história 1981-02...created by xmlmind xsl-fo converter. história 1981-02 minden jog fenntartva....

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-02

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

iii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. ........................................................................................................................................................ 1 1. Hová tûntek az avarok? ......................................................................................................... 1 2. Képek .................................................................................................................................... 4

2. ........................................................................................................................................................ 6 1. A titkosrendõrség Magyarországon a reformkor kezdetén .................................................... 6 2. Képek .................................................................................................................................... 8

3. ...................................................................................................................................................... 11 1. A kommunista párt és Trianon ............................................................................................ 11 2. Képek .................................................................................................................................. 14

4. ...................................................................................................................................................... 17 1. Béke Breszt-Litovszkban, 1918 .......................................................................................... 17 2. Képek .................................................................................................................................. 21

5. ...................................................................................................................................................... 24 1. Házicselédek ....................................................................................................................... 24 2. Képek .................................................................................................................................. 26

6. ...................................................................................................................................................... 27 1. �Hogyan bánjunk a cseléddel�? Részletek Faylné Hentaller Mária A háztartás kézikönyve címû

könyvébõl ................................................................................................................................ 27 7. ...................................................................................................................................................... 29

1. Az �úri középosztály� illemtanáról .................................................................................. 29 2. Képek .................................................................................................................................. 31

8. ...................................................................................................................................................... 35 1. A pénz urai .......................................................................................................................... 35 2. Képek .................................................................................................................................. 38

9. ...................................................................................................................................................... 42 1. Lantos és krónikás. Tinódi .................................................................................................. 42 2. Képek .................................................................................................................................. 45

10. .................................................................................................................................................... 49 1. Hallgatott-e XII. Pius? ........................................................................................................ 49 2. Képek .................................................................................................................................. 51

11. .................................................................................................................................................... 53 1. Egy legenda valósága. Horthy István halála ........................................................................ 53 2. Képek .................................................................................................................................. 55

12. .................................................................................................................................................... 57 1. A régi rómaiak turistáskodása ............................................................................................. 57 2. Képek .................................................................................................................................. 58

13. .................................................................................................................................................... 60 1. Munkásmozgalom az Osztrák�Magyar Monarchiában ...................................................... 60 2. Képek .................................................................................................................................. 63

14. .................................................................................................................................................... 66 1. Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán. Somogyi Gyõzõ rajzairól ...................... 66 2. Képek .................................................................................................................................. 67

15. .................................................................................................................................................... 72 1. A honvédsereg élelmezése 1848�49-ben ........................................................................... 72 2. Képek .................................................................................................................................. 73

16. .................................................................................................................................................... 78 1. A választójog a polgári Magyarországon. Választók, választhatóság, szavazás ................. 78 2. Képek .................................................................................................................................. 82

17. .................................................................................................................................................... 84 1. Orbók Kálmán: Kik beszéltek utoljára Petõfi Sándorral? ................................................... 84 2. Képek .................................................................................................................................. 85

18. .................................................................................................................................................... 87 1. Történetírás és szociális érdeklõdés .................................................................................... 87

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. Hová tûntek az avarok?

TOMKA Péter

Hová tűntek az avarok?

Szerkesztőségünkhöz mind több megkeresés érkezik, amelyek jelzik: egyrészt a magyar nép őstörténete,

másrészt a Pannóniában a honfoglalás előtt élt népek iránt milyen nagy a közönségben az érdeklődés. Ezért is

indít a szerkesztőség sorozatot a Kárpát-medence „őslakóiról”, s igyekszik olvasóink