denise jaden - never enough - soha nem elég.pdf

8/20/2019 Denise Jaden - Never Enough - Soha nem elég.pdf

1/317


2/317

- 2 -

DENISE JADEN

NEVERsoha nem elég

ENOUGH

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014


3/317

- 3 -

Írta: Denise Jaden A mű eredeti címe: Never Enough

Fordította: Szabó Krisztina A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

Borítót tervezte: Zsibrita László

A művet eredetileg kiadta: Simon Pulse an imprint of Simon & Schuster Children’s

Publishing Division

Copyright © 2012 by Denise Jaden

A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2060-4769

ISBN 978 963 373 782 8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-benCím: 6701 Szeged, Pf. 784

Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139

E-mail: [email protected]

www.konyvmolykepzo.hu

Felelős kiadó: Katona Ildikó

mailto:[email protected]:[email protected]:[email protected]://www.konyvmolykepzo.hu/http://www.konyvmolykepzo.hu/http://www.konyvmolykepzo.hu/mailto:[email protected]


4/317

- 4 -

Műszaki szerkesztők: Gerencsér Gábor, Zsibrita László Korrektorok: Szécsényi Tibor, Gera Zsuzsa

Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató


5/317

- 5 -

J. R.-nek,

mert sosem tudtam,

hogy mi mást is tehetnék


6/317

- 6 -

1. FEJEZET

AZT SZOKÁS MONDANI

,

hogy ne próbálj meg olyasvalaki lenni, aki nemte vagy. De mi van azzal, aki majdnem te vagy? Esetleg azzal, akirégebben voltál? Amikor a testvérem, Claire belépett az Alder Grove Gimi menzájára,automatikusan kihúztam magamat ültömben. Gyerekként folyton aztmondogatták nekünk, hogy olyanok vagyunk a tökéletestesttartásunkkal, mint két tojás. „Milyen szép kislányok!” - hajtogatták

mindig.Elég messze voltunk attól, hogy ikreknek nézzenek bennünket, demindig reménykedtem benne, hogy az emberek észrevesznek majdvalami aprócska hasonlóságot. A tökéletes testtartásunk lehetett azegyetlen emlékeztetője annak, hogy Claire nem Gwyneth Paltrow ésAshton Kutcher titkos szerelmének gyümölcse, illetve annak, hogy énnem Danny DeVito és egy gondozatlan pudli leszármazottja vagyok. - Ez aztán a mellbedobás! - szaladt ki az asztal másik oldalán ülő barátnőm, Shayleen szájából. Biztosan tudod, milyen az, amikor valaki valami kínosat mond, ésmindenki nyomban elhallgat.

Na, igen.

Még Claire is felénk pillantott, hogy lássa, miért bámul mindenki, és

abban a pillanatban ráeszméltem, milyen hülyén is nézhetek ki. Minthak épes lennék visszaalakítani krumpliszerű testemet azzá a vékony sültkrumplivá, amilyen régen volt. Claire még mindig ugyanazzal atermészetességgel tartotta magát szálfaegyenesen, mint amilyenmagától értetődően fehér halásznadrágját és pántos szandálját hordta.


7/317

- 7 -

Visszagörnyedtem, s közben átöleltem magamat. Hála az égnek, mielőttClaire észrevehette volna, hogy ismét megpróbáltam őt utánozni, Joshodavágtázott hozzá, és magához ölelte, amivel elterelte a figyelmét. Claire odahajolt Joshhoz, és belesúgott valamit a fülébe. Testemben

izzó lávaként áradt szét a forróság. Josh! Mármint, Josh Garrison. Az a Josh Garrison. Ugyan nem ő a focicsapatirányítója, de határozottan a leghelyesebb fiú volt közülük. Mégszorosabbra fontam magam körül a karomat, és azon gondolkodtam,vajon Claire rólam beszél-e.Ez mégiscsak Josh volt, az a srác, akiért titokban már általános iskolaóta odáig voltam. Josh, aki a nővérem pasija volt már három hete, két napja - gyorsanrápillantottam a karórámra - és körülbelül huszonkét órája.Claire ismét felém nézett, ám ez alkalommal abban a pillanatban,amikor tekintetünk összekapcsolódott, nővérem szája olyan szélesmosolyra húzódott, hogy alig fért el az arcán. Zavarom egyenesarányban csökkent Claire izgatottságának fokozódásával. Bármit

mondhatott is rólam, az nem is tűnt már olyan rossznak. Ismét odahajoltJoshhoz, hogy mondjon neki valamit, aztán rám mutatott. Ellenálltam akésztetésnek, hogy megérintsem a mellkasomat. Ki, én? Barátnőimmel, Shayleennel és Deirdrevel ültem annál az asztalnál, aholmáskor is, közel a kasszához. Shayleen figyelme most is odaösszpontosult, ahová általában: a zsebtükrére és a szemceruzájára. Ismételtűnődtem, vajon nem lesz-e egy kicsit túl sok a festékből. Túlságosan

is hangsúlyozta a már így is hatalmas szemét és ajkát, amitől úgy nézettki, mint Betty Boop. Shayleen miatt nem estem túlzásba a sajátsminkemmel. Meg persze azért sem, mert nem voltam valamitehetséges a dologban. Shayleen és Deirdre éppen akkor pillantott fel, amikor a legnépszerűbbnegyedikes lányok csoportja felénk fordult. A többi harmadikos

valószínűleg nem irigyelte úgy a negyedikeseket, mint mi. Azt hiszem,


8/317

- 8 -

ez az érzés abból a tényből fakadt, hogy mind a hárman úgy néztünk ki,mint az elsősök, nem pedig úgy, mintha a saját osztályunkba járnánk.Deirdre körülbelül tizenkét évesnek tűnt a szeplőivel és a bubifrizurájával; Shayleen gyakorta hisztirohamot kapott olyan

világméretű katasztrófák miatt, mint például egy letört köröm; én pedigát tudtam volna sétálni egy ajtóra szerelt kutyabejárón - akkor is, hakihúzom magamat. Nemcsak a legalacsonyabb voltam az egészévfolyamban, hanem a legfiatalabb is. Szüleim már négyéves koromban beírattak az óvodába, mert azt hitték, én is olyan csodagyerek leszek,mint a nővérem. Nem volt hát meglepő, hogy mi hárman, „fiatalok” összebarátkoztunk,de Shayleen volt az egyetlen, aki eltökélte, hogy mindenképpen kitör askatulyából, amibe beleragadtunk. Több barátja volt, mint Deirdrenekvagy nekem, de mindig többet és többet akart - főleg, ha negyedikesfiúkról volt szó. Gyakorlatilag csorgott a nyála, amikor meglátta anővérem barátait. Deirdre csak tágra nyílt szemmel bámulta őket. - Hé! - szóltam nekik, és próbáltam a lehető legtermészetesebbnek

hatni. Ha sikerül megtörnöm a barátaim meredt bámulását, akkor talánnem fogunk olyan rajongó tinilányoknak tűnni, mint amilyenekvalójában voltunk. - Mi van ebédre? - Pontosan, mi is van ebédre - jelentette ki Shayleen, miközben tetőtőltalpig végigmérte Josht. A nővérem barátja visszament, hogy kikérje az ebédjét, a csoport többitagja pedig szerencsére elvesztette érdeklődését a mi kis nyálcsorgató

bagázsunk iránt. Shayleen tisztában volt vele, hogy már ezer éve odáig vagyok Joshért,és folyton ilyeneket mondott, hogy biztasson, még akkor is, ha a srácnem az én súlycsoportom volt. Mégis irritált, amikor továbbra sem vettele róla a szemét. Rámutattam a becsomagolt ajándékra, ami mellettehevert az asztalon.

- Az mi? - kérdeztem, leplezve feszültségemet.


9/317

- 9 -

Mindig is rosszul voltam azoktól az emberektől, akik nagy ügyetcsináltak a saját szülinapjukból. Shayleen visszafordult az asztalhoz.

- A tiéd, természetesen! - adta oda. - Mindkettőnktől.

Deirdre közbe akart szólni egy „De...”-vel, azonban Shayleen belefojtotta a szót, és megkérdezte, hogy mit kaptam a szüleimtől.Forgatni kezdtem a szemem.

- Tudod, hogy milyen az anyám! Folyton olyan ruhákat vesz nekem,amiket soha nem vennék fel. Széthúztam Shayleen ajándékának rózsaszín, fényes csomagolópapírját. Néhány ember felénk pillantott a megcsillanó papír miatt. Alig fe jeztem be az ajándék hátuljánál a kicsomagolást, amikorrádöbbentem: még több rózsaszín. Ami nem a kedvenc színem volt. Denem csak a színnel volt gond. Shayleen ajándéka pontosan ugyanolyanárnyalatú és anyagú volt, mint az a felső, amit Anyától kaptam tegnapeste.

Előbb ünnepeltük a szülinapomat otthon, mert Anya és Apa is későn

végez ma a munkahelyén. Amikor először megláttam a ruhát, amitAnya vett nekem, azt hittem, hogy valami tévedés történt. BiztosanClaire-nek vette, és elfelejtette odaadni neki karácsonykor. A nővéremúgy nézett ki rózsaszínben, mint egy mesebeli hercegnő. Anya biztosnem vette észre melegítőkkel teli szekrényemet és hatalmas mellemet. Nyeltem egy nagyot, mialatt megfordítottam Shayleen ajándékát.Bizony, pontosan ugyanaz a csinos kis fehér virág ragyogott fel rám az

anyagról, mintha a nőiesség szimbóluma lenne. A szimbólum nem a megfelelő lányhoz került. Sosem szerettem a „fiús lány” kifejezést. Sokkal inkább úgy éreztem,hogy egyensúlyt hoztam Claire virágokkal tarkított életébe. Aztmegértettem, hogy anyám azt akarta, hogy jobban hasonlítsak Claire-re.De Shayleen és Deirdre?


10/317

- 10 -

- Ööö, köszi. Hűha... - hebegtem, miközben próbáltam boldognak megelbűvöltnek tűnni, meg az összes többi pozitív érzelmet kifejezni,amelyeket egyáltalán nem éreztem. Shayleen teljesen kiszedte a felsőt a csomagolásból, és szétnyitotta.

- Remélem, jó a méret. Tartsd magadhoz! Úgy tettem, ahogy kérte, azonban szándékosan vagy harminc centiretartottam magamtól, mintha a távolság elrejthetné a felső és amellméretem közötti ellentmondást. Abban a pillanatban rájöttem, hogymi is tűnt olyan furának az ujjatlan felsőben: tökéletesen állt volnaShayleenen, főleg mert az ő bőre és haja sötétebb árnyalatú volt. Azegyik felem inkább a másik irányba, eléje akarta volna tartani a felsőt. - Remélem, jó a méret. Shayleen a szeme sarkából rám pillantott, s összeszorította a száját akoncentrálástól. Segélykérőén néztem Deirdrere. Nem tűnne olyan nagy bunkóságnak, ha ő mondaná meg Shayleennek, hogy neki sokkal jobban állna a felső, mint nekem. Azonban Deirdre tágra nyílt szeme olyannak tűnt, mintha hipnotizálták

volna. Követtem a pillantását néhány méterrel odébb. Claire. Aki épp felém tartott. A sarkában Josh Garrison, kezében egyétellel megrakott tálcával. Nővérem jóízűen felnevetett, még mielőtt odaért volna hozzánk. - Nézd csak, mit kaptam Shayleentől! - újságoltam ugyanabban a pillanatban, amikor Claire azt mondta:

- Mégis miér t hoztad el ezt a suliba?

Hátrapillantott, majd ismét felnevetett, és ekkor vettem észre, hogymennyien követték Claire-t az asztalunkhoz. Legalább hatan, dekörülbelül száznak tűntek. Döbbenten ültem ott, és képtelen voltammegszólalni, miközben Claire legjobb barátnője, Jasmine beszélnikezdett.

