti címe: The Queen of The Big Time © The Glory of Everythink, CO.

Fordította: Szűr-Szabó Katalin

Hungarian translation © Szűr-Szabó Katalin 2005

Nagyanyám, Yolanda T. Trigiani

emlékére

ELSŐ RÉSZ

1924-1927

4

ELSŐ FEJEZET

A tanítónőm, Miss Stoddard ma látogatja meg a szüleimet. Levelé-ben azt írta, hogy „Nella Castelluca továbbtanulásáról” szeretne velük be-szélgetni. Hivatalos levél: írógépen írták, a tanítónőm töltőtollal írta alá, a dátum 1924. október 1-je, és a tetején egy arany pecsét díszeleg, amelyen ez áll: PENNSYLVANIAI KÖZOKTATÁSÜGYI HATÓSÁG. A farmunkra sosem érkeznek díszes levelek, csak az Olaszországban élő rokonaink kéz-zel írt levelei. Mama megőrzi nekem Miss Stoddard levelét egy dobozban, ahol a fontos iratokat tartja. Néha megkérem, hogy mutassa meg, és vala-hányszor elolvasom, ugyanazt az izgalmat érzem.

Remélem, a szüleim megengedik, hogy Rosetóba járjak iskolába. A delabole-i elemibe csak hetedikig lehet járni, azt pedig már kétszer jártam ki, hogy ne kelljen abbahagynom a tanulást. Miss Stoddard igyekszik majd meggyőzni a szüleimet, adjanak lehetőséget számomra, hogy középiskolába járjak, mert „nagyon tehetséges” vagyok.

Öt lány közül a harmadik vagyok, és eddig még semmivel sem tűntem ki. Most végre úgy érzem, rám került a sor. Olyan, mintha egy csodálatos ver-senyben vennék részt: elhallgatott a zene, a bekötött szemű lány ujja rám szegeződik, én nyertem a kalácstáncot! Amióta a levél megérkezett, egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egyszerűen képtelen vagyok rá. Gyökeresen megváltozik majd a világom, ha a szüleim engedik, hogy továbbtanuljak. A két nővérem, Assunta és Elena hetedik után abbahagyták az iskolát. Egyi-kük sem akarta folytatni, és a farmoji4s annyi a munka, hogy a továbbtanu-lás szóba sem került.

A vendég tiszteletére segítettem mamának kitakarítani a házat, de aztán mama kiküldött, mert idegesítettem. Még hogy ő ideges? Nem is tudom, hogy bírom majd ki délután kettőig!

Amikor a bekötőutunk végében álló öreg szilfa törzsének dőlök, a késő délutáni napsütés úgy szikrázik át a leveleken, mintha csillaghullást látnék, és hunyorognom kell, hogy az éles fény ne bántsa a szememet. Frissen hal-ványszürkére festett házunk a dombon túl úgy táncol a föld felett, mint egy felhő.

Még a lábamnál csörgedező patak is mintha lehetőségekről dalolna, a vízben ezüstösen csillogó régi kövek mintha ezüstdollárok volnának. Bár-csak így volna! Összegyűjteném őket, teleraknám velük a zsebeimet, és el-vinném őket mamának, hogy azt vegyen belőlük, amit csak akar. Amikor anyámra gondolok – és ez napjában sokszor előfordul –, eszembe jut, meny-nyi mindene nincs, és aztán megpróbálom kitalálni, hogy is adhatnám meg neki mindazt, amire szüksége van. Szép edényeket, puha szőnyegeket, csil-logó gyűrűket. Zománcozott edényekkel, csupasz, festett padlódeszkákkal és azzal a medalionnal kell beérnie, amit papától kapott eljegyzési ajándé-kul. Papa mindig mosolyog, amikor mamával kapcsolatos álmaimat emlege-tem, és néha úgy érzem, ő is szeretné szép holmikkal meglepni, de hát csak farmerek vagyunk.

5

Bárcsak tanulhatnék, akkor jó állást szerezhetnék, és mindent megadhat-nék mamának! Papa szerint mamától örököltem az eszemet. Mama nagyon gyorsan tanul; tulajdonképpen segítség nélkül tanult meg angolul beszélni és olvasni. Amikor csak tudja, mama esténként papát tanítja angolra, és ha pa-pa nem tudja jól kiejteni a szavakat, mama nevet, papa meg olaszul károm-kodik, és olyankor mama még jobban nevet.

Bűntudat gyötör, hogy olyan boldog vagyok, mert szomorú évszakban já-runk: ilyenkor a delabole-i zöld dombok karamellszínűre sárgulnak, ami a tél közeledtét jelzi, és ez a disznóvágás ideje. Papa azt mondja, hogy ha enni akarunk, segítenünk kell. Régebben az öléssel kapcsolatos teendők nagyon felzaklattak, de ma már nem sírok annyit. Igyekszem lefoglalni magamat. Kiterítem a vásznat, amire a füstölőben a belsőségek kerülnek, mielőtt kol-bászt készítenének belőlük, és sorba állítom a fahordókat, amelyekbe a hús-cafatok kerülnek. A húgaimat is megtanítottam, hogyan válasszák szét a belsőségeket, és hogyan mossák meg a forrás hideg vizében. Segítségben nincs hiány. Papa mindig meghívja a rosetói barátait, és nagy mulatságot csapunk. A nap végén rendezett vacsora a legjobb, amikor az asszonyok nyílt tűzön pecsenyét sütnek, és papa barátai olaszországi emlékeiket mesé-lik. Megnevettetnek minket, és így nem gondolunk annyit a halálra.

– Nella? – Mama hív a verandáról. – Itt vagyok! – kiáltom vissza. – Gyere be! – Int, és visszamegy a házba. Gondosan beteszem a könyvjelzőt a Jane Eyre-be, amit már harmadszor

olvasok, felkapom a többi könyvet is, és a házhoz futok. A festés óta már nem olyan kopott, és körülötte a talaj is szebb, egyenletesebb ősszel, mire a kecske teleette magát a fűvel. A farmunk sosem lesz olyan szép, mint a vá-rosi kertes házak. A farmon csak az szép, ami vadon nő. Élénksárga pity-panggal telehintett mezők, az utat szegélyező alacsony, apró piros virágú rózsasövény vagy a csűr mellett növő, fekete bibéjű sárga kúpvirág is a puszta véletlennek köszönhetik létüket.

Roseto csak hárommérföldnyire fekszik, de akár a tengerentúlon is lehet-ne. Amikor nem jár a kisvasút, mezőkön és a kertek alatt kell odagyalogol-nunk, de megéri. A vasút öt centbe kerül, az egész családnak drága beutaz-nia a városba. Papa néha előhozza a szekeret, befogja elé Moxie-t, a lovun-kat, és így visz be minket, de ezt gyűlölöm, mert a városban mái-mindenkinek autója van, és nevetségesen festünk az ócska szekéren.

Papa tudja, hogy imádok bemenni a városba, és csak nézegetni a házakat. Roseto dombon épült, a házak szorosan egymás mellé húzódnak, szinte ösz-szeérnek. Ha végignézünk a főutcán, a Garibaldi Avenue-n, csinos vörös téglás, fehér deszka- és szürke terméskő borításukkal a házak olyanok, mint a cukorkásdobozok.

A házak előtt kis kert van: a pázsit sima zöld négyszögét alacsony buk-szus sövény szegélyezi. Nincsenek hepehupák, a földből sem állnak ki pala-darabok. Az ösvényeket halványkék búzavirág szegi, mint a fodor a ruhán. A farmon gödrök és lyukak vannak, a fű csomókban nő. Roseto olyan, mintha el volna varázsolva: a nyurga ágú fügefáktól a nyitott falugasokig, amelyeket tavasszal fehér virágok borítanak, nyáron pedig illatos szőlő, minden csodálatos.

Még Roseto várossá válásának története is tündérmesébe illő. Időnként megkérjük papát, hogy mondja el, mert ő még emlékszik; akkoriban a város

6

csak egy tábor volt, ahol a kőbányában munkát kereső olasz férfiak laktak. A férfiakat

New Yorkban meg New Jerseyben nem vették fel, mert pugliaiak voltak, és olyan furcsa akcentussal beszéltek, amit az ottani olaszok sem értettek. Papa egyik barátja felfedezett egy hirdetést egy újságban: Pennsylvaniában munkásokat kerestek a kőfejtőbe, így aztán összedobták a kevéske megma-radt pénzüket, és vonattal Bangorba utaztak, ami úgy kilencven mérföldre van New Yorktól. Eleinte nem akartak olaszokat felvenni, de amikor a bá-nyatulajdonosok látták, milyen keményen dolgoznak a bevándorlók, elárul-ták, hogy lesz még munkahely. Így költöztek ide a mieink. Amint megálla-podott az első csoport, hazaüzentek, hogy jöhetnek még férfiak, és ők már a családjukat is hozták. Az olaszok végül a Bangor melletti Howell Townban telepedtek le, és egy másik területen, amit kifejezetten az olaszoknak tartot-tak fenn. A szülővárosuk után Rosetónak nevezték. Ez olaszul „rózsával bo-rított domboldalt” jelent. Papa azt mondja, hogy amikor a családok építkez-ni kezdtek, pontosan ugyanúgy helyezték el a házaikat, mint odahaza. Ha tehát szomszédok voltak Roseto Valfortoréban, akkor az új Rosetóban is azok lettek.

Papa paraszti családból származott, így amint összegyűlt egy kis pénze a bányabeli munkából, első dolga volt Roseto mellett földet bérelni és felépí-teni a gazdaságát. A földek Delabole-ban voltak a legolcsóbbak; a városhoz viszonylag közel estek, nekem mégis távol voltak. Papa néha még most is dolgozik a bányában, hogy egy kis pénzt keressen, de a megélhetésünket el-sősorban a farmon tartott három tehén, tíz csirke és tizenkét disznó biztosít-ja.

– Mama szépen elrendezett mindent – újságolja Elena, aki a verandát sepri. Tizenhat éves, csak két évvel idősebb nálam, de máris sokkal éret-tebbnek látszik. Elena segít mamának: vigyáz a két húgunkra, és segít a ház-tartásban.

Vékony, csinos lány, világos a bőre, és sötétbarna a szeme. Fekete haja hullámos, de valami szomorúság sugárzik belőle, ezért sok időt töltök vele, hogy felvidítsam.

– Köszönöm, hogy felsepersz – hálálkodom. – Én is azt szeretném, ha Miss Stoddard számára minden tökéletes volna

– mosolyodik el. A farmon nincs finomabb a tűzhelyen rotyogó kávé és mama sütőből

frissen kivett vajas piskótatésztájának illatánál. Mama keze nyomán csillog-villog minden. A konyhapadlót felmosta, minden edény a kampóján lóg, az asztalt kék-fehér kockás, vasalt terítővel takarta le. A nappaliban ropogósra keményített fehér muszlint borított a pamlagra, és a kandalló melletti kosár-ra, amiben gyújtóst tartunk, szalaggal átkötött levendulacsokrot tett. Remé-lem, Miss Stoddard nem veszi észre, hogy nincs sok bútorunk.

– Hogy nézek ki? – kérdezi mama, és lassan körbefordul sima szabású, hosszított derekú, fekete gombos, sötétkék krepp ünneplő ruhájában. Ma-mának sötétbarna a haja, amit befonva és a tarkóján kontyba tekerve visel. Széles az arccsontja, és mélyen ülő barna szeme van, a bőre pedig aranybar-na attól, hogy papával a földeken dolgozik.

– Gyönyörű vagy! Mama hangosan kacag. – Jaj, Nella, mindig hazudsz, hogy örüljek. De

nem bánom, mert jó a szíved. – Mama előhúz egy hosszú fakanalat az ab-

7

lakpárkányon levő barna korsóból. Szólnia sem kell, máris hozom a kamrá-ból a tavaly nyáron eltett málnalekvárt. Mama egy fűrészfogú kést fog a ke-zébe, a másik kezével leszorítja a kihűlt tortát, és egyetlen ügyes mozdulat-tal hosszában félbevágja. Akárhányszor ismétlem meg ezt a mutatványt, a kés mindig elakad. Mama leveszi a felső réteget, és a deszkára fekteti az al-só réteg mellé. A torta egyik lapjára lekvárt kanalaz, egyenletesen elosztja, majd a felső lapot visszaborítja, és tökéletesen elrendezi a lekváron. Végül benyúl a cukortartóba, és a szitával porcukrot hint a tortára.

Zia Irma olasz piskótatortája

1 csésze rétesliszt

6 tojás sárgája és fehérje 1 csésze cukor

1/4kávéskanál mandulaeszencia 1/4csésze víz

1/2 kávéskanál só 1/2 kávéskanál tisztított borkő

Melegítsük elő a sütőt 160 fokra. Szitáljuk át a lisztet. Verjük citromszínűre a tojássárgáját, majd fokozatosan adjuk hozzá a cukrot. Kever- jük hozzá a lisztet, majd oldjuk fel a mandula- eszenciát a vízben, és lassú keverés mellett ad- juk hozzá. Tegyük bele a sót és a borkövet. Egy másik edényben verjük fel a tojásfehérjét, amíg kemény nem lesz. Jól keverjük össze a tojássár- gájával elkevert lisztet és a kemény tojásfehér- jét. Öntsük a tésztát egy nem kivajazott 25 cen- tis kuglófformába. Egy órán át süssük, vagy amíg középen enyhe nyomásra ruganyosnak nem érezzük. Felfordítva hagyjuk kihűlni.

– Nos, elég jó a tanítónődnek? – kérdezi mama, amikor a legszebb táljára

teszi a tortát. – Szebb, mint amik a cukrászda ablakában vannak! Érzem, mama tudja, hogy megint hazudok. Bármilyen szép is mama tor-

tája, azt kívánom, bárcsak Marcellánál, a városi cukrászdában vett süte-ménnyel kínálhatnánk a vendéget. A bejárat fölött rózsaszín előtető van, és ha benyit a vásárló, csengő csilingel. Odabent kis, fehér kávéházi asztalok állnak, hozzájuk illő, fehér, kovácsoltvas, csavart háttámlás székekkel. Amikor papa bemegy, és a Castelluca-hagyományok szerint a születésna-punkra képviselőfánkot vesz, a cukrász fodros kis papírcsipke térítőbe cso-magolja őket, majd egy fehér keménypapír dobozba, amit spárgával köt ösz-sze. Még a doboz is elegáns. Egy széles karimájú kalapot viselő asszony ké-pe díszíti, aki kacsint, és zászlót tart, amin az áll: MARCELLA BOLTJA. Mama akármennyi cukrot hinthet a tortára, hogy mutatósabbá tegye, attól még egyszerű piskótatorta marad, ami az egyszerű sütőnkben sült.

8

– Megjött már a tanítónő? – rikkantja papa, amikor belép a házba, és mö-götte becsapódik a szúnyoghálós ajtó.

– Nem, papa – felelem, és nagy kő esik le a szívemről, hogy a tanítónőm még nincs itt, és nem hallja, hogy papa úgy kiabál, mint egy farmer. Papa bejön a konyhába, hátulról átöleli mamát, és megcsókolja. Papa száznyolc-van centi magas, fekete haját már ezüst csíkozza a halántékán. Vastag fekete bajsza van, amit mindig szépen nyír. Papa olajbarna bőrét sötétre cserzette a nap, mert mindig a tűző napon dolgozik. Válla kétszer szélesebb, mint ma-máé, és bár mama sem kicsi, apám mellett eltörpül.

– Nincs időm bolondozni – mondja mama papának, és eltolja papa kezét a derekáról. Titkon büszke vagyok arra, hogy mama parancsokat osztogat, mert ez életem fontos pillanata, és mama tudja, hogy jó benyomást kell kel-tenünk. Roma és Dianna szaladnak be a konyhába. Elena elkapja őket, és kezet mosat velük a mosogatónál.

– Segítettem papának megetetni a lovat – mondja Roma. Nyolcéves, édes és gömbölyű, mint a cukrászda kirakatában a sütemények.

– Jó kislány vagy! – dicséri meg mama. – És te, Dianna, mit csináltál? – Néztem – von vállat Dianna. Kicsi és fürge, de ügyességét nem kama-

toztatja a ház körüli munkában. Az esze mindig másutt jár. Hosszú, arannyal csíkozott gesztenyebarna hajával és kék szemével ő a legcsinosabb. Mivel Roma és Dianna között csak egy év a különbség, ők a legfiatalabbak, olya-nok, mint az ikrek, és úgy is kezeljük őket.

– Minden tökéletes – ölelem meg gyorsan a mamát. – Minek ez a nagy felhajtás, amikor csak Miss Stoddard jön. – Assunta a

legidősebb köztünk: magas, sápadt, nyurga lány, a haja koromfekete, barna szemének sarka lefelé görbül. Két szeme közt állandósult a ránc, mintha folyton azon törné a fejét, hogy kellemetlenkedhetne.

– Én kedvelem Miss Stoddardot – jegyzi meg csendesen Elena. – Miss Stoddard, na ne, nagy szám! – vág vissza Assunta. Elena rám néz, és az ablakhoz megy, hogy ne legyen Assunta útjában. Nővére árnyékában él, akárcsak mi mind. Assunta most

töltötte be a tizenkilencet, és mama olasz szülővárosában van vőlegénye. A házasságban évekkel ezelőtt egyeztek meg, és Assunta meg a fiú gyerekko-ruk óta leveleznek. Már alig várjuk, hogy személyesen is megismerjük. A fényképét már láttuk. Nagyon csinos, magasnak látszik, bár egy fényképről nehéz megállapítani, hogy az illető milyen magas. Elenával úgy gondoljuk, nagy szerencse, hogy Assuntát odaígérték, mert errefelé nincs férfi, aki el-venné a nővérünket. Assunta szinte senkivel sem jön ki, és az igazat meg-vallva a fiúk félnek tőle.

– A tanítónők mindenütt egyformák. Tanítanak – morogja Assunta. – Miss Stoddardnál jobb tanítónőm sosem volt – veszem a védelmembe. – Nem is volt más tanítónőd, te kis hülye – veti oda. Amiben persze igaza van. Mindig csak a delabole-i iskolába jártam. Ta-

valy majdnem egész évben Miss Stoddardnak segítettem a kicsiket olvasásra tanítani, és amikor vége a tanításnak, Miss Stoddard olyat vesz velem, ami már túl van a hetedikes tananyagon. Olvastam Edgar Allan Poe-t, Jane Aus-tent és Charlotte Brontët, és mindegyiküket nagyon szerettem. De Miss Stoddard most már úgy látja, hogy nagyobb erőpróbára van szükségem, és velem egykorúakkal kell iskolába járnom.

9

Assunta az asztalhoz hajol, és a tortát nézi. Mama a mosogató felé fordul. Papa a kamrába ment, így Assunta megragadja a kínálkozó lehetőséget, és hosszú, hegyes ujját a torta felé nyújtja, hogy belebökjön.

– Ne! – tolom el előle a tálat. Assunta fekete szeme összeszűkül. – Azt képzeled, elájul a piskótatortá-

tól? Ne nevettesd ki magad. – Nem tudom, azért vágom-e képen, ahogy rám néz, vagy az bőszít fel, hogy szándékosan el akarja rontani a tanítónőmnek sütött tortát, vagy tizennégy év ellentéte önti el az agyamat. Assunta megle-pődik, de aztán örül, hogy megvédheti magát. Visszaüt, majd karomba mé-lyeszti a körmét.

Mama elcibál tőle. Assunta mindig minden örömömet elpuskázza, de ezt a napot ő sem teheti tönkre. – Mi ütött beléd? – fog le mama.

Szeretném elmondani neki, hogy soha semmire nem vágytam úgy, mint arra, amit Miss Stoddard ma meg akar beszélni velük, de megszoktam, hogy soha nem árulom el, amit igazán szeretnék, nehogy Assunta valahogy ki-fundálja, hogyan fosszon meg tőle. Mama nem érti, miről van szó, egysze-rűen nem látja, milyen a nővérem, és azt követeli, hogy tisztelettel bánjunk egymással. De hogy tisztelhetnék valakit, aki kegyetlen? A szüleim azt mondják, mindnyájunkat egyformán szeretnek, de hogy volna ez lehetsé-ges? Egyesek nem szeretetre méltóbbak-e másoknál? És miért kell egy ka-lap alá venniük egy testvéremmel, aki csak annyiba vesz, mint a disznókat, amelyeket arrébb rúg, amikor bemegy az ólba etetni őket? Assunta sosem elégedett. Bármekkora is az ő része, sosem elég. Nem lehet a kedvében jár-ni, de nálunk ezt csak én látom.

Elena, aki utál verekedni, lehajtja a fejét, és elsírja magát. Dianna és Ro-ma egymásra néznek, és kiszaladnak.

– Meg kellene mondanom a tanítónődnek, amikor ideér, hogy máris men-jen haza – mondja papa. Assunta mögötte áll, lesimítja a haját, és önelégül-ten vigyorog. Azt mondja papának, hogy én ütöttem először, tehát engem kell megbüntetnie.

– Jaj, papa, kérlek, ne küldd el Miss Stoddardot! – könyörgök. Sajnálom, hogy bedőltem Assunta piszkálódásának, és most hirtelen haragom miatt vége a jövőmnek. – Bocsáss meg, Assunta.

– Ideje, hogy megtanulj viselkedni. Egy állat vagy! – Assunta mamára, majd papára néz. – Mindent ráhagytok. Majd meglátjátok, mire viszi. – Assunta feldübörög az emeletre. Lehunyom a szememet, és a napokat szá-molom addig, amikor Alessandro Pagano eljön Olaszországból Assuntáért, feleségül veszi, és elviszi ebből a házból.

– Miért jössz ki mindig a sodrodból? – korhol szelíden papa. – Tönkre akarta tenni a tortát. – Assunta már nem gyerek. Nemsokára férjhez megy. Nem szabad meg-

ütnöd. Ahogy mást sem – jelenti ki papa határozottan. Bárcsak elmondhat-nám, mennyiszer üt meg Assunta a hajkeféjével, amikor papa nem látja.

Mama fogja a tortát, és bemegy a nappaliba. – Bocsáss meg! – szólok utána halkan. – Vérzel – mondja Elena, és kiveszi a mosogatóból a törlőrongyot. – A

szemed sarkában. – A hűvös ronggyal letörli a vért, érzem, ahogy csíp. – Az esküvő napjáig ne engedd össze Assuntát Mr. Paganóval, papa, kü-

lönben sarkon fordul, és Olaszországig meg sem áll!

10

Papa igyekszik elfojtani a nevetését. – Elég legyen, Nella! – Muszáj elvennie – mormolom. – Muszáj! – El fogja venni – ígéri papa. – Anyátok évekkel ezelőtt gondoskodott ró-

la. _ Papa biztos tudja, hogy egy egyezséget meg is lehet szegni, és akkor

Assunta örökre a nyakunkon marad. A balszerencsét nehéz kijátszani: akkor szakad ránk, amikor legkevésbé várjuk.

Papa hátramegy mosakodni. Visszateszem a lekvárosköcsögöt a kamra polcára. Elena már elmosta a kanalat, és el is tette, most a terítőt igazgatja. – Ne aggódj – próbál nyugtatni. – Nem lesz semmi gond.

– A verandán várom Miss Stoddardot – mondom mamának, amikor kilé-pek a szúnyoghálós ajtón. A verandán letelepszem a lépcsőre, és szorosan lesimítom bordó kordbársony szoknyámat a térdemen, egészen a bokámig. A szemem melletti karcolás lüktetni kezd. Rászorítom az ujjamat, ahogy papa tanított, amikor egyszer véletlenül megvágtam magam.

Végigsiklik a tekintetem az úton, amely befordul a farmra, és elképzelem Assuntát menyasszonyi ruhában, ahogy felkapaszkodik Alessandro Pagano mellé a kocsi ülésére (remélem, Mr. Paganónak van autója!). Mr. Pagano felpörgeti a motort, a kocsi meglódul, mi pedig integetünk; az ifjú férj han-gosan dudál, mi meg addig állunk a verandán, amíg ponttá nem zsugorod-nak, majd örökre el nem tűnnek szem elől a Delabole Roadon. Biztos, hogy az lesz életem legboldogabb pillanata. Ha az angyalok valóban mellettem állnak azon a napon, akkor Alessandro rájön, hogy nem bírja Amerikát, ha-jóra teszi a nővéremet, és visszamegy Olaszországba.

– Nella! Jön Miss Stoddard! – Dianna ugrándozva bukkan elő a csűr mö-gül. Roma szokás szerint csak pár lépéssel marad le mögötte.

Végignézek a vén szilfával lehorgonyzott bekötőúton, és látom, hogy a tanítónőm elindul a vasútállomásról. Miss Stoddard igazi szépség: vörös a haja és mogyoróbarna a szeme. Fehér blúzt és hosszú gyapjúszoknyát szo-kott viselni. Fekete cipőjén kis ezüstcsat van, amit olyan fényesre tisztít, hogy akár az arcát is megláthatná benne. Finom a csontozata, mint annak a porcelánbabának, amit mama olaszországi gyerekkorából őrzött meg. A tö-rékeny babával sosem játszunk: fent ül a polcon, és tökéletes porcelántekin-tetével mered ránk. De Miss Stoddardban nincs semmi törékeny. Fut, ugrik, hujhujozik és kiabál, mint egy fiú. Ő tanított meg a szünetekben célba dobni és ostáblázni. De ami ennél is fontosabb, hogy megtanított olvasni. És ezért örökké hálás leszek neki. Ötéves korom óta ismer, így többé-kevésbé olyan régen ismerem, mint a szüleimet. Roma és Dianna odafutott hozzá, és most a verandához kísérik. Miss Stoddard közöttük jön, fogja a húgaim kezét, ahogy a farmházhoz sétálnak.

– Szervusz, Nella. – Miss Stoddard mosolyába aggodalom vegyül. – Mi történt a szemeddel?

– Beütöttem a csirkeól ajtajába – vonom meg a vállamat. –Ügyetlen va-gyok. Hisz ismer.

Nyílik a szúnyoghálós ajtó. – Kérem, fáradjon be, Miss Stoddard – invitálja mama, és kezet nyújt.

Örülök, hogy Miss Stoddardon még kesztyű van, így nem érzi, milyen érdes mama keze. – Foglaljon helyet, kérem. – Mama elküldi Elenát papáért. Miss

11

Stoddard leül a pamlagra. – Milyen szép – mutat a fatálcán díszelgő piskóta-tortára. Mama szerencsére vászonkendőt terített a régi fatálcára.

– Igazán kedves – mosolyog mama, és kávét tölt Miss Stoddardnak a ró-zsás porceláncsészébe. Négy finom porceláncsészénk van hozzá való aljjal, de nincs mindegyiken virág. Mama egy keményített csipkés szalvétát nyújt át a kávéscsészével együtt.

– Ne álljon fel! – harsan fel papa öblös hangja, amikor belép a szobába. Papa levetette a régi munkaingét, és tengerészkék pamutinget vett fel, ami nem elegáns, de legalább frissen vasalt. A nadrágtartós nadrágja ugyanaz, ami előbb volt rajta, ez azonban nem baj, hisz nem táncolni megyünk, és Miss Stoddard tudja, hogy papa földműves. Intek a húgaimnak, hogy kime-hetnek, és amikor nem értik el a célzásomat, Elena kitereli őket.

Mama kimérten ül a pamlagon. Papa közelebb húzza a kandalló melletti régi hintaszéket. Kávét töltök a szüleimnek.

Miss Stoddard eszik egy falatot a tortából, és megdicséri. Aztán kecsesen iszik a kávéból is, és leteszi a csészét a csészealjra. – Mint már a levelemben írtam – fog hozzá –, úgy érzem, Nella igazán kivételes tanítványom.

– Kivételes? – ismétli meg lassan papa. – Messze megelőzi a vele egykorúakat, akiket régebben tanítottam.

Olyan könyveket olvas, amiket csak a magasabb osztályba járók olvasnak. – Most fejeztem be a Moby Dicket, és újból elkezdtem a Jane Eyre-t – je-

lentem be büszkén. – Most ismételte másodszor a hetediket – folytatja Miss Stoddard –, és

tovább nem tarthatom az osztályban. Szerintem nagy kár lenne, ha Nella ab-bahagyná a tanulást. – Miss Stoddard mosolyogva rám néz. – Olyan sokra lenne képes! Írtam a rosetói Columbus iskolának, és azt mondták, hogy szí-vesen felveszik. A Columbusban tizenkettedikig vannak osztályok.

– Be kellene járnia a városba? – Igen, papa. – A gondolat olyan izgalommal tölt el, hogy képtelen va-

gyok csendben maradni. Istenem, mennyire szeretnék mindennap villanyvo-nattal járni, és délután bemenni Marcellához egy mandulás csókra!

– Az iskola közvetlenül a Main Streetből nyílik – magyarázza Miss Stoddard. – Fél sarokra van a vonattól.

– Tudjuk, hol van – mosolyog papa. – De Nella nem vonatozhat egyedül. – Én elkísérhetem – szól közbe Elena, aki az ajtóban áll. Rám néz; tudja,

mennyit jelentene ez nekem. – Nem engedhetjük meg kétszer egy nap a vonatot, az pedig egyenesen

kizárt, hogy kettőtöknek fizessük. – Gyalog járok! Csak három mérföld! Papa megbotránkozva néz rám, de Elena megint a segítségemre siet. –

Majd én elgyalogolok vele, papa. – Milyen kedves a testvéremtől! Átlago-san tanult az iskolában, és alig várta, hogy elvégezze a hetediket. Most fel-ajánlja, hogy napi egy-egy órát gyalogol velem.

– Köszönöm, Elena – hálálkodom őszintén. – Hadd beszéljek négyszemközt Miss Stoddarddal, lányok. Papa arckife-

jezéséből látom, hogy nem érdemes tovább erősködnöm. Mama egy szót sem szólt, de ezt érthető is. Papa beszél a család nevében.

– Papa? – Assunta biztos a lépcsőnél hallgatódzott, és most belép a szo-bába. – Majd én bekísérem a városba. – Elenával egymásra nézünk. Assunta

12

még soha nem tett értem semmit, akkor most miért akar bekísérni a város-ba?

– Köszönöm. – Papa olyan arccal néz rám, mint aki azt akarja mondani: Látod, a nővéred mégis szeret. De biztos, hogy Assuntát más vezérli, amikor ilyen nagylelkűnek mutatkozik. Valami előnye bizonyosan származik belő-le!

– Jövő hónapban új munkahelyem lesz a városban – magyarázza Assunta Miss Stoddardnak. Elenával ismét egymásra nézünk. Most hallunk először állásról. – A rosetói gyárban fogok dolgozni. Reggel hétkor a munkahelye-men kell lennem.

Elena oldalba bök. Assunta titkolódzik. Fogalmunk sem volt, hogy a rosetói blúzüzemben fog dolgozni.

– A tanítás nyolckor kezdődik – veti közbe Miss Stoddard. – Majd kint várok, míg ki nem nyitják az iskolát! Cseppet sem bánom. –

Miss Stoddard rám mosolyog. – Tényleg! Még a hóban is elálldogálok. Nem érdekel!

– Hadd beszéljek négyszemközt a tanítónőddel, Nella. –Papa hangjából kiérzem, hogy ezúttal komolyan is gondolja, így Elena nyomában felme-gyek a szobánkba.

– Mit szólsz! – áradozom. – Iskolába fogok járni! – Megigazítom az ágy-takarómat, hogy a csipkeszegély éppen csak érintse a padlót.

– Megérdemled, hisz annyit töröd magadat. – Te is! – Igen, de én nem vagyok olyan okos, mint te – jelenti ki Elena önsajná-

lat nélkül. – De te egy nap tanítónő lehetsz. – Ezt is szeretném. Olyan akarok lenni, mint Miss Stoddard. Szeretném a

kicsiket olvasni tanítani. Mindennap lenne meseolvasási óra. Hangosan fel-olvasom nekik Ezópus meséit meg a Shakespeare-meséket, ahogy Miss Stoddard teszi. És különleges alkalmakkor, például születésnapokon, teasü-teményt sütnék, limonádét innánk, és különleges szünet is lenne.

Assunta nyit be. – Mikor határoztad el, hogy a gyárban fogsz dolgozni? –szegezi neki

Elena a kérdést. – Amikor rájöttem, milyen kevés a hozományom. Papa minden pénzét a

tehenekbe fektette. Nem akarom, hogy Alessandro azt higgye, hogy egy szegény parasztlányhoz kötötte az életét. – Assunta az ablakhoz megy, és kinéz a farmra. – Pedig ahhoz köti majd, tehát tennem kell valamit.

A hozomány meg sem fordult a fejemben, pedig ésszerűen hangzik. Nyilván fizetnünk kell valakinek, hogy megszabadítson minket Assuntától. Ugyan ki vinné el ingyen?

– Alessandro biztos nem számít… – kezdi Elena. – Honnan tudod, mire számít? – szakítja félbe a nővérünk. Voltaképpen Alessandro összes Assuntához írt levelét olvastam (Assunta

a lomtárban rejtegeti egy bádogdobozban), de nem emlékszem, hogy egyet-len szóval is említette volna a hozományt. De nem alkalmas a pillanat, hogy ezt szóba hozzam. Ha tudná, hogy a magánleveleit olvasom, rosszabbat is tenne velem, mint hogy megkarmol.

– Alessandro szerencsés ember. – Elena és Assunta meglepetten néznek rám. – Nagyon kedves vagy – mosolygok Assuntára. – Nem kellett volna

13

felajánlanod, hogy elkísérsz az iskolába, mégis megtetted. Igazán nagyra ér-tékelem.

– Nem ingyen részesítlek a kiváltságban – fonja össze a karját Assunta, mint egy tábornok, és lenéz rám.

– A kiváltságban? – Dolgozni fogsz nekem. Te varrod majd az összes fehérneműt a mórin-

gos ládámba. És amikor majd kiválasztom a városi házamat, te varrod a függönyöket. És házasságom első évében, vagy amíg úgy nem döntök, hogy elengedlek, te leszel a cselédem. Főzöl, mosol és takarítasz. Megértetted?

Hát itt van a kutya elásva! Assuntának cselédre van szüksége. Szeretném az arcába vágni, hogy sosem fogok rá takarítani, és semmit sem csinálok, amit parancsol, mert amióta csak az eszemet tudom, gyűlölöm. Esténként azért imádkozom, hogy Isten vegye el tőlem ezt a gyűlöletet, de minél job-ban imádkozom, annál erősebb bennem ez az indulat. Képtelen vagyok ki-gyógyulni belőle. De tanítónő akarok lenni, és mindegy, mit kell tennem ér-te, e cél eléréséért bármire hajlandó vagyok. Nem akarom az egész életemet a farmon leélni. Szeretnék eljutni azokra a helyekre, amelyekről a regények-ben olvasok, szeretném megtalálni őket a térképeken, amelyeket tanulmá-nyoztam. És ebből semmit sem valósíthatok meg Assunta segítsége nélkül. – Megegyeztünk – válaszolom. Assunta önelégülten vigyorog, és lemegy a földszintre.

– Kötelessége volna elkísérni az iskolába, hiszen a testvéred! Hogy meri megfizettetni veled? – Elena dühös, de nagyon jól tudja – akárcsak én –, hogy ebben a házban Assunta uralkodik, és mi mind a szolgái vagyunk. Ha ezer padlót kell felsikálnom azért, hogy a Columbus iskolába járjak, megéri.

Papa mindig november utolsó szombatjára teszi a disznóvágást. Az időjá-

rással mindig szerencsénk volt: olyankor nincs túl hideg, és általában süt a nap. A férfiak ma kora reggel letaglózták a disznókat, aztán nagy kádakban leforrázták őket, hogy eltávolítsák róluk az összes szőrt. A délután ráment a munka legnehezebb részére, az állatok feltrancsírozására. Papa meg a többi férfi levágják a legszebb húsokat, amikből füstölt sonka és sültek lesznek. Aztán levágják a csontról azt a húst, amiből majd a szalonna lesz. A többi-ből kolbászt csinálnak. A disznó egyetlen porcikája sem vész kárba. Mama még a lábát is tartósítja,és bödönökben teszi el. Amikor végeztek a munká-val, papa mindent eloszt azok között, akik segítettek nekünk. És még így is marad hús, amit papa eladhat a városi hentesnek.

A testvéreimmel sokat dolgoztunk, hogy előkészítsük a füstöldét papá-nak, most pedig mamának segítünk főzni. A nagy vacsora, a szabadban el-költött étel a nehéz munka jutalma. Mama nyílt tűzön lassan megsütötte a színhús javát; erre ráment csaknem az egész nap. A többi asszony batátát sü-tött, friss, piros paprikából salátát készített, kukoricakását és friss kenyeret hozott. Desszertnek sokféle tortát sütöttek: édes málnatortát, felvert tojáshab csúcsokkal díszített tök vagy tápiókapudingot. Nekem a rebarbara a kedven-cem, és mama két tortát is sütött.

A gyerekek bújócskáznak a csűrben. Régebben én szerveztem a vacsora utáni gyeptekét, de már nagy vagyok hozzá. Jó, hogy ilyen nagy társaság gyűlt össze, a házban és a ház körül nagy a nevetés és a beszélgetés. Nem tudok betelni a hírekkel.

14

Terítés közben felnézek, és látom, hogy az alkonyi égen nincs egyetlen felhő sem. Elena meggyújtja az olajlámpásokat. A leszálló sötétségben a lassan alábukó napra mutat, amely sötét rózsaszín peóniaként tűnik el a pa-lahegyek mögött. – Nézd a naplementét!

– Egy nap ilyen színű kalapom lesz! – nevetek, és asztalra teszem az utolsó bádogtányért is.

Határozottan csípős a levegő, de a nyílt tűz felől áradó forróságban, va-lamint hosszú gyapjúharisnyánkban és vastag kötött pulóverünkben nem fá-zunk.

– Át kellene öltöznöd a vacsorához. – Elena végigmér a munkaruhám-ban. Ő már járt bent, és átvette a legjobb szoknyáját, egy halványkék glok-nis gyapjúszoknyát, amihez mama ugyanilyen színű pulóvert kötött.

– Muszáj? – Szebben festene. Menj csak. Majd én befejezem a terítést. Sosem öltöztem át vacsorához. Ez is annak a jele, hogy hivatalosan is ifjú

hölgy lettem. Felfelé menet elmegyek mama és a konyhában lévő többi asz-szony mellett. Olaszul beszélgetnek, és mama hátravetett fejjel kacag, amit ritkán látok tőle. Bárcsak papa be akarna költözni a városba, akkor mamát mindig barátnők vennék körül. Sokkal boldogabbak vagyunk, ha vendége-ink vannak: úgy érezzük, mi sem maradunk le semmiről.

Felmegyek a szobámba, és kiveszem a bordó szoknyámat a szekrényből. Van egy hozzáillő csinos rózsaszín vászonblúzom. A szvetter, amit mama kötött, szintén bordó, így tökéletesen illik a többi ruhadarabhoz. Kibújok a kezeslábasomból, amit összekormoztam a tűz mellett. A mosdótálnál meg-súrolom az arcomat és a kezemet. Egy kis hintőporral átkefélem a hajamat, hogy elvegye a füstszagot. Kombinét és harisnyát húzok, aztán felveszem a blúzt, és gondosan begombolom. A rózsaszín jól illik a bőrömhöz.

Nyílik az ajtó. – Minek öltözöl ki? – kérdezi Assunta, miközben végzek a gombolkozással és megigazítom a gallért.

– Mama azt mondta, hogy öltözzünk fel szépen a vacsorához. – Vigyázz, ne önts semmit a szoknyádra – förmed rám Assunta. A szek-

rényhez lép, és kiveszi a legjobb ruháját, egy sima zöld, hosszú ujjú gyapjú-ruhát. A komód legfelső fiókjából kiveszi a selyemharisnyáját. – És vigyázz a blúzodra is – teszi hozzá, de rám sem néz. Nem tudom, miért veszi magára a terhet, hogy parancsolgasson nekünk; van már egy erős akaratú anyánk, szükségtelen még egy. Nézem magam a tükörben, és arra gondolok, bárcsak lenne egy kis rúzsom vagy púderem. Olyan szimpla vagyok.

– Egyáltalán nem vagy csinos – jegyzi meg harisnyahúzás közben Assunta, mintha a gondolataimban olvasna. – Nem a te hibád. Papa és ma-ma legelőnytelenebb vonásait örökölted. Nincs mit tenni ellene. – Assunta bebújik a ruhájába, aztán int, hogy húzzam fel hátul a cipzárt. Engedelmes-kedem. –Legalább nem vagy sem túl kövér, sem túl sovány, hanem átlagos. De persze nincs rajtad semmi szembetűnő sem.

Miközben Assunta azt sorolja, mivel nem rendelkezem, önbizalmam úgy olvad el, mint hó a napon. De ahelyett, hogy lelkierőre kapnék, és önbizal-mamat ápolnám, összeomlók. Lelkem mélyén hiszem is, hogy Assuntának igaza van: tényleg nem vagyok csinos. Nem először gondolok erre, de elő-ször érzem igaznak. Talán azért, mert nem játszom kint a mezőn a gyere-kekkel, hanem igazi fiatal hölgyként kell viselkednem. Amikor még tekéz-

15

tem a többiekkel, nem számított, hogy csinos vagyok-e, csak az, hogy jól játsszak, hogy nyerni tudjak. De a rendes ifjú hölgyeknek csinosnak kell lenniük, én pedig nem vagyok az. Leülök az ágyra.

– Nincs értelme emiatt sírni – jegyzi meg gyakorlatiasan Assunta. – Nincs mit tenni. Van, aki csinos, van, aki nem. –Megfordul, és a tükörbe néz.

– Tudom, hogy nem vagyok egy szépség – felelem. Meglepi, hogy elis-merem. – De van más, ami értékes lehet. A szellemesség. Vagy a kedvesség. Hogy az ember törődik másokkal. Olyan tulajdonságok, amiket nem méltá-nyolsz, mert tartós értékük van.

Nem förmed rám, nem kezd vitát a megjegyzésemről, csak megfogja a szvetterét, és rám néz. – Furcsa lány vagy – jelenti ki. Leveszi a szvettert a polcról, és kimegy. Hallom, ahogy mama régi cipőjében ledübörög a lép-csőn, én meg emlékeztetem magam, hogy a nővérem csak azért mond ször-nyűségeket, mert mama levetett holmijában jár, és soha senki nem találta különlegesnek. Alessandro Pagano nem számít, mert Assuntát hozzákény-szerítik, és nem Alessandro választotta a nővéremet. Azt is elmondanám, hogy bár cifra elképzelései vannak a városi életről, azért csak paraszt ő is, de ha most veszekedni kezdenék vele, papa biztosan a szobámba parancsol-na, és nem mehetnék a vendégeink közé, amire egész éven át vártam.

A tükörhöz hajolok, és közelről nézem a szememet, de ahelyett, hogy hunyorognék, felszegem az államat, és mosolygok. Igen, szeplős vagyok, és az orrom merész vágású, de szép a szemem, és egyenesek a fogaim, és bár kerek az arcom, határozott vonalú az állam. Nem nézek ki olyan rosszul, gondolom. Egy hölgynél a legfontosabb a tartás és a viselkedés, hallom Miss Stoddard hangját a fülemben. Kihúzom magam, és lazán leejtem a vál-lamat. Ettől rögtön hosszabbnak látszik a nyakam, és jobban nézek ki.

Amikor lemegyek a lépcsőn, igyekszem nem dobogni, hanem könnyedén lépkedek, mint egy táncos. Amikor Miss Stoddard végigmegy a padsorok között, a lába szinte nem is érinti a földet, és amikor elsuhan mellettünk, édes őszibarackillat csapja meg az ember orrát.

– Milyen csinos vagy! – csapja össze a kezét Elena, amikor belépek a konyhába, és megpillant. – Tessék. – A hajából kivesz egy rózsaszín se-lyemszalagot. A hajamba köti, aztán a kamraajtó üvegén a tükörképemre mutat. – Igazi szépség vagy.

– Köszönöm, Elena. – Sok múlik az apróságokon – mondja, és egy tincset a fülem mögé simít. Mama felsorakoztat bennünket, gyors csókot nyom az arcunkra, aztán el-

hadarja az utasításait, hogy miképpen tálaljunk. Töltsünk mindenkinek inni-valót, szolgáljuk ki a vendégeket, de van egy tálalóasztal is a nagy asztal mellett, amit megterítettünk, és mama azt akarja, hogy onnan rakjuk meg a tányérokat, ha kiürülnek. Diannának egy kosár friss, meleg kenyeret ad. Én felkapom a tiszta asztalkendőt, hogy felszolgáljam a zsemléket.

Papa a férfiakkal jön ki a csűrből: nevető sereg, elégedettek magukkal az egész napi kemény és jól végzett munka után. Az asztal köré gyűlnek, és le-telepednek a kétoldalt elhelyezett hosszú padokra. Papa szereti a társaságot, főként a férfitársaságot. Biztos nehéz lehet folyton ennyi lány között lenni. Tudom, hogy szeretett volna fiút, aki átvette volna tőle a farm irányítását. Igyekszünk a segítségére lenni, de például az ehhez hasonló napokon, ami-kor a többi férfi magával hozza a fiát is, bizonyára bántja a dolog.

16

Papa áll az asztalfőn, megköszöni vendégeinek a segítséget, és felszólítja őket, hogy szedjék meg tányérjukat a másik asztalnál. A férfiak sorba állnak az asztal két oldalán, és egy percre sem hagyják abba a beszélgetést. Aztán visszamennek az asztalhoz, leülnek, és közben angollal kevert olaszt beszél-nek. Dianna és én azt várjuk, hogy kenyérrel kínálhassuk őket.

Papa ránk kacsint, amivel azt jelzi, hogy kezdhetjük. A tőle jobbra ülőt szolgáljuk ki elsőnek. A férfi megnevetteti papát; hatalmas kipödrött bajsza van és lapáttenyere. Dianna a kosarat tartja, míg én a férfi tányérjának szélé-re teszem a zsemlét.

– Bellissima! – kiáltja a férfi, amikor Diannára néz. Aztán rám pillant, és udvariasan mosolyog. Arra gondolok, vajon milyen érzés volna gyönyörű-nek lenni, olyan szépnek, hogy egy férfi ezt rögtön ki is mondja, amikor megpillantja az embert. Dianna meg sem hallja a bókot, és észre sem veszi a megaláztatást, amit elszenvedek, de fiatal még ahhoz, hogy értse, mint jelent a szépsége.

Férfiakat kerülgetünk, kenyérrel kínáljuk őket. Amikor az asztal végére érek, leteszem az utolsó zsemlét, és fordulok, hogy visszamenjek a konyhá-ba.

– Keményen dolgozol – szólal meg az asztal végén ülő utolsó vendég. – Itt mindenki keményen dolgozik. – Papa vendégére nézek, és most

döbbenek csak rá, hogy még sosem láttam azelőtt. Nem olyan, mint a többi férfi. Többségük papával egykorú, de ez a férfi sokkal fiatalabb, csaknem olyan fiatal, mint én. Úgy húsz körül lehet. Vörösesbarna a haja, és széles mosolyából tökéletes fogak villannak elő. Mama mindig azt mondja, hogy egy férfiben a fogát nézzük, mert abból következtetni lehet az általános egészségi állapotára. Valószínűleg túl sokáig és túlzott rajongással nézem, miközben ő megvajazza a kenyerét.

– Valami gond van? – Magasnak látszik, széles vállú, de a keze más, mint a többieké. Hosszú, elvékonyodó ujjai vannak, a kezén nincsenek bőr-keményedések vagy vágások, mint papáén.

– Jaj, dehogy – felelem gyorsan. – Hogy hívnak? – kérdezi barátságosan. – Nellának. – Á! A bellá-ra. rímel. – Ó, csakhogy nem én vagyok a család szépe. Elneveti magát. – Lehet, hogy csak nem látod. – Jaj, dehogynem látom! Van tükör a szobámban. Ami persze nem csak

az én szobám, mert együtt lakom Elenával, Diannával és Romával. Assuntának van csak külön szobája, mert ő a legidősebb. De a ruháit a mi szekrényünkben tartja, mert csak egy szekrényünk van. – Fogalmam sincs, miért érzek kényszert, hogy ennek a férfinek elmeséljem, hogyan lakunk, hisz mit érdekli, de most már késő. Mindenesetre halvány érdeklődés jeleit látom, vagy talán csak udvarias. Int, hogy üljek le, és én engedelmeskedem.

– Egyke vagyok. Bárcsak volna egy testvérem, akivel megoszthatnék mindent. – A mosolya arra késztet, hogy a szemébe nézzek, amely olyan kék, mint mama medalionjában a zafír.

– De nekem négy van! Soha nincs egy perc nyugalmam sem. – Egy perc sem? – nevet.

17

– Hát úgy valahogy. Folyton abba kell hagynom az olvasást, mert mindig van valami tennivaló, vagy a húgaimra kell vigyáznom.

– Szeretsz olvasni? – Az a kedvenc elfoglaltságom. – Nekem is. Iskolába jársz? – A delabole-iba. De ott csak hetedikig vannak osztályok, és én már ti-

zennégy vagyok, ezért kétszer ismételtem. A tanítónőm foglalkozik velem, de az a véleménye, hogy velem egykorúakkal kell iskolába járnom. Szeret-né, ha a Columbusba járnék.

– Biztos okos vagy, ha azt akarja, hogy folytasd a tanulmányaidat. – Mindig ötöst kapok. – Én a Columbusban érettségiztem. Igazam volt, legalább tizennyolc. – Milyen? – Kitűnő tanárok tanítanak ott. Alaposan felkészítettek a főiskolára. – Főiskolára jársz? Egyszer majd én is szeretnék. – Mi akarsz lenni? – Tanítónő. – Gyorsan ver a szívem. Izgalmas, hogy kimondhattam, ami-

re vágyom, és ráadásul egy főiskolásnak. –És te mi akarsz lenni? – kérde-zem. Rám néz; meglepi, hogy kíváncsi vagyok rá.

– Még nem tudom. – Miért nem? – Sok minden érdekel – válaszolja, és vállat von. – Enned kellene. Kihűl az étel. – Felállók. A csűr mögötti feketeségbe

bámulok, és arra gondolok, bárcsak elszaladhatnék az éjszakába. Csapdába esettnek érzem magam; elszomorít, hogy sosem ismerhetem meg úgy ezt a fiatalembert, ahogy szeretném. Emelt fejjel kellene távoznom. Eszembe jut Miss Stoddard, és kihúzom magam.

– Papa kávét kér, Nella. – Assunta kedvesen szól hozzám, ami nagy megkönnyebbülést jelent; borzasztó volna, ha ez előtt a szép kezű fiatalem-ber előtt járatna le.

– Máris. Visszasietek a konyhába, és érzem, hogy a fiú követ a tekintetével. Mély

lélegzetet veszek, amikor belépek. Most már-hevesen ver a szívem. – Csigavér – mondja mama, amikor átnyújt egy újabb tál paprikasalátát.

– Nem kell sietned. – Mi baj? – kérdezi Elena. Elég egy pillantást vetnie rám és az üres ke-

nyereskosárra, hogy lássa, történt valami. – Semmi. – Kipirultál. – Szeles az idő – hazudom. – Megtennél valamit? – Persze. – Papa kávét kért. Kivinnéd neki? – Rögtön viszem. De valami baj van. Mi történt? Nekem elmondhatod. –

Elena egy flanel kesztyűvel leemeli a tűzhelyről a kávéskannát. – Az asztal végén, papától legtávolabb ül egy fiú. Megkérdeznéd a nevét? – Egy sejk? – kacag Elena. – Nem… vagyis igen. – Amióta Elenával elmentünk a moziba, és meg-

néztük A sejket, Rudolf Valentinóval, esküszik, hogy egészen megváltoz-

18

tam. – Csak kedves volt – fűzöm hozzá, de amint kimondom, megint olyan vörös leszek, mint papa legszebb piros zsebkendője.

– Kedvesnél több lehet – mondja csendesen Elena. – Hiszen reszketsz. – A hangja teszi. Mély és lágy, és nem is tudom, hogy mondjam… Vala-

hogy beleborzongok. – Megértlek. – Elena mosolyog. Úgy örülök, hogy elmondhatok neki

mindent, még ha nem is vagyok biztos abban, hogy mit érzek. – Mindjárt meglátjuk, mit tudok kideríteni. – Elena sarkon fordul, és kifelé indul. Meg-állítom.

– Ne áruld el, hogy bármit is mondtam – suttogom. – Ne aggódj. Két hölgy lép ki a kamrából mama rebarbaratortájával, de bármennyire

szeretem, nem megyek ki, hogy egyek belőle. Attól félek, hogy ha még egy-szer ránézek a kék szemű fiúra, elsírom magam. Még soha nem vesztettem el így a fejemet. Ilyen lehet a szerelem első látásra! Ha valóban az, akkor rettenetes. Hányingerem van, ideges és szomorú vagyok. Megismertem a fi-út, akire sóvárgok, és nem lehet az enyém. Jóval idősebb nálam, és nem fog megvárni. Legkevesebb négy évet kellene várnia, amíg be nem töltöm a ti-zennyolcat. Négy év. Akár száz is lehetne.

Voltam már szerelmes, de a delabole-i iskolában általában elég éretlenek a fiúk. Alig tanulnak, a könyvek és a tanulás nem érdeklik őket, és csak azért járnak iskolába, mert muszáj.

Kíváncsi vagyok, vajon Elena hogy cserkészi be. Nem akarok mindent tudni, csak a legfontosabbat: hogy hívják, hol lakik, és pontosan mennyi idős. Bárcsak megkérdeztem volna, mi a kedvenc könyve, mert sokat elárul valakiről az, hogy mit olvas. Amint összeszedem a bátorságomat, és már nem ég az arcom, talán kimegyek, és beszélgetek vele. Megfeledkezem róla, hogy papa túl fiatalnak találna hozzá, és úgy teszek, mintha már fiatal hölgy volnék. Sőt eljátszom, hogy én vagyok Miss Stoddard, és tanult vagyok. Kí-váncsi vagyok, hogy csinosnak talál-e. Biztos, ha egyszer azt mondta, hogy bella vagyok. Fogom a törlőrongyot, és bemegyek a kamrába. Letörlöm az arcomat, mama kislétrájára telepszem, és várok. Óráknak tűnik, mire csapó-dik a szúnyoghálós ajtó.

– Nella? – kiáltja Elena. – Itt vagyok – suttogom. – Felesleges elbújnod. – Bejön a kamrába, és a létrára ül. – A következő-

ket derítettem ki: Renato Lanzarának hívják. – Milyen szép név! – Ugye? Huszonegy éves. – Huszonegy! – Elszorul a szívem. Ezzel az erővel negyven is lehetne,

olyan öreg hozzám. – És ez tetszeni fog: a városban lakik. A borbély fia. – Hogyhogy sosem láttam még? – tűnődöm fennhangon. – Hét évvel idősebb nálad, Nella. Az nagyon sok. Nem akarok már kimenni, és merszem sincs beszélni vele. Már az sem

érdekel, hogy a felnőtteket hallgassam, ahogy Olaszországra emlékeznek, vagy egyek egy szelet rebarbarás lepényt, ami úgy hiányzik. A szobámba szeretnék menni, és egyedül akarok maradni.

19

– El kellett mennie. – Elena gyöngéden adagolja a rossz hírt, de ennek el-lenére olyan csalódott vagyok, hogy képtelen vagyok szóra nyitni a számat. – De azt mondta, hogy örült, hogy megismerhetett.

– Komolyan? – csodálkozom el. – És még üzent valamit, azt mondta, hogy te majd érted. – Mit? – Azt mondta: „Mondd meg Nellának, hogy ne felejtse el a rímet.” – Ele-

na megigazítja a hajamban a masnit. – Miféle rímet? – Semmit – felelem. Bármennyire szeretem is Elenát, ezt a titkot megtar-

tom magamnak. „A Nella a bellá-val rímel”, mondta. Tehát gyönyörűnek ta-lál! Üzent nekem. Csak nekem! Önbizalmam visszatér, és szárnyakat ad. Nem akarok már a kamrában rejtőzködni. Fennmaradok sokáig, meghallga-tom az óhazái történeteket, és tortát eszem, és a tetejében még elmosogatok minden edényt a vendégek távozása után. Nem akarok aludni, csak ébren akarok lenni, és a csodálatos nevű, csinos városi fiúra, Renato Lanzarára akarok gondolni.

20

MÁSODIK FEJEZET

Pár lépéssel Assunta után baktatok a Delabole Roadon. Kis lámpást visz, hogy meglássuk, hol kell befordulni a városba vezető főútra. Még nem kelt fel a nap. Különös érzés az első iskolanapomat sötétben kezdeni, ami-kor régen elég volt csak öt perccel iskolakezdés előtt – mielőtt Miss Stoddard megrázta a csengőt – végigszaladnom a bekötőúton a delabole-i iskoláig, és mindig időben értem oda. Távolabbról fenyegetően magasodnak a szaggatott, szürke palahegyek, amikor a felkelő nap vékony fénycsíkot fest a messzi hegyekre.

– Siess már! – nógat türelmetlenül Assunta. – Bocsánat – szabadkozom, és megszaporázom a lépteimet. Assunta a

szokásosnál is házsártosabb, mert nem akar dolgozni járni, és inkább olyan családból származna, amelyik szép hozományt tudna adni. – Bárcsak a vil-lanyvonattal járhatnánk!

Assunta megáll, megperdül, és rám mered. – Mást sem teszel, csak álmo-dozol. Szállj már le a fellegekből. Nem engedhetjük meg magunknak a vo-natot, és ez mindig is így lesz. A sóhajtozás nem vezet semmire.

– Bocs. – És ne mentegetőddz örökösen! Annyiszor mondod, hogy szerintem biz-

tos nem gondolod komolyan. Elhallgatok, és végig Assunta sarkában maradok. – Ez a Division Street – közli tárgyszerűen. – Elválasztja Rosetót

Bangortól. A bangoriak nem szeretik az olaszokat, tehát ne állj szóba velük. Hamarosan megérted majd, kik azok a Johnny Bullok.

Papa elmagyarázta, kik azok: walesi üzletemberek, akik Angliából köl-töztek ide, felvásárolták a palabányákat, és nevetséges fizetésért felvették az olaszokat, hogy a bányákban dolgozzanak. Tavaly, amikor az eső miatt tönkrement tönkrement a kukoricánk, papa egész nyáron a bányában dolgo-zott. Máskor többnyire télen dolgozik ott, amikor csak a tehenekről és a ló-ról kell gondoskodnia. Fárasztó munka, és két unokatestvérem is ott lelte a halálát. A bányászok vagy az aknába szoktak zuhanni, vagy akkor sérülnek meg, amikor a palafalakat robbantják.

– Az iskolában is lesznek Johnny Bullok? – Feltehetően. Mindenesetre vigyázz velük! Ne foglalkozz velük! Assuntát eddig nem nagyon izgatta a biztonságom, így szavai meglepnek.

Talán fekete szívén egy kis rózsaszín folt van, talán mégsem olyan rossz ember.

Amikor a nap kikandikál a Blue Mountains mögül, a Garibaldi Avenue életre kel. Ahogy végigmegyünk a széles utcán, a házak előtt, gyerekneve-tést és beszélgetést hallunk, miközben az anyák reggelit készítenek. Az utcai ablakokban lámpák hunyorognak. Belátok a legtöbb házba és berendezett nappalijukba. A farmon most vezették be a villanyt, de itt mái-tíz éve van. Nálunk még árnyékszék van, de itt a házban van a fürdőszoba.

21

Kíváncsi vagyok, milyen lenne egy fehér, mély, zománcozott kádban fü-rödni, ahol a víz a csapból folyik, és nem kell szivattyúzni vagy vödörben a kútról hozni. Milyen lenne, ha nem a régi bádogkádban fürödnénk, a kony-hai tűzhely mellett, ahol meleg van. Ha rózsa formájú szappannal mosda-nánk, és nem mosószódával. Ha csukott ajtó mögött, egy külön helyiségben fürödhetnénk! És bolyhos törülközővel szárítkoznánk meg, amilyeneket a Sears katalógusban hirdetnek, és nem azokkal a nagy flanel darabokkal, amiket mama kézzel szegett be. Ha a víz csak az enyém lenne, és nem kel-lene egy vízben többen is megfürödnünk! Mennyei lehet, ha az ember tiszta vízben fürödhet!

Assunta megáll Marcella cukrászdája előtt. – Várj meg itt! – parancsol rám, és bemegy. A kirakatba kitett esküvői tortát nézem; tökéletes kerek, egymásra tett rétegek, amelyeket pergetett cukorból formált görög oszlopok választanak el. A tortát fehér cukormázzal vonták be, oldalán bolondos mar-cipánkerubok táncolnak. A tetejét apró menyasszony és vőlegény díszíti, ke-rámiakezükkel egy csipkeszívet fognak. Bámulom a tortát, emlékezetembe vésem minden apró részletét, a tálat takaró ezüst csipketerítőtől a levendula-kékre színezett, rokokó fodros cukormázig, amely a tortára kapaszkodó ke-rubokat tartja. Hallom, hogy csilingel a csengő, amikor Assunta kilép az aj-tón.

– Tessék. – Kis dobozt nyom a kezembe. – Papa meghagyta, hogy ve-gyek egy képviselőfánkot az ebédedhez.

– Köszönöm. – Gondosan beteszem az uzsonnatáskámba. Drága papa. Szerette volna valamivel különlegessé tenni az első iskolanapomat, és bánt, hogy nem volt annyi pénzünk, hogy Assuntának is vehessen egyet az első munkanapján. – Nézd csak a tortát – mondom. – Neked meg Alessand-rónak is ilyen tortátok kell hogy legyen!

Assunta elmosolyodik. – Talán ilyen lesz. Nővérem elkísér a Columbus iskola bejáratához; az iskola nagy, négy-

szögletes téglaépület, amely a Garibaldi Avenue-tól távolabb, egy mező kö-zepén áll. Assunta benyomja az ajtót.

– Bent várd meg, míg becsöngetnek. Beletelik egy kis időbe, míg jön majd valaki, mert a tanítás csak egy óra múlva kezdődik. Tudják, hogy jössz, tehát mondd meg a nevedet az irodában. Majd megmondják, hova menj. A Front Street végén dolgozom, ami egysaroknyira van innen. Ha szükséged van valamire, déltől fél egyig van ebédszünetem. Negyed négy-kor jövök érted. A tanításnak háromkor van vége, itt várj meg!

– Megvárlak – ígérem. Utánanézek, ahogy elindul az utcán. Amint eltű-nik szem elől, bemegyek az iskolába. Milyen szélesek a folyosók! A fekete, fehér és arany pettyes mozaikpadlót viasszal fényesítették, szinte ragyog. Beszívom a friss fenyő, viaszolt fa és kréta illatát. Látom az árnyékomat a falat borító fényes rózsaszín csempében. A folyosóról ajtók nyílnak az osz-tálytermekbe, és az irodába tartva mindegyikbe bekukkantok. Milyen előírá-sos minden részlet: a tiszta táblák és a rendezett padsorok.

– Mit keresel? – Mennydörgő férfihang kiabál. Összerezzenek a hang hallatán. – Az irodát – dadogom, és megfordulok. Amikor felnézek, rájövök, hogy papa barátja áll előttem. A disznóvágás idejéről még emlékszem kipödrött bajuszára. – Mr. Ricci?

– Hisz te egy Castelluca vagy – mondja látható meglepődéssel. – A pa-pád nem is mondta, hogy egyikőtök ide jár majd iskolába. Vonattal jöttél?

22

– Nem, gyalog. A nővérem, Assunta a Front Streeten, a blúzgyárban dol-gozik.

– Gyalogoltatok! Hisz az majdnem három mérföld. – Nem volt olyan fárasztó. – Sokáig kell várnod, míg becsöngetnek. Gyere csak velem. – Mr. Ricci

magával visz a kazánházba, ahol van egy kis asztala és pár széke. Egy csé-szébe forró tejet löttyint egy termoszból, egy másikból meg egy kis kávét önt bele. Két púpozott kanál cukrot tesz hozzá, és megkeveri. Odaadja a csészét, és magának is készít tejeskávét, csak az övébe több kávét tesz. Uzsonnatáskámba nyúlok, és kiveszem a kis dobozt.

– A papámtól – magyarázom. – Biztosan megköszönné önnek, hogy vi-gyáz rám. – Mr. Ricci kinyitja a dobozt, és elmosolyodik.

– Megosztozunk rajta. – Félbevágja a képviselőfánkot, és nekem adja a nagyobbik felét. – Egy veled egykorú lányom idejár az iskolába Concet-tának hívják, de mi csak Chettie-nek becézzük.

– Kilencedikbe járok, legalábbis a korom szerint. De Delabole-ban csak a hetediket végeztem el.

– Chettie majd elmagyarázza, hogy mennek itt a dolgok. Jó tanárnőd lesz. Miss Ciliberti.

– Olasz? – Hát persze. Négy olasz tanít itt. Kár, hogy nem vittem magammal

Chettie-t a disznóvágásra. Összeismerkedhettetek volna. – Biztos jó barátnők leszünk – hangoztatom. Úgy mosolyog rám, mint

papa, amikor valami kedvére valót mondok. Mr. Ricci ezek után már nem sokat beszél. Megeszi a süteményt, megisz-

sza a kávét, aztán a dolgára megy. Amikor becsöngetnek, az irodába indu-lok, ahol beiratkozom. Mr. Riccinek igaza van: Miss Ciliberti osztályába küldenek, a folyosó végébe. Amikor belépek, a tanulók nevetgélnek és be-szélgetnek a padok között. A tanárnőhöz lépek, és átadom az irodában ka-pott borítékot.

– Nella Castelluca? – mosolyodik el Miss Ciliberti, de nem olyan mele-gen, mint Miss Stoddard. Inkább hivatalosan. Sötétbarna haját rövidre vá-gatta. Apró termetű nő, határozott állal.

– Igen, assz'nyom. – Kihagyod a nyolcadikat? – Igen, assz'nyom. Tizennégy vagyok. De előrehaladtam, és elolvastam a

nyolcadikban kötelező könyveket. – Mint például? – kérdezi türelmetlenül. – Henry David Thoreau-tól a Waldent, Alexandre Dumas-tól A három

testőrt, Jane Austentől a Büszkeség és balítéletet, Emily Brontëtől Az üvöltő szeleket, Charlotte Brontëtől a Jane Eyre-t…

– Jól van. Elég. – Feltartja a kezét, és szívélyesen elmosolyodik. – Majd meglátjuk, tudsz-e lépést tartani a többiekkel.

– Feljegyez valamit a borítékra. – Ülj a második padsor utolsó padjába. A lányok két sorban ülnek a terem egyik oldalán, a fiúk pedig egy sorban

a másik oldalon. Mi, lányok vagyunk többen, de ebben nincs semmi megle-pő. Amint elég idős, a legtöbb fiú a bányába megy dolgozni. Összesen vagy harmincan járunk a kilencedik osztályba.

23

Amikor leülök, egy kerek képű lány, akinek állig érő göndör fekete haja van, megkocogtatja a vállamat. – Chettie vagyok – mosolyog rám. – A pa-pám mondta, hogy vezesselek körbe.