- Anyukád mindig a leglehetetlenebb ruhákat veszi meg, Loann.

Mármint, el tudod képzelni őt ebben a felsőben? - fordult Claire-hez.


11/317

- 11 -

Jasmine is ott volt tegnap este a születésnapi vacsorámon. Clairemegkérdezte, nem lenne-e gond, ha meghívná, én pedig úgy voltamvele, hogy miért ne. Most már tudtam, miért nem volt jó ötlet. Shayleen arca a megszokott tökéletes bronzszínből mély

paradicsomvörösre váltott.- Mit mondtál? - fakadt ki. Nem úgy tűnt, mintha Jasmine észrevette volna Shayleen hangjában adühöt, vagy azt, hogy a csomagolópapírra mutatok. - Elhoztad a miniszoknyát is? - kérdezte Jasmine. Megráztam a fejemet, miközben némán azon imádkoztam, hogyJasmine ne tegyen semmilyen megjegyzést a miniszoknyákra.Shayleenen éppen az volt. Kínos csend telepedett ránk, amíg mindenki megemésztette azelhangzottakat. Claire arcán látszott először, hogy megértette, mitörténik. Lenézett a kidobásra ítélt csomagolópapírra, majd Shayleenre pillantott. A nővérem oldalba bökte a barátnőjét. - Ó, ezt te vetted Loann-nek?

Jasmine szavai fokozatosan haltak el, s végül már csupán suttogásnaktűntek, ami az egész jelenetet még megalázóbbá tette Shayleen számára. És mintha mindez még nem lett volna elég borzasztó, most, hogy avégzősök csatlakoztak hozzánk, éreztem, hogy az egész ebédlőbenminket bámulnak. - Hülye ötlet volt - fortyant fel Shayleen -, és ez volt az utolsó alkalom,hogy bármit is vettem neked.

Barátnőm álló helyzetbe tornászta magát. - Várj! - nyúltam utána, de félresöpörte a kezemet, sarkon fordult, majdelviharzott a menza ajtaja felé. Hangos csattanással vágódott be mögötte az ajtó. Claire felé fordultam segítségért. Ő mindig tudta, hogyan kell azemberekkel bánni, hogyan kell olyan problémákhoz hozzáállni,

amelyek megoldása karizmatikus és diplomatikus személyiséget kíván.


12/317

- 12 -

- Hagyd, hogy lehiggadjon! - javasolta Claire, mintha csak a

gondolataimban olvasna. - Ez a Shayleen elég temperamentumos. Megmozdítottam a fejemet, ami bólintásfélének tűnhetett, azonbanszinte képtelen voltam normálisan viselkedni most, hogy Josh ilyen

közel volt hozzám. Csupán annyit kellett tennem, hogy a lehetőlegmozdulatlanabbul ülök, amíg átvágnak az ebédlőn szokásos asztalukfelé. Aztán lenyugodhatok, és kibeszélhetem Shayleen ellenségesviselkedését Deirdrevel. - Ma van Loann szülinapja - jelentette be Claire, majd fogta ésösszehajtotta a csomagolópapírt. - Mi lenne, ha ideülnénk hozzá? Claire barátai úgy özönlötték körbe az asztalunkat, mintha az északifény jelent volna meg: elárasztottak bennünket a ragyogásukkal.Összehúztam magamat ültömben. Nem voltam benne biztos, hogy kit iskérdezett, de ha bárkit az én asztalomnál, akkor kétlem, hogy a dologtöbb lett volna egy költői kérdésnél. Claire tudta, hogy úgyis a Shayleennel való összezörrenésen agyalnék,és megpróbált jobb kedvre deríteni. A nővérem nem hagyta volna, hogy

valami elrontsa a szülinapomat. Azt hittem, hogy Claire mellém ül majd, ám ehelyett az asztal másikoldalán foglalt helyet. Deirdre odébb húzódott, hogy helyet csináljonneki. Néhány további végzős telepedett a padok távolabb eső részére, azasztal mindkét oldalán. Jasmine és Lazarus - azaz Jaz és Laz, amitJasmine talált ki még azelőtt, hogy járni kezdtek volna - csak állt,Deirdrere bámulva.

Ez problémát jelentett. Jasmine nyilván a legjobb barátnője, Clairemellé akart ülni, és nem voltam benne biztos, hogy a megigézettDeirdre rájön-e erre magától. - Hé, Deirdre, nem tudnál... - billentettem oldalra a fejemet.Deirdre hirtelen olyanná vált, mint akit elektrosokkal ébresztettek fel bűvöletéből.

- Ó, hát persze!


13/317

- 13 -

Megfogta a zacskót, amiben az ebédjét hozta, aztán odébbhúzódott.Csakhogy egy kicsit drasztikusabban értelmezte a javaslatomat, mint aztén eredetileg szerettem volna, és egészen a szomszédos asztalig ment.Leült, és megigazította rövid haját, mint mindig, amikor zavarban volt.

Csodálatos. Most sikerült mindkét barátnődet megbántanod. Mármajdnem odaszóltam, hogy visszahívjam, de amikor a mellettem lévőüres helyre pillantottam, teljesen kiszáradt a szám. Josh lépett át a pádon. Lába hozzáért az enyémhez, amint leült. Igen, a barátnőjével szemben ült le, aki az én nővérem volt. Viszontsoha, de soha nem voltam még ilyen közel hozzá. Annyira közel, hogyérezhettem fiús illatát. Függetlenül attól, hogy már évek óta odáigvoltam érte, sosem gondoltam komolyan, hogy bármit is tennem kéneaz ügyben. Inkább olyasmi volt, mint amikor egy sztárér t rajong azember, és épp olyan ideges voltam, mintha Zac Efron ült volnacentiméterekre tőlem. Biztos voltam benne, hogy a szívverésemugyanolyan hangos volt és rendszertelen, mint egy flippergép hangja. Claire levágta az egyik tankönyvét maga elé az asztalra, amitől a

szívem ismét dobogni kezdett. Eléggé keserédes volt az, hogy ClaireJoshsal járt. Irritált is a dolog, ám ugyanakkor megajándékozott ezekkela csodás alkalmakkal, amikor Josh közelében lehettem - merthogyezekre egyébként esélyem sem volt. - Boldog szülinapot, Loann! - mondta Josh halkan, mintha egy közöstitkunkról beszélne. Szemébe néztem, és az elbűvölő, kissé féloldalas mosolyától

megremegett a szám széle. Nyugtatásképp megköszörültem a torkomat. Ő a nővérem pasija, emlékeztettem magamat, még akkor is, ha éppen ugyanannyi esélyemvolt olimpiai aranyat szerezni férfi rúdugrásban, mint randizni Joshsal. - Remélem, tetszik majd az ajándékom - folytatta félig suttogva a felémforduló srác.


14/317

- 14 -

Hirtelen nem éreztem a kezem. Illetve az egyéb testrészeimet semigazán. Joshnak van egy ajándéka számomra? Biztos csak viccel. Deannyira lefoglalta az ebédje, hogy képtelen voltam eldönteni. Kezehozzáért a lábamhoz, amikor mocorogni kezdett a padon ülve, és a

szívem néhány pillanatig ismét leállt. Szedd ös sze magad, Loann! Claire és a barátai az órákról, a tanárokról és az iskola utáni programjaikról csevegtek. Alig tudtam követni őket. Deirdre néhányméter távolságból figyelt, arcán hatalmas vigyorral, mintha el sem hittevolna, hogy olyan óriási szerencse érheti, hogy ezekkel az emberekkellóghat. Vagy legalábbis a közelükben. Ugyan az asztalnál folyó beszélgetés végig Claire és a barátai körülforgott, még mindig sokkal szórakoztatóbb volt, mint egy átlagos nap azAlder Grove Gimiben. Azon gondolkodtam, vajon a nővérem hogy bírjaezt a sok adrenalint.

Idegességemben előszedtem a szendvicsemet, és falni kezdtem, minthacsak egy baromi jó filmet néznék evés közben. De képtelen voltam

kiverni a fejemből Josh szavait. Volt egy ajándéka számomra. Komolyan?

Claire rám pillantott, és felhúzta az orrát, amiből rájöttem, milyenneveletlennek tűnhetek, amint tömöm magamat. Néhány másik lány a pad végéről szintén felhúzta a szemöldökét. - Megint otthon hagytad az ebédedet? - kérdeztem Claire-t, hogyeltereljem a figyelmet saját magamról.

Olyan gyakran hagyta a konyhapulton az ebédjét, hogy lassan máriskola utáni nasiként számítottam rá. - Nem. - A nővérem az előtte heverő papírra koncentrált, amit azért vettelő, hogy firkálgasson rá. Én képes voltam órákig elvarázsolt tekintettelálmodozni, ő azonban harminc másodpercig sem bírta megállni, hogyne csináljon semmit a kezével. Ismét megszólalt: - Ebéd után egy fontos

dolgozatot írunk történelemből. Ideges vagyok.


15/317

- 15 -

Amint a lányok ismét beszélgetni kezdtek, éreztem, hogy valakimegbök. - Jó is egy fehérjedús szendvics! - lelkendezett Josh, mintha csak felakarna vidítani. - Erőssé és gyorssá tesz.

A benne élő focista összecsapta a kezét, és úgy dörzsölgette, mintha azebéd is egyfajta versenysport lenne. A legszívesebben odanyújtottam volna neki a pulykás szendvicsemmaradékát, hogy megehesse, vagy hogy ellenőrizze a fehérjetartalmát,de szerencsére visszafogtam magamat. Egy egész tányérnyi pásztorpitevolt épp előtte, arról nem is beszélve, hogy egy félig megevettszendvicset olyasvalakinek odaadni, akit alig ismersz, elég fura dologlenne.

- És finom is! - feleltem, ám magamban elszörnyülködtem a sajátlelkesedésemen. Claire a füle mögé simította aranybarna haját, miközben firkálgatott. Nem rajzolt semmit, csupán a nevét írta le nagy, cirádás betűkkel.Először a teljes nevét: Claire Isabella Rochester. Aztán csak a második

keresztnevét, úgy, hogy az a egyetlen vonással visszatért az I betűhöz.Ezután pedig azt, hogy „Claire”, olyan gazdagon díszített betűkkel,hogy eltűnődtem, valakinek operát kellene elneveznie a nővéremről. Az én nevem közel sem volt ilyen pazar. Loann Rochester. Nem kaptammásodik keresztnevet. Lo, mint az angol „low” szó, ami alacsonyat, alsót vagy gyengét jelent -erről szólt az életem. Alul voltam a családfán, a jegyeimmel a suliban

úgyszintén hátul kullogtam, ráadásul több mint tizenöt centivelalacsonyabb is voltam Claire-nél. Aztán jön a nevem második része:Ann - ami egyet jelent az átlagossal. Szedjünk össze mindent, ami menőezen a világon: fémes szemfesték, csillogó ruhák, piros sportkocsik -Claire -, és aztán töröljük el mindezt a föld színéről. Ami megmarad,gyakorlatilag az vagyok én. Sokszor töprengtem már azon, vajon az

emberek a nevükhöz alkalmazkodva nőnek -e fel, vagy az csupán egy


16/317

- 16 -

hatalmas véletlen, ha egy hozzám hasonló ember olyan nevet kap, mintamilyen a Loann.

Mintha Josh megérezte volna a bizonytalanságomat: esküdni mertemvolna, hogy a lábával megérintette a cipőmet. A szendvicsem szélét

majszolva egy pillanatig még arra vártam, hogy ismét hozzám érjen. Egy szőke tincs a homlokára csúszott, éppúgy, mint ahogySupermannek szokott, és elkapott a vágy, hogy odanyúljak, és azujjamra tekerjem.

Észrevette, hogy nézem, ezért meghúzta a tincset, majd hagyta, hogyvisszatérjen eredeti állapotába, mintha csak engem akarna velecukkolni.

Aztán rám kacsintott. Lassan, az orromon keresztül szívtam be a levegőt, és meggyőztemmagamat, hogy félreértelmeztem a dolgot, vagy nem is történt meg,esetleg csak próbált kedves lenni, mert szülinapom van, vagy aszendvicsek és a pásztorpite miatt otthon érezte magát, ésemlékeztettem a testvérére. Vagy talán, ó, nem is tudom, talán csak

túlságosan kedves volt, és miért nem tudtam másra gondolni, mint anővérem fiújára? A gyomromban mozgolódni kezdett a pulykás szendvics, megkörülbelül egymillió akrobatikus mozdulatokat végző,koffeintúladagolásban szenvedő pillangó. Az asztalnál ülő lányoknevetni kezdtek valami viccen, amiről lemaradtam. Egyik mély levegőtvettem a másik után, miközben próbáltam lehűteni forrásponton lévő

testhőmérsékletemet. Laz felállt, és mondott valamit a birkózóedzéséről, az edzőjéről, megmég valamiről, amit nem hallottam rendesen. Jasmine összeszedte acuccait, és közölte, hogy vele tart. Birkózóedzésre? Na, mindegy. Amúgy is olyanok voltak, mint a sziámi ikrek. Úgy tűnt, Laz is ugyanígy gondolja.

- Nem jöhetsz be az öltözőbe, drágám! Te is tudod.


17/317

- 17 -

Jasmine arca barátságtalan kifejezést öltött, mire Laz odahajolt, hogyletörölje róla egy csókkal. Josh is felállt, és úgy tűnt, mintha néma, bólogatásokból álló beszélgetést folytatott volna a nővéremmel. - Mindjárt visszajövök - szólt, majd követte Lazt, aki elhagyta a menzát.

Amilyen szomorú voltam, hogy kiment, olyan boldog is lettem, hogyvisszajön majd. És hogy most van egy kis időm, hogy levegőhöz jussak. - Szóval, még nem akartam elárulni - szólalt meg Jasmine, miközbennézte, ahogy a fiúk kisétálnak az ebédlőből -, de olyan izgatott vagyok!Felvettek az egyetemre!

Erre az egész asztal felfigyelt. Egy röpke szünet következett, mertmindenki megkukult. Bevallom, egy kicsit meghökkentem. Jasmineéppenhogy csak képes volt eldönteni, hogy mikor szabad átmenni azebrán, ezért elég nehéz volt elképzelni, amint a wisconsini egyetemfolyosóit tapossa. - Komolyan - tette hozzá. Ekkor az egész asztal élénk fecsegésben tört ki. Az asztal végénél ülőlányok izgatottan sikoltoztak. Olyan gyorsan követték egymást a

megszólalások, hogy azt sem tudtam, ki beszél éppen. - Nem hiszem el!

- Engem is felvettek!

- Mikor tudtad meg?

Claire mosolygott, miközben gratulált. Azonban hiába nyert ő iselőzetesen felvételt ugyanarra az egyetemre, valami mást is láttam rajta- abból, ahogyan egy kicsit összehúzta a szemét, és a tekintetéből nem

sugárzott az izgatottság, mint az arca többi részéből. Lehet, hogy ez is egy olyan terület, ahol Claire felülmúlta Jasmine-t, ésmost szomorú, hogy a lány felzárkózott hozzá? Vagy, valamilyenrejtélyes okból kifolyólag, a nővérem nem akarta, hogy a legjobb barátnője ugyanarra az egyetemre járjon, mint ő?


18/317

- 18 -

Claire tekintete találkozott az enyémmel, pislogott néhányat, majd azegész arca felvillanyozódott. Úgy éreztem, nem túl boldog attól, hogyott vagyok. Nem akarta, hogy lássam, mi is zajlik benne. És ez volt az egyetlen dolog, amiben mindig is jók voltunk. Ő sikeresen

elvonta a figyelmemet Shayleen kifakadásáról, éppen úgy, amikortavaly rájött, hogy szükségem volt a segítségére, amikor el kellettmondanom a szüleinknek a matek hármasomat. Én nem tudtam úgykimenteni őt egy szorult helyzetből, mint ő engem, de legalábbmegértettem. És most tudtam, hogy nem akar erről beszélni. - Visszajött Josh - tört ki belőlem, aztán észrevétlenül mellkasonütöttem magamat, hogy ismét beindítsam a szívemet. Épp felénk jött - felém! - kezében egy aranyszínű papírba csomagolt,lila szalaggal átkötött, kenyérpirító méretű dobozzal. Lerakta elém, majd ismét leült, és közben még közelebb hajolt hozzám. Haboztam, mert egy kicsit féltem összemaszatolni azujjlenyomataimmal a csomagolást.

- Én magam találtam ki - sugárzott Claire. Szóval az ajándékot ketten adják? Még ha egy picike féltékenységébredt is bennem, amiért Josh és Claire közösen csináltak valamit, alábam megmozdult az asztal alatt. Soha az életben nem gondoltamvolna, hogy Josh egyszer ajándékot fog adni nekem. Bedugtam az egyik érzéketlenné vált ujjamat a szalag alá, ésmeghúztam a masnikat. Az asztalnál minden szem rám és remegő

kezemre szegeződött. Végül engedett a csomagolópapír, én pedigkinyitottam a benne lévő papírdobozt. Első ránézésre nem tudtam megállapítani, mi van benne, ezért teljesenki kellett szednem a nehéz tárgyat a dobozból, hogy rájöjjek. - Egy fényképezőgép - erősítette meg Claire, s összecsapta a kezét.


19/317

- 19 -

Egy fényképezőgép? Oké. De ez nem az a picike digitális gép volt, mintamilyen Anyának volt. Ez az az óriási, régi fajta gép volt, aminekhatalmas, kerek lencséje úgy állt ki, mint egy ágyúcső egy tankon. - Mit... - hajtotta le a fejét Claire, hogy megpróbáljon a szemembe

nézni, én pedig ráeszméltem, hogy grimaszolok. Magamra kényszerítettem egy gyors mosoly. - Annyira szuper! - mondtam, miközben Claire és Josh közé bámultam,ám inkább az utóbbi felé. - Használt - vonta meg a vállát Josh. - De Claire látta nálam, és úgygondolta, hogy neked való lenne. Az övé volt! Elöntötte arcomat a forróság. Forgattam a kamerát, bámultam a milliónyi gombot, csúszkát és egyéb bigyót, amivelállítgatni lehetett a gépet. Amikor felemeltem és megnyomtam a tetejénlévő gombot, a gépben lévő mechanika életre kelt, amivel sikerült úgymeglepnie, hogy majdnem elhajítottam. - Neked mindig is voltak művészi hajlamaid - nyomta Claire a körmétaz asztal egyik mélyedésébe. - Azok a festmények, amiket hazahoztál

tavaly, meg a drámaóra... Oké, igaz, tényleg mindig jártam művészetórára meg drámára, de csakazért, hogy ellensúlyozni tudjam velük a többi tantárgyból nyújtottcsapnivaló teljesítményemet. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy nemsok k ell ahhoz, hogy lángra lobbanjon az arcom ennyi figyelemtől és bóktól. - Tessék, használati útmutató az internetről - folytatta Claire. -

Mondjuk, szerintem, elég bonyolultnak tűnik. - Lehet, hogy tudok segíteni, ha szükséged van rá - bökött oldalba Josha könyökével ismét, és három másodperc elég volt, hogy elképzeljem,amint együtt töltjük az egész életünket: fotózunk a kertünkben,felakasztjuk a képeket a házunkban, áthívjuk a barátainkat, hogymegnézzék őket.


20/317

- 20 -

A többiek, akik az asztalnál ültek, viszonylag gyorsan elvesztették azérdeklődésüket irántam, miután kinyitottam az ajándékot, és abból,ahogyan Claire az asztal másik vége felé pillantott, rájöttem, hogy nemtudja eldönteni, hogy rám figyeljen-e vagy pedig rájuk.

Bólintottam, mintegy jelezve, hogy nem gond, ha nem foglalkozikvelem tovább, ám ehelyett megszólalt: - Tudom, hogy nem szeretsz a kamera előtt lenni vagy a színpadon... -Hátravetette a haját, amitől az asztalnál ülő lányok figyelme ismét rászegeződött. - De tökéletes vagy abban, hogy beleolvadj akörnyezetedbe, és mindent megörökíts magad körül. Kezem lecsúszott a fényképezőgép dobozának éle mentén, amivelsikeresen megvágtam magamat. Ujjamat a számba véve próbáltamfeldolgozni nővérem szavait. Most komolyan azt mondta, hogy akárbele is olvadhatnék a háttérbe? Mindenki előtt? Oké, tudom, hogy nemvagyok potenciális versenytárs, ha szóba jön az ő tehetsége, kecsességeés szépsége, de tényleg ennyire jelentéktelen lennék? Rápillantottam Joshra, aki bólintott, de nem tudtam volna megítélni,

hogy nekem, Claire-nek vagy a sztorira, amibe Jasmine épp belekezdett. Megszólalt a csengő, én pedig lenyeltem a zavaromat. Nem akartam,hogy Claire szavaival végződjön a szülinapi ebédem. - Köszönöm a fényképezőgépet! - mondtam hangosan, megpróbálvaátharsogni az egyre növekvő menzai hangzavart, amikor az asztalnálülők elkezdtek felállni. Aztán, gyakorlatilag kiabálva hozzátettem: - Éshogy azt mondtad, kreatív vagyok!

Kétlem, hogy akár egyetlenegy ember is hallotta volna, amit mondtam. De még mielőtt kieszelhettem volna egy másik módszert arra, hogymagamra irányítsam a figyelmüket, otthagytak.


21/317

- 21 -

2. FEJEZET

AMIKOR ODAÉRTEM A SZEKRÉNYEMHEZ

,

a szótlan fiú, aki a mellettemlévőt kapta, épp lehajolt, és a lakattal bajlódott. Ismertem őt drámáról,de az a fajta ember volt, aki csak csendben meghúzza magát hátul,anélkül hogy bármiben is részt venne. Úgy tűnt, hogy fordítva rakta fel a lakatot, és igencsak megszenvedettvele. Valami mosolyra késztetett abban, ahogy a magas, vékony fiúlehajol, kidugja a nyelvét, és hatalmas kezével az aprócska lakatot

piszkálja. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, aki próbálja leszedni azösszeakadt láncot az első kétkerekű biciklijéről. Egy kifejezetten langaléta kisfiú. - Megpróbáljam? - Leraktam a fényképező dobozát a lábamhoz. - Énkicsi vagyok. Valószínűleg pont be is férek alá. Nevetett, de a 150 semennyi centimmel még csak túlzásnak sem voltnevezhető, amit mondtam. Egyesével megadta a lakat kombinációjánaka számait, és amint az utolsót is bevittem, az jutott eszembe, hogyeléggé megbízott egy vadidegenben. Rám éppen az ellenkezője voltigaz. Kínosan ügyeltem a privát szférámra, még Shayleen vagy Deirdresem tudta a lakatom kombinációját, pedig már évek óta barátok voltunk. Kipattintottam a lakatot, majd odaadtam neki.

- Köszönöm - vette át, majd egy rövidke pillanatra találkozott a

tekintetünk. - Nincs mit.

Amikor beakasztotta a lakatot a nyitott ajtó pántjába, láttam, hogy az1492-es szám van ráragasztva. Elmormoltam magamban azt a rövidke,Kolumbuszról szóló mondókát, amit még alsóban tanultam. - Biztos Christophernek hívnak - vicceltem, a felfedező angol nevére,Christopher Columbusra utalva.