Hálásan visszamosolygok. Amikor körbenézek a teremben, látom, hogy a többiek sokkal elegánsabbak nálam. Az egyik lány ejtett derekú, kockás kö-tényruhát visel. Rajtam a legjobb szoknyám és fehér blúz van, de amikor szemügyre veszem a lányokat, leszögezem, hogy ez nem elég jó ide. Meg kell győznöm papát, hogy vegyen kockás szövetet, amiből ruhát varrhatok magamnak. Csak nálam van uzsonnatáska, amit gyorsan betolok a padba.

Az első óra matematika, ami nem a legerősebb tárgyam, de tőlem telhető-leg igyekszem lépést tartani. Amikor kicsöngetnek, és Miss Ciliberti elen-ged minket ebédelni, nagy kő esik le a szívemről. Sokkal nehezebb itt, mint Delabole-ban, és Miss Cilibertinek nincs sok türelme. Ha valaki nem tudja a választ, máris a következő tanulóhoz fordul. Itt nem lesz szünetben teasüte-mény és limonádé. Talán még szünet sem lesz.

– Hol ebédelsz? – kérdezi Chettie. – Bárhol. Gondolom, odakint. – Kint? Ott senki sem eszik. – Hát hova mennek? – Haza. – Haza? Az nekem hárommérföldnyire van innen. – Tudod, mi mind pár saroknyira lakunk az iskolától. Hazajössz velem? – Szívesen. Nem leszek terhedre. Hoztam ebédet. – Megmutatom az

uzsonnatáskámat. – Papa is ilyesmit visz a bányába. Ott dolgozik egész nyáron, amikor is-

kolai szünet van. – Az én papám is ezt viszi el, amikor a bányában dolgozik. Farmer, de ott

vállal munkát, amikor pénzre van szükségünk. – Nem örülök, hogy papa ott dolgozik. – Miért? – Jártál már a bányában? Annál félelmetesebb helyet még nem láttam!

Egy irdatlan gödör, amiben fekete víz van, és az embereket kosarakban en-gedik le a gödörbe dolgozni.

– Papa nem sokat mesél róla. És sosem vitt el oda minket. – Mit tudhat arról új barátnőm, hogy nem járunk sehova, még Allentownba vagy Eastonba sem. Ki sem mozdulunk a farmról.

– Papa sem mesél sokat a bányáról – vallja be Chettie. Máris érzem, hogy sok bennünk a közös. Milyen szerencse, hogy első is-

kolanapomon összeismerkedtünk! Ettől minden sokkal könnyebb lesz. Mi-közben Chettie-ék felé sétálunk, időt szakít rá, hogy bemutasson a barátai-nak, akik elég kedvesek hozzám, de azért gyanakodva végigmérnek. Ami-kor ezt megemlítem Chettie-nek, így válaszol:

– Lesznek majd barátságosabbak is, ha jobban megismernek. Elvégre nem vagy Johnny Bull. Te is olasz vagy.

Chettie hirtelen felkapaszkodik a Dewey Street egyik tornácos házának lépcsőjén. – Megjöttünk. A Ricci-palazzo – nevet. Amikor benyit az ajtón, anyjának kiabál, aki visszakiabál a konyhából. Náluk több a bútor, a kana-péjukat bordó bársonyhuzat borítja, és régi, de tiszta szőnyegek vannak a padlón. Egy alkóvban szekrény van a falon, alatta kis fenyőfa asztal. Finom

24

porceláncsészéket rendeztek el a szekrényben, az asztalon fehér kerámiatál, benne zöld almák.

Chettie hív: – Ide gyere be, Nella! Továbbmegyek a folyosón a ragyogóan világos konyhába, ahol nálunk

kisebb gyerekek fogadnak. – Én vagyok a legidősebb – mondja Chettie, és felkap egy szalámis zsemlét, majd leül, és segít az anyjának megetetni az asztal körül ülő kicsiket. Számolni kezdem őket, de Chettie megelőz. – Ha-tan vagyunk. Nehéz velük.

– Elkelne egy gyereklány – sóhajt fel Mrs. Ricci gyászosan. Kicsi és tö-rékeny asszony, barna hajába ősz szálak vegyülnek. Lágy pillantású barna szeme van, és széles mosolya, mint Chettie-nek.

– Hadd segítsek! – Leteszem az uzsonnatáskámat a sarokban, és leülök egy kisfiú mellé. – Tessék. – Főtt tésztát veszek a kanálra, és a szájához emelem.

– Oreste utál enni – figyelmeztet Chettie. – Igaz ez? – kérdezem a kisfiút. Az, ahogy mondom, mosolyt csal az ar-

cára. – Kérlek! Az én kedvemért? Az új barátod vagyok, Nella. – Nay Nay? – kérdezi. – Hívhatsz nyugodtan Nay Nay-nek is. – Nézd csak, mama, Oreste eszik! – mutat rá Chettie. – Hát ez igazi csoda. Köszönöm, Nella. És isten hozott a házunkban. Nem kétséges, hogy Mrs. Ricci komolyan is gondolja. Máris családtag-

nak érzem magamat. Tudtam, hogy élvezni fogom az iskolát, de azt nem hit-tem, hogy az ebéd is jó mulatság lesz.

Amikor Assunta értem jön, mesélni szeretnék az iskoláról és új barát-nőmről, Chettie-ről, de félbeszakít, amikor megunja.

– Ha majd Alessandro itt lesz, a Dewey Streeten akarok lakni. Szívesen költöznék be elsőre egy ikerház felébe. Van is egy vörös téglás az utca vé-gében, ami nagyon tetszik. Zöld napellenzői vannak, és árnyat adó fa van a kertben. – Ritka mosolyainak egyikét villantja rám. – Azt hiszem, ott boldog lennék.

Hazafelé rövidebbnek tűnik az út, és most döbbenek csak rá, hogy nem én vagyok az egyetlen Castelluca, aki arról álmodozik, hogy egyszer majd a városban lakik. Remélem, Alessandro Pagano jól keres majd, mert Assunta perzsaszőnyeget, teáscsészéket, rézedényeket akar. Lefogadom, hogy csíkos napellenzőt vetet majd vele a verandára, hogy árnyékot vessen, amikor for-rón tűz a nap.

– Hova jársz misére? – kérdezi Chettie, amikor ebéd után visszafelé sétá-

lunk az iskolába. Már egy hónapja mindennap ebédidőben segítek neki meg a mamájának, és olyan hálásak, hogy meleg ebédet kapok, így többé nem kell magammal cipelnem az uzsonnatáskámat. Jobban is ízlik Mrs. Ricci forró minestrone levese és hozzá friss kenyér, mint egy hideg szendvics. Chettie-vel reszelt sajtot szórunk a levesünkbe, és kenyeret tunkolunk bele. Mrs. Ricci péntekenként nyírfaszörpöt, egyfajta üdítőt ad az ebédhez. – Nem vagy katolikus?

– De igen – pirulok el, mert a családunk csak karácsonykor és húsvétkor megy templomba. Az egész családnak nem tudjuk kifizetni a vonatjegyet, és vasárnap is van otthon munka. – A tehenek nem tudják, hogy ünnepnap van

25

– mondja mindig papa. – Vasárnap is meg kell őket fejni. – Hogy magya-rázzam ezt meg Chettie-nek anélkül, hogy egy rakás istentelen pogánynak nézne minket? – Mi vasárnap is dolgozunk. Akár esik, akár fúj, a munkát el kell végezni.

– De templomba akkor is kell járni! Időt kell szakítani rá. – Miért? – Mert ha nem jársz, pokolra kerülsz, és ott nem látogatlak meg. –

Chettie hangosan nevet. Alig értem, hogy ilyen hamar szoros barátság szö-vődött közöttünk. Bár Chettie mindenkivel össze tudna barátkozni: mulatsá-gos, és mindenki szereti. Bár aranyos a mosolya, nem egy nagy szépség. A vidámság azonban többet ér a szememben a szépségnél, ezt már most belá-tom. – Miért nem jössz az én templomomba?

– Abba a nagyba, a hegyen? – kérdezem. – A Karmel hegyi Boldogasszonyba. Vadonatúj. Tavaly akasztották fel a

harangokat a toronyba. – Nagyon szép. – Bárcsak Chettie-vel járhatnék templomba, de nincs ki-

menőkabátom, sem nemezkalapom, amit ilyen elegáns helyre felvehetnék. Talán kölcsönkérhetném mama kesztyűjét!

– Egy évig presbiteriánusok voltunk, míg fel nem építették a templomot. – Tényleg? – Bizony. A philadelphiai püspök sokáig nem építtetett itt katolikus

templomot, mert nem kedvelte az olaszokat. Ír volt. Ezért az olaszok presbi-teriánusok lettek, mert azok hajlandók voltak templomot építeni, és fel is húztak egyet a Garibaldi Avenue végén. Amikor a püspök rájött, sietve megépíttette a Karmel hegyit, és küldött egy kedves olasz papot, Impeciato atyát a plébániára, hogy boldoggá tegyen minket.

– Őrültségnek hangzik – nevetek. – Az is. Papa szerint mindennek a pénz az oka. Azt mondja, a püspök ki-

számította, hogy perselyezésnél mennyi pénztől esik el, ha az olaszok pres-biteriánusok lesznek, és ezért építtette a templomot. Mama szerint rémes, hogy a papa az egyházat kritizálja, de papának mégis ez a véleménye.

Elképzelem, ahogy Mr. és Mrs. Ricci az egyházról vitatkoznak, és a szomszédok bekapcsolódnak az élénk beszélgetésbe. Ilyesmi csak egy vá-rosban fordulhat elő.

– Amikor kint vagyok Delabole-ban, a farmon, úgy érzem, sok mindenről lemaradok. Olyan csendes odakint az élet, sosincs váratlan látogatónk, csak akivel előre megbeszéljük. Itt társalognak az emberek az utcán, nevetést hal-lani. Szép üzletek vannak. A pékség. A mészáros. A fűszeres. El lehet járni, például a templomba is. Mindenütt emberek vannak. A farmon napokig le-het úgy járni-kelni, hogy az ember csak a saját családját látja.

– Itt egészen más. Vacsora után minden este végigsétálunk a városon. Ahogy mások is. Ezt la passeggiata-nak hívják, de papa csak „lábnyújtózta-tásnak” szokta nevezni.

– Csodálatos lehet. – Az is. Ilyenkor hallani a legújabb pletykákat, például, hogy melyik férj

tart barátnőt – comares-nek hívjuk őket, vasárnap esténként szoktak talál-kozni, amikor a feleségek otthon ülnek és várnak – ; vagy hogy melyik asz-szony tölt sok időt a hentesnél; meg olyan fura dolgokat, hogy Mrs. Ruggie-

26

ro Philadelphiába jár fodrászhoz, és ott ugyanolyan frizurát csináltat a pudli-jának is.

– Mit gondolsz, mindig itt fogsz élni? – kérdezem. Chettie egy percig el-gondolkodik. – Igen, mert én vagyok a legidősebb. A legidősebbnek a szü-lők közelében kell maradnia.

– Miért? – Mert ő a következő, aki parancsolhat. Assunta nem olyan, mint egy fő-

nök? – Dehogynem, mindig is ilyen volt. – Látod? Tudja, hogy neki kellene irányítania, ha a szüleid nem volná-

nak, vagy isten ments, megbetegednének, vagy történne velük valami. Leg-idősebbnek lenni valóságos átok. Bárcsak ne én volnék az.

Ezt szeretem Chettie-ben: nemcsak megnevettet, és mindent elmondha-tok neki, de józan gondolkodású is. Rendet lát a világban, és álmait ehhez a rendhez igazítja. Nincsenek megvalósíthatatlan reményei és elvárásai. Gya-korlatias. És a gyakorlatiasság nagyon hasznos: ha az ember túl magasra he-lyezi a mércét, biztos csalódás éri. Bárcsak jobban hasonlítanék hozzá. Még nem meséltem el neki, hogy odavagyok Renatóért, de kíváncsi vagyok, hogy őrültségnek tekinti-e, ha az ember olyasvalakit kedvel, aki sokkal idő-sebb nála, ezért felteszem a kérdést:

– Voltál már szerelmes? Chettie nevet. – Még nem. Legalábbis nem hiszem. Mit jelent az, hogy

„szerelmes” vagy? Bizsergést érzel a gyomrodban? Mintha darazsak züm-mögnének az agyadban? Tudod, izgatott leszek, amikor Anthony Maruccira gondolok. Kedvelem, de ő sosem habarodna belém. Egyelőre legalábbis.

– Miért? – Mert a nyugat-bangori lányokat kedveli. – Ők mások? – Mondjuk úgy, hogy barátságosabbak, mint a rosetóiak, ha érted, mire

célzok. De amikor eljön az ideje, a rosetói fiúk minket vesznek el. – A nővérem egy olasz férfi jegyese. – Odaátról? – Chettie a fejét csóválja. – Az ilyesmi sosem válik be. A

mamám húga is egy odaátról való férfihez ment feleségül, és a férfi a család félretett pénzét egy tetőfedőüzletbe fektette. Aztán kénytelenek voltak hoz-zánk költözni, és a férfi meg a papám összevesztek, az ifjú házasok meg át-mentek Phillybe, ahol – képzeld csak – újabb vállalkozásba kezdtek, és mama szerint gyorsan meggazdagodtak. Mit szólsz? Vigyázni kell az odaát-ról valókkal.

– Nem lehet minddel csak baj. Egyszer mi is odaátról valók voltunk. – Sajnálom, de én nem bízom bennük. – Chettie vállat von. – És te? Tet-

szik neked valaki? – Csak eggyel találkoztam eddig, aki tetszett. – Csak eggyel? Az osztályunkba jár? – Nem. Idősebb. – Mennyivel? – szűkül össze Chettie szeme. – Héttel – mondom csendesen, mert félek, hogyan reagál. – Hét évvel? Hiszen akkor huszonegy éves! Öreg. – Tudom. Reménytelen. – Hogy hívják?

27

– Renato Lanzarának. – Te Renato Lanzarát szereted? – vigyorodik el Chettie. Látom, szereti

olyan sokszor kimondani a nevét, ahogy én. – Miért? Ismered? – Rosetóban minden lány csak belé szerelmes. És valószínűleg Bangói-

ban, Nyugat-Bangorban, Pen Argylban és Martins Creekben is. És nem árt, ha tudod, hogy a Martins Creek-i lányok nagyon vérmesek. Ismered a római olaszokat! Kemény lányok. Nagyon népszerű fiút választottál.

– Ez csak természetes. Tovább nehezítem az amúgy is lehetetlen helyze-tet. Ebben igen ügyes vagyok.

– Most már viszont tényleg velem kell jönnöd a templomba. – Imádkoznom kell, hogy távozzanak tőlem ezek a tisztátalan gondola-

tok? – Nem, hanem mert ott láthatod őt. Renato néha énekel a kórusban.

Olyan hangja van, mint egy angyalnak – bizonygatja Chettie. Bárcsak pénzem volna ma a vasútra, mert nem repít haza elég gyorsan a

lábam. Miss Ciliberti közölte a jegyeinket, és nekem vannak a legjobb osz-tályzataim. Nagy beszédet tartott arról, hogy egy farmon nőttem fel, és elér-hetetlen volt számomra a könyv meg a tanulás, mégis rájöttem, hogy tanul-jak. – Ha Nella Castelluca meg tudja csinálni, akkor ti is képesek vagytok rá – fejezte be. Életemben nem voltam még ennyire büszke. Végre valamiben kitűntem! Végre valami csak az enyém.

Mire Assuntával kiérünk a farmra, már sötét van. Mama lámpát gyújtott a verandán, és amikor felkapaszkodunk a lépcsőn, nevetést hallunk a konyhá-ból.

Elena jön elénk. – Siessetek! Papának jó híre van! Assuntával besietünk utána a konyhába. – Mi az, papa? – Assunta leteszi a táskáját, és leül a padra. A lámpavi-

lágnál öregebbnek látszik: a gyárban töltött hosszú órák után karikás a sze-me. Remélem, Alessandro ideér, mielőtt Assunta szépsége végképp tovatű-nik,

– Leszerződtem a hellertowni piaccal. Négy üzletük van, tojást és tejet szállítok majd. Kijöttek, hogy megnézzenek, és elég volt egy pillantást vet-niük a holsteiniekre, máris azt mondták: „Meg is egyeztünk, Mr. Castelluca!” Sok a farmer, és sokkal szerződnek, de hosszú évek próbálko-zása után végre én is bekerültem közéjük.

– Gratulálok, papa! – Átölelem. Nem kell többé befogni a lovakat a sze-kér elé, bevinni a városba a tejet meg a tojást, és az árusoknak könyörögni, hogy vegyék meg tőle. Nincs több csalódás, hogy szinte mindent visszahoz abból, amin megpróbált túladni.

– Modern gépeket hoznak, és ellátnak, amivel kell – folytatja papa. Ma-ma a háttérben mosolyog. – Sok munka lesz, de legalább learathatjuk a gyümölcsét. Még talán egy munkást is felveszek. – Mama összecsapja a ke-zét, amikor ezt hallja. Egyszer életében biztos szeretne sokáig aludni, és nem nyugtalankodni, hogy megfejje a teheneket, mielőtt hajnalban bőgni kezdenek.

– Nos, papa, nemcsak neked van jó híred! Ma megkaptam a jegyeimet – jelentem be büszkén a szüleimnek.

28

– Milyen eredményt értél el? – kérdezi mama. – Első lettem az osztályban. – Helyes. Nagyon helyes. – Mama lenéz a bizonyítványomra. – Nézd

csak, papa! – Talán egy nap megengedhetjük, hogy vonattal járhassanak a lányok –

mosolyog papa. – Csak vasárnaponként, papa – szúrom közbe. – Miért akkor? – Misére akarok menni. – Misére? – csodálkozik el papa. – Hallottad – legyinti meg mama papát a bizonyítvánnyal. – Misére hát!

Templomba akar járni. Mind el kellene járnunk. És nem lesz mentségünk, ha felveszünk valakit a farmra. –Mama rám néz. – Jól van!

Mama jó katolikus; minden este elimádkozza a rózsafüzért, megkeresz-teltetett minket, és étkezések előtt elmondatja velünk az asztali áldást. Isten-félő, de soha nem vetette papa szemére, hogy vasárnap elsőbbséget élvez a munka a misével szemben. Mama úgy érzi, Isten megérti a munkásembert és kötelességeit. A család megsegítése szellemében megígérem papának, hogy vasárnaponként begyalogolok a városba. – Tedd félre a pénzt! – te-szem hozzá.

– Rám ne számíts! – jegyzi meg Assunta fáradtan, és a kezét dörzsöli. – Rá kell venned valaki mást, hogy elgyalogoljon veled. Heti öt nap oda-vissza éppen elég. Természetesen, amikor majd Rosetóba költözöm, más lesz a helyzet. Nálam szentebb, istenfélőbb asszonyt a föld nem hord majd a hátán! Olyan vallásos leszek, hogy szárnyaim nőnek. De addig ne is álmodj róla, míg be nem költözöm a városba. – Assunta fogja a kabátját, kalapját, és felmegy a lépcsőn.

– Majd én elmegyek veled – ígéri Elena. – Kérsz vacsorát? – szól fel Assunta után mama. – Az evéshez is fáradt vagyok – kiabál vissza a nővérem. – Amint ideszállítják a gépeket, eljárhatsz misére, de most vasárnap még

szükségem van a segítségedre – mondja papa. – A következő két hétben a bányában dolgozom. Postamunkájuk van, és a városban plakátokon tobo-roznak munkásokat. Carlo Ricci felkeresett, és mindketten jelentkezünk.

– Nem akarom, hogy elvállald. – Mama papa vállára teszi a kezét. Papa megfogja mama kezét, és elmosolyodik.

– Alessandro húsvétkor érkezik. Ki kell fizetnünk az esküvőt. Vendége-ket szeretnél hívni? Szép ruhát akarsz? Szükségem van a munkára. – Papa a szekrényhez megy, bort és néhány poharat vesz elő. – És most pohárköszön-tőt mondunk a jó szerencsénkre. Hívd ide a testvéredet, Roma.

Roma felszalad a lépcsőn, míg papa bort tölt. Elena körbeadja a teli po-harakat. Dianna mosolyog, mert ez azt jelenti, hogy egy nap lesz annyi pénz, hogy őt is iskolába küldjék. És a mama, a drága mama számára azt je-lenti, hogy nem kell látástól vakulásig dolgoznia. Papa poharat ad mind-egyikünknek; a kicsiknek vizezi a bort. Assunta és Roma is csatlakoznak hozzánk az asztal mellett. – Salute! – köszönti ránk a bort papa, és iszik. Követjük a példáját.

– Hálát kell adnunk Istennek – mondja mama, és rám néz.

29

– Úgy van. – Hirtelen én lettem az istenes a családban. Ha mama tudná, hogy kizárólag azért akarok templomba járni, hogy Renato Lanzara közelé-ben legyek! Az emberek biztos kevesebbért is hisznek Istenben.

– Majd én megmondom, mi legyen. Ha Isten az idén jó időt ad és szép hasznot, még én is templomba fogok járni – jelenti be papa.

– Micsoda jó katolikus vagy! – emeli égnek a szemét mama. 1925 tavaszánál szebbet még sosem láttunk. Amikor elolvad a hó, a sáros

föld leheletzöldre változik, és amikor a távolban a Blue Mountainst kémlel-jük, a hegy ezüstös szürke kabátja, amelyet egész télen viselt, lágy kékre vált, és ez idővel olyan sötétkék lesz, mint az éjszakai égbolt.

Mindenki ideges otthon, mert Assunta levelet kapott, amelyben Ales-sandro Pagano bejelenti, hogy március 15-én érkezik Philadelphiába. Mama a héten már háromszor takarította ki a pincétől a padlásig az egész házat. Reggelente kimegy a füstölőbe, hogy kiválassza a legjobb sonkát, amit jö-vendő vejének felszolgál majd. Papa megrója maximalizmusáért, de Assunta hálás. Alessandro látta a fényképét, de ha minket nem kedvel majd, Assuntát sem kell elvennie. Elenával ezért kivasalunk minden terítőt, szal-vétát és függönyt, sőt még a mosogatórongyot is, vagyis mindent, ami vá-szonból készült. Mama három napon át süteményeket, tortákat és lepényeket süt. Azt mondja, minden szegletnek csillognia kell, minden ruhának ropog-nia kell a keményítőtől. Ha Alessandro nem azt látja, hogy jó családba háza-sodik, sarkon fordul, és visszamegy Olaszországba.

Tudjuk, hogy Alessandro jó családból származik. Nyolc gyermek közül a harmadik fiú. Mama szülővárosából, Riminiből származik, az Adriai-tenger partjáról. Papa is a bari régióban született, de mama családjától délebbre.

Papa és mama Olaszországban házasodtak össze, aztán kijöttek Ameri-kába az unokatestvéreik után, akik Pen Argyl-ban telepedtek le. A házassá-gukat szokatlan módon nem a családok között közvetítették. Az anya és az apa általában kiválasztják gyermekeiknek a házastársat; igyekeznek egy jó családdal megegyezni. Így mindenki tudja, mire számíthat. Egy jó parti azt jelenti, hogy két rendes ember kerül össze, és a frigy mindkét családot erősí-ti. Még Chettie szüleinek házasságát is a szülők hozták össze. Mama és papa viszont egymásba szerettek, de papának hamarosan sikerült meggyőznie mama családját. Mama sosem vágyott paraszti életre, de beletörődött, mert szereti papát.

Papa tegnap bement vonattal Philadelphiába, Alessandróért. Assunta itt-hon maradt velünk, hogy a legapróbb dolog is rendben legyen. Mama olyan sokat dolgozott, hogy elaludt a konyhaasztal mellett, miután csipkét varrt Assunta kelengyéjében a hálóingre.

– Mama? – Gyöngéden megrázom. – Elaludtál, mama. Menj, feküdj le! – nógatom.

– Felsöpörted a kerti utat? – kérdezi kábultan. – Minden rendben van – nyugtatom meg. Mama lassan feláll, és felkapaszkodik a lépcsőn a szobájába. Eloltom a

lámpákat, és utánamegyek. Amikor a szobánkba érek, sötétben öltözöm át, nehogy felébresszem a lányokat. Ugyanolyan kimerültek, mint mama, s nemsokára hajnalodik, és még több munka vár ránk. Alessandrót Assunta szobájában helyezik el, így Assunta velünk alszik. Öten egy szobában. A

30

hideg telekre emlékeztet, amikor összebújtunk, hogy ne fázzunk, csak most másért vagyunk együtt.

Bemászom Roma mellé az ágyba; közelebb tolom a falhoz, hogy elférjek mellette. Háton fekszem, és érzem, hogy minden izmom és csontom sajog. Nemcsak a házat tettük rendbe, de ma délelőtt papa munkáját is elvégeztük. Csodálom, milyen keményen dolgozik. Nem is értem, hogy nap nap után hogy bírja, és akkor még a bányában is van kedve dolgozni. Gondolom, annyira szeret bennünket, hogy bármit megtenne, hogy megadja nekünk, amire szükségünk van.

Befordulok, hogy aludjak, de meghallom, hogy Assunta szipog. A szipo-gásból lassan halk sírás lesz. Először csak fekszem a sötétben, hallgatom, és nem szólok semmit.

– Assunta? – suttogom végül. – Jól vagy? Nem felel. – Assunta? – Felkelek, és letérdelek mellé. – Rosszul vagy? A fejét rázza. – Akkor mi baj? Assunta az öklére húzza a hálóinge ujját, és megtörli a szemét. – Félek. – Félsz? Mitől? – De azt hiszem, már tudom is a választ. Fél elhagyni az

otthonát, papát és mamát, sőt még minket is, pedig az idegeire megyünk. Fél, hogy amikor majd először megpillantja Alessandrót, nem fogja kedvel-ni, és akkor majd mindkét családban keserű csalódás kerít a hatalmába min-denkit.

– És ha nem tetszem neki? Erre nem is gondoltam! Azért aggódik, hogy Alessandro nem kedveli

majd őt? Világéletemben ismertem a nővéremet, de még mindig meg tud lepni.

– Én nem aggódnék. Látta a fényképedet, és írt neked. – De a kép nem a valóság. – Dehogynem. Sokat meg lehet állapítani egy képről. –Azt persze nem

teszem hozzá, hogy Elenával ezerszer is megnéztük Alessandro fényképét, és mégsem tudjuk, hogy magas-e vagy alacsony. Sosem lehet tudni, hogy a fényképész nagy vagy kicsi vázát tesz-e az asztalra, amely mellett a delik-vens ül. A termete optikai csalódás is lehet.

– Ne nyugtalankodj! Kedvelni fog – biztatom. – Miért? – Mert nagyon határozott vagy – kezdem. Pár percbe beletelik, míg va-

lami hízelgőt kitalálok, annyira hozzászoktam, hogy panaszkodjak rá. De most erősen töröm a fejemet. – És gyönyörű hosszú hajad van. Fekete, mint az éjszaka, mama is szokta mondani. És szép a szemed, és a lábad sem nagy a termetedhez képest.

– Köszönöm – mondja halkan. – Csak hát… Azt hittem, boldog leszek, amikor ideérkezik. De most azt kívánom, bárcsak hazamenne.

– Ugyan már! – De igen. Nem ismerem. – Assunta megint elsírja magát. – Ha nem tetszik, nem kell hozzámenned. Mama mondta. – Nem gondolja komolyan. – Dehogynem. És mondok neked valamit: ha nem kedveled, mondd csak

meg nyugodtan, és én megmondom papának és mamának, és bezárlak ide, és nem engedlek ki, amíg el nem megy.

31

– Megtennéd? – Meg bizony. Egyetlen nőnek sem szabad olyan férfihez hozzámennie,

akit nem szeret. Soha! – Megölelem, amit kiskorom óta nem tettem. Aztán visszabújok az ágyba, de előbb megbököm Romát, aki közelebb gurul a fal-hoz.

Assunta sírása nemsokára halk szuszogássá csillapul. Háton fekszem, és a mennyezetet nézem, mint mindig, ha nem jön álom a szememre. Bár Assunta szeret parancsolgatni, és rosszindulatú, de a lelkem mélyén tudom, hogy hiányozni fog, amikor majd hozzámegy Alessandro Paganóhoz. Hi-szen éveken át egy család voltunk, és ennek a családnak ő is fontos tagja volt. Nagy, füstölgő, dühös tagja, de mégis a tagja. Remélem, hogy Ales-sandro jó ember. És remélem, Assuntának lesz ereje új családot teremtenie magának, amelyben boldog lehet, már ha a boldogság meg van írva Assunta Castelluca sorsának könyvében. Keresztet vetek, és könyörgésemből gyors imára váltok. Chettie büszke lenne rám.

– Nevetnek és beszélgetnek! – újságolja Dianna másnap, amikor beszalad

a nappaliba. – Magasabb papánál! Kinézek az ablakon, és látom, hogy papa végigsétál az ösvényen Ales-

sandro Paganóval, aki pontosan úgy néz ki, mint a fényképen. Assunta egy sima fehér vászonruhában áll a konyhaajtóban, a nyakában mama zafírköves medalionja. Nagyon csinos. Fényes, fekete haja derekáig ér. Megkönnyeb-bülten sóhajt fel.

– Menj fel, Assunta! – parancsol rá mama. – De mama… – Menj csak! – Assunta engedelmeskedik. – Az illendő bemutatkozásnak

is megvan a módja. Nem helyes, ha egy fiatal lány vár egy férfire. A férfi várjon rá.

Diannával összenézünk. Mama viccel? Alessandro ennyi évet várt, és most még tovább váratjuk?

Papa kinyitja az ajtót, és előreengedi Alessandrót. – Mr. Pagano, a feleségem, Mrs. Castelluca. – Örvendek a szerencsének – mondja Alessandro lassan, majd a táskájá-

ból egy csomagot vesz elő, és átnyújtja mamának. – A testvére, Elena küld-te. – Mama szeme könnyes lesz, ahogy leül, és kinyitja a csomagot, amiben egy halom csipkés kis terítő van.

– Ugyan már, Celeste, félre a könnyekkel! Mr. Pagano hosszú utat tett meg, és éhes – mondja papa lágyan mamának. Papa mindenkinél jobban tudja, hogy mamának mennyire hiányzik a családja, így különösen gyöngéd vele, amikor csak az olasz rokonok említésre kerülnek.

– Hívjam ide Assuntát? – kérdezem mamát. – Még ne. – Mama olyan pillantást vet rám, mintha szívesen megvesz-

szőzne, ha tehetné. – Jöjjön csak, Alessandro, előbb ebédeljünk meg, aztán majd megismer-

heti a gyönyörű Assuntáját. A végtelenbe nyúló ebéd alatt mama a legkülönfélébb finomságokkal kí-

nálja Alessandrót, amit csak élete során megtanult. Elenával úgy zsongjuk körül, mintha egy herceg volna. Illedelmesen eszik, és a hosszú út után jó az étvágya. Olívaolajban és borsban eltett narancsgerezdeket eszik, sonkát re-

32

szelt parmezán sajttal, fekete olajbogyóból és pitypangból készített salátát, csirkehúslevest tortellinivel, szeletelt sonkát vajjal megkent friss kenyérrel, és annyi bort iszik, amennyihez csak kedve van.

Csinosnak látom. Csontos az arca, az orra nagy, és telt az ajka. Koromfe-kete haját oldalt egyenesen választja el. Füle ugyan nagy, de a koponyájához simul. Nyaka és válla erős. A keze nagy és tele bőrkeményedésekkel, mint papáé, bár a körme ápolt és tiszta. Úgy látom, nemcsak Assunta csinosította ki magát, hogy jó benyomást gyakoroljon a választottjára.

Miközben mama Alessandróval nevetgél az Olaszországból hozott híre-ken, Elena int, hogy menjek ki vele a kúthoz, vizet hozni.

– Mi a véleményed? – kérdezem Elenát. – Elég jóképű. Assuntának tetszeni fog – mondja Elena gyakorlatiasan. – Csendesnek tűnik. – Nem baj. Tudod, hogy úgyis Assunta beszél majd. – Elena vizet pum-

pál egy vödörbe. – Szerintem összeillenek. Assunta dirigálhat majd neki, és Alessandro észre sem fogja venni. Re-

mélem, keres majd annyit, hogy Assunta elégedett legyen. Diót és cukorkát hoz majd be Olaszországból. Az jövedelmező üzlet?

– Nem számít. Papának szüksége van segítségre itt a farmon. – De Assunta a városban akar lakni. – Előbb házasodjanak csak össze. A többit majd elrendezik. – Remélem, nekem nem keresnek majd férjet – nyújtja át nekem az első

tele vödröt Elena. – Nekem se. – Túlságosan felkavaró. Inkább itthon maradok papával és mamával

egész életemben. – Én is – hazudom. Valójában a városban laknék, és hozzámennék

Renato Lanzarához. De ezt nem árulhatom el Elenának. Senki másnak nem mondhatom el, csak Chettie-nek, mert az én Renatóm olyan elérhetetlen, mint az ő Anthony Maruccija.

Miközben becipeljük a vizet a házba, elképzelem a napot, amikor nem kell vizet húzni, tehenet fejni, szénát bálázni és disznót vágni. Egy nap, amikor már tanítónő leszek, papa eladja a farmot, és beköltözik a városba, ahol együtt élünk a többi finom családdal, akik a Garibaldi Avenue-n sétál-nak fel s alá, hogy vacsora után kinyújtóztassák a lábukat. Talán a Delabole farm csak a történetünk kezdete, és nem a sorsunk.

– Gyertek be, lányok! – int mama a verandáról. Amikor közelebb érünk, halkan így szól: – Most mutatjuk be Assuntát Alessandrónak.

Elenával majd elejtjük a vizesvödröket, de a gondolat, hogy újra vizet kell húznunk a kútról, a szokottnál is óvatosabbá tesz. A verandán letesszük az ajtó mellé a tele vödröket, és bemegyünk mama után. Roma és Dianna a kanapén ülnek, kezüket összekulcsolják az ölükben, papa pedig bort tölt a kis ezüstpoharakba, amelyeket mama egy bársonnyal bélelt dobozban őriz.

– Kérlek, Elena, hívd ide a nővéredet – utasítja mama Elenát. Alessand-róra pillantok, aki az orrán át mély lélegzetet vesz. Elena léptei hangosan koppannak a lépcsőn, mintha egy nagy óra ütéseit számlálnánk. Assunta né-hány perc múlva megjelenik az ajtóban.

– Alessandro, hadd mutassam be a lányomat, Assuntát – mondja papa dörgő hangon, de a hangja végül elfullad. Mama elsírja magát. Alessandro

33

megfordul, és ránéz a lányra, akit neki ígértek, és látjuk rajta, hogy örül. Assunta, aki sosem mosolyog, olyan ragyogó mosollyal néz rá, mintha nála szebb embert még sosem látott volna, és ettől úgy megszépül, hogy a hihe-tetlen átalakulás láttán még mi sem hiszünk a szemünknek. A szerelem megváltoztatja az embereket. Egy idegennek kellett idejönnie Olaszország-ból, hogy lássuk, hogyan.

34

HARMADIK FEJEZET

Impeciato atya megnyúlt képű, szigorú pap, keskeny ajkát vékony, egyenes vonallá préseli össze. Miseruhája alatt hosszú láncon ezüst zsebórát visel, amit időnként előhúz és megnéz, miközben az orgonista a körmeneti himnuszt játssza. Miséi hajszálpontosan nyolckor kezdődnek; azt mesélik róla, hogy kidobja a hívőket, akik egy perccel azután érnek a templomba, hogy ő az oltárhoz lépett. Chettie szerint hátul is van szeme, mivel jobbára a gyülekezetnek háttal áll a mise alatt, mégis tudja, mikor moccanunk meg, mikor ásítunk vagy sustorgunk egymás között, mert ilyenkor hirtelen meg-fordul, és dühösen a vétkesre mered, aki megsértette.

A papokat és a róluk gondoskodó apácákat olyan nem eviláginak látom. Talán a fekete ruha, a fátyol és a miseruha teszi, az öltözék, amely eltakarja az alatta levő személyt, de bármi is legyen az a valami, elválaszt bennünket tőlük. Talán maga a templom beosztása: óriási a távolság a padsorok és az oltár vagy a félelmetes márvány áldoztató rács között; úgy tűnik, mintha a pap mérföldre volna tőlünk. Minden olyan lenyűgöző: a magas mennyezet, a meglapuló angyalok, a sötét benyílókban üvegszemű szobrok, a keresztút, amelyen aprólékosan ábrázolják Krisztus szenvedéseit élete végén, és főként az életnagyságú feszület, amely az oltár fölött lóg. Mintha ránk akarnának ijeszteni, hogy jól viselkedjünk. Bizonyosan sikerül is, hisz a Karmel hegyi Boldogasszony temploma minden misén tömve van hívőkkel.

A szertartás mozzanatait is kísértetiesnek találom, attól kezdve, hogy Impeciato atya láncon füstölőt lóbál, a jéghideg vízig, amivel jövet-menet keresztet vetünk. Az oltár fölötti színes üvegablak kínokban fetrengő lelke-ket mutat, amelyek a Mi Boldogasszonyunk felé nyújtogatják karjukat, ő pedig egy felhő biztonságából tekint le a lángok közt gyötrődő bűnösökre. A Kisjézust tartja a karjában, aki ránk szegezi a tekintetét, és nem a bűnösökre. Nem tudom, miféle megváltó nem néz azokra, akik szenvednek, de ez az Üdvözítő ilyen.

Ma reggel a farmon mind korán keltünk, hogy esküvője előtt utoljára reggelizzünk együtt Assuntával. Nagyon nyugalmas volt, noha mama az új ruháinkat vasalta, amelyeket az utolsó pillanatig segítettem varrni. Assunta meglepően derűs volt. Becsomagolt, felöltözött és megreggelizett, s közben nem sok szóra méltatott minket. Mintha máris elköltözött volna a városi új otthonába.

Amikor a templom végében állunk, és várjuk, hogy megszólaljon az or-gona, papa átnyújt egy borítékot Impeciato atyának. Impeciato atya belátja, hogy papa farmer, így a munkája miatt nem járhat rendszeresen templomba, de a római katolikus egyház boldogan elfogadja papa adományát, beleértve a legidősebb lánya esküvői szertartásának költségeit is.

Assunta Maria Castelluca és Alessandro Agnello Pagano 1925. április 12-ét választotta esküvőjük időpontjául. Április 12-én ünnepli papa és ma-ma is a házassági évfordulóját, így szüleim iránti tiszteletből esett erre a napra a választásuk. Assunta világéletében azzal kérkedett, hogy tizenkét nyoszolyólánya lesz, de sajna csak Elenával kell beérnie. Alessandro egy

35

unokatestvérét kérte fel tanúnak. Mézesmázos fickó, hullámos, barna haját középen választja el, és hajkenőccsel simítja le. Kegyetlen a mosolya, és amikor elhúzza a száját, kis rés van a fogai között. Papa meghagyta, hogy tartsuk magunkat távol tőle. Tudhat róla valamit, amit mi nem.

Assunta nagyon csinos az ejtett derekú, csillámló, elefántcsont fehér, uszályos szaténruhájában, amit turnűrré és masnivá lehet átalakítani a foga-dásra. Apró fehér rózsákból font koszorút visel a hajában, amivel mama hajnalig fáradozott. Assunta három kalla liliomot visz a kezében, bár papá-tól tizenkettőt kért. Assunta sosem kapja meg, amit akar, de ma siránkozás nélkül beéri ennyivel.

Amikor Assunta és Alessandro letérdelnek a pap elé, visszagondolok arra a pillanatra, amikor megismerkedtek. Assunta kifogástalanul viselkedett. Alessandrónak még most sincs fogalma, hogy Assuntában a Vezúv fortyog, nem ismeri szenvedélyes dührohamait vagy heves toporzékolásait. Ales-sandrónak leesik majd az álla, amikor Assunta először fakad ki. Elena azt mondja, bárcsak Alessandro tíz éve jött volna el Assuntáért, akkor sok év gyötrelmétől kímélhettük volna meg magunkat. Assunta kétségtelenül telje-sen át tud alakulni, ha valamire nagyon sóvárog, és érdemes strapálnia ma-gát.

Rózsaszín szaténruhát viselek, amit mama varrt. Egyenes szabású ruha, csípőben széles pánttal; a szoknya eltakarja a térdemet. Mama anyaggal vont be apró gombokat, és a csípőpántra varrta őket, hogy a ruha izgalma-sabb legyen. Tizenöt vagyok, és jobban vágytam egy felhasított tunikára, amit a nagyobb lányok hordanak, mondjuk háromnegyedes, bő, japán sza-bású ujjal (a rövid japán ujj túl gyerekes), de mama hallani sem akart róla. Rövid fehér glaszékesztyűt viselek, amitől Chettie szerint elegánsabb az öl-tözékem. Remélem, hogy így van.

Sokan vannak a templomban, mivel papa sok embert ismer azokból az időkből, amikor még tejet és tojást szállított a városba. Chettie családja egy egész sort foglal el. Idefelé jövet mesélte, hogy egész reggel az öccsei ingje-it vasalta.

Az eskü után Assunta egy kis benyílóba megy, ahol a főoltárhoz megszó-lalásig hasonló kisebb márványoltáron, egy aranypiedesztálon az Áldott Szűzanya szobra áll, és a szobor lábához helyezi a csokrát. Egy pillanatig áll, mialatt az orgonista belekezd az Ave Mariába. Az első akkordok után egy férfihang száll a kórusból a gyülekezet fölé. Olyan tiszta és csodálatos, hogy megfordulok: szeretném látni, ki az. Renato Lanzara énekel, akivel ta-valy november óta nem találkoztam. Nem mintha nem kerestem volna a tár-saságát. Chettie-vel el szoktunk sétálni a Garibaldi Avenue-n a borbélyüzlet előtt, hátha összefutunk vele. És amióta Elenával rendszeresen járok temp-lomba, minden vasárnap kerestem, de sosem láttam. Talán ez Isten bünteté-se azért, mert nem igaz vallásos érzületből jövök el a misére. Hiszen a pap azt mondja, hogy Isten mindenről tud, amire gondolunk, nem csak arról, amit teszünk, és a Teremtő valószínűleg nem repes azért, hogy egyedül Renato kedvéért járok ide.

Renato olyan, ahogy az emlékeimben él, de amikor énekel, lenyűgözővé válik. Talán a haranglábon beömlő és a kórus karzatát betöltő, aranyló, késő délelőtti napfény vagy a hangjának árnyalata teszi, ahogy énekel, de képte-len vagyok levenni róla a szememet. Elena oldalba bök, és figyelmeztet, hogy forduljak vissza. Mielőtt megtenném, Chettie a padjukból rám kacsint.

36

Mintha órák teltek volna el; Assunta és Alessandro végre elindulnak a padsorok között a templom végébe. Amikor kiérnek a lépcső tetejére, egy-más felé fordulnak és megcsókolják egymást. A Karmel hegyi Boldogasz-szonyban tartott esküvők legizgalmasabb része, amikor a Pinto's Hallba in-dul a menyasszony és a vőlegény vezette menet. Szemet gyönyörködtető, ahogy a rosetóiak legszebb ruhájukban – a nők pasztellszínű ruhában és tol-las kalapban, a férfiak elegáns öltönyben – átvonulnak a fogadásra.

Chettie fehér madeiraruhában, elegáns kis szalmakalapban lép oda hoz-zám, amikor beállok a menetbe.

– Gyönyörű esküvő volt. Az egyik legszebb, amit életemben láttam. – Gondolod? – Remélem, hogy a városban mindenki így véli, mivel ren-

geteget törtük magunkat minden apró részletért. – A virágok, Assunta ruhája, minden tökéletes volt – áradozik Chettie. –

És most következik a mulatság! Jártál már a Pinto's Hallban futballfogadá-son?

Rázom a fejemet, hogy nem. – Amikor belépsz, meg kell mondanod, hogy sonkás vagy marhasültes

szendvicset kérsz-e, ők pedig odadobnak egy becsomagolt szendvicset. Itt ez a hagyomány. Majd meglátod.

Két fiú áll kosárral az ajtóban. – Sonkásat kérek – jelenti ki Chettie. – Az egyik fiú odadob egy szendvicset.

– Én is – mondom a fiúnak. Fehér zsírpapírba csomagolt szendvicset ha-jít oda.

Alessandro a táncparkettre vezeti ifjú aráját, és táncolni kezdenek, ami-kor a zenekar rázendít az „Ó, Marie!”-ra. A terem távolabbi sarkában, a hosszú asztal végén egy hordó sör van a felnőtteknek, a gyerekeknek meg egy hordó szörp. Az alacsony mennyezet alatt a plébánia egyletének hölgyei fehér szerpentinszalagokat feszítettek ki keresztül-kasul, és ezüstharangokat aggattak fel középen. Fehér abrosszal leterített kerek asztalok állnak a tánc-parkett két oldalán. Az asztalok közepén mama esküvői süteményeiből tor-nyosul egy-egy óriási halom. Porcukorral meghintett finom, törékeny crustelli, kókuszgolyók és fügés kockák halmai ezüsttálcákon, amelyek kö-zé mama frissen szedett százszorszépek fejét tűzte.

Mama esküvői süteménye

12 és fél dkg sózatlan vaj

12 és fél dkg sózatlan margarin 1 csésze cukor 3 nagy tojás

1 kávéskanál mandulaeszencia 1/2csésze tej

31/4 - 3 1/2 csésze liszt csipetnyi só

5 kávéskanál sütőpor

37

Verjük habosra a vajat, a margarint, a cukrot és a tojásokat. Keverjük hozzá a mandula- eszenciát és a tejet, majd lassan adjuk hozzá a lisztet, a sót és a sütőport, és alaposan keverjük össze. Nedves kézzel 2 és fél centi átmérőjű, kö- zépen felpúposodó kerek süteményeket formáz- zunk a tésztából, majd 175 „C-on 13 percig vagy addig süssük, amíg világosbarnára nem pirulnak.

Cukormáz

1/2 doboz porcukor 2 evőkanál sózatlan vaj annyi tej, ami megnedvesíti a porcukrot 1 kávéskanál mandulaeszencia kókuszreszelék

Jól keverjük össze a hozzávalókat, és a cukor- mázzal kenjük be a süteményeket. Forgassuk meg a cukrozott süteményeket a kókuszreszelékben.

A tömeg lassan bevonul a terembe; az ajtóban elkapják a szendvicsüket a kosaras fiúktól, és az asztalokra teszik, hogy a tánc után tudják, hol ülnek. Papa kézen fogja mamát, és a táncparkettre vezeti, ahol a karjába kapja és megforgatja a harangok alatt. Boldognak látszanak, de lehet, hogy csak megkönnyebbültek. Assunta jó férjet kapott, és bár a szülők hozták össze a házasságot, úgy tűnik, hogy talán ők is egymást választották volna, ha a szü-lők nem avatkoztak volna közbe. Assunta gyengéden bánik Alessandróval; számunkra ismeretlen oldalát mutatja. Remélem, kitart a kedvessége.

– Nella, ugye? – kérdezi a hátam mögött egy férfi. Sarkon fordulok, és Renato Lanzara arcába nézek, aki csinosabb, mint a

delabole-i farmon volt. Fekete öltönyt visel, galambszürke mellénnyel, hoz-zá fekete-fehér csíkos selyem nyakkendőt, ami csillog hófehér ingén. Való-ban olyan, mint egy sejk, vagy ahogy Chettie a lélegzetelállítóan jóképű fér-fiakat nevezi: egy szívtipró.

– Szervusz. Azt hiszem, nem tudom a nevedet – füllentem, és úgy látom, hogy a karzaton szétáradó aranyos fény idelent, a való világban is körülve-szi. Nem kell tudnia, hogy nemcsak tudom a nevét, de mindenhova fel is írom. Kővel a disznóól saras falára, az üres osztályteremben a táblára, mie-lőtt a tanítás végeztével lemosom, de még az iskolai füzetembe is, amíg minden talpalatnyi helyet Renato Lanzara neve, a világon a legdallamosabb név nem borít.

– Renato vagyok. – Örvendek, hogy ismét találkozunk. Gyönyörűen énekeltél. – Kicsit berozsdásodtam.

38

– Én nem így hallottam. Papának megvannak Amedeo Bassi lemezei, és te szebben énekelsz, mint ő.

– Köszönöm. – Renatót lenyűgözi, hogy ismerem a híres olasz tenort. – Semmit sem gyakoroltam, mert pár hónapig nem voltam templomban.

– Valóban? – Természetesen tudom, hogy nem volt. Végigszenvedtem a katekizmust, az elsőáldozásra és a bérmálásra felkészítő órákat, mert abban reménykedtem, hogy megpillantom. – És miért nem voltál templomban?

– Olaszországban jártam. Elvárhattam volna, hogy Chettie, aki beszámol minden rosetói pletykáról,

tud erről az apróságról is. – Miért utaztál oda? – kérdezem. – Tanulni. És felkerestem apám faluját; írtam is róla. – Írsz? – Igen. Verseket. Hát persze hogy költő! Elég ránézni. Romantikus, mint Keats és Shelley

és a kedvencem, Róbert Browning. Hányszor ismételtettem el Miss Stoddarddal Robert Browning és Elizabeth Barrett szerelmi történetét! Hogy Róbert hogyan ostromolta Elizabethet, hogy hagyja ott zsarnoki apját, és szökjön el vele Olaszországba! Vajon Renato megtalálta-e már az Elizabethjét, és ha nem, megvár-e? Szeretném elmondani, hogy januárban betöltöttem a tizenötöt, de még ez is fiatalnak hangzik egy férfi fülében, aki főiskolára jár, és beutazza a világot.

– Táncolnom kellene – jegyzi meg, és körülnéz a táncparkett környékén. A teremben levő lányok majd felfalják a szemükkel. – Szeretsz táncolni? – kérdezi anélkül, hogy rám nézne.

– Szívesebben beszélgetnék – vallom be őszintén. – Komolyan? – Nevet, és rám néz. A mosolyától ideges leszek. Túl fiatal,

túl bárdolatlan vagyok, és nem elég csinos, hogy a teremben a legszebb fér-fival beszélgessek. Mély lélegzetet veszek, hátha attól bátorságra kapok.

– Szeretnék többet tudni rólad – fogok hozzá. – Végtére is most tudtam csak meg a nevedet – hazudok újból.

Nem esküszöm meg rá, de Renato mintha feszengene. Kínos helyzetbe hoztam, pedig nem akartam. Fiúk dolgában semmi tapasztalatom, nem tu-dom, mit lehet vagy mit nem lehet mondani, vagy hogyan kellene viselked-ni. Chettie mesél nekem a fiúkról, de nem tudom, igaz-e, amit mond. Ta-pasztalatból semmiképp sem. Tudom, hogy a kokettálás nincs a véremben. Nem vagyok modern lány sem, se félős bakfis. Ha Assunta viselkedéséből indulok ki, egy nő, ha férfiről van szó, teljesen megváltoztatja a modorát, hogy elbűvölje a férfit. Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e. Valami azt súgja, hogy nem. Vajon nem tér-e vissza a régi Assunta, hogy frászt hozzon újdon-sült férjére? És akkor mi lesz?

– Mit szeretnél tudni? – kérdi magában mulatva Renato, aki közben visz-szanyerte a hidegvérét.

Önbizalmam lankad, de kíváncsiságom változatlan. Van, amit nagyon szeretnék tudni.

– Főiskolára jársz. – Igen. Júniusban diplomázom. – Alig várom, hogy odajárjak. Milyen?

39

– Nagyon nehéz. Folyton tanulni kell. Én mindenesetre örökösen tanul-tam.

– A tanulást nem bánom. Mindent megteszek, hogy taníthassak. Szerin-tem egy gyereket olvasásra tanítani a legnemesebb foglalkozás. Jobb, mint ápolónőnek vagy feleségnek lenni. Jobb, mint bármely más munka.

– A főiskolán nem sok lány tanul. – Az ő bajuk. – Kezemmel a táncparkett körül lebzselő lányok felé intek.

Renato nevet. – Milyen egy olyan iskolában élni, ahol mindenkit ugyanaz a becsvágy fűt? Milyen olyanok közt lenni, akik hozzád hasonlóan gondol-kodnak?

Renato elmosolyodik. – Talán most mondtad ki azt, amiért legjobban szerettem az otthontól tá-

vol, az iskolában lenni. Szerettem azokat, akiket ott megismertem, és ked-vemre volt, hogy ugyanannyit akarnak tudni, mint én. De van egy hátulütője is: amikor hazatérsz, nem tudsz sehova beilleszkedni.

– Nem lehet! – Nézz csak körül. Bányászok, farmerek, hentesek, pékek és gyári mun-

kások. A költőnek itt nincs helye. – Tévedsz. Csak azért, mert a szabadban dolgozunk, és kétkezi munkát

végzünk, még nem azt jelenti, hogy nem álmodozunk. Szavakra van szüksé-günk, hogy leírjuk legrejtettebb érzéseinket, és zenére, hogy kiemeljen min-ket a csendből, és elrepítsen az ihlet földjére. Az olaszok mindig megtalálták az evilági dolgokban a művészetet. Anyám tud tehenet fejni, de csipkét is horgolni. Tökéletes és finom, mint a pókháló. Látod? – Megmutatom Rená-tának a szoknyám szélét. – És papa szánt, ugyanakkor operát hallgat, és hidd el, egy tanult ember szenvedélyével és intelligenciájával ért a zenéhez.

Renato semmit sem szól, csak bámul rám. – Nem kellene ennyit összekotyognom – szabadkozom. – Nem, nem, szó sincs róla! – mondja, de duzzog. Biztos ostobának néz. Nyegle parasztlány vagyok, aki nála idősebb férfi-

akba szeret bele, aztán művészetről jártatja a száját, miközben gyerekes ujjú, rózsaszín ruhában áll előttük. Ez a finom, elegáns férfi biztos átlát rajtam. Tudásom könyvekből szedem, nem tapasztalatból. Renato Lanzara klasszi-sokkal különb nálam, és ez most számomra is világos.

A túloldalon szerencsére megpillantom Chettie-t, és anélkül, hogy elné-zést kérnék vagy elköszönnék Renatótól, elindulok felé. Minek fáradnék? Elege lehet a delabole-i okos tojásból. Aztán egy kéz érinti meg a karomat. Egyszer csak már nem a barátnőm felé megyek, hanem Renato Lanzara kar-jai közt vagyok, aki úgy pörget a táncparketten, mint én a régi nyeles felmo-sórongyot papa csűrjében, amikor táncot gyakorolok. Igyekszem lépést tar-tani vele, de nagyon gyors, nekem meg új ez az egész. Miközben körbe for-gunk, elsuhan előttem Chettie, Elena és Mrs. Ricci arca, aki úgy mosolyog rám, mintha jól táncolnék. Tudom, hogy erről szó sincs, csak próbálok iga-zodni a ritmushoz, de nem adom át magam. Csak tizenöt vagyok, és még raglánujjra sem tudtam anyámat rábeszélni. Semmi keresnivalóm a táncpar-ketten a teremben levő legcsinosabb férfival! Bárcsak huszonegy lennék!

– Köszönöm a táncot – mondja Renato, amikor elhallgat a zene, és ugyanoda kísér, ahol felkapott. Egy pillanat alatt kámforrá válik.

40

– Ó, istenem! – húz félre Chettie. – Vele táncoltál! A legelső vagy, akivel szóba állt. És Martins Creekből eljöttek a Calzetti lányok. A férfiak mindig őket választják. – Chettie feléjük fordul, és már én is látom az öt harangka-lapos, felhasított tunikájú és fényes selyemharisnyás, elegáns testvért. Egyik vonzóbb, mint a másik. – Kivéve Renatót! Ő téged választott.

– Chettie izgatottabb, mint én, életem első tánca után. – Mit mondott? Sokáig beszélgettetek.

– A főiskoláról beszélgettünk… és a költészetről. – A költészetről? – sóhajt fel Chettie. Ez még annál is jobb, mint amit a

Modern Filmben olvas. – Igen. Verseket ír:

Többé tér s idő S az imádott nincsen együtt már! A május szédítő! Aki sétál, zsenge füvön jár!

(Weöres Sándor ford.)

– Ezt ő írta? – csapja össze a kezét Chettie. – Nem. Robert Browning. De visszaadja az érzéseimet. Ismét felcsendül a zene, és a táncosok a parkettre sereglenek. Renatót ke-

resem a tömegben, de nyoma veszett. Nem lep meg. Nem az a sorsom, hogy magam mellett tartsam: csak időnként bukkan fel az életemben, felkavar, és már ott sincs. Nincs együtt a hely, az idő és Renato. Számomra legalábbis nincs.

– A függöny szép, de inkább selyemdamasztot akarok. Majd hozatok

brokátot Delgrossótól. – Assunta pár lépést hátrál, hogy a nappali félkör alakú ablakában szemügyre vegye a munkámat. Kívánsága szerint Ales-sandro megvette a Dewey Street-i ikerházat, sőt sikerült az árnyat adó fával beültetett felét megszereznie. És ahogy Assunta parancsolta, én segítek a házimunkában. Nővérem zökkenőmentesen tért át a vidéki életről a városira. Sokat jelent, hogy Alessandro megegyezett Allentown, Bethlenem és Easton legnagyobb üzleteivel a diófélék és cukorka behozatalában. Vállalkozása jól jövedelmez, és Assunta megtalálja a módját, hogy elköltse a pénzt. Maha-góni ebédlőasztala van bársonyhuzatú székekkel. Otthonában egyik szobát a másik után alakítja át látványossággá.

Alig várom, hogy gyorsan elteljen a nyár. Remélem, papa keres majd annyit az új szerződéssel, hogy vonattal járhassak be, és ne kelljen az isko-laévet Assuntáék fedele alatt töltenem. Gyűlölöm a házimunkát, a temérdek tennivalót, itt pedig mást sem teszek, mint látástól vakulásig dolgozom. Assunta folyton kitalál nekem valamit. A Dewey Streeten senkinek sincs ilyen tiszta háza.

Amint Alessandro megérkezett hozzánk, Assunta otthagyta az állását az üzemben, így sok ideje maradt azon tépelődni, hogy a csészék füle merre álljon a kredencben. Régi kellemetlen modora is felszínre tör időnként, és ilyenkor Alessandrón értetlenség látszik.

– Nekifogok a vacsorának – közli velem Assunta. – Addig szedd össze a hátsó kertben száradó ruhát, és hozd be, Nella.

41

A hátsó verandáról felkapom a nagy fonott kosarat, és lemegyek a lép-csőn a hátsó kertbe. A ruhaszárító kötél két fa között feszül, a rajta száradó ruhával olyan, mintha függöny választaná ketté a kertet. Lekapkodom a tűző napon merevre száradt vászonlepedőket. Alessandro felnéz a kerti munká-ból.

– Segítsek? – ajánlkozik. – Ugyan már! Ez női munka – tréfálok. – Ma kimész a farmra? – Remélem! – Hirtelen ráeszmélek, hogy talán a lelkébe gázoltam. Ales-

sandro mindent elkövet, hogy családtagnak és ne cselédnek érezzem ma-gam. – Csak megnézem, mama hogy boldogul a lányokkal, hátha segítségre szorul. És szeretném megnézni az új gépeket, amiket papa hozatott. – Remé-lem, magyarázkodásom meggyőzi, és leplezi udvariatlanságomat.

– A feleségem keményen megdolgoztat. – Kibírom – felelem, bár szívem szerint azt válaszolnám, hogy képtelen-

ség Assunta kedvére tenni, és biztosra veszem, hogy amióta Alessandro megnősült, ő is azt kívánja, bárcsak a szülőfaluja kevés beszédű lányai kö-zül választott volna feleséget, és nem Assuntát, a parancsolgató amerikait.

– Olaszországban úgy szokás, hogy a hajadon húg segít a férjezett nővér-nek. Tudtad?

– Nem. – Ha Alessandro vigasztalni akar, nem jó irányban próbálkozik. – Bizony így van, és a férjezett nővér a végén már meg sem tud lenni a

húg segítsége nélkül. – Kapájával a ház felé int. – Mondtam is a feleségem-nek, hogy ne szokjon hozzá túlságosan ahhoz, hogy minden munkát rád tes-tál, mert eljön a nap, amikor elhagysz minket.

– Ne aggódj! A főiskoláig még három évem van. – Hát persze! Iskolába akarsz járni. – Főiskolára – mondom olyan hangosan, hogy ő, a kerti falon szunyóká-

ló vén fekete macska és a Dewey Streeten hallótávolságon belül a járókelők is tisztán hallják.

– Béne, béne. Hiszek neked – nevet Alessandro. – Fiatal vagy vénlány-nak, és szerintem biztos férjhez is mégy – mosolyog rám.

– Majd meglátjuk – vonom meg a vállamat. – Hidd el, így lesz. Nagyon kedves lány vagy, és ezt szeretik a férfiak. Kétlem, hogy lesz férfi, aki a szememben felér majd a könyveimmel, de

ezt Alessandro úgysem értené. Különben is a férfi, akit szeretek, jóval idő-sebb nálam, és mire férjhez mehetnék, már nős lesz, akkor meg mi értelme az egésznek?

– A Castellucák nem éppen szívélyes népek – tréfálkozom. – Nagyon hangos a családod. Időbe telt, míg hozzászoktam – mosolyog

Alessandro. – Szelíd, halk családból származom. – Meglepődtél, ugye? – Ha szeretünk valakit, sokat elnézünk neki – mondja halkan. – Alessandro? – Assunta jelenik meg a verandán. Hangja már olyan éles,

mint régen. Alessandro felpillant, és kapájára támaszkodik, majd egy vörös kendővel

megtörli a homlokát. – Igen? – Ha végeztél, gyere be, kérlek, és told arrébb a bútorokat. Most, hogy

feltettük a függönyöket, úgy látom, a székeket más szögből jobban érné a

42

fény, és kellemesebb lenne olvasni. – Assunta mosolyog, és visszamegy a konyhába.

– Kicsi a ház, mégis mindig akad valami tennivaló – sóhajt fel Alessand-ro.

Folytatja a munkát, én meg lekapcsolom a kötélről a párnacihákat. Assunta mindkettőnket hajnaltól késő estig dolgoztat. Alessandro hamar rá-jön majd, hogy királynőjének lehetetlenség a kedvében járni, de erre nem én hívom fel a figyelmét. Rám néz, és a fejét csóválja. Talán máris tudja.

Papa szerződése a hellertowni boltokkal valóságos áldás. Papa átalakítja

a csűrt, hogy beállíthasson egy kis generátort, ami majd árammal látja el az automata fejőgépeket, így nem kell többé kézzel fejnünk a teheneket. A fe-jőgépet továbbra is papának kell felkapcsolnia a tehenekre, és felügyelnie kell a működésére is, így véleménye szerint legalább annyi a munka vele, mint a kézi fejessel. De papa már csak ilyen: mindig azt hiszi, hogy a régi jobb, az otthon előállított ízesebb, mint a bolti, és mindenki, aki autóba ül, és gyorsan hajt, nem gyönyörködhet a tájban úgy, ahogy a lovas szekérrel közlekedő. Papa a lassú iramot szereti, ugyanakkor többre törekszik. Tudja, hogy ha vesz még pár tehenet, többet termelhet, amit aztán eladhat a boltok-nak, ezért mama jóváhagyása nélkül megint elszegődött a bányába egy kis külön keresetért. Papa két holsteinit akar venni; az allentowni piacon látta őket.

Beteszem a kamrába a friss őszibarackos pitét, amit Assunta vacsorára sütött. Kifogyott a feladatokból, így hamar hazaengedett. Szívesen gyalogo-lok, legalább van időm gondolkodni. Az egyedüllét az egyik legnagyobb gyönyörűség az életemben, nem telek be vele, és megtanultam kiélvezni a hosszú sétát a farmról a városba és vissza. Papa már elenged egyedül, de vi-lágosban haza kell érnem. Nemigen találkozom másokkal, és nem értem, papa miért aggódik.

A ház csendes, ezért gyorsan lekapom a polcról az utolsó bádogvödröt, és kimegyek a csűr mögötti mezőre. Eperszedésre való az idő, így amikor sen-kit sem találok otthon, rögtön tudom, hol keressem mamát és a lányokat.

Idén tavasszal sokat esett, a földön rengeteg az eper. Nincsenek fák, a tű-ző napon, a nyílt mezőn bőven terem a lédús, édes eper. Mama sort ásott a bokrok között, hogy legyen hova térdelnünk, amikor szedjük. Mama hagyta, hogy szabadon, alacsony bokrokban, kuszán nőjön az eper, és amerre né-zünk, mindenütt pirosló, sőt vérvörös, olykor tojás nagyságú eperszemeket látunk.

Roma beleharap az egyikbe. – Ne edd tele magad! – figyelmeztetem. – Elrontod a gyomrodat. De Roma rám sem hederít. – Süssünk epres pitét a papának! – javasolja. – Miért is ne? – válaszolja mama. – Már ha hagysz a gyümölcsből – teszi

hozzá, és kötényéből a vödörbe önti az epret. – Meséld el, hogy ismerkedtetek meg a papával, mama? –kérlelem. Tűz a

nap, sok az eper, egy lebilincselő történettel jobban telik majd az idő. – Jaj, azt az unalomig ismert történetet? – panaszkodik mama, de látom,

hogy jólesik neki.

43

– Kérlek! – Mama Olaszországról szóló történetei közül a szerelmük tör-ténetét szeretem a legjobban.

– Na jó, rendben van. Papa a fivéreivel jött át halászni Riminibe. Gyö-nyörű idő volt. A tenger kék volt, a nap melegen sütött. Akárcsak ma. Apámnak volt egy kis vitorlása, de inkább a csónakját adta kölcsön, mert nem tudta, mennyire értenek a fiúk a halászathoz. De minden jól ment, sok halat fogtak, így papa aznap estére meghívta a fivéreket vacsorára. Papa jól tudott számolni. Látta, hogy apádék heten vannak fivérek, és neki is pont hét lánya volt. Tetszett neki, ahogy a fiúk halásztak, és arra gondolt, hogy egyik lányának talán megtetszik majd az egyik Castelluca fiú. Mama ezért aztán előkészítette a csűrt.

– Ezt a részt nagyon szeretem – mondtam Elenának. – Olyan romantikus! – ült le Elena mama mellé a földre. – A mamám vacsorát főzött a halból. A Castelluca fiúk illedelmesen vi-

selkedtek. Tisztelettudók, kedvesek voltak, nem késsel lapátolták be az ételt a szájukba. Mamát elbűvölte a finom modoruk. Meghívta őket a csűrbe, ahol lámpásokat aggatott fel, és szénabálákból kört rakott ki, a kör közepére pedig két széket állított.

– Miért kettőt? – kíváncsiskodott Roma. – Mert a sors majd két fiatalt összehoz. Mama kor szerint ültetett le min-

ket körbe, fiú mellé lányt. Mama abban reménykedett, hogy a legidősebb nővéremnek…

– Assuntának – mondjuk Elenával kórusban. – … úgy van, Assuntának megtetszik majd az egyik Castelluca fiú, mert

a legidősebbnek kellett először férjhez mennie. – Micsoda butaság! És ha akad egy olyan legidősebb testvér, aki nem

akar férjhez menni? – kérdezi Elena, miközben Dianna kötényéből a vödör-be önti az epret.