22/317

- 22 -

Egy ideig habozott. Egy kicsit elveszettnek tűnt. - Ööö, nem. Marcusnak. - Hm. Szerintem én Christophernek foglak hívni. Marcus egy ideig figyelte a pókerarcomat, aztán kissé felhúzta a

szemöldökét, és bólintott. - Loann vagyok - csúsztattam a fényképezőt a szekrényem aljára, éskivettem a könyveimet, amelyek a következő órára kellettek. Nem vártam választ, úgyhogy meglepett, amikor meghallottam ahangját. - Aha, szerintem én meg téged Csigusnak foglak hívni. Nem hagytam, hogy összerezzenjek. Az übergöndör hajam (értsd:mikrofonfej) volt az első, ami feltűnt annak, aki rám nézett. Shayleennem hozta szóba a frizurámat, de gyakran úgy pillantott rá, minthavalami nagyon nem lenne rendben vele. Az, hogy Marcus ennyire

nyíltan szóvá tette - nos, nem igazán tudtam hova tenni a dolgot. Deettől függetlenül rávigyorogtam. Rendesnek tűnt, és feltettemmagamnak a kérdést, vajon miért nem beszéltünk még idáig. Azt

leszámítva, persze, hogy ritkán beszélgettem fiúkkal. - A tiéd? - mutatott a rózsaszín felsőre, amit a fényképezőgépdobozának tetejére hajtottam. - Ööö, ajándékba kaptam. Még ha össze is volt hajtva, és nem is látszott, hogy csupán akkora,mint egy zsebkendősdoboz, elvörösödtem. Összehúzta a szemét, hol a rózsaszín felsőre, hol rám nézve. - Hm. Rózsaszín. Most tényleg? Egy kicsit örültem neki, hogy egy vadidegen képes volt rájönni erre adologra: Nem, a bugyirózsaszín nem az én világom - k öszi, Anya. ÉsShayleen. Talán vehetnétek néhány leckét Marcustól. Összeszedte a cuccait, aztán becsukta a szekrényét. - Szia, Csigus!


23/317

- 23 -

Amikor - immáron megfelelő irányban - beakasztotta a lakatot aszekrény pántjába, válaszoltam: - Tengerre fel, Chris?

Megütögettem a szekrénye számát, és hirtelen leesett neki az 1492.

Elnevette magát, aztán elsétált. A következő óra művészet volt, és mivel nem akartam még összefutniShayleennel, ezért átvágtam a menzán az épületszárny felé, amely aválasztható tantárgyak termeinek adott otthont. Meg szerettem volnakérdezni Mr. Dewdney-t még óra előtt, hogy leosztályozta-e már a portfoliómat. A lelkesedés, amivel meg akartam tudni a jegyemet, talán azt amegtévesztő látszatot keltette, hogy artiste extraordinaire vagyiskivételes művésztehetség vagyok. Hát nem. Mármint, próbálkozom.Mindig is tetszett, hogy a legkisebb nüansz a fény-árnyékkompozíciókban drasztikus változást eredményezhet, azonban úgy tűnt,hogy ezt csak mások alkotásaiban vagyok képes észrevenni. Én magamképtelen vagyok ilyesmit létrehozni. Arról nem is beszélve, hogy Mr.

Dewdney idei, szigorú keretek közé szorított projektjei kioltottákminden kreativitásomat. Ettől függetlenül tényleg igazán keményen dolgoztam azon a portfolión. Nem azért, mert egyetemi ösztöndíjat reméltem érte, de legalább egyötöst igen. Épp abban a pillanatban, amikor befordultam a sarkon, és beléptem aterembe, Mr. Dewdney előlépett a terem másik végéből nyíló

szertárból. - Leosztályozta már esetleg a portfoliókat? - kérdeztem, levegő utánkapkodva.

Odalibbent az asztalához, ami a terem elülső részében volt, aztán úgyösszevonta két szemöldökét, hogy azok összeértek. - Igen, leosztályoztam már párat, de nem láttam a tiédet. Biztos, hogy

beadtad?


24/317


25/317

- 25 -

3. FEJEZET

OTTHON

, ISKOLA UTÁN CSUPÁN A SAJÁT

,

idegesítő gondolataim biztosították a társaságot számomra. Azon tűnődtem, vajon Claire-nekigaza volt-e abban, amit rólam mondott. Ha ő úgy gondolta, hogyegyszerűen csak bele kéne olvadnom a háttérbe, akkor vajon mindenkimás is így vélekedett? Csupán egy váza vagy egy porfogó voltam azemberiség polcán? Nem arról volt szó, hogy mindenáron a középpontban akartam lenni.

Sosem lesz belőlem egy balettelőadás csillaga vagy a steptáncosokvezetője, mint Claire- ből, és ezt el is fogadtam. De akkor miért éreztemfolyamatos késztetést arra, hogy azon a szinten teljesítsek én is? Ezentúl nem így lesz, határoztam el. Kinek kell ez az egész szupersztárdolog? Nekem ugyan nem. Simán boldog lehetnék a háttérbe olvadvais, ha nem úgy tekintenék rá mindig, mint valami rossz dologra.Leraktam az ágyamra a barna papírdobozt, ami az újfényképezőgépemet rejtette, aztán átlapoztam a használati útmutatót. Anya és Apa még órákig nem fog hazaérni. Három évvel ezelőtt beázotta házunk, és szüleim a komoly kár javítási költségeit a hitelkártyájukkalfedezték. Anya teljes állásban dolgozott a napi néhány óra helyett azidősek otthonában, Apa pedig hetente többször is túlórázott, hogyfizetni tudják a számlákat. Még ha születésnapom volt is, tudtam, hogy

ezt kell tenniük. Az viszont nem esett jól, hogy Claire-nek olyan programja volt iskolaután, amiről úgy gondolta, hogy fontosabb, mint én. Néhány évvelezelőtt még hazarohant, hogy lufikkal díszítse fel a házat, és elrejtse azajándékaimat.


26/317

- 26 -

De most már elfoglalt és népszerű volt, én pedig tudtam, hogy örülnömkéne ennek. Tényleg örültem is neki. Leszámítva azokat az alkalmakat,amikor éppen nem. Addig lapozgattam a fényképező használati utasítását, amíg meg nem

találtam azt a részt, ahol leírták, hogyan kell belerakni a filmet. Elégegyszerűnek tűnt a dolog. Lépésről lépésre haladva belehelyeztem agépbe a tekercset. Amikor felvettem az immáron filmmel ellátott fényképezőgépet, a súlyamiatt jelentőségteljes dolognak tűnt a szerkezet. Amint végigfuttattamujjaimat a tetején lévő gombokon, elmémben ide-oda kezdtek cikázni agondolatok arról, milyen komplex, inspiráló és kreatív dolog is lehet afotózás. A leírásban találtam egy ábrát, ami elmagyarázta, hogy miként kell beállítani a lencsén átszűrődő fény mennyiségét, s erről eszembe jutottegy kép Mr. Dewdney művészetórájáról. Egy nagy ház volt rajta, amihátborzongatónak tűnt a rávetülő árnyékoktól. Akkor megtettemminden tőlem telhetőt, hogy lemásoljam, de a rajzom csupán különböző

színek homályos összevisszasága lett. Lehetetlen lett volna felismerni benne a házat. Egy fénykép. Na, azon mindenféle próbálkozás nélkül fel lehet ismerni,hogy mit ábrázol. Ugyan hallottam, hogy Claire hazajött valamikor vacsora után, deteljesen belemerültem abba, amit csináltam, ezért még csak ki semnyitottam a szobám ajtaját. Fényképezőgéppel a mellkasomon aludtam

el. Úgy terítettem magam köré a használati útmutatót, mintha egykincsestérkép lenne. Annyival több dolgot lehetett állítgatni, mint Anyakis kompakt, digitális gépén! Másnap reggelre a születésnapom okozta csalódás teljesen eltűnt, smosollyal az arcomon ébredtem. Van egy szuper, új fényképezőgépem, gondoltam.

A gépet a nővéremtől és Joshtól kaptam.


27/317

- 27 -

Josh mellettem ült, rám mosolygott, és rám kacsintott a szülinapiebédem alatt. Miért kell nekem folyton csak a negatív dolgokra koncentrálnom?Azokra, amelyek azt éreztetik, hogy az életem nem elég jó?

Amikor odaértem az iskolába, két élsportoló állt a bejáratnál. Nevettek,amint elsétáltam mellettük, és mondtak valamit, amit nem értettem.Általában megpróbáltam eltűnni a kapucnim alatt, de ma a reakciójukinkább arra sarkallt, hogy kihúzzam magamat, és egyenes tartássalfolytassam utamat.

Amikor Marcus odaért a szekrényéhez, a könyveire koncentrált, és mégcsak oda sem köszönt. Próbáltam tudomást sem venni a dologról. Nyilván nem ellenem szólt a dolog. Talán csak hihetetlenül szégyellős,és egy kicsit keményebben kell dolgoznom azért, ha azt akarom, hogymindennap beszéljünk. Mosolyra húzódott a szám a gondolattól. Ez egész jó móka lenne.

Megfordultam, és éppen ki akartam nyitni a számat, amikor megszólalt: - Felrobbant a szövegkiemelőd? - A pólómra mutatott, egy szürkefelsőre, amin egy hatalmas narancssárga paca virított, és a PLACCS szóvolt ráírva. - Velem megtörtént egyszer, csak az enyém zöld volt, és beterítette a kezemet. Olyan komoly arckifejezéssel mondta, hogy beletelt egy pillanatba - nameg kellett hozzá az is, hogy felfelé mozdult a szája széle -, hogy

rájöjjek, csak viccel. Annyira mégsem volt félénk akkor, csak kellettegy kis idő, hogy beszélgetést tudjon kezdeményezni. Ebbenhasonlítottunk egymásra - én sem voltam olyan nagydumás, mintShayleen.

Beszívtam belülről az arcomat, hogy visszafojtsam a mosolyomat. - Vagy csak azt adtad be másoknak, hogy a szövegkiemelőd volt a

vétkes, pedig valójában egy hatalmas tüsszentés okozta a zöld trutyit.


28/317

- 28 -

Az ő sztoicizmusa semmi sem volt az én száraz humoromhoz képest.Felemelte a kezét, mintha csak meg akarná törölni a száját, de láttam,hogy elmosolyodik. Tetszett, hogy nem ajándékozott meg csak úgy bárkit a mosolyával. Hogy meg kellett dolgoznom azért, hogy

láthassam. - Később találkozunk - búcsúztam, miközben megfordultam, és a fejemfölé mutattam, mintha felpörgetném az agyam, aztán elindultam órára. Angolon arra lettem figyelmes, hogy olyan emberek néznek rám furán,akikkel eddig még sosem beszéltem. Élsportolók. Pomponlányok. Egy összehajtott, türkiz papír járt körbe a teremben, és azon tűnődtem,vajon van-e valami köze hozzám a tartalmának, merthogy véletlenülépp mindig elkerült engem. Most komol yan, hova járunk, hatodikba? Sokkal fontosabb dolgom isvolt annál, semmint hogy olyanokon gondolkozzam, hogy acsoporttársaim papírfecniket küldözgetnek körbe, amelyekre az vanráírva, hogy „Loann-nak nagy a segge”, vagy mi. Még mindig megkellett írnom az esszém utolsó bekezdését, mielőtt be tudtam volna

adni. Nőjetek már fel! Szerencsére, a tanár hamarosan magára vonta a figyelmünket, ésegészen drámaóráig eszembe sem jutottak a furcsa pillantások. Nagyon sok diák azért veszi fel Mr. Benson drámaóráját, mert nem kellsemmit sem csinálniuk. Ritkán hív ki olyan tanulót, aki nem akarja,hogy észrevegyék, és szeret olyanokkal dolgozni, akik aktívan résztakarnak venni a feladatokban. Azok a diákok, akik szerettek aktívak

lenni órán, az első sorokban ültek. Mint például Shayleen, aki nagyjábólannyira volt szégyellős, mint egy tornádó. Mindig mellette ültem. De ma előrehajolt, és Deirdrevel meg két fiúvaldumált. Lehet, hogy csak az önértékelési problémám mélyült azangolórán kapott pillantások miatt, de rögtön az jutott eszembe, hogytalán rólam beszélnek. Shayleen szokott néha hisztizni, igen, de mindig

hagytam, hogy lenyugodjon. A tegnapi ebédnél lejátszódó jelenet


29/317

- 29 -

nyilván már senkinek sem volt fura, legalábbis ha azt néztem, hogymennyien vannak körülötte. Úgyhogy a sugdolózásnak semmi közehozzám, győzködtem magamat némán. Csak túlreagálom a dolgot. Vettem egy mély levegőt, aztán odavonultam a szokásos helyemre,

Shayleen mellé. Nem nézett rám, de a kacarászástól, amit ő meg a társai produkáltak, nem is voltam benne biztos, hogy észrevett. Hátranéztem a terem végébe, megpillantottam Marcust, és odaintettemneki. Visszaintett, aztán úgy csinált, mint akinek nagyon tüsszenteniekell, majd lenézett a ruhájára és a kezére, hogy lássa, van-e rajta valami.Csendesen elnevettem magam.

Sosem éreztem úgy, hogy azok közé tartozom drámán, akik egyáltalánnem vesznek részt az órai munkában - mindig elöl ültem -, de most,hogy jobban belegondoltam, mikor is volt az utolsó alkalom, hogy jelentkeztem az egyik feladatra? A legtöbb, amivel hozzájárultam azórához, az volt, hogy ötleteltem, amikor Mr. Benson arra kért bennünket. Lehet, hogy inkább Marcusra hasonlítok - jöttem rá.

A Shayleen körüli csoport feloszlott, és az emberek visszaszállingóztaka helyükre, amikor Mr. Benson elkezdte az órát azzal, hogy áradozottegy sort az idei színdarabról. Shayleen figyelmesen hallgatta, srendszeresen bólintott egyet. Úgy tűnt, teljesen lefoglalja, hogy jószerepet kapjon a darabban, és örültem, hogy már megfeledkezett ategnapi jelenetről. Csakhogy Deirdr e felé dőlt a székében, direkt nem felém. Sugdolózást

hallottam magam mögött - azoktól a fiúktól jött, akikkel Shayleen beszélt. Valami nem stimmelt. Éreztem. Az óra végét jelző csengő megszólalásáig Shayleen egyetlenegyszersem nézett felém. Próbáltam lebeszélni magamat róla, de amikor felálltés az ajtó felé fordult, úgy döntöttem, muszáj megkérdeznem, hogy mégmindig haragszik-e.

- Szia, Shay... - szólítottam meg.


30/317

- 30 -

Néhány pillanatig háttal állt nekem, úgyhogy nem láttam a reakcióját. - Én... ööö... sajnálom a tegnapit - kezdtem. Merthogy ténylegsajnáltam. Még akkor is, ha nem tudtam mit tenni ellene, rosszuléreztem magamat, hogy Claire és Jasmine kellemetlen helyzetbe hozta

őt mindenki előtt. Még hozzátettem: - A nővérem és a barátai... néhailyenek.

Shayleen lassan megfordult, s közben összehúzta a szemét. - Szóval most már minden a nővéred hibája? - Nem ezt mondtam. Én... Levágott egy türkiz papírt az előttem álló asztalra, s ezzel félbeszakított.Ezután önelégült mosollyal az arcán az ajtó felé fordult, és kivonult ateremből. Széthajtottam a papírt, és a szemem tágra nyílt olvasás közben. Tényleg, mint hatodikban! Szó szerint. Shayleen kinyomtatott egy kérdéssort - egy privát kérdéssort -, amitlegalább öt évvel ezelőtt töltöttem ki, amikor szinte mindennap e-maileket írogattunk egymásnak. Nyilván színes papírra másolta, nehogy

valakinek véletlenül elkerülje a figyelmét. Megragadtam az asztalszélét, és a listát bámultam. A legtöbb kérdés idétlen volt, kedvenc filmekről meg könyvekről, ésnem volt benne semmi kellemetlen. Leszámítva az utolsó hármat:

Csókoltál már meg valaha valakit? NEM! De AKAROK!

Volt már valaha barátod? Sajnos nem.

Ha megcsókolhatnál egy fiút, ki lenne az?

* * * JOSH GARRISON * * *


31/317

- 31 -

A csillagok tőlem származtak, akárcsak a Google-n talált kép is, acsücsörítő ajkakkal. De ha véletlenül a fejlécben látható e-mail cím nemlett volna elég, hogy beazonosítsák, hogy rólam van szó, Shayleen még

oda is írta alá: A NŐVÉRED PASIJA, LOANN? Persze azt nememlítette meg, hogy Claire még csak nem is ismerte Josht, amikorválaszoltam ezekre a kérdésekre. Rákvörös lett az arcom. Hány ember is látta ezt a papírt ma délelőtt? A nap további részére a következő célokat tűztem ki magam elé:elkerülni Shayleent, elkerülni Claire-t, és lehetőleg - könyörgöm,istenem! - elkerülni Josht. Néhány nap múlva már lejárt lemez lesz, mormoltam magamnak újra, és újra, és újra. A folyosón nem néztemmások szemébe, az órákon hallott suttogásokról pedig igyekeztemtudomást sem venni. Az egyetlen ember, akivel összetalálkoztam, az Marcus volt. Játékosan oldalba bökött a szekrényeink előtt. El voltam merülve agondolataimban, úgyhogy egy pillanatra elvesztettem az

egyensúlyomat. - Haha - mondtam, miközben igyekeztem talpon maradni, de, őszinténszólva, mivel egész nap magamban tartottam a frusztrációmat és aszégyenemet, majdnem elsírtam magamat. - Nehogy azzal gyere nekem,hogy nem tudod, milyen fene nagy erő szorult beléd! Annyi szarkazmust sűrítettem a mondandómba, amennyit csak tudtam,hogy leplezzem törékeny lelkiállapotomat. Amint elhagyták a szavak a

számat, eszembe jutott, hogy elég bunkónak tűnhettem. Ami azt illeti,Marcus nem volt egy izomkolosszus.

De gyorsan azt felelte, hogy:

- Szeretnél szkanderezni egyet? Egymás után többször is felhúzta a szemöldökét. Megnyaltam az ujjamat, és feltartottam, mintegy jelezve, hogy ott a

pont, főleg azért, hogy sikerült elterelnie a figyelmemet, és mosolyt


32/317

- 32 -

csalnia az arcomra. Csípőjével meglökte a szekrénye ajtaját, mire az becsukódott. - Később találkozunk - mondta, s elindult a következő órájára. Legalább nem hozta fel a türkiz papír tartalmát. De ahogy

belegondoltam, rájöttem, ismernie kéne ahhoz valakit, hogy odaadják neki és elolvashassa. Az ebédidőt egyedül töltöttem a suli mögötti füves részen, és az utolsóórám után úgy léptem le a suliból, hogy még véget sem ért akicsengetés, mert előzőleg összepakoltam a könyveimet, amiket hazaakartam vinni.

Legalább egy órán át némán duzzogtam a szobámban, mielőttmeghallottam volna egy halk koppantást a fürdőszoba ajtaján, amiösszekötötte Claire szobáját az enyémmel. Nyeltem egy nagyot. Nem hallottam, mikor jött meg, és azt hittem - úgyreméltem -, hogy iskola után még programja van. - Gyere be! - motyogtam.

Bejött az ajtón, kezében egy bögrével. Feje oldalra billent, ami jelezte,

hogy aggódik értem, és abban a pillanatban rájöttem, hogy tudja, hogyláttam a türkiz papírt. És ami még rosszabb, nem volt mérges rám.Egyáltalán nem. Sajnált engem. Le-fel dörzsölgettem az ujjamat a hüvelykujjam körmén. Most nemakartam, hogy Claire és az ő tökéletes kis világa a közelemben legyen. - Hallottam, mi történt - kezdte azon a gondoskodó hangon, ami azt azidőszakot juttatta eszembe, amikor még kisebbek voltunk.

Egyáltalán nem olyan volt, mint az az erős, magabiztos hang, amit aziskolában használt tegnap ebédnél. Fogalmam sem volt, miként voltképes egyszerre két ilyen különböző személyiséget magában hordozni. Felém nyújtotta a bögrét, és észrevettem, hogy a másik kezében néhánymagazint szorongat.

- Az a Shayleen tényleg nem tudja, hol a határ.


33/317

- 33 -

Egy hosszú pillanat után elvettem tőle a bögrét, és megéreztem a forrócsoki édes illatát, aztán leraktam az éjjeliszekrényemre anélkül, hogy belekortyoltam volna.

- K öszi - mondtam.

Nővérem leült mellém az ágyra. Évekkel ezelőtt Claire mindennap azén ágyamon heverészett, miközben divatmagazinokat lapozgatott,teszteket töltött ki, és kikérte a véleményemet dolgokról, noha márakkor is egyértelmű volt, hogy neki sokkal jobb az ízlése. Csend telepedett ránk. Szerintem mindketten tisztában voltunk vele,hogy már nem tudunk ellenni a hülye magazinokkal. De attól, hogyideült mellém, egy kicsit jobban éreztem magamat. - Nem lesz semmi baj, Loey! Majd meglátod - rakta a kezét a térdemre. Annyira jó volt ez a pillanat, mintha visszamentünk volna az időben.Claire nem az a népszerű, tökéletes lány volt, hanem csupán atestvérem. A nővérem, aki megoldaná a gondokat Shayleen és köztem,ha arra kérném. Sőt, még Joshsal is szakítana, ha ettől boldogabblennék.

Van valami megnyugtató abban, hogy tudod, számíthatsz valakire,akinek mindennél fontosabb vagy ezen a világon. Még ha csupán egy pillanatig is tart az egész.


34/317

- 34 -

4. FEJEZET

MÉG SOSEM ÖRÜLTEM ENNYIRE A HÉTVÉGÉNEK

. Nem kellett elviselnem a többiek bámulását - vagy Shayleen esetébenaz átható pillantásokat - a suliban. Szombaton korán megcsináltam azösszes házi feladatomat, így most az asztalomon csücsülő kamerát bámultam. Minden egyes alkalommal, amikor visszatértem hozzá,megfutamodtam előle. Fellapoztam a használati útmutatót, ahol abbahagytam az olvasást. Sok

mindent kellett még megtanulnom - a rekeszről, a zársebességről, alencsék tisztításáról, arról, hogyan kell fókuszálni a különbözőtávolságokban lévő dolgokra, hogy hogyan állítsam be azt, amit fotózok-, és ezek még csak az alapok voltak! Csináltam néhány próbaképet a ház körül. Claire feltartotta a kezét,mintegy stoptáblaként, amikor a közelébe mentem, de Anya szívesenvállalkozott arra, hogy az első igazi fotóalanyom legyen. Anyukám minden tekintetben pont kettőnk között helyezkedett el: 160centi, olyan csípővel, mint amilyen nekem van, s mégis olyan vékony,mint Claire. Haja fénytelen, kávészínű, hullámosabb, mint amilyenekClaire selymes tincsei, mégis fényévnyire van az én göndör fürtjeimtől.Képes arra, hogy a megfelelő dolgot mondja, de az is előfordult már,hogy felvihogott a könyvtár kellős közepén.