– Minden lány férjhez akar menni. Nos, papa legidősebb bátyjának, Enri-cónak tetszett Assunta, de Assunta nem viszonozta az érzéseit. Így senki sem ült a középen levő székekre. De én elbeszélgettem a papátokkal, persze csak mint barát a baráttal, és amikor mama már eloltotta volna a lámpákat, és készült hazaküldeni mindenkit, papa megkért, hogy üljek oda mellé a székre.

– Középen? – És rá egy hétre összeházasodtunk. – Zia Assunta mérges volt? – Hát látsz tőle egyetlen levelet is? – Nem – ismeri el Elena. – Még ma is haragszik – sóhajt fel mama. – És még most sem ment férj-

hez. Szedjük össze az epret! Fel kell tennünk főni a lekvárt. Elena összeszedi a vödröket, én közben egy tüskét szedek ki a hüvelykuj-

jamból. A lé vörösre festette a kezemet, és megborzongok, bár a délutáni nap melegíti a hátamat. A kezem olyan, mintha véres volna. Igyekszem nem baljós előjelnek tekinteni, mégis eluralkodik rajtam a nyugtalanság. Mindig is babonás voltam, és félelmemet megosztottam Elenával. A kezemre néz, majd rám, és tudja, mire gondolok. – Gyere, majd a vizes házban megmos-suk.

44

Mama és a kicsik elöl mennek, mi a nyomukban. Assunta és Alessandro állnak meg a pótüléses öreg Forddal. Assunta sikoltozva rohan felénk.

– Papa! Papa megsebesült! Gyertek! – De mama dermedten áll. Mindig is mondta, hogy valami szörnyű baj történik majd papával a bányában, és most megkapta a hírt, amitől örökké félt. – Vieni, mama, vieni! – Assunta kétség-beesetten rám néz. Megfogom mama karját, Assunta a másik karját kapja el, és beemeljük a kocsiba. A lányok felkapaszkodnak a pótülésre, és Alessand-ro a gázpedálra tapos.

– Istenem, add, hogy ne haljon meg! – mondom magamban. – Csak papa ne haljon meg!

A kórházba menet, amely mérföldekre fekszik a farmunktól, számtalan új

dolgot látok. Mivel a családunk mindig vonattal utazott vagy begyalogolt Rosetóba, csak most látom, hány, de hány kis falu van a városunkon túl, amelyeknek a létezéséről sejtelmem sem volt. Amikor elhaladunk az üzletek és a járdához simuló verandás házak előtt, feltűnik, hogy az errefelé lakók nem látszanak olaszoknak. Johnny Bullok.

Mama egy szót sem szól. Egyenesen előremered, de nem úgy tűnik, mintha imádkozna. Dianna és Roma egymás kezét fogják, és csendben van-nak. Elena némán sír. Assunta dühös. Én csak kábultan ülök.

Alessandro befordul egy széles utcába, amely feltehetően az Easton nevű város főutcája. A világ hirtelen olyanná válik, mint a könyvekben. Tágas házak, amelyek a járdától távol, zöld pázsitos kertekben állnak, verandáju-kat zsalugáterek árnyékolják. A csillogó autók akkora garázsokban állnak, mint a mi csűrünk, és a garázsok sokkal szebbek: festett ajtajuk és kis abla-kuk van. Amikor körülnézek, arra gondolok: ez tehát Easton. Itt laknak a bányatulajdonosok. Papa milyen elegáns helyre került.

Alessandro megáll a kórház, egy elöl makulátlan fehér oszlopos, hatal-mas szürke épület előtt. Assunta kisegíti mamát, és besietünk a főbejáraton. Bent körülnézünk, kitől kérhetnénk segítséget. Assunta egy ápolónőre mu-tat, aki nagy íróasztal mögött ül. Odamegyünk hozzá. Mama beszélni pró-bál.

– Mio marito ha avuto un incidente… Elenával egymásra nézünk. Miért beszél mama olaszul? Éppolyan jól tud

angolul, mint mi. Assunta mamára néz. – Beszélj angolul, mama! A szőke hajú, csinos nővérre nézek, akinek aranykereszt lóg a nyakában.

Fehér uniformisán aranylapocskát visel, amin ez áll: L.ANDERSON ÁPOLÓNŐ. Mamára tekint, majd sorba mindannyiunkra. Hirtelen elszégyel-lem magam, amikor megvetést olvasok ki a pillantásából. Úgy néz ránk, mint az állatokra. Egy lépést hátrál, majd a jegyzettömbjére pillant.

– Epret szedtünk – mentegetődzöm a külsőnk miatt. –Delabole-ban van farmunk. Apámat Salvatore Castellucának hívják. Pen Argylban, a bányá-ban dolgozott. Úgy tudjuk, baleset történt.

– Valóban. Robbanás volt. Az édesapjuk az intenzív osztályon fekszik. E pillanatban csak ennyit mondhatok – közli anélkül, hogy felnézne a grafi-konjából. – Rögtön szólok az orvosnak, hogy itt vannak – teszi hozzá, és el-indul.

45

– Miss Anderson? – Visszafordul, és meglepetten mered rám. – Kérem, vigye magával az édesanyámat. Celeste Castellucának hívják. Látni akarja apámat. Legyen szíves.

Mama szemét elfutják a könnyek, és sírva fakad. Még a kőszívű és kis pi-ros o szájú nővér is ellágyul. – Rendben van, Mrs. Castellini…

– Castelluca – javítom ki. – Jöjjön velem. Mama eltűnik a nővérrel az ajtó mögött. – Gyertek, lányok – hívom a testvéreimet, kivéve Assuntát, aki Alessand-

róval marad. Amikor visszanézek, látom, hogy még ők sem öltöztek városi látogatáshoz. Assunta valószínűleg megint bútort tologattatott Alessandró-val, aki felgyűrt ingujjban, kalap nélkül álldogál. Assuntán kötény van. Úgy festünk, mint egy csomó paraszt.

Benyitok a női mosdóba. Elena felkapja Diannát, és az egyik mosdóra ál-lítja, én meg Romát a másikra. Nincs mosdókesztyű vagy rongy, csak szap-pan és víz, de tenyerünket a víz alá tartjuk, és alaposan beszappanozzuk. Lemossuk a húgainkat, előbb a kezüket, majd jól lemossuk a meleg víz alatt, aztán fogjuk a kötényemet, beszappanozzuk a szélét, és tisztára súroljuk a kislányok arcát. Aztán mi is megmosakszunk.

– Papa biztos nem akar piszkosan látni minket – mondja Elena a lányok-nak. – És nagyon jók voltatok. – Mindkettőjüket megöleli.

– Adjátok ide a kötényeteket! – utasítom őket. A lányok leveszik a köté-nyüket, és odaadják. A kötény alatt viselt munkaingük elég jó állapotban van. Kopott, az igaz, mama régi ruhájából varrt barna egyenblúz, de kit ér-dekel, a földeken dolgoztunk. Lesimítom a szoknyájukat, és megigazítom a hajukat. Fésű nélkül nehéz a dolgom. Aztán fogom a négy kötényt, kis négyszöggé hajtogatom őket, és szalagjuknál fogva kis gombóccá kötözöm őket. – És most ne feledjétek, hogy csendben kell ülnötök – figyelmeztetem őket. Elena kézen fogja Diannát, én Romát, és visszamegyünk a várószobá-ba. Leülünk Assunta és Alessandro mellé.

Hirtelen szélesre tárul a lengőajtó, amelyen mama és a nővér bementek. Chettie átkarolja az anyját, támogatja, ahogy bírja. Odaszaladok hozzájuk, de Mrs. Ricci átnéz rajtam, mintha ott se lennék.

– Mrs. Ricci? Én vagyok, Nella. – Chettie-re nézek. Arca, amelyet sosem láttam dühösnek vagy szomorúnak, sírás közben ezer darabra hullik.

– Mi történt, Chettie? – De Chettie a fejét rázza, és abban a pillanatban tudom. Meghalt az apja. Képtelen vagyok felfogni, hogy Carlo Ricci – aki olyan kedves volt hozzám, amikor féltem – már nem él.

– Ki vigyáz a gyerekekre? – kérdezem halkan. – Mrs… – kezdi, de hangja zokogásba fullad – … Mrs… Mrs. Spadoni.

Lavinia. Vonattal jöttünk. – Majd én hazaviszem magukat. Jöjjenek csak – szólal meg a hátam mö-

gött Alessandro. – Köszönöm – hálálkodom a sógoromnak, akit azóta, hogy elvette a nő-

véremet, először érzek igazi családtagnak. Átkarolja Chettie-t és az anyját. – Jöjjenek! – ismétli meg. – Ó, Jesu, Jesu – nyögi halkan Mrs. Ricci. – Gyere, mama! – Chettie erősen átfogja anyja derekát. Ha elengedné, az

anyja biztosan összecsuklana. Alessandro kinyitja az ajtót, és kikíséri őket.

46

Megszakad a szívem a barátnőmért, és egy pillanatra majdnem elfeledke-zem a magam bajáról. Roma megfogja a kezemet.

– A mi papánk is meg fog halni? – kérdezi. – Imádkozz – tanácsolom, és homlokon csókolom. De olyasmit ajánlot-

tam, amire én nem vagyok képes. Nem tudom, segít-e az ima, és Isten egy-általán meghallgatja-e, de erősen kétlem. Ha igen, miért hagyta cserben a Ricci családot? Jó emberek; tudom, mennyire azok, mert mindig úgy bántak velem, mintha közülük való lennék.

– Mama! – Assunta odarohan mamához, aki lassan lép ki a lengőajtón. – Hogy van a papa?

Elena leülteti mamát. – Rendbe fog jönni… – kezdi. Megöleljük, aztán mi is összeölelkezünk.

– De egy darabig még nem. – Mi történt? – faggatom gyöngéden. – Papa, Mr. Ricci és két másik ember lent volt a bányában, amikor a kö-

zelben felrobbant a dinamit. Mr. Ricci közelebb volt a robbanáshoz, mint papa. Papa a lábán sérült meg.

– És a két másik férfi? – Épségben kijutottak. Papa akkor sérült meg, amikor megpróbált Mr.

Riccin segíteni – sírja mama. – Az orvos nem tudja megmondani, hogy papa mennyire fog rendbe jönni. Még korai lenne megállapítani.

– Minden rendben lesz, mama. Tudom – bátorítom, de mind ugyanarra gondolunk. Hogy irányítjuk a farmot papa nélkül? Hogy szállítjuk a tejet, amit a boltoknak ígért? Papa nélkül végünk van.

– Imádkoztam – mondja Roma mamának. – Ne is hagyd abba! Mind imádkozzatok! Muszáj. – Mama… Mr. Ricci… – fog bele a magyarázatba Assunta. – Tudom. Tudom. – Mama felemeli a kezét. – Nem tudom, mi lesz velük.

Az a sok gyerek! A csűr mögött felkelő nap olyan fényes, hogy aranyba vonja a kukorica-

földeket. Még a tehénistálló körüli régi kerítés is csillog-villog, mintha olyan aranylevelek díszítenék, mint a Karmel hegyi Boldogasszony-templom áldoztató rácsát. Kedvencem a nyár, de az idén belehalunk. Papa még kórházban van, mi pedig nem érünk a munka végére: nincs patakban gázolás, se fára mászás vagy a régi dézsában fagylaltkészítés; nincs játék, csak munka van.

A házunk elejétől a dombig húzódó mező, egészen a Delabole Roadig csupa fehér margaréta. Naponta szedünk egy csokorra valót, hogy mamát felderítsük, és a házban virágcsokrot teszünk minden régi köcsögbe. A virág mindig is felvidította. Alessandro és Assunta arra a hónapra, míg papa még az eastoni kórházban van, kiköltöztek a farmra. Nem is tudom, hova len-nénk, ha Alessandrónak nem volna autója. Hetente háromszor ő viszi be a kórházba mamát, és sokszor péntek esténként is, amikor mama papa kórházi ágya mellett a székben alszik, hogy mellette lehessen egy kicsit.

Az orvos elmagyarázta, hogy a robbanás szétroncsolta papa jobb lábát. Járógépet kell viselnie, amíg a csontok össze nem forrnak, és ez még több hónapba is beletelhet. Papa jövő tavaszig nem dolgozhat a farmon. Ales-sandro a mi segítségünkkel végez minden szükséges munkát. Néha úgy ér-

47

zem, jobban teljesíti a hellertowni szerződést, mint papa, mert modern gon-dolkodású, és igyekszik gazdaságosabbá tenni a munkát. Például kiokoskod-ta, hogy a hűtőtartályt betette a vizes házba. Elintézte, hogy a teherautó késő délután is kijöjjön, így a másodszorra lefejt tejet is elszállítják. De papa tu-dására is szüksége van; amikor a gép leáll, Alessandrónak be kell mennie az eastoni kórházba, hogy megkérdezze papától, hogy javítsa meg.

– Begázolhatunk a patakba? – kérdezi Roma, miközben vizet tölt Moxie vályújába a csűrben.

– Olyan meleg van kint – legyezi magát Dianna. – Menjetek csak, de ne maradjatok ott egész délután! – figyelmeztetem

őket. – Kiabálj, ha kellünk – kiált vissza Roma, és a patakhoz kergeti Diannát. Kimegyek utánuk, és nézem, ahogy szaladnak. Felveszem a könyves tás-

kámat, és leülök az öreg szilfa alá, hogy egy kicsit olvassak. Miss Ciliberti kötelező olvasmányokat adott a nyárra. Néhány hét múlva kezdem a tizedi-ket, de az utóbbi hetekben képtelen voltam mindent elolvasni, amit felírt ne-kem. Sikerült elolvasnom a Twist Olivért, de a Julius Ceasar-ral meggyűlt a bajom. Jobban szeretem Shakespeare szonettjeit, a drámákat nehezebb ol-vasni. Amint nekikészülök, hogy a darabot olvassam, dudálást hallok. Alessandro jött meg.

Megáll a kapu előtt, és kiugrik az autójából. – Jó hírem van, Nella. Papa hazajön. – Gyere be a házba! Meg kell mondanod mamának. – Kinyitom a kaput,

és felmegyek a lépcsőn. – Köszönöm, amit értünk tettél. Nélküled nem csi-náltuk volna végig a nyarat.

– Most már ti vagytok a családom – mosolyog Alessandro. – Hadd nézzelek benneteket – mondja mama, amikor felsorakozunk előt-

te, mielőtt Alessandro kocsiján bemennénk az eastoni kórházba. – Szeret-ném, ha papa csinosnak látna.

Mama feltűzte a haját, és tengerészkék ruháját vette fel. Megölelem, mie-lőtt bemászom a pótülésre. Levendula kölnit érzek rajta, amit a testvérei küldtek Olaszországból. Csak különleges alkalmakkor illatosítja be magát.

Assunta száll be utolsónak, és a férje mellé ül. Nehéz nyara volt. Biztos azt hitte, hogy egyszer s mindenkorra végzett a farmmal, amikor Rosetóba költözött. Bár olykor házsártos volt, jobbára mégis türelmesen viselte.

– El tudunk menni a karneválra, mama? – kérdezi Dianna. A Karmel hegyi Boldogasszony az Áldott Szűzanya tiszteletére egyhetes

ünnepségsorozatot szokott rendezni, ami most hétvégén kezdődik. Ezt hív-ják „karneválnak”, mert ennél nagyobb ünnep nincs Rosetóban. A Garibaldi Avenue két oldalán felállított bódékban olasz finomságokat árulnak, az Amerikai Légiónál nagy a banzáj, Tony kávézója előtt kalácstáncot járnak, és ezerféle szerencsejáték folyik. A bódék tulajdonosai persze bérleti díjat fizetnek az egyháznak, de az eladásból származó hasznukat megtarthatják.

Vasárnap ünnepélyes körmenet lesz, ami a rózsafüzér el-imádkozásával és áldozással kezdődik. Idén első ízben karneváli királynőt is választanak – a rosetói lányok közül egy szerencséset –, aki megkoronázza a Szűzanya szobrát, mielőtt a szobrot végigviszik az utcán, nyomában a pappal meg a rózsafüzért imádkozó hívőkkel.

48

– Majd meglátjuk, szívem. Attól függ, hogy papa hogy érzi magát – feleli mama.

– Szerintem a lányok biztosan részt vesznek a karneválon, mama – vi-gyorog Alessandro.

– Tényleg? – kerekedik el Roma szeme. – Valakinek segítenie kell a bódémban. – Bódéd lesz? – kérdezi izgatottan Dianna. – Hát nem csak farmer vagyok – nevet Alessandro. – Ne feledjétek, hogy

diófélét meg cukorkát is árulok, és mindenki szereti a torronét, nem? A lányok kuncognak. – De igen! – A torrone vágyott nyalánkság, egy di-

óból és cukorból készített, fehér nugátos cukorka. A karneválon súlyra árul-ják; amikor a vevő kér belőle, egy hatalmas tömbből vágnak le egy szeletet.

– Alessandro családja küldte Olaszországból – meséli Assunta. – Tele van vele a nappalim. Van torrone és spárgára fűzött csicseriborsó, meg pi-ros, fehér és zöld csíkos cukor.

– Mint az olasz zászló! – nevet Elena. – Majd meglátjátok! Ha mindent eladunk, szép hasznot söpörhetünk be.

Alessandro azt szeretné, ha mind a standon dolgoznánk – teszi hozzá Assunta. – Remélem, segíteni fogtok.

– Biztos lehetsz benne – ígérem. A farmon végzett nyári munka után alig várom, hogy bemehessek a városba, mert eddig nem volt rá idő. Szerettem volna megbeszélni Chettie-vel az elmúlt hetek eseményeit, bár azt hallot-tam, hogy a családja körül minden rendben. A philadelphiai rokonok segít-séget küldtek, így legalább nem kell elhagyniuk a Dewey Street-i házat. Na-gyon várom már a szeptembert, amikor újra iskolába járhatok. Chettie na-gyon hiányzott a nyáron.

– Mire gondolsz? – kérdezi Elena, amikor befordulunk az Easton Roadra, hogy elhozzuk papát a kórházból.

– Hogy mindjárt vége a nyárnak. – És nemsokára eljön az idő, amikor visszamész az iskolába. – Alig várom. – Hiányozni fogsz. Amikor iskolába jársz, úgy érzem, nem sok időd ma-

rad rám. Ott a sok barátod az iskolában – panaszolja Elena. – Bocsáss meg! Nem akartam, hogy mellőzöttnek érezd magad. – Bár-

csak elmagyarázhatnám Elenának, milyen is nem családtagokkal együtt len-ni. A farmon néha nyomasztó az élet. Hetekbe telik, mire eljutnak hozzánk a hírek; amikor bent vagyok a városban, felvillanyoz az energia, ami ott bizse-reg a felszín alatt, és lökést ad a becsvágyamnak. A varrógépek zümmögésé-től, amit akkor hallottam, amikor meglátogattam Assuntát a gyárban, a te-herautók csengőjéig, a vevőkkel teli üzletekig és a városi lapig, a Stella di Roseto-ig minden csupa nyüzsgés, izgalom és ígéretes lehetőség. – Talán egy kis ideig Assuntánál maradhatnál! Mindketten nála lakhatnánk. Akkor sok mindent csinálhatnánk a városban.

Elena szomorúan rázza a fejét. – Mamának szüksége van rám. És most, hogy papával ez történt, még inkább.

Alessandro megáll a kórház előtt, és egyenként kisegít minket az ódon tragacsból; kezét nyújtja, amíg az összes Castelluca – köztük a felesége is – a járdán nem áll. Egy kínos pillanatig mind mamára nézünk. Egy hónapja nem láttuk papát, mert rendszeresen csak mama meg Alessandro látogatták,

49

és bár mama részletesen beszámolt papa állapotának javulásáról, félünk, hogy nem olyan, mint régen. Mama nyomában betódulunk a kórházba. Ma-ma egyenesen a nővérpulthoz megy. Miss Anderson, az a nővér, aki pár hete lenézett minket, ma megint ügyeletes. Milyen szerencse, hogy szépen kiöl-tözve lát viszont bennünket.

– Miss Anderson? – szólítja meg mama. A nővér megfordul, és végignéz rajtunk, de ezúttal helyeslés tükröződik a

tekintetében. – Jó napot! – Mr. Castellucáért jöttünk, hogy hazavigyük. – Mr. Castelluca már várja önöket – feleli mosolyogva. A lengőajtón át papa kórtermébe megyünk. A kicsik lépnek be először,

aztán következünk mi ketten, Elenával, majd Assunta és Alessandro, végül mama. Roma és Dianna papához rohannak, aki rendes ingben és nadrágban, állva üdvözli őket. Megbillen, de aztán visszanyeri az egyensúlyát. Sokat fogyott, a haja majdnem teljesen ősz lett. A baleset nagyobb megrázkódtatás lehetett, mint gondoltuk. Papának mankó van a jobb hóna alatt. A lábát bo-kától combig járógép tartja: acélrúd, amit bőrszíjakkal erősítettek a lábához. Köré sereglünk, ölelgetjük, csókolgatjuk.

– Ezért a legjobb, ha lányai vannak az embernek – néz papa Alessandró-ra.

50

NEGYEDIK FEJEZET

Sok rosetói babonás, így ha a karnevál idején jó az idő, úgy tart-ják, hogy ez sikeres évet jósol mindazoknak, akik az Áldott Szűzanyához imádkoztak. A karnevál nyitóestéjén balzsamos a levegő, és a telihold olyan közelinek látszik, hogy úgy tűnik, az óriáskerékről el lehetne érni. Az esti égbolt tiszta sötétkékjének bársonyán sziporkáznak a fények, amelyek a Ga-ribaldi Avenue két oldalán felállított bódékat díszítik. Sok mulatság vár az emberekre: szerencsejátékok, sok mindenre fel lehet ülni, csecsebecséket vehetnek, és számtalan olasz finomságot kóstolhatnak meg, mint amilyen a pizza fritta, a cukorba mártott, frissen sült leveles tészta.

A piros tollas sapkát viselő New York-i Bersaglieri zenekar masírozik fel a templomlépcsőn, majd különleges alakzatba rendeződnek. Amikor játszani kezdenek, egyre nagyobb tömeg verődik össze. Az emberek mintha minden irányból a térre özönlenének: a mellékutcákból, a parkolóból, a vonatállo-másról.

– Nagy lesz a forgalmunk ma este – jegyzem meg Alessandrónak. Remé-lem, sok pénzt keres, és egyetlen morzsa torrone sem marad.

– Remélem is – mosolyog. Semmivel sem hálálhatjuk meg azt, amit Alessandro a családunkért tett.

Attól félek, papa már sosem tud úgy dolgozni, ahogy azelőtt. Alessandro át-vette papa munkáját, elsősorban a legnehezebbet, a szántást, hogy aztán be-gyűjthesse a szénát télire. Papa mindig lovakkal meg egy régimódi ekével szántott, és aratáskor napi egy hektár földet tudott megforgatni. Alessandro kifundálta, hogy modern gépekkel meg tudná ezt háromszorozni; bement a bankba, hogy pénzt kérjen kölcsön, és traktort vehessen. Megkapta a köl-csönt, és vett egy használt, 1918-as Allis Chalmers traktort a közeli Flicksville-ben egy farmertől.

Boldoggá tesz bennünket, hogy azzal az aprósággal viszonozhatjuk Ales-sandro szívességét, hogy a bódéjában árulunk. Assunta mindegyikünknek egyforma fehér batisztkötényt varrt, és P betűt hímzett rá, hogy mindenki tudja, a „Pagano Import Vállalat: Szárított Gyümölcs, Diófélék és Cukorka” cégnek dolgozunk.

– Mit gondolsz, nem túl díszes a cégér? – kérdezi Alessandro, amikor le-vág egy szeletet a torronéból.

Felnézek a piros, fehér és zöld cégtáblára, amelyen lendületes aranybe-tűkkel a Pagano név áll. – Nem. Szerintem nagyon is profi. – Bódénk a leg-jobb helyen áll a Garibaldi Avenue-n. Pontosan a templom lépcsőjével szemközt, a dombtetőn vagyunk. Mindenki elvonul előttünk.

A tűzoltók finom kolbászos-paprikás szendvicset árulnak mellettünk. A férfiak fáradhatatlanul dolgoznak: olívaolajjal kenegetik a nyílt rostélyon pi-ruló paprikát és hagymát, addig forgatják a kolbászt, míg ropogósra nem sül, majd zsírpapírt vesznek elő, egy ropogós zsemlét félbevágnak, és meg-töltik a finom keverékkel, aztán átnyújtják a vevőnek a kész szendvicset. Mérföldekről idejön mindenki a kolbászos-paprikás szendvicsekért, és ha a

51

bódéjuk előtt kanyargó sor jelent valamit, hamarabb kifogynak a kolbászból, mint a vásárlókból.

– Ott megy a királynő – mutat Elena egy csinos lányra, aki egyszerű fe-hér vászoningben megy át a tömegen.

– Ez Michelina de Franco – vágom rá. – Júniusban végzett a Columbus-ban.

Szőke, rövidre nyírt hajával és lágy pillantású kék szemével kétségtelenül ő volt a legszebb lány az iskolában. A fiúk milói Vénusznak hívták klasszi-kus szépsége miatt. Azt hiszem, porcelánhoz hasonló bőrével és ívelt szájá-val nagyon hasonlít Mae Murrayre, a filmsztárra. Michelina kecsesen mo-zog, és könnyedén siklik át az embersűrűn. Megérdemli, hogy Roseto első karneváli királynője legyen.

– Ugye, tudod, miért nyert? – kérdezi csendesen Assunta. – Mert ő a legszebb lány Rosetóban? – Nem, hanem ő adta el a legtöbb jegyet. Így lehet nyerni. Háztól házig

kell menni, pénzt kell gyűjteni az egyháznak, és aki a legtöbb jegyet adja el, az lesz a királynő.

– Hm – mormolom fennhangon. – A szorgalom fontosabb a puszta szép-ségnél. Nekem való versengés.

– Nem tudom, mi ebben az érdekes. Ez merő profitszerzés. Nem értem, miért egy pénzéhes, az egyház zsebeit megtömni akaró pap dönti el, hogy ki legyen a királynő – fortyog Assunta.

Assunta mindenkire féltékeny. Michelinára, mert szép és bájos. Impeciato atyára, mert hatalma van, és valószínűleg a Washington állambe-li, kolbászos-paprikás szendvicset áruló tűzoltókra is, mert előttük áll a leg-hosszabb sor. Soha nem lesz boldog. Alessandro rám néz, és kacsint. Ő is tudja.

– Tartsatok szünetet, lányok, és üljetek fel az óriáskerékre! – Nincs jegyünk – feleli szomorúan Roma. Alessandro elővesz a zsebé-

ből négy sárga jegyet. – Most már van. Egész délután keményen törtétek magatokat. Menjetek. – Köszönjük! – kiáltja Elena, és összetereli Romát meg Diannát. Feleme-

li a pult végében levő felnyitható lapot, és egymás után kilépünk a bódéból. Assunta gyilkos pillantást vet a férjére, de mielőtt visszahívhatna bennünket dolgozni, már el is vegyültünk a tömegben, és az óriáskeréknél kígyózó sor felé indulunk.

– Assuntának pocsék a kedve – jegyzem meg Elenának. – Jó okkal. – Ne keress számára mentséget! Amióta férjhez ment, igyekszik titkolni a

valódi természetét. Olyan, mintha forrásban levő vízre fedőt tett volna, és most néhány hónapnyi rejtegetés után a gőz lassan robbanással fenyeget.

– Gyermeket vár – mondja csendesen Elena. – Komolyan? – Elszégyellem magam a szemtelenségemért. – Hallottam, amikor elmondta mamának. – Elena int, hogy beszéljek hal-

kabban, hogy a kicsik ne hallják, miről beszélgetünk. – És nekünk miért nem szólt? – Gyakran vannak fájdalmai, és nem biztos benne, hogy a baba növek-

szik.

52

– Miért dolgozik? Egész nap talpon volt a bódéban, a tűző napon! Biztos nem tesz jót neki.

– Szükségük van a pénzre – magyarázza Elena, miközben átterel ben-nünket a tömegen. – Meg akarja tartani a Dewey Street-i házat, de jelzálog-kölcsönük van rá, és mivel Alessandro egész nyáron nekünk segített, elma-radtak a törlesztéssel.

– Miért nem szólt, hogy segíthessünk? – Mikor kért Assunta valaha is segítséget? Elena Dianna kezét fogja, Dianna meg Romáét, amikor beállnak a sorba,

hogy felüljenek egy menetre az óriáskerékre. Utánuk megyek, és közben Chettie-t keresem a tekintetemmel. Nem jött oda a cukorkás bódénkhoz, de talán itt összefutok vele. Tudom, hogy szeret felülni az óriáskerékre.

A sor gyorsan halad. A kereket üzemeltető férfi megránt egy nagy kurb-lit, megállítja a kereket, és kiszállít egy párt a feljáróra. Azután int Romának és Diannának, akik felszaladnak a feljárón, és beülnek a hintázó ülésbe.

– Ez túl kicsi, hogy felnőtt nélkül üljön fel – mondja, és Romára mutat. – Majd én velük megyek. – Elena is felmegy a feljárón. Középre ülteti

Romát, aztán leül mellé, és átkarolja. Intek, hogy menjenek csak nyugodtan nélkülem; négy embernek nincs már hely. Dianna és Roma egymás kezét fogják, amikor a mutatványos rájuk csattintja a kereszt rudat.

– És veled mi lesz? – kiabálja Dianna, amikor az ülés meglódul, és a fe-jem fölé emelkedik. Integetek, és rájuk mosolygok.

– Egyedül szállsz be? – kérdezi a mutatványos. Fellépek a feljáróra, és egyedül leülök. A mutatványos rám akarja csukni a rudat. Végignézek a jeggyel álldogálók során, és meglátom Renato Lanzarát, aki rám mosolyog. Integetek neki.

– Várjon egy pillanatot! Érzem, hogy elpirulok, ahogy látom Renatót közeledni. Leül mellém. – Nem repülhetek Roseto fölé egyedül – mondom. A mutatványos ránk csukja a rudat, meghúzza a hatalmas kart, az óriás-

kerék meglódul, és a magasba emelkedünk. Megigazítom a hajamat, amit Elena szépen befont. Aztán eszembe jut a

blúzomat és a szoknyámat takaró kötény. Miért van rajtam mindig valami gyerekes, amikor vele találkozom? Miért nem csinosíthatom ki magam leg-alább egyszer?

– Valami gond van? – kérdezi. Ránézek. Fehér ingében, drapp vászonnadrágjában friss és csinos. Nad-

rágtartója piros, fehér és zöld csíkos, gondolom, az olasz ünnep tiszteletére. Lebarnult, bronzanata, ahogy mama mondaná.

– Olyan gyerekesen nézek ki mindig, amikor találkozunk. – Miről beszélsz? – Erről a kötényről. Kislányos. – Nekem tetszik. – Csak udvariasságból mondod. – Szó sincs róla. Tényleg tetszik. Mit jelent a P betű? – Paganót. A sógorom cégét. A kolbászos-paprikás stand mellett va-

gyunk. Amikor kimondom, rádöbbenek, hogy biztos kolbászszagom van. Hisz ez

borzalmas! A valóságban soha semmi nem úgy történik, mint a képzeletem-

53

ben. Ha tudtam volna, hogy ma Renatóval ülök az óriáskeréken, egyszerű szabású vászonruhát vettem volna fel, mint amilyet Michelina de Francon láttam, és beillatosítottam volna magamat mama levendula kölnijével, ahe-lyett, hogy Roseto kedvenc szendvicsétől bűzölögnék.

– A kolbászos-paprikás szendvics a kedvencem. – Helyes. Lesimítom a kötényemet a szoknyámon. A kerék lassan körbefordul.

Remeg a gyomrom, ezért belekapaszkodom a keresztrúdba. – Félsz? – tudakolja Renato. – Nincs szárnyam, így ha valami baj történne… Renato átkarol, mire remegni kezdek, és most már tudom, hogy nem a

magasságtól, hanem attól a boldogságtól, hogy ilyen közel lehetek hozzá. Ahogy körbeforgunk, látom felettünk a húgaim lábát. Milyen szerencse, hogy nem láthatnak minket! Nem mutatok jó példát a kicsiknek. Egy fiú tár-saságában vagyok, és erre nem kértem papától engedélyt. De nem érdekel: ez csak az enyém, és azt hiszem, soha életemben nem voltam még ilyen boldog. Az óriáskerék egy nagy rándulással megáll. A magasban lógunk, a Garibaldi Avenue háztetői csillognak a holdfényben, a hegyek sötétségbe vesznek. Kicsit félek a magasban, de nagyobb a szomorúságom, hogy már túl vagyunk a menet felén.

– Nézd csak, innen látni a nővérem házának tetejét a Dewey Streeten – mutatok arra.

– Hogy van édesapád? – kérdezi Renato. – Kedves volt hozzám, amikor kimentem a disznóvágásra.

– Szerencsénk volt. Már sokkal jobban jár. Papa említése eszembe juttatja, hogy levegyem a vállamról Renato kezét,

és visszategyem a combjára. Nem szabadna engedély nélkül ilyen közel ül-nöm egy férfihez.

– Nagyon nehéz az élet a farmon. Nem is tudom, hogy képes lennék-e így élni.

Ahogy kimondja, leereszkedően hangzik, ezért külön örülök, hogy eltol-tam a karját. Magamtól én sem választottam volna, hogy parasztnak szüles-sek. Bárcsak papa borbély vagy kőműves vagy fűszeres lett volna. De papa a földet, az állatait, mamát és a város zajától távoli életet szereti. Foggiá-ban, egy gazdaságban nőtt fel, és csak a földet ismeri. Hogy magyarázhat-nám ezt el egy tanult embernek? Nem is próbálom, inkább csípősen meg-nyugtatom:

– Biztos nem kell soha így élned, tehát nyugtalankodnod sem kell miatta. Renato megérzi megjegyzésem élét. – Nem akartalak megbántani. – Mégis megtetted, bár nem haragszom érte. Tudod, én sem vagyok

földműves. Sosem szerettem a csendet, sem a munkát. Elvégeztem, még ma is megcsinálom, de amint olvasni tudtam, és megtapasztaltam, milyen életet élnek az emberek másutt, más szemmel kezdtem nézni a magam életét. És hidd el, ez nem jó. Mert nem tehetek arról, hogy ki vagyok, és honnan származom.

– Soha ne szabadkozz azért, aki vagy. – Nem is.

54

Elnézek Roseto csillogó fényein túl, a Blue Mountains koromsötétjébe. Bár Renato és élettapasztalata elbátortalanít, ugyanakkor fel is pezsdít, így mindig kimondom, amit gondolok. Sosem érzem azt, hogy volna veszíteni-valóm.

– Lenne egy kérdésem – fordulok felé. A mutatványos felkiabál: – Elakadtunk, emberek. Maradjanak veszteg, és ne hintázzanak az ülé-

sekben. Hamarosan rendbe hozzuk a szerkezetet. Előjelnek tekintem a mutatványos szavait. Még néhány külön pillanatot

kapok, amit Renatóval tölthetek. – Miért tűntél el? – Hogy érted ezt? – kérdezi ártatlanul. – Találkozunk, aztán hónapok is eltelnek a következő alkalomig. Meg-

bántottalak valamivel? – Nem. Szó sincs róla – feleli gyorsan. – Akkor hát miről van szó? – Túl fiatal vagy hozzám, Nella. – Már tizenöt vagyok. – Én meg huszonkettő. Igaz, hogy nem látszol tizenötnek… – Te viszont egy nappal sem látszol kevesebbnek huszonkettőnél! – … de akkor is annyi vagy. És nem helyénvaló egy tizenöt éves lánynak

udvarolni. – Mert nem mutattak be minket illendően egymásnak? Mert nem beszél-

tél papával, és nem kértél tőle engedélyt? –Rettenetesen sajnálom, hogy ezt megemlítettem. Nemcsak túl fiatal vagyok, de tudom, hogy sosem veszé-lyeztetné a jó híremet.

– Ennyi az egész – mondja egyszerűen. – Folyton felkerekedsz, és hónapokra eltűnsz a városból. – Olaszországba mentem. – Nem erre gondoltam, arról tudok. Más esetekre céloztam. – Nem aka-

rom, hogy Renato megtudja, hogy figyelem, mikor jön, és mikor megy, pe-dig ezt teszem. Amikor bejövök a városba, hogy segítsek Assuntának, mint-egy mellesleg Renatóról is érdeklődöm. Rejtélyes ember; senki sem tudja, mit csinál, és hova megy. – Van kedvesed?

– Van egy pár. – Egynél több? – Fiatal vagyok – vonja meg a vállát. – Annyira azért nem. A papám húszévesen már megnősült. Megint elne-

veti magát. – Zavar, hogy több lánnyal is találkozgatok? – Miért zavarna? – Kezemet kötényem zsebébe süllyesztem. – Nem tudom. – Hát persze, hogy barátnőid vannak. Miért is ne lennének? – Lenézek a

mélybe, de megrándul a gyomrom. Elhatározom, hogy többé nem nézek le. – Nagyon merész és kíméletlenül őszinte vagy – jelenti ki Renato, de ezt

nem bírálatnak szánja. – És te is őszinte vagy velem, amit nagyra értékelek. Igazad van. Való-

színűleg túl fiatal vagyok hozzád. De azt kívánom, bárcsak ne lennék. – Bárcsak ne mondtam volna ki! Most már biztos ostoba libának néz.

55

Kihúzza zsebemből a kezemet, és megfogja. – Ez majd megváltozik. Úgy néz rám, hogy belepirulok. Tudja, hogy nem leszek mindig tizenöt,

és én is tudom. – Mama is ezt mondja. Az ember nem is veszi észre, milyen hamar tova-

száll az ifjúság. Elolvad, mint hó a napon. – Mamádnak igaza van. – Ezért karoltál át – mondom hangosan. – Mert a többi lányt is átöleled. – Nem mindet. – De néhányat? – Igen. – Jól teszed! – mosolygok rá. – Miért ne tennéd? Az arcomat fürkészi. – Általában pofont kapok, ha nem hitetem el egy lánnyal, hogy ő az

egyetlen. – Mindig jobb beletörődni az igazságba – kapom félre a pillantásomat. – Nem versengsz a többi lánnyal? – Egy fiúért? – Bármiért. – Mi értelme volna? Mindig van, aki szebb, aki műveltebb vagy aki el-

maradottabb, kevésbé intelligens. Miért mérném össze magam másokkal? – A lányok így szoktak tenni. – De én nem. Felesleges időpocsékolás. Van egy nővérem, aki egész éle-

tében panaszkodott, mert úgy érezte, sosem azt kapja, amire vágyik. Örök elégedetlen. Mindig azt képzeli, hogy másnak jobb dolga van. Sosem tudja azt mondani egy másik lánynak, hogy csinos ruhát visel, mert azon rágja magát, hogy az ő ruhája nem olyan csinos.

– A lányok már csak ilyenek. Az ismeretségemben levők mindenképp. – Nagy kár – felelem. Renato elnéz Roseto felett, és elmosolyodik. – Ritka teremtés vagy, Nella. – Néha én is szeretnék olyan lenni, mint más. De nem megy. Túl sokat

gondolkodom, és ez nem jó. A töprengés átok. – Nem, ha sokra becsülöd az intellektusodat. – Sokra becsülöm, de szeretnék… bolondosabb lenni. Igen, gondtalan

akarok lenni, hogy áttáncoljak az életen, és ne a földön vonszoljam magam, mint egy földműves.

– Hagyd meg a bolondosságot a kacarászó csitriknek. Neked nincs szük-séged rá. Van eszed és szépséged, ami ritka kombináció.

– Miért gondolod, hogy szép vagyok? – Nem kokettálok. Valóban tudni szeretném, hogy Renato Lanzara mit talál bennem szépnek.

– Lássuk csak. – Két kezébe fogja az arcomat, és kutató pillantással mé-reget. – Szép az orrod. Egyenes. És a naptól szeplős…

– Anyám nem engedi, hogy púderezzem, de amint megengedi, eltüntetem őket – fogadkozom.

– Ne tedd. Illenek hozzád. – Más szögből vizsgálja az arcomat. – A sze-med tetszik a legjobban, mert a fénytől függően változtatja a színét. Most sötétbarna, de ha erősen tűz a nap, sok benne a zöld. A smaragdzöld.

56

Szótlanul ülünk. Chettie nem mesélt arról, mi történik egy együttlét al-kalmával olyankor, amikor csend támad. A szavak közti szünetekről, amikor nincs szükség beszédre. Az utcákon egy gombostűt sem lehet leejteni. Mintha az emberek egymás sarkát taposnák; Impeciato atya boldog lesz, mert biztos sok pénz folyik be az egyház kasszájába.

A puha nyári éjszakában, a levegőben lebegve hirtelen arra gondolok, bárcsak elindulna újra az óriáskerék, hogy vége legyen ennek a menetnek. Nem akarok már Renato közelében lenni, mert fáj, ami velem történik. Nem akarok jobban beleszeretni, mint ez a kislányos lángolás, amit eddig érez-tem. Valami azt súgja, hogy sosem lesz az enyém. Tudom, hogy megtalál-tam azt, aki egyenrangú velem, de ez még nem jelenti azt, hogy meg is kap-hatom azt, akire vágyom. Sok nő veszi körül, én pedig csak gyerek vagyok a szemében. Ennyi az egész. Váratlan találkozásunk minden csepp mézét ki-élveztem. Szépnek nevezett, amit rajta kívül még senkitől sem hallottam, de ennél többet nem nyújthat. Többet tudok róla, mint eddig, és azt hiszem, ez minden, amit Renato Lanzarától elvárhatok.

– Nella? Ránézek. Átkarol, megfogja a kezemet, majd közelebb hajol, és megcsó-

kolja az orromat. Mondanék valamit, de képtelen vagyok rá. Ha tisztességes lány volnék, ráparancsolnék, hogy hagyja abba. Eddig annak tartottam ma-gam, de biztosak csak akkor lehetünk benne, ha olyan férfi csókját várjuk, aki nem az udvarlónk. Most már tehát azt is tudom, hogy nem vagyok tisz-tességes lány. Rám mosolyog, aztán megcsókolja az arcomat. Apró csókok-kal borítja el a számat. Szeretnék mondani valamit, de megnémultam. Ér-zem ajka lágy érintését. Gyöngédebb csókok, mint képzeltem, és szívesen fogadottak. Miért nem utasítom el?

– Rendben, emberek! Máris indítjuk! – kiabál fel a mutatványos. Túl gyorsan estem át életem első csókján. Hátradőlök az ülésben, ami ijesztően himbálódzik, amikor az óriáskereket újraindítják. Kezemet a számra szorí-tom, és félrefordulok. A telihold – amely kerek és fényes, mint egy fésülkö-dő tükör

– Olyan közelinek látszik, hogy szinte visszatükröződik benne az arcom. Bárcsak örökké ég s föld között lebeghetnék, bárcsak itt lógázhatnám a lá-bamat, és olyan hangosan dobogna a szívem, hogy egész Roseto hallja.

– Nem bírok betelni az első csók történetével – súgja oda Chettie, miköz-

ben a Garibaldi Avenue-n a rózsafüzért mormolva elvegyülünk a hívők kö-zött. Folytatódik a vasárnapi ünnepi körmenet. Michelina de Franco fehér ruhában és keppben a menet élén halad. Már megkoronázta az Áldott Szűz-anya szobrát a város hölgyei által adományozott kövekből készített dia-démmel. Impeciato atya házról házra járt, összegyűjtötte az ékszereket, régi gyűrűket, drágaköveket és aranyat, hogy koronát rendelhessen. Egy New York-i ékszerészhez vitte, aki az aranyból és az ékszerekből káprázatos dia-démot készített.

Hat fekete öltönyös, széles fekete selyemövet viselő férfi viszi a talapzat-ra állított szobrot. Fenséges fehér tollas kalapban, karddal az oldalukon a Kolumbusz Lovagjai követik őket; ők a díszőrség. Michelina udvartartása – a húgai és a Columbus iskola végzős növendékei – vérvörös rózsákkal meg-rakott kosarakat visznek.

57

Impeciato atya a szobor mellett megy, s olykor végignéz a vezeklők ten-gerén, akik az ujjaikra tekert rózsafüzérrel követik.

Több százan vagyunk. Kétségtelen, sokaknak van szüksége az Áldott Szűzanyára, hogy közbenjárjon értük a mennyekben. Papa felgyógyulásáért imádkozom. A Rosetói Diadém Zenekar komor dobolással diktálja a rit-must. Chettie odahajol hozzám.

– Ez a legcsodálatosabb csók, amiről életemben hallottam! Még Gloria Swansont sem csókolták meg így soha! Fent a levegőben!

– Soha többé nem látom. Tudom, hogy imádkozás közben nem illik csókról beszélgetni, de való-

ságosabb számomra, mint az ima. – Dehogynem. Az isten szerelméért, hisz a Garibaldin lakik! – Nem, nem, soha többé nem látom, mert nem jövök végig ezen az utcán. Amikor elhaladunk a Lanzara borbélyüzlet előtt, nem nézek oda. – Nincs ott. Csak az apja – suttogja Chettie. – És az anyja? – Sok éve már, hogy meghalt. Nem említette? – Chettie hátranéz. –

Rendben. Már elhagytuk a boltjukat. Mély lélegzetet veszek, majd lassan kifújom a levegőt. – Semmi helytelent nem követtél el, Nella! Ne feledd, hogy ő csókolt

meg téged! Emelt fővel mehetsz végig a Garibaldin. Amúgy sem mehetsz másfelé, amikor elkezdődik a tanítás. Itt tesz le a vonat.

– Majd a Chestnut felé kerülök. – Badarság! Csak gondolj arra, mit mondott. Fiatal vagy, de ez lesz még

másképp is. Gyakorlatilag megígérte, hogy megvár! Chettie azzal a nagy szívével itt feledkezik meg a józan belátásról.

Renato egy percig sem titkolta, hogy sok lány van az életében. Kedvére vá-logathat közöttük. Miért várna éppen rám egy ilyen csinos és okos fiú? Ma már jobban ismerem a fiúkat, mint Chettie. Megtaníthatnám egy s másra.

Bernarda nővér, aki fekete szalézi öltözéket, derékig érő fátylat és fehér mellfátylat visel, rosszalló pillantást vet ránk. Rózsafüzéremet morzsolom, és együtt imádkozom a többiekkel: – Üdvöz légy, Mária, malaszttal teljes… – Gondolataim elkalandoznak, miközben ajkam imát mormol. Szélhámos-nak érzem magam. A bűnbocsánat semmit sem ér. Vajon Isten valóban el-várja, hogy szenvedéseinkkel bizonyítsuk iránta érzett szeretetünket? Akad elég szenvedés anélkül is, hogy színlelnénk Isten előtt. Mit művel ez a sok nép? Miért vonszolja magát, miért imádkozik a tűző napon? Tényleg azt képzelik, hogy Isten meghallgatja imáikat? Valóban hisznek abban, hogy papírlapokra írt kéréseik, amelyeket átadnak a karnevál királynőjének, aki egy dobozba teszi őket, hogy később a misén felajánlja Istennek, meghallga-tásra találnak a mennyekben? Állhatatosságuk elképeszt, mert belőlem tel-jességgel hiányzik. Nem hiszem, hogy Chettie mindazok után, amin keresz-tülment, még képes imádkozni. Nemcsak kötelességből, de attól a vágytól hajtva is fohászkodik, hogy jó történjen mindenkivel. Nagyobb eséllyel lő-hetne agyaggalambra, vagy találhatná el bekötött szemmel a céllövöldében a céltábla közepét, mint hogy Isten teljesítse a kérését. Egyáltalán meghallgat-e minket Isten?

A körmenet után hazakísérem Chettie-t a Dewey Streeten. Fáj a lábunk.

58

– Olyan cipőért kellett volna imádkoznom, ami nem töri fel a lábamat – jegyzem meg.

– Majd legközelebb – nevet Chettie. – Szokott baljós előérzeted lenni? – teszem fel a kérdést, de amint ki-

mondom, megbánom. Végtére is egy szörnyű bányaszerencsétlenségben vesztette el az édesapját, hogy is ne tapasztalta volna meg a tragédiát?

– Előre sosem szoktam megérezni, ha erre vagy kíváncsi. És te? – Én mindig. – Mivel kapcsolatban? Vagy Renatóra céloztál? – Mindennel kapcsolatban. – Azt hiszem, csak félsz. Nagyon kedveled, és szeretnéd, ha ez kölcsönös

lenne, ezért bizonygatod magadnak, hogy valami rettenetes történik, hogy ne okozzon akkora fájdalmat. De anyám szerint lehetetlen úgy élni, hogy el-kerüljük a szenvedést.

– Akkor hát mégis van miért imádkozni: hogy ne sebezzen meg az élet. – Vagy ahogy Theresa nővér mondja: „a földi siralomvölgy” – teszi hoz-

zá szomorúan Chettie. – Bárcsak visszajönne a papa! De nem jön. És ne-künk élnünk kell valahogy.

– Tudom. – Még a sok rossz közt is történhet valami csodálatos! Például megcsó-

kolnak. Én is alig várom már az első csókomat. – Anthony Maruccitól? – Félszeg, legalábbis velem szemben. Ha az ő csókjára várok, meg is

őszülök. – Még okozhat meglepetést – figyelmeztetem. – Mondanom kell valamit, Nella. – Chettie megáll a házuk előtt, és felém

fordul. Az augusztusi nap erősen tűz, én meg arra gondolok, bárcsak még gyerekek volnánk, és Mrs. Ricci limonádét készítene nekünk, aztán kiül-nénk a veranda napellenzője alá, és történetekkel szórakoztatnánk egymást. –Nem járok többé iskolába.

– Micsoda?! – El kell mennem dolgozni. – De azt hittem, hogy a philadelphiai nagybátyátok segít rajtatok! – Az nem elég, és anyám attól tart, hogy túl nagy terhet jelentünk a

nagybátyámnak. Felvesznek a blúzgyárba. Sok embert keresnek. – De Chettie, te ápolónő akarsz lenni! – Most van szükségünk a pénzre, Nella. – De a továbbtanulásod… – Arra most nem gondolhatok. – Kell lennie más megoldásnak! – Nincs – szögezi le Chettie. – De nincs semmi baj. Biztos nem lesz

olyan rossz. – Megfordul, és lassan felmegy a lépcsőn. Elgyalogolok az állomásra. Alessandro adott pénzt, hogy vonattal mehes-

sek haza Delabole-ba, cserébe el kellett mondanom egy rózsafüzért a kisba-bájukért. Ma mise után végre nekünk is elmondták a jó hírt.

Mire kiérek a farmra, kimerült vagyok a hosszú körmenet után, és Chettie közlése elszomorít.

59

Amikor a bekötőutunk végén kinyitom a kaput, látom, hogy Alessandro kocsija a csűr előtt áll. Bárcsak ne Chettie volna a családjukban a legidő-sebb! Milyen szerencse, hogy Assunta egy ilyen rendes emberhez ment fele-ségül, aki segít rajtunk. Mintha papának végre fia volna, akire mindig is vá-gyott.

A hangok nyomában a ház felé indulok. Alessandro és papa fojtott be-szélgetését hallom; talán megint a farmon használt gépekről van szó. Aztán tisztán hallom papa hangját:

– Menned kell. – Éppen akkor nyitok be a szúnyoghálós ajtón, és surra-nok be.

– Mi baj? – kérdezem, és mindenki felém fordul. Assunta hátradől a pamlagon, papa a támlás konyhaszéken ül, járógépes lábát egyenesen maga elé nyújtja. Mama fel-alá járkál. Alessandro az ajtófélfának dől, a kezében levélnek tűnő papírlap.

– Milyen volt a körmenet? – kérdez vissza papa. – Mindenkiért imádkoztam. – Szükségünk is van rá. – Papa Alessandróra pillant. Sógoromhoz fordu-

lok: – Rossz hírt kaptál? – Alessandrónak haza kell mennie Olaszországba. Nagyon beteg az édes-

apja – mondja csendesen Assunta. – Nem megyek – bizonygatja neki Alessandro. – Nem érzed jól magad.

A feleségem mellett a helyem. – Ha az én apámról volna szó, elmennék – mondja Assunta a férjének. –

Muszáj hazautaznod. – A farm elég nagy gond – feleli Alessandro, és papára néz. Elfacsarodik a szívem. Szó sem lehet róla, hogy Alessandro visszamen-

jen Olaszországba! Mihez kezdünk nélküle? Egy hónap az út oda, egy hó-nap vissza; még ha rövid ideig, pár hétig marad is, akkor is tél lesz, mire visszajön, és addig ki irányítja a gazdaságot? Papa lassan feltápászkodik.

– Minden nappal jobb a lábam. – De még nem gyógyult meg teljesen – ellenkezik mama. – Celeste! – Papa int mamának, hogy ne nyúzza. – Alessandrónak az ott-

hon maradt családjával is törődnie kell. Ne tartsuk vissza. Majd megoldjuk valahogy.

– Dolgozni fogok a blúzvarrodában – néz rám Elena. Azonnal kiszámítom, mit jelent Elena távolléte a farmon végzett munka

elosztásában. – Reggel, iskola előtt megfejem a teheneket – ajánlom fel. – És amikor

este hazajövök, megetetem a lovakat, és ellátom a csirkéket. – Ennél több segítségre lesz szükségünk, Nella. – Bármit megteszek, papa. Szántok, aratok, ellátom a disznókat és a te-

heneket. Bármit megteszek, amit csak kérsz. – A boltokkal kötött szerződést csak akkor tudjuk teljesíteni, ha te is be-

állsz a gyárba – mondja ki szomorúan papa. – De papa… – Gombóc van a torkomban. – Nekem ott az iskola. – Nem kell sokáig csinálnod. Egy év múlva visszamehetsz tanulni. Papa elmagyarázza, hogy minden gond nélkül kihagyok egy évet, és utá-

na visszamegyek a középiskolába. Úgy beszél róla, mintha ez mindennapos

60

volna. Tudom, hogy ha otthagyom a Columbust, nem valószínű, hogy vala-ha is visszamegyek.

– Senki nem kezdi újra a középiskolát, papa. – Dehogynem. A nyolcadikat is kihagytad, és egyből a kilencedikkel

folytattad. – De most más a helyzet. Ez most középiskola. Előírások vannak. – Majd beszélek a tanárnőddel. – Rendben van, papa. Papa már döntött, és lehetetlen rábeszélni, hogy változtassa meg a véle-

ményét. Szememet marják a könnyek, az ön-sajnálat égető könnyei, de nem akarom, hogy bárki is sírni lásson. Kimegyek, és a csűrbe szaladok, ahol egyedül lehetek. Alig érek oda, már térdre esem és zokogni kezdek. Sosem lesz belőlem tanítónő. Oda az álmom, e miatt az ostoba farm miatt! Bárcsak papa eladná! Eladná, aztán beköltöznénk a városba, és pénzt keresnénk, mint mindenki más. A mellékkereset, amit papa a bányában kapott, örökre oda, és hónapok óta csak Alessandro nagylelkűségére támaszkodunk. Ha férfi volnék, senki sem írhatná elő nekem, hogy mihez kezdjek az életem-mel. Nem adom fel az álmomat, nem is fogom!

61

ÖTÖDIK FEJEZET

A Karmel hegyi Boldogasszony ajtaját éjfélkor bezárják, és a napi reggel hét órás mise előtt nyitják ki. Napközben végig nyitva a templom, hogy mi, bűnösök bemehessünk, és könnyíthessünk terhünkön.

Felkapaszkodom a lépcsőn, kinyitom az ajtót, majd előhalászok a kö-tényzsebemből hat centet. Hátul egy öreg hölgy ül, és amikor elmegyek mellette, hallom, hogy a rózsafüzért mormolja. Letérdelek, és a főoltár előtt keresztet vetek (de csak azért, mert van, aki figyel), aztán kinyitom az ál-doztató rácsot, és bemegyek az oldalkápolnába, ahol az Áldott Szűzanya szobra egész évben áll, kivéve akkor, amikor koronával a fején a Garibaldi Avenue-n viszik végig a karnevál alkalmából.

Letérdelek elé, és elkezdem az imát. Nem az üdvözlégyet vagy a litániát a mindenszentekről, hanem a magam imáját.

– Áldott Szűzanya, az életem rettenetes fordulatot vett. Azért akartam csak tanítónő lenni, hogy segítsek a gyerekeknek, nem önző indok vezetett. Na jó, ez nem egészen igaz. Szeretek olvasni, és büszke vagyok az eszemre. De most nem járhatok tovább iskolába. Azért gyújtok gyertyát, hogy segíts megváltoztatni apám döntését. Muszáj a Columbus iskolába járnom, és mu-száj utána főiskolára mennem. Kérlek, segíts rajtam.

Centjeimet bedobom a perselybe, amíg mind a hat nem koppan a rézper-sely fenekén. Szeretném, ha Isten hallaná, mennyit áldozok ezért.

Meggyújtok hat gyertyát az Áldott Szűzanya lábánál, és reménykedem, hogy hallotta könyörgésemet. Legalább a gyertyákat látja, és tudja, hogy komolyan gondolom, amit kértem. Már ha odafigyel egyáltalán. Elkesere-detten vágyom az iskolára, ezért felfedezem magamnak a hitet, hogy elér-hessem, amit akarok. Talán kételyeimért bűnhődöm, de akkor sem tehetek róluk. Ahogy én látom, mindannyiszor, amikor kicsit jobban élnénk, valami szörnyűség történik, és kezdhetünk mindent elölről. Igaz, Alessandróval nagy szerencsénk volt, és talán szerencsének nevezhetem azt is, hogy Miss Stoddard elég eszesnek tartott, hogy a tanulmányaim folytatását javasolja, de ezeket az adományokat a sors szeszélye mindig vissza is veszi tőlünk. Ha hat cent és hat gyertya segít ügyem elősegítésében, úgy csak imádkozhatok, hogy meghozzák a várt eredményt.

Az öreg hölgy letérdel mellém. Keresztet vet, majd rózsafüzérét egyik kezébe fogja. Fekete csipke fejkendőt visel, alatta gondosan bebodorított ősz haja mintha fehér rózsacsokor volna. Keresztet vetek, és indulni készülök.

– Miért hat? – súgja oda. Visszaereszkedem mellé, és a szobor lábánál égő gyertyasorra pillantok.

– Hat centem volt. – Gyújts meg egy hetediket is! Úgy nézek rá, mintha megőrült volna. – De nincs több pénzem – jelentem ki, miközben felemelkedem. – Nem, nem, muszáj meggyújtanod egy hetediket is. A hét misztikus

szám.

62

Udvariasan mosolygok, majd úgy döntök, nem kertelek: – Ha olyan misztikus, Isten miért küldött ide csak hat centtel? A hölgy nem mosolyog. Szemét az Áldott Szűzanyára szegezi, majd zse-

bébe nyúl, és bedob egy centet. – Gyújtsd meg a gyertyát, és könyörögj azért, amire vágysz – mondja. Meggyújtom a gyertyát. – Köszönöm. – És ne felejts el Szent Antalhoz is fohászkodni! Ő még sosem hagyott

cserben. A templom mindkét oldalán kinyitottak egy-egy ablakot, de mozdulatlan

a levegő. Végigsietek a templomon, kinyitom az ajtót, és majdnem fellököm Impeciato atyát.

– Miss Castelluca! – Impeciato atya kiegyenesedik. – Bocsásson meg, atyám! – Mindig siet. Kerestem a vasárnapi mise után, de amint elénekeljük a

kivonulási éneket, már itt sincs. – Sok dolog vár otthon. – Mi köze Impeciato atyának ahhoz, hogy hova

megyek? Mit ért a tehénfejésből és a csűr kitakarításából? – Szükségem van a segítségére. – Most dobtam be minden pénzem a gyertyaperselybe. Elmosolyodik. – Nem anyagi segítségre gondoltam. Szeretném, ha a Karmel hegyi Bol-

dogasszonyban megszervezné a Mária Társaságát. – Még sosem hallottam róla. – Fiatal nők szervezete, akik az Áldott Szűzanyát szolgálják. Önnek igen

nagy megtiszteltetés volna egyházunkat ezzel szolgálni. – Akkor szeretnék őszinte lenni önhöz, atyám. Ne engem állítson példa-

képnek a lányok elé. – És miért ne? – Nem igazán tudom, miben hiszek. – Impeciato atya kutató pillantással

méreget, én meg próbálom érthetően megfogalmazni a mondanivalómat. – Vasárnaponként minden szava nehézséget jelent számomra.

– Valóban? – Nem értem a szörnyűségeket, amik a világban történnek. Chettie barát-

nőm elvesztette az édesapját, mi meg talán a farmunkat, mert apám lába nem gyógyul úgy, ahogy kellene. Nem tudom, hogy az Áldott Szűzanya mi-ért akarná, hogy a nevében szervezzek valamit.

– Ezen a ponton van szükség a hitére. – Igyekszem, amennyire tudok. Eljövök, imádkozom. Misére járok. Ta-

lán a családomat sújtja az ég, mert csak én járok templomba, de ez csak azért van így, mert annyi a munka a farmon. És Isten nem küld közvetlen segítséget, mármint pénzt, ha érti, mire gondolok. De én komolyan kérem az Urat, hogy segítsen, és ő soha nem adja jelét annak, hogy hallott volna.

– Az Úr nem varázsló. – Nem várok el bűvész trükköket, atyám. Csak valamiféle védelmet. – Isten megóv. – Honnan tudja, atyám? – Mert szereti minden gyermekét.

63

Nem vitatkozom tovább, inkább más tárgyra térek. – A Mária Társasága tehát…

– Fiatal nők számára nincs semmilyen szervezet. És magát igazi vezér-egyéniségnek tartom. A tanárnőitől tudom, hogy kitűnően tanul, és segítő-kész. Természetesen segítek a társaságot megszervezni. Sokféleképpen se-gíthetnék a templomunkat. Sok a tennivaló. Vasárnaponként például mise előtt ki kell tenni a zsoltároskönyveket…

Impeciato atya álmosítóan sorolja a feladatokat: ki kell vasalni az oltárte-rítőket, a szobor májusi megkoronázása is ránk hárulna, és ahogy mondja, lehunyom a szememet a délutáni napsütésben, és arra gondolok, amikor Renato Assunta esküvőjén énekelt, és úgy döntök, ez is elégséges ok, hogy segítsek. És van egy, ami ennél is többet nyom a latban, hogy igent mondjak Impeciato atya kérésére. Ha megszervezem a Mária Társaságát, a rosetói lá-nyok előtt többé nem lesz kétséges, hogy valóban közéjük tartozom, és eh-hez az egyházközséghez. Farmerek vagyunk, és bár ezt sosem kellett szé-gyellnünk, mások, kívülállók vagyunk miatta. Nem kapcsolódunk bele szer-vesen a város életébe, viszont ha jól végzem a munkámat Impeciato atya számára, változtathatok ezen.

– Megteszem, atyám. – Köszönöm, Miss Castelluca. Isten megjutalmazza a kedvességéért. Assunta meghívott minket Elenával, hogy első munkanapunk előtt a

Front Street-i Rosetói Blúzvarró Üzemben nála töltsük az éjszakát. Ales-sandro tegnap utazott vonattal Philadelphiába, hogy onnan hajóval menjen haza Olaszországba. Január elsejére várjuk vissza, így még időben érkezik, hogy itt legyen a január közepére várható szülés idején.

– Hogy aludtál? – kérdezem Assuntát, aki tejet forral a tűzhelynél. – Nem valami jól. És te? Elenával a vendégszobában aludtunk egy ágyban. Elena rengeteget for-

golódott és dobálta magát; mindig ideges, ha valami ismeretlenbe kell fog-nia. Idegeskedik az új gyári állásunk miatt.

– Jól. A tej felforr. Assunta leveszi a tűzhelyről, és óvatosan három bögrébe

tölti. Felemeli a kis kávéfőzőt, és kávét tölt mindegyik bögrébe, majd cukrot tesz bele, és megkeveri. Int, hogy üljek az asztalhoz, és odaad egy bögre gabagulét. – Tessék – nyújtja át a tegnapi vacsoráról maradt kenyér sarkát. –A vaj az asztalon van. – Eltöröm a ropogós héjat, lágy vajat kenek rá, majd beletunkolom a tejbe, aztán harapok belőle, és hozzá kortyolok az édes tej-ből.

– Finom. Köszönöm – mondom. – És köszönöm, hogy itt aludhattunk. – Senkinek sem szabadna három mérföldet gyalogolnia az első munka-

napján – jelenti ki. Nem néz rám. – Emlékszem, amikor ott dolgoztam. Nem volt könnyű.

Assunta elfelejti, hogy ugyanarról a napról beszél, amikor én először gyalogoltam be az iskolába. Nem bántam, mert iskolába mehettem.

– A betanítás egészen jól ment. Elmira Clements kedves volt hozzánk. – Csak légy óvatos vele. Az egy Johnny Bull – figyelmeztet Assunta. –

Mosolyog, de minden mozdulatodat lesi. Ő kémked a főnöknek. Donata ba-rátnőm egyszer két fekete gombot vitt haza – csak kettőt! –, és kirúgták.

64

– Én semmit sem viszek haza – ígérem. Elena jön le a lépcsőn. Már felöltözött. Tarka pamut-dzsömpert visel, a

haját feltűzte. – Jó lesz így? – kérdezi, és letelepszik mellém. – Nagyon jól nézel ki – nyugtatom meg. Assunta odatolja Elena elé a bögre tejet és a kenyeret. Szótlanul költjük

el a reggelit. Assunta szomorú Alessandro elutazása miatt. Elena inkább a farmon dolgozna, nekem pedig le kellett mondanom az iskoláról. A Castelluca lányoknak nincs valami jó évük.

Amikor Elenával befordulunk a Front Streetre, a Rosetói Blúzvarró

Üzem nyitott ablakain át kihalljuk a varrógépek zúgását. A hangos huss! a gőzvasalókból jön, a kidolgozó részlegből, de az iskolától vagy a templom-tól eltérően egyetlen emberi hang sem csendül ki a zajból. Itt már reggel hétkor nagyüzem van. Az új munkásnők a régieknél fél órával később kez-denek, hogy ne csökkentsék a termelékenységet.

Az utca másik oldalán diákok igyekeznek a Columbus iskola felé. Nehéz a szívem. Bárcsak utánuk mehetnék! Gondolni sem bírok arra, miről mara-dok le, amikor majd becsöngetnek! Amikor elkezdtem a tanulmányaimat a Columbus-ban, megesküdtem volna rá, hogy az osztálytársaimmal együtt, kitüntetéssel végzek majd. Mama és papa megígérték, hogy amint rendbe jönnek a családi ügyeink, visszamehetek tanulni, de szerintem csak álmo-doznak.

– Nella! – Chettie a gyárkapuból integet. Utána lépünk a blokkolóórához. – A szabászrészlegben kezdünk. Elmira oda osztott be.