Ide-oda libbent a házban, olyan utasításokat adva, hogy: „Gyere, Loann,csinálj rólam egy képet a korlát mellett!” Úgy mozgott, mint akiráébredt, hogy inkább szupermodellnek kellett volna mennie. Milyenkár, hogy a szombati munkához hordott inge, ami túl nagy volt rá,illetve zilált frizurája nem egészen ezt a képet tükrözte. A szemébenmegcsillanó fényből azonban látszott, hogy tisztában van vele, hogyegyikünk sem a megszokott szerepét játssza, és csak hülyéskedünk.


35/317

- 35 -

- Látod, ez az a természetes, spontán dolog, amitől nagyszerű lesz egyfotó, Loann - magyarázta, miközben kinyitotta a sütő ajtaját. Mindketten nevetésben törtünk ki. Amikor Anya megunta a parádézást és a háztartási eszközök

felmutatását, elkezdtem a természetre koncentrálni. Lefotóztam azudvarunkon álló tölgyfát - a magas, dús lombkoronájú fa úgymagasodott a házunk fölé, mint egy levelekkel borított őrangyal.Tökéletes hely volt az ücsörögni kívánó verebek, kék szajkók és egyéb apró termetű madarak számára, ám aznap sajnos egyet sem láttam, amitle tudtam volna fotózni. Jobb híján azzal foglalkoztam, hogy különbözőszögekből készítettem képeket a fáról. Minél több fotót készítettem, annál jobban hajtott a vágy, hogymegörökítsek valami fontosat - valami nagyszerűt - a körülöttem lévővilágból. Amikor találtam valamit - egy fűszálat néhány centiméterről,vagy egy pókot, amint épp hálóját szőtte -, a szívem hevesen kezdettdobogni, és ügyetlenül állítgattam új, bonyolult fényképezőgépemet,hogy képet készítsek róla.

Klikk. Bementem a házba, hogy igyák valamit, és megláttam Claire-t, amint anappali padlóján elnyúlva egy divatmagazint lapozgat. Biztos vagyok benne, hogy legalább százat elolvasott egy nap, most, hogy közeledett a ballagása. Megállás nélkül kereste a tökéletes frizurát, sminket és cipőt,és nyilván nem hallotta, hogy bejöttem. Mielőtt nemet mondhatottvolna, szemem elé húztam a fényképezőgépet, hogy beállítsam azoomot.

Claire nyilván megérezte, hogy ott vagyok. Felnézett afényképezőgépbe, és nagyon fura pillantást vetett rám. Összehúzta aszemét, állkapcsa pedig megfeszült. Próbáltam megérteni azarckifejezését, de aztán a haja eltakarta, amikor visszafordult azújságjához.


36/317

- 36 -

Elmúlt a pillanat. Elszalasztottam. Csalódottan engedtem le afényképezőgépemet. Nagyszerű fotó lett volna. Végül nem ittamsemmit, hanem inkább kimentem a bejárati ajtón, és addig kattogtattama gépemet, amíg az egész tekercset el nem használtam.

Nem kellett megkérnem Anyát arra, hogy előhívassa a képeimet -valószínűleg azért, mert tudta, hogy ő is r ajtuk van. Elvette a filmet azöltözőasztalomról, amikor kivitte a mosnivalót a szobámból, és aztánaznap később elhozta a fotókat. Felsóhajtottam, ahogy elkezdtem végignézni őket. Hiányzott belőlük adinamikusság és a spontaneitás, s csupán egy átlagos al bum lett afotóimból. Összeszorult a szívem. Pedig reménykedtem benne, hogyegy-két fotó tényleg jól sikerült. Aztán megláttam a tölgyfáról készült képet. A törzsénél állva, alulrólfotóztam. A napfény átragyogott a levelek között, és az árnyékokegyfajta földöntúli nagyságot kölcsönöztek a fának. Pontosan erregondolt Mr. Dewdney, amikor arról beszélt, hogy megfelelően kellelkapni az árnyékok játékát.

Volt egy másik kép is, amin tündöklő fény vette körül a fát. Nyilvánelrontottam valamit a rekesz állítgatásánál, de elég szuperül nézett ki -mintha bepillantást nyert volna az ember a mennyországba a kép által. Nekitámasztottam a képeket az öltözőasztalom tükrének, aztánátnéztem a többit is. Nem is rossz elsőre, gondoltam.


37/317

- 37 -

5. FEJEZET

TELJESEN EL IS FELEJTKEZTEM

SHAYLEENRŐL ÉS

DEIRDRERŐL

, amígszembe nem jöttek velem az iskola folyosóján hétfő reggel. Behúztam a fejemet, és befordultam a sarkon az ellenkező irányba,mielőtt még megláthattak volna. Addig nem enyhült bennem afeszültség, amíg meg nem láttam Marcust a szekrénye előtt, háttalnekem.

Meggyorsítottam a lépteimet, de megtorpantam, amikor két srác

sportmezben parádézva elment Marcus mögött. Az egyikük úgymeglökte a fiút, hogy az szinte beesett a szekrényébe. - Buzi - mondta a nagyobbik srác, aztán ránevetett a haverjára. Legalább háromszor akkorának tűntek, mint nyurgaszekrényszomszédom. Marcus szekrénye két oldalára támasztotta a kezét, csak ezért nem esett bele a szekrénybe. Abban a pillanatban, amikor a sportolók elengedték,felállt, de fejét lehajtva tartotta, és nem nézett rájuk. A két srácvégigröhögte a folyosó végéig tartó utat. Elnéztem mindkét irányba, deúgy tűnt, senki sem vette észre az incidenst. Kivéve engem. - Szia! - szólítottam meg hezitálva, s miközben bevittem a kódot, végiga lakatomon tartottam a szememet.

- Szia, Csigus!

A humoros stílus meglepett, mert olyan volt, mintha rá sem hederítettvolna arra, hogy belekötöttek. Felkapott egy mappát, aztán kinyitotta,hogy megnézze, mi van benne. - Gondolom, találkozunk drámán - jegyezte meg, majd kinyújtotta akezét, és gyengéden a fülem mögé simított egy tincset, mielőtt becsuktaa szekrényét, és elsétált.


38/317

- 38 -

Drámán Shayleen és Deirdre a szokásos helyén ült, és úgy csacsogtak atöbbi, túlontúl izgatott diákkal az első sorban, mint két törpepapagáj.Tudomást sem vettek rólam. Az ajtóban álltam, és körülnéztem a

tanteremben, de már tudtam, hova akarok ülni. Naná, hogy volt egy üreshely Marcus mellett a terem hátsó felében. - Csigus - szólított meg, amikor leültem mellé az üres székre. - Szia, Chris!

- Neked Kolumbusz úr. Felnevettem, valószínűleg túl hangosan, amire Shayleen hátrafordult, és bámulni kezdett. Marcusra koncentráltam. - Fegyverszünet. Marcus, igaz? Marcusnak foglak hívni. - Oké, Csigus! - Elvigyorodott, sőt, még nevetett is egy kicsit. - Oké,Loann!

Marcus kedves volt és vicces. Fogalmam sem volt, hogy miért olyanmagányos farkas. - Nincs kedved meginni egy kávét suli után, Lo-Ann?

Úgy ejtette ki a nevemet, mintha két igazán hosszú, különálló névből állna. - Kávét? - sikerült kipréselnem magamból, és úgy tűnt, hogy jelenlegennyiből állt a szókincsem. Megismételtem: - Kávét? - Igen, kávét. Hallottál már róla, nem? Most ez egy randi? Nem, nem azt mondta, hogy „mozi”, „vacsora”,vagy valami egyéb normális randiprogram nevét. Csak kávézni akart. - Ööö... oké. Ekkor Mr. Benson félbeszakította a beszélgetésünket: - Mint azt tudjátok, úgy terveztem, hogy a Városunk nagyjai címűdarabot adjuk elő az év végén. Shayleen és Deirdre azonnal pusmogni kezdett. Deirdre nyilvánvalóanShayleen pártját fogta, velem szemben. Próbáltam nem megsértődni. Én

sem szívesen helyezkednék szembe a hangos és másokat irányító


39/317

- 39 -

Shayleennel, ha én lennék a helyében. De ettől függetlenülelszomorított a dolog. - A darabnak elég sok szereplője van - folytatta Mr. Benson -, úgyhogyarra kérem az összes harmadikos és negyedikes diákomat, hogy jöjjenek

el a meghallgatásra. Lassan körbejáratta a tekintetét a termen, mintegy megerősítésképpen,hogy igen, ebbe minden egyes diák beletartozik a csoportban. Némánfelsóhajtottam. Az más lett volna, ha Shayleennel és Deirdrevel kellettvolna a meghallgatásra mennem. Az elmúlt években több délutánt istöltöttünk azzal, hogy olvasópróbát tartottunk, várva, hogy mikor jutunkegyszer a színpad közelébe. Tavaly kaptam egy aprócska szerepet, deáltalában csak a színfalak mögött segédkeztem. Amikor Shayleenre pillantottam, nyíltan gúnyos mosolyt vetett felém. - Sajnálatos módon idén nem volt elég érdeklődő a színháziháttérmunkával kapcsolatos órára - magyarázott tovább Mr. Benson -,és mivel a költségvetésünk nem túl magas... A szemem sarkából láttam, amint Marcus keze a magasba lendül.

Amikor Mr. Benson bólintott, a fiú azt mondta: - Loann és én szívesen dolgoznánk a díszleteken. A drámaóra alatt, úgyértem. Mr. Benson egy pillanatig csak bámult Marcusra, ez idő alattlehetőségem nyílt arra, hogy feldolgozzam az elhangzottakat. Oké,nyilván ő sem akart elmenni a meghallgatásra. És ami azt illeti, én sem bántam volna, ha nem kell minden egyes órán Shayleen közelében

lennem. Még egy gondolat ötlött fel bennem: Vajon Marcus megpróbáltolyan helyzetet teremteni, hogy kettesben lehessen velem? Nyeltem

egyet, hogy eltüntessem a gombócot a torkomban. Oké, persze, Joshután vágyakoztam éveken át, de Marcusszal, nem is tudom, valahogylehetségesnek tűnt, hogy mindketten érdeklődjünk a másik iránt.Előfordulhatott.

Mr. Benson megköszörülte a torkát.


40/317

- 40 -

- Aha. Hát, nem tudom, hogy mindketten... Az arcom kezdett felhevülni, miközben azon agyaltam, vajon Mr.Benson olvas-e a gondolataimban.

- Ó, ugyan már, Mr. B.! - Mindenki Marcusra bámult, amikor a fiú

megszólalt. - Egyedül nem tudom megcsinálni. Általában egy teljescsapat szokott dolgozni rajta... De mi ketten tényleg meg tudjukcsinálni! Mr. Benson ide-oda járatta a tekintetét közöttünk. A rend kedvéértegyetértően bólogattam. Egy srác a terem másik végéből megpróbáltkifütyülni bennünket, de Marcusszal tudomást sem vettünk róla, csak bámultunk tovább a tanárra. - Rendben. Óra után megbeszéljük - sóhajtott fel végül Mr. Benson.A következő negyven percben Marcus és én lopott pillantásokatváltottunk egymással, és abból, ahogyan a székén dobolt az ujjaival,láttam, hogy izgatott. Ettől az én izgatottságom is fokozódott. Amikor Mr. Benson megmutatta nekünk a színfalak mögötti helyiséget,arcomra kiült a kétségbeesés. Zsúfolásig volt mindenféle kacattal, ami

az évtizedek alatt felgyülemlett. Az égvilágon semmit sem tudtam adíszletekről, még akkor se ment volna magamtól, ha megfelelőfelszerelésünk van hozzá - ami egyértelműen hiányzott. De mintha a bensőm bukfencezett volna, amikor arra gondoltam, hogy kettesbenlehetek Marcusszal a gyéren megvilágított helyiségben. Az a része adolognak izgalmasnak ígérkezett. - Nagyszerű - szólalt meg a fiú. Fogalmam sem volt, mégis mire gondolhat, de mindenesetre bólintottam egyet. Mr. Benson végigmért bennünket. - Remélem, hogy... megbízhatok bennetek, ha egyedül maradtok, igaz? Az arcom azonnal forráspontig hevült, azonban Marcus felnevetett,hangosabban, mint amit eddig valaha is hallottam tőle. Gyengéden

meglökte a vállamat.


41/317

- 41 -

- Természetesen, Mr. Benson - felelte. - Loann olyan, mintha atestvérem lenne. Nyeltem egyet. Oké, Marcus és én alig ismertük egymást, de ténylegolyan nevetséges lett volna a gondolat, hogy bármi egyéb is

kialakulhasson közöttünk barátságnál? Mr. Benson jelenléte miatt próbáltam ugyanúgy mosolyogni, mint addig, azonban éreztem,ahogyan megremeg a szám széle. - Akkor rendben. Gyertek ide dráma helyett, és minden hétenszámoljatok be arról, hogy haladtok. Megtaláljátok majd a régikellékeket és jelmezeket a színpad oldalánál lévő szekrényekben, de ottfent is. - Mr. Benson felmutatott egy dobozokkal telezsúfolt tárolóhídra,ami körülbelül félúton volt a színpad és a világítóberendezés hídjaközött. - Kinyomtatok mindkettőtöknek egy-egy példányt aszövegkönyvből. Ez alapján kaptok majd jegyet. Miután Mr. Benson magunkra hagyott bennünket, Marcus feléfordultam, mintegy arra várva, hogy beavasson a tervébe. Merthogy kelllennie valamiféle tervnek, nem igaz? Egy kicsit zavart az a „mintha

testvérek lennénk” megjegyzése, úgyhogy összefontam magam előtt akarom.

- Szóval akkor... Hogyan kezdjünk neki? - követeltem választ. Végignézett a kacatokon. - Hm. Nem sok minden van itt, ami jó lehet - felelte. - Használtál márvalaha olyat?

A sarok felé mutatott, ahol egy nagy, számomra teljesen ismeretlen

eszköz állt. Megráztam a fejemet, és közben azon morfondíroztam, nem valami jó jel, hogy azt mondta „olyat”, és arra vár, hogy majd az én szaktudásomból fogunk építkezni. Összekapcsolódott a tekintetünk, és úgy éreztem, mintha Marcus nemakarta volna, hogy vége legyen a pillanatnak. Mintha valami komolyat

szeretett volna tudatni velem, de én egyszerűen borzalmas voltam


42/317

- 42 -

abban, hogy kiolvassam mások gondolatait a tekintetükből. Pislogtamegyet, amitől ismét az előttünk álló feladatra kezdett koncentrálni. - Hát, majdcsak kitalálunk valamit - mondta, aztán elindult az iskolábavezető ajtó felé.

* * *

Délután az összes órámat végigstresszeltem a drámajegyem miatt.Mindig számíthattam a négyesre drámából, ami felhúzta az átlagomat,de most Marcusnak és nekem egyedül kellett az egész díszletetösszehozni, ami igencsak felelősségteljes dolognak tűnt és rengeteg buktatót rejtett magában. Miután megszólalt az utolsó óra végét jelzőcsengő, a szekrényemnél álltam, és próbáltam elfoglaltnak tűnni, amíg atöbbi diák a kijáratok felé özönlött. Ha a színpadi díszletekkelkapcsolatos feladat nem lett volna elég, most már azon is elkezdtemagyalni, hogy hamarosan elmegyünk kávézni Marcusszal. Nem igazándolgoztuk ki ennek a tervnek a részleteit. Itt kellett volna egyáltalán

találkozunk? - Szia! - jelent meg mögöttem hirtelen Claire. - A szívbajt hoztad rám - kaptam a mellkasomhoz a kezemet. Nővérem felkacagott, majd a körmeit kezdte nézegetni. - Megyek, megnézem Josh fociedzését. Jaz el van foglalva Lazzel. Vankedved velem jönni? - Úgy mondta, mintha épp most jutott volnaeszébe a dolog, de olyan gyorsan hadarta egymás után a szavakat, hogy

azonnal tudtam, jól átgondolta, mielőtt idejött hozzám. - Negyedóramúlva kezdődik az edzés. Oké, nem én voltam az első gondolata, de velem akarta nézni az edzést. Josh fociedzését. Ráharaptam a szám szélére. Mi van, ha ő is látta atürkiz papírt? Mintha csak olvasna a gondolataimban, Claire megszólalt:


43/317

- 43 -

- Josh azt mondta, hogy szerinte nagyon cuki voltál, amiért úgy zavarba jöttél a szülinapi dolog miatt. Cuki? Tényleg ezt mondta volna rólam? Ha látta is a kérdéssort,nyilvánvalóan nem zavarta.

- Gyere, Loey! Sietnünk kell! - Csss! Ne hívj így itt! Claire akkor adta nekem a „Loey” becenevet, amikor még kisbabavoltam, ő pedig éppen akkor tanult beszélni. Nem bántam, ha otthon ígyszólít, de az iskolában gyerekesnek éreztem. - Ó, és jut eszembe, Josh kíváncsi rá, hogy tetszik -e a fényképezőgép. Elkezdett izzadni a tenyerem. Most komolyan rólam beszélgettek? Aszülinapom óta nem láttam Josht a suliban. Az az igazság, hogy sokkalegyszerűbb lett volna most szembenézni vele, úgy, hogy a nővérem ismellettem van, mintha akkor futnék össze vele, amikor ő a haverjaival,én pedig egyedül vagyok. Claire komoly pillantást vetett rám, felhúzta a szemöldökét, és láttamrajta, hogy már indulna. De Marcus... Még soha senki sem hívott el

kávézni ezelőtt, és még ha ideges is voltam miatta, egy részem igazánvágyott a dologra. Végignéztem a folyosón. - Már megbeszéltem valakivel, hogy találkozunk - feleltem végül. - Én... én csak azt gondoltam, hogy, tudod, együtt tölthetnénk egy kisidőt. Nem egészen értettem, mitől kezdett el Claire- ből áradni ez a hirtelentestvéri érdeklődés. Vagy hogy ő miért volt ideges. Claire soha nem tűnt

idegesnek mások előtt, főleg előttem nem. A szívem már attól ishevesebben vert, ha csak eszembe jutott, hogy nézhetem Josht a pályaszéléről. Vagy hogy odajön hozzánk beszélgetni. Talán eldumálhatnékvele arról, amit a fotózásról tanultam. Talán nem zavarta, hogy totálisan bele voltam zúgva hatodik óta. Arról nem is beszélve, hogy még most is.


44/317

- 44 -

Marcus hirtelen előbukkant a semmiből, és odaállt a szekrényéhez,amivel megakasztotta a gondolataimat. Az jutott eszembe, vajon nem

mehetnénk -e inkább másnap kávézni. - Szia! - köszönt olyan hangerővel, mintha csak egy tanórán lennénk, és

meg akarta volna úszni, hogy lebukjunk az órai beszélgetés miatt. Tudtam, hogy be kellene mutatnom Claire-nek, de egy részem nemakarta. Mi van, ha Marcusnak jobban tetszik Claire, mint én? - Bárkiről van is szó, biztos megérti - szólalt meg Claire. - Gyerünkmár, induljunk! Marcus nem nézett fel, inkább elkezdte rendezgetni a könyveit aszekrényében. Válla megereszkedett, és máris úgy tűnt, mint aki tudja,visszautasították. Mégis hogyan mutassam be ezeket egymásnak? Amagányos farkas Marcust és a csacsogó, népszerű nővéremet?Egyszerűen nem jött össze a kettő. - Nem kéne balettre menned? - érdeklődtem. - Nem, kedd van. - Úgy forgatta a szemét, mintha tudnom kellett volna.És igen, ha az agyam nem automatán lett volna, akkor tudtam is volna.

Én vagyok az a lány, aki fújja az egész család menetrendjét, mert a sajátélete nem elég eseménydús. - Gyerünk már, tudom, hogy jönni akarsz.Megragadta a könyveimet, és berakta őket a szekrényembe. Tényleg vele akartam menni. De Marcusszal is szerettem volnatalálkozni. Ezt viszont nem tudtam megmagyarázni Claire-nek.Tekintete az enyémbe mélyedt. Még csak rá sem pillantott Marcusra,ami igazán nem semmi teljesítmény volt, tekintve, hogy ennyire közel

állt hozzánk. Belebámultam a szekrényem mélyedésébe, és azt mondtam: - Most nem tudok elmenni veled.

De még akkor sem voltam képes rájönni, hogy kinek is szól amondandóm, amikor kiejtettem a szavakat a számon.


45/317

- 45 -

6. FEJEZET

MARCUS BEZÁRTA A SZEKRÉNYÉT

, majd sarkon fordult és elsétáltanélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Claire toppantott egyet a lábával. - Jaj, gyerünk már, Loey! Sietnünk kell! Még találkozni akarok Joshsal,mielőtt elkezdik az edzést. Marcus már majdnem a kijáratnál volt. Miért csinálja ezt Claire? Miértmost?

A nővérem tett egy lépést a másik irányba, és a kezemnél fogvamagával húzott. - Gyere már, menjünk! Képtelen voltam rá. Hirtelen már nem is akartam elmenni az edzésre. - Marcus! - kiáltottam éppen azelőtt, mielőtt az ajtó becsukódott volnamögötte. Megállt a küszöb másik oldalán. A nővéremhez fordultam: -Bocsi. Majd máskor, jó? Megszorítottam a kezét, majd a helyére pattintottam a lakatomat.Anélkül, hogy a szemébe néztem volna, az ajtó felé futottam. Nemnéztem vissza. Utolértem Marcust, aki továbbra is előre meredt. - Menjünk! - indult el.Egyetlen szó nélkül követtem őt, keresztül a parkolón. Semmi „Örülök,

hogy úgy döntöttél, hogy eljössz!” vagy „Kö szi, hogy engemválasztottál!” Semmi.Ami elgondolkodtatott... Vajon jól döntöttem? A nővérem mégiscsak a nővérem. Mindig ott voltunk egymásnak, ésminél többet gondolkoztam rajta, annál inkább úgy éreztem, hogy maszüksége lett volna rám. Talán az összes barátja elfoglalt volt, éstényleg nem akart egyedül menni az edzésre.