– És én? – kérdezi Elena. – Te vasalsz – világosítja fel Chettie. – Az év legmelegebb hónapja, és a gőzvasaló mellé tettek! – Majd én megyek oda, te meg menj Chettie-vel a szabászatba. – Nem lehet! – rázza a fejét Chettie, akinek már egyheti tapasztalat van a

háta mögött. – Nem engednek cserélni. – Beszélek Miss Clementsszel. Biztos mindegy neki – erősködöm, de

hallom, hogy Chettie azt mormolja, miközben otthagyom őket: – Nem fog örülni neki. Nem szereti a változtatásokat.

Az üzem nagy csarnoka széles és hosszú, végtelen sorokban töltik meg az alacsony faasztalokra szerelt varrógépek. Kezelőik alacsony támlájú, ke-rekeken gördülő fémszékeken ülnek, hogy székestül mozoghassanak a ládák és a gépek között.

Minden sor végén egy fémláda van, ugyancsak kerekeken. A gépek fölött vastag szürke porréteg kavarog, a mennyezetről hosszú zsinóron lógó csu-pasz villanykörték erős fényénél jól ki lehet venni az apró textilszálakat. Va-lószínűleg több gépet is betettek, miután felszerelték a lámpákat, mert sok munkásnőnek hunyorognia kell, hogy lássa a varrást.

Amikor elmegyek mellettük, a nők egy pillanatra felkapják a fejüket. Máris tapossák tovább a pedált, ami az anyagon ugráló tűt hajtja. Gyakorlott mozdulatokkal csúsztatják át a befűző és az orsó között az anyagot, majd egy rántással kihúzzák a másik oldalán, és átadják valaki másnak, aki a blúz másik részét varrja. Mély lélegzetet veszek, de azonnal megbánom. Orrom telemegy szállal, és nagyot tüsszentek. A zsebkendőmet keresgélem. Valaki egy tiszta, vasalt, kifakult piros kendőt nyom a kezembe.

65

– Köszönöm – hálálkodom, és kifújom az orromat. – Majd hozzászokik a porhoz – mondja egy férfihang. – Köszönöm. – Négyszöggé hajtogatom a kendőt, és odanyújtom. – Tartsa csak meg! – Mosolyog. A fiatalember jó modora megnyerné mama tetszését. Tizennyolc lehet.

Sötét olasz tekintetével majd' felfal, hosszú, egyenes, de nagy bari orra van. Telt ajka ívelt, a középen levő bevágás pontosan egy vonalban van az állán levő bemélyedéssel. Haja szépen elválasztva, de egy fekete hajfürt a homlo-kába hullik a melegben. Olyan, mint a férfiak azokon a fényképeken, ame-lyeket apám a falujabeliekről megőrzött. Úgy fest, mint akármelyik Roseto Valfortore-i bányász a márványfejtőkből, aki a bányalejárat előtt a többiek-kel együtt áll a fényképezőgép lencséje előtt. Amikor odébb megy, utánané-zek, és látom, milyen magabiztosan jár. Egy gyárban szokatlan az effajta el-bizakodottság.

– Miss Castelluca? – Elmira Clements csücsörített ajakkal mosolyog. Csinos volna, ha nem volna olyan feszült, gondolom magamban. Félhosszú-ra vágott barna hajának a vége hullámos. Kék-fehér vászon ingruhát és ma-gas sarkú, fekete fűzős cipőt visel. Karcsú, de vastag a bokája, és nagy a ke-ze. Kerek arcával, apró orrával és kis szájával a vak is látja, hogy walesi. Huszonöt körül lehet, de idősebbnek látszik. – A szabászatban kellene len-nie – jelenti ki.

– Cserélhetek a testvéremmel, Elenával? – Sorshúzással döntjük el, ki hova kerül. Magának nagy szerencséje volt,

hogy a szabászatba került. Biztos, hogy a vasalószobában akar dolgozni? Ott senki sem szeret lenni.

– De én elvállalom. Meggyőző mosollyal próbálkozom. Nem akarom, hogy bajkeverőnek

tartson. Szerintem mindegyik munka borzalmas, mert miattuk nem járhatok iskolába, és akkor már a legrosszabb helyre is tehetnek, engem ugyan nem érdekel. Miss Clements nyomában átmegyek a vasalószobába. Végignézek a társaimon, akik kivétel nélkül férfiak. Próbálom megkülönböztetni őket, de mind erős vászonkötényt és sapkát viselnek. – Tessék. – Egyikük átnyújt egy kötényt. Gyorsan kezeslábasom elé kötöm. Most már örülök, hogy nad-rágot vettem. Nehéz munka lesz, sok emelgetéssel.

– Federico vagyok – mutatkozik be a férfi. Sokkal idősebb nálam. Tiszteletlenségnek érezném, ha a keresztnevén

szólítanám. – Mr. Federico? – Federico Albanese. Szükségtelen uramoznod, hisz mind egy csónakban

evezünk – mosolyog. – Csak azért, mert dolgozunk, Mr. Albanese, még nem kell megfeledkez-

nünk a jó modorról. A papám csalódna bennem, ha udvariatlanságon kapna. Elmosolyodik, és a fejét csóválja. Mr. Albanese megmutatja, melyik

gépnél fogok dolgozni: a mély rekeszben bálába kötött kész blúzok vannak. Az állítható fémrúdon egy kar nélküli próbabábu van; kicsomózom az első ruhaköteget, és felhúzom a blúzt a bábura. Mr. Albanese a magasságomhoz igazítja a bábut. – Előbb a hajtókát, aztán az ujjakat gőzöld! Aztán a kidol-gozó részlegbe kerül, ahol felakasztják, zsákokba csomagolják és elszállít-ják. – Átnyújtja a csövet, amiből forró gőz árad. Megmutatja, hogy fogjam a

66

csövet úgy, hogy ne égessem vagy nedvesítsem az anyagot: ha megfelelő szögben fogom a csövet, a gőz kisimítja a ráncokat. De a cső nem rugalmas, és amikor először próbálom használni, kiugrik a kezemből, és piros foltot éget a karomra. – Óvatosan! – figyelmeztet Mr. Albanese. – Majd rájössz a fortélyára.

Mr. Albanese figyeli, hogy simítom rá a következő blúzt a próbabábura. – Gyorsabban! – biztat kedvesen. Nemsokára felveszem a kellő ritmust, és amint kezelni tudom a csövet, egyre gyorsabban dolgozom. Amikor meg-szólal az ebédszünetet jelző csengő, a gépek elhallgatnak, a munkások egy emberként állnak fel, és öltés közben hagyják ott a munkapadjukat. Szeret-ném még befejezni a blúzt, amin dolgozom. – Hagyd csak! – mondja Mr. Albanese. – Ebédelj meg. Mindig használd ki a szünetet!

Milyen különös, gondolom, amikor elindulok a többiek után. Az iskolá-ban még a rádolgozott idő számított a legtöbbet. A gyárban ennek az ellen-kezője igaz: csak annyit dolgozz, amennyit két csengőszó között kell, és egy perccel sem többet.

Kiveszem a nevemet viselő rekeszből az ebéddobozomat, és kimegyek a gyár mögötti mezőre, ahol jó pár juharfa áll. Látom, hol ül Chettie és Elena az árnyékban, és odamegyek hozzájuk.

– Tizenöt perced van – közli Chettie, és vizet nyakal. – Sajnálom, hogy nem szabadulsz a vasalószobából – néz fel rám Elena.

– Nekem kellett volna vállalnom azt a munkát. – A szabászat sem leányálom. – Chettie Elena mögött ül, és kezével jelzi,

hogy Elenának nem nagyon megy a munka. – Mi történt a karoddal? – pillant Elena az égésre. – A gőzt lövellő cső önállósította magát – rántom meg a vállamat. Elhatá-

roztam, hogy nem viselkedem úgy, mint Elena. Ha ezt kell végeznem, nem fogok panaszkodni, hanem szótlanul elviselem. Remélem, az első fizetési csekkem kiengesztel azért a kétségbeesésért, amit itt érzek. – Milyen a sza-bászatban?

– Folyton tüsszögök – harap a szendvicsébe Elena. – Pár nap múlva már nem fogsz – vigasztalja Chettie. –Hozzászoksz. A tüsszögésről eszembe jut az udvarias fiatalember. – Az egyik munkás odaadta a zsebkendőjét – mesélem. – Hogy néz ki? Körülnézek a munkásokkal teli mezőn, de nem találom. – Nem látom. Fekete a haja. – Akárcsak Rosetóban minden olasznak – nevet Chettie. –Pontosabb

személyleírást kellene adnod. – Na jó, szóval nagyon méltóságteljesen viselkedett. Csak így tudnám le-

írni. És gödröcskés az álla. – Franco! – kiált fel Chettie nevetve. – Franco Zollerano! Gépszerelő.

Nagyon okos. – Hát persze – helyeselek gunyorosan. – Mert a nagyon okos emberek

mind itt kötnek ki. – Ez felesleges megjegyzés volt. Mi is itt dolgozunk. – Tudod, hogy nem ránk céloztam. – Egy hét után nyugodtan kijelenthetem, hogy nem árt változtatnod a

hozzáállásodon, mert az emberek belelátnak a valódi érzéseidbe. Szorosan

67

összezárva dolgozunk, és nem sok marad rejtve. Ha ezen a munkahelyen akarsz maradni, és pénzt akarsz keresni, nem árt mérlegelned a helyzetet.

Chettie még soha nem teremtett le, és most tudom, hogy igaza van. Nincs rémesebb egy sznobnál. Emlékszem, amikor Anderson nővér lenézett min-ket az eastoni kórházban.

– Bocsáss meg, de nincs kedvem itt lenni – szabadkozom. – Mert nekem talán van? – áll fel Chettie, és szoknyájáról leseperi a mor-

zsákat. – Nekünk… – kezdem megnevettetni, de aztán belém fojtja a szót. – Nincs többé „mi”, Nella. Nincs már apám. És öt nálam kisebb gyerek

van, akit fel kell nevelni. Mama nem heverte ki papa halálát, és nem is úgy fest, mintha erre a közeljövőben sor kerülne. Napközben alig kel fel, és csak sír. Minden rám hárul. Ha tehát nyavalyogni akarsz, vagy meg akarod ját-szani, hogy különb vagy azoknál, akik ilyen helyen kénytelenek dolgozni, az a te bajod. De ilyen körülmények között nem akarok a barátod lenni.

A szememet égetik a könnyek. Hiszen Chettie a barátnőm, aki mindig olyan vidám volt; együtt nevettünk, szaladgáltunk és tréfálkoztunk! Az a lány már sehol sincs, és mindössze azért, mert a papája egy kis mellékest szeretett volna keresni, hogy a gyerekei jobban élhessenek!

– Kérlek, Chettie, ne gyűlölj! Csak félek. Elena feláll, és megölel. – Az én hibám. Túl sokat panaszkodom, és ez

rád is átragadt. – Senkinek sem a hibája. Vagy talán csak Istené. Isten miatt kerültünk

ebbe a szörnyű helyzetbe. – Nem Isten hibája – jegyzi meg halkan Chettie. – Komolyan mondod? Isten hátat fordított nekünk, lányok. Magunkra

hagyott minket. Megszólal a csengő, és a mező olyan gyorsan ürül ki, mint az előbb a

gyár. Hamarosan ismét hangosan zúgnak a gépek, és folytatjuk a munkát. Négy órakor – ebéd óta csak egyszer volt egy tízperces szünet – sorba ál-

lunk a blokkolóóránál. Minden porcikámban érzem az első munkanap fá-radtságát.

– Jól dolgoztál – dicsér meg Mr. Albanese. – Igyekeztem – mosolygok rá. – Fog majd jobban is menni. Nemsokára kétszer ennyi köteget is elvégzel

majd, mint most. El akarom magyarázni Mr. Albanesének, hogy tőlem ugyan nem lát két-

szer ennyit. Olyan gyorsan dolgoztam, hogy meg sem tudtam számolni, hány blúzt vasaltam ki. Hogy is dolgozhatnék gyorsabban?

Assunta hetente kap levelet Alessandrótól, akinek az apja sokkal bete-gebb, mint gondolta. A testvérei szépen elboldogulnak a gazdasággal, de Alessandrót bűntudat gyötri, hogy rájuk hagyja az összes munkát.

– Mellettem a helye – erősködik Assunta. Adventi koszorút font örökzöl-dekből, s közéjük három piros és egy rózsaszín gyertyát illesztett. Vacsora előtt minden héten elmondunk egy imát és meggyújtunk egyet, azután majd szenteste meggyújtjuk mind a négyet.

Próbálom felvidítani. – Még körül sem nézel, és már itthon lesz. – Mama szerint egy várandós nőnek jólesik a védelem. Alessandro rosszabbkor el

68

sem mehetett volna. Assunta szeretne rátámaszkodni. Elenával minden éjjel itt alszunk, és ez kicsit megnyugtatja az idegeit.

– Találtál már nevet a babának? – kérdezem. – Celestina lesz, ha lány, Alessandro, ha fiú. – Mamát nagyon boldoggá teszed, hogy róla nevezed el. – Remélem, fiú lesz – simogatja meg kerek hasát Assunta. – Mindenki

aggódott, hogy Alessandro nem lesz rendes ember, aztán látod, a végén ő mentette meg a családunkat.

– Ebből is világos, hogy odaátról is lehet párt választani. Assunta, aki sosem nevet a tréfáimon, most kuncog. Furcsa dolog a ba-

rátságunk: Assunta hangulatváltozásai és igényei határozzák meg. És az a legkülönösebb, hogy Assunta nem látja be, hogy ő a világ közepe. Úgy érzi, ő szolgál mindenkit, áldozatot hoz értünk, jóllehet mi mindannyian igyek-szünk a kedvében járni.

Elena tiszta lepedőkkel jön fel az alagsorból. – Az utolsó csomag lepedő a babának – magyarázza, és felmegy a lépcsőn.

– Nella? – Assunta hangjából szokatlan félelem csendül ki. Amikor fel-nézek, elsírja magát.

– Mi baj? – Alessandro nem jön vissza. – Pár percig sír, aztán abbahagyja. – Úgy

érzem, hogy valami szörnyűség történik majd vele! Soha többé nem látom. – Ide figyelj, Assunta! Egyszerűen csak lesújtott az elválás miatti fájda-

lom. Alessandro szeret, és visszajön, hogy veled és a babával legyen. Ami-kor ilyen gondolataid támadnak, mondd azt magadnak, hogy Alessandro szeret. Mert én a saját szememmel láttam, hogy így van. Nincs miért aggód-nod.

– Komolyan? – Életemben először a nővérem úgy néz rám, mint igaz ba-rátjára.

– Nyugodt lehetsz, hogy visszatér, és mindenki másnál jobban szeret. – Hiszek neked – bólint Assunta. Megtanultam, hogyan legyek kiváló gyári munkás. Mr. Albanese megta-

nított a fogásokra: ebédelj, és használd ki a szünetet, de amikor dolgozol, tedd, amit kell! Ne beszélgess! És amikor blokkolsz, hagyd magad mögött a problémákat. Másnap nyugodtan kijavíthatod a hibádat. Ezért aztán megfe-ledkezem a blúzüzemről, amint blokkoltam az óránál.

Idén decemberben sok hó esik, és a melegben oly elviselhetetlen gőzölés a hidegben egészen kellemessé válik. Ahogy közeledik a karácsony, Elená-val már nagyon várjuk papát, mamát, Romát és Diannát, hogy majd pár nap-ra itt laknak Assuntánál. Együtt megyünk misére, és utána megreggelizünk, amelyre „biscotti”-t is veszünk Marcellánál.

– Ébredj már, Nella! – kelteget Elena izgatottan. Megfordulok az ágyban, és a párnába temetem az arcomat. Nem lehet,

hogy már fel kell kelni, és munkába kell menni… – Gyere már! Assuntánál megkezdődött a szülés! Azonnal felülök. – Csak jövő hónapra várta a babát! – hebegem. – Szülési fájdalmai vannak, és elfolyt a magzatvize. Gyere gyorsan! Felkászálódom, és felrántom a munkanadrágomat. – Rögtön elrohanok

Mrs. Avanzatóért – vetem oda, és felrántom a kabátomat. Rosetóban otthon

69

szülnek az asszonyok, és a bába segédkezik ebben. Mrs. Avanzato olyan pontosan osztja be az idejét, mint a pék.

– Siess! – sürget Elena. Végigszalad a folyosón Assunta szobájába. Ahogy lerohanok a lépcsőn, hallom Assunta sikoltozását. Végigvágtatok a Dewey Streeten, onnan át a Chestnutra, és ököllel verem Mrs. Avanzato aj-taját. A férje nyit ajtót. Kiabál a feleségének, egy apró termetű, hetven körü-li asszonynak, aki kabátot kap a hálóingére, és velem jön.

– Korai a baba. Nem jó, nem jó – dünnyögi. – Nem olyan korai – nyugtatom meg, de nekem is ugyanez jár a fejem-

ben. Gyorsan iparkodunk Assunta háza felé. – Elena! Megjött Mrs. Avanzato! – Elveszem a bába kabátját, és felkísé-

rem a lépcsőn Assunta szobájába. Assunta fájdalomtól vonaglik az ágyon. Elena már mama utasításai szerint előkészítette az ágyat: több réteg tiszta lepedőt terített Assunta alá. Tiszta törülközőket és egy lavór vizet tett az ágy mellé. Mrs. Avanzato Assuntához lép, és vigasztalja; arra kéri, hogy lassan feküdjön hanyatt.

Mrs. Avanzato biztató szavakat suttog Assunta fülébe. Megtámasztja nyögdécselő nővéremet.

– Menjünk el mamáért? – suttogja Elena. – Nincs már idő – feleli Mrs. Avanzato. – Nemsokára megszületik a baba? – kérdezem. Mrs. Avanzato türelmetlen. – Itt van szükségem a segítségetekre. Mind-

ketten maradjatok. Assunta nyög, és megragadja Mrs. Avanzatót, szinte lerántja az ágyra.

Sokkal rosszabb, mint mama megjósolta. Gondosan elmagyarázta nekünk a vajúdást és a szülést, mert még sosem segédkeztünk ilyesminél. Dianna és Roma születésénél Assunta segített mamának, és persze a bába.

Assunta vajúdása egyáltalán nem olyan, mint amikor a csűrben a borjak születését nézzük. Az természetes, itt azonban a rettenetes kínokat kiálló nővéremet nézem. Assunta sikoltozik. Eltelik egy óra.

A bába Assunta hasára teszi a kezét, és szelíden nyomni kezdi. – Most már nyomhatsz, Assunta – figyelmezteti. – Képtelen vagyok – nyögi Assunta. Lehunyja a szemét, és könnyek cso-

rognak az arcán. – Dehogynem tudod. Nyomj! – unszolja szelíden a bába. – Gyerünk, Assunta! Már nem tart sokáig! – szorítom meg a kezét. – Meg tudod tenni! – biztatja Elena is. Assunta nyom, és nemsokára megjelenik a baba feje. Mrs. Avanzato el-

kapja a kicsusszanó babát. Mindent elborít a vér. Lepedőket bontok ki, és a nővérem köré tömködöm őket. Ahogy Mrs. Avanzato mondja, Elena úgy vágja el a hosszú kék köldökzsinórt, ami a gyermeket összeköti az anyával. Assunta elájul.

– Kislány – mondja Elena. Végtelenül megkönnyebbülünk, hogy nővérünknek már nincsenek fáj-

dalmai. A baba felsír. Összemosolygunk, örülünk, hogy a baba jól van. Assuntához megyek, és megtorlóm a homlokát. De a nővérem meg sem rez-zen. Nem mozdul, a mellkasa alig emelkedik lélegzetvételkor.

– Valami baj van! – kiáltok fel. Megfogom Assunta kezét, megszorítom, de ő nem szorít vissza.

70

– Mrs. Avanzato? A bába félretol, és kezét Assuntára helyezi. – Menj el gyorsan az orvosért! Most rögtön! Dr. Latiniért! – utasít. Végigfutok a folyosón, és aznap éjjel másodszor rohanok ki az ajtón.

Hallom unokahúgom sírását. Végigfutok a Garibaldin dr. Latini házáig. A felesége nyit ajtót, és gyorsan hívja a férjét. Mialatt dr. Latinire várunk, rá-eszmélek, hogy elfelejtettem kabátot venni, de mostanáig a hideget sem éreztem. Dr. Latini felkapja a táskáját, és követ a Dewey Streetre. Amikor belépünk Assunta szobájába, Mrs. Avanzato Assunta kezét fogja. Amikor felnéz dr. Latinire, szomorúan megrázza a fejét. Dr. Latini az ágyhoz lép, és megnézi Assunta pulzusát. A nyomában maradok; Assunta rémítő mozdu-latlansága megijeszt. Amikor az orvos felemeli Assunta szemhéját, látom, hogy barna szeme nem rebben, a szemöldökök közti mély ránc elsimult. – Vége – mondja az orvos csendesen. Elena, aki a babát tartja, remeg a féle-lemtől. Mrs. Avanzato elveszi tőle az unokahúgomat.

Megrázom dr. Latinit. – Hogy érti, hogy vége? – Nyugodjon meg – csitít gyöngéden, és átkarol. – Ne izgassa fel magát. – Mi történt? – zokogom. – Elvérzett – magyarázza szelíden az orvos. – Néha megesik. Nagyon

sajnálom. – De miért…? Hogyan…? – esdeklek. – Nem akadályozhattuk volna meg. Most pedig gondoskodjanak a babá-

ról! Elenával egymásra nézünk, majd az unokahúgunkra, és egyszerűen kép-

telenek vagyunk felfogni, ami itt másodpercek alatt történt. Meghalt a nővé-rünk. Hogy lehet ez?

Dr. Latini leveszi az ágy melletti asztalról az egyik összehajtogatott, tisz-ta lepedőt, és letakarja vele a nővéremet. Kiterel bennünket a szobából. Mrs. Avanzatót és a kisbabát a gyerekszobába kísérjük.

– Ennie kell – jelenti ki Mrs. Avanzato. – Menjetek el Carmella Menecoláért! Neki van teje – utasít bennünket.

Újra elindulok az éjszakában, bár lassanként már hajnalodik. A hideg sárga nap felkúszik a Blue Mountains fölé, így megvilágítja az utamat a Jewel Streetre, ahol Carmella reggelit készít a férjének, aki a Rosetói Blúz-készítő Üzem szabászatán dolgozik. Átölel, amikor meglát; könnyeim az ar-comra fagytak. – Meg… meghalt… szülés közben… a nővérem…, Assunta. – Zokogásom haldoklásba fordul. Végre belátom, hogy ez a valóság. Uno-kahúgomnak nincs anyja, én elvesztettem a nővéremet, a bonyolult lelkű nővéremet, aki számára minden kínlódás volt.

– Jól van, ne aggódj – nyugtat Carmella. – Máris veled jövök. – Kabátot, sálat vesz. Mire a Dewey Streetre érünk, mái-megérkezett John Fiori, a te-metkezési vállalkozó egy emberrel, hogy elvigyék Assuntát.

– Dr. Latini üzent értem… – kezdi türelmetlenül Mr. Fiori. Elena been-gedi őket a házba.

A földre zuhanok, mert képtelen vagyok felfogni ezt a borzalmat. Elena kijön, és felsegít. – Hagyd abba. Itt a baba, gondoskodnunk kell róla.

Elena, aki mindig olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt, most hirtelen könyörtelen határozottsággal intézkedik. Átfogja a derekamat, és feltámogat a verandalépcsőn. – Idehívtam papát és mamát – mondja. – Mr. Avanzato

71

ment ki kocsival a farmra, és idehozza őket. – Belépünk a gyerekszobába. Carmella mellére tette a kicsit, aki nagy kortyokban nyeli a tejet.

– Éhes – jelenti ki türelmetlenül Mrs. Avanzato. – Gyertek, hagyjuk ma-gára Carmellát, hadd etesse meg. – Carmella felnéz, és ránk mosolyog.

Mrs. Avanzato kiterel minket a folyosóra. Megfogja Elena kezét. – Nézzétek, a babának nem jó, ha sírtok a közelében. – De Assunta… Mrs. Avanzato öreg. Ősz a haja, és halványkék szemének kifejezése

olyan asszonyra utal, aki sok mindent látott hosszú élete során, és nincs tü-relme olyanokhoz, mint mi, akik még mindezt nem tapasztalták meg. Lá-tom, mennyire igyekszik megtalálni a megfelelő szavakat. Valami azt súgja, hogy ő is volt már hasonló helyzetben.

– Elsirathatjátok a testvéreteket, de ne a baba közelében. Megértettétek? – Bólintunk. – Hozok majd csészét meg csepegtetőt, hogy etetni tudjátok. Carmella egy-két napig segít, de neki is gondoskodnia kell a babájáról.

– Talán van másik hölgy, aki… Mrs. Avanzato belefojtja Elenába a szót. – Igen, majd körbeérdeklődöm.

– Szorosan beköti a fejét, és elmegy. Elenával halljuk, hogy Mr. Fiori és a segédje a folyosó végén halkan beszélgetnek.

– Ne nézz oda! – tanácsolja Elena. De muszáj odanéznem. Nem hiszem el, hogy bekövetkezett ez a rettene-

tes sorsfordulat, és a saját szememmel is meg kell győződnöm róla. Elena elfordul, én azonban végignézem, ahogy a temetkezési vállalkozó és a se-gédje leviszik a lépcsőn a fehér muszlinba tekert Assuntát. Olyan kicsinek látszik, mint a növények, amelyeket mama ősszel muszlinba csavar, hogy megóvja őket a korai fagytól. Vajon a baba tudja-e, hogy elviszik az édes-anyját?

Az Assunta halála utáni éjszakán olyan hóvihar tör a városra, amire em-

beremlékezet óta nem volt példa. Mama a farmon szeretné megtartani a ha-lottvirrasztást, de Impeciato atya azt tanácsolja, hogy mondjuk le a halott nézést, és rendezzünk csak gyászmisét. A közelben lakók mind dacolnak a viharral, és Assunta tiszteletére megtelik a templom.

Mama egyetlen könnyet sem ejtett. Papa azonban odavan, bár Elena vé-leménye szerint mama sokkot kapott. Kinyitjuk Alessandro legfrissebb leve-lét, amelyben megírja hazautazása útvonalát. Megfordul a fejünkben, hogy táviratban értesítjük Assunta haláláról, de aztán úgy döntünk, hogy mégsem tesszük. A hír lesújtaná Alessandrót, ezért úgy döntünk, hogy papa elé megy Philadelphiába, és személyesen közli vele, így Alessandrónak alkalma lesz hozzászokni a megrázkódtatáshoz, mielőtt először látja a kislányát.

A kicsit Bambinának hívjuk. Elmondom mamának, hogy Assunta Celestinának akarta nevezni, de mama hallani sem akar róla. Úgy véli, Ales-sandrónak kell nevet adnia a kicsinek, így megvárjuk Alessandrót, hogy döntsön.

Visszamentem dolgozni a gyárba, Elena pedig otthon marad a babával. Elena nagyszerű pótmama. A baba születése óta valahogy mindannyian ke-vésbé aggódunk papa és a farm miatt. Reménykedünk, hogy ha Alesssandro itthon lesz, minden rendbe jön, így Elena kieső fizetése olyan áldozat, amit egyelőre megengedhetünk.

72

A baba sokat nyűgösködik, és gyakran felébred. Elena csészéből eteti csepegtetővel, ha nincs szoptatós dada. Carmellának van egy nővére, Beat-rice, aki most választja el a fiát, és napjában kétszer átjön megszoptatni a ki-csit. Beatrice nem olyan kellemes természetű, mint Carmella, és nagy áldo-zatnak tekinti, amit tesz. Elena szerint Beatricének amúgy sincs sok teje. Bambinának mintha jobban ízlene a tehéntej, amit Elenától kap.

– Mi az? – kérdezem, amikor Elena tejet melegít a babának. – Egy kis rizspor – mondja Elena, és elkeveri. – Tudod, olyan gabonape-

hely-féleség. – Meg tudja enni? – Nagyon szereti. De azért csak módjával keverek a tejhez. Lehúzom a

bakancsomat meg a zoknimat, és a kandalló mellé teszem, hogy megszárad-janak. A meleg közelében elnyúlok a padlón.

– Hogy történhetett ez, Elena? – Assuntára gondolsz? – Rá és minden másra. – Oldalamra fordulok, és a száraz fán ugráló lán-

gokat nézem. – Nem is tudom. Hálásnak kell lennünk Istennek, hogy a baba életben

maradt. – Tudom. – Nehéz elképzelnem nélküle a világot. – Karjában a babával Elena lete-

lepszik a hintaszékbe. – Szerinted mi lesz majd, ha Alessandro hazajön? Gondolod, hogy hagyja, hogy gondoskodjak a babáról?

– Valakire csak rá kell bíznia. – De én nagyon szeretnék a kicsi mellett maradni – csókolja meg gyön-

géden a babát. – Akkor mondd meg neki. – Felülök, és nézem, ahogy Elena ringatja a

babát. – Alessandro odalesz. – Elképzelem, ahogy papa közli Alessandróval a hírt, és lehunyom a szememet, mert túlságosan fájdalmas a gondolat.

– Nem olyan az egész, mint valami álom? – kérdi halkan Elena. – Egy pillanat alatt itt hagyott bennünket.

– És világéletemben azt szerettem volna, ha meghal. –Végre kimondom legrejtettebb gondolatomat.

– Ne mondj ilyet! – ró meg Elena. – De hisz ez az igazság. Semmi értelme mást állítanom. De amikor itt se-

gítettem neki a házimunkában, valahogy más megvilágításban kezdtem lát-ni. Láttam, mennyire szereti a férjét és az otthonát, és mindent szépnek sze-retne a környezetében. Nehéz volt elviselnie a farmon az életet; nem bírta a szabadban a munkát, vagy hogy olyasmit kell végeznie, ami valójában férfi-nak való. Gyűlölte, mégis megtette, amire kérték. Talán nem volt kellemes természete, de tette a kötelességét.

– Így van – helyesel Elena, és magához szorítja a babát. – Amikor meghalt, úgy éreztem, mintha először látnám. A halálban ellá-

gyultak a vonásai. Gyönyörű volt, én pedig most láttam először ilyennek. Miért csak utólag értek meg mindent? – Hátamra gördülök, és felnézek a mennyezetre.

– Még csak tizenöt vagy. – Már majdnem tizenhat. Mama már ebben a korában megszülte

Assuntát.

73

– Lehet, hogy nem vagy elég bölcs. Te más vagy. – Elena a babára pil-lant. – Egészen olyan, mint Assunta.

– Hogy érted ezt? – A baba éppen olyan, mint Assunta. Mindennel megküzd. – Már most meg tudod ítélni? – Mama szerint az emberek később is olyanok, mint életük első napján. – Ez igaz volna? – Gondolom, idővel meglátjuk, hogy így van-e. A csendet csak a hintaszék nyikorgása és a tűz pattogása töri meg. Min-

den szomorúsága ellenére is ez a ház az otthonunk lett. Talán az a hely, ahol úgy érezzük, hogy építünk valamit, az otthonunkká válik. Kopogtatnak. Én nyitok ajtót.

– Bocsásson meg a zavarásért. – Alacsony férfi áll az ajtóban. Rövid ősz haja, ősz bajusza van. De sötétkék szeméről azonnal ráismerek. Renatónak is ilyen a szeme. A misén messziről már láttam Mr. Lanzarát, és akkor is, amikor a Garibaldin elmentem a borbélyüzlete előtt, de hivatalosan még nem mutattak be neki. – Ön Nella?

– Igen, uram. Kérem, fáradjon beljebb! – Nem, dehogy, nem akarom magukat vacsoraidőben zavarni. Pusztán a

fiam, Renato levelét kézbesítem, amit önnek küldött. – Köszönöm. – Mr. Lanzara átnyújt egy halványkék borítékot; mama is

pontosan ilyenben kapja hazulról a leveleket. – Renato a nővéremnél lakik most Connecticutban – magyarázza Renato

édesapja. – Minden héten elküldöm neki a templom hírlevelét, és ebben ol-vasott az ön nővéréről.

– Köszönöm. – Nehezemre esik ezt a szót is kimondani; a meglepetés el-vette a szavamat.

Mr. Lanzara kedvesen elbúcsúzik, és távozik. Lenézek a lábamra, és fel-sóhajtok. Miért nézek ki mindig így, amikor a Lanzarákkal találkozom? A nappaliba megyek, és leülök a tűz elé a levéllel. Elena felvitte a babát, így most egyedül vagyok. Óvatosan felnyitom a halványkék borítékot.

Carissima Nella! Sajnálattal hallottam a rettenetes hírt nővéredről, Assuntáról. Papa meg-

írta, hogy megszületett az unokahúgod, és ez bánatodban bizonyára nagy örömet jelent. Kérlek, mondd meg édesapádnak és édesanyádnak, hogy imádkozom értük, ahogy érted, testvéreidért és az újszülöttért is. Én igazán tudom, milyen nehéz anya nélkül felnőni. Megszakad a szívem az unokahú-godért, mert egész életében azt a szeretetet fogja keresni, amit megtagadott tőle az élet. Még ma is sokszor vágyom anyám szeretetére és tanácsára. Ez a vágy nem csökken az évek előrehaladtával. De a nagynénik, a nagybácsik és a nagyszülők sokat tehetnek, hogy betöltsék az űrt. Szoros szeretetben kell felnőnie, és tudom, hogy ebben neked is óriási szereped lesz. Bárcsak ott le-hetnék, és segíthetnék neked. Gondolom, teljes erőből tanulsz az iskolában. Ne feledd, mit mondtam az óriáskeréken, mert azt tiszta szívemből mondtam.

Renatód Sokszor elolvasom az utolsó sort. Milyen kevés változott tavaly nyár óta

az életében! De számomra már semmi sem lesz ugyanaz.

74

Mr. Albanesének igaza van: kétszer annyi köteg blúzt vasalok, mint ami-kor elkezdtem itt dolgozni. Semmivel sem élvezem jobban a munkát, de büszke vagyok arra, hogy egyre jobban végzem. Munka után is bent marad-tam, hogy megtanuljak kezelni egy új gépet. Elmira elégedett a fejlődésem-mel, és nemsokára gallérvarrónak neveznek ki, ami az üzemben az egyik legnehezebb munka. És gyakran jutok egy kis pluszkeresethez azzal, hogy szakmányban dolgozom.

A munkásokat bála szerint fizetik. Bálánként egy centet kapunk, ha kifo-gástalanul végezzük a munkánkat. Ha egy lány gyors és szorgalmas, egé-szen szépen kereshet. A legügyesebb gépkezelők értenek a gépek nyelvén, a láb- és térdpedálok testük meghosszabbításai. A legkitűnőbb munkások nem beszélgetnek, nem hagyják abba a munkát, nem nyújtózkodnak. Szemüket a tűre, a varrásra, a húzásra szegezik, amíg a rekeszük ki nem ürül.

A gyárunk összeszerelő üzemként működik. Az anyagot kiterítik, meg-mérik, és a varrórészleg melletti műhelyben, a szabászasztalon szabásminta szerint kiszabják. A szabáshoz hatalmas vég anyagot göngyölnek le egy óri-ási tekercsből, majd ide-oda hajtogatva több rétegben fektetik le az asztalra. A pergamenből készült szabásmintát ráfektetik az anyagra, majd a legfelső réteghez tűzik. Az anyag minden centijét felhasználják. A szabásminta úgy fest, mintha térképet tettek volna az anyagra. A mennyezetre szerelt vágó-géppel a minta szerint kiszabják az anyagot. A különféle mintákból lesz a blúz eleje, háta, ujja, hajtókája. A darabokat tucatjával összekötik, címkével látják el, majd rekeszbe teszik, és a varrónők összevarrják őket. Minél több blúzt állít össze egy varrónő, annál több pénzt keres.

A bálák végigmennek az üzemen, mindenki egy bizonyos varrási felada-tot lát el, amíg az összes darabot össze nem állítják, és el nem készül a blúz.

– Mr. Jenkins vár az irodájában, Nella – pillant Elmira a csiptetős írótáb-lájára.

– Ha szabad kérdeznem, milyen ügyben? Vállat von. – Nem tudok mindenről, ami itt folyik. Hazug, gondolom magamban, miközben Mr. Jenkins irodájába tartok.

Egy rövid szőke hajú titkárnő tovább gépel, amikor megmondom, mi járat-ban vagyok. A gyárban dolgozó lányok mindegyikének a legújabb divat sze-rinti a frizurája, nem azért, hogy szombat este a kikapós nőkkel konkurál-junk az Easton Streeten, hanem mert könnyebb bubifrizurával dolgozni, mint copffal vagy hosszú csigákkal.

– Bemehet – int a titkárnő. Mr. Jenkins magas, vékonydongájú férfi, akinek enyhe walesi akcentusa

van, bár külsőre olasznak néz ki. A munkások jó főnöknek tartják, bár nem ismerek olyan munkást, aki őszintén kedveli a főnökét: ez munka, és nyil-vánvaló, ki nyer vele többet.

– Miss Castelluca? – Felpillant a munkájából. Vékony arcán fáradt kife-jezés ül, barna szemének tiszta a pillantása. –Elvesztem az egyik munkave-zetőnőmet.

– Kit? – csodálkozom el. – Miss Clementset. Férjhez megy. – De miért mond fel? – kérdezem. Mr. Jenkins értetlen arcot vág. – A férje nem engedi dolgozni. Okos lányt keresek a helyére. Úgy tudom,

most töltötte be a tizenhatot.

75

– Igen, uram. – Nagyon fiatal ahhoz, hogy munkavezető legyen. – Ceruzájával kopog

az asztalon, és kinéz az ablakon. – De nincs más. Mind figyeltük, és kétség-telen maga az örökös.

Eszemben sincs, mégis felnevetek. Az „örökös” szó egyáltalán nem illik egy tanulatlan vidéki lányra; hiszen nem vagyok a gyártulajdonosok család-tagja!

– Valamit mulatságosnak talál? – néz rám a szemüvege felett. – Csak egy kicsit, uram. Ha az ön örököse lennék, aligha kezelném a gő-

zölőt a vasalószobában. Köztudott, hogy Jenkins gyerekei szép házban élnek a New Jersey-i ál-

lamhatáron túl, és drága bentlakásos iskolába járnak. Elmosolyodik. – Valóban nem ott dolgozna. Nem mintha a gyerekeimnek ártana a mun-

ka. De manapság már nem ez a divat. Gyerekkoromban másként ment. Megpróbálom elképzelni, hogy Mr. Jenkins egy gyárban dolgozott, de

nem megy. Kifinomultabb, semhogy egyszerű munkásszülők gyermeke le-gyen, és puha keze elárulja.

– Mennyit fizet mint munkavezetőnek? Meglepi, hogy fel merem tenni ezt a kérdést. – Óránként húsz centet. És a részlegénél elvégzett munka után bálánként

egy penny jutalmat. – Óránként csak húszat? Miss Clements harmincötöt keres. – Ezt meg honnan tudja? – Pontosan két hónap alatt tett félre elegendőt a Pinto's Hallban rendezett

esküvői fogadására. Ő mesélte, én meg csak osztottam-szoroztam. – Fura teremtés maga, Miss Castelluca. – Feláll, de most már azt is tu-

dom, hogy ezzel csak vissza akar rettenteni az összegtől, amit kértem. Ő maga mondta, hogy szüksége van rám, és ha így van, tudom, hogy megadja, amit kérek. – Nagyon lényegre törő.

– Tudom, uram. És eszes meg gyors is vagyok, és kifundáltam, hogy ér-hetek el nagyobb termelékenységet az üzemben, különben most nem be-szélgetnénk.

– Hogyan? A munkatársainak is emelést adna? – tréfál idegesen. – Végül is igen. De előbb át kellene rendeznie a gépeket. Az üzemben

ugyanis vannak egyes, kettes, overlock típusú és láthatatlan öltésekkel varró gépek, de nem abban a sorrendben, ahogy használják őket.

– Mert a varrónők egynél több gépen dolgoznak. – De nem így kellene! A leggyorsabban dolgozó lányoknak kellene adnia

a gallér- és kézelővarrást. A jelenlegi rendszer szerint ők varrják a blúzok elejét és hátát. Túl könnyű! Logikus a leggyorsabb kezűeknek adni a legne-hezebb munkát. Majd kisütik, hogy csinálják jobban.

Jenkins szeme összeszűkül. – Helyes. Óránként harmincöt cent, és bálánként egy penny. – Bálánként egy penny, hacsak nem érem el a heti ezer bálát, mert ezer

fölött öt cent egy bála – vágom rá. Újra elneveti magát. – Maga megőrült!

76

– Megegyeztünk? – szegezem neki a kérdést. Figyeltem, papa hogy tár-gyal a boltosokkal, amikor a tejet meg a vajat árulta, és inkább hazahozta az összes árut, semmint hogy áron alul adja oda. Mindig azt mondogatta: „In-kább megisszuk a tejet és megesszük a vajat, de nem adom oda ingyen.”

– Keményen alkudozik, Miss Castelluca. – Kénytelen vagyok. El kell tartanom a családomat és az újszülött uno-

kahúgomat. Nem vacakolhatok. Minden héten egy újabb blúzüzem indul be Rosetóban. Tudom, mennyit érek. Megegyeztünk?

Mr. Jenkins búsan rázza a fejét, de rámondja: – Meg. Kilépek Mr. Jenkins irodájából, és remegni kezdek, mint egy nyárfalevél.

Hideg, huzatos az előtér, de én a félelemtől reszketek. El is veszthettem vol-na az állásomat, mégis fizetésemelést kaptam! Istenem, mit szól majd Ele-na! És papa meg mama milyen büszkék lesznek!

Franco Zollerano lép ki a gyárból egy csapat gépésszel. Rám néznek, az-tán elbúcsúznak Francótól, és kilépnek a kapun. Franco rám mosolyog.

– Visszaadja valamikor a zsebkendőmet? – kérdezi, miközben megtörli a kezét egy rongyban.

– Hisz sosem látom! – ugratom vissza. Most, hogy előléptettek, fejembe szállt a dicsőség.

– Pedig elő szoktam fordulni – mosolyog. – De nem túl gyakran. – Csak nem figyeli, merre járok? – Lesüti a szemét, aztán cipőm orrától a

fejem búbjáig végignéz. Nem hagyom magam megfélemlíteni. – Ha figyelném, akkor tudnám is, hol jár. – Igaza van. – Nevet, és kivillanó foga szép fehér. A két szemfoga egy-

másra tolódik, de ez megnyerővé teszi. –Jenkins összes gyárában dolgozom. Gyakran vagyok odaát, Jerseyben. Talán ezért is hiányoztam.

– Senki sem mondta, hogy hiányzott. – Majd fogja. – Franco az overallja hátsó zsebébe gyömöszöli a rongyot,

és összefonja a karját. – Franco Zollerano vagyok. Azt hiszem, még nem mutattak be egymásnak hivatalosan.

– Nem. Nella Castelluca. – Kezet nyújtok, ő azonban nem rázza meg. Jelzi, hogy olajos a keze. A keze nagy, túl nagy ahhoz képest, hogy finom gépekkel dolgozik. – Gépszerelő, ugye?

– Igen. És maga? – Vasalok. És gallért varrok. De most neveztek ki munkavezetőnek. Hátravetett fejjel kacag. – Hisz még gyerek! – Mr. Jenkins nem így gondolja. – Biztos olcsón jutott magához. – Szó sincs róla. Természetesen tudtam, mit kérjek. – Miért vitatom meg

a fizetésemet egy gépszerelővel? Ugyan mit tud a gyár irányításáról? – Nos, akkor rendben van. Gratulálok. – Franco elfordul. – Hé! – kiáltok utána. Rám néz. – Nem kedveli a vezetőséget? – Ügyesen rájött.

77

Franco kinyitja az ajtót, és kimegy. Amikor becsapódik mögötte az ajtó, a hideg légvonat megcsap, és megborzongok. Kényelmetlenül érint, hogy a munkámmal hencegtem. Hetykén viselkedtem. De van valami ebben az em-berben, amitől fölébe akarok kerekedni.

Elena felkészült Alessandro fogadására. Főzött egy fazék szószt, kenye-

ret sütött, krémest sütött. A pincétől a padlásig csillog-villog minden, lehúz-ta, kimosta és kivasalta az ágyneműt, és egész hétvégére elegendő fát vá-gott. Mama, papa, Roma és Dianna is nálunk lesznek a hétvégén. Mama na-gyon nyugtalankodik Alessandro érkezése miatt.

– Miért gondolod, mama, hogy Alessandro eltaszítaná a lányát? – kérde-zem asztalterítés közben.

– A férfiak nem lelik kedvüket a kisbabákban, főleg a kislányokban nem. Csak ha az anya hízelgéssel rávezeti őket.

– Még papa sem? – Ő is csaknem egyéves koráig nem közeledett Assuntához. Akkor jött

rá, miről marad le, és amikor ti megszülettetek, kezdettől fogva foglalkozott veletek. Ezért is aggódom Alessandro miatt. Hiszen egyedül nem gondos-kodhat a babáról.

– Majd én vigyázok rá. Mindig – ígéri Elena. – És ha Alessandrónak nem kell, velünk jön a farmra.

– A gyereknek az apja mellett a helye. – De csak ha az apja szereti – mondja csendesen Elena. – Megjöttek! – kiabálja Roma az utcai szoba ablakában elfoglalt őrhelyé-

ről. Papa sántít a balesete óta, s ez már nem is lesz másként, így Alessandro

támogatja a jeges járdán. Dianna ajtót nyit. Mama, Roma és én kimegyünk Alessandro elé. Sorban megölel minket.

– Hol van? – kérdi halkan. Leveszi a kabátját, kalapját. Az arca sápadt, a szeme kivörösödött a sírástól. Papa is zsebkendővel törölgeti a szemét.

– Elena! – szólítja mama. Elena egy rózsaszín csomaggal lép ki a konyhából. Alessandro kitárja a

karját, és Elena odaadja a babát. A takaróval babrál. Alessandro lenéz a ki-csire, akinek rózsás arca, fekete haja pontosan olyan, mint az övé. – Bella – mondja. Könnyes lesz a szeme, és megcsókolja a kicsit.

– Köszönöm, hogy olyan szépen gondoskodtál róla – hálálkodik Ales-sandro Elenának, majd gyöngéden újra megcsókolja a lányát. Mamának nem kellett volna aggódnia: Alessandro jó apa lesz, ahogy jó férj is volt.

– Nevet kellene adnod neki. – Elena arcán legördül egy könnycsepp. – Azt hiszem, az anyja után kellene elnevezni… – Alessandro sírni kezd,

és a baba gőgicsél, mintha vigasztalni akarná. Alessandro elfojtja a sírását, és fürkésző tekintettel nézi a lányát. A baba viszonozza a pillantását, mintha azt várná, hogy mondjon valamit. – Igen. Assuntának kell hívni.

Nővérem halála óta anyám először jajdul fel kétségbeesésében. Papa ma-gához szorítja mamát, aki végre zokogni kezd. Most érzi először valóságos-nak Assunta elvesztését. Amíg Bambinának nem volt neve, a lánya sem halt meg teljesen. Alessandro magához szorítja a lányát. – Itt van – suttogja. – Itt van a feleségem. A szeme…

78

Mama elfordul. – Ne sírj, mama – vigasztalja Alessandro. Odamegy hoz-zá, és karjába teszi a babát. Mama megcsókolja Assuntát. Alessandro átöleli a lányát és nagymamáját.

79

HATODIK FEJEZET

Sok éve, mielőtt Impeciato atya a Karmel hegyi Boldogasszony plébánosa lett, volt egy pap – Pasquale DeNisco atya –, aki bányászfaluból gyönyörű kis városkává varázsolta Rosetót. 1911-ben halt meg, egy évvel azelőtt, hogy Roseto városi rangra emelkedett, de hatása mindenütt érezhe-tő. Tudta, hogy az olaszoknak angolul kell tanulniuk, így nyelvórákat adott, majd arra tanította őket, hogy legyenek amerikai állampolgárok. Ahogy a blúzüzemek gomba módra szaporodtak a városban, megszervezte az ameri-kai szakszervezeti szövetség helyi szervezetét, ő szervezte meg Roseto első sportegyesületeit, a Rosetói Korona Zenekart, a Drámakedvelők Egyletét és az első önkéntes tűz-oltócsapatot.

DeNisco atya minden júniusban tíz dollár jutalmat adott aranyban annak a családnak, aki a legszebb virágoskertet ültette. A pénzjutalom már rég a múlté, de a csodálatos virágoskertek hagyománya fennmaradt. Amikor vé-gigmegyek a Dewey Streeten, az orgonabokrok, a narancsszín tölcséres fo-lyondárral befuttatott lugasok és a virágkosarakból lecsüngő illatos, fehér lángvirág az ő örökségének tanúbizonyságai.

Elena új nyári munkaruhát varrt nekem: ujjatlan, égkék ingruha, hozzáil-

lő köpennyel. A zubbonynak fehér a gallérja, szaténmasni díszíti, nagyon sikkes. Elena elöl két mély zsebet is varrt rá, amelyekben a címkék és tűk soha ki nem fogyó tömegét tartom, amelyekre egész nap szükségem van.

Múlt héten a munkásaim ezer bálánál többet termeltek. Ezer fölött min-den bála után egy ötcentest kaptam. Valószínűleg életem során erre a pénzre leszek a legbüszkébb. Jenkins nem hitte, hogy sikerül megkeresnem, így a pillanat, amikor bementem az irodájába, és megmutattam a túlteljesítést iga-zoló cédulákat, annál édesebb lett.

Amikor átvettem a vezetést Elmira Clementstől, Chettie tanácsára kipu-hatoltam, mi a munkások véleménye a Rosetói Blúzüzemről, és lassan kezd-tem bizonyos fejlesztéseket bevezetni. Mr. Jenkins legfőbb gondja termé-szetesen a haszon, de megtanultam, hogy ha a munkások boldogok, a terme-lés szinte magától növekszik. Az én dolgom javítani a munkakörülményei-ken.

Amint átszerveztem a gépek elhelyezését, rögtön megugrott a teljesít-mény. Amikor még varrógépen dolgoztam, a fentről lelógó lámpáknál alig lehetett látni a varrást, ezért lámpákat szereltettem minden munkaasztalhoz, amitől sokkal jobb lett a munka minősége. A munkaasztalokat állíthatóvá tettem, hogy a legkisebbtől a legmagasabb lányig mindenki kényelmesen dolgozhasson. A vasalóknak különleges, könyékig érő kesztyűt rendeltem. Míg élek, megmarad az első munkanapomon szerzett égésem nyoma, de azt szeretném, ha a munkásaimnak nem esne baja.

Néhány hónap múlva egy éve dolgozom itt, és fél éve vagyok munkave-zető. Ahogy telnek-múlnak a hetek, egyre kevesebbszer jut eszembe az is-kola. Néha belém sajdul, hogy miről maradok le, és elszomorít, hogy nem leszek tanítónő.

80

Eltűnődöm, milyen lenne egy tudásra szomjas gyerekhadat tanítani, de tehetségemet arra használom, hogy betanítsam a gyárban a lányokat az új műveletekre. A munka elégedetté tesz. Sosem gondolok arra, hogy szere-tem-e csinálni vagy sem, csak arra koncentrálok, hogy jól végezzem. Akkor nyújtom a legjobb teljesítményt, amikor célom van. Hetente elérem azt a célt, hogy gondoskodjak a családomról, amikor felveszem a fizetési csek-kemet. És ez nagyon jó érzés.

Alessandro segít papának a farmon, Elena meg én bent lakunk a Dewey Street-i házban a babával. Sógorunk hetente háromszor bent alszik a város-ban. Mindig felmerül a lehetőség, hogy eladjuk a Dewey Street-i házat, és kiköltözünk a farmra, de a városi ház megkönnyíti az életemet, és nem aka-rom a keresetemet azzal kockáztatni, hogy rossz időben, három mérföldet gyalogolva elkéssek. A másik ok, amiért ragaszkodom a házhoz, hogy Dianna jövőre kezdi tanulmányait a Columbus iskolában.

Húgaimnak nem kell majd a blúzgyárakban dolgozniuk, mint Assuntának, Elenának és nekem kellett. A család sokkal jobb anyagi hely-zetben van, így nem kell tanulásukat feláldozni a mellékjövedelemért, amit megkereshetnének. Tudom, hogy ez javarészt annak köszönhető, hogy ilyen keményen dolgozom, és takarékoskodom. Minél nagyobb erőfeszítésekre sarkallom magamat a munkahelyemen, annál könnyebb papa és mama élete. Régen a könyvekben éltem ki a becsvágyamat, most az üzemben a teljesít-mény növelésében.

Chettie egy napsütötte hétfőn kora reggel megvár az utcán, és együtt in-dulunk a gyárba.

– Anthony Marucci végre nekidurálta magát, és randevúzni hívott. Szombaton moziba visz Eastonba. Nincs kedved velünk jönni?

– Nincs. Nem akarok elefánt lenni. – Hívhatnánk neked is valakit. – Kösz, de nem kérek belőle. – Ugyan már. Anthonynak sok a barátja. Franco Zollerano nagyon csi-

nosnak talál. – Kösz, de az a pasi nagyon el van telve magával. – A pasik már csak ilyenek. – Chettie mindenkiről csak jót gondol. – Té-

ged akar csak elkápráztatni. – Felőlem megtarthatjátok az összes fiút. Időpocsékolás az egész. Chettie fontoskodó pillantást vet rám. – Az egyik lánytól hallottam, hogy az apja szerint Renato ma érkezik ha-

za. Renato említésére arcomba szökik a vér. Vajon miért nem említette az

utolsó levelében, hogy hazakészül? Talán meglepetésnek szánta. Az óriás-kerék óta nem láttam, de az Assuntával kapcsolatos gyönyörű levele óta le-velezgetünk.

Chettie beáll a sorba, hogy blokkoljon, én meg az irodába indulok, hogy aláírjak. Jenkins nemrégiben vezette be, hogy a munkavezetőknek alá kell írniuk a jelenléti ívet, és röviden – a várható teljesítmény megjelölésével – le kell írniuk, mit terveznek aznapra. Kisded játékom, hogy mindig igyek-szem túlteljesíteni a papírra vetett számokat.

81

Ma érkezik a teherautó New Yorkból, hogy elvigye a kész árut. Tovább maradok, és felügyelem a rakodást. Régebben Mr. Jenkins maradt bent, de ma már rám bízza, hogy a vevő előtt minden blúzt megszámoljak.

Amikor a munkaidő végét jelző csengő megszólal, a gyár pillanatok alatt kiürül. Átállítom az ablakok előtti nagy ventilátorokat. Rájöttem, hogy a ki-felé irányított ventilátorok kicsit tisztítják az apró szálaktól sűrű levegőt. Meleg időben nehezebb a levegőt tisztítani, de ha éjszakára kifelé irányítom őket, reggel hűvösebb a gyár. Az üzemcsarnokban lekapcsolom a lámpákat, és átmegyek a szabászatba.

Meglep, hogy Franco későig bent van. Természetesen időről időre eltű-nik, mert a gépészek sorba járják a gyárakat, és javítják a gépeket. Sokszor napok telnek el, mire ismét felbukkan a Rosetói Blúzüzemben. Néha már-már hiányzik, de aztán eszembe jut Renato. Vele senki sem ér fel, főként nem egy felvágott nyelvű gépszerelő.

Franco szétszedte a szalagozó gépet. Alkatrészek hevernek a szabászasz-talon, ő pedig dolgozik.

– Mi történt? – kérdezem. – Akadozik a tárcsa. Kicserélem. Indulok. – Jó munkát. – Tetszik a ruhája – pillant rám. Összefonom a karomat. – Köszönöm. A nővérem varrta. Amikor haza-

megyek, már nincs kedvem varrni. – Egy blúzgyárban dolgozni ilyen kockázattal jár. – Meglehet. De ha Marcellánál dolgoznék, aligha fenyegetne az a ve-

szély, hogy rá se bírok nézni a képviselőfánkra. – Valószínűleg nem – nevet. Franco leemeli a kést a szalagozóról, és kiveszi az áttételeket. Nem is ér-

tem, hogy nagy kezével hogy fér hozzá az apró gömbcsuklókhoz és csava-rokhoz. Overallját derékig leengedte, és ujjatlan trikóban dolgozik, így aka-ratlanul is megakad a szemem széles vállán, kidolgozott karizmain. Gyö-nyörű az alakja, talán a magassága miatt vagy arca és válla tökéletes arányai miatt. Akár sejk is lehetne, fut át a fejemen.

– Szüksége van valamire? – néz fel. – Nem, nem, csak a… munkáját figyelem. – Mégsem mondhatom, hogy

az alakját gusztáltam. Miféle lány tenne ilyet? Mindenesetre nem olyan, aki minden vasárnap misére jár.

– Miért nem jön el velem moziba? Meglep, hogy szóba hozza visszautasításomat, ezért megpróbálom tréfá-

val elütni: – Mert nem hívott. – Chettie-n keresztül hívtam. – Nem ez a módja, hogy valaki meghívjon. – Mondja, Miss Castelluca, volna olyan kedves, és eljönne velem most

szombat este a filmszínházba? – Nem. Franco felnevet. – Még a maga módszerével sem vergődöm zöld ágra. Talán van valakije? – Úgy is mondhatjuk. – De látom a városban. Mindig egyedül van. Nem úgy fest, mintha lenne

valakije.

82

– Pedig van egy… idősebb, és … de tudja, mit? Nem akarok beszélni ró-la.

– Kifogásnak hangzik. – Megnyugtathatom, hogy nem az. – Én is idősebb vagyok – próbálkozik. – Nem annyival. – Á, szóval sokkal idősebb. És minek választana idősebbet? Velem kel-

lemesebben szórakozna. Csípőre rakom a kezemet. Hihetetlenül arcátlan ez a fickó! – De nagyra van magával! – Amikor magáról van szó, igen. – Feltehetően nem ismerős a „viszonzatlan szerelem” kifejezés, ugye? – Ki beszél itt szerelemről? – mosolyodik el Franco. – Nem is szerelemre vonatkozik – visszakozom gyorsan. –Csak azt jelen-

ti, hogy valakinek tetszik egy illető, aki nem viszonozza az érzéseit. – Azt akarja mondani, hogy maga nem kedvel annyira, mint én magát? – Igen. – Szerintem nem erről van szó. Franco kijön a szabászasztal mögül, és elindul felém. Hátrálok egy lé-

pést. – Nem szabad így gondolnia rám. Úgy hajtom félre a fejemet, ahogy Jean Harlow-tól láttam; ő aztán tudja,

hogy ijessze el a nem szívesen látott udvarlókat, és hála neki, most már én is.

Franco tesz felém még egy lépést, én meg egyet hátrálok, mert azt hi-szem, ajtónyílás van mögöttem, pedig nem. Hátam falnak ütközik. Franco elállja karjával az utamat, és odahajol hozzám. – Egy nap majd szeretni fog.

Olyan közel van, hogy kezemet a mellének feszítve eltolom. Nem ellen-kezik. Félreáll.

– Nem tetszik a magabiztossága, Mr. Zollerano. – Majd fog. Kisietek, felkapom a noteszemet, és kimegyek az előtérbe, ahol a kikészí-

tőrészleg éppen a blúzokat hordja ki, és teszi fel a teherautóra. A blúzokat méret szerint, fehér selyempapír közé csomagolták. Végigmegyek a blúzok-kal teli polcok között, és igyekszem visszanyerni a lélekjelenlétemet. Ami-kor elég nyugodtnak érzem magam, kikukkantok, és Francot keresem. De már elment. Megkönnyebbülök. Az üdítős automatához lépek, és kiveszek egy üveg narancsot a rekeszből. Lepattintom a kupakot, és szájamhoz eme-lem.

– Én is kaphatok egy kortyot? – kérdezi Renato Lanzara az ajtóból. – Hallottam, hogy ma sokáig bent vagy. Gratulálok, munkavezetőnő! – Oda-lép hozzám, magához von, és arcon csókol. – Joe Mamescénél futottam ösz-sze Chettie-vel. Ő mesélte el. Azt is mondta, hogy keresel.

– Nem is igaz! – Chettie megkapja tőlem, ha legközelebb látom. Vagy mégsem. Nem érdekel, hogy Renato ismeri az érzéseimet. Ő is ugyanazt ér-zi! Biztos nagyon kedvel. Amint hazaért, letette a bőröndjét, elkezdett ke-resni, és addig abba sem hagyta, míg meg nem talált.

83

– Dehogynem. Azt mondta, hogy nagyon hiányoztam, és ő vigasztalt, míg te az egereket itattad.

– Nem sírtam. Egyszer sem! – Bárcsak elmondhatnám neki, milyen gyakran gondolok rá. Remélem, ő legalább fele annyiszor gondol rám!

– Én nem így hallottam – ugrat Renato. Csíkos papírba csomagolt, mas-nival átkötött kis csomagot nyújt át. – Nyisd ki!

Óvatosan fogom a csomagot; kiélvezem a pillanatot. Renato ajándékot vett nekem! Akkor csak én lehetek a szerelme. Nem akarom kinyitni, hisz már azzal beérem, hogy szalaggal átkötött csomagot hozott nekem.

– Nyisd csak ki – mosolyog. Kibontom a papírt. Selyem zsebkendő, amelynek cakkos szélébe a mo-

nogramomat hímezték. – Gyönyörű! Köszönöm! – Renatóra nézek, és eltűnődöm, hogy lehet,

hogy valaki hónapokig távol van, és amikor hazajön, olyan, mintha el sem ment volna: azonnal közel érzem magamhoz. – És gondolom, te is sírtál utánam? – ugratom én is.

– Mindennap. – Majd ahogy az óriáskeréken is tette, odahajol, és meg-csókol. Próbáltam elfelejteni a csókját, mert arra gondoltam, többé úgysem fog megcsókolni, de most ismét átélem. Padló reccsen. Renatóval egyszerre pillantunk fel.

– Elnézést. – Franco jeges pillantással néz rám, majd sarkon fordul, és kimegy az ajtón. Nem vagyok zavarban, inkább örülök, hogy látta, amikor Renato megcsókolt. Most már a saját szemével is meggyőződhetett, hogy kié a szívem. Az egész város láthatja! Renato Lanzara hazajött, és engem választott!

Chettie és Anthony Marucci a frissen kitakarított nyitott Ford sportkocsi

első ülésén ülnek, amely friss viasz- és lenolajillatú, mi meg Renatóval a hátsó ülésen. A kocsi Anthonyé, és igazán kinyalta.

Megkérdeztem papát, hogy elmehetek-e moziba, és ő elengedett. Azt persze elhallgattam, hogy fiúkkal megyünk, mert ha elárultam volna, papa biztos nemet mond. Amióta dolgozom, sokkal ritkábban kérem ki papa be-leegyezését. Ha még iskolába járnék, másként állna a dolog. Még a farmon laknék, és mindennap begyalogolnék a városba. De mivel a fizetésem javát átadom papának, nem vagyok már gyerek, és igyekszem eszerint is visel-kedni.

– Tetszett a film – olvadozik Chettie. – Greta Garbo olyan csodaszép! – sóhajtok fel. – Garbo és John Gilbert az életben is szerelmespár. A Photoplay-ben ol-

vastam. Az asszony és az ördög bizonyosan nagy siker lesz – néz rám hátra Chettie.

– Garbo az asszony, Gilbert az ördög – intézi a hátrapillantó tükörbe néz-ve Anthony Renatóhoz a szavait.

– Én nagyon hitelesnek találtam – mondom Renatónak, aki elneveti ma-gát.

– Mi olyan mulatságos? – berzenkedem. Néha, amikor Renato nevet va-lamin, amit mondok, gyerekesnek érzem magam.

– Sok szerelmes filmet láttál, amivel összevetheted?

84

– Láttam A sejk-et, A sejk fiá-t és a Vérző aréná-t, Rudolf Valentino ösz-szes filmjét. És nagyon bánkódtam, amikor az idén meghalt. Milyen fiatalon ment el! Tehát ha arra vagy kíváncsi, hogy sok szerelmes filmet láttam-e, akkor a válaszom igen. Elég sokat.

Chettie kihallja hangomból a védekezést, ezért gyorsan témát vált: – Tudod már, mihez kezdesz, Renato? – kérdezi. – Hol dolgozol most,

hogy lediplomáztál, és utazgattál? – Papa azt hallotta, hogy irodalomtanárt keresnek a Columbus iskolában. – Csodálatos volna! – áradozik Chettie. – ….de nem vagyok biztos abban, hogy tanítani akarok. A beszélgetés elakad. Anthony valószínűleg az építkezésre gondol, ahol

dolgozik, Chettie meg arra, hogy mekkora fordulatot vett az életet, amióta meghalt az édesapja, és kénytelen volt munkát vállalni a blúzüzemben, én pedig nagyon elszomorodom, amikor meghallom a „tanítás” szót. Bárcsak nekem volna diplomám akkor, amikor a Columbusban üresedés van.

– A tanítás nagyszerű hivatás – magyarázza Renato –, csak éppen nem tudom, nekem való-e.

– Talán alkalmad nyílik kideríteni – kényszerítek mosolyt az arcomra. Úgy tűnik, akiben a szenvedély lángja lobog, nem kaphatja meg, amire vá-gyik. A körülmények nem kedveznek az olyanoknak, mint Chettie meg én, akik igazán tudjuk, mit akarunk. És itt van Renato, akinek megadatott az idő és a választás fényűzése. Vajon tudja-e, milyen szerencsés?

Assunta baba nem adja meg magát. Legyőzte már a hasmenést, és kezd

kigömbölyödni. Lágy tekintetű barna szemével és sűrű fekete hajával na-gyon szép kislány. Elena rajong érte, és a baba is úgy viselkedik vele szem-ben, mintha az anyja volna. Elena csodálatosan vezeti Alessandro háztartá-sát: főz, takarít és mos. Mintha rálelt volna a helyére a világban. Még sosem láttam ilyen boldognak.

A vasárnapi mise után vonattal megyek ki a farmra, hogy meglátogassam papát és mamát. Őszintétlennek érzem magam, amikor templomba megyek, mert nem igazán tudom, miért vagyok ott. A varrólányok örülnek, amikor a Karmel hegyi Boldogasszonyban vasárnaponként meglátnak, én mégis vá-rom még az isteni lényeg megnyilatkozását. Remélem, eloszlanak a felhők, az angyalok énekelnek, és hit feszíti a keblemet, amelyre oly hőn áhítozom. Impeciato atya elvárja a Mária Társasága elnökétől, hogy jó példával járjon elöl, így kétségeim ellenére sem mulasztok el egyetlen misét se.

A vasútállomástól a farmig alig fél mérföld az út. Papa kikövezte a há-zunkig a földutat, hogy a tejeskocsik könnyebben be- és kihajthassanak. A csűr majdnem teljesen gépesített, és Alessandro nemrégiben vett egy újabb tejelő tehenet, így a csorda létszáma tizenötre emelkedett. Papa irányítja a munkát, de Alessandro nélkül aligha boldogulnánk.

Amikor az út végén kinyitom a régi kaput, a házunk kisebbnek, a körü-lötte elterelő földek kevésbé zegzugosnak tűnnek. A fehér csillagvirágos fo-lyondár idén ritkásnak látszik. Még a mező is, ahol a tehenek legelnek, puszta földdarabnak, és nem több holdnak tűnik, mint régen. A világ, ahon-nan származom, oly szűk a városi élet után; nem is tudom, boldog tudnék-e lenni itt valaha is.