46/317

- 46 -

A tempóból, amit Marcus diktált, úgy tűnt, fogalma sincs róla, hogy énmég mindig nem vagyok biztos a döntésemben. Úgy éreztem, bocsánatot kéne kérnem, hogy majdnem felültettem, pedig ha tényleg bocsánatot kellett volna kérnem valakitől, akkor az nem Claire lett

volna? Igazán kedves volt tőle, hogy magával akart vinni, még akkor is,ha tudja, hogy nem igazán vagyok népszerű. Azonban minél többet agyaltam rajta, annál világosabbá vált a dologszámomra: Claire-nek nem volt szüksége rám. Valószínűleg már el isfelejtette, hogy magával hívott. Teljesen a gondolataimba mélyedtem, miközben Marcus és én a kertekalatt meneteltünk, és átvágtunk egy magánudvaron, hogy kijussunk afőutcára. Még ha Alder Grove- ban nőttem is fel, sosem vettem észre,hogy mennyire közel is van a suli a belvároshoz. Mindig úgy véltem,hogy ha az iskolán kívül bárhova is el akarok menni, fel kell szál lnomvalamilyen járműre. Marcus nagyokat lépett, és alig tudtam tartani a tempót. Úgy tűnt, hogy bő, fekete pólója és farmere akkor is jó lenne rá, ha hirtelen felszedne

tíz kilót. Elég különös párocska voltunk, hiszen én harminc centivelalacsonyabb voltam, és közel sem olyan vékony. Arcom lángba borult agondolatra, hogy mi ketten egy párt alkotunk, főleg most, hogykettesben voltunk. Gyakorlatilag ez egy randi volt, még ha ő nem isnevezte így. Az egyik sarkon lefordult a főutcáról, és egy jelöletlen ajtó felé tartott.Sosem voltam még itt, nem is vettem észre az épületet egészen idáig,

úgyhogy hirtelen aggódni kezdtem. Hova visz engem? Marcus kinyitotta a vastag faajtót. A bentről kiáradó, szinte tapinthatószínek megrohamoztak bennünket, s csillapították az idegességemet.Olyan volt, mintha egy másik világba léptem volna. Az erős kávéillat beborított, miközben az ajtó becsukódott mögöttünk.Az élénk színek - sárga, narancs és piros - a falakon különösnek

hatottak; még sosem voltam ilyen helyen. Kisebb-nagyobb műalkotások


47/317

- 47 -

borították a falakat, olyan szorosan egymás mellé zsúfolva, minthaautók lettek volna egy forgalmas úton, csúcsidőben. Asztalok álltak itt-ott, barnák és egyhangúak, amelyek egyáltalán nemillettek a falakból áradó hangulathoz. Két idős férfi dámázott az egyik

sarokban álló asztalnál, de ezt leszámítva egyedül voltunk. Marcus a pulthoz vezetett, és ekkor az egyik idős férfi felállt, hogy odajöjjön a pult másik oldalához. - Van pénzed? - kérdezte Marcus. Pislogtam néhányat, aztán elkezdtem keresgélni a zsebemben az utolsónéhány dolláromat. Mindketten megmozdultunk, hogy előszedjük a pénzünket, és közben összeért a karunk. Libabőrös lettem tőle. A fiúmegköszörülte a torkát, rendelt nekünk két nagy, sötétre pörkölt kávéttejszínnel és cukorral, és odapakolta a pénzünket egy halomba, hogykifizesse. Az idős férfi a pult mögött pepecselt, készítette a kávénkat. Amíg néma csendben várakoztunk, azon tűnődtem, vajon kit hozhatottide ezelőtt Marcus. Nem úgy tűnt, hogy sok barátja lenne, és igazánnem tudtam elképzelni, amint randizik. Tényleg tetszettem neki, és csak

túlságosan szégyellős, hogy megmondja, vagy ez csak valami barátságszerű dolog köztünk? Nehéz volt kiigazodni rajta. Végül az idős férfi lerakott két nagy bögrét a pultra, és szó nélkü lvisszacsoszogott a játékához. Marcus elvette az egyik bögrét, azenyémet pedig otthagyta a pulton, aztán odament az egyik asztalhoz,amelyik az ablaknál állt. Egy pillanatig vártam, vajon hátrafordul-eegyáltalán. Végül követtem, miközben igyekeztem nem magamra

önteni a forró italt. Oké, ez tényleg nem egy randi. Csak ültünk, és a kávénkat bámultuk. Egyikünk sem szólalt meg. Kifelénéztünk az ablakon, a szűk utcára és egy másik téglaépület falára.Árnyak vetültek a téglafalra, amint elsétáltak előttünk a főutcán.Rettenetesen izgalmas volt. Azon kezdtem el gondolkodni, vajon mit

csinálhat Claire. Vajon még mindig a fociedzésen van? Tapsol és kiabál


48/317

- 48 -

Joshnak a pálya széléről? Vártam addig, amíg Marcus elkezdett inni,aztán én is nekiláttam. Összerándultam, amikor a forró folyadék megégette a nyelvemet, ésösszehúzott szemöldökkel leraktam a bögrét.

- Kortyold - nevetett fel Marcus. - A kávét kortyolni kell. Tizenhat vagyok, nem négy. És tudom, hogyan kell a forró italokat inni,köszönöm szépen. De azt hiszem, hogy túlságosan elkalandoztam ésideges voltam. Csak ültünk, és bámultunk kifelé az ablakon továbbra is. - Nem vagyok meleg, ugye tudod? - törte meg a csendet Marcus. Tágra nyílt a szemem. Biztos látott reggel a folyosón, amikor az a kétsportoló belekötött. Mégis annyira meglepett az, hogy felhozta, hogyhirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. Hogy tudott ennyire nemtörődömmódon beszélni róla? - Én... én tudom - nyögtem ki végül. Hallgattunk tovább. Ismét beleittam a kávémba, hogy kezdjekmagammal valamit, ám ezúttal csak egy kortyot. Marcus körbenézett. - Szeretek idejönni. Látod azt ott? - Egy nagy festményre mutatott, a

helyiség másik végében. Bólintottam. - Az ott Michelangelo festményeDániel prófétáról. Nem eredeti, de jó másolat. Legalábbis Armandoszerint.

Elkezdtem bámulni a képet, ami egy régi fakeretben lógott.- Ki az az Armando?

Marcus a dámajátékosok felé intett, arra a férfira, aki a kávénkatkészítette. - Ért a művészethez. Melyik tetszik? Végignéztem a falakat, s bár felismertem jó néhány alkotást, nemállapodott meg rajtuk a pillantásom. Valami mást akartam. Valami nemhétköznapit. Végül egy olyan képet választottam, ami a fiú háta mögöttvolt.

- Az, amelyiken a vitorlás van, jól néz ki.

Marcus hátrafordult, majd egy percig tanulmányozta. Bólintott.


49/317

- 49 -

- Ijesztőnek tűnik - fordult vissza.Valóban az volt. Éppen ezért tetszett. Az aprócska, fából készült hajómegviseltnek látszott, vitorlája majdhogynem kettétört. Nem úgy tűnt,mintha képes lenne átvészelni azt a hatalmas hullámot, ami felé tartott.

De valahogy tudtam, hogy igen. Csak erősnek kellett lennie. Mindig isszerettem az esélytelenebbeknek drukkolni, a rút kiskacsáknak.Gondolom azért, mert úgy éreztem, hogy hasonlítok rájuk. - Aha - feleltem.

Amikor szóba hoztam a díszleteket, Marcus valami homályos választadott, hogy majdcsak kitalálunk valamit mi ketten. Tetszett az, hogy„mi ketten”, ám ugyanakkor a „Loann olyan, mintha a testvérem lenne”is folyton eszembe jutott.

Másra tereltem a szót, és megemlítettem a saját családomat, hogyemlékeztessem, nem vagyunk rokonok.- Emlékszel a lányra, aki a szekrényemnél volt? - kérdeztem. - Ő anővérem, Claire. Marcus bólintott, hogy érti. Megmarkoltam a székem széleit. Amikor a

többi diák megtudta, hogy Claire és én testvérek vagyunk, egy sor dologkövetkezett: azt akarták, hogy bemutassam őket; mindenféle apróságotszerettek volna megtudni róla; szerettek volna valami magyarázatotkapni arra, hogy mégis miként lehet az, hogy ugyanazokat a génekethordozzuk.

- Nem nagyon hasonlítotok egymásra - jegyezte meg, miközben ismét adámajátékot nézte, és egyértelmű volt, hogy untatja a téma. Nem igazán tudtam, hogy mit feleljek. Egy „aha” nyilván elegendő lettvolna, de valahogy Marcus reakciója őszintének tűnt. Nem emlékeztem,hogy valaha is találkoztam volna valakivel, aki ennél őszintébb lettvolna. Csendben maradtam, és arra vártam, hogy ő is megoszt magárólvalamit. De nyilvánvalóan szüksége volt egy kis ösztökélésre ehhez. - Mi a helyzet a te családoddal?


50/317

- 50 -

Marcus kinézett az ablakon, és ráharapott a szája szélére. Most valamirosszat kérdeztem? Lehet, hogy elváltak a szülei. Vagy az egyikükmeghalt. Vagy talán a közelében sem jártam az igazságnak, egyszerűencsak nem akart az unalmas otthoni dolgokról beszélni.

De aztán a dámajáték felé mutatott: - Armando a bácsikám - hadarta olyan gyorsan, hogy alig értettem. Odapillantottam az idős férfira, és elmosolyodtam. Armando teljesen belemerült a játékba, fel sem pillantott. Visszafordultam amosolyommal Marcushoz.

- Vele élsz? Marcus oldalra döntötte egy kicsit a fejét, majd úgy húzta össze aszemöldökét, mintha valami teljesen értelmetlen dolgot kérdeztemvolna.

- Ööö... nem - felelte lassan, de volt valami különös a hangjában. Összehúztam a szememet. - Szóval ezért szeretsz idejönni? - kérdeztem. Az egyik kezével a másikat piszkálta az asztal fölött, és ettől én is

ideges lettem.- Ez... az egyik ok - válaszolta. Egyértelmű volt, hogy itt még nincs vége a történetnek. De úgyéreztem, mintha egy láthatatlan fal húzódott volna fel közénk. Ez a tématabunak számított. Kicsit több mint egy órán keresztül üldögéltünk ott, amikor úgydöntöttem, hogy elindulok haza. Anya öt után bármikor hazaérhetett, és

egyszerűbbnek tűnt addigra otthon lennem, mint máskor is, így nemkell majd válaszolgatnom egy csomó kérdésre. Marcus nem ajánlotta fel, hogy hazakísér. Azt mondta, hogy vigyemoda a pultra a bögrét, mielőtt elmegyek. - Armando idős már - tette hozzá. Aztán kinyújtotta a kezét, és megszorította az enyémet, amint felálltam,

hogy visszavigyem a bögrémet.


51/317

- 51 -

Csupán egy aprócska mozdulat volt, és nem próbálta meg hosszasanrajtam tartani a kezét. De a szívem ki-kihagyott egy-egy ütemet, amint a pult felé lépdeltem. Amikor visszafordultam az ajtó felé, odanéztem Marcusra, és azt

vártam, hogy rám mosolyog, bólint egyet, vagy... valami. De csak bámult kifelé az ablakon, elveszve a gondolataiban.


52/317

- 52 -

7. FEJEZET

- VAN KEDVED MEGINT ELJÖNNI AZ

ARTS

CLUB

CAFÉBA

?Ez volt Marcus első mondata másnap reggel. Eltűnődtem, milyen fura,hogy annak a fura kávézónak van neve, mert én nem láttam semmifélekiírást. - Nincs pénzem - feleltem.- Meghívlak. Elmosolyodtam. Lehet, hogy nem randi, de jó érzés volt, hogy van

valaki, akivel együtt lóghatok. - Majd visszaadod - tette hozzá, amitől egy kicsit kevésbé lelkesenvigyorogtam.

Suli után Marcusszal egyenesen a kávézóba mentünk, ahol tovább beszélgettünk a falakon lévő képekről. Olyan szavakat használt, mint például egzisztencializmus, és elhatároztam, hogy megnézem aWikipedián, hogy mit is jelentenek pontosan. Egy óra múlva már nem tudtunk miről beszélgetni, így leléptem.Mondtam Claire-nek, hogy nem leszek otthon iskola után, de amikor befordultam a sarkon a házunkhoz vezető útra, majdnem félrenyeltem.Josh Garrison kék Honda Civicje állt a feljárónkon. Bárki másnak csak egy sima autónak tűnt volna - egy tízéves kocsi,aminek be van horpadva a hátsó lökhárítója. Az én szívem azonban

hevesebben dobogott tőle. Számomra olyan volt, mint a mennyországaranyozott kapuja, ami csak rám vár, és amint feléje sétáltam, szintevártam, hogy felcsendüljön a Halleluja. Széles mosollyal az arcomon beléptem a bejárati ajtón, arra számítva,hogy majd ott fognak ülni a kanapén, de

denise jaden - never enough - soha nem elég.pdf

Documents