85

Mama és papa a verandán ülnek, Mama javít valamit, papa újságot olvas. Megcsókolom őket.

– Hogy van a baba? – kérdezi mama. – Elmúlt a hasmenése. – Meglátogatjuk a héten. – Hogy megy a vállalkozás, papa? Felpillant, és elmosolyodik. – Köszönöm, álljuk a sarat. – Alessandro a csűrben van, ha be akarsz nézni hozzá. –Mama elharap

egy szálat. – Megyek is. – A csűrbe menet bekukkantok a vizes házba, amire látha-

tóan ráférne a tatarozás. – Alessandro! – kiáltok be, amikor a csűrhöz érek. – Idefent vagyok – szól le a padlásról. Felmászom hozzá a létrán. – Mit csinálsz? – Télen tönkrement a tetőn a bádogszigetelés. Most kicserélem – feleli

anélkül, hogy letenné a kalapácsát. Kiránt a tetőfedésből egy elrohadt desz-kát. – A víz áztatta át. Nem nagy baj. Apám házán Olaszországban is ugyanezt végeztem el.

– Hogy van? – Sokkal jobban. – A héten nem jöttél be a városba. – Sok volt idekint a tennivaló. Hogy van a kisbabám? – Jól. – Még kólikás? – Á, dehogy. Elena azt mondja, hogy meggyógyult. – És Elena hogy van? – Jól. Kínos csend támad, miközben Alessandro hirtelen abbahagyja a szögek

huzigálását, és behatóan néz rám. – Beszélni szeretnék veled valamiről, Nella. – Komoly a hangja. – Mondd csak, bármiről legyen szó. – Alessandro arcán elmélyültek a

ráncok, amióta visszajött Amerikába. Egész nap a szabadban dolgozik, és Assunta halála óta a homlokán is megjelentek az első aggodalmas ráncok.

– Szeretem Elenát – mondja csendesen. – Én is… – De nem testvéri szeretettel – szakít félbe. – Szerelmes vagy Elenába? – mondom ki hangosan, de alig fogom fel,

mit mond. Hiszen aki itt ül velem szemben, az Assunta, a nővérem férje. Hogy lehet szerelmes egy másik Castelluca lányba? Ez nem helyénvaló!

– Semmit sem tettem. De azt hiszem, talán viszontszeret. Elena sosem beszélt velem Alessandróról, és a gondolat, hogy mindazok után, ami tör-tént, beleszerettek egymásba, olyan különös, hogy nem is tűnik valóságos-nak. És ilyen hamar! Még egy év sem telt el azóta, hogy Assunta meghalt. Helyesen tettük-e, hogy Elenára bíztuk a babát? Talán mamának kellett vol-na gondoskodnia róla. Döbbent vagyok, és Assunta nevében úgy érzem, el-árultak.

Alessandro mintha a gondolataimban olvasna. Leül mellém, és így szól: – Semmi sem volt köztünk, míg Assunta élt. – Tudom.

86

– De ez igen furcsa, Nella. Nem olyannak látom Elenát, mint régen, ami-kor még a sógornőm volt. Nem emlékszem azokra az időkre. Olyan, mintha kitörlődött volna az emlékezetemből.

– Teljesen megfeledkeztél Assuntáról? – Nem, dehogy. Soha nem felejtem el. Nem, és ő a gyermekem anyja.

Még mindig szeretem. De Elena megmentett. Ennyi hónapon át otthont te-remtett számomra.

– Tudom. Elena nagyon jó lány. – Nem annyira Alessandro kedvéért mondom, mint inkább azért, hogy emlékeztessem magam Elena kiválóságá-ra.

– Hidd el, nem akartam, hogy ez legyen. De látom Elenát a lányommal, és a szívemet leírhatatlan öröm tölti el.

– Mit szándékozol tenni? – Előbb veled akartam beszélni. Bár fiatalabb vagy, mindig is te voltál a

családban a vezéregyéniség. Elena felnéz rád. A szüleid tiszteletben tartják a véleményedet. Jobban ismered a családodat, mint bárki más. A tanácsodat kérem.

Nem tudom, mit mondjak. És valóban nem tudom. Úgy érzem, mintha váratlan támadás ért volna. Álmomban sem jutott eszembe, hogy a sógorom beleszerethet a nővérembe. Aki csak látta Elenát a babával, meghatódik a kicsi iránti szeretetétől. Több ez, mint egy nagynéni szeretete: Elena való-ban minden tekintetben a kis Assunta anyja. De vajon szerelmes-e Ales-sandróba? Most már eszembe jutnak pillanatok, amikor mély érzéssel nézett a sógoromra. Egyik nap az udvaron voltak, a baba egy takarón napozott, és nevettek, meg a kicsivel játszottak. Este, amikor Elena elmosogat, Alessand-ro a konyhában ül, és beszélgetnek. Olyan jó barátoknak látszanak, hogy nem is kellene meglepődnöm azon, hogy ezek az érzések szerelemmé vál-tak. – Várnod kell, Alessandro.

– De ne vessem el teljesen a gondolatot? – kérdezi. – Természetesen nem. Szereted Elenát. Ebben biztos vagyok. De anyá-

mat és apámat kellemetlenül érintené, ha még egy év se telne el. Még most is gyászolják a nővéremet. Tiszteletlenség lenne most bevallani az érzései-det. Azt hiszem, idővel rendben lévőnek találják majd, de most még nem.

– És Elenával mi legyen? – Amit neki mondsz, kettőtök dolga, nincs beleszólásom. – Akkor várok. – Alessandro most, hogy kiöntötte a szívét, megkönnyeb-

bültnek látszik. De most az én szívem nehéz. Nem tudom, hogy papa és mama helyeslik-e majd ezt a kapcsolatot, és Alessandro érzéseinek tükrében a városi életünk is hirtelen illetlenné vált. Amikor Alessandro szándéka ki-tudódik, a rosetói verebek izgatottan fognak csiripelni.

Nyáron, amikor nem dolgozom, minden szabad percemet Renatóval töl-

töm. A gyárban a lányok elismerően bólogatnak, amikor ebédszünetben el-jön, és együtt ebédelünk a mezőn. Tetszik, hogy milyen pillantással mére-getnek, amikor vacsora után végigsétálok vele a Garibaldin. Az apja azt érezteti, hogy én is a városhoz tartozom: meghív, hogy üldögéljek velük a verandán, és eszpresszókávéval kínál. És Renato láthatóan minden melléku-tat ismer a környéken. Felvisz a Poconoshoz, és az erdőben sétálunk, kenu-

87

val megyünk le a Delaware-on, és még Philadelphiába is átvonatozunk, hogy megnézzük az állatkertet.

– Ajándékot hoztam. – Renato kiveszi a hátitáskát apja kocsijából, amit a Roseto melletti Minsi-tó partján állított le. –Nem kell ahhoz főiskolára jár-nod, hogy elolvasd az összes híres, nagy regényt – kezdi. – Sok entellektüel szerint az önképzés ér annyit, mint egy egyetemi diploma.

A barna vadkacsák lusta S-t írnak le, ahogy átúsznak a tó tükörsima fel-színén. Lábujjamat a tó vizébe mártom. Forrón tűz ma a nyári nap, a víz olyan meleg, mint a fürdővíz.

– Ismersz olyan entellektüelt, aki ezt meg tudja erősíteni? – Haha, nagyon mulatságos. – Renato lehúz a földre, és az ölébe von. Át-

ölel. – Akad, aki azt mondaná, hogy én is az vagyok. – Megcsókol, mielőtt ismét a könyvekkel teli hátizsákkal foglalkozna.

– Dante Poklával kezdjük, aztán elolvassuk Szent Ágoston Vallomásait, majd a görögökkel, Euripidész, Aiszkhülosz és Szophoklész darabjaival folytatjuk.

– Nem szeretem a színdarabokat. – Az meg hogy lehet? A mozit szereted. – Az más. Néma. – Hozzá kellene szoknod a szavakhoz, és nem csak a jeleneteket kísérő

szentimentális zongoramuzsikához. – Renato odahajol, és újra megcsókol, ezúttal az orromon. – Hova tűnt a vidéki lány, aki odavolt a tudásért?

– Munkát vállalt egy gyárban – válaszolom fanyarul. – És a tízórás mun-kanap után fáradt.

Renato kinyitja Dante Poklát. – Ez tetszeni fog. A hitről szól. – Azt hiszed, hitem támad, ha elolvasom? – Talán. – Te valóban hiszel a könyvek hatalmában? – Bármit érzel is, bármivel kapcsolatban kérdésed merül fel, bármit sze-

retnél megtudni, van valahol egy könyv, amelyben megtalálod a választ. Csak meg kell keresned. – Renato kinyitja a könyvet, és átnyújtja.

– Régen mindent tudni akartam. De az élet most olyan bonyolult. – Akkor egyszerűsítsd le! Ki mondta ezt? – Mit? – Egyszerűség, egyszerűség, egyszerűség. – Henry David Thoreau a Waldenben. – Úgy van. Renato tanár is lehetne. Mindenesetre úgy viselkedik. – És Thoreau mondta ezt is: „Őrizkedj minden vállalkozástól, amelyhez

új ruhák kellenek.” Ez jut az eszembe, valahányszor egy teherautó elszállítja a blúzokat a Rosetói Blúzüzemből.

Renato nevet. Vállába temetem az arcomat. – Annyival több vagy, mint egy munkavezető a Rosetói Blúzüzemben –

mormolja. – Igaz. Például a szerelmed vagyok. – Felemelem a fejemet. – De egy

nap el fogsz menni, ugye? – Renato erősebben szorít, de nem felel. – Rend-ben van. Ha nem vagy hajlandó válaszolni, majd válaszolok én. Hamarabb

88

el foglak hagyni, mint te engem. Megtanultam, hogy úgy hárítsak el egy problémát, hogy elsőnek gyürkőzöm neki. Ezt a szabályt egyik munkaveze-tő hagyja a másikra, amióta az első blúzt megvarrták az üzemben.

Renato nevet, és a fülemnek nincs ennél édesebb hang. Vajon tudja-e, hogy valahányszor elsütök egy viccet, a szívemből lehasad egy darabka. Önvédelemből teszem. Eddig mindig elment, amikor közel kerültünk egy-máshoz. Azóta, hogy először megláttam, Renato lecsap rám, megbabonáz, aztán magyarázat nélkül otthagy. Amikor vele vagyok, és boldogok va-gyunk, és minden lehetségesnek tűnik, olyankor félek a legjobban, hogy el-vesztem. Ettől a rettegéstől nem tudok szabadulni, még itt a napsütésben sem, ezen a tiszta nyári napon.

Augusztusra elviselhetetlenné fokozódik a gyárban a hőség. Beállítunk

még ventilátorokat, de mintha csak kavarnák a fullasztóan meleg levegőt. A gépekből áradó forróság és a kinti hőség együtt kibírhatatlanná teszik az éle-tünket. Ha a gyár az enyém volna, ilyen időben biztosan bezárnám.

A lányok igyekeznek a megszokott iramban termelni, de képtelenek rá. Elmaradásunk van. Leülök egy géphez, hogy besegítsek kézelőt varrni. Bo-nyolult szabásminta szerint dolgozunk: ék alakú bevarrás, fodros szegély, szatén hajtókás, széles gallér. Kínlódunk a komplikált varrással, és ezen egyáltalán nem könnyít a meleg.

Áttolom a kézelőt a befűzőn. – Miss Castelluca? – Felnézek Mr. Jenkinsre. – Késésben vagyunk. – Ezért is álltam be. Ha lehet, álljon be ön is. Egy ember hiányzik a vasa-

lásnál. Amint elfordul, hogy a vasalószobába menjen, fekete füsttel telik meg az

üzemcsarnok. Olyan gyorsan terjed szét, hogy mire felpattanok, már nem lá-tom, honnan jön. Elcsendesül a gépek zümmögése, segélykiáltások, felboru-ló fémszékek csattanása váltja fel. A füst mintha a szabászatból gomolyog-na. A munkásnők a kijárat felé próbálnak futni.

– Lányok! Térdre! Másszatok! – Térdre hullok. – Kövessetek! A hátsó kijárat felé kússzatok!

Hátul van egy vészkijárat, ahol a teherautókhoz hordjuk ki a készárut. Feltépem, aztán utasítom a férfiakat, hogy segítsenek a lányoknak egyen-ként kimenekülni. Néhányan elöl már kijutottak, de a többség a gépe mögé szorult. A hirtelen támadt zűrzavarban a munkások futás közben a gépek közti szélesebb folyosóra lökték a kerekes fémrekeszeket, és ezzel egy cso-móba terelték a lányokat, akik csapdába estek gépeik mögött.

– Kifelé, Nella! – kiabál kintről Chettie. Biztos a bejáraton jutott ki. Nem veszek róla tudomást. Visszamegyek az üzembe. Hallom a közeledő tűzol-tóautó szirénázását. Befelé menet megbotlom; azt hiszem, egy vég anyag, de amikor lehajolok, látom, hogy Mr. Albanese. Túl sok füstöt szívott be. – Se-gítség! Gyorsan ide! Segítsenek!

Egy férfi a derekamnál fogva kicipel az ajtón, és letesz a teherautók rám-pájára. Végignézek a mezőn, és számolni kezdem az embereket. Sokan me-nekültek ki, vagy éppenséggel mások vitték ki őket, de volt, akit lebírt a füst. Franco jelenik meg a rámpán Mr. Albanesével.

– Hozza ide a lélegeztetőt! – kiabál oda Franco a tűzoltóparancsnoknak. – Nem lélegzik. – Franco visszamegy, és még három embert ment ki.

89

Amikor a tűzoltók oltani kezdenek, végre eloszlik annyira a füst, hogy lássuk, mi történt. A villanyvezetéknél keletkezhetett a tűz. Újabb gépeket állítottunk be, új vezetéket húztak, és nyilván túlterheltük őket, és nemcsak az új gépekkel, hanem a melegben használt ventilátorokkal is.

Franco hétrét görnyed a rámpán, és levegő után kapkod. – Jöjjön el az épület közeléből, Franco! – unszolom, és a derekát átkarol-

va a mezőre kísérem. – Mindjárt hozok egy kis vizet. Híre ment a tűznek, és egyre több rosetói sereglik oda vödrökkel: hideg

vizet hoznak, és az iváshoz poharat. Vizet merítek Francónak, aki nagy kor-tyokban issza.

– Mi történt, Franco? Meg tudja mondani? – Túl nagy volt a terhelés. A meleg miatt. Leégett az áramkör. A falban

kezdődött. Nézem, ahogy a tűzoltók befejezik a munkájukat. A füst már teljesen el-

oszlott, és előtűnnek a megfeketedett falak. Égett selyem és pamut orrfacsa-róan nyirkos bűze terjeng. Ijesztően gyorsan harapózott el a tűz. Előfordult, hogy éreztem a túlterhelt vezeték égett szagát, és olyankor kikapcsoltunk néhány ventilátort, de a favázas épület, az olajjal beeresztett padló úgy lob-bant lángra, mint a száraz fű. Mr. Jenkins a tűzoltóparancsnokkal beszélget. Odamegyek hozzá.

– Mindenki jól van? – kérdezi Mr. Jenkins. – Gondolom, igen. Részlegek szerint számba vettük az összes munkást. Innen távolabbról tisztábban látom, mekkora a kár. Az épület egyik fele

teljesen megsemmisült, a másikat használhatatlanná tette a füst. A mezőről idehallatszik a lányok fojtott sírása. Tudom, hogy néhányan ijedtükben sír-nak, de a többség kétségbe van esve, hogy oda a munkahelye.

Chettie-vel este baktatunk haza a Dewey Streeten. – Nem mintha valaha is szerettem volna a gyárat – töri meg a hosszúra

nyúlt csendet Chettie. – Tudom. – De most, hogy nincs többé… – Tudom. – Mihez kezdünk? – kérdezi. Hangjából sem félelmet, sem önsajnálatot

nem érzek ki. Annyira hozzáedződtünk a sorscsapásokhoz, hogy már szinte számítunk rájuk.

– Jenkins majd keres másik gyárépületet. – Úgy gondolod? – Magától értetődik. – Megölelem Chettie-t, mielőtt felmegy a verandá-

jukra vezető lépcsőn. – Jenkins nem akar sok pénzt veszíteni. Ne aggódj! Amikor Alessandro házához érek, lassan botorkálok fel a lépcsőn. Elena

az ajtóban vár. – Jól vagy? Úgy aggódtam miattad, és Chettie meg a többiek miatt! – Borzalmas nap volt. De jól vagyok. És senkinek sem esett baja. – Lavinia Spadoni szerint vége a gyárnak. – Hát az egyszer biztos, hogy oda nem mehetünk vissza. – Más rossz hírem is van, Nella. – A babával történt valami? – Hevesebben kezd verni a szívem.

90

– Nem, nem, Assunta jól van. Renato apjáról van szó. Ma délután meg-halt.

– De tegnap este még láttam! – Nem hiszek a fülemnek. A munkások ma csaknem odavesztek a tűzben, s közben pár utcával arrébb Renatót még na-gyobb veszteség érte.

– Szívroham vitte el, Nella. Azonnal meghalt. Nem megyek be, még csak le sem mosakszom, csak sarkon fordulok, és a

Garibaldin Renatóékhoz sietek. Kisebb tömeg verődött össze a verandán. Köszönök, aztán bemegyek. Most is, mint mindig, meglep a tisztaság és a rend. Renato anyja sok éve nem él már, így hosszú ideje csak ketten vannak az apjával, mégis rendben sorakoznak a tűzhely fölött a csillogó rézedények, és növények zöldellnek az utcára néző ablakokban. A konyhából kihallom Renato hangját, így odasietek. A mosogató mellett áll Impeciato atyával.

– Elnézést – szakítom félbe őket. – Részvétem, Renato. Megölel. – Hallottam, mi történt a gyárban. – Iszonyatos volt. – Végre elerednek a könnyeim. Erős karjában legyűr a

szomorúság és a sok veszteség. – Butaság, hogy sírok, amikor az édes-apád…

– Vele voltam. – Renato szemébe könnyek szöknek. – Elbúcsúzhattam tőle. Istennek legyen hála érte.

Nicola Lanzara temetésén a Karmel hegyi Boldogasszony temploma megtelt gyászolókkal. Renato mondta a gyászbeszédet, de olyan meghatóan, hogy lelkesítő szavait hallva még az is közel érezte magát az elhunythoz, aki életében csak futólag ismerte. Renato mellett voltam a virrasztás és a teme-tés alatt, és remélem, némi vigaszt nyújtottam.

Renato a verandán búcsúzott el a philadelphiai unokatestvéreitől, amíg én leszedtem és kivittem a konyhába az utolsó edényeket és poharakat is. A szomszédok segítettek a vacsoránál, és Renato tetőtől talpig úriember mód-jára bánt a vendégeivel, mintha ünnepi vacsorára, és nem temetésre érkeztek volna.

– Ne csinálj már semmit! – mondja, amikor bejön a konyhába. – De szeretnék. – Odamegyek hozzá, és átölelem. Napközben is el-elsírta

magát, de most, amikor magamhoz vonom, zokogni kezd. Minél jobban sír, annál erősebben ölelem. Remélem, bárhol is van Mr. Lanzara, tudja, hogy szerető gondoskodással veszem körül a fiát.

– Máris hiányzik – mondja könnyektől elfúló hangon. –Annyira szeret-tem!

– Tudom, tudom. És ő is tudta. – Nem, nem! Soha nem mondtam neki. – De akkor is tudta. – Bárcsak elmondtam volna… – De tudta, Renato. – Mama halála után papa sosem hozott ide másik asszonyt. Egyszer

megkérdeztem, miért, és azt felelte: „Irántad való tiszteletből. Édesanyád volt. Hogy pótolhatnám másvalakivel?”

– Jóember volt – mondta halkan. – És most egyedül maradtam. – Renato elenged, és elfordul, hogy előve-

gye a zsebkendőjét. – Nem vagy egyedül. Itt vagyok neked – biztatom. – Nézz rám, Renato.

91

De képtelen a szemembe nézni. – Nem lesz bajom, ne aggódj – mondja, és kimegy a konyhából. Egy bé-

nító pillanatig nem tudom, mit tegyek. Szeretné, ha maradnék? Vagy men-jek haza, és hagyjam kicsit magára? Úgy szeretném átölelni, vigasztalni, de eltaszított magától. Olyan bonyolult lélek; nem tudok kiigazodni rajta. Al-kalmatlannak érzem magamat, ugyanakkor tudom, hogy szüksége van rám. Az utcára néző szalonban keresem, de nincs ott. Halkan kinyitom az ajtót, de nincs a verandán sem. Megfordulok, és felnézek az emeletre vezető kes-keny lépcsőn: a fenti szobából fény szűrődik ki. – Renato? – szólongatom halkan, miközben felmegyek. Nem válaszol. Benyitok a hálószobába, ahon-nan kiszűrődött a fény. Renato az ágya végén ül, és tenyerébe temeti az ar-cát. Úgy zokog, mint papa, amikor Assunta meghalt. A lelke mélyéről fa-kad, ahol legrejtettebb érzéseinket őrizzük. Nem bírom elviselni, hogy így látom szenvedni, és ha tehetném, magamra venném a kínjait, hogy ne érez-zen többé fájdalmat. Átmászom az ágyon, és átölelem. Nem tol el. – Szeret-lek – mondom halkan. Megfordul, rám néz, és a karjába vesz. – Hadd sze-resselek! – Nemet int a fejével, de nem gondolja komolyan. Gyöngéden ar-con csókolom, amíg el nem apadnak a könnyei. Zakatol a szíve, és addig csókolom, amíg le nem csendesül a lélegzetvétele, és meg nem nyugszik. Aztán gyöngéden visszacsókol, és egyszerre mindent neki akarok adni. Neki adnám a világot, visszaadnám az apját, bármit megtennék, csak ne sírjon többé. Kigombolja a ruhámat, s közben arra gondolok: soha többé nem ma-radhat egyedül. Élete hátralevő napjait velem kell leélnie. Impeciato atyára gondolok, a házassági tilalmakra, a gyűrűre, a fogadalomra, és semmi, de semmi nem számit ebben a pillanatban. Szeretem Renato Lanzarát, attól a pillanattól övé a szívem, hogy először megpillantottam. Bárcsak több volna belőlem, amit mind neki adhatnék; a szívem nem elég nagy, és kicsordul be-lőle, amit iránta érzek. Az övé vagyok: életem első, utolsó, egyetlen szerel-méé.

Mr. Jenkins körbevezet a Rosetói Blúzüzem új épületén. A Garibaldi

Avenue végébe költöztünk, egy régi dobozgyárba. Jenkins Jerseyből hoza-tott munkásokat, akik áthozták a még menthető gépeket, rekeszeket és anyagot. Más gyárakból hozzák át mindazt, amit már nem lehetett megmen-teni. A munkásoknak kár volt nyugtalankodniuk, hogy elvesztik a munkáju-kat: Mr. Jenkins egy hét alatt felszerelte és beindította az új üzemet.

Néhány lány átpártolt a konkurenciához (az elmúlt években három másik blúzüzem nyílt a városunkban), de a munkaerő többé-kevésbé hiánytalanul kezdi majd a munkát. Csak Mr. Albanese nem jön vissza, akinek már csak egy éve volt a nyugdíjig. Bevallotta, hogy a halál előszobájában ráébredt, hogy az idő senkire sem vár, és addig akarja élvezni az életet, amíg még megteheti.

– Hogy van Renato? – kérdezi Chettie, amikor segít előkészíteni a varró-gépeket.

– Nem valami fényesen – ismertem el. Renato tartózkodóan viselkedett, amióta az apja meghalt. Az elmúlt hetekben többször is próbáltam szóra bírni, de egyre mélyebbre süllyedt valami belső sötétségbe. Ha mostanában átölelem, nem szerelmeskedni akarok, csak szeretném, ha mielőbb meg-gyógyulna a lelke. Ő azonban elutasít, aztán elnézést kér. Nem tudom, ho-

92

gyan bánjak vele. – Chet… – kezdem, de aztán összeomlok. – Nem tudom, hogyan lépjek tovább.

– Hogy érted ezt? – kérdezi Chettie. – Már mindent kipróbáltam. Még magára is hagytam. Valahányszor kö-

zeledem, eltaszít magától. – Valószínűleg téged okol, hogy meghalt az apja – magyarázza Chettie. –

Ezen én is átmentem. Amikor meghalt az apám, mindenkit gyűlöltem, aki-nek még élt az apja. Nehéz felfogni, hogy annyi ember közül miért éppen a te apádnak kell meghalnia.

– És számára még nehezebb, hiszen már az anyja sem él. Engem leszá-mítva egyedül van a világon.

– Légy karnyújtásnyi távolságban. Nem tehetsz mást, hidd el. Ülj a köze-lében. Majd megnyílik, ha eljön az ideje.

Munka után hazasétálok a Garibaldi Avenue-n. Benézek majd Renatóhoz, hogy megkérdezzem, nincs-e kedve átjönni Alessandróhoz va-csorázni. Amikor felmegyek a lépcsőn, feltűnik, hogy lehúzta a rolókat, és a nappali függönyeit is behúzta. A bejárati ajtóhoz lépek, és bekopogok. Nem nyit ajtót. Lenyomom a kilincset, de zárva az ajtó. Ekkor pillantok meg egy borítékot, amit az ajtórésbe dugtak. Kiveszem. Remegni kezd a kezem, ami-kor észreveszem a borítékon az ismerős írást. Nekem címezte. Mély lélegze-tet veszek, és leülök egy tejesládára.

Drága Nella! Sokat tanakodtam magamban, hogy itt hagyjam-e ezt a levelet, mert ab-

ban reménykedem, hogy rólam csak a legjobbat őrzöd meg az emlékezeted-ben és a gondolataidban. Sajnálom, de el kell hogy hagyjalak téged és az otthonomat, amelyet szeretek, mert csak így kereshetem meg az életcélomat. Tudom, hogy magadat hibáztatod majd, de azért írok most, hogy ne tedd. Fontos, ami kettőnk közt volt, de nem volt helyénvaló. Kihasználtalak, ami-kor féltem, és ez nem volt tisztességes veled szemben. Szeretném, ha boldog volnál, és békességet találnál. Én nem adhatom meg neked. De mindig sze-retettel gondolok majd rád.

Renatód Kifújom a levegőt, és most eszmélek csak rá, hogy levegőt sem vettem,

míg olvastam. Felállók, és a falnak támaszkodom, nehogy elessek. Nem tu-dom, hogy sikerül majd feljutnom a dombra, a Dewey Streetre, de meg kell

tennem ezt az utat, tehát valahogy hazabotorkálok majd. A levelet a zse-bembe gyömöszölöm, és később, amikor gyufához jutok, elégetem.

93

HETEDIK FEJEZET

Szenteste papa ki szokott menni a delabole-i farm melletti erdőbe, és kivág egy fenyőt. Mama gyömbéres süteményt sütött, amit cukormázzal vontunk be, és a süteményeket szatén masnival a faágakra kötöttük. Mind-egyikünk nevével volt egy sütemény, amit másnap reggel ettünk meg. Szta-niolpapír kehelyben kis gyertyákat ültettünk az ágakra, amelyeket akkor gyújtottunk meg, amikor lement a nap. Karácsonyi dalokat énekeltünk, éjfé-li misére mentünk, és átadtuk az egymásnak készített ajándékainkat. A kará-csony a családunk legboldogabb ünnepe, de most nem az.

Az idén mintha a Castelluca családban mindenki más miatt volna szomo-rú. Mamának és papának Assunta hiányzik, én Renato után bánkódom, hú-gaim pedig már érzik, hogy a vidéki élet, amit annyira szerettek, nem tart örökké. Alessandro importálni szeretne, és a városban üzletet akar nyitni, de papa képtelen lesz fenntartani a farmot Alessandro segítsége nélkül. Ales-sandro megkérte papát és mamát, hogy költözzenek be a városba, és most ezt fontolgatják.

Elena a Dewey Streetre néző ablakban felállította a fát. Meghívta a csa-ládot karácsonyi ebédre. A terítékek mellé asztalkendőket hajtogatok.

– Nella? – Elena átnyújt két gyertyatartót, hogy tegyem az asztalra. –

Szeretnék veled Alessandróról beszélni. – Arról, hogy mit érez irántad? Elena lélegzete elakad. Ránézek. – Honnan tudtad? Ugye, nem vetted észre? – kapja a kezét zavartan az

arcához. – Dehogy! Alessandro beszélt hónapokkal ezelőtt az érzéseiről. – És te mit válaszoltál neki? – Hogy várjon egy évet. És most letelt az idő. – Feleségül kért. Mi a véleményed? – Szerintem… nagyon jó ember. Szereted? – Teljes szívemből. Csak amikor a nővérünkre gondolok, akkor bizonyta-

lanodom el. – Nézd, Elena – fogom meg a kezét –, Assunta is azt szeretné, ha egy jó

asszony nevelné fel a lányát. – Köszönöm, Nella. – És azt is szeretné, ha a lánya boldog, rendes családban nőne fel. – De az emberek mindenfélét beszélnek. Az én fülembe is eljut. Meg-

jegyzéseket tesznek rám. – Kit érdekel, mit pletykálnak? – Engem. Gyereket nevelek, és nagyon is érdekel, hogy bánnak vele.

Nem akarom, hogy szégyellje a választásomat. – Elmondtad már papának és mamának? – Még nem. Félek. Attól tartok, hogy tiszteletlenségnek tekintik

Assuntával szemben.

94

– Meg fogsz lepődni: mama és papa csak boldognak szeretnének látni. És nagyon szeretik Alessandrót. Semmi rosszat nem tettetek.

– Tudom – csuklik el a hangja. – De bárcsak… – Igen? – Bárcsak Assunta előtt ismerkedtem volna meg vele! Akkor engem sze-

retett volna elsőnek. És a baba a közös gyerekünk lett volna. Tudom, hogy világon semmi sem tökéletes, de miért éppen így történt? Amikor Assunta még élt, mindig az árnyékában voltam. És az a szörnyű érzésem van, hogy ott is maradok.

– Nem végzetszerű, hogy második vagy. Nem te akartad így, hanem így alakult. Ami meg a rosszindulatú pletykákat illeti, ezekkel nekem is van némi tapasztalatom. Fütyülj rájuk! Hamarosan mást vesz szájára a nép, és addigra neked már rég elfonnyadt az esküvői csokrod. Mindig jön valami új, amiről beszélhetnek.

– Leszel a nyoszolyólányom? – kérdezi látható megkönnyebbüléssel, amiért nem ítélem el sem őt, sem Alessandrót, hogy úgy döntöttek, összehá-zasodnak.

– Boldogan. Impeciato atya 1926. december elsején adja össze Alessandro Paganót és

Elena Teresa Castellucát. Assunta Pagano végigcsicsergi az esküvői szertar-tást. Még Elena esküvőjén is elhappolja a figyelmet. Mama örül Elena bol-dogságának, de papa egy szót sem szólt. Nem arról van szó, hogy helytele-níti, csak ez a házasság mindig az elveszített lányára emlékezteti, és ebbe még egy év elmúltával sem tud beletörődni.

Roma és Dianna télre beköltöznek Elenához és Alessandróhoz. Sokkal könnyebben jutnak el az iskolába, és sokat segítenek a baba körül. De egyre szűkösebben férünk meg: csak három hálószoba van, nincs vendégszoba. Úgy döntök, hogy visszaköltözöm a farmra. Nem zavar, hogy reggelente a villanyvasúttal kell bemennem a városba, és a fizetésemből már meg is en-gedhetem magamnak. És mama is örül, hogy újra otthon vagyok.

– Olyan magányos itt az életünk, hogy mind bent éltek a városban – pa-naszolja. – Nagyon boldog vagyok, hogy itthon vagy.

– Nekem is jó – ölelem meg. – Máris ágyba bújok. Állítólag havazik ma éjjel.

Kinézek a legelőre. A telihold fátyolos, ezüstös fénybe vonja, és a mező olyan, mint egy kék tó a sötétségben. Látom, ahogy az első hópelyhek a hi-deg föld felé lebegnek. A kavargó pelyhek hóvihart jósolnak.

– Már megint havazik? – jajdul fel mama. Hiányzik neki Olaszország meleg éghajlata. Sosem szerette a hideg pennsylvaniai teleket, és vágyódik az Adria meleg partjaira.

Felmegyek a hálószobába, amelyben régen a húgaimmal aludtam. Mama semmin sem változtatott. Vetkőzés közben arra gondolok, hogy az életem visszafelé araszol. Én leszek a vénkisasszony nagynéni, bár soha nem akar-tam ez lenni. Ruhámat ugyanarra a fogasra akasztom, amire kiskoromban a hosszú csipkés nadrágomat és a kötényemet. Furcsa a testvéreim nélkül eb-ben az ódon házban lenni. Most már tudom, milyen lett volna egykének len-ni, és nincs ínyemre.

95

Este, mielőtt elalszom, újra meg újra elolvasom Renato nekem hagyott levelét, hátha sikerül a szavaknak más jelentést találnom. Hónapok teltek el, és gyűlölöm magamat azért, hogy folyton ezt a levelet olvasgatom. Vala-hányszor elolvasom, megfogadom, hogy másnap egyszer s mindenkorra tűzbe hajítom, de valami mindig visszatart.

Szent Antalhoz imádkozom, hogy segítsen megtalálnom önmagamat. Ő az elveszett tárgyak védőszentje, és bár önbizalmam többet ér egy elveszett kulcscsomónál, úgy érzem, ő az ideális szent bajaim megoldásához. Renato tartózkodási helyét homály fedi. Gondolom, visszament Olaszországba, hisz mindig azt mondta, hogy ott érzi magát a legkellemesebben, és ott merít ih-letet. A házukat eladta az unokatestvéreinek, és amikor Chettie kérdezőskö-dött, azt felelték, hogy fogalmuk sincs, Renato hova ment.

Bizonyára boldog egy másik lány karjában, aki művelt, gyönyörű és nincs más gondja, mint Renato kedvében járni. Chettie szerint új udvarlót kellene keresnem. De nincs szükségem senkire. Senki sem érhet fel Renatóval.

Nagy az izgalom, amikor bejelentik, hogy mozi nyílik Rosetó-ban. A

Chestnut Street házai közé ékelődik be, és bár egy előadásra csak százan férnek be, az emberek mégis boldogok. Többé nem kell bejárnunk Eastonba a folytatásos filmeket megnézni.

A nyitó előadás Lillian Gishsel A skarlát betű lesz. Lillian Gish a ked-venc színésznőm, mert a filmvásznon nyomon követhető gondjai valóságos-nak tűnnek. Két rövidfilmet vetítenek Buster Keatonnal; alig várom őket: nevetésre van szükségem.

Amióta megnyílt az új üzem, Mr. Jenkins még több munkával halmoz el minket. Jobban szeretem az új helyünket: ha itt ablakot nyitok, fákra látok ki, nem puszta mezőre, mint a régi üzemünkben. És a kereszthuzatban mi-nimálisra csökken a szürke porfüggöny, ami a fejünk fölött lebegett. Télen a lányok a gépüknél eszik meg az ebédjüket. Eszményinek nem mondható megoldás, de kint hideg van, és az új épület raktárában nem fér el mindenki. Amikor a lányok ebédelnek, én nem tartok velük. Ilyenkor dolgozom fel, ami a rekeszben van, és összeszámolom a bálákon levő címkéket. Egy nap, amikor a vasalószobába megyek, kis csomagot találok a polcon, ahova az elkészült munkadarabok utáni címkéket teszem. A dobozon az én nevem áll. Kinyitom, és egy képviselőfánkot találok benne.

– Kösz, Chettie – szólok oda a barátnőmnek, amikor pár perccel később elmegyek a gépe mellett.

– Mit? – A képviselőfánkot. – Miféle képviselőfánkot? – néz rám elképedve. – Ezt – tartom fel a dobozt. – Kedves volt tőled. – De nem én vettem. – Hát akkor ki? – Fogalmam sincs – mosolyodik el. – Talán titkos hódolód van. A spárgánál fogom a dobozt, és bemegyek az irodába. Termoszomból

töltök egy csésze kávét, leülök, és élvezettel megeszem a fánkot. Mindegy, kitől kaptam, akkor is nagyon szeretem a Marcellánál kapható fánkokat.

96

– Nem megyek el, mama. – Kérlek, Nella! Beatrice Zollerano az egész családot várja vacsorára. – Hidd el, tudom, miben sántikálsz. Megpróbálsz összeboronálni Francó-

val. De én nem akarok ebben részt venni. – Senkivel sem akarlak összehozni! – csapja csípőre a kezét mama. –

Nagyon fontos, hogy most, hogy Alessandróhoz ment, Elena összejárjon a rosetói családokkal.

– Hát akkor menjenek csak ők. – De Franco ragaszkodik hozzád. – Tudom, hogy szeretné, ha eljönnék, mama. Sokszor meghívott, de soha

nem fogadtam el a meghívását. – De miért nem? Hiszen olyan jóképű! – Azért mama, mert… én… – Á, hisz elment! Renato rég elment! Nem jön vissza. Beatrice az egész

családot meghívta, szégyenben maradunk, ha nem jössz el. Beadom a derekamat, de nemcsak azért, mert mama kitartó, hanem mert

szerintem is igaza van. Ha Elena és Alessandro összebarátkoznak a Garibal-din lakó családokkal, bekapcsolódhatnak a város életébe. Szörnyű volna, ha a kis Assuntát kiközösítenék csak azért, mert az apja és a nagynénje össze-házasodtak. Így azután papa, mama és én vonattal beutazunk a városba, és beugrunk Elenáékért, hogy az egész család együtt sétáljon át Zolleranó-ékhoz.

Mama egy utolsó ellenőrzést tart, mielőtt elindulunk. Roma nagyon csi-nos a bársony dzsömperében, Dianna szövetszoknyát és keményített fehér blúzt visel, és még a csöpp Assuntának is masni van a hajában. Alessandro és papa az öltönyükben vannak, Elena és én a legjobb ruhánkat vettük fel.

Amikor megérkezünk, mama bekopogtat Zolleranóékhoz. Mrs. Zollerano egyszerű fekete ingruhában fogad bennünket, amelyet bross díszít.

– Fáradjanak be – invitál bennünket szívélyesen. – Isten hozta önöket. Mamával egykorú lehet, de fekete hajában több az ősz szál. Nagyon apró

asszony, dereka karcsú, keze, lába kicsi. Mr. Zollerano – akit papa a Marco-ni Klubban, közös kártyázások során ismert meg – elveszi a kabátunkat, mi-alatt papa mindenkit bemutat.

Franco lép ki a konyhából, és tálcán, szivárványszínű, kis üvegpoharak-ban gyomorkeserűt hoz. Apámat kínálja először, majd körbejár mindenkit. Kék gyapjúöltönyt, keményített fehér inget és szürke selyem nyakkendőt vi-sel. Amikor a kicsiket kínálja, valóságos óriásnak látszik mellettük.

– Köszönöm, hogy eljött – jegyzi meg, amikor elém ér. Akárcsak a gyár-ban, most is tetőtől talpig végigmér. Hogy ráébresszem, mit tesz, én is vé-gignézek magamon, és szemügyre veszem a ruhámat és a cipőmet. Franco észbe kap. – Bocsánat! – mentegetődzik. – Gyönyörű ma.

– Köszönöm. – Elveszek a tálcáról egy poharat. Amikor Mrs. Zollerano asztalhoz hív bennünket, abban a sorrendben ültet le, ahogy belépünk a szo-bába. Franco a három fiú közül a középső. A legidősebb, Giacomo nemré-giben vett el egy Maria nevű kedves, nyugat-bangori lányt. Mrs. Zollerano egymással szemközt ülteti őket. Engem Giacomo mellé ültet, Francot pedig mellém. (Ahogy előre megjósoltam, mama aznap estére szóló első számú tervének pótterve vagyok.)

97

Alberto, a legfiatalabb Zollerano fiú tízéves, és együtt jár iskolába Diannával és Romával. Mrs. Zollerano egymás mellé ülteti őket. A fennma-radó helyekkel a többieket kínálja: papa Mr. Zolleranóval szemközt, a másik asztalfőn ül, mama papa mellett. Mielőtt leülnénk, Alberto elmondja az asz-tali áldást. Franco kihúzza a széket, mielőtt leülök.

A beszélgetés sokkal élénkebb, mint gondoltam. Papa és Mr. Zollerano Olaszországról beszélgetnek. Papa elmeséli, milyen Roseto a világ másik fe-lén, Mr. Zollerano pedig a papa szülővárosától nem messze fekvő régi ott-honáról, Biccariról áradozik. A gyerekek nevetnek az emberekkel egy fedél alatt élő kecskékről és csirkékről szóló, mulatságos történeteken.

Polentát eszünk csirkével. Mrs. Zollerano leheletnyi fahéjjal bolondította meg a paradicsomszószt, amiben a csirke főtt. A polenta az alap, erre teszi a puha csirkehúst és a paradicsomszószt. Utána saláta és sajtok következnek. Desszertnek képviselőfánk van.

– Azt hiszem, megoldottam egy rejtélyt – jegyzem meg halkan Francó-nak.

– Mifélét? – Valaki képviselőfánkot szokott hozni nekem a gyárban. Tud erről va-

lamit? – Nem én. Biztos titkos hódolója van – mosolyodik el. – Ezt nevezi maga titkosnak? – emelem égnek a tekintetem. Franco ne-

vet. Elenával ragaszkodunk hozzá, hogy segítsünk Mrs. Zolleranónak vacsora

után elmosogatni, mialatt a férfiak a nappaliban cigarettáznak. – Mindig is lányokat szerettem volna, de most már tudom is, miért! – ne-

vet Mrs. Zollerano. – Öt lány áll készenlétben, ha szüksége van ránk. – Szavadon foglak – mondja. – Franco mesélte, hogy te vagy a munkave-

zető a gyárban. Hogy lehet? Hisz olyan fiatal vagy. – Nem tudom. Nagy szerencsém van. A főnök felfigyelt rá, hogy gyorsan

dolgozom, és jól vág az eszem. Úgy volt, hogy elvégzem az iskolát, de aztán közbejött egy-két dolog, és gondolom, végül is igyekeztem a legtöbbet ki-hozni a dologból.

– Azért kár, hogy az iskolát nem tudtad befejezni. – Én is így éreztem, de most már belenyugszom. Amikor az embernek

családja van, a család az első. – Igen, néha az élet közbeszól, és nem kapjuk meg, amit akarunk. A fia-

talok sokára látják csak be. Még ha keményen is bánt veled az élet, jobb, ha most tanulod meg.

Mrs. Zolleranót elképeszti, hogy Elenával milyen gyorsan elmosogatunk, pedig itt sincs több munka, mint a delabole-i farmon esténként lenni szokott. Mrs. Zolleranónak szép dolgai vannak: teljes porcelán étkészlet, egyszerű ezüst evőeszközök, amelyek családi örökségnek látszanak. A házat jellegze-tes rosetói módon rendezték be. Virágos pamuthuzattal vonták be a kanapét, a bútor jobbára mahagóni. A kredenc tele edényekkel, a teáscsészék kis arany kampókon lógnak. Mrs. Zollerano ízlésesen rendezte el a porcelánt a nyitott polcokon. Mint a rosetói otthonokban általában, az utcára néző sza-lont egy hosszú folyosó köti össze a ház hátsó traktusában levő konyhával,

98

amelyről kis terasz nyílik, ahol nyári estéken üldögélni lehet, télen pedig mindenfélét tárolni.

Assunta baba elaludt a nappaliban leterített takarón. A férfiak beszélgeté-se és nevetése álomba ringatta. Alberto, Dianna és Roma társasjátékot ját-szanak, és láthatóan jól kijönnek egymással.

Amikor elköszönünk Zolleranóéktól, hogy hazainduljunk (késő van, így mind a Dewey Street-i házban alszunk), Franco felajánlja, hogy elkísér minket.

– Szükségtelen – mosolyodom el. – Ismerjük az utat. – De én ragaszkodom hozzá – mondja, és kabátot vesz. Elena bebugyolálja a babát, én meg a húgaimnak segítek kabátot, kalapot

venni. Csípős, de hideg a levegő. Roma és Dianna előreszaladnak. – Köszönöm a kellemes estét – mondja Elena Francónak. – Köszönöm, hogy segítettek mamának elmosogatni. Fiúk mellett nincs

konyhai segítsége. – Ő is mesélte. Időnként igazán segíthetne neki – ugratom. A Garibaldin elmegyünk Renato régi háza mellett. Lámpa ég a nappali-

ban. Bár az unokatestvérei vették meg a házat, az ablakban látott lámpafény eszembe juttatja, mit veszítettem.

Az út hátralevő részében hallgatok, hagyom, hogy Elena és Franco be-szélgessenek. Amikor Alessandro házához érünk, a lányok beszaladnak. Elena arcon csókolja Francot, és bemegy utánuk.

– Nagyszerű családja van – jegyzi meg Franco. – Magának is. És kérem, köszönje meg az édesanyjának a nevemben,

hogy olyan finom képviselőfánkot sütött ma desszertnek. Jobb, mint Mar-celláé.

– Úgy lesz – mosolyog Franco. – Arra gondoltam… – Ugye, nem hív el megint valahova? – Ismét vissza akar utasítani? – Feltehetően. – Akkor felteszem a kérdést, és maga azt válaszolja rá, ami elsőre eszébe

jut. Lenne kedve moziba jönni velem? – Nem tudom – felelem. – Mit nem tud ezen? Bemegyünk a moziba, pattogatott kukoricát veszek

magának, nevetünk a filmen, vagy maga sír, attól függően, mi a történet. Amikor nem válaszolok, Franco megcsóválja a fejét, és lassan lemegy a

lépcsőn. A lépcső aljából felnéz rám. – Még mindig szereti? Kérdése megdöbbent. Lehet, hogy hazafelé Renatóra gondoltam, de van

annyi eszem, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám, miről beszél. – Kit? – Lanzarát. Franco nyíltsága zavarba ejt, és kicsit fel is zaklat, hogy éles eszű. – Meg tudja állapítani? – Igen. De reménykedtem, hogy már kiheverte. Franco ezt olyan fesztelenül jelenti ki, hogy haragra lobbanok: – Nem hevertem ki. Soha nem is fogom. – Soha? – lepődik meg Franco.

99

– Valószínűleg sosem szeretett senkit sem teljes szívéből, mert ha így lett volna, megértené, hogy az ember nem gyógyul ki úgy a szerelemből, mint a náthából, vagy nem növi ki, mint a cipőt. Az igazi szerelem gyökeret ereszt a szívünkben, és inkább a karunkat vágatjuk le, semmint hogy elveszítsük.

– Jesszusom! – csóválja a fejét. – Nem hittem volna. Láttam magukat a gyárban, de nem úgy tűnt…

– Hogy tűnt? És különben is hogy mer kémkedni utánunk? – Nem kémkedtem! – védekezik Franco. – Nem kellett volna a szabászat

kellős közepén csókolódzniuk. Nem munkavezetőhöz méltó viselkedés. – Mit tud maga arról, hogy viselkedik egy munkavezető? – Most már

majdnem kiabálok. – Hé, ne rajtam töltse ki! Nem én hagytam ott, hanem ő. Szavai mély sebet ejtenek rajtam, mert igazak. Mély lélegzetet veszek. – Bocsásson meg, Franco. Nem kellett volna ezt mondanom, de maga is

dühös volna, ha mindaz, amire valaha is vágyott, elérhetetlenné válna. Nem csak a nagy, de a kicsi dolgok is.

Bánom már, hogy ennyit felfedtem magamból. Megfordulok, hogy be-menjek. Vége ennek a beszélgetésnek.

– Azt hiszi, én mindent megkapok, amit akarok? – kérdezi csendesen. – Reméltem, hogy ma este megcsókolhatom, de úgy látszik, nem lesz ebben a szerencsében részem.

Csípőre rakom a kezemet, és lenézek rá. – Majd ha piros hó esik. Megfordulok, hogy bemenjek a házba, és már az ajtógombon a kezem,

hogy elfordítsam. Franco feljön a lépcsőn, elhúz az ajtótól, karjába szorít, és megcsókol. Nem lágy, gyöngéd Renato-csók, hanem követelődző: szenve-délyes és elszánt. Érzéseinek intenzitásától elakad a lélegzetem. Nem hit-tem, hogy lesz annyi mersze, hogy ezt megtegye. Elenged, és lemegy a lép-csőn.

– Ez soha többé nem fordul elő! – kiáltom utána. – Majd meglátjuk – szól vissza, ahogy átmegy a Dewey Streeten.

100

MÁSODIK RÉSZ

1931-1971

101

NYOLCADIK FEJEZET

Néhány nap múlva huszonegy leszek, és bár mindenki azzal ugrat, hogy végre hivatalosan is felnőtt leszek, az átmenet rítusa hatástalan marad rám. Tizenhat éves korom óta vagyok munkavezető, tizenöt éves korom óta dolgozom a gyárban, így nem érzem, hogy fontos mérföldkőhöz értem vol-na. Inkább csak nagyobb kanállal ehetem, amit eddig.

Mama és papa az utóbbi időben minden januárban hazamennek Olaszor-szágba, és húsvétra jönnek vissza Pennsylvaniába. Papa olasz unokatestvé-reinek adta bérbe a farmot. A földhasználatért járandóságot fizetnek, és szá-zalékot a szerződések hozadéka után. Papa negyvennyolc éves, mama negy-venhat, és igencsak kedvükre van, hogy úgy jussanak pénzhez, hogy nem kelnek fel hajnali hatkor, és nem dolgoznak éjfélig. Bár a gazdasági válság közepén vagyunk, a világnak ez a kis zuga elég jól boldogul. Az üzemekben sok a munka, és mivel a rosetóiak hagyományosan maguk termelik az élel-miszert, maguk készítik a bort, télre elraknak zöldséget és gyümölcsöt, és tehenet meg disznót tartanak, ennivalóban sincs hiány.

Amikor mama és papa hazajönnek Rosetóba, rengeteg a dolguk az uno-kákkal: Assunta nagyon eleven, hatéves kislánnyá cseperedett, és Elenának meg Alessandrónak még két másik gyerekük is van: egy kislány, Aurelia, és egy kisfiú, Peter. Alessandro megvette az ikerház másik felét is, így papával és mamával mellettük lakunk, de közös a verandánk.

Nem mentem férjhez, de nem bánom. A munka a férjem, és élvezem mindazt, amivel megjutalmaz; elégedett vagyok, amikor befizetem a bangori First National Bankba a keresetemet.

– Hívatott? – Helyet foglalok Mr. Jenkins irodájában. Emlékszem, meny-nyire megijedtem, amikor először hívtak ide. Most, amikor ránézek, csak egy idős férfit látok egy kis iroda rendetlen íróasztala mögött. Nem az a ná-bob, akinek hittem, csak egy üzleti problémákkal viaskodó, mogorva főnök.

– Ideje más vizekre eveznünk – jelenti be. – Az utóbbi években a Long Island-i Rosenbergéknek szállítottam, de most végre az eredeti szabásmin-tákról áttérhetünk az utánzatokra.

– Mifélékre? – Hollywoodiakra. – Nem értem. – Pedig nagyon egyszerű. Rosenbergék egy hollywoodi közvetítővel dol-

goznak, aki a legújabb filmek jelmezeit lemásolja, a rajzot elküldi Rosen-bergnek, aki a rajzról leveszi a szabásmintát. A blúzt arról a sztárról nevezik el, aki viselte. Az első rendelésünk egy matrózblúz lesz, amit Joan Craw-ford visel a Dance, Fools, Dance-ben. A filmet most ősszel mutatják be. – Mr. Jenkins átcsúsztat egy rajzot az asztalon.

A rajzon azonnal felismerem Crawfordot, erős állát, ívelt szemöldökét, sűrű szempilláját. A divatrajzon csak a felsőteste látható, és a rajz sarkában a művész méretarányosan odavetette a szabásminta részeit is.

102

– Mi a véleménye? – érdeklődik Mr. Jenkins. – Olyan vad ötlet, hogy még be is válhat. Úgy gondolja, hogy a vevő el-

megy a moziba, látja a kedvenc sztárját egy blúzban, aztán bemegy az áru-házba, és ott lóg a blúz a vállfán, hogy megvegye?

– Ahogy mondja. Edith Head, Adrian1, az összes nagy név benne van a dologban. Még Schiaparelli2 és Chanel is beszállnak. Úgy is mondhatnánk, hogy az amerikai álom tömegtermeléssé válik.

– Én is szeretem annyira a filmeket, mint más, de ez úgy hangzik, mintha divatirányzatot teremtenénk, mielőtt még a filmet bemutatják.

– Rátapintott a lényegre. Olyan gyorsan kell előállítani azt, amit Myrna Loy visel, amilyen sebesen megkever a filmen egy martinit. Azzal nem me-gyünk semmire, ha a film után dobjuk piacra a blúzt.

– És ha Myrna Loy filmje megbukik? – Nemcsak a film címét, a színésznő nevét is használjuk. Arra számítunk,

hogy a rajongók megrohanják az áruházakat, hogy úgy nézzenek ki, mint a kedvencük, függetlenül attól, hogy jó volt-e a film.

Miután kijövök Mr. Jenkins irodájából, megkeresem Chettie-t a kidolgo-zóban.

– Mit csinálsz június elsején? – kérdezi, mielőtt elmesélhetném Mr. Jenkins hirtelen támadt rajongását Myrna Loy iránt.

– Dolgom van. Nevet. – Hát akkor végy ki szabadnapot! Anthony Marucci feleségül

kért, és én igent mondtam. Te leszel a nyoszolyólány! – Gratulálok! – ölelem meg erősen. – Úgy örülök! – Tudom. És ne bánkódj, hogy te még nem vagy férjnél. Végtére is négy

hónappal idősebb vagyok nálad. – Helyes! Úgyis kezdek hozzászokni a „nyoszolyólány” címhez. Kezdem

azt hinni, hogy illik hozzám. Ebédnél elmesélem Chettie-nek a gyár új irányzatát. Szerinte fantasztikus

ötlet. Amint megérkeznek majd az új szabásminták, új fogásokat is kell tanul-

nunk a gyárban. A hollywoodi stílushoz el kell sajátítanunk a díszöltést, a gyöngydíszítést, a préselt zseb varrását, a sokféle elegáns részletet, amellyel eddig nem foglalkoztunk. Munkaidő után benntartom a lányokat, hogy beta-nítsam őket. Megkérdezem Jenkinst, hogy megbízhatom-e a három legügye-sebb lányt a legfontosabb munkával. Rámondja az áment. Villámgyorsan át kell állnunk a gyors termelésre.

Nemsokára olyan tempóban jönnek az új minták, ahogy az új filmek a mozikba kerülnek: a Carole Lombard, egy fényes, egybeszabott sifonblúz, a Constance Bennett, egy szaténgalléros selyemtunika, a Barbara Stanwyck, egy legombolt galléros pamutpiké blúz, mellénnyel, a Ginger Rogers, egy belevaló, fekete paszpolos, szaténöves, fehér pamutpeplosz. Mielőtt még a boltokba kerülnének, már tudom, hogy hatalmas a sikerük. Ki kell akaszta-nom egy táblát a blokkolóóra mellé a bejáratnál: KÉRJÜK, NE VIGYÉK EL A KIDOLGOZÓBÓL A FILMSZTÁROK KÉPÉVEL DÍSZÍTETT

1 Edith Head és Gilbert Adrian híres hollywoodi jelmeztervezők 2 Az olasz származású Elsa Schiaparelli a 30-as években Coco Chanellal vetélkedő pá-

rizsi divattervező

103

ÁRUCÍMKÉKET. Kiderült ugyanis, hogy a lányok szeretnének valami em-léket a kedvenc sztárjaikról, és a méretjelző címkék rajongásuk tárgyának színes fényképével a legszebb emléket jelentik.

Chettie és Anthony étterembe hívtak meg a születésnapomon.

Allentownba, a Hamilton Streeten álló Americus szállóba megyünk. Még valami papírmunkát kell befejeznem, mielőtt hazamegyek átöltözni. Egye-dül vagyok, rajtam kívül csak a takarító van itt, aki az üzemcsarnokot mossa fel. Magamban kuncogok, amikor a termelési adatokat olvasom. Amióta a hollywoodi blúzokat gyártjuk, a termelés harminc százalékkal növekedett. Bár bonyolultabb a munkánk, van valami a vásznon csillogó lányokban, ami a munkásnőimet ösztönzi. Talán túl sokat olvassuk a Modern Screent, de nagyon úgy fest, hogy az elegancia, szépség és stílus felderít minket, és arra sarkall, hogy jobban végezzük a munkánkat.

Franco lép be az irodába, és egy rendelést tűz a hirdetőtáblára. – Hallom, ma van a születésnapja. – Huszonegy vagyok. Igazi öreg hölgy! – Én azért mégis idősebb vagyok. – A maga helyében nem hencegnék vele. Folytatom a munkámat. Franco megáll előttem. – Segíthetek? – kérdezem. Remélem, nem hív meg valahova; már elegem

van, hogy folyton elutasítom. Néha már azt hiszem, elfeledkezett rólam, de aztán bemegyek a kidolgozóba, és megint ott egy képviselőfánk a csiptetős táblámon. Nem adja fel.

– Udvarolok egy lánynak Nyugat-Bangorban. – Gratulálok. – Próbálom leplezni a meglepetésemet, és folytatni a mun-

kát. – Nella! – Felnézek. – Nem hívom többé sehova. – Hm… Rendben van. – Csak egy kérdésre válaszoljon: miért nem akar találkozni velem? Soha nem gondoltam bele, miért mondok mindig nemet, csak azt tudom,

hogy így tartom helyesnek, vagy csak a folytonos visszautasítás lassan szo-kásommá vált. Nem akarom megbántani Francot, de amikor szerelemről ál-modoztam, többre vágytam egy gépésznél. Igaz, valami szexuális erő von-zott hozzá, de ez minden. Intellektuálisan sosem kötne le úgy, ahogy Renato.

A ceruzámmal a táblázaton kopogok. – Azt hiszem, nem illenénk egy-máshoz.

– Pedig illünk – hajtogatja. – Csóknál több kell hozzá. – De jó kezdet. – Nézze, Franco, van egy barátnője Nyugat-Bangorban, akárki is az. Mi-

ért kérdezget rólunk? – Mert ha azt mondaná, hogy ad nekem egy esélyt, tudja, hogy sosem

néznék többé más nőre. Lenézek a papírjaimra. Csodálom a kitartásáért. Az igazság az, hogy

szombat esténként magányos vagyok. Lassan elegem lesz a moziba járásból meg a kártyázásból vagy a mosásból. És bár szeretek vigyázni a kicsikre, ar-ra vágyom, hogy saját otthonom legyen. Chettie rábeszélésére randevúzgat-

104

tam. Párszor elmentem Imero Donatellivel, de túlságosan ki-nyaltnak talál-tam. Rossz érzés, hogy mindenkit Renatóhoz hasonlítok, de azt szeretném, ami volt, és az nincs már.

– Nincs rám szüksége, Franco. – Miért nem bízza rám a döntést? – Próbálok értésére adni valamit. Nem vagyok tökéletes. Nevet. – Én sem. Egy randevú. Ennyit kérek csak. Egyetlenegyet. Adjon

nekem egy esélyt. Kedvenc könyveim visszatérő témája a féktelen szenvedély. A másik a

viszonzatlan szerelem. Olvastam férfiakról, akik egy jó asszony kedvéért lemondtak hazájukról, vagyonukról és hatalmukról. Itt egy szimpatikus olasz fiú, aki boldoggá akar tenni, és még esélyt sem adok rá. Mi baj lehet abból, ha együtt vacsorázom vele? Vagy belehalok, ha elmegyek vele mozi-ba? Igazán nem kér sokat.

– Rendben. Egy randevú. Széles, kisfiús mosolyra szalad a szája. – Mikor? – Ma este vacsorázni megyek. Holnap estére más elfoglaltságom van.

Mit szól a jövő szombathoz? – Akkor hát jövő szombaton. – És Franco… – Igen? – Feltételezem, hogy nem Nyugat-Bangorba megyünk. – Talán jobbal is szolgálhatok. Franco meghívásának elfogadása és a között a pillanat között, amikor a

Dewey Street 137.–be értem jön, egy hét telik el, és ezalatt többször eszem-be jut. Van, amit kedvelek benne. Megnevettet, és jóképűnek találom. De azt hiszem, nincs sok közös témánk. Chettie szerint bolond vagyok; egy fér-fi meg egy nő mindig tud miről beszélgetni.

Elena vendégszobájában öltözködöm, mert ott háromrészes tükör van. A szomszéd házba csak a legszükségesebb bútorokat tettük be, amíg papa és mama el nem döntik, hogy beköltöznek-e végleg a városba. Lassan felhú-zom a harisnyámat, és hátul eligazítom a varrást. Kék selyem koktélruhát viselek. A nyakkivágás csónak alakú, az ujja háromnegyedes, a csípőmön masni díszíti. A Hess testvéreknél láttam meg, és nem nyugodtam, míg meg nem szereztem. Úgy érzem magam, mint Constance Bennett: nyúlánknak, hűvösen tartózkodónak, kifinomultnak. Vagy legalábbis Miss Bennett rosetói utánzatának.

Megszólal a csengő, és hallom, hogy Elena ajtót nyit. Az órára pillantok. Franco pontosan érkezett. Beillatosítom magamat. Fényes a hajam, kicsit rövidebbre vágattam, és most hátul éppen a tarkómnál kunkorodik vissza, egyébként pedig a fejemhez simul, amikor megfésülöm. Feltettem Elena markazitköves fülbevalóját. Halvány rózsaszín rúzzsal festettem ki a szá-mat; az ötletet a gyárban látott egyik címkéről loptam, amely Paulette Goddardot ábrázolja. Szeretnék nagyon csinos lenni, bár nem tudnám meg-mondani, miért. Chettie szerint a szívem mélyén kedvelem Francot, csak magamnak sem vallom be.

– Jó estét, Franco! Unokahúgom elismerően füttyent, amikor megpillant a lépcsőn.

105

– Szerintem is, Assunta – kacsint a kislányra Franco, majd rám segíti a kabátomat.

Kesztyűt húzok, felteszem a kalapomat. Elköszönünk. Amikor kiérünk a sötétbe, felnézek rá.

– Nagyon elegáns – jegyzem meg. – Komolyan? – kérdez vissza boldog mosollyal. – Nem mondanám, ha nem így gondolnám. Míg áthajt a városon, lényegtelen dolgokról beszélgetünk. – Gondoltam, valami különleges helyre viszem – jegyzi meg, amikor

Roseto határában lekanyarodik a főútról. A Rosetói Horgász- és Lövészklub melletti tó befagyott, a jégkéreg ezüstösen kék, és úgy sziporkázik a hold-fényben, mint cukormáz a tortán. Franco a fák közötti tisztáson, a tó partján állítja le Hudson kupéját. – Egy pillanat, mindjárt kisegítem – szól oda.

– Nincs csizmám – emlékeztetem, amikor kinyitja az ajtót. Lenézek az ünneplő cipőmre: fekete magas sarkú, pántos cipő, kis markazitcsattal. Visz-szahúzom a lábamat a kocsiba.

– De nálam van. – Elővesz egy pár tiszta gumicsizmát a hátsó ülésről. – Várjon, segítek. – Mint a Hamupipőkében a királyfi, leveszi a cipőmet, és harisnyás lábamra húzza a csizmát. Másik lábamra is felhúzza, de eskü-szöm, hogy a kelleténél hosszabban időzik el a keze a térdemnél. Gondosan lesimítom a szoknyámat, majd a kabátomat is, és közben eltolom a kezét. Francóban megvan a jó szándék, de a rossz is.

Kisegít a kocsiból. Nagy a csizma, botladozom benne. Megbillenek, ne-kidőlök. Elkap. Nevetünk.

– Várjon itt! – A csomagtartóból elővesz egy fonott kosarat. – Piknike-zünk – jelenti ki mosolyogva.

– Ahhoz nagyon hideg van – tiltakozom. – Mindjárt nem lesz – ígéri. Kézen fog, és a tóparthoz vezet. Nagy a keze és csupa bőr-keményedés:

munkáskéz. Járt már itt, és tábortüzet rakott. Gyufát vesz ki a zsebéből. A száraz fa narancsszínű lánggal ég. Kivesz egy vastag takarót, és hellyel kí-nál. Kihúzza a dugót a borosüvegből; előbb nekem, aztán magának tölt.

– Később eszünk, nem baj? – Nem. Ez az egész nagyon különös. Drámai érzékkel megáldott gépésszel van

randevúm. A függöny felment, a zenekar rázendít, és egy perc múlva Ruby Keeler perdül a jégre, nyomában vörös bársonyruhás kóristalányok hadával. Itt azonban az egyetlen hang a tűz pattogása és sercegése. Még a hold is el-bújt egy felhő mögé, mert tisztában van vele, hogy egyelőre nincs rá szük-ség.

– Gondoltam, olvasok magának – húz elő egy könyvet a kosárból. – Kicsit sötét van hozzá, nem? – Arckifejezése láttán megbánom, hogy

szóltam. Jobban át kellene élnem ezt a romantikus jelenetet. – Szeretném, ha olvasna – helyesbítek kedvesen.

– Egy verset olvasok fel – nyitja ki a könyvet az ölében. – Valóban? És mit? – Majd meglátja. – Elmosolyodik. Gyönyörű a mosolya. Szinte hallom

mama hangját, ahogy azt mondja, hogy mindig nézzem meg egy férfi fogát. – Valami mulatságos? – kérdezi.

106

– Csak a mamámra gondoltam. Egyszer mondott valami mulatságosat. – Ránézek. – De mondja csak, kérem! Olvassa!

Észreveszem, hogy a könyvet sokat forgathatták, mert szinte magától szétnyílik. Franco egyik kezében finoman fogja a könyvet, és közelebb hajol a tűzhöz. Másik kezével a lapot fogja, mint a tudós, aki időnként visszatér az írott szóhoz, hogy új értelmet fedezzen fel benne. Míg olvas, a felhők mögül előbújó holdat nézem a part menti öreg szilfák ágai között. Vajon hány szerelmespár járt már itt? Mély, lágy hangja töri meg a csendet.

Ha megöregszel s szürke néneként ott bólogatsz a tűznél, könyvemet lapozd, idézve ifju-szép szemed mélységes árnya közt a puha fényt. S hogy szépséged s hulló mosolyodat hányan szerették, hány hű s ál-barát, de változékony arcod bánatát s zarándok lelked egy szerette csak. S míg meghajolsz az izzó rács fele, szomorkás kedvvel súgd: a szerelem elillant, elszállt túl a hegyeken, s csillagfüzér közt bújt meg szép feje.

(Kardos László fordítása)

– Gyönyörű volt – bicsaklik el kicsit a hangom. Renato is felolvastatott velem, és amikor ő olvasott fel, egy professzor fontoskodásával tette. – Wil-liam Butler Yeats. Mikor olvasta először?

– Kisfiú koromban. És tudtam, hogy egy nap így szeretnék érezni valaki iránt.

– És irántam így érez? – kérdezem feltehetően túl hangosan, mert valami zörren az erdőben, mintha hangom rezgése felzavarta volna.

– Ugye, mindent kimond, ami csak eszébe jut? Piros lesz az arcom, de talán csak a tűz melegétől. – Szerintem helyes… kérdéseket feltenni. – Még sosem ismertem magához hasonló lányt. Maga mindig kertelés

nélkül kimondja, amit gondol. Franco becsukja a könyvet, és nekidől egy öreg farönknek. Megbántot-

tam, pedig nem akartam. Csodálatos este, és igazán lehetne annyi eszem, hogy ne mondjak ki mindent, ami eszembe jut. Hisz láttam Joan Crawfor-dot, Norma Shearert és Jean Harlow-t, akik játszi könnyedséggel bánnak a férfiakkal. Siklanak, suhannak és kuncognak, nem kérdezősködnek, és ke-veset beszélnek, azt is halk, mély, rekedtes hangon, és ami a legfontosabb, nem tételezik fel, hogy a férfi odavan értük. Az odalevés csak a film végén következik.' Én meg a randevú első félórájában már azt tudakolom, mik a szándékai.

– Baj, hogy őszinte vagyok? Rám néz. – Nem.

107

– Nem vagyok flörtölős típus, mint a nyugat-bangori lányok, sem ostoba, mint azok, akik tanulás helyett csak átbukdácsolnak egyik osztályból a má-sikba. Nem vagyok egy szépség, akinek nem kell dolgoznia. Tudom, ki va-gyok, és talán azt is, hogy miért nem vagyok simulékony. Sosem nyílt lehe-tőségem arra, hogy törékeny virágszál legyek, mert nem erre volt szükség a farmon.

– De gyöngéd. A saját szememmel láttam. – Vannak érzéseim, ha erre céloz. – Tudom jól. Csak éppen magára öltötte ezt a kemény páncélt, és nem

tudom, hogy mit szeretne, hogyan viszonyuljak hozzá. – Sehogyan – felelem csendesen. – De szeretném. – Miért? – Amikor először megláttam, emelt fejjel, magabiztosan ment; idősebb-

nek néztem. De aztán tüsszentett. Olyan helyes volt. – Nem felejtem el majd, ha legközelebb tüsszentek. – Aztán alaposan lehordott, amikor azt mondtam, hogy fiatal még mun-

kavezetőnek. Tetszik, hogy megvédte magát. Azt akarom, hogy egy lány magával húzzon… Nem is tudom… Olyan legyen, aki arra ösztönöz, hogy jobban dolgozzak. Jobb legyek.

– Kedveli a kihívást? – Nem. Magát. A kosárra pillant, nem tudja eldönteni, hogy tálalja-e a vacsorát, vagy

sem. Segítek neki: kinyitom a kosarat, és kicsomagolom a szendvicseket. – A versben olyan szerelemről van szó, amely sokáig tart. – Egy életen át – helyesbít szelíden. – Szerintem egy fiatalember mondja

a fiatal szerelmének, és azt hangsúlyozza, hogy mindegy, mit hoz az élet, mindegy, hogy elmúlik a szépsége, ő akkor is szeretni fogja. Inkább ígéret, mint vers.

– Nem bánná, ha megöregednék és elfonnyadnék? – Cseppet sem. – Miért? Azt akarja mondani, hogy mindenképpen megszerezne magá-

nak? Nem válaszol. Félrefordul, és a kérdésemen gondolkodik, és látom, hogy

mélyen magába száll. Talán nem mélyreható és iskolázott ez a folyamat, és nem járt elegáns iskolába (a rosetói fiúk többségéhez hasonlóan valószínű-leg harmadik elemi után abbahagyta a tanulást), de úgy elemez, ahogy csak az éles eszűek szoktak. Ezt világosan felismerem. Végül rám néz.

– Hiszek a kölcsönös vonzódásban. Tudja, hogy álló nap gépeket javítok, és megtanultam, hogy a gépeknek is van személyiségük. Ha az ember meg-találja a módját, mindegyiket be lehet indítani. Az emberek sem sokban kü-lönböznek. Ki kell találni, mire van szükségük, és meg kell adni nekik.

– És ez magát boldoggá tenné? – Úgy bizony. Ez maga a boldogság. Bármi áron nem kellene. Csak ak-

kor, ha szeretne. Nem vagyok az a típus, aki olyan lány után ácsingózik, akinek nem kell. De tudom, hogy tévesen ítél meg. Egyszerű, iskolázatlan embernek tart.

– Soha nem mondtam ilyet.

108

– Akkor mi másért ragaszkodna olyasvalakihez, aki elment? Az iskolá-zottság az egyetlen különbség kettőnk között.

– Én sem végeztem egyetemet. – Nincs is szüksége rá. A professzoroknak is tudna egyet s mást tanítani. – Gondolja? – Régóta nem gondoltam már az iskolára. Ahogy teltek a

hónapok és az évek, egyre kevesebbet jár rajta a fejem, mintha régi álom lenne csupán, amire ha visszatekintek, már nem is emlékszem, hogy vágy-hattam annyira rá, ahogy hittem.

– Furcsa, de azt gondolja, nem vagyok elég okos, pedig leginkább az eszéért csodálom. Hány tizenhat éves lány lesz egy gyárban munkavezető? Maga az első.

– Tényleg odafigyel. – Ha érdekel valaki. És miért is ne? Van a felszín, és van, ami alatta van.

És ami alatta van, az az igazi. Franco kibont egy finom szendvicset, és átnyújtja. Beleharapok. A tűzből narancsszín szikrák pattannak ki a tópartra. A lángok elgyö-

nyörködhetnek saját tükörképükben, mielőtt a hidegben kihunynak. Poha-ramat egy hóbuckába temetem, aztán Francóét is. Elveszem tőle a szendvi-csét, és szalvétába csavarom, majd félreteszem. Az ölébe ülök, és átölelem a nyakát.

– Döntöttem – kezdem. – Igen? – Szeretném, ha tovább olvasnál nekem. Nyakába temetem az arcomat, és visszaemlékszem az első napomra a

Rosetói Blúzüzemben. Emlékszem, hogy tudtam, hogy soha többé nem jár-hatok újra iskolába. Ahogy lemondtam arról az álomról, úgy engedem el ezen a hideg éjszakán Renatót is. Nem tarthatom elzárva a szívemet életem hátralevő napjain egy olyan férfiért, akinek ahhoz sem volt bátorsága, hogy istenhozzádot mondjon nekem. Jobb olyan mellett lenni, akinek fontosak vagyunk, mint olyan után vágyódni, akinek nem.

– Lehetne sietség nélkül? – Úgy lesz, ahogy kéred. – Franco megcsókol, de most nem lep meg.

Most felkészültem rá.

109

KILENCEDIK FEJEZET

Franco anyjánál nincs boldogabb ember a földön. Talán csak az anyám. És nem azért, mert 1931 áprilisa kivételesen csodálatos, és olyan meleg van, hogy a rosetói kertek máris csupa zöldbe és virágba borultak. Mrs. Zollerano azért boldog, mert a fia, Franco szerelmes. Mrs. Zollerano azt mesélte, hogy mindennap Szent Terézhez imádkozott, hogy ébredjek rá végre a valóságra. Anyámnak meggyőződése, hogy Szent Annához intézett fohászai boronáltak össze minket.

Amint beadtam a derekamat, és elhatároztam, hogy Francóval járok, be-láttam, mennyi pluszt jelent: a Garibaldi Avenue-n lakó, jó családból való, jó ember. Gyermekkori álmaim nem foszlottak mind szét, töredékeik valóra váltak. Elhagytam a delabole-i farmot, hogy ott éljek, ahol szeretnék. Ami-kor hozzámegyek Francóhoz, a városban lakunk majd. Saját házam lesz, a családom közelében.

Csak egy gond van. Amikor felmegyek a Karmel hegyi Boldogasszony templomának lépcsőjén, tudom, hogy Impeciato atya választ tud adni a kér-désemre. Szombat délutánonként három és öt között szokott gyóntatni. A húsvét előtti hetekben hosszú sor kígyózik a fülkéje előtt, mert a hívőknek határidőt szabtak: minden jó katolikusnak gyónnia kell feltámadás előtt. De most már túl vagyunk a húsvéti ünnepeken, és ismét üresek a padsorok. Lá-tom, hogy a gyóntatófülke pap felőli oldalán ég a piros lámpácska, ami azt jelenti, hogy Impeciato atya bent ül. A vétkező oldalán elhúzták a függönyt. Körülnézek, és Mrs. Stamponén kívül, aki az oltárterítőt cseréli, nincs egy teremtett lélek sem a templomban. Besurranok a fülkébe, és behúzom a füg-gönyt.

Keresztet vetek, és elmondom a gyónás előtti imát. Két hete voltam utol-jára gyónni. A bűnt, amit elkövettem, még soha nem említettem ebben a fülkében.

– Atyám, szerelmes vagyok egy kedves fiúba, és szükségem van a taná-csára.

– Folytasd, leányom! – Elkövettem valamit a múltban, ami gondot jelenthet. Úgy érzem, nem

követtem el bűnt, mert ha annak tekintettem volna, nem tettem volna meg. – Mint tudod, a bűnnek sokféle meghatározása van. – A katekizmus elég egyértelműen nyilatkozik ezzel a bűnnel kapcsolat-

ban, atyám. – Kifejezetten melyik bűnre célzói, leányom? – A testi kapcsolatra. Öt éve egyszer szerelmeskedtem egy fiúval, aki az-

után elment. Hozzá akartam menni feleségül, de nem így történt. És most másba vagyok szerelmes.

– Bármilyen ifjúkori eltévelyedés nem akadálya most a házasságnak – kezdi az atya.

– Nem értek egyet az „eltévelyedés” szóval. Mint már említettem, tuda-tosan tettem, amit tettem. Tisztában voltam a következményekkel, de ettől

110

még megtettem. Nem azért vagyok itt, hogy helyes vagy helytelen volt, atyám.

– Akkor hát miért vagy itt? – Meg kell-e mondanom a fiatalembernek, akit most szeretek, hogy nem

vagyok már szűz? Olyan hosszúra nyúlik a csend, hogy már-már azon töröm a fejemet, nem

szenderült-e el az atya, vagy nem ment-e ki, hogy kicsit kinyújtóztassa a lá-bait. A rácshoz szorítom a fülemet, és hallom a szuszogását, tehát biztosan gondolkodik. Mivel térdelek, lezöttyenek a sarkamra, és kicsit elengedem magam. Bizonyára eltart egy darabig. Milyen furcsa rituálé: titkokat vallunk be egy férfinak, aki nem lát minket.

– Úgy hiszem, nem kellene elmondanod a fiatalembernek, hogy mi tör-tént.

– Valóban? – Életemben először mosolygok a gyóntató-fülkében. Ponto-san ebben a válaszban reménykedtem.

– Mi haszna volna? A fiatalembert valószínűleg felzaklatná, mert melyik férfit hagyna hidegen ilyesmi? Ez a fiatalember olasz?

– Igen, atyám, és katolikus. Az atya felsóhajt a túloldalán. Az egyházmegye megköveteli tőle, hogy

munkája és küldetése középpontjában az álljon, hogy visszahódítsa Roseto sok évvel ezelőtti megalapítása idején a presbiteriánus hitre áttért olasz emigránsokat. Tudom, hogy nem akar túlságosan szigorúan megdorgálni, nehogy hanyatt-homlok elrohanjak a Garibaldi túlsó végén álló helyes kis templomba.

– A házasság újrakezdés lesz számodra. A paráználkodás bűn, ehhez két-ség sem férhet…

Emlékszem Renatóra és arra a szomorú napra, amikor meghalt az édesap-ja, és a gyöngédségre, amit együtt átéltünk, és hogy milyen volt a közelsége. Impeciato atya szavainak semmi közük ahhoz a naphoz, de van annyi sütni-valóm, hogy tudjam, az ember nem vitatkozik egy pappal.

– … de úgy tűnik, hogy azóta szűzies életet élsz. – Úgy van, atyám. – Szükségtelen bevallanom az éjszakákat, amelyeket

Francóval a tóparton töltünk, szerelmeskedéssel. Sosem mentem olyan messzire Francóval, mint azon az estén Renatóval, de aligha hiszem, hogy a részletek Impeciato atyára tartoznak.

– Akkor hát tartsd meg a titkot. Belefog a feloldozás imájába; könnyedén peregnek ajkáról a latin szavak.

Hallgatom, de máshol jár a fejem. Amikor most, akár ilyen homályosan is, de Renatóról beszéltem, az emlékeim hirtelen olyan világossá váltak. Talán a fülke sötétje miatt látom tisztán a múltamat. Mindig is szeretni fogom Renatót, és ez talán nagyobb bűn Francóval szemben, mint szüzességem el-vesztése. De mára már eléggé megbotránkoztattam Impeciato atyát.

– Menj Isten hírével, és ne vétkezz többé! – mondja a rácson keresztül. – Igyekezni fogok, atyám. – Egy férfi azért akar szüzet elvenni, hogy tudja, a feleségének van er-

kölcsi tartása. – Chettie eszik egy falatot a paniniből, a ropogós héjú, puha és megvajazott kenyérszeletekből készített sonkás szendvicsből.

111

– A férfi azért akar szüzet, mert nem akar konkurenciát. Ha a lány másik férfit is ismer, esetleg elkezdi őket összehasonlítani. – Kávét öntök a termo-szomból mindkettőnknek. –És mi a helyzet a férfiak erkölcsi tartásával? El-gondolkodtál-e már azon, hogy miért elfogadható, hogy egy férfi Heller-townban töltse az éjszakát a helybeli lányokkal, és alaposan kiszórakozza magát, de ha mi ugyanezt tennénk az ottani férfiakkal, ringyók volnánk?

Chettie a fejét rázza. – És minek kellene a nászéjszakáig várni? – Szerintem ostobaság. – A szüleid mit szólnának? – Mégis mit gondolsz? – tunkolom a kávémba az ánizsos pirítóst. – Lehe-

tetlen ilyesmiről beszélgetni velük. – Én azért nem teszem, mert attól félek, hogy a pokolra kerülök. Amikor

Anthony próbálkozik, a Karmel hegyi Boldogasszony templomának ablaká-ra emlékeztetem, ahol a fekete gödörben lángok égnek, és eszébe juttatom, mi lesz a tüzes fiatalemberek sorsa. Egy örökkévalóságig égnek, mint disz-nózsír a tűzben.

– Mit gondolsz, Isten tudja, mikor mész férjhez? – Hát hogyne tudná. A házasság szentség. – Á, szóval azt hiszed, hogy Isten egy nagy könyvet tart fent, és pontosan

számon tartja, mikor húzzák az ujjadra a gyűrűt. – Ez hitbéli dolog, de igen, hiszem, hogy Isten tudja. – Szerintem meg se nem tudja, se nem törődik vele. Chettie szeme elkerekedik ilyen pogány beszéd hallatán. – Jesszusom, Nella! Hát te nem vagy valami jó katolikus. – Messze nem vagyok olyan jó, mint te. – Akkor meg miért fáradsz a templomba járással? – Nem arról van szó, hogy ne hinnék a jóban és a rosszban. És szeretem a

misét, a rituálét, a zenét, vagy amikor a templomot a színes üvegablakokon át beáradó arany fény tölti meg. Szeretem a tömjénillatot és az áldozást. Amellett fontos is. Ha munkavezető akarok lenni, és Rosetóban akarok élni, templomba kell járnom.

– Igaz. Errefelé elvárják, hogy hívő légy. – Nem kell tudniuk, hogy amikor ájtatosan letérdelek, a szívem szerint

cselekszem, és legalább annyira hallgatok a lelkiismeretemre, mint egy pap-ra vagy egy püspökre.

– Így megfogalmazva nem is hangzik olyan rosszul. – Szerintem az embereknek nem szabadna Istent káromolniuk és paráz-

nálkodniuk, de van különbség e között és a között, hogy szeretünk valakit, és ezt ki is mutatjuk.

– Csak éppen jobb, ha házasságban teszed. Akkor biztonságban vagy. A férfi nem hagyhat ott – jelenti ki tekintélyt parancsolóan Chettie.

A testi kapcsolatra vonatkozóan most először mond valami értelmeset. Csak egy olyan lány tudja, mennyire igaz ez, akit már otthagytak.

Soha nem mondtam el Chettie-nek, hogy mi történt köztem és Renato között. Nagyon sokat segített, amikor Renato elhagyott, de soha nem árul-tam el, miért voltam olyan zaklatott. Talán könnyebb lett volna kigyógyul-nom belőle, ha nem lépjük át a határvonalat. Szeretkezés után minden meg-változott. Ez nem fellángolás volt, hanem imádat. Talán ezért telt öt évbe, hogy ne szoruljon össze a gyomrom, amikor rágondolok.

112

Bárcsak elmondhatnám Chettie-nek, milyen volt szeretkezni. Nem zu-hantam, mint bűnös, a pokol mélységes fenekére. Még vágytam is arra, hogy megismételjük azt az estét, de Renato sajna nem akarta, talán mert már akkor tudta, hogy nem akar elvenni.

– Ugye, egyetértesz? Hogy jobb házasságban? – faggat Chettie. – Hát persze. – Te és Franco…? – Még nem. Megkönnyebbülten sóhajt fel. – Helyes. Mert ha Anthony rájönne, hogy

ti igen, akkor sosem húznám ki június elsejéig, azt nyugodtan elhiheted. Elég volna, ha megtudná, hogy Zollerano és Castelluca csinálják, és több se kellene neki, hogy addig gyakoroljon nyomást rám, míg célhoz nem ér.

– Az a helyes, ha kivárod a nászéjszakádat. Ezért hát várj türelmesen. – Tudom, hogy nem szívesen hallod, de ha van egy kis sütnivalód, te is

addig vársz vele. Az olasz férfiak képmutatók. Könyörögnek érte, de való-jában nem akarják, hogy megtegyük. És ha beadjuk a derekunkat, életünk végéig az orrunk alá dörgölik.

– Az olasz férfiak nagy gyerekek. Azt akarják, amit akarnak, amikor akarják.

– Hát Anthonynak várnia kell. Chettie-vel elköltött ebédemre gondolok, miközben hazafelé sétálok a

munkahelyemről. Nem megyek a Garibaldi felé, inkább a Chestnutot válasz-tom, mert Mrs. Zollerano mindig elkap egy kis beszélgetésre. Néha legalább egy órát hallgatom a rosetói pletykákat, ma azonban forró fürdőre vágyom, és korai lefekvésre.

Amikor felmegyek Elena verandájára, gyereksírást hallok. Beosonok a házba, és hallom, hogy Elena Assuntát vigasztalja a konyhában.

– De édesem, mindig az igazat mondtuk neked. – De nincs mamám! – jajgat Assunta. – Van mamád, csak a mennyben – nyugtatja meg Elena. – Ellie Montagano azt mondta, hogy nem helyes, hogy hozzámentél a

papámhoz. És azt is mondta, hogy a mamám ebbe biztos belehalt volna. Leteszem a retikülömet, a kesztyűmet, és bemegyek a konyhába. Elena

csípőre tett kézzel áll, és Assuntát próbálja jobb belátásra bírni. Egy pillana-tig mintha anyámat és Assuntát látnám újra, ahogy a farm konyhájában vi-tatkoznak, és emlékeztetnem kell magamat arra, hol is vagyok.

– Butaság, Assunta – nyújtom neki a zsebkendőmet. – És most hagyd ab-ba a sírást!

A kis Assunta az anyjára ütött: szenvedélyes, büszke és soha nem elége-dett. Biztos, hogy ő provokálta ki a veszekedést Ellie Montaganóval.

– Nézz rám! – kérem. – A mamád szeretett téged. Nagyon várta már, hogy megszüless. De Isten úgy döntött, hogy a mennyekben van szükség a mamádra. – Most, hogy hangosan kimondom, rádöbbenek, milyen nevetsé-gesen hangzik. Különben is minek volna Istennek szüksége Assuntára? Még egy hárfajátékosra van szüksége, balról a harmadik angyal helye megürese-dett? De Assunta érdeklődve néz fel rám, így folytatom. – Te meg itt lent, a földön még picike voltál, és mind attól féltünk, hogy nem maradsz életben. Elena nénéd születésed pillanatától gondoskodott rólad. Mit gondolsz, Ellie Montaganónak lehet ez ellen kifogása?

113

– Nem hiszem. – Akkor hát itt voltunk mind: Elena nénéd, Roma és Dianna nénéd, a

nonnád és én, és mind csak veled törődtünk. És a papád látta, milyen jó anyád Elena nénikéd, pedig akkor még nem is volt saját gyereke. És amikor ezt látta, megszerette Elena nénikédet. Aztán összeházasodtak. És te is ott voltál az esküvőjükön.

– Akkor még kicsi voltam, igaz? – Igaz bizony. És nincs abban semmi rossz, hogy Elena nénéd gondosko-

dik rólad és a papádról, és Aurelia húgodról meg az öcsédről. Érted? Assunta bólint. Felnézek Elenára. – Minden rendben? – Elena is bólint. Felkapom a táskámat, kesztyűmet, és kimegyek. Eszembe jut, hogy a

Montaganók a Cemetery Roadon laknak, így arrafelé indulok. Útközben magamban füstölgők. A rosetóiak melegszívű, elragadó emberek, ugyanak-kor a merevségük és a bírálataik gyomorforgatók. Nem a hatéves Ellie talál-ta ki ezt a mocskos pletykát, hanem hallotta valahol. Az anyja, Isidora az egyik varrónőm volt az üzemben, és több pletykát lehetett hallani tőle, mint ahány a The Saturday Evening Postban megjelent. Fütyülök rá, kit vesz a szájára, csak az én családomat hagyja békén. Bekopogok a Cemetery Road 17.–be.

– Itthon van a mamád? – kérdezem a fekete fürtös kislányt. – Egen. – Rágózik, aztán megfordul, és hátraüvölt. – Mama, egy hölgy

keres! A kislány elszalad, és magamra hagy a verandán. Isidora az ajtóhoz jön.

A gyárból két tulajdonságára emlékszem, amik mindig is borzolták az ide-geimet: nem volt valami eszes, és folyton elkésett.

– Hogy vagy, Nella? – kérdezi mosolyogva. Isidora kicsi és kerek, mint egy orsó. – Fáradj beljebb, kérlek.

– Nem, nem. Erre már felfigyel. – Feldúltnak tűnsz. – Assunta, az unokahúgom sírva jött haza, mert a lányod mondott neki

valamit. – El sem tudom képzelni, mi lehetett az. – Továbbmondott egy megjegyzést arról, hogy a testvérem, Elena hoz-

záment Alessandróhoz. – Szörnyű! – kiált fel Isidora. – Örülök, hogy te is így gondolod. – Tudod, Ellie néha hall egyet s mást az iskolában. Szomorú, hogy a nő-

véred, Assunta ilyen tragikus körülmények között halt meg, de az emberek-nek nem lehet lakatot tenni a szájára. Nem várták ki a gyászév leteltét. Biz-tos, hogy csak ennyi hangzott el.

– Öt éve történt, és még ma is ez a legfőbb beszédtéma? Akkoriban az én fülembe is eljutott ez a pletyka, de nem törődtem vele. Rosetóban mindig beszélnek valamiről, és ha éppen mi vagyunk terítéken, csak reménykedhe-tünk, hogy hamarosan más témát találnak. És ez rendszerint be is követke-zik.

– A gyerekek egy iskolába járnak. Felmerülhet, kivált Elena és Alessand-ro saját gyerekei miatt.

114

– Nézd, Isidora, amikor a beosztottam voltál, az ebédlőben te voltál a legnagyobb pletykafészek. Akár meg is mernék esküdni rá, hogy a „gyere-keknek” semmi közük ehhez a gonosz pusmogáshoz, és ezt akár figyelmez-tetésnek is veheted. Ha Elenáról még egy hajmeresztő megjegyzést hallok valamelyik családtagod szájából, velem gyűlik meg a bajod. Megértetted?

– Ne nevettesd ki magad! – csattan fel, és összeszűkül a szeme. – Ráadásul gyerekekkel takaródzol, úgy terjeszted az alaptalan híreidet.

Én, ha mondani akarok valamit, kereken kimondom. – Megfordulok, és el-indulok a lépcsőn.

– Mi az ördögnek képzelitek magatokat, Castellucák? Csak egy rakás bugris vagytok! – kiabálja gúnyosan a szúnyoghálós ajtó védelmében. – Nagypofájú főnökasszony! Nagy dolog!

Elmosolyodom. Ha ennél sértőbbet képtelen rám és az enyéimre kitalálni, akkor minden rendben.

– Ne feledd, amit mondtam! – ismétlem, de nem nézek vissza. – Komo-lyan gondoltam!

Anthony és Chettie esküvőjével kapcsolatban arról a júniusi délelőttről

nem a gyönyörű menyasszonyra, sem a daliás vőlegényre vagy a fehér szeg-fűkkel és sárga százszorszépekkel feldíszített templomra fogok emlékezni, hanem az ökölharcra, ami Anthony nagynénjei között tört ki a Karmel hegyi Boldogasszony templomának lépcsőjén.

Anthony családja olyan népes, hogy minden helyet megtöltöttek, és még az oldalhajókba és a kórusba is jutott belőlük, nemcsak a templom részükre fenntartott padsoraiba. Az egyik nagynéni úgy érezte, méltatlanul mellőzték, mivel csak a leghátsó sorban kapott helyet. Amikor rivális sógornője, aki a második sorban ült, a kivonulási ének alatt elindult kifelé, a nagynéni meg-jegyzést tett rá. Szóváltás kerekedett, amit az orgonamuzsika szerencsére el-nyomott a tömegben, de amikor végre kijutottak a templom elé, kitört a ve-rekedés. Egyikük lelökte a másikat a lépcsőn, és ököllel, retiküllel püfölték egymást, tollas kalapok estek a földre. Chettie igen okosan úgy tett, mintha nem látná őket, és otthagyta a díszes társaságot Anthonynak az esküvőre kölcsönzött Cadillacjén, amely a Pinto's Hallba szállította őket a fogadásra.

– Ugye, milyen jók lettek a fényképek? – kérdezi Chettie, amikor ebéd-időben megmutatja őket. Az őszi hűvös szelek már betörtek Rosetóba, de a nap még melegen süt. Chettie-vel szeretjük a friss levegőt, és kint ebéde-lünk, nem abban az ebédlőben, amit Mr. Jenkins építtetett a munkásoknak.

– Remekek! És nézd csak! Nem is látni Rosa néni monokliját – mutatok a Marucci-klánt ábrázoló egyik csoportképre.

– Azt mondják, hogy a verekedés szerencsét hoz. De persze bármi sze-rencsét jelenthet egy esküvőn: eső, napsütés vagy éppen egy balhorog. Mindegy, lényeg, hogy most minden szerencsére szükségem lesz – vigyorog Chettie.

– Hogy érted ezt? – Gyereket várok, Nella! – Ó, istenem! – sikoltok fel, és megölelem. Tudom, menynyire vágyott

rá, és gyorsan teherbe is esett, hisz Anthonyval még csak három hónapja há-zasok.

– Reméltem, hogy egy időben leszünk várandósak – jegyzi meg.

115

– Valakinek elsőnek is kell lennie – válaszolom. – És örülök, hogy te vagy az.

– Mit gondolsz, Franco mikor teszi fel a nagy kérdést? – Fogalmam sincs. Tudod, hogy nem tartozom azok közé, akik a lelküket

is eladnák egy gyémántgyűrűért. Gondolom, majd felteszi, ha úgy érzi, itt az ideje.

– A Steckelnél látták. Chettie felvonja a szemöldökét, amikor Franco a szerszámosládájával le-

jön a lépcsőn. – Miről beszélgettek, lányok? – kérdezi. Még ma sem tudok betelni magas alakjával, erős karjával, nyakával.

Órákig el tudnám nézni, ahogy gépeket javít. – Rólad. – De Nella! – szörnyed el Chettie. – Tényleg? – Franco bedobja a ládát a furgon hátsó ajtaján. – Valaki a Steckelnél látott. Csak nem ékszert vettél? – kérdezem. – Megáll az eszem, Nella! – Szókimondásom megbotránkoztatja Chettie-

t. – Az órámat vittem oda csináltatni. – Franco beszáll a furgonba. – Jer-

seybe megyek. Hét körül érted jövök. – Begyújtja a motort, integet nekünk, és kifordul a parkolóból a Slate Belt Boulevard felé.

– Mi ütött beléd? Tönkreteszed a meglepetését! – Nem rajongok a meglepetésekért. – És a romantikával mi lesz? – Ó, romantika van bőven. Egyet se aggódj! Csengő jelzi az ebédidő végét. Utánanézek Chettie-nek, aki a kidolgozó-

ba indul. Megszüli a babát, akire az anyja majd napközben vigyáz, Chettie meg visszajön dolgozni. Rosetóban a nagyanyák magától értetődően folynak bele a gyereknevelésbe, és ha szerencsénk van, a nonna még velünk is lakik, és egy segítő kézzel, figyelmes tekintettel több van. A munkaidőt is a gye-rekekhez igazítottuk: reggel hét előtt kezdünk, és négyre kész is vagyunk, hogy együtt lehessünk a kicsikkel, miután hazajöttek az iskolából.

Saját otthonról álmodozom, és többnyire egy nagy, zegzugos, viktoriánus házat képzelek el a Garibaldin. Sok bútor, nagy konyha, és egy lakó: én. Szeretem Francot, de a házasságot második műszaknak tekintem a munka mellett, amit végzek. Az örökkévalóságig nem háríthatom el Francot, de úgy élvezem ezeket a kötelezettség nélküli vacsorameghívásokkal, hosszú autó-zásokkal és végtelen beszélgetésekkel teli estéket.

Eastonba megyünk, hogy megnézzük Norma Shearer új filmjét, az Egy szabad lelket. Útközben elmesélem Francónak, mi hír Chettie-nél. Örül ne-ki, de nem valami beszédes. Furcsállom a viselkedését. Talán megharagu-dott rám, hogy Chettie-vel róla beszéltem, és zavarba hoztam Steckel emlí-tésével. Talán tényleg az óráját adta be.

Franco a helyemre kísér, majd elmegy pattogatott kukoricáért. Körbené-zek a filmre beült párokon, és eltűnődöm, vajon hányan házasodnak majd össze, és ha igen, vajon boldogok lesznek-e. Van saját keresetem, és átfut a fejemen, hogy talán jobban sietnék férjhez menni, ha nem dolgoznék. Miért nem vágyom az esküvőre és a feleség címre, mint a többi lány? Némelyik alig bír várni, megragadja az első jelentkezőt, aki megtetszik neki, a többiek

116

meg odavannak, ha nem őket választják. Rosetóban még nem láttam boldog vénkisasszonyt. Keserűség és harag bujkál bennük, hogy ott ragadtak a ház-ban, amelyben felnőttek, idősödő szüléikről kell gondoskodniuk, unokahú-gaikra és unokaöccseikre kell vigyázniuk. Biztos felteszik magukban a kér-dést, amikor a gyerekekre néznek, hogy mi lehetett volna. Én miért nem te-szem fel? Talán a szívem sosem lett újra ép Renato után. Nagy dolgokban és apróságokban is összevetem Francóval. Nagyon különbözőek, de mindig Renato van előnyben. Franco egyetlen dologgal nem versenyezhet: Renato volt az első szerelmem.

Franco mellém csusszan, és átadja a friss pattogatott kukoricát, úgy, ahogy szeretem: vajasan. Bűntudatom van, hogy Renatóra gondolok, amikor Francóval vagyok, ezért arcon csókolom. Felém fordul, és gyöngéden szá-jon csókol. Gondolom, mégse haragszik rám azért, hogy a gyárban ugrat-tam.

A híradóban Roosevelt elnököt látjuk, és hidat építő munkásokat Wa-shington mellett. Tudom, hogy az emberek szenvednek, de ki tudja, miért, nemcsak szerencsésnek, de furcsán közönyösnek is érzem magam. A gazda-sági válságban semmi sincs, amin már ne mentem volna keresztül. A fellen-dülés éveiben a farmon küszködtünk, és néha kevésen múlt, hogy belebuk-junk. Kétségbeesett küzdelmünkben magunkra maradtunk, és most jómó-dunkban is egyedül vagyunk.

Az Egy szabad lélek cselekménye nyomasztó és bonyolult. Clark Gable egy gengsztert játszik, Lionel Barrymore az ügyvéd, aki kimenti a felelős-ségre vonás alól, Norma Shearer pedig Lionel lánya, egy merész fiatal lány, aki beleszeret Gable-be. Az apa, aki nagy piás, majd beleőrül abba, hogy a lánya egy gengszterért van oda.

– Figyelj! Most jön a legjobb jelenet – suttogja Franco. – Te már láttad? – súgom vissza. Bólint. Hát ez nagyon különös! Eastonig jött, hogy megnézze a filmet, és

most újra itt ül? És kivel látta először? Miért nézi meg újra? Clark Gable nyíltan megmondja Norma Shearernek, hogy őt szereti, a nő

ellenáll, majd értésére adja, hogy viszontszereti, és semmi sem választhatja el őket egymástól. Franco a kezem után nyúl, hogy megfogja. Ujjainkat ösz-szefonja. Aztán valami hideget érzek a gyűrűsujjamon. Eljegyzési gyűrűt húzott az ujjamra! Lenézek a téglalap alakúra csiszolt gyémántra, és örö-mömben felsikoltok.

– Pszt! – szólnak rám a körülöttünk ülők. Odahajolok, és megcsókolom Francot. Átölel, és magához szorít. Lecsúszunk a széken, és csókolódzunk.

– Elfogadsz? – suttogja. – Igen – válaszolom. Közös jövőt szeretnék felépíteni, és ahogy ott ülök

Franco mellett, úgy érzem, ő az, akivel meg akarom osztani az életemet és a munkámat.

Hazafelé hozzábújok, és a tarkóját masszírozom vezetés közben. Válla fölött megnézem a gyűrűt. Gyönyörű; fantasztikusan csillog a mellettünk elhaladó autók reflektorfényében.

– Ami azt illeti, meg sem kértél. – Mire? – adja az ártatlant. – Ne szemtelenkedj! Nem kérted meg a kezemet. – Hozzám jössz feleségül?

117

– Nem tetszik ez a hangvétel. – Leszel-e a feleségem? – Sokkal jobb. Úgy hangzik, mint Yeats. – Köszönöm. Mikorra szeretnéd az esküvőt? – kérdezi Franco. – Mit szólnál a tavaszhoz? – Mit szólnál a holnapi naphoz? Felmegyünk Sailor's Lake-hez, és egy

békebíró előtt kimondjuk a boldogító igent. – A katolikusok nem szöknek el – emlékeztetem. – Mármint a jó katoli-

kusok – de amint kimondom, érzem, mennyire ironikusan hangzik. – Serafina DeMarco nagynéném elszökött. – Ő nem számít. Nem volt más választása. – Ej, de csípős a nyelved! Látogassuk meg inkább Impeciato atyát. –

Franco lekanyarodik az útról. – Ez nem úgy fest, mint a Karmel hegyi Boldogasszony paplakja. – Fran-

co egy tisztásra hajt. Előttünk egy vörös téglás pajta áll, amit lámpások vilá-gítanak meg. Franco odahajt elé, és megáll.

– Mi ez? – szeretném tudni. – Delabole-i lány létedre igazán illene felismerned egy pajtát. – Nem úgy értem, hanem mit keresünk itt? – Chettie elrontotta a meglepetést, de ezt már nem hagyom elrontani. –

Franco kézen fog, és bevezet a pajtába. Egy sámlin öregember szunyókál a boksznak dőlve. – Mr. Finkbeiner! – Franco gyöngéden megrázza az öreget. – Uram!

Mr. Finkbeiner felriad. – Á, Franco! Befogtam a lovat. Minden kész. Jöjjenek. Mr. Finkbeiner kivezet minket a csűrből. Ló álldogál a szénásszekér elé

fogva. – Ültél már nyitott oldalú szénásszekéren? – Tizenhárom éves korom óta nem. Franco felsegít a bakra. Mellém ül. – Viszlát! – szól oda Mr. Finkbeiner-

nek. – Olyan romantikus vagy – sóhajtok fel. – Romantikus szerelmem van, kénytelen vagyok állandó készenlétben

lenni. Franco magához von. A ló egy tágas, sötét mezőre húzza a szekeret. Lát-

hatóan tudja, merre jár. Emlékszem, amikor apámmal kiskoromban a me-zőnkön szántottunk az ekével. Mintha sosem lett volna elég hosszú a nap, hogy elvégezzünk minden munkát. Ugyanez az érzés kínoz ma este is: féle-lem, hogy nincs elég idő. Hogy még ennek a pillanatnak a boldogsága sem tart örökké, még a Steckelnél vett gyűrű bizonyságával sem.

– Bármit megtennél, hogy kettesben maradhass velem – ugratom, hogy elhessegessem sötét gondolataimat. – Szénásszekeret béreltél? Esküszöm, ilyen még nem volt.

– Tudod, mennyire elegem van már abból, hogy hazavigyelek a Dewey Streetre? Nem bírom tovább. Aztán amikor hazavittelek, én is hazamegyek a szobámba, amelyben felnőttem, és úgy érzem, mintha börtönben volnék. Életem végéig egy ágyban akarok aludni veled.

118

Franco megállítja a lovat, lehajol, és megcsókol. Leugrik a bakról, és át-jön az én oldalamra. Leemel, és hátra visz. Közben csókokkal borítja az ar-comat. Úgy érzem, nem is megszállott, nem is szerelmes vagyok, hanem ki vagyok éhezve rá. Letesz, aztán leveszi a zakóját, és leteríti a friss szénára, végül gyöngéden ráültet. Magamhoz húzom, és nevetünk. Ide-oda gurulunk a szénában, amitől úgy repked körülöttünk, mint a konfetti. Csókolódzás közben a hold el-eltűnik, majd újra kibukkan a felhők mögül, mintha fi-gyelmeztető fényjelzéseket adna. Nem veszek róla tudomást, hanem Franc-óra fekszem, és két kezem közé veszem az arcát.

– Azóta szeretlek, hogy először megpillantottalak – suttogja. – Soha ne hagyj el!

Az utolsó esküvő, amit Impeciato atya, a Karmel hegyi Boldogasszony

plébánosa nyugdíjba vonulása előtt tart, holnap reggel, 1932. március l-jén lesz, amikor Antonella Margarita Castelluca és Franco Danielo Zollerano örök hűséget esküsznek egymásnak. Nekem Elena lesz a tanúm, ahogy én az övé voltam, Francóé pedig a bátyja. Elena varrta a menyasszonyi ruhámat, egy két rétegben, lépcsőzetesen szabott, pezsgőszín selyemszatén ruhát, há-romnegyedes, bő, japán szabású ujjal. A fejdíszt, egy széles szaténpántot, angyalhaj ékesíti. Chettie irányítja az esküvőt, akinek már kerekedik a po-cakja.

Valami régi: egy piros zsebkendő, amit Francótól kaptam az első munka-napomon a gyárban – ez lesz a harisnyakötőm. Szépen masnira kötöm a tér-dem fölött. Elena egy csodatevő Áldott Szűzanya medált adott, ez lesz az új, amit a ruhámra tűzök. A kölcsönkért Chettie rózsafüzére lesz, a kék pedig egy szál írisz a fehér rózsacsokromban.

Lefoglaltuk a Pinto's Hallt, Francóra ráigazították a szmokingot, a ház, amit most bérlünk, de amit reményeink szerint egyszer majd megveszünk, egy emeletes téglaház a Garibaldi Avenue 169. szám alatt. A ház mögött egy hosszú, jó földű telek van, ahol kertet akarok csinálni.

Amint megállapodtunk az időpontban, lementem Marcella cukrászdájá-ba, és megrendeltem a tortánkat. Egy tízrétegű sárga tortát választottam, fe-hér cukormázzal. Szakmánk jelképeként marcipántűk és spulnik táncolnak a torta oldalán.

Alessandro bement Philadelphiába, hogy elhozza papát és mamát, akik pár héttel korábban, most térnek vissza Roseto Valfortore-i rendszeres sza-badságukról. Papa szívhez szóló levelet írt, amit mindig nagy becsben fogok tartani. Azt írta, hogy leginkább az ítélőképességemben bízik, és megtisztel-tetésnek tekintik, hogy Francot választottam. Amikor megmutattam Francó-nak a levelet, ő is ugyanúgy meghatódott, akárcsak én.

– Gyertek, gyertek, kezdődik! – kiabál Chettie a templom lépcsőjének te-tejéről.

– Jövünk! – kiabálok ki Franco autójából. Franco odajön az én oldalamra, kisegít, és megcsókol, ahogy a járdára emel.

– Nem értem, minek ez a próba. Mi ebben a nehéz? – kérdezi, ahogy felmegyünk a lépcsőn.

– Impeciato atya azt szereti, ha minden fennakadás nélkül zajlik. Chettie és Anthony vacsorát készítettek, és mindkettőnk családját meg-

hívták. Amikor benyitok, papa üdvözöl.

119

– Remekül nézel ki, papa! – ölelem meg. – Bronzata! – Egy láda ajándékot hoztam odaátról. El sem fogjátok hinni. Csipkét,

ágyneműt, még dugóhúzót is. Olasz rokonaitok nagyon örülnek a boldogsá-gotoknak.

– Én örülök, papa. Chettie, az esküvői próbák veteránja, pontosan tudja, hol kell állnom pa-

pával a templom végében. Bekukucskálok az ajtórésen, és látom, hogy Impeciato atya az oltárnál az órájára pillant. Chettie végigvezet bennünket az oltárhoz. Elena mint nyoszolyólány pár lépéssel előttünk megy.

Az oltárnál Franco vár rám. Magas, jóképű és erős, vagyis mindaz, amire azonnal felfigyeltem a gyárban, amikor először megpillantottam. Nehéz ösz-szeegyeztetni azt a képet, akinek akkor láttam, azzal az emberrel, akivé vált. Nem mintha Franco Zollerano a kedvemért megváltozott volna, inkább egymást csiszoltuk. Lágyabbá, türelmesebbé tett, én pedig reményeim sze-rint önkritikusabbá tettem őt.

– Oda, ha szabad kérném… – mutat Impeciato atya az áldoztató rács mö-götti lépcsőre. – Maga meg, Franco, kérem, jöjjön ide hozzánk – mutatja ismét a helyet. Franco odalép, megfogja a kezemet, és Impeciato atya felé fordulunk.

Az oltártól jobbra, a sekrestyéből kilép egy pap. Lehajtott fejjel a taber-nákulumhoz megy, és a kis, aranyozott ajtó mellé állítja a serleget és az os-tyatányért. Ismerősnek tetszik, és bár igyekszem Impeciato atyára figyelni, tekintetemet mindig magára vonzza a nekünk háttal álló fekete ruhás alak.

Impeciato atya szeretné meggyorsítani a próbát, és odaszól a papnak: – Lanzara atya! Összezavarodom, amikor meghallom a nevet, aztán zakatolni kezd a szí-

vem. Erősebben szorítom Franco kezét. A pap megfordul, és ránk néz. Ugyanaz a vörösesszőke haj, erős áll, tiszta kék tekintet. Renato. Az én Renatóm.

Chettie és Elena, akik hozzám hasonlóan elképedten néznek rá, közelebb jönnek. Franco zavartan néz le rám. Végül én töröm meg a döbbent csendet:

– Renato? Te pap vagy? – Igen. Elmosolyodik, de nem szégyenlősen, inkább szívélyesen. Térdet hajt,

majd az oltár elé jön. Ugyanolyan vonzó, mint régen. A papi ruha jelmez-ként hat rajta, és egy pillanatig úgy érzem, mintha csak eljátszanám az es-küvői ceremóniát, és végszóra Renato lépett volna színre, hogy megment-sen.

Renato kezet nyújt Francónak: – Gratulálok. – Majd megfogja a kezemet. Nem néz a szemembe, hanem

valahova a fejem fölé, és melegen mondja: – És neked is. – Mikor lettél pap? – szalad ki Chettie száján. – Tavaly tavasszal, Rómában. Derékból kicsit meghajol, mintha jelezni akarná, hogy vége a kellemes

magánbeszélgetésnek. Chettie-re nézek, ő meg rám. Nem tudjuk, mit gon-doljunk.

Hát ez történt Renatóval! Nem tűnt el a föld színéről, nem vett el egy lányt Allentownban, nem hagyta el az országot. Belépett a papneveldébe, és

120

pappá szentelték. De miért? A világon róla tudtam volna utoljára elképzelni, hogy papnak megy! Szerette a nőket, a szép ruhákat, a költészetet.

– Ő lép a helyemre – közli Impeciato atya. – Az új lelkipásztor. A püspök úgy vélte, a legjobb választás egy rosetói születésű pap lenne, és én teljes szívemből egyetértettem vele.

– Örömmel látok viszont mindenkit. És most nem tartom fel tovább a próbát – közli kurtán Renato, és távozik.

Impeciato atya tovább hadovál az esküvő menetéről, hogy mikor mi kö-vetkezik, mikor lépünk az Áldott Szűzanya szobra elé az Ave Mariára, de én másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy berohanjak a sekrestyébe, és be-széljek Renatóval. Öt éve várok a magyarázatra, és még ha szent frigyre ké-szülök is lépni Francóval, tudni akarom, Renato miért hagyott el. Franco ér-zi, hogy nem itt jár a fejem, és megszorítja a kezemet, hogy visszarántson a valóságba. De a pillanat, a mi pillanatunk odalett. Visszazuhantam arra a napra, amikor Renato levelét kihúztam az ajtórésből, amikor visszautasítása teljes súlyával szakadt rám azok után, hogy a legteljesebben szerettem. Fo-rog velem a világ. Chettie odasúgja, hogy mindjárt vége a próbának.

– Levegőre van szükséged. Chettie-nek igaza van. Ha kimegyek a levegőre, rögtön jobban leszek.

Elpróbáljuk a fenséges kivonulást, de én rekordidő alatt sietek végig az ajtó-ig, és szinte futva igyekszem kifelé.

Amikor az ajtóhoz érünk, Franco kinyitja előttem. Kilépek, és a korlátba kapaszkodva próbálok talpon maradni.

– Ilyet még nem éltem – morogja Franco. – Jesszusom! – Légy szíves, ne átkozódj. – Kérésnek szánom, de parancsként csattan.

Amikor azonban Francóra pillantok, és látom zavarát és megbántottságát, amely nemcsak Renato visszatérésének, hanem az én reakciómnak is szól, megsajdul a szívem. Holnap ilyenkor Franco a férjem lesz, és ez a pillanat nem hozhat számára mást, csak boldogságot. – Bocsáss meg, Franco! Bár-csak tudtuk volna előre!

Franco magához ölel, miközben a nyomunkban Chettie, Elena és papa is kilépnek a templomból.

– Pap – gúnyolódik papa. Végigsimítja a kalapja karimáját, majd keze élével benyomja a tetejét. – A város aranyifja plébános lett! Ilyesmi is csak Amerikában fordulhat elő.

Esküvőm napjának reggelén csend honol Elena házában. Lemegyek a

konyhába, és felteszem a kávét. Kinyitom az oldalra néző ablakok zsalugá-tereit, és kinézek. Vékony hóréteg takarja a földet. A nap most kukkant ki a hegy mögül, és ragyogó fénybe vonja a Dewey Streetet. Havazott az eskü-vőm napján! Kíváncsi vagyok, mit vonnak le ebből az öreg stregák. Az eső és a nap szerencsét hoz a menyasszony vagy a vőlegény számára, de a hó?

Friss tejet töltök a lábasba, míg fő a kávé. Figyelem a tejet, míg felforr, aztán gyorsan lehúzom a tűzhelyről, és egy bögrébe öntöm. Ma töltök meg tejjel utoljára egy bögrét. Hogy szerettem ezeket a reggeleket, amikor a töb-biek előtt már egy órával hamarabb fent voltam, és a konyha meleg csendjé-ben egyedül megreggeliztem. Ma reggel vagyok utoljára egyedül. E naptól fogva Franco reggelijét készítem el, aztán ahogy telnek az évek és megszü-letnek a gyerekek, az ő reggelijüket. Forog a gyomrom.

121

Nem értem, mi a jelentősége annak, hogy Renato ahhoz a naphoz közel tért vissza, amikor a férjemé leszek. És papként! Mást éreznék-e, ha egy fe-leséggel jött volna vissza? Igen! Akkor mást választott volna helyettem. Nem lenne még agglegény. Mit jelentett volna ez az esküvőm napján?

– Jó reggelt! – Elena lép be. A kenyérpirítóhoz megy, kenyérszeleteket tesz bele, majd leveszi a vajtartót a polcról, a szekrényből pedig a dzsemet. – Jól vagy?

– Igen. – Ne hagyd, hogy Lanzara atya elrontsa az esküvődet. Mindig meglep,

hogy Elena milyen pontosan tudja, mi játszódik le bennem. – Ne hívd atyának! – De most már pap. – Nekem nem. Neked talán. És Rosetónak. De nekem csak a volt bará-

tom. – El kellene engedned, Nella. A múltat. Őt. Az, amit akkor éreztél, ma

már nem érvényes. – Olyan lánynak látszom, aki egy pap után sóvárog? – Nem. De ha abba kapaszkodsz, amit egykor egymás számára jelentette-

tek, akkor az útjába áll a Franco iránti érzéseidnek. – Nem kapaszkodom semmibe – hazudom. – Tudok egyet s mást a múlt erejéről – folytatja. – Hosszú időbe telt, míg

el tudtam fogadni Alessandrót a férjemnek. Hogy már ne Assunta özvegy férjét lássam benne. Mindig másodiknak éreztem magam. Kérlek, ne hozd olyan helyzetbe Francot, mint amilyenben én voltam.

– Soha nem tennék ilyet. – Megszakad a szívem Elenáért, hogy ennyi éven át milyen nehéz helyzetben volt.

– Néha alig észrevehető. Néha fel sem tűnik, hogy ezt teszed. Alessandro sokszor úgy tett, mintha tudnom kellene valamit, vagy meg kellene értenem vele kapcsolatban olyasmit, ami számomra újdonság volt. És bár hosszabb ideje vagyunk házasok, mint Assuntával volt, soha nem feledhetem, hogy volt a közös életünk előtt egy másik élete is.

– Vigyázni fogok – ígérem, mert most látom csak be, hogy Francóval so-sem bántam óvatosan. Gondolkodás nélkül kimondok mindent, ami eszem-be jut. Soha nem fordult meg a fejemben, hogy szavaimmal esetleg sebet ejthetek rajta. De mostantól óvatos leszek; olyan gyöngéd kézzel érintem a szívét, ahogy ő az enyémet.

– Nagyon jó embert találtál. Ha hagyod, nagyon boldoggá tesz majd. Elena a szekrényhez lép, majd megterít a gyerekeknek. Nézem, ahogy

könnyedén végzi a napi teendőit. Mintha erre született volna. A világnak ez a kis sarka az övé; meleg, hívogató fészket épített magának. A legváratla-nabb helyen talált rá a boldogságra. Megfogadom, hogy követem a példáját. Otthoni életemben soha semmi nem ment olyan keresetlenül, mint a gyári munkám. Megkínlódtam azért, hogy be tudjak illeszkedni a családba. Eskü-vőm napján magamra veszem a kötelességet, hogy új családot teremtsek. Remélem, alkalmas vagyok a feladatra.

Roseto új plébánosa szerencsére nem bukkan fel az esküvőmön.

Impeciato atya régimódi nyugalommal és eltökéltséggel végzi a szertartást. A kórus a kellő pillanatban szólal meg, Pinto's Hallban gondoskodtak róla,

122

hogy egy órával tovább játsszon a zenekar, hogy a lányok vasárnap hajnalig rophassák. Francóval egy édes kis szállodába mentünk a Poconos mellett. Itt töltöttük a nászéjszakánkat. Egy gyöngysort kaptam tőle meg egy hálóinget. Én egy szerszámkészlettel ajándékoztam meg és egy pizsamával.

A szobánkból tökéletes kilátás nyílt a Delaware Water Gapre, a derékalj puha és süppedős, mint egy felhő. Szeretkeztünk, csokoládét ettünk, a jö-vőnkről beszélgettünk. Elterveztük, hogy gyerekeket szeretnénk, és egy nap együtt utazunk Olaszországba. Szeretném megmutatni Francónak a világot. Ő csak azt akarja, hogy az ő világában éljek.

Nászutunk egy hete alatt egyszer sem hoztam szóba Lanzara atyát, és Franco is hallgatott róla. De Renato tompa fájásként a szívemben zsibogott, ahogy öt éven át minden percben, és ezt a házasság sem változtatja meg egyik pillanatról a másikra. Nem akarom Renatót szeretni, nem akarom ezt az érzést, de ki tudja, miért, képtelenség szabadulni tőle. Úgy szeretném pe-dig elűzni ezt a tompa sajgást, de nászutam nem alkalmas rá. Amikor majd hazamegyünk, tudom, hogy ideje szembenéznem a démonommal.

Felmegyek a Karmel hegyi Boldogasszony lépcsőjén, akárcsak éveken át

annyi szombaton, hogy gyónjak. Szeretem ezt a szentséget. Úgy érzem, Is-ten megbocsátja halandó mivoltomat, és esélyt ad az újrakezdéshez.

Még sosem léptem be úgy a gyóntatószékbe, hogy közvetlen a paphoz akartam volna szólni. A pap csupán Isten szócsöve. Soha nem számított, ki a pap; megfelelt, ha Impeciato atya ült bent, de úgy is, ha Bangóiból jött át egy gyóntatóatya. Arctalan bűnös vagyok a gyóntatóatya előtt, aki hasonló-képpen arctalan marad előttem.

De ma ismerem gyóntatóatyám arcát. Ismerem a hangját. A kezét. Ka-romban tartottam, amikor sírt. Beszélgetni akarok vele. Illetlenség volna, ha bekopogtatnék a parókiára, vagy mise után térnék be, hogy Lanzara atyával beszéljek. Hiszen ez a férfi egykor szeretett. A városban nem csak én isme-rem a múltunkat. Nem kompromittálnám így sem őt, sem magamat. Mindig is azt fogom tenni, amit helyesnek ítélek, és a gyóntatófülke sötétjében, az egyetlen helyen, ahol nyíltan, szabadon beszélgethetünk, ki akarom önteni a lelkemet.

– Áldj meg, atyám, mert vétkeztem. Renato vagy nem ismeri meg a hangomat, vagy úgy tesz. Latinul imád-

kozni kezd, de félbeszakítom. – Én vagyok az, Renato. Nella. – Nella? – suttogja. – Igen, a te Nellád. Volnál olyan szíves elmondani, mi történt veled? – El akartam mondani, amikor beléptem a papneveldébe, de aztán úgy

véltem, jobb, ha békén hagylak. – Nem. Úgy lett volna a legjobb, ha eltűnés helyett beszélsz velem. – Soha nem hittem volna, hogy visszaküldenek ide. – Ha Kínába küldtek volna, akkor is magyarázattal tartoznál nekem. – A püspöknek volt egy terve, és semmivel sem lehetett eltéríteni tőle.

Arról álmodozik, hogy katolikus iskolát létesítsen itt. És kórházat is. Úgy tekint rám, mint egy második DeNisco atyára. Úgy gondolta, hogy a város szülötte az ügy zászlaja alá gyűjti a hívőket.

123

Hallgatom, és csaknem megesik rajta a szívem. Minden szenvedésem mellett igazi vezeklés lehet Renato számára visszatérni a városba, ahol fel-nőtt, vezetni azt a gyülekezetet, amely nyughatatlanságot ébresztett benne.

– A püspök egy idióta. Nem tartozol ide. Múltad van itt. És ennek a múltnak én is része vagyok. Talán kis része…

– Nem – tiltakozik csendesen Renato. – A levél, amit nekem hagytál, arculcsapás volt. – Összezavarodtam. Nem akartalak hitegetni. – Ha pap akartál lenni, vagy mást akartál volna elvenni, vagy akár egye-

dül akartad volna leélni az életedet, akkor is elég lett volna egy beszélgetés. Mégis mire kellett volna gondolnom ez alatt az öt év alatt?

– Sajnálom, Nella. – Sajnálhatod is. – Őszintén mondom. Sajnálom, hogy így cselekedtem. – Tudja, mit, atyám? Ennyi nem elég. A sors iróniája, hogy itt ülsz ebben

a gyóntatószékben, és bűnbocsánatot osztogatsz. Hát én nem tudok neked megbocsátani.

Leülök a sarkamra, és megpróbálom befogadni az igazságot: Renato va-lami mást választott, nem engem, és ebbe bele kell nyugodnom. Éppúgy másé lett, mintha a feleségével tért volna vissza. Jobban szerettem, mint ő engem, és ez nem kellemes állapot egy nő számára.

Azóta, hogy itt megvallom a bűneimet, most először húzom el anélkül a függönyt, hogy töredelmes megbánást tanúsítanék. Elhagyom a fülkét, majd a templomkapun át kilépek a Garibaldi Avenue-ra. Hosszú ideig állok ott, mielőtt elindulok az otthonom és a végzetem, Franco Zollerano felé. Ez alól a gyónás alól nincs feloldozás.

124

TIZEDIK FEJEZET

Amikor híre jön, hogy Mr. Jenkins elhunyt az otthonában, sem Franco, sem én nem vagyunk meglepve. 1939 őszére Mr. Jenkins már szinte teljesen átadta nekem a vezetést, és csak havonta látogat ide a fia, Freddie. Mr. Jenkins szívbetegsége, majd rákja ellenére is igyekezett kézben tartani a munkát, de annyira legyengült, hogy már képtelen volt New Jerseyből Rosetóba vezetni. Számított rám, hogy irányítom a termelést, és én meg is tettem; hálás voltam a lehetőségért. Bár Mr. Jenkins Johnny Bull volt, élete végére megtanulta tisztelni a rosetóiakat, és úgy tekintett rám, mint a lányá-ra, akire rábízhatja szeretett gyárát.

Rengeteg a dolgunk a két gyerek – hatéves fiunk, az ifjabb Franco (akit Frankie-nek szólítunk) és két hónapos húga, Celeste – mellett. Francóval ar-ról álmodozunk, hogy saját gyárat alapítunk, de annak ellenére, hogy min-den centet félreteszünk, még sok évnek kell eltelnie ahhoz, hogy meglegyen az indulótőke.

Freddie Jenkinsből hiányzik apja bája, és még inkább az üzleti érzéke. Jenkinsnek négy gyára van a vidékünkön: kettő Rosetóban, egy Pen Argylban, és a legújabb Martins Creek-ben. Freddie gyakran mondogatja, hogy bárki fel tud állítani egy rakás varrógépet a pennsylvaniai Slate Bekben, és már dől is a pénz. Hozzá mindenesetre dől. Francóval éjszakán-ként csak fekszünk az ágyban, és azt tervezgetjük, hogyan lovagolhatnánk meg a konjunktúrát.

Nem autóval visszük Celestét a templomba a keresztelőre, hanem betesz-szük a babakocsiba, és végigsétálunk a Garibaldi Avenue-n. Papa és mama most nálunk laknak, így Elenának és Alessandrónak több helye van gyara-podó családjuk számára (Elenának tavaly még egy kislánya született, Ma-ria).

Boldogok vagyunk, hogy papa velünk van, mert jó hatással van a fiunkra, Frankie-re. Frankie úgy véli, hogy a Garibaldi Avenue kizárólag az ő utcája, és átszalad a Zollerano nagyszülőkhöz, majd visszafut az én szüleimhez. Anyósomék nagyon sokat segítenek a gyerekek körül. Szüleim és anyósom felváltva vigyáznak a kicsikre, míg mi dolgozunk.

– Nagyon csinos – dicséri meg férjem a kalapomat, amit a Hess testvé-reknél vettem. Széles karimájú piros szalmakalap, a tetején selyemrózsák-kal. Bíborvörös szövetből varrtam hozzá kosztümöt. Myrna Loyt láttam az Új hatványokban egy ilyen ruhában, és az utolsó gombig hűen lemásoltam. – Szeretlek pirosban látni – csókol arcon a férjem. – Nyisd ki az ajtót a ma-mának, Frankie! – Frankie kinyitja előttünk a templomajtót, mi pedig bevo-nulunk.

Elena és Alessandro lesznek Celeste keresztszülei. Gyorsan meg kell ke-resztelnünk a kicsit, mert Alessandro egy hét múlva Olaszországba megy. Felvirágzott az importüzlete, de sokat kell utaznia. Elena nagyon megértő, de ahogy nő a család, úgy lesz egyre több a munkája is. Mégis sikerül bá-mulatosan megbirkóznia vele.

125

Lanzara atya vár bennünket. Az áldoztató rácshoz hív, ahol megkapom az „egyházkelő” áldást, amely a szülés után megtisztít, és felruház a joggal, hogy ismét részesülhessek a szentségekben. Renato egy gyertyát ad, amit meg kell gyújtanom.

Rám néz, és imádkozni kezd: – Ingredere in templum Dei, adora Filium beatae Mariae Virginis, qui tibi fecunditatem tribuitpolis. – Az oltárhoz ve-zet, ahol a meggyújtott gyertyát a gyertyatartóba helyezem. Visszamegyek az imazsámolyhoz. Amikor Renato hangosan imádkozza a Magnificatot, a szavak összemosódnak, de amikor azt olvassa: – Karja bizonyságot tett ha-talmáról: szétszórta a szívükben a gőgösöket, letaszította trónjukról a hatal-masokat, az alázatosokat pedig fölemelte3 –, a szavakat bocsánatkérésnek érzem. Amikor kezét az enyémre helyezi, hogy megáldjon, gyorsan elhú-zom. Amikor arcomra teszi a kezét, hogy feloldozzon, felnézek rá, és talál-kozik a tekintetünk. Hirtelen elönt a régi érzés, az, amit egykor egymás számára jelentettünk. Mint két régi szerelmes, a pillantásunkkal beszélge-tünk. Bármilyen röpke is a pillanat, meghittségünk valóságos és felvillanyo-zó. A baba gőgicsél, és gyorsan elkapom a tekintetemet. Felállók, a csalá-dom felé fordulok, és elmosolyodom.

– Tessék, édesem – adja át nekem a babát Franco most, hogy már meg-tisztultam.

Követjük Lanzara atyát a keresztelőmedencéhez. Nézzük, ahogy Renato megáldja a lányomat, és üdvözli a gyülekezetben. Körülhordozom a pillan-tásomat a testvéreimen, az unokahúgaimon és unokaöcséimen, a szüleimen és férjem szülein, testvérein, és rádöbbenek, milyen szerencsés vagyok.

– Jöjjön el hozzánk vacsorára, atyám – invitálja Renatót az anyósom. – Bocsásson meg, de készülnöm kell a holnapi misére. – De valamit csak kell ennie! – erősködik Mrs. Zollerano, aki egyébként

a nőegylet elnöknője, így kötelessége a papról gondoskodni. – Ne aggódjon, Mrs. Stampone nagyszerűen gondoskodik rólunk a pap-

lakban. – A mártása fele annyira sem tartalmas, mint az enyém. –Anyósom meg-

vetően húzza fel az orrát. – És ha később áthoznánk egy tányérral Lanzara atyának? – vetem fel. – Ó, igazán nem szükséges. Köszönöm a meghívást. Renato kimegy a sekrestyéből, majd a templomból is. Utánanézek, és elszomorít a gondolat, hogy egyedül fog vacsorázni. Miután lefektettük a gyerekeket, Franco bejön a konyhába egy csésze teát

inni. – Felviszem a teát – ígérem. – Nem. Neked is korán kell kelned holnap. – Franco felteszi a teavizet a

gázra. – Alessandro érdekes ajánlatot tett. – Igen? – Azt mondta, hogy oda tudja adni a gyárra a foglalót. De – Franco itt szünetet tart – inkább társulna velünk. – Istenem! Komolyan? – kérdezem, de rögtön meggondolom magam. –

Jó ötlet családtaggal üzleti kapcsolatba kerülni? – Aligha hiszem, hogy gondot jelentene – bizakodik Franco. 3 * Lukács, 1:51-52

126

De a férjemnek nincs olyan üzleti érzéke, mint nekem. Én inkább egy banktól kérnék kölcsön. Úgy érzem, nem helyes a családi és az üzleti dol-gokat összekeverni, mert szerintem nem működne zökkenőmentesen. Mi lesz, ha egy szállítmányt későn indítunk útnak? Ha egy gép helyett újat kell venni? Ha a legjobb varrónőink átmennek a konkurenciához?

– Nem tetszik az ötlet. – Akkor hát Jenkins fiának leszerződött szolgái maradunk. Ezt jobb öt-

letnek tartod? – Nem jobb, de aligha vagyunk szolgák. Most emelt a fizetésemen. – Nem elég – jelenti ki Franco. – De két év múlva elég lesz. – Tudom, kiszámoltam, ismerem a számada-

tokat. – Miért nem várunk? – Szerintem el kellene gondolkodnunk Alessandro ajánlatán. Inkább a

sógoromnak tartozom, mint hogy tovább dolgozzak Jenkinsnek. – Meggondolom – nyugtatom meg Francot, de már döntöttem. – Miért csinálod ezt? – kérdezi. – Mit? – Hogy azt mondod, átgondolsz valamit, amikor nem áll szándékodban

megtenni, amit kérek. – Nem értem, miről beszélsz. Mindig kikérem a tanácsodat. – Nem bízol az ítélőképességemben, Nella. – Nem erről van szó, Franco. Természetesen megbízom. De tizenhat éves

korom óta vagyok munkavezető. Van némi fogalmam arról, hogy működik a gyár.

– Ne beszélj velem ilyen foghegyről – förmed rám. – Nem lehet különvéleményem? – Most meg sértegetsz és eltereled a beszélgetést. Ez is jellegzetes takti-

kád. Franco megfordul, és elindul felfelé. Megállítom. – Mi baj? – kérdem. – Nem tetszik, ahogy nézel rá – mondja halkan Franco. – Kire? – Renatóra. Még mindig szereted. Nem hiszek a fülemnek. Valahányszor Renato közelében vagyok, kö-

zömbösen viselkedem. Alig szólok hozzá, ha misézik vagy áldoztat, nem is figyelek arra, amit mond. Imádkozni sem próbálok. Mégsem hazudhatok Francónak.

– Mindig is szeretni fogom, de nem úgy, ahogy te gondolod. – Feldúlt, amikor visszautasította a vacsorameghívást. – Nem dúlt fel. Csak megsajnáltam. – Miért? – Mert magányos. Nézz csak meg minket. Nekünk itt a család. Itt va-

gyunk egymásnak, itt vannak a gyerekek. Neki kije van? – A kutyafáját, hisz pap! Ő választotta. – Nincs benned semmi részvét? – Már akkor a sarkamra kellett volna állnom, amikor Lanzara visszajött.

De most nem engedek. Többé nem járunk oda templomba. – Miért nem?

127

– Mert nem akarom ezt látni. A feleségem vagy, és ha nem tudod elen-gedni, nekem kell elvágnom a szálat.

– Soha nem tettem semmi, de semmi rosszat, Franco. Esküszöm. Francónak könny szökik a szemébe. – Hiszek neked. Látom, hogy ő legalább úgy kínlódik, mint én. Azt hittem, kézben tartom

a dolgot, hogy mindez már a múlté. Nem adtam át teljes szívemmel magam a férjemnek, mert a szívemet örökre fogva tartja az, ami lehetett volna. Nem akarom Renatót szeretni! Nem akarok vele lenni. Csak azt akarom tudni, hogy téphetném ki véglegesen és maradandóan a szívemből.

– Sosem tennék semmit. Nem szeretem. Te vagy a férjem. A gyermeke-im apja. Szeretlek. – Gyöngéden megcsókolom Francot. – Soha nem okoz-nék fájdalmat neked. Kérlek, higgy nekem!

– Szeretlek, Nella. De tudom, mivel állok szemben. Mert nekem te vagy az első szerelmem. És soha nem tudnálak nem szeretni.

Franco felmegy a lépcsőn, és rám hagyja, hogy oltsak el, és zárjam be az ajtót. Vajon én választottam ezt az iszonyatos helyet múlt és jelen között, vagy ő talált meg engem? Szentül elhatározom, hogy bármibe kerül is, bol-doggá teszem a férjemet. Ha ezért el kell hagynunk a Karmel hegyi Boldog-asszonyt, akkor elhagyjuk.

– Nella! Nella, édesem! – Franco finoman felráz. – Öltözz fel! Kinyitom

a szememet. Franco már kabátban, kalapban áll, a fiam is. – Hány óra? – Éjfél. – Frankie kuncog, és a karomnál fogva rángat. – Megőrültetek? – Papának meglepetése van – mondja Frankie –, és nem hajlandó elmon-

dani, mi az. – Öltözz csak fel – biztat Franco. – Hova megyünk? – Titok. Papa és mama vigyáznak Celestére. Reggelre visszaérünk. – Rendben van. Egy hónapja mindent megteszek, amit a férjem kér, de ez a kérése már

mindennek a teteje. Ennek ellenére nem tiltakozom. Belebújok a ruhámba, harisnyát húzok, csizmát, és lemegyek hozzájuk. Franco termoszt és biscottit csomagol egy hátizsákba.

– Indulás! Kivezet minket az ajtón. Frankie rám néz, és vállat von, én is vállvonoga-

tással válaszolok. Franco az első randevúnktól fogva büszke volt a meglepe-téseire, kirándulásaira, szokásostól eltérő úti céljaira. Fel kellene panaszol-nom, hogy most az egyszer túllőtt a célon, éjnek évadján felverte a fiunkat, de féket teszek a nyelvemre.

Frankie hamarosan elszenderül a karomban. Franco bekapcsolja a rádiót, és fütyörészik, míg Philadelphia felé haladunk. Fogalmam sincs, mit ötlött ki.

– Hova megyünk, édesem? – kérdezem Philadelphia után vagy három mérfölddel.

– Láttad az útjelző táblákat? – Phillyben vagyunk, de mi olyan fontos itt, hogy ki kellett cibálnod

minket éjnek idején a meleg ágyunkból?

128

– Majd meglátod. Franco beáll egy csomó autóbusz és néhány teherautó mellé egy parkoló-

ba. Amikor kikapcsolja a motort, Frankie felébred. – Ott vagyunk? – Igen. Gyere, fiam! Franco kézen fogja a fiát, és elindulnak a parkolón át. Követem őket, és

amikor a parkoló járművek között elhaladunk, rájövök, hogy egy vándorcir-kusznál vagyunk, amely a legnagyobb a világon: a Ringling testvérek és a Barnum és Bailey cirkusznál.

– Csak azt ne mondd, hogy beállunk a cirkuszba – morgóm csak úgy ma-gam elé.

– Ott van, fiam. Cirkuszsátor hever a nyílt mezőn. Laposan széthajtogatták a földön, mint

egy ejtőernyőt. A narancssárga és fehér csíkos vászon vagy egy hektárnyi területet fed be. Ekkor hatalmas trombitálással, három idomár vezetésével egy elefánt jön le a rámpán, és odalépked a lapos vászon mellé. Hamarosan újabb elefánt jelenik meg, és a vászon túloldalára áll. Megjelenik a harma-dik is – ez egy kiselefánt –, és őt is a vászon mellé vezetik. Az egyik idomár belefúj a sípba, az idomárok egymásnak kiabálnak, majd az egyik elkiáltja magát: – Emeljétek! – És a három elefánt felsorakozik. Nyers erejükkel kap-ják fel a tartóoszlopokat. Az óriási sátrat pillanatok alatt felállítják.

Frankie csodálkozástól elkerekedett szemmel nézi, és alig hiszi azt a fen-séges látványt, ami elé tárul.

– Felállították a sátrat, papa! – Úgy ám. Az elefántok végeznek minden munkát. Nézem a fiamat és az apját, ahogy álmélkodnak. A szememet elöntik a

könnyek, az orrom csöpögni kezd. Olyan férfihez mentem feleségül, aki homlokegyenest másként látja a világot, mint én. Franco csupa csoda. Sírok, de nem a fiam csodálkozásán, vagy azon, hogy megadatott, hogy tanúja le-hessek a kettejük közti szeretetnek. Magam miatt sírok. Én csak abban hi-szek, amit látok. Ha nem foghatom meg, nem is tartom valóságosnak. Kép-zelőerőm gyakorlatiasságom mögé szorult. Nem tudom jól érezni magam, nem tudom elengedni magam, így azt sem tudom, hogyan kell élni. Azt hi-szem, nagyon szeretek, pedig nem így van. Abban a tekintetben sosem adom át magam, ami igazán számít. Nem adom meg férjemnek a szárnyalás, gyerekeimnek a varázslat örömét.

– Mit szólsz, Nella? – Franco a narancssárga és fehér csíkos sátrat bámul-ja, amely oszlopokon nyugodva üzemelésre készen áll.

– Csodálatos – mondom lágyan. – Megérte idejönni? – kérdezi, de nem veszi le a szemét az ügyes műve-

letről. – Azt meghiszem. – És akkor végignézzük az állatok királyi és fenséges

bevonulását a nagyszerű sátorba: elöl a lámák, aztán a medvék, a tigris és az oroszlán, végül a szorgalmas elefántok tűnnek el odabent.

– Olyan, mint Noé bárkája – jegyzi meg Frankie, aki az állatokat számol-ja.

– Majdnem – öleli át Franco a fiát. – Még soha nem láttam ennél szebbet – mondja a gyerek az apjának. – És

te, mama?

129

– Én sem – helyeselek. – Nem mehetsz. Túl vagy azon a koron. – Harminchárom vagyok. – Az már öreg! – hajtogatom a férjemnek, noha jól tudom, három rosetói

férfi is jelentkezett katonának, hogy Mussolini és Hitler ellen harcoljanak, és ők huszonkilenc, harmincnégy és harmincnyolc évesek.

– A hadsereg szerint nem. – Nem akarom, hogy elmenj! – fogom könyörgőre, de mindhiába. Franco

már határozott. – Van itthon segítséged. A szüleid a háború miatt nem utaznak Olaszor-

szágba, az én családom itt lakik velünk szemben. Máshogy állna a helyzet, ha nem volna, aki segítsen a gyerekek körül, de van. Azt akarom tenni, amit a lelkiismeretem parancsol – jelenti ki határozottan Franco.

– A lelkiismereted azt parancsolja, hogy őrizd meg magad épségben a gyerekeid és a feleséged számára – emlékeztetem a férjemet, de abból, ahogy elnéz mellettem és kibámul az ablakon, tudom, hogy vesztettem.

– Égető szükség van gépszerelőkre. És nincs az a szerkezet, amit ne tud-nék szétszedni, aztán összerakni.

– Kérlek, Franco. – Nézd, Nella, ha van asszony, akinek nincs szüksége férfira, akkor az te

vagy. – Homlokon csókol. – Gondolj a gyerekeidre és a jövőjükre! – Hiszen arra gondolok! Pénzt gyűjthetünk kötvényekre, vagy más mó-

don is részt vehetünk a háborús erőfeszítésekben. – Szeretnék hazaszeretetből példát nyújtani a fiamnak, és ez nem megy,

ha itthon maradok, és a gyárban dolgozom. Állj ebben mellém, édesem. 1941. december 7-e óta vitatkozunk ezen, amikor híre jött, hogy hadba

léptünk. Február van, és Franco elszánta magát, hogy beáll katonának. Már beszélt a toborzótiszttel, aki azzal kecsegtette, hogy harminchárom évesen is alkalmas még a katonai szolgálatra.

– Melletted állok. – Valóban feladom a küzdelmet. Francónak küldetése van, és senki, még az anyja sem állíthatja meg ebben.

Az egész család – Paganók, Zolleranók, Castellucák, a gyerekeink és én

– autóba szállunk, és elkísérjük Francot New Yorkba, ahol be kell vonulnia. A nyolcvanmérföldes utat végigsírom (három autó sorjázik egymás után, Franco vezeti az elsőt). A gyerekek kedvéért igyekszem erősnek mutatkoz-ni, bár Frankie már így is hősnek tekinti az apját, Celeste meg kicsi ahhoz, hogy bármit is felfogjon. Most már csak nekem kell beletörődnöm az elhatá-rozásába. Ránézek, és arra gondolok, amit mondott, hogy nincs szükségem férfira, pedig nincs igaza, mert kétségbeejtően nagy szükségem van rá, és felfoghatatlan a gondolat, hogy esetleg elveszthetem.

Elkeseredésemmel nem vagyok egyedül. Rosetóban sok család mond le a férfiakról: Chettie kisöccse, Oreste, Franco első unokatestvére, Paul is be-vonul. A gyárban szinte minden lánynak van férje, udvarlója vagy testvére, aki elhajózik. De akárhány férfi megy is el, minden asszony magányos és elkeseredett amiatt, ami reményei szerint csak átmeneti veszteség. Nem csak a férfiak mennek el, de két ápolónő is Angliába hajózik. Győzelemért – méghozzá mielőbbiért – imádkozunk.

130

Franco öccse is bevonult a haditengerészethez. Anyósomnak szembe kell néznie a lehetőséggel, hogy két fiát veszítheti el, mégsem hullajt egy köny-nyet sem. Csodálom a lelkierejét.

Furcsa érzés, hogy mi, olaszok az ellen az ország ellen viselünk hadat, ahonnan származunk. Nehéz felfogni, hogy a véreink ellen fogunk fegyvert, de tudjuk, mit gondolnak a szívük mélyén az olaszok, legalábbis a mi fa-lunkban. Nem akarnak diktátort. A férjemnek nincsenek kétségei Mussoli-nivei kapcsolatban: – Mennie kell – szögezi le egyszerűen.

Franco búcsúzóul megcsókolja az apját meg az anyját, aztán Frankie-t és Celestét, aki mindenféle mütyüröket dugdos az apja zsebébe. Utoljára en-gem szorít magához, aztán megcsókol. Amikor a bejárathoz kísérem, alig szól. Amióta összeházasodtunk, most először hallgat, én meg fecsegek. Igyekszem gyorsan összefoglalni az álmainkat; emlékeztetem arra, mit je-lentünk egymásnak, megígérem, hogy vigyázok a gyerekekre, és amikor visszatér, megvalósítjuk az álmunkat, és megnyitjuk a saját blúzgyárunkat.

– Nem aggódom – nyugtat meg Franco. – Helyes. Akkor ez azt jelenti, hogy óvatos leszel – próbálok mosolyog-

ni. – Ígérem. Egymásra nézünk, és nyomát sem látom már annak a fiatalembernek,

akivel tizenöt évesen a gyárban megismerkedtem. Nem egyszerűen csak idősebb, de felnőtt.

– Tudod, hogy teljes szívemből szeretlek. Maradéktalanul – szólalok meg.

– És én is szeretlek. – Gyere haza hozzám! – Hazajövök, Nell, megígérem. Franco beáll a sorba a többi újonc közé, és most látom csak, hogy a fér-

jem sokkal idősebb náluk. De tapasztalat és kézügyesség tekintetében fe-lülmúlja őket. Amikor bemegy az épületbe, ahol az újoncokat szállásolják el, megfordulok, és visszamegyek a családomhoz. Elena Celestét tartja a karjában, papa Frankie kezét fogja. Megfogadom magamnak, hogy történjen bármi, ettől a pillanattól fogva nem sírok. Megteszem, amit a férjem kíván, és megpróbálok nélküle élni. Nem mintha sok választásom volna.

Chettie-vel ebédidőben azt tervezgetjük, milyen lesz, amikor Francóval

végre meg tudjuk nyitni a saját gyárunkat. Kilenc hónapja ment el. Chettie öccsét a csendes-óceáni hadszíntérre küldték, és az utóbbi időben ritkábban ír. Hallunk olyasmit, hogy a háború már nem tart sokáig, de ki lehet ebben biztos?

Most, hogy a férfiak bevonultak, Freddie Jenkins – aki rossz látása miatt nem állhatott katonának – kihasznál bennünket, ahogy csak bír. A filmipar virágzik, és kezdő színésznőcskék, Lana Turner, Gene Tierney és a latin-amerikai bombázó, Carmen Miranda által viselt blúzokat gyártunk rakás-szám. Igen megörültünk, amikor megkaptuk a szabásmintát. A derékban megkötött virágmintás blúz, amelyhez vállpántos nadrág és teletalpú cipő dukál, most fantasztikusan nagy divat. A varrónők megküzdöttek a voálszövettel, de az eredmény látványos volt.

131

Frankie hetente egyszer ír a papájának. Francot bombázókban képzeli el, vagy egy csatatéren, puskával a kezében. Franco valójában egy angol hadi-anyaggyárban dolgozik. Csatából visszatérő repülőgépeket javít. A London-ra zúduló légitámadásoktól mindig megáll a szívverésem, de imádkozom, hogy Franco biztonságban van.

Amikor a katonai dzsip megáll a gyár előtt, hirtelen síri csönd támad, el-hallgat a gépek zümmögése. Közülünk egy lánynak, Mary Bozellinek, meg-halt a vőlegénye, és ez már csaknem egy éve volt. Aznap, amikor a hírt kap-ta, hazament, de másnap már bejött dolgozni. Munkába fojtotta a bánatát, és mind csodáltuk a lelkierejéért.

– Jaj, ne! – sóhajt fel Chettie. – Rossz hír… Torkomba ugrik a szívem, amikor a fiatal tiszt elindul felénk. – Kit keres, uram? – Concetta… nem tudom a vezetéknevet kiejteni. – Marucci? – Chettie-nek remeg a hangja. – Igen, asszonyom. – Én vagy az. – Az Egyesült Államok hadserege sajnálattal… Mintha távolról látnám és hallanám Chettie-t, aki bólint, és a tisztet hall-

gatja, aztán a szeme csupa könny lesz, és amikor a férfi kimondja a nevet, hogy Oreste Ricci, a könnyek legördülnek az arcán. A tiszt sarkon fordul, és elmegy.

– Szegény öcsém – zokogja Chettie. – Hogy mondjam el mamának? – Aztán a kötényzsebébe nyúl, és előhalássza Oreste fényképét. Lehajtja a fe-jét, és elmondja a litániát a mindenszentekről; emlékezteti őket, hogy fogad-ják be maguk közé az öccsét. Lehajtott fejjel állok mellette, de lesújtott a bánat; csak mozgatom a számat, de nem imádkozom. Egy ilyen pillanatban Istenbe kapaszkodom a legkevésbé. Miért könyörögnék hozzá, amikor el-vette tőlem azt, akit szeretek? De Chettie-t más fából faragták. Hit dolgában mindig is tiszta, egyértelmű álláspontra helyezkedett. Úgy ismeri a saját lel-két, mint a tenyerét. Valóságosnak tekinti, mint a világon a látható dolgokat, én pedig ezt sosem tudtam felfogni. Visszacsúsztatja a zsebébe a fényképet. – És ezek után az öcsém is meghalt…

– Hogyhogy ezek után, Chet? Mire gondolsz? A háborúra? – Nem. Papa szörnyű halálára. Oreste kiskora óta apa nélkül nőtt fel. Lát-

tam, ahogy az öcsém gondtalan, boldog kisgyerekből komoly kis harcossá cseperedett. És most még a sors is azzá tette.

Megölelem Chettie-t, aki azt mondja, hogy most el kell mennie, hogy kö-zölje a hírt az édesanyjával. Lemegy a lépcsőn, végigmegy a Garibaldi Avenue-n, és befordul a Dewey Streetre. Görnyedten, nehéz léptekkel megy, és a gyár még mindig olyan csendes, hogy tisztán hallom a léptei koppanását.

Oreste Ricci gyászmiséjére a Karmel hegyi Boldogasszonyba sereglik

minden férfi és nő, akinek fia, testvére vagy férje szolgál a háborúban. A pennsylvaniai Bangóiban megjelenő Hazai Front rendkívüli cikket jelentet meg Orestéről. A háború elmosta a különbséget az olaszok, a walesiek, az írek és a hollandok között. Rájöttünk, hogy mind egy csónakban evezünk. Már a „Johnny Bull” kifejezéssel is felhagytunk.

132

Renato gyönyörű gyászbeszédet mond; beszél Oreste gyermekkoráról, és elsorolja a Ricci család megpróbáltatásait. Bátorságukat és közös jellemvo-násukat emeli ki, és emlékeztet Carlo Riccire, az iskolai pedellusra. Renato magával ragadó és meggyőző szónok, de az érzések őt is elragadják, amikor a zászlót átadják Oreste édesanyjának.

Kíméletlenül fúj a novemberi szél, amikor kilépünk a templomból. Ma nem lesz temetés. A Ricci család reménykedik, hogy Oreste földi maradvá-nyait megtalálják, bár tengeren szolgált, és ennek igen csekély az esélye.

– Hogy vagy, Nella? – Renato vág át a tömegen, engem keres. – Jól. A család is jól van. – Van híred Francóról? – Még Londonban van. Eddig minden rendben. – Imádkozom érte. – Köszönöm. – Beszélhetnénk egy pár szót, Nella? – Persze. – Körülnézek, és bár lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha

mindenki rám szegezné a szemét. – Gyere velem. – Kínosan érzem magam, ahogy átvezet a tömegen, a té-

ren át a templom melletti irodához és paplakhoz. – Jó napot, Mrs. Stampone! – köszöntöm az önkéntest, aki rendben tartja

a paplakot. Mrs. Stampone felnéz, mosolyog, majd folytatja a portörlést. Renato az irodájába kísér, és becsukja az ajtót.

– Régóta nem láttalak misén. Mi az oka? – Pen Argylba járunk, a Szent Erzsébetbe – válaszolom. Eleinte pletykál-

tak rólunk, amikor nem mentünk többé a Karmel hegyibe, de aztán híre ment, hogy Pen Argylban akarunk gyárat

alapítani, és jobb kapcsolatot szeretnénk kialakítani a helyi közösséggel, ami persze nem volt igaz.

– Miért? – Franco döntött így. – Miattam? Bólintok, hogy igen. – Ettől tartottam. Beszélnem kellett volna vele. Amikor először nem lát-

talak benneteket a padban. – Nem lett volna jó ötlet. Renato az íróasztala mögé megy, és leül. Nem bírok ránézni. Még most

sem. Semmi bajom, ha nem látom, és háborítatlan a lelki békém, amikor nem gondolok rá.

– Tettem valamit, amivel megbántottam? Megrázom a fejemet. – Nem. Én tettem. – Mit? Megbántottad valamivel? De mivel? – Tudod, van a hitünknek egy tétele, amely szerint… – kezdem. – Igen? – … a szeretet sosem múlik el. – Nem is – feleli Renato egyszerűen; kétségkívül még most sem érti, mit

akarok a tudtára adni. – A férjem is így tartja. És ezért járunk a Szent Erzsébetbe. – Hát ez nevetséges! – emeli égnek a karját Renato, amikor végre megér-

ti. Eszembe jut a nap, amikor türelmetlen volt velem, mert felolvastunk va-

133

lamit, és nem tudtam helyesen ejteni a latin szavakat. – Olyasmi miatt át-menni egy másik plébániára, ami sok éve történt… Igazán fel nem fogha-tom.

De én igen. Renato eltökélt e kérdésben. Bár a múlthoz fűző szálak vé-konyak, már csak én kapaszkodom beléjük. A férjem néha jobban ismer, mint én saját magamat.

Puffanás hallatszik az iroda ajtaja előtt. Amilyen szerencsém van, Mrs. Stampone hallgatódzik, és az ügyeimet nemsokára szétkürtöli. Felállók, és hónom alá csapom a táskámat. Renato is feláll. A szeme közé nézek: ugyan-az az erő, ugyanolyan kék, de most másként tekint rám. Renatót, aki a negy-ven felé közeledik, tetterős magabiztosság jellemzi, ami az élettapasztalat-ból fakad. Bizonyos tekintetben ettől csak vonzóbb lett. Lobbanékonyságát és dagályos véleménynyilvánításait a született vezetőre jellemző higgadt és méltóságteljes nyugalom foglalta el. Az egyházközséghez tartozó hívők a vezetése alatt elemi iskolát építettek, és zárdát a szalézi apácáknak, akik az iskolában tanítanak. Idén ősszel lesz a középiskola alapkőletétele a templom előtti tér túloldalán. Kórházat is szeretne építeni a városban. Ha a közösség aktivizálásáról van szó, Renato fáradhatatlan. Akárcsak előtte DeNisco atya, ő is összegyűjtötte és egy cél felé ösztökélte Roseto lakóit, és kihozta belő-lük a nagylelkűséget és a becsvágyat. Eltökélte magát, hogy bővíti és fej-leszti a várost. És mégis, amikor ránézek, a költőt látom.

– Illik hozzád ez a feladat, Renato. – Hozzád is. Gyönyörű vagy, mint mindig. Megdöbbent a megjegyzése.

Illetlen, mégis vágytam rá. Mindig is tudni akartam, miként vélekedik rólam, még ha ez évekkel ké-

sőbb és egy másik életben történik is. – Köszönöm – suttogom. Köszönés nélkül távozom: nem búcsúzom el sem tőle, sem Mrs. Stampo-

nétól, aki az iroda előtt az ablakpárkányt törölgeti. És végre meghajtom a fe-jemet, és őszinte fohásszal fordulok Istenhez: Add, Uram, hogy Franco sér-tetlenül térjen haza.

134

TIZENEGYEDIK FEJEZET

– Balra, Franco! Balra! – kiabálom a földről a létrára, amelyen a férjem áll. – Túl magas! – Franco úgy tíz centivel lejjebb engedi a láncról lógó táblát. – Tökéletes! – kiáltok fel.

Kezemmel árnyékolom a szememet a napsütésben. Zsebemből előve-szem a napszemüvegemet. Felteszem, és amikor felnézek, élénkvörös ala-pon cirkalmas fehér betűkkel ezt látom: NELLA BLÚZKÉSZÍTŐ ÜZEM, ALAPÍTÁS ÉVE: I945.

– Mi a véleményed? – kérdezi Franco, amikor lemászik a létrán, és meg-áll mellettem a földön.

– Zollerano Blúzkészítő Üzemnek kellett volna elneveznünk. – Túl nehézkes. Egyébként is szeretem, ha emlékeztet, kinek robotolok. –

Franco átkarolja a derekamat, és arcon csókol. Úgy történt, ahogy terveztük: amint Franco hazajött a háborúból, a penn-

sylvaniai Bangorban a First National Bank kölcsönt adott, hogy beindítsuk az első saját üzemünket. Freddie Jenkins őrjöngött a dühtől, és még mérge-sebb lett, amikor az összes varrónő átjött hozzánk. Végül is bezárta a rosetói gyárát, de mivel három másikat nyitott Jerseyben, a Jenkins-vagyont nem érte kár.

A tizenkét éves Frankie és a hatéves Celeste nagyon örül a gyárnak. Papa

otthon várja őket, amikor hazajönnek az iskolából, és Franco anyja gyakran főz nekik vacsorát, amikor egy-egy szállítmány miatt sokáig vagyunk bent. Az új üzemmel kapcsolatos gondok semmiben sem különböznek azoktól, amik Jenkinsnél előfordultak, de ezek legalább a mi gondjaink. Első rende-lésünk régi barátainktól, a Rosenbergektől érkezik, akik nagy sikert értek el a hollywoodi blúzokkal. Most éppen a Jennifer Joneson, egy fehér vászon-blúzon dolgozunk, amelynek szivarzsebén hímzett ló látható. Úgy fogják vinni, mint a cukrot.

– Nagy szükségem van a segítségedre, Nella néni – mondja Assunta, amikor benéz az új üzembe.

Annyira hasonlít az anyjára, amikor ennyi idős volt, hogy Elenával néha elfelejtjük, hogy 1945-ben járunk, és azt hisszük, visszacsöppentünk a delabole-i farmra. Assunta magas, karcsú, anyja fekete szemét és fehér bőrét örökölte, sőt még a szeme közti ránc sem hiányzik, csak éppen Elena nagy hatással volt a kis Assuntára. Unokahúgomra bőkezűség és kedvesség jel-lemző. Megvan benne édesanyja hevessége, de hiányzik belőle összeférhe-tetlensége.

– Lanzara atya megkért, hogy szálljak versenybe a karneváli királynő cí-mért – folytatja.

– Nézd, szerintünk máris királynő vagy – válaszolom. – Tudom, Nella néni – nevet Assunta. – De itt másról van szó. Koronát

viselnék, és megkoronáznám az Áldott Szüzet. Nagy felhajtás. – Tudom. És kiskorom óta az. Ki más van versenyben?

135

– Elisabetta Sartori. A szülei Enzo és Caterina, farmjuk van Totts Gapben. És Ellie Montagano.

– Éppen ő? – Eszembe jut a fürtös hajú, rosszcsont kislány. – Nagyon szeretne nyerni. De főként engem akar megverni. – És mi kell ahhoz, hogy megverjük Ellie Montaganót? –érdeklődöm. – Pénzt kell gyűjteni, rengeteg pénzt – mondja a férjem, aki most lép be

az irodába. Felnézek rá az íróasztalom mellől. Pólóban van és munkanad-rágban, a keze csupa gépolaj. –A Római Anyaszentegyház Részvénytársa-ságnak nagyon sok dollárra van szüksége.

– Ne nyúlj semmihez, Franco! – Odanyújtok egy rongyot, és elengedem a fülem mellett a megjegyzését. – Hogy hívjátok azt a tizedet, amit vasárna-ponként a Szent Erzsébetben a perselybe tesztek?

– Tűzbiztosításnak – von vállat a férjem. Harminchét évesen még mindig ugyanolyan erős a karja és a nyaka, de hajában már ősz szálak csillognak.

– Nos, segítetek a versenyben? – fordul hozzánk Assunta. – A legnagyobb mértékben. De ha indulni akarsz, keményen kell dolgoz-

nod. Egy Castelluca-Pagano nem veszíthet. Elszánt társaság. A nap végén, amikor megszámoltuk a címkéket, és kitűztük a számokat,

Francóval végigjárjuk a gyárat, és leoltjuk a lámpákat. – A kidolgozóban is jártál? – kiáltok utána. – Igen, édesem. – Lekapcsolja a lámpákat, és átjön az üzemcsarnokon.

Felállók, és körülnézek. – Köszönöm, Franco. Szeretem a gyárunkat. – Átölelem a nyakát. – Té-

ged jobban szeretlek, de a gyárunkat is. – Tudom, hogy osztja az érzéseimet. Ő is ugyanúgy szereti a függetlenségünket.

Franco megcsókol, és az üzemcsarnok villanykapcsolója után nyúl. Le-fektet egy kidolgozóba odakészített selyemblúzbálára. Kigombolja a mun-kaköpenyemet, és már a blúzomon matat, s közben csókolgat. Nevetek, és magamhoz vonom.

– Ez szabályellenes. – A te gyárad. Változtasd meg a szabályokat – javasolja, amikor rám fek-

szik. – És mi lesz a Gene Tierneykkel? – suttogom. – Szerintem nem bánják. – Megcsókolja a fülemet, aztán a nyakamat. Amíg Franco a háborúban volt, próbáltam felidézni minden szeretkezé-

sünket. Közös életünk egyetlen apró részletét sem akartam elfelejteni. – Hát ehhez mit szólsz? – kérdezi, és magára von. – Jobb, mint szénában hemperegni. Franco nevet, és ennél édesebb hang nem töri meg a Nella Blúzkészítő

Üzem csendjét. Házról házra járunk Assunta unokahúgom karneváli győzelme érdeké-

ben. Amikor végzünk Rosetóval, Nyugat-Bangorban folytatjuk a kampányt, majd Bangor, Martins Creek, Pen Argyl és Flicksville következik. Munka után minden este felvesszük a húgaimat, Assuntát és egy halom jegyet, és szétszéledünk a környéken; egyszerre kétsaroknyit járunk végig. Nem hagy-juk ki a farmereket sem, és feltétlen megállunk Wind Gapben és Stone Churchben is. Elképzelni sem tudom, hogy Assunta versenytársainak hason-

136

ló munkaerő állna rendelkezésére. A húgaim ugyanolyan eltökéltek, mint én, hogy minden jegyet eladjunk.

A munka utáni kampányolástól kimerülten nyitok be a konyha szúnyog-hálós ajtaján. Vacsorám a tűzhelyen.

– Nem esel némileg túlzásba ezzel a királynőválasztással kapcsolatban? Kezdem azt hinni, hogy jobban akarsz nyerni, mint Assunta – néz rám a szemüvege fölött Franco, aki a konyhaasztal mellett újságot olvas.

– Ezt te nem értheted. – Melegíteni kezdem a pasta fagiolit. – Látod, ebben igazad van. Valóban nem értem. Miért olyan fontos, hogy

Assunta megnyerje ezt a versenyt? – Nézd, Franco, te nem a farmon nőttél fel, hanem a Garibaldi Avenue-n,

itt a városban. Amikor belátogattam Rosetó-ba, soha nem éreztem, hogy be-fogadnának. Amikor ide kezdtem járni iskolába, némileg változott a helyzet, de aztán abba kellett hagynom, és munkába kellett állnom. Emlékszem, hogy kislánykoromban a Marcella cukrászda előtt álltam, és fejben számol-tam ki, mennyit kellene félretennem, hogy a családomnak vehessek egy do-boz képviselőfánkot.

– Én sem gazdagságban nőttem fel. – Nem is a pénzről van szó, hanem az elismerésről. Kiskoromban a test-

véreimmel meg sem fordult a fejünkben, hogy a karneváli ünnepségekben városlakóként vehetnénk részt. A körmenet végén kullogtunk, mondtuk a rózsafüzért, és sosem hívtak meg a királynő udvartartásába, nem vihettük a nőegylet zászlaját, és nem csatlakozhattunk az iskolásokhoz.

– Szóval bizonyítani akarsz valamit. – Igen, magamnak. Azt szeretném, ha egy Castelluca a delabole-i farmról

egy nemzedék leforgása alatt jutna el a karnevál-királynői címig. Szerintem ebben nincs semmi rossz.

A férjem mosolyog, és tovább olvassa az újságot. Átkanalazom a pasta fagiolit egy tányérra, leülök, és nekilátok az evésnek. Lehet, hogy a Castellucák rövid idő alatt nagy utat tettek meg, de péntek este továbbra is babos tésztát esznek.

Assunta szívét-lelkét beleadja a verseny utolsó hetébe. Az idén olyan kí-

méletlen a verseny, hogy még New Yorkba is magammal viszek egy ma-roknyi jegyet, hogy a vevőimnek áruljam. Franco nem hisz a szemének, hogy még az államhatáron túl is próbálok pénzt szerezni Assunta kampá-nyához. Rosenbergék szívesen segítenek: a konfekció negyedben kereske-dőiknek és barátaiknak árulják. Nem jelent gondot számukra, hogy támo-gassanak minket, bár a pénz a római katolikus egyháznak megy. – A jó cé-lon ez mit sem változtat – mondja Sid Rosenberg, amikor átveszi tőlem a jegyeket. Biztosra vesszük, hogy erőfeszítéseik nyomán Assunta fejhosz-szal fog győzni.

Olyan ideges vagyok, amikor a befolyt összeget megszámolják a temp-lom közösségi termében, hogy otthon maradok, és inkább a telefonhívást várom. Boldoggá tesz, amikor Assunta telefonál, és közli, hogy győzött.

A győzelemnek pusztán egy hátulütője van: a vesztesekből lesznek a her-cegnők. Elisabetta Sartori, egy hosszú, aranyszőke hajú, nagy barna szemű lány igazán jól viseli a vereséget, bár az anyja, aki nem ülhet az első sorban, megorrolt ránk. Az anyjához hasonlóan kicsi és kerek Ellie Montagano lát-

137

szatra igen udvarias volt, az anyja azonban kiásott minden régi pletykát a családunkról, hogy keresztbe tegyen Assunta kampányának. Franco győz-ködött, hogy ne törődjek vele (végtére is minek köntörfalazni: Rosenbergék juttatták Assuntát a koronához). Assunta udvarába tartozik még Rosemary Filingo, Angela Martocci, Grace DelGrosso, Mary Jo Martino, Giuseppina Bozelli, Lucy Communale, Monica Spadoni, Laura Viglione, Helen Bartron, Violet Stampone, Kitty Romano, Rosina Roma, Rosemarie Gigliotti, vala-mint Eva és Angela Palermo.

– Mama? – Celeste lép a szobába. – Siess, édesem. Át kell vinnünk Assunta ruháját. – Felnézek a varrásból;

az utolsó ruhapróbán két helyen is szűkítenem kellett a ruha derekát. – Jól nézek ki? – forog körbe Celeste, aki Assunta egyik „koszorúslánya”

lesz. – Miért nem vettél harisnyanadrágot? – Nincs. Bokafixet veszek. – De bokafixet nem viselhetsz! – Nincs más. – Jaj, Celeste! – Leteszem a ruhát az ágyra, és átsietek Celeste szobájába.

Átkutatom a fiókját, míg rá nem bukkanok a bontatlan csomag fehér haris-nyanadrágra. – Tessék. Siess!

Visszamegyek a szobámba, és védőhuzatba teszem Assunta ruháját. Franco és Frankie kint várnak; Frankie akarata ellenére apród lett, fehér térdnadrágban és tollas kalapban áll.

– Hol van Celeste? – kérdezi Franco. Megfordulok, de nincs mögöttem. – Jaj, ez a lány! – Odaadom Francónak Assunta ruháját, és visszamegyek

a házba. – Celeste! – kiabálok türelmetlenül. Nem válaszol. Felmegyek a lépcsőn. – Mi a gond, Celeste? –nyitok be a szobájába. A harisnyanadrággal küszködik. –Várj, mindjárt segítek – mondom, és felrántom a térdéig, majd onnan a derekáig.

A Chestnut Street felé kerülve hajtunk át a Deweyra, mivel a Garibaldit a felvonulás miatt lezárták.

– Nagy tömeg lesz – jegyzi meg Frankie az ablakon kitekintve. – Nekem meg ezt a hülye kalapot kell viselnem!

– Nagyon fenséges – nyugtatom meg. – Ne légy ünneprontó! Amikor a Deweyra érünk, kipattanok a ruhával. Assunta már kombiné-

ben vár. Celeste utánam jön. Assunta haját feltűzték, bájos fürtökben hullik az ar-

cába. Ráadom a harangszabású fehér szaténruhát, amelyet deréktól felfelé gyöngyhímzés borít, hosszú, fodros ujja van, és több réteg fehér tüllszok-nyája. A szoknya olyan, mint egy habos fehér felhő.

Elena, aki sikkes halványkék kosztümben van, Assunta szoknyáját igaz-gatja. Mama Assuntára néz, és elakad a lélegzete.

– Istenem! Úgy nézel ki, mint édesanyád. – Tényleg? – Pontosan ilyen volt az esküvője napján. – Mama szemét elfutják a

könnyek. Elena átöleli mamát. Celeste felborzolja Assunta tüllszoknyáit. – Ne nyúlj hozzá, Celeste! – szólok a lányomra.

138

– Szeretnélek valamivel megajándékozni, Assunta. – Mama a zsebébe nyúl, és átnyújt Assuntának egy fekete kis bársonydobozt. – Édesanyád volt a legidősebb lányom, és egy nap neki akartam adni ezt…

Assunta kinyitja a dobozt, és kiveszi a kék zafírköves medaliont, amit hosszú évekkel ezelőtt papa adott mamának.

– Köszönöm, nonna. Nagyon szép. Assunta lehajol, én meg nyakába kapcsolom a láncot. – Tudod, mielőtt megszülettél, anyád azt szerette volna, ha Celestének

hívnak, mint a nonnádat. – Mint engem! – csipog bele büszkén Celeste. – Mint téged, édesem – simogatja meg Elena a lányom fejét. Assuntára nézek. – De amikor anyád halála után apád hazatért Olaszországból, egyetlen

pillantást vetett csak rád, és anyád után Assuntának nevezett el. Assunta szeme könnyes lesz. – Bárcsak itt volna most a mama! – Mind ezt szeretnénk – mondja Elena, bár az élete egészen máshogy

alakult volna. Körbevesszük Assuntát, a karneváli királynőnket, és megölel-jük. Nem pótolhatjuk az édesanyját, de legalább felidézhetjük számára, mennyire szerette őt a nővérünk.

A júliusi nap forrón tűz le a térre, amikor Assunta megkoronázza az Ál-dott Szűzanya szobrát. A háború után a város asszonyai felajánlották gyűrű-iket, hogy új koronát készítsenek a szobroknak: Máriának egy csillogó na-gyobb koronát, a Kisjézusnak, akit a karjában tart, egy kisebbet. Én egy arany pecsétgyűrűt ajánlottam fel, amit Francótól kaptam, és nagy büszke-séggel tölt el, amikor felnézek a koronákra, hogy Franco iránti szerelmem is beléjük olvadt. Volt, aki a karikagyűrűjét adta oda, de erre nem vitt rá a lé-lek.

Celeste és Frankie nagyon szépen viszik Assunta uszályát, amikor uno-kahúgom felvonul a templom lépcsőjén, hogy megkoronázzák. A szertartás nagyon megható, és tapsolunk, amikor Assuntát felsegítik a talapzatra a szobor mellé. Elena sír, ahogy végigvonulnak a Garibaldin. Unokahúgunk, a kislány, akiről Elena úgy gondoskodott, mintha vér szerinti gyermeke volna, magas, erős lánnyá serdült, és most a legnagyobb megtiszteltetésben van ré-sze, amit rosetói lány kiérdemelhet. Még az sem érdekes, hogy amerikai módra, jegyeladásból jutott erre a helyre. Abban a megtiszteltetésben volt része, hogy megkoronázhatja a védőszentünket, ami csakis boldog és sze-rencsés élet előjele kell hogy legyen. Akaratlanul is felmerül bennem, mek-kora utat tettünk meg a delabole-i farmtól idáig. Sok-sok éve elképzelhetet-lennek tűnt, hogy bármelyikünk is karneváli királynő legyen. De már nem vagyunk kívülállók. Az a sok év, amikor a Mária Társaságban küszködtem, a gyárban bizonyítottam a rátermettségemet, és védtem a család jó hírét, amikor Elena a sógorunk felesége lett, egy szempillantás alatt tovaszáll, mint a felvonulás kezdetén elengedett és az ég felé lebegő, fehér luftballon.

Assunta egyik kötelessége, hogy részt vegyen a karneválon. Emlékszem, hogy évekkel ezelőtt milyen izgalmas volt, amikor a királynő körbejárt. Assunta remekül végzi a feladatát, és mindenkit bevon a mulatságba.

– Micsoda nap! – jegyzi meg Renato, amikor megáll Alessandro édessé-ges standjánál, ami hagyományosan még ma is a templommal szemben, a

139

tér túloldalán áll, de Alessandro már évek óta a Karmel hegyi Boldogasz-szony templomának ajánlja fel a bevételt.

– Igen, atyám. – Köszönöm, hogy segítettél annyi jegyet eladni. Jó fényben tüntettél fel

a püspök előtt. – Jó ügy érdekében tettük, atyám. – Igen. Menzát akarok építeni az elemihez. A karneválból befolyó összeg

nagy segítséget jelent. – Várostervezőnek kellett volna menned. Az új iskolákkal és a parkkal

teljesen megváltoztattad a városképet. Nagyszerű munkát végeztél. – Köszönöm, Nella – mosolyodik el. – Bőkezűséged nélkül nem jutottam

volna idáig. – Amikor most Renatóra nézek, nem azt az arcot látom, amely-ről álmodoztam, vagy a szájat, amit csókoltam. A papi gallérra koncentrá-lok, és ez megtart az egyenes úton.

– Hírem van számodra, Nella. Elhelyeznek a Karmel hegyi Boldogasz-szonyból. Egy New York-i plébániára kerülök.

Elfacsarodik a szívem. Bár nem ide járunk templomba, mindig abban a tudatban éltem, hogy Renato az utca másik végén lakik. Összefuthatok vele a tűzoltóság ünnepi vacsoráján, az utcán, amikor este sétálok egyet. Renato Roseto része, nehéz a közösséget elképzelni nélküle.

– Sajnálattal hallom. – Az utódom szeptember első hetében kezd. Nagyszerű pap. Schmidt

atya. – A püspök nem olaszt küld? – Jót tesz majd a változatosság. Biztos megkedvelik az emberek. – Nagyszerű munkát végeztél Rosetóban. – Nem értem el minden kitűzött célomat. Kórházat is akartam építeni. A tömeg moraja és a kolbászos-paprikás stand felőli sercegés és kiabálás

mellett nehéz minden szót hallani. Renatóra nézek, ő pedig rám mosolyog. – Harmincöt éves vagyok – mondom. – Fél életemben ismertelek. – És még mindig hét évvel idősebb vagyok nálad. – Tudom. Öregember vagy – viccelek. Nevet. – Nella, én… – Nem kell semmit sem mondanod – szakítom félbe, és elkapom a pillan-

tásomat, mert hirtelen képtelen vagyok elviselni, hogy ránézzek. – Hiányozni fogsz – mondja csendesen. – Nem akartam másodszor is bú-

csú nélkül távozni. – Köszönöm. – Van megváltás, Nella. Néha nem kell ugyanazt a bűnt kétszer is elkö-

vetnünk. Renatót elvonszolja egy hívő, aki szeretné bemutatni a családjának. Nem

tudhatom biztosan, de úgy érzem, hogy hosszú évekig nem látom viszont. 1959 ősze nagy változásokat hoz a családunkban. Nem sokkal azután,

hogy a lányom, Celeste betölti a húszat, úgy dönt, hogy egy Philadelphiába valósi kedves nápolyi fiatalemberrel, Giovanni Melfivel novemberre terve-zett esküvőjének – ha lehet – még az angol királynő esküvőjét is túl kell szárnyalnia. A Karmel hegyi Boldogasszony templomát kalla liliommal dí-szítjük fel, a Bethlenem Szállót liliomfüzérek ékesítik, és a New York-i

140

Ötödik sugárúton levő ragyogó Sully butikban varrt ruháján több a gyöngy, mint az Ezeregyéjszaka meséiben.

– Még csodálkozol? – kérdezi a férjem, miközben a cipőfűzőjét keresi. – Celeste nem farmon nőtt fel.

– Celeste minden lében kanál, és ezt nem is hagyja hogy elfelejtsük. Po-kolian el van kényeztetve.

– Hallok ám minden szót! – kiabálja a szobájából. – Segítségre volna szükségem.

Bemegyek Celeste szobájába. Kombinében, harisnyában és harisnyatar-tóban áll. Amikor ránézek, elképedek, hogy már felnőtt nő. Hogy repül az idő!

– Gond lesz az uszállyal – jelenti ki. – Csak nem azért, mert három méter hosszú? – ugratom. De Celeste csodaszép: olyan, mint az óhazái faragott kámeákon a női

arcmások. Arcát rövid fekete haj keretezi, barna szeme élénken csillog. Olasz filmcsillagokra emlékeztet. Apja erős állát és az én orromat örökölte. De szebb nálam; ami azt illeti, a Castellucák és a Zolleranók legelőnyösebb vonásait gyűjtötte össze. Szerintem fiatal még a férjhez menéshez, de végül is ő döntött így. Még elsőéves volt Marywoodban, amikor úgy határozott, ez nem neki való. Giovanni megvárta volna, míg lediplomázik, de Celestének elege lett. És mint tudjuk, az én Celestémnek nem lehet nemet mondani.

– Gyönyörű vagy – mondom. – Komolyan mondod? – Persze. – Soha nem mondod – jegyzi meg csípősen. – Hogy érted? Hisz folyton mondom! – Még egyetlenegyszer sem mondtad, mama. – Nem igaz! – vitatkozom. – Jaj, kérlek, legalább az esküvőm napján ne veszekedjünk! Vészeljünk

át egy napot vita nélkül, jó? – Celeste leül a tükre elé, és finoman púderezni kezdi a homlokát.

– Tudom, hogy olykor összekapunk. – Enyhén szólva! – nevet. – Ebben nincs semmi mulatságos. – Vállára teszem a kezemet, ő pedig

felnéz rám. – Kérlek, mama. Ne kezdjük! Komolyan beszélek. – Én is. – Kifelé indulok. – Egyszerűen képtelen vagy felfogni – mondja a hátamnak. – Mégis mit? Hogy mindened megvan, amire csak vágysz? Hogy szép

házban élsz, és jó főiskolára jártál? Hogy nagy esküvőd van háromszáz ven-déggel a Bethlenem Szállóban, ahova harmincnégy éves koromig be sem tettem a lábamat?

– Tessék, már megint… A delabole-i farm sagája. A szegény Castel-lucák, akik feltörtek. Tehénistállóból a Garibaldi Avenue-ra.

– Jó, ha észben tartod. – Te gondoskodsz róla, hogy senki se felejtse el.

141

– Mert fontos. Az vagy, ahonnan származol. Az a kiindulási pont. Ha kezdetben semmid sincs, és mégis valaki leszel, és mindent megteremtesz a családodnak, az nem kis teljesítmény. Majd megérted, ha anya leszel.

– Jaj, kérlek! Az egész világgal tudatod, milyen keményen dolgoztál. Hát mondok én neked valamit: keményen törted magad, ez igaz, olyan kemé-nyen, hogy soha nem voltál itthon. Soha nem ültünk együtt asztalhoz…

– A nagyszüleiddel étkeztél. Mellettem sosem voltak mindkét oldali nagyszüleim, amikor a farmon gyerek voltam.

– Most nem arról van szó, mama, hogy neked mi volt, hanem, hogy ne-kem. Soha nem voltál itthon, és ezért is hagytam ott Marywoodot. Minek szerezzek diplomát, amikor nincs szándékomban magukra hagyni a gyere-keimet?

– Én sosem hagytalak el, Celeste. – Nem is kellett, mert itt sem voltál. Kérdezd csak meg Frankie-t. Nem

csak engem hagytál magamra. Celeste szavai késekként fúródnak a szívembe. Nem értem, miről beszél.

Hogy én elhagytam őket? Családban nőttek fel. Amikor megvettük az utca végében levő gyárat, a gyerekektől csak pár percre dolgoztunk, és mindent megadtunk nekik, amit mi nem kaphattunk meg. Celeste utazhatott. Vakáci-ózott! Mit tudtam én gyerekkoromban a vakációról? Celeste elment Atlantic Citybe és Miami Beachre, és olyan helyekre, amelyekről én csak álmodoz-tam, de ahova soha nem mehettem, mert dolgoztam. És miért? A gyerekei-mért. Ha nem az esküvője napja volna, ezt mind megmondanám. De kétlem, hogy meghallgatna; semmi sem érdekli, amit mondok.

– Gyere, Nella, készülődj! – húz magával Franco az ajtóból. – Hagyd Celestét.

Átmegyek a szobánkba, és öltözködni kezdek. Franco átmegy Celesté-hez, és becsukja maga mögött az ajtót. Nem akarom tudni, miről beszélget-nek. Ha Celeste tudná, milyen szegénynek lenni, akkor sosem beszélne ve-lem ilyen gyűlölködő hangon.

Amikor Franco visszajön, megfogja a kezemet, és így szól: – Celeste szeretne veled beszélni, szívem, mielőtt elindulunk a templom-

ba. Átmegyek Celestéhez. Szikrázó diadémot és fehér tüllfátylat visel, amely

felhőként lebeg az arca körül. – Bocsáss meg, Celeste! Celestének könnyes lesz a szeme, és most hasít csak belém, hogy sosem

volt sírós. – Tudom, mama. És ne haragudj a meggondolatlan, sértő szavakért. – Mindent elkövettem, szívem. Remélem, egy nap majd megérted. – Értem én már most is. Csak türelmetlen vagyok. – Szeretnélek boldognak látni. Jobban vágyom a te boldogságodra, mint

a magaméra. Mindig is ezt akartam neked. Hogy többre vidd. Jobb legyél. – Igyekezni fogok. Nem kocsival megyünk a Karmel hegyi Boldogasszonyhoz, ahova 1952

óta újra járunk, amióta megnyílt az új katolikus iskola, hanem Franco, Celeste és én gyalog indulunk el a Garibaldin a novemberi verőfényben. Frankie előrement a feleségével, hogy gondoskodjon róla, helyükön legye-nek a vőfélyek, amikor megérkezünk. Celestét középre vesszük, és fogjuk a

142

kezét. Talán most utoljára csak a miénk. Talán igaza van a lányomnak, és nem volt elég ilyen pillanat az életünkben.

– Köszönöm, mama – mondja Celeste, amikor elindulok a lépcsőn, hogy a helyemre üljek.

– Légy boldog! – kívánom a lányomnak. És ezt minden porcikámmal kí-vánom.

– Az ötvenedik születésnapodra Olaszországba viszlek – jelenti ki Franco

a gyárbeli íróasztala mögül. – Nem a legalkalmasabb időpont, édesem. Tudod, hogy januárban kell

elkészülnünk a tavaszi modellekkel. Az a legnagyobb szállítmány. – Ha most nem megyünk, akkor már soha – figyelmeztet. – Szeretnélek

elvinni Velencébe, Firenzébe és Rómába. És aztán kocsival lemegyünk dél-re, Roseto Valfortoréba.

– Rendben, tervezd meg – nyomok egy csókot a feje búbjára. – De üte-mezd a szállítás és az új modellek beindítása közötti két hétre.

– Ahogy parancsolja, főnök. – Franco belém csíp, amikor elmegyek mel-lette.

Férjem, a menthetetlen romantikus meg akarja nézni Roseto Valfortorét. – Amióta családot alapítottak, olyan csendes a ház Celeste és Frankie

nélkül. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy mindkét gyerek elment Rosetóból – csóválja a fejét Franco. – Új hobbikra van szükségünk.

– Itt a gyár, az ad elég munkát – emlékeztetem. – Miért nem adjuk el? – Micsoda? Megőrültél? Gyorsan meggazdagodhatunk! – Tudom. De még mennyi kell? Kifizettük a házunkat, és ezt az épületet

is. Ki tudja, mennyit kapnánk a gyárért? Valószínűleg annyit, amennyit ké-rünk. Adjunk túl rajta, és utazzuk be a világot!

Leülök férjem íróasztalának a szélére, és összefonom a karomat. – És aztán mihez kezdünk? – Élvezzük az életet – csúsztatja a kezét a szoknyám alá. – Istenem, hisz ez a nap huszonnégy órájából csak pár percnyi tevékeny-

ség! – Tovább is húzhatom – nevet. Lehajolok, és újból megcsókolom a feje búbját. – Nem fáradtál még bele a munkába? – kérdezi Franco. –Tizenöt éves

korod óta meg sem állsz. – Nem tehetek róla. Megszerettem. – De a munka nem szerethet viszont. – Honnan tudod? Elég jól színleli, amikor beérkeznek a csekkek. – Oké, te győztél. Két hét Olaszország. Ennyiben maradunk. Nem me-

gyünk korengedményes nyugdíjba. Franco folytatja a papírmunkát. Nézem, ahogy felveszi a szemüvegét, és

munka közben a tenyerébe fekteti az arcát. Mr. Jenkinsre emlékeztet, aki ennyi idős lehetett, amikor felvett dolgozni. Vajon megtennék-e egy tizenhat éves lányt munkavezetőnek? Soha. De az öreg Jenkins látott bennem vala-mit.

143

Néha úgy érzem, mintha tegnap történt volna, aztán vannak napok, ami-kor ötven évem kétszeresen nyomja a vállamat. Megrohannak a pillanatok, és újra átélem az emlékeimet, és érzem, amit régen éreztem. Ha csontig ha-toló hideg téli reggelre ébredek, eszembe jut, amikor mamával kimentem a farmon az istállóba, megfejni a teheneket. Amikor kitavaszodik, eszembe jut Renato Lanzara, ahogy könyveket ad a Minsi-tó partján. Nyáron Franco csókjaira gondolok a Dewey Street-i ház verandáján, és amikor megint tél lesz, a nővéremre, aki belehalt a gyermekszülésbe.

A vágy mély kútjai, a megbánás nyilallása, ifjúságom heves szenvedélye – ez vagyok én. De tudom, hogy van igazság abban, amit Franco mond. Képtelen vagyok már megváltozni. Felkapaszkodom bizonyos szintre, és olykor kényelemszeretetből, olykor szükségből megragadok, s nem lépek tovább. Áldja meg az ég Francot! Utazási prospektusokat hoz haza, én vé-gignézem őket, de a gyáron és a családon kívül mindent valószínűtlennek érzek. A kellemesen eltöltött idő fogalmába nálam csak az üzlettel és a csa-láddal kapcsolatos teendők tartoznak. És nincs még tenger időnk utazni? Ha még tíz évet dolgozunk, az én Francom még csak hatvankettő lesz. Még ak-kor is fiatalon megy nyugdíjba.

– Utánanézek a szállítmánynak – szól oda Franco, és kimegy az irodából. Töltök magamnak egy csésze kávét. Átlapozom az utazási ügynökségtől

érkezett prospektusokat. Milyen szép és romantikus minden! Lehet, hogy igaza van a férjemnek, és nagyon jót tenne nekünk, ha kimozdulnánk.

– Jöjjön gyorsan, Mrs. Zollerano! – ront be Donna Mugavero, a gallérké-szítőm. – Mr. Zollerano rosszul lett! – teszi hozzá rémülten.

Átrohanok az üzemcsarnokba; a gépek zümmögése lassan elül. A varró-nők felállnak, és ijedten nézik földön fekvő férjemet. A gyárban csakis ak-kor szünetel a munka, ha ebédidő vagy szünet van, vagy tragédia történt. Arcukra pillantva azonnal tudom, hogy valami szörnyűség következett be.

– Mi baj? – térdelek le Franco mellé. – Mi történt, drágám? – Megérin-tem az arcát, megszorítom a kezét. Semmi reakció.

– Mentőt hívok – szalad Sally Viglione az irodába. De már késő. Az én Francom nincs többé.

A Garibaldin kettesével, hármasával parkolnak az autók, amikor össze-

gyűlnek nálunk a családtagok és a barátok. Celeste és Frankie azonnal idesi-ettek, amikor megtudták. Eljöttek velem koporsót, gyászmise-értesítőt, virá-gokat választani. Egymásba kapaszkodtunk, és a Fiore Temetkezési Válla-latnál mindenből a legjobbat kerestük ki.

A testvéreim az ételeket rendezgetik a konyhában, amit a szomszédok ad-tak be. Sógorukhoz fűződő mulatságos történeteket idéznek fel, és nevetnek, de hosszasan képtelen vagyok odafigyelni. Franco nekem nem anekdota; megosztottam vele az életemet és az ágyamat, s nélküle elképzelni sem tu-dom a jövőmet. A rosetói özvegyek egymásnak adják a kilincset, hogy rész-vétüket nyilvánítsák. Mind azzal kezdik, hogy Franco ötvenkét évesen, na-gyon fiatalon ment el. El sem hiszem, hogy Isten ilyen fiatal embert vett el tőlünk. Gondolom, imádkoznom kellene, de nem tudok.

A gyárból is benéztek a lányok, leveleket hagytak, és beszéltek a gyere-keimmel. Sally Viglione önmagát ostorozza, hogy miért nem tett valamit, miért nem figyelt fel valamilyen változásra Francon, hogy hamarabb hívott

144

volna orvost. Megnyugtatom, hogy pillanatokkal Franco halála előtt még úgy beszélgettünk és nevetgéltünk, mint máskor. Semmit sem tehettünk volna.

Aznap éjjel kimerülten zuhanok az ágyba. Milyen furcsa lefeküdni a ma-gam oldalán, de amikor megfordulok, hogy Francóhoz simuljak, üres mel-lettem az ágy. Celeste és Frankie a régi szobájukban fekszenek le. Felhívtam a szüleimet Olaszországban. Már haza is indultak.

Egyetlen könnycseppet sem ejtettem. Tudom, hogy egy hatalmas folyó hömpölyög bennem, de annyira bezárultam, hogy a sírás elképzelhetetlen-nek tűnik.

– Mama! – Celeste lép be hálóingben a szobánkba. Arcán patakzanak a könnyek. – Olyan szomorú vagyok!

Felemelem a takarót, ő pedig mellém fekszik. – Mihez kezdünk? – kérdezi. – Nem tudom. Pedig tudom a választ, mert már átéltem hasonlót: folytatjuk. Nincs más

választásunk, folytatnunk kell. – Fiatal volt még. – Igen. – Mondott valamit? – Utazásról beszélgettünk. Aztán csak… összeesett. Nem hallottam tőle

egyetlen szót sem. – Szegény papa! Sosem ment vakációra. – Nyaranta mindig lementünk a tengerpartra. – Igazi vakációra gondoltam. Amikor hónapokig van távol az ember. Nem tudom, hogy Celeste szándékosan csinálja-e, de kést forgat a szí-

vemben. És tudom, hogy igaza van. – Bárcsak megtettük volna! – De nagyon boldog volt – nyugtat meg a lányom kedvesen. – Azt hiszem. Celeste közelebb húzódik hozzám. – Mindig rólad mesélt, mama. – Tényleg? – Igen. Feldúlta, ha veszekedtünk, és olyankor bejött hozzám beszélgetni.

Elmesélte, milyen voltál fiatalkorodban. Azt mondta, hogy mielőtt megcsó-kolt, igazi jégkirálynő voltál.

De azt is mondta, hogy próbált felolvasztani. Azt mondta, vallása lett, hogy Nella Castellucának szentelte magát. Jobban szeretett, mint gondolnád.

– Tudtam. – Mindig azt mesélte, hogy gyerek voltál még, amikor már gyárat vezet-

tél. Hogy akkor is úgy viselkedtél, mintha tudnád, mit kell tenni, amikor fo-galmad sem volt róla. Mesélt egy tűzről, amelyből kimentetted az embere-ket…

– Apád mentette ki őket, nem én. – Ő azt mondta, te voltál. – Jellemző apádra. Mindig másnak engedte át a dicsőséget. – És azt is mesélte, hogy keményen meg kellett küzdenie érted. – Komolyan?

145

– Igen. Egy férfinek mindig meg kell küzdenie egy nő szerelméért, mert ha megkapja, tudja majd, hogy megérte, és soha nem tekinti majd természe-tesnek. Erre gondoltam, amikor férjhez mentem.

Csendben fekszünk egy darabig. Celeste kifújja az orrát. – Miért nem sírsz, mama? Elgondolkozom a kérdésén. – Nem tudom. A férjem temetése hozzá méltó volt: szerető és valóságtól nem elrugasz-

kodó. Az egyetlen fenséges vonás a Kolumbusz Lovagjainak4 – a férjem csupán ennek az egyesültnek volt a tagja – részvétele volt: tollas kalapban, selyemöves szmokingban, kivont karddal álltak díszőrséget a padok közti folyosó két oldalán, amikor férjem koporsóját kivitték a templomból. Szívbe markoló látvány volt. Franco az ügyüknek – a gyereke-

kért végzett jótékonysági munkának – szentelte magát. Francot nem lehe-tett vallásosnak nevezni, de mindig igyekezett jót tenni.

Les Schmidt atya a férjem egyház iránti bőkezűségét méltatta, és nem pusztán anyagi tekintetben, hanem ahogy munkával segítette az iskola és az új paplak felépítését. Papa és mama hazaértek a gyászistentiszteletre, de át-öltözni már nem maradt idejük.

Alessandro és Elena végig mellettem álltak. Roma is eljött hazulról, Phi-ladelphiából, Dianna pedig Pen Argylból. Unokahúgaim és unokaöcséim nagy vigaszt jelentettek. Ilyen nehéz pillanatokban sokat jelent a nagy csa-lád. Szívfacsaró volt látnom Franco szüleinek a fájdalmát. A legrettenete-sebbet, fiuk elvesztését szenvedik el. A testvéreit porig sújtotta a gyász.

Chettie és Anthony egy fényképalbumot hoztak a fiatalkori képeinkkel. Elnézem magunkat: Franco magas és jóképű, én meg olyan kemény vagyok, mint a márvány. Talán igaza volt Francónak: valóban jégcsap vagyok, és csak neki sikerült felolvasztania.

Amikor hazaérünk, Celeste végignézi a kamrát, és összeírja a tortákat, pástétomokat és süteményeket, amiket áthoztak. Még egy sült pulyka és há-rom mézzel sült sonka is van. Cseng a telefon. Celeste veszi fel.

– Egy pillanat! – mondja a kagylóba. Bejön a konyhába. –Téged keres-nek, mama.

– Kicsoda? – Lanzara atya – forgatja a szemét Celeste. Átmegyek a nappaliba, leülök a kanapé szélére, és felveszem a kagylót. – Mély részvétem, Nella. – Köszönöm, hogy felhívtál. – Hogy bírod? – A szerencsétlenek és elnyomottak istápolásával töltött évtizedek után

sem tanultad meg, hogy sose kérdezd meg egy özvegytől, hogy van? – pró-bálom tréfával elütni. – Iszonyatosan. Sosem hittem, hogy ilyen szomorúság is létezik.

– Hatalmas veszteség. És ilyen fiatalon. – Igen. Sok tervünk volt. – Nincs kétségem. Csend támad, de meghitt csend.

4 Knights of Columbus: amerikai katolikus férfiszervezet

146

– Hol vagy, Renato? – Nem tudom megmagyarázni, miért szólítom a ne-vén. Ostobaságnak tűnik, hogy „atyának” tituláljam.

– A queensi St. John Egyetemen. – Káplán vagy? – Nem. Irodalmat tanítok. – Nagyszerű! – Sajnos, mennem kell, Nella, de ne feledkezz meg róla, hogy imádko-

zom érted és Francóért. Amikor leteszem a kagylót, és visszamegyek a konyhába, Celeste és

Frankie a konyhaasztal mellett ülnek. Házastársaik és néhány barát kiment a hátsó verandára.

– Mit akart? – kérdezi Celeste. – Részvétét akarta nyilvánítani – töltök magamnak egy pohár vizet. – És randizni hívott – tréfál Frankie. – Ez nem vicc – intem le. Mi ütött ma a gyerekekbe? – Papa folyton azt mondogatta, hogy kedvel téged. – Fiatalkorunkban barátok voltunk, Frankie. – Papa szerint Lanzara atya barátságnál többre vágyott. Ezért jártunk a

Szent Erzsébetbe. Igaz, Celeste? Celeste egyetértően hümmög. – Hát igen, papának megvoltak a maga gondjai a Karmel hegyivel – mu-

tat Frankie a templom felé. – Frankie, ha volnál olyan kedves, és abbahagynád ezt! Mégiscsak Isten

házáról és papjairól beszélsz! – Őket is csak olyan fából faragták, mint téged és engem, mama. Ugyan-

azok a problémáik vannak, ugyanazok az igényeik és szükségleteik. A jer-seyi papunk Cadillackel jár. Még hogy szegénységi fogadalom! Szép kis szegénység. Neked mi erről a véleményed?

– Beszéljünk másról! Fiamra nézek, aki függetlenül attól, hány éves, annak a hatéves gyerek-

nek látszik, aki próbára teszi a türelmemet, és addig húz fel, míg dühbe nem gurulok.

– Rendben, mama. A Karmel hegyi Boldogasszony temetője a Garibaldi Avenue fölött a he-

gyen fekszik. Már amennyire temetőről ilyesmit állíthatunk, igazán elraga-dó: széles utak választják el egymástól a sírkövekkel teleszórt zöld mezőket. Franco még a gyár megnyitása előtt vette meg a sírhelyünket. Mindig is ag-gasztotta, hogy nem gondoskodott erről, mielőtt elment a háborúba.

– Nagyon szép, mama – fogja meg a kezemet Celeste, amikor először nézzük meg Franco sírkövét.

– Mi a véleményed, Frankie? – Szép, mama – válaszolja, és könnyek futják el a szemét. Egyszerű sír-

kő. Ennyi áll csak rajta:

FRANCO ZOLLERANO FÉRJ ÉS APA

1907.MÁRCIUS 17.–1959. NOVEMBER 18.

147

TIZENKETTEDIK FEJEZET

– Ne várj tőle sokat! – figyelmeztet papa a Roseto Valfortoréba ve-zető poros mellékúton. – Nem olyan, mint a mi amerikai Rosetónk. Régi, nem modern.

– Ne mentegesd, papa! Már az is gyönyörű, amit eddig láttam. Papa rávett, hogy jöjjek el velük Olaszországba. Sokszor hívtak már, de

idén – mivel férjem álma az volt, hogy ötvenedik születésnapomon eljöjjünk ide – úgy döntöttem, csatlakozom hozzájuk. Franco el akart látogatni oda, ahonnan származunk, és ha itt volna, ő is rajongana a kanyargós mellékuta-kért, az alacsony dombokért, a vadrózsával borított lejtőkért. Roseto nem véletlenül kapta a nevét: amerre csak nézek, foltokban burjánzik a rózsa a sötét rubinvöröstől a leghalványabb rózsaszínig minden lehetséges árnyalat-ban.

– Olyan, mint Delabole, nem? – kérdezi mama. – De igen – helyeselek. A gondosan ápolt, felszántott földekkel érdekes ellentétet alkot a hepe-

hupás, köves talaj. Delabole-hoz képest az egyetlen különbség, hogy a föld itt száraznak és ősinek tűnik, a kövek beléjük süppedtek, és némelyik olyan irdatlan, hogy üldögélni lehetne az árnyékában. Fügefák sütkéreznek a na-pon a hegytetőkön, és Biccaritól olajfaligetek szegélyezik az utat. Papa a tá-voli márványbányákat mutatja. A salak- és törmelékdombokkal körülvett mély vágások a hegyek testében az otthoni palabányákra emlékeztetnek.

– Most már értem, miért szeretsz idejönni. Olyan, mint otthon. Apámat nézem vezetés közben, és élénk bennem a meggyőződés, hogy

túl fog élni. A farmon végzett kemény munka csodálatosan megőrizte az egészségét. Még az iskoláskoromban, 1925-ben a bányában szerzett sérülé-seiből is felgyógyult. Esős időben ugyan fáj a lába, de ez az egyetlen prob-léma maradt a baleset után.

– Mi baj? – pillant rám papa. – Francóra gondolsz? – Igen. – Sírj csak nyugodtan! – Képtelen vagyok, papa. Nem tudom, mi a gond velem. – Nem jó így, hidd el. Sírnod kell. Emlékszem, mit mondott apám. – Mit? – Hogy meg kell tanítod a gyerekeidet mindenre, még a gyászra is. Meg

kell mutatnod Celestének és Frankie-nek, hogyan gyászolják az apjukat. – Jaj, papa, nálam sokkal jobban tudják. Bárcsak tudná az apám, milyen sokat tanulok a gyerekeimtől. Sokkal elő-

relátóbbak nálam, bár fogalmuk sincs, milyen mélyek az érzéseim. Miközben egyre mélyebbre hatolunk be Bariba, Roseto felé, a hegyek sö-

tét smaragdzöldre váltanak. Papa olvas a gondolataimban: – A tenger miatt zöldebb erre a vidék.

148

Kezdem megérteni, hogy született a pennsylvaniai Roseto. Őseink újra felépítették szeretett hegyi városukat, és amikor felhajtunk Roseto Valfortoréba, mintha a Garibaldi Avenue-ba torkolló Division Street mere-dekén kapaszkodnánk. Papa végighajt a főutcán, és úgy érzem, mintha jár-tam volna már itt. Sok az azonos részlet. A főutcát – akárcsak a miénket – emeletes, az emeleten verandás házak szegélyezik. Az emberek megszólalá-sig a mieink: sötét haj, villogó tekintet, előreugró orr. Bár hasonlítanak az otthoniakra, tartásuk és küllemük mégis arra utal, hogy helybeli olaszok. A kemény munkát végző, mezőgazdaságban vagy kőbányában dolgozó férfi-aknak megizmosodik a válla és a nyaka, és ettől igen egyenesen járnak. Em-lékszem, hogy Miss Stoddard mindig rám szólt, hogy húzzam ki magam. Az enyéimnél természetes ez a tartás: papa is, mama is így járnak. Félek, hogy a varrógép mellett, görnyedten eltöltött évek tönkretették a csontozatomat. Mindenkin ugyanazt látom, aki a gyárban dolgozik. Nem olyanok vagyunk már, mint régen, és nem előrehaladott korunk miatt.

– Érted már, miért jövünk ide évről évre anyáddal? – mutatja papa. – Pontosan olyan, mint Amerika, de a zaj nélkül.

Nevetek. – Jaj, papa, a városunk nem is zajos. – Nem? Itt még lovas kocsival járnak! Ez az autó ritkaságnak számít er-

refelé. – Papa megáll egy aranyszín stukkós emeletes ház előtt, a főutca kö-zepe táján. – Az öcsém, Domenico háza. Itt szállunk meg.

– Come stai! – Papa öccse, Domenico, egy hatvan körüli, vörösesbarna hajú, zömök, életerős férfi lép ki a házból. –Nella! – Domenico megölel. – Agnese, vieni! – Megöleli mamát. Zia Agnese jön ki, és leesik az állam, amikor látom, milyen fiatalos. Velem egykorú, de legalább tíz évvel látszik fiatalabbnak. Vállig érő fekete haját lófarokba köti, bőre aranybarna, arca piros. Telt ajka és csodálatos fogai vannak. Erősen megölel. – Nella! – A lá-nyuk, Penelope lép oda, hogy üdvözöljön. Húsz körül van, és termete, akár az apjáé. Igazi szépség, de minden tekintetben különbözik az anyjától.

– Gyertek be, pihenjetek le! Zia Agnese segít a csomagjaimat cipelni. Penelope bevezet egy levegős,

utcára néző szobába; a zsalugátereken beárad a napfény. Leteszi a csomag-jaimat, és tetőtől talpig végigmér. Leveszem a kalapomat, és az éjjeliszek-rényre teszem. Aztán leveszem a kesztyűmet.

– Itt nem lesz szükséged kalapra meg kesztyűre – mosolyodik el. – Re-mélem, hoztál szandált és szoknyákat.

– Igen. – És nem veszel harisnyát, oké? – Oké. Ebben meg is egyeztünk, gondolom, és leülök az ágy szélére. Az ideuta-

zás máris rosszul indult: a bőröndöm tele új ruhákkal – két serzskosztümmel, egy gyapjúbuklé kabátruhával és rengeteg új harisnyával. Lezser holmim csak egy bő fekete szoknya és egy fehér blúz (természetesen a Nella Blúzgyárból). A fehér blúz egy Kim Novak, bár a gyárban készült blúzok egyre kevésbé kötődnek Hollywoodhoz. Inkább márkaneveket ve-szünk át. Fontosabbak már, mint a filmsztárok.

Kibújok az úti ruhámból, és felveszem a szoknyát meg a blúzt. Nem ve-szek harisnyát, ahogy tanácsolták, és sétára alkalmas papucscipőt húzok. A kandalló felett homályos, ovális tükör lóg; közelebb hajolok, és megnézem

149

magam. A hajam, ami gyerekkoromban csupa göndör fürt volt, most köze-pes, merev bubifrizura. Még a frufrum is merev. Idefelé jövet egyetlen fod-rászt sem láttam. Szerencsére papához hasonlóan én sem őszülök, de ebben az idegen környezetben, más megvilágításnál jól látom, mennyire öregít ez a hajviselet. Végigsimítom az arcomat. A púderem túl rózsaszín, és ez is öre-gít. A halvány barackrózsaszín rúzs sem áll jól. Közelebbről is szemügyre veszem az arcomat, és bár nem ráncos a bőröm, egy meggyötört, zsarnoki természetű nő arca néz vissza rám. A homlokomon lefelé görbülő halvány vonalak azt a benyomást keltik, hogy lenézek másokat. Az orrom egyenes, az ajkam telt, de a számat önelégülten szorítom össze, mintha mindentudó volnék. Mélyen a szemembe nézek, és most végre látom önmagamat. Elol-vad a viaszpuha álarc, és kibukkan alóla a lány, aki egykor voltam. Hirtelen nem bírom magam elviselni, és gyorsan elfordulok. Minden igaz, amit Celeste mondott rólam: nem vagyok más, mint egy haszonleső gyártulajdo-nos. Az öreg Mr. Jenkins lettem. Vagy ami még rosszabb, a fia, Freddie. Megtaláltam életcélomat a gyárban, sikere és jövedelmezősége hajt. Mi lett belőlem? Mi történt a lánnyal, aki olvasni szeretett, és képzelete világába menekült? Hogy hagyhattam, hogy ez történjen? Kopogtatnak.

– Tessék! – kiáltom. Agnese lép be, de elfordítom a fejemet. – Mi baj? – jön oda hozzám. – Nem tudom. – Mondd el nyugodtan! Átkarol, és mélyen megindít egy számomra idegen ember kedvessége.

Elsírom magam. Mélyen a bensőmben, apró tűszúrásokként kezdődik, azu-tán óriásivá dagadva szakad fel: minden odalett, a férjem, a közös életünk, a jövőnk lehetősége és az ifjúságom. Gáttalanul ömlik belőlem a bánat. Pró-bálom elfojtani, de nem megy.

– Sírj csak, ne tartsd vissza! – biztat Agnese. – Sírd ki magad! – És amió-ta Francot magamhoz öleltem a csarnok padlóján, most először sírok.

– Isten legyen irgalmas hozzám! – jajgatom könnyeimen át. Amikor felébredek, úti órámra pillantok, és nem hiszek a szememnek.

Dél van! Vagyis tizenkét órát aludtam. Felülök; csend van, csak a függöny csapódik lágyan az ablakpárkánynak. Papának igaza van: itt tényleg nagy a nyugalom. Végigmegyek a folyosón a fürdőszobába. A lépcsőfeljárónál hallgatódzom, de nem hallok senkit. Fürdővizet engedek. Bemászom a forró vízbe, és mély lélegzetet veszek. Nem tudom az okát, de jól érzem magam, szinte lebegek. Nem csoda, hogy mindenkit aggasztott, hogy nem siratom meg Francot. A könnyek nagy megkönnyebbülést jelentenek.

Amikor fürdöm, fürdősapkát szoktam viselni, hogy ne menjen tönkre a frizurám. Most azonban fütyülök az óvatosságra, és lassan becsúszom a víz-be: előbb az államig, aztán az orromig ér a víz, majd teljesen víz alá merü-lök. A víz alatt visszatartom a levegőt; a meleg átjár, és megnyugtatja a szememet. Addig maradok víz alatt, amíg bírom szusszal, aztán felülök. Ki-simítom a szememből a hajamat, és nekidőlök a kád szélének. Körülnézek a fehér helyiségben. A nagy ablak egy mezőre néz a ház mögött. A kád mel-letti polcon szépen összehajtogatott fehér frottírtörülközők sorakoznak. A fehér mosdó fölött hosszú, antik tükör lóg. Merész barackrózsaszín és fehér csíkosra festett fal takarja el a vécékagylót. A fekete fehér lapos padlón kis

150

fehér szőnyeg. A karokat, forgattyúkat és lefolyókat leszámítva a fürdőszo-ba éppen olyan modern, mint odahaza, Amerikában.

Felöltözöm, és lemegyek a földszintre. Senki sincs itthon, ami meglep, hisz nemsokára ebédidő. Kinyitom a bejárati ajtót, és kilépek az utcára. Nagy kint a jövés-menés, de senkit sem ismerek. Végigsétálok a főutcán, és mérhetetlenül élvezem, hogy senkinek sem kell köszönnöm, csak megyek és bámészkodom. Az üzletek kirakata keveset árul el. Amerikában a különle-ges kirakattal próbálunk túladni az árun. Itt valószínűleg bemegy az ember a boltba, és megveszi, amire szüksége van. Roseto Valfortore nem egy vásár-lói paradicsom. Amikor az utca végére érek, megpillantom Agnesét és Penelopét: barna papírba göngyölt, kis csomagokkal megrakodva jönnek fe-lém.

– Á, Nella, felébredtél! – mosolyog rám Agnese. – Hogy érzed magad? – Remekül! – felelem, és így is van. Mintha hatalmas kő gördült volna le

rólam. Mély lélegzetet veszek, és reménykedem, hogy újabb változások kö-vetkeznek. Hosszú ideje most először pihentem igazán.

– Hol van mama? – Foggiába ment egy szomszéddal a halpiacra. Szeret piacra járni. – Gyere, megfőzzük az ebédet – indul előre Penelope. – Jól aludtál? – firtatja Agnese. – Nagyon jól. Köszönöm. És papa hol van? – A férjemmel ment el. Körülnéznek. Ki tudja, merre járnak? Apád azt

mesélte, hogy saját gyárad van – folytatja Agnese. – Az volt. – Érdekes, vajon miért beszélek a Nella Blúzkészítő Üzemről

múlt időben? – Van – helyesbítek. A nyomástól, a javításra váró gépektől és a szállítási határidőktől távol minden olyan messzinek tűnik. Hogy válhatott köddé bennem harminc-egynéhány évnyi munka?

– Kemény munka, igaz? – kérdezi Agnese. – Nagyon kemény. – Kedvedre van? – Régen kedvemre volt – mosolygok rá. Bemegyek Agnese és Penelope mögött a házba. Agnese hellyel kínál a

konyhában. A konyha a ház legtágasabb helyisége. Hosszú, rusztikus asztal van a közepén, körülötte tizenkét szék. Van még egy asztal, és egy hosszú pult, amin dolgoznak. A tűzhelynek, ami egyben sütő is, öntöttvas ajtaja van. Nézem, ahogy Agnese és Penelope kicsomagolják a friss halat, és cit-rommal, fűszerekkel ízesítik, hogy azután megsüssék a sütőben. Penelope feltesz egy fazék vizet, hogy makarónit főzzön. És nemsokára felfigyelek harmonikus együttműködésükre, ahelyett, hogy elvesznék a részletekben. Nincs parancsnok, és nincs parancsolgatás. Ha belegondolok, én mindig megmondom Celestének, mit és hogyan tegyen, és amikor nem úgy csinálja, mérgemben magam látok neki. Itt anya és lánya együtt dolgoznak, de szere-tik és tisztelik azt, ahogy mindketten másképpen tesznek-vesznek. Bánom már, hogy másként viszonyulok Celestéhez. Aligha hiszem, hogy valaha is csapatmunkának tekintette a főzést. És még most is, amikor a gyász össze-hoz bennünket, a múlt úgy nehezedik ránk, mint egy sötét, súlyos felhő.

Papa és Zio Domenico hazaérnek a kőrútjukról. Nevetgélnek, beszélget-nek, és eszembe jut, hogy papát mindig nők vették körül a delabole-i far-

151

mon. Tudtam, hogy nélkülöz valamit, de soha nem tudtam pontosan, mit, amíg meg nem láttam itt, a hazájában. Kivirult az otthoni környezetben.

Ebéd után szandált húzok, és odamegyek a tükörhöz. Nem púderezem be magam, csak kifestem a számat. Agnese fiatalossága rám ragad. Orromat és arcomat máris megfogta a nap. Kezdek emlékeztetni arra a boldog lányra, aki egykor voltam.

Felfedezőútra indulok, mégpedig felfelé, mintha odahaza a Chestnut Streeten kapaszkodnék fel. A templom a hegy tetején épült. A kődarabokkal körberakott udvaron magasodó, régi, stukkós épület inkább erődre, mint az imádság házára hasonlít. A bejárat fölötti domborművön kifaragott aposto-lok hívogatóan tárják szét a karjukat, nagy lábuk szinte komikus. Benyitok az ódon faajtón. Kis, sötét előcsarnok, amelyből újabb ajtó nyílik. Belépek a templomba. Odabent a pompás freskókra figyelek fel elsőnek: a megfakult kékekkel, zöldekkel és rózsaszínekkel ábrázolják Mária életét. Az oltár mö-gött kezdődik Mária lánykorával, és a templom hátsó falánál a keresztre fe-szítéssel ér véget. Az Áldott Szűzanya mosolyt csal az arcomra: rubinvörös ajkával és hatalmas kék szemével igazi szépség. Becsusszanok a padba, és elkezdem imádkozni a rózsafüzért: – Dicsőség az Atyának, a Fiúnak és a Szentlélek-Istennek… – Elmerülök az imádságok ismételgetésében, és ami-kor abbahagyom, eltűnődöm, vajon jár-e valamilyen lelki következménnyel az a meditációs állapot, amibe ringattam magam. És mint mindig, most is megkérdem, vajon hall-e Isten.

A falusi plébános belép a sekrestye felől, térdet hajt és keresztet vet az oltár előtt, majd végigmegy az oldalhajón, és hátul kilép a templomból. Renatóra gondolok, arra a pillanatra, amikor az esküvőm előtti este először pillantottam meg fekete papi öltözékben. Micsoda megrázkódtatás volt! Megértettem volna, ha egy csodálatos nőt vesz el, és családot alapít, de a papi hivatás valószerűtlenségét mindig is tévesnek éreztem. Bűntudat fog el, hogy rá gondolok. Hisz elvesztettem a férjemet, akivel családot, vállalko-zást, életet alapítottam, minek töprengek akkor Renato Lanzarán? Egyetlen dolgot tett velem kapcsolatban következetesen: elhagyott. Talán visszautasí-tása nyomán emeltem falat a szívem köré.

Felállók, és a templomból kilépek a napfényre. Leülök egy padra, ahon-nan a várost lehet látni: elém tárulnak a narancssárga háztetők, a stukkós há-zak és a régi utcák egyenetlen kövei. Gyereknevetés üti meg a fülemet: fel-felé másznak, és közben beszélgetnek. Emlékszem erre a nevetésre a delabole-i iskolából meg a Columbusból, és elönt a régi érzés, hogy sosem tudtam betelni vele. Bárcsak fiatal lehettem volna, amikor fiatal voltam! De ifjúságomnak vége szakadt, amikor beléptem a Rosetói Blúzkészítő Üzem ajtaján.

Amikor a gyerekek megkerülik a templomot, és megpillantom őket, lá-tom, hogy idősebbek, talán egyetemista korúak. Az el-elcsípett olasz szava-kat amerikai akcentussal ejtik. Mit keresnek ebben a faluban?

Émelygés fog el. Többnyire kutyába vett ösztöneim a figyelmemre apel-lálnak. Összerakhatnám a kirakós játék darabkáit, de nem vagyok elég gyors. Hirtelen eszembe jut a hajam, zilált fürtjeim és egyszerű vászonszok-nyám. Lenézek szandálos, harisnya nélküli lábamra. Elmenekülnék az el-lenkező irányba, de nincs hova. Zsákutcába kerültem.

– Nella! – Izgalom és rettegés söpör végig rajtam a férfihang hallatán. – Mit keresel itt? – Semmi kétség. Renato az. Megfordulok, szembenézek ve-

152

le, és elmosolyodom. Még mindig sűrű a haja, de már hófehér. Magas és ki-sportolt, kis, fémkeretes szemüveget hord. Fehér inget, khakinadrágot visel, és nincs papi gallér.

– Elkísértem a szüleimet. És te mit keresel itt? – A St. John-beli tanítványaimat hoztam el. Meg akartam itt állni, és

megmutatni nekik, hova valósiak az őseim. És bámulatosak a templom fres-kói.

– Szerintem is. – Hogy vagy? – kérdezi közvetetten a veszteségemre utalva. – Jól. Franco mindig el akart ide jönni, ezért jöttem. – Olyan, mint otthon, nem? Bólintok. Renato és én ugyanarról a helyről származunk, ugyanazok a

gyökereink, és minél öregebb vagyok, annál fontosabb számomra ez a köte-lék. Renato tovább cseveg a tájról, a kilátásról és a művészetről, és hirtelen rádöbbenek, hogy ideges. Úgy beszél, mintha valamit titkolni akarna: elme-séli a fiataloknak, honnan ismer, és a pennsylvaniai Rosetóról regél. A diák-jainak is feltűnik, milyen kapkodva és lázasan szónokol. Megérintem a kar-ját, hogy megállítsam.

– Meddig vagy itt? – kérdezem. – Néhány napig, aztán megyünk tovább Rómába. A diákokra pillantok. – Kölcsönkérhetem ma este a professzorukat? Nevetnek. Az egyik lány elmosolyodik. – Tudja, pap… – Tisztában vagyok vele. A Testa utca 127.–ben lakom – mondom

Renatónak. – Akkor viszlát hét körül. – A tanítványaihoz fordul. – Nézzük a freskó-

kat! Lassan lebandukolok a hegyről. Olyan meredek az utca, hogy lelki sze-

memmel azt látom, megbotlom egy kőben, és mint egy autógumi gurulok az Adriai-tengerig. A sorsnak milyen különös fordulata, hogy itt látom viszont Renatót! Mit jelenthet? Amikor végigmegyek a Primo utcán, meglátom ma-gam a fűszerbolt kirakatában. Oldalról nézem magam, és megállok. Szem-befordulok a kirakattal. A napsütésben szabadon lebegő fürtjeimmel és hul-lámzó szoknyámmal fiatal lány is lehetnék. Tudom, hogy nem az vagyok, de majdnem annak nézhetnének.

Roseto Valfortore után van egy Juno nevű régi fogadó a Fortor folyó mellett. Gyönyörű hely: régi erőd nagy kerttel. Az étterem egy sátor alatt van, a földjét kaviccsal szórták fel. Renato a széles, kéklő folyóra néző egyik asztalhoz kísér.

– Mit szólsz hozzá? – húzza ki a székemet. – Csodálatos – mosolyodom el. Kölcsönkértem Agnesetől egy fehér vászonszoknyát és egy rózsaszín

kasmírpulóvert. Ő tukmálta rám, mert a magammal hozott ruhák túl ünnepé-lyesek voltak.

– Hol a gallérod? – kérdezem. – Utazáskor nem viselem. – Nem valami jó ötlet. – Az ember azt gondolná, hogy a gallér elijeszt, holott éppen az ellenke-

zője igaz.

153

Feltartom a kezemet. – Elég! Nem akarok többet hallani. –Nevetünk, és mintha tegnap volna, és a Minsi-tó partján ülnénk. – Tizenhat éves korom óta ismersz, Renato.

– Tizennégy. – Igaz. Hogy nézek ki? Renato hátradől a székében. – Elnézést a hiú kérdésért, de most töltöttem be az ötvenet. Eddig sosem

éreztem a koromat, de most igen. A szám megrémít. Franco nincs többé. Özvegy vagyok. Úgy érzem, mintha mindennek vége volna. Számomra nincs tovább.

Igaz érzéseim szakadnak fel belőlem. Végre olyannal beszélgethetek, aki fiatal lánynak is ismert, és ettől biztonságban érzem magam. Olyan érzés, mint első este a sírás. Beszédkényszerem van, muszáj megosztanom az ér-zéseimet. Megjelenik a pincér. Renato kiválasztja a bort. A pincér megkér-dezi, hogy választottunk-e már.

– Hozzon, amit jónak tart – feleli Renato. A pincér boldogan elvitorlázik, hogy ezt a kérést tolmácsolja a főszakácsnak.

– Nem vagy öreg. Gyönyörű vagy. Még szebb. – Csak kedves vagy. – Lesimítom a hajamat, amit sűrűnek és lágynak ér-

zek. Soha többé nem fújok rá hajlakkot. Agnesenek köszönhetően áttértem a természetes külsőre.

– Igen, kedveskedem, de őszinte is vagyok. Szerencsés vagy, Nella. Olyan arcod van, ami örökké fiatal marad.

– Talán csak így emlékszel rám. – Nem. Ilyen vagy. – Bort tölt nekem. – Mi történt veled? – Hogy érted ezt? – Belekortyolok a borba, és rögtön kipirul az arcom. – Azelőtt sosem kérdeztél ilyesmit tőlem. A hiúság csírája is hiányzott

belőled. – Most először érzem öregnek magam. – Nem így értem. Öntudatos lettél. Talán valaminek a mélyére akarsz ás-

ni? – Megpróbálom kideríteni, hogyan vallottam minden téren kudarcot.

Hogy lehet valaki ilyen öreg és ilyen ostoba? – Hogyhogy? – Semmiből sem tanultam. Franco meghalt, mielőtt elmehettünk volna

egy igazi vakációra. Celeste szerint csapnivaló anya vagyok. Frankie tréfá-val üti el: gyöngédség helyett katonai fegyelemben volt része. Szerintük nem csináltam mást, csak dolgoztam, és egyedül az érdekelt, hogy minél többet keressek.

– És igazuk van? – Mindig is becsvágyó voltam, Renato. – Akkor hát jó életük volt, nem? – Nem szenvedtek hiányt semmiben. Nagyszülők vették körül őket.

Nagyszerű gyermekkoruk volt. – Akkor meg miért panaszkodnak? – Miattam. – Többet szerettek volna látni, ez olyan nagy baj? – Azt hiszem, nem.

154

– Vannak napok, amikor az életemet is odaadnám, ha visszakaphatnám az apámat – kezdi. – Ötéves voltam, amikor meghalt az anyám, és minden nőben őt kerestem, s bizonyos értelemben ma is ezt teszem. Mind arra vá-gyunk, bárcsak másképp állnának a dolgok, de valamennyien választunk magunknak egy életet, valamilyenné válunk, és csak egy életet élhetünk.

Kicsit elgondolkodom rajta. – Sok gyónást hallgatsz, ugye? – Túl sokat is – nevet. – Nem szoktál meglepődni? A gyóntatószékben? – Már nemigen. – Szerencsés vagy. – Betűröm Agnese pulóverét a szoknyám korcába. –

Tökéletesen elsajátítottál valamit. – Egyetlen szóval sem beszéltem tökélyről, csupán azt próbáltam érzé-

keltetni, hogy mindannyiunknak ugyanazok a démonaink. – Isten szolgája démonokról beszél! – Vonatkoztassunk el a papi mivoltomtól. – Miért? Hisz pap vagy! – Valójában én sem tudok többet, mint más. Hízelgő, hogy azt képzeled

rólam, fölényben vagyok, de ez nem igaz. Ugyanolyan kétségek és kérdések gyötörnek, mint téged. Erre mit mondasz?

– Bárcsak azt felelhetném, hogy megleptél. – Hátradőlök a karosszékben, és a karfán pihentetem a karomat.

– Ezért is szerettelek mindig… – nevet Renato. – Az isten szerelméért, Renato! – A „szeretni” szó zavarba hoz. – Nem. Komolyan mondom, hogy azért szerettelek, mert te átláttál min-

denen. – A kellemen? – A kellemen, a hetvenkedésen, az intellektuson, a költészeten, az esz-

ményeken, mindazokon a rétegeken, amelyek büszke birtokosának tekintet-tem magam. Te azonban a lényeget láttad, és őszinteségre kényszerítettél.

– Akkor miért hagytál el? – Amint kimondom, belém hasít a férjemmel szembeni árulás rettenetes érzése. Bárcsak visszaszívhatnám ezt a kérdést! Bárcsak ne foglalkoztatna többé, hogy Renato miért hagyott el, és bárcsak kitörölhetném a pillanatokat, amikor haragudtam Francóra, és magamban azt gondoltam: Te talán most nem szeretsz, de ismerek valakit, aki egykor szeretett. Milyen iszonyatos egy házasságban elfordulni a jelentől, és visz-szanyúlni a múltba, ahol minden tökéletesnek látszott. – Nem érdekes. Nem kell tudnom.

– De talán el kellene mondanom. – Nem lenne helyes. Szerettem Francot. Őt választottam. Nem akarom

tudni, miért hagytál el, mert úgy érezném, Francot másodjára választottam, és soha nem akarom ezt érezni.

– De nem ez történt? – Jaj, istenem, Renato. Ugyan már! – De nem ez történt? – erősködik. – Nem! – Pedig Franco így érezte. Ezért jöttetek el a Karmel hegyi Boldogasz-

szonyból, és mentetek át a Szent Erzsébetbe, és ezért mindig is magamat

155

okoltam. Életem legborzalmasabb napja az volt, amikor Rosetóba küldtek. Könyörögtem, hogy ne, hogy küldjenek bárhova, de meggyőződésük volt, hogy én vagyok a következő DeNisco atya. Az egyházmegye ötven éven át kereste a DeNiscóéval felérő látnoki szellemmel, tehetséggel és diplomáciai érzékkel megáldott papot. Hiába mondtam, hogy DeNisco atyának nem volt párja, igazi szent volt. De nem hallgattak rám. Hazaküldtek Rosetóba. Nem volt apelláta. És akkoriban nem lehetett ellentmondani; emiatt kizárhatták az embert. Megtettük, amit parancsoltak.

– De hisz olyan voltál, mint DeNisco atya! Nagy dolgokat vittél véghez. – Ó, az egyházmegye és a nagyralátó terveik! Egy iskola, egy kórház,

egy idősek otthona. Rosetót a legszárnyalóbb római katolikus elvárások modelljévé akarták tenni.

– És sikerrel jártak. – Bizonyos tekintetben igen. De nem akartam visszamenni. Nem akartam

neked fájdalmat okozni. Úgy éreztem, hogy elrontottam az esküvődet. – Nem rontottad el. Szerettem Francot. – Akkor jó – dől hátra Renato megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy Francot egy életen át lekötöm majd, de rólad már nem

tudtam ilyen biztosan. – Leköthettél volna, Nella. A pincér kis adagokban helyi finomságokat tesz az asztalra; langusztás

raviolit eszünk szarvasgombamártással, borban párolt borjúhúst articsóká-val, és friss zöldségeket. Renatót a mostani életéről kérdezgetem. Miközben elmeséli, milyen tanárnak lenni, milyen az élet a St. John Egyetemen, és mi-lyen egy kisváros helyett New Yorkban élni, ismét felébrednek az iránta táplált érzéseim. A Franco elvesztésének mély sebéből gyógyuló szívem kö-telék után sóvárog. Szeretnék túljutni a gyászon, és ismét nőnek érezni ma-gam. De nem helyes, és ezzel tisztában is vagyok. Megismétlődne az éjsza-ka, amikor Renatóval szerelmeskedtünk. Szánalomból és vigasztalás utáni vágyból fordulnánk egymás felé, nem igaz szerelemből, olyanból, amit mi Francóval éltünk át mindvégig. Az a szerelem valódi volt, és ilyen sokat kellett megélnem – még a halálát is –, hogy erre ráébredjek. Talán mégsem vagyok olyan ostoba, talán mégis jobban ismerem magam, mint hinném. Ta-lán ebben az olasz erődben együtt elköltött romantikus vacsora azt jelképezi, amit Renatóval végül is egymás számára jelentünk: az ő szerelme csupán felvillanás volt az időben, távoli csillag, mely egykor vezérelt.

– Miért tetted, Renato? – Mit? – Miért lettél pap? – Ó, ez a visszatérő kérdés! – mosolyodik el. – Eleinte az volt az érzé-

sem, mintha a papi hivatás felé vezetne az utam. Elég szabadosan éltem, kö-vetkezmények nélkül…

– Kivéve engem. – Kivéve téged. Aztán körülnéztem, és eltűnődtem, mihez kezdjek az éle-

temmel. Imádkoztam, hogy megvilágosodjak. 1927-ben egy írni, olvasni és gondolkodni szerető fiatalember számára tökéletes hivatásnak tűnt. Szeret-tem a magányt, mégis szívesen szolgáltam az embereket. Szeretek szép pré-dikációt tartani. Nem tudnám megmagyarázni; bizonyos értelemben a hiva-tás választott engem.

156

– De lehettél volna orvos, politikus vagy bármi más, ha a vezetés és a szolgálat vonzott. Miért éppen ezt az életet választottad? A papi hivatást?

– A szemináriumban elnéztem a társaimat, és eltűnődtem, vajon mi ben-nünk a közös. Azt gondolhatnád, hogy Isten szeretete és a vágy, hogy szol-gálhassuk, de nem így volt. Az egyetlen közös vonás az elfordulás volt. Mintha jól éreztük volna magunkat másoktól elkülönülve. Nekem volt mentségem: anyám még kiskoromban meghalt. Úgy éreztem, hogy csak sodródom az életben, és képtelen vagyok a kapcsolatteremtésre, mert mama nem tanított meg rá. Szemináriumi társaimról nem nyilatkozhatom; bizonyá-ra megvolt a maguk oka, hogy olyan életet választottak, amelynek lényege, hogy nem létesíthetünk meghitt kapcsolatot egy másik személlyel. Ezt a meghittségét Istennek kell fenntartani.

– És ezt rendben lévőnek találtad? – Ezt ismertem csak valóságosnak. Megtanultam, hogy ezer lány karjá-

ban sem találom meg magamat. Próbáltam, de nem ment. Sosem voltam elégedett.

Megrándul az arcom, amikor Renato a többi lányt említi. Tudtam, hogy előttem és utánam is voltak mások, de kétségbeesetten vágytam rá, hogy magamat kivételesnek higgyem. Most már tudom, hogy nem voltam annyira kivételes, hogy távol tartsam a papi pályától.

– A meghittségét, amelyről beszélsz, a férjem mellett találtam meg – ma-gyarázom. Talán nem kellene megvallanom ezt Renatónak, mégis folyta-tom. – Francóval szoros kötelék kapcsolt össze minket. Amikor még élt, ezt nem tartottam elég nagy becsben. Természetesnek vettem, hogy éjnek idején aszpirint hoz valaki, vagy a gyárban, a szemközti asztalnál tudja, mit jelent egy bizonyos sóhajtás. Nemcsak megosztottuk, de fel is építettük az életün-ket.

– Irigyellek érte – mondja csendesen Renato. – És most már azt kívánom, bárcsak részem lett volna benne. Nem hiszem, hogy bármi jó származik ab-ból, ha elszakadunk a többi embertől. Végül is ez a legkevésbé áldott álla-pot.

– A cölibátus? – Nem csak arról van szó. Tudni azt, hogy egész életed során senkihez

sem érezheted közel magad, mert ez megzavarná a munkádat, Istenhez fű-ződő kapcsolatodat. Fiatalkoromban ez a különállás ésszerűnek tűnt, ma már csak ostobaságnak érzem.

– Miért maradsz? – Öreg vagyok már – nevet Renato. – Mit is tudnék egy asszonynak nyúj-

tani? – Tudom, mire érted. Én is így vagyok vele. Megadatott, amit átéltem

Francóval, de úgy érzem, elfáradtam. Volt egy jó házasságom, két kiváló gyerekem, egy életem. Mi vár még rám? A legjobb már mögöttem van. Nem szárnyalhatom túl – emelem magasba a kezemet.

– Szeretek tanítani. Mindenekelőtt tanár vagyok. Fantasztikusak a tanít-ványaim. Queensből minden évben elhozok Olaszországba egy csoportot, ahol igazi művészetet látnak, a művészet ihletettségét. Kitágul a világuk. – Renato elréved. –De mindennap, amikor felkelek, arra gondolok, vajon ma lépek-e ki? Aztán folytatom a napot, és van, ami még előrevisz, így mara-dok.

157

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen kételyek gyötörnek. – Szüntelenül. Ezért is léptem be – vonja meg a vállát. –Talán azt hittem,

hogy másoknak válaszolva én is megtalálom a válaszokat. De nem így van. – És a nők? – Mi van velük? – mosolyodik el. – Azt akarod kérdezni, hogy hiányzik-

e? Bólintok. – Nem vagyok hibátlan – mondja lassan. – Követtem el bűnöket. – Ó! – Milyen naiv vagyok. Azt hittem, a megszentelt olajban van valami

titkos hatóanyag, ami megtartatja a pappal a nőtlenségi fogadalmat, de két-ségtelenül tévedtem.

– Megbotránkoztattalak? – Nem, de azt hittem, papként minderről lemondasz. Nem kellene? – De igen. Megpróbálod. De a bűnnek éppen ez a természete: próbálko-

zol és elbuksz. Így működik. Bűn nélkül megváltás sem volna. – Tölt még egy pohár bort. – De ahogy múlik az idő, már nem a testiség hiányzik, ha-nem az érzelmi kapocs. A meghittség. A szeretet legmélyebb lényege. A tu-dat, hogy valaki megért, szurkol neked, megosztja veled az életedet. Bár tu-dom, hogy papként elmélyült a hitem, tudatában vagyok annak, mit veszítet-tem.

– Ha megvigasztal, én is küszködöm. Kínoz a magány. Talán ez a keresz-tem, amit viselnem kell.

Renato átnyúl az asztal fölött, és megfogja a kezemet. – És az enyém. Renato hazakísér a nagybátyámékhoz. Talán ötvenévesen egy régi szere-

lemtől nem is várhatunk mást, mint azt, hogy lássuk, kik voltunk fiatalon. Talán az első szerelem újból megerősíti bennünk, ami a legjobb, az akkor hozott döntéseket, amikor nem nyugtalankodtunk a következmények miatt. Talán az első szerelem azért van, hogy emlékeztessen, hogy az adott pilla-natban bátrak legyünk, kiálljunk az érzéseink mellett, és a lehetséges ma-gány fenyegetésétől ne hátráljunk meg. Régi vágású kurázsival ajándékoz-zuk meg egymást; erre gondolok, miközben a kezét fogom, és érzem teste melegét. Amikor az ajtóhoz érünk, kis lámpa ég az ablakban. Nagyon késő van, és már mindenki lefeküdt.

– Köszönöm – mondja Renato, amikor szembefordulunk egymással. A hold közelebb lehet Olaszországhoz, mert olyan ragyogóan süt, mintha

kék napvilágnál látnánk egymást. Bár ne így volna, mert Renato ugyanolyan jóképű és vonzó, mint fiatalkorában. Milyen nehéz fiatalon elképzelni az öregséget, és amikor végül bekövetkezik, nem hisszük el. De nem változ-tunk sokat. Én még mindig megpróbálom elengedni, Renato meg olyan megfoghatatlan papnak, mint költőnek volt.

– Sosem árultad el… – Mit? – fürkészi az arcomat. – Hogy miért hagytál el. Renato egy percig gondolkodik, majd elfordítja a tekintetét. – Féltem. – Attól, hogy magamba szippantlak, és befoglak a gyárban dolgozni? – Nem. – Renato a vállam fölött a távolba réved. – Elhagytalak, mielőtt

te elhagyhattál volna.

158

Renato lehajol, és arcon csókol, azután elindul. Megállíthatnám, de nem teszem. Most, hogy már értem Renatót, nem akarom, hogy maradjon. A vi-lágé, nem az enyém; azt teszi, amit szeret, nekem pedig egyedül kell új éle-tet teremtenem. Bárcsak jobban megbecsültem volna a Francóval átélt pilla-natokat! Bárcsak azon az első napon, amikor kölcsönadta a zsebkendőjét, hallottam volna az óra ketyegését. De sajna, nem hallottam.

Celeste körme félholdat váj a kezembe. – Nyomd, édesem, megy ez ne-

ked, nyomd csak! – Celestém első babájával vajúdik az eastoni kórházban. Giovanni kint vár a többi ideges apa társaságában. Amint megtudtam, hogy megkezdődött a szülés, idesiettem. És amikor már sűrűsödtek a fájások, a lányom maga mellett marasztott.

Az orvos nem örül a jelenlétemnek. De amikor láttam, hogy a lányomnak szüksége van rám, vadlovakkal sem lehetett volna elvonszolni. Ezekben a percekben egyetlen nőnek sem szabadna magára maradnia, és ha lehet, az anyjának kellene a szülő asszony mellett lennie. Assunta halála után mama mindegyik lánya szülésénél jelen volt; ez a modern orvos sem fog eltávolí-tani a lányom közeléből.

– Itt vagyok, szívem. Soha nem hagylak el – ígérem. Celestét nem kell biztatni: már egy órája rendületlen nyom. És végre elérkezik a pillanat. Nyom, aztán felkiált, a hasán fodrozódik a bőr, mint a tenger felszíne, és a következő nyomással kint is van a baba.

– Kislány! – kiabálom. Az ápolónők odanyomakodnak, elveszik a picit, és pillanatok leforgása

alatt egy csomó rutinfeladatot látnak el. – Hogy van? – kérdi Celeste. – Tökéletes. Egyszerűen tökéletes – nyugtatom meg. Megfogom Celeste kezét, a homlokát nedves ruhával törölgetem, és hir-

telen eszembe jut Assunta és végzetes, szörnyű pillanata. De a lányomat szerencsére nem fenyegeti ez a veszély: rózsás és ragyog, mintha most tért volna vissza egy kimerítő, de lelkesítő hegymászásból. A nővér a karjába te-szi a babát. Celeste sír, ahogy a kicsit magához öleli.

– Milyen gyönyörű, ugye, mama? – Amilyen te voltál. Pontosan olyan. – Francesca lesz a neve. Papa után. Jó? Nem tehetek róla, sírnom kell. Celeste rám néz. – Szeretlek, Celeste. – Én is szeretlek, mama – suttogja. – És téged is, Francesca. Ki gondolta volna, hogy unokám születése világítja majd meg számomra

a hit mibenlétét? Egy életen át nem találtam meg a hitet, de most végre átér-zem. Még gyermekeim születése sem juttatott ide, csak unokám arca. Talán mert úgy vér a véremből, hogy mégsem én hoztam a világra, és így össze-függésében látom a hitet, ami valójában nem más, mint az a mély meggyő-ződés, hogy az élet elkerülhetetlen, s az életen túl sosem halunk meg. A lánc a végtelenbe nyúlik. Francesca még csak egy másodperce van köztünk, már-is örökké tartó ajándékot adott.

Órámra pillantok, amikor bezárom magam mögött a házam ajtaját, és el-

indulok a Garibaldin Mary Berthöz, Roseto legjobb és egyben egyetlen

159

bisztrójába. Séta közben azon jár a fejem, hogy lánykorom óta milyen keve-set változott a város. Még most is túlnyomó többségében olaszok lakják, csak egy édességgyártó görög család van. A Karmel hegyi Boldogasszony várkastélyként trónol a város fölött; a közeli iskolák ifjonti energiát sugá-roznak a városnak. Barbara Renaldo barátnőm szerint Roseto az új házasok és a sír felé hajlók városa, és néha komolyan azt hiszem, igaza van.

– Ide, ide, nénikém! – Assunta unokahúgom a hátsó bokszból integet. Megcsókol, mielőtt leülök.

– Meséld el, hogy tervezed az esküvődet. – Tudom, hogy sziruposan hangzik, de azt szeretném, ha Francesca szór-

ná a virágokat. Más nem is kísérne, csak ő – mondja kávéivás közben. – Az isten szerelmére, hiszen negyvenegy vagyok! Okosabban tenném, ha el-szöknék. A felhajtás csak fiataloknak való.

– Ugyan már, legyen csak harsona, rózsaszirom és rizs! Megérdemelsz egy gyönyörű esküvőt. És ötvenhat éves nagynénédnek nyugodtan elhihe-ted, hogy a negyvenegy átkozottul fiatal.

Assunta hátravetett fejjel kacag. – Michaelnek tizenegy évbe telt feltennie a nagy kérdést. A tanárok – és

ebbe az általánosításba magamat is beleértem – nehezen tanulnak. – De végül csak sikerül nekik. Ne feledd, hogy Isten ezért találta ki a ra-

dírt. – Bocs a késésért! – Elena zöttyen le mellénk. Teste elnehezült az évek

múlásával, de kedves természetét megőrizte. –Említetted már Nella nénéd-nek a Bethlehem szállót?

Assunta felém fordul. – Lefoglaltuk. Sikerült lecsapnod a kisebbik teremre, mama? – Az elnöki tudom is én hogyishívjákra… – Elena átnyújtja Assuntának a

prospektust. Milyen természetes, hogy Assunta mamának szólítja Elenát. – Szeretném, ha mindenki ott lenne: Dianna néni, Roma néni, az unoka-

testvéreim. És valami különleges gesztussal szeretném megtisztelni nonnát és nagyapát.

1966. április 26-án, egy napfényes és csodálatos reggelen Assunta Maria Pagano és Michael Castiglione örök hűséget esküsznek egymásnak a Kar-mel hegyi Boldogasszony templomában, a kicsi, ám annál boldogabb csa-ládtagok és barátok körében. Assunta felkérte a szüleimet, hogy menjenek előtte és Alessandro előtt. Nagy megtiszteltetés volt számukra, hogy része-sei lehettek a bevonulásnak.

Milyen büszke vagyok az unokahúgomra, aki a X. Piusról elnevezett kö-zépiskola tanára, és most boldog ara. Francesca a kellő pillanatban kezdi szórni a rózsaszirmokat, és elbűvölten nézi a szertartást.

Papa és mama addig ropják a táncot a Bethlehem szállóban, míg a zene-kar játszik. Nyáron visszatérnek Rosetóba, egyébként azóta, hogy papa nyugdíjba ment, felváltva élnek Olaszországban és Pennsylvaniában. A vi-lágért sem hagynák ki a július végi karnevált.

– Van egy ötletem, papa – mondom másnap reggeli közben. – A bérlők most költöznek el a farmról, igaz?

– Senki nem hajlandó már ott élni. Mi ütött az emberekbe? Senki sem akar keményen dolgozni – füstölög papa.

160

– Szeretnék odaköltözni. – Micsoda? Világéletedben a városban akartál élni. – Tudom, de elegem van már belőle. Hiányzik a csend. – És mi lesz a gyárral? – Menecoláék ajánlatot tettek. – Jót? – A lehető legjobbat. Szeretném elfogadni. El akarom adni ezt a házat, és

vissza akarok költözni a delabole-i farmra. És szeretném, ha te meg mama is kint élnétek velem. Már ha kedvetekre van. Mit szólsz hozzá?

Papa mosolyog. Látom rajta, hogy haza akar menni. – Az számít, hogy mama mit akar. A farmházat renoválni kell, ezért kiveszek egy kis pénzt, áthúzatom a vil-

lamosvezetékeket, és kifestetek. Új kazánra is szükség van, tehát azt is be-szereltetem. A fürdőszoba sosem volt elég nagy, így rendbe hozatjuk, és be-rakatunk egy olyan mély, karmos lábakon álló kádat, amilyet Domenico bá-csinál láttam Olaszországban. A szüleim olyan boldogok, hogy visszaköl-töztünk. Mindent oda teszünk, ahol régen volt, és nevetünk, hogy akkor most hova tegyük a tévét. Gyerekkoromban sosem voltak ilyen problémá-ink.

A kapunál még most is csörgedezik a patak; nem olyan mély, mint régen, de a kövek most is aranypénzként csillognak. Amikor végigsétálok a mezőn, hogy a salátához pitypanglevelet gyűjtsek, és loncot szedjek a vázákba, Assuntára gondolok, meg arra, mennyire szerette a szép dolgokat. A régi csűrt ki kell dúcolni, de mivel már nincsenek tehenek, csupán régi életünk ódon vöröstéglás emlékműve.

A bankba betett szép kis summa lehetővé teszi, hogy főfoglalkozású nagymama legyek, és átrohanhassak Allentown-ba, valahányszor Francescával akarok lenni. Néha Jerseybe is elmegyek, és egy éjszakát Frankie-nél és a feleségénél, Patríciánál töltök (két fiuk van: a harmadik Frankie és papa után Salvatore). Patrícia walesi származású, és jobb menyet kívánni sem tudnék magamnak. Amikor a fiam az idegeire megy, Patrícia ugratja, és érezteti vele, hogy Johnny Bull.

Boldoggá tesz, hogy a szüleimnek békés, nyugodt öregkora van. Télen ott van Olaszország, az év hátralevő részében meg a lányaik. Unokáik és dédunokáik büszkeséget és békességet jelentenek nekik, és a végigdolgozott élet, lányaik felnevelése után ezt mindennél jobban megérdemlik.

Új földet hozattam a mezőre, ahol mamával és a lányokkal epret szed-tünk. Kialakítottam egy konyhakertet, ültettem paradicsomot, salátát, sárga-répát és bazsalikomot, és ősszel tököt. Szeretek kora reggel kelni, mint ré-gen, amikor még a gyárat igazgattam. Gabagulét készítek, megkenek vajjal egy szelet ropogós kenyeret, megeszem, és amikor feljön a nap, kimegyek kapálni, gyomlálni és locsolni.

Még most is igyekszem a napból következtetni az időjárásra, ahogy papa gyerekkoromban megtanított rá: az árnyalatok és az apró változások is je-lentenek valamit – a rózsaszín nap jó az ültetésre, a sárga nap a szedésre. Bízom a napban, mint minden jó gazda, hogy megfelelő fényt és meleget hoz a kertnek. Ahogy öregszem, úgy tartom egyre inkább csodának, hogy élőlények, az eleven növények, amiket termesztek, és a nálunk otthonra ta-lált kóbor blöki, akit Rexnek neveztünk el, megtanítanak arra, hogy kell él-

161

ni. Sokat pihenek, mint Rex, és eltökélten törekszem tovább, mint a növé-nyeim.

Ahogy telnek az évek, a férjem nem kevésbé, hanem egyre jobban hiány-zik. Ezt a titkot csak az özvegyek ismerik. Még mindig megpaskolom az ágy másik felét, és azt hiszem, ott fekszik, és elképzelem, milyenek lenné-nek most a csókjai. Emlékeimben olyan édesek, hogy szinte érzem őket. Hi-ányzik a bőre érintése, kivált, amikor vanília és kakukkfű illatú nyakába te-mettem az arcomat. Sosem felejtem el, milyen szerencsés voltam, hogy a fe-lesége lehettem, és mennyire reménykedem, hogy viszontlátom. Nem aka-rok túl mohó lenni. Huszonhét évig az enyém volt, és ez szép hosszú út.

162

EPILÓGUS

A színes üvegablakokon napfény árad be a Karmel hegyi Boldog-asszony templomába, és bearanyozza az áldoztató rácsot. Négy ministráns-fiú előkészíti a templomot a gyászmisére. Meleg áprilisi nap van, ezért ki-támasztják az ablakokat, halomba rakják az imakönyveket, és programfüze-teket tesznek minden sor végére.

A nőegylettől két hölgy keményített oltárterítőket vesz ki a hosszú ládá-ból, és gondosan elsimítja az oltáron. A templom végéből előrejön a virá-gos; egy nagy kristályvázában három tucat hosszú szárú fehér rózsát hoz. A csokor olyan dús, hogy ki kell mögüle kukucskálnia, hogy lássa, hova lép. Két segédje hasonló vázákkal és csokrokkal követi. A nőegyleti hölgyek át-veszik a virágot; két vázát az oltár mögött, egyet az oltár előtt, a földön he-lyeznek el.

– Meg kellene kérdezni az atyát, mi legyen a gyertyákkal – mondja az egyik ministránsfiú a nőegyleti hölgynek.

– Máris intézkedem. – A hölgy az oltár mögé megy, a sekrestyébe, ahol a miseruhába öltözött pap ül, és tenyerébe temeti az arcát.

– Bocsásson meg, atyám… A pap felnéz. – Igen? – A ministránsfiúk kérdezik, mi legyen a gyertyákkal. – Meggyújthatják őket. Lanzara atya a falon lógó kis tükörbe néz, és megcsóválja a fejét. Het-

venhez közeledik, de kék szeme még fiatalosan csillog. Körülnéz a sekres-tyében, amit olyan jól ismer: a keményített és ropogósra vasalt miseingekkel teli szekrény, az ablak alatt a fapad, az Áldott Szűzanya szobra az ablakpár-kányon. Kinyitja sokat forgatott imakönyvét, és olvasni kezdi. A templom-ból behallatszik a gyászolók csoszogása, ahogy lassan elfoglalják a helyü-ket. Hallja a hegedű édes hangját, és szomorúan elmosolyodik. Kopogtat-nak.

– Nem tudom, emlékszik-e rám, atyám… – Celeste Zollerano Melfi kezet nyújt. Magas, karcsú, barna hajú nő, a szeme ismerős: barna és mandulavá-gású.

– Ön Nella lánya. – Az atya ránéz Celestére, és fellépésében, arckifeje-zésében Nellát látja viszont. Kénytelen elfordítani a tekintetét.

– Találtam valamit, amit szerintem mama önnek szánna. –Celeste átnyújt Lanzara atyának egy levelet. Az atya rápillant, és saját kézírását ismeri fel. – Az ékszerdobozában volt.

Az atya bólint, és imakönyvébe csúsztatja a levelet. – És volt még ott valami… Egy vers. – Átadja a kifakult, összehajtogatott

papírlapot. – Nem emlékszem, hogy mama valaha is olvasta volna nekem, de ott volt, az ön levele mellett, így arra gondoltam, hogy talán tudja, mit je-lent.

– Majd megnézem – ígéri az atya. Egy ministránsfiú nyit be. – Mr. Fiori küldött, atyám. Kint vár a halottaskocsi.

163

Az atya egy pillanatra összezavarodik. Hogy múlik az idő! Az a John Fiori, akit gyerekkorában ismert, rég nincs az élők sorában. A mostani az unokája.

A halottaskocsi említésére Celeste elsírja magát. Kezébe temeti az arcát. Lanzara atya vigasztalja.

– Teljes szívéből szerette magát – mondja. – Tudom – feleli Celeste, majd összeszedi magát, és kimegy. Lanzara atya kinyitja a levelet. Amikor elolvassa saját szavait, amelyek-

kel tudtára adta Nellának, hogy többé nem találkozhat vele, sírni kezd. A le-velet az imakönyvbe gyömöszöli. Aztán kihajtja a papírlapot, amin a vers van. A kézírást nem ismeri fel. A Yeats-vers ismerős sorai – „Ha megöreg-szel…” – tökéletes, kalligrafikus betűkkel papírra vetve. Sosem olvasta fel Nellának ezt a verset, de Nella mégis fontosnak tartotta valamiért. Miseru-hája fölé ölti övét, felveszi imakönyvét, és kimegy, majd becsukja maga mögött a sekrestye ajtaját. A ministránsfiú után kimegy a templomból az ut-cára.

Amikor megpillantja a lépcső aljában, a templomtéren összegyűlt csalá-dot, mély felindulás lesz úrrá rajta, de visszafojtja a könnyeit. Sok ismerős arcot lát a tömegben. Chettie Marucci és a férje – akárcsak ő – roskatag öre-gek. Fején átsuhan az emlék, amikor négyesben néztek meg egy Garbo-filmet.

Az atya a halottaskocsi végéhez lép, és egy mahagóni koporsót lát. Kezét a fára helyezi, és lehajtja a fejét, mintha imádkozna. De nem imádkozik: „Bocsáss meg, Nella”, mondja magában. „Mindent rosszul csináltam.”

Szép olasz fiatalemberek – Lanzara atya úgy véli, hogy unokák és uno-kaöccsök lehetnek – várnak fekete öltönyben és kesztyűben, hogy vállukra emeljék Nella Castelluca Zollerano koporsóját, és bevigyék a templomba. Az atya elmondja, mit tegyenek, ők pedig figyelmesen hallgatják.

A templom dugig van: gyári munkások több nemzedéke, családtagok és barátok jöttek el. A kóruson is ülnek, és már csak az oldalhajókban maradt állóhely.

Lanzara atya még soha nem látta ilyen zsúfoltnak a templomot; erre gon-dol, amikor az oltárhoz megy, hogy elkezdje az istentiszteletet. Nehéz a szí-ve, mert ez nem akármilyen temetési gyászszertartás, hanem feltámadási mise egy olyan asszonyért, akit egykor szeretett. Nehezére esik összeegyez-tetni papi kötelességeit személyes veszteségérzetével, mégis hibátlanul mondja el az ismerős imákat, vigaszt talál mondanivalójuk ismétlésében és megnyugtató mivoltában.

Amikor elérkezik a gyászbeszédhez, lassan a pulpitushoz lép, és imára kulcsolt kezét ajkához érintve abban reménykedik, hogy valahogy majd szavakba tudja önteni, és el tudja mondani ezeknek az embereknek, mit je-lentett számára Nella.

– Nella halála ugyanúgy megrázott, mint önöket – kezdi, majd elhallgat, és fejét felemelve pillantását végigjártatja a tömegen. – Hirtelen érte a halál a delabole-i farm kertjében. Ha hozzám hasonlóan gondolkodnak, bizonyára úgy vélték, Nella erős, és örökké fog élni. De sajnos nem így történt. Nella olyan asszony volt, aki egész életében a hitét kereste. Sok évvel ezelőtt Impeciato atya arra kérte, hogy alapítsa meg itt, a templomban a Mária Tár-saságát, és Nella megtette, bár kétségek gyötörték. Amikor megkérdeztem,

164

miért vállalta magára ezt a feladatot, így felelt: „Mert felkértek rá.” A temp-lomban sosem talált választ a kérdéseire, és ezt meg is mondta nekem, ami-kor pappá szenteltek.

Halk nevetés hullámzik végig a padsorokon, ahol Nella varrónői ülnek; a nők összenéznek, és mosolyognak.

– Nella elmesélte, hogy végül a szülőszobában találta meg a hitét, amikor a lánya, Celeste az első unokájának, Francescának adott életet. Akkor meg-értette, hogy az élet megy tovább. Ebben a templomban ma sokan tudják, hogy szerettem Nellát… Szerelmes voltam belé, amikor még fiatalok vol-tunk, de Nellára jellemző, hogy ebben a kérdésben is a maga feje után ment, és mint minden fontos dologban, bölcsen döntött, s végül jobban választott párt magának. Franco Zollerano volt az igaz szerelme, és tőle született két nagyszerű gyermeke. Önök közül sokan dolgoztak a blúzgyárban vele vagy neki; tudják, hogy magasra tette a mércét, de soha nem kért önöktől olyat, ami maga is meg nem tett. És mindig hálás volt a lehetőségért, hogy dol-gozhat, és soha nem tekintette a múló gazdagságot természetesnek. Nagy-lelkű volt, kedves, ennek a közösségnek az oszlopa. Nem volt soha irigy, pletykás vagy hamis. Soha nem vágott fel, és nem tartotta magát másoknál többre. Olasz lány volt, aki nem felejtette el egy percre sem, hogy akkor a legboldogabb, ha meztelen talpa alatt a földet érezheti a delabole-i farmon. Szerette a szüleit, akik túlélték, és mindig hálás volt útmutatásukért és ta-pasztalatukért. Kitűnő üzleti érzéke volt, bár fiatalkorában tanítónő akart lenni. Álma azonban nem teljesülhetett, mert tizenöt éves korában, amikor édesapja egy bányabalesetben megsérült, munkába kellett állnia a gyárban. Erre a balesetre vezethető vissza minden elszántsága és kitartása. Energiája, vállalkozó kedve és becsvágya így vált Roseto javára. Nella és Franco adták a pénzt az iskola építéséhez. Nem akarta, hogy ez kitudódjon, de úgy érzem, nem hallgathatom el az őt megillető érdemet. Senki sem tudta, honnan volt a pénz, és bár adománygyűjtőktől is tekintélyes összeget kaptunk, amikor Francóhoz és hozzá fordultam, ők odaadták a hiányzó összeget. Amikor Franco meghalt, és Nella visszaköltözött a farmra, otthonát a városnak aján-dékozta, hogy létesítsenek benne közkönyvtár Nem csak önzetlen, de jövőbe tekintő is volt, és tudta, hogy a rosetóiak gyermekeik számára is olyan sikert kívánnak, mint amiben neki is része volt. Amikor a nővére, Assunta belehalt a szülésbe, Nella élete ismét fordulóponthoz érkezett. Utolsó leheletéig gyá-szolta a testvérét. Évekkel később meggyászolta a férjét, mégis rendíthetet-lenül tette a dolgát. Sokszor természetesnek vesszük az életkedvet és az el-szántságot, de biztosíthatok mindenkit, hogy Nella néha annyira megtört volt, hogy nem tudta, lesz-e ereje folytatni. Élete tanulsága, hogy legyünk nyitottak a csodák iránt, lássuk annak az életet, aminek ő látta élete végén: a lehetőségek kertjének. Elmesélte, hogy Franco egyszer, amikor Frankie még kicsi volt, éjjel felkeltette őket, a kisfiút melegen felöltöztették, és Franco elvitte őket Philadelphiába megnézni, ahogy a cirkuszi sátrat felállítják. Örökre megőrizte ennek az éjszakának az emlékét, mert arra emlékeztette, mennyire fontos az ösztönösség, és hogy a világot egy gyermek szemével nézzük. Amikor Olaszországban, Roseto Valfortoréban beszélgettünk, be-vallotta, hogy bánja, hogy nem utazott többet. Sajnálta, hogy nem láttak vi-lágot Francóval, hogy csak dolgoztak, és az utazást nyugdíjas korukra tarto-gatták. Megtanulta szeretni a csendet és a magányt, e két adományt, amit fi-atalkorában, egy nagy családban, és felnőttkorában, a varrógépek örök zaka-

165

tolásában nem élvezhetett. Végre megtalálta mindkettőt. Egy levelében ezt írta: „Ha tudtam volna, micsoda balzsam a farm, már évekkel előbb kiköl-töztem volna ide Francóval. De ostoba lány voltam, aki szerette a Main Street forgalmát és zaját, a gyár pezsgését. Bárcsak velem lehetett volna a drága Frankie és az én édes Celestém a farmon, ahol születtem. Ha csak mi hárman lettünk volna… Egész életemben nem voltunk magunkban. És ami-kor Franco meghalt, beteljesületlenné vált az álom is, hogy ezt egyszer még rendbe hozhatom”. Aludj békésen, drága Nellám, és… várj ránk!

Lanzara atya visszatér az oltár mögé, és folytatja a misét; emlékezetből, gépiesen mormolja az ismert imákat, de a szíve megtört, és á templomban ezt mindenki tudja.

A gyászmenet a leghosszabb, ami emberemlékezet óta végigvonult a Ma-in Streeten a temetőbe. A menet lassan megy el a helyek előtt, amelyeket Nella szeretett: Marcella cukrászdája, a Columbus iskola, Zolleranóék háza, Franco és az ő otthona előtt. Amikor a Garibaldi Avenue végén a menet be-fordul, elhaladnak a gyár mellett, amit Francóval alapítottak. Az élen haladó kocsiból Celeste visszanéz, és el sem hiszi, hogy ennyien jöttek el, hogy le-róják tiszteletüket az édesanyja előtt. Megfogja Frankie kezét.

– Emlékszel, amikor mama elcipelt minket a karneválra, és muszáj volt végigmennünk?

– Hogy is felejthetném el a rózsafüzért a tűző napon? –mosolyodik el Frankie. – Rámutatott az Áldott Szűzanya szobrára, és kijelentette: „Ő az igazi szívkirálynő.”

Frankie és Celeste nevetnek az emléken. Lanzara atya egy utolsó imára gyűjti egybe a gyászolókat a sír mellett. Nella sírkövére már rávésték a fel-iratot:

NELLA CASTELLUCA ZOLLERANO FELESÉG ÉS ANYA

1910. JANUÁR 23.–1971.ÁPRILIS 10.

Az atya a tömeghez fordul: – Ne feledjék, mit jelentett önöknek Nella. A szeretet sosem hal meg, ezt

megígérhetem. A nap vörösen száll le, a Garibalditól nyugatra, a Blue Mountains és a

palabányák halmai mögött, és rózsás fénye arra emlékezteti a városlakókat, hogy jó hét ígérkezik az ültetéshez.

166

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Nagyanyámról, Yolanda „Viola” Trigianiról sok szép emléket őr-zök. Csodálatos történeteket mesélt a blúzgyárakról és a pennsylvaniai farmról. Azt szerettem legjobban, amikor mind összegyűltünk a házában, és anyám, a lánytestvérei és én nagyanyám szobájába sereglettünk, és hajnalig beszélgettünk, történeteket meséltünk és nevettünk. E regénybe beleszőttem az ő történeteit is, a többit pedig a fiától, apámtól, Anthonytól kölcsönöz-tem, aki 2002-ben halt meg. Lebilincselő mesemondók voltak, színesen és élvezetesen adták elő történeteiket, és nincs nap, amikor ne hiányoznának. Apai nagybátyám, az olaszországi Schilparióba való Don Andrea Spada ad-ta a regény alapötletét, és ezért örökre hálás leszek neki.

A Random House-nál köszönetet szeretnék mondani a szerkesztőmnek, Lee Boudreaux-nak, akinek nagy a szíve, és ragyogó az intellektusa, és eh-hez a regényhez mindkettőre szükség volt; az eleven Todd Doughtynak, akinek szorgalma tíz másik emberével ér fel, és bámulatos eredményekhez vezet; az energikus és nagy koncepciójú Gina Centrellónak, és a tökéletes csapatnak: Laura Fordnak, Anna McDonaldnak, Jenifer Jonesnak, Allison Saltzmannak, Vicky Wongnak, Libby McGuire-nak, Janet Cooknak, Ant-hony Ziccardinak, Patrícia Abdale-nek, Karén Richardsonnak, Beth Tho-masnak, Allyson Pearlnek, Kim Monahannak, Lauren Monacónak, Carol Schneidernek, Tom Perrynek, Sherry Hubernek, Ed Chennek, Maureen O'Nealnek, Stacy Rockwood-Chennek, Johanna Bowmannak, Allison Heilbornnak, Kim Hoveynak, Allison Dickensnek, Candace Chaplinnek, Cindy Murraynek és Beth Pearsonnak.

Ha szükségük van valakire, aki csak önöknek szurkol, melegen ajánlha-tom az ügynökömet, Suzane Gluckot, akit mind szakmailag, mind a magán-életben csodálok és szeretek. Ahogy csodálom és szeretem a William Mor-risnál Jennifer Rudolph Walshot, Cara Steint, Alicia Gordont, Tracy Fishert, Karen Gerwint, Eugenie Furnisst, Erin Malone-t, Michelle Feehant, Andy McNicolt és Rowan Lawtont. Az ICM-nél hálával és szeretettel gondolok ügyem védelmezőjére, a mesés Nancy Josephsonra és a szeretett Jill Holwagerre. A Movie-landnél köszönet Lou Pittnek, Jim Powersnek, Todd Steiner-nek, Michael Pittnek és Susan Cartsonisnak, a Deep River'Productionsnál Julie Darknak, Missy Pontiousnak, Amy Schwarznak, Felipe Linznek, David Friendlynek, Marc Turtletaubnak, Michael McGaheynek és Megan de Andrade-nak.

Köszönet Mary Testának, a világ legjobb próbaközönségének, Lorie Stoopacknak és Jean Morrisseynek a sasszemükért, Jake Morrisseynek éles-látásáért, szaktanácsaiért és a nagy nevetésekért, Karen Finknek, hogy min-denben segített – szerencsésnek mondhatom magam, hogy veletek dolgoz-hattam –, és June Lawtonnak tanácsaiért és útmutatásáért, amelyeket nagy becsben tartok. JohnKausch atya fontos tudnivalókkal szolgált a II. vatikáni zsinat előtti katolikus hittételeket illetően. És köszönet Pat Beannek az 1920-as évek divatjára vonatkozó kutatásaiért.

167

Elena Nachmanoff és Saul Shapiro, Dianne Festa és Stewart Wallace ih-letet, támaszt és humort, valamint a barátságukat nyújtották, becses ajándé-kok. Michael Patrick King – a lépcsőn felhangzó lépted zene volt fülemnek, és sorban rögtön a teáskannád fütyülése után következett!

Minden olasz családban – ha elég szerencsések, és mi azok voltunk – akad egy remek ír nagybácsi. Az enyém a méltóságos Michael F. Godfrey volt, anyám ikertestvérének, Irmának a szeretett férje, Michael és Paul apja. Mike bácsi méltóságteljes, tisztességes ember volt, akit az ég remek humor-ral áldott meg. Nagyszerűen szolgált a missouri St. Louisban vidéki kiszálló bíróként. Keze nyomán jobbá vált a világ, és én is, mert ismerhettem.

Hálám és szeretetem: Ruth Pomerance-nak, Sharon Watroba Burnsnek, Nancy Bolmeier Fishernek, Kate Crowley-nak, Elaine Martinellinek, Emily Nurkinnek, Adina T. Pittnek, Eydie Collinsnak, Tom Dyjának, Pamela Perrellnek, Carmen Elena Carionnak, Jena Morreale-nak, Rossanne Cash-nek, Ian Chapmannek, Suzanne Baboneau-nak, Nigel Stonemannek, Melissa Weatherillnek, Jim és Jeri Birdsallnak, Ellen Tierney-nek és Jack Hodginsnak, Sally Daviesnek, Dolores és dr. Emil Pascarellinek, Charles Randolph Wrightnak, Bill Perskynek és Joanna Pattonnak, Stephanie Trinklnek, Larry Sanitzky-nak, Debra McGuire-nak, John Melfinek, Grace Naughton-nak, Dee Emmersonnak, Gina Casellának, Sharon Halinak, Constance Marksnak, James Millernek, Wendy Lucknak, Nancy Ringnám Smithnek, John Searlesnek, Helen és Bili Testának, Cynthia Rutledge Olsonnak, Jasmine Guynak, Jim Horvathnak, Craig Fissének, Kate Bentonnak, Ann Godoffnak, Joanne Curley Kernernek, Max Westlernek, Dana és Richard Kirshenbaumnak, Jean Klene nővérnek, Daphne és Tim Reidnek, Caroline Rhea-nek, Kathleen Maccio Holman-nak, Susan és Sam Frantzeskosnak, Berta és Steven Bakernek, Mary Ellingernek, Eleanor Jonesnak, dr. Dana és Adam Chidekelnek, Brownie és Connie Pollynak, Aa-ron Hillnek és Susan Fales-Hillnek, Karol Jackowskinak, Christina Avis Kraussnak és Sonny Grossónak, Susan Paolerciónak, Greg Cantrellnek, Rachel és Vito DeSariónak, Mary Murphynek és Matt Williamsnak, és An-gelina Fiordellisinek.

Jim Burns – kérlek, továbbra is tarts szemmel minket odafentről. Hálás köszönetem a Trigiani és a Stephenson családnak. És szívem minden szeretete férjemnek és lányomnak, akiknél jobb társat

nem is kívánhatnék magamnak erre az örömteli útra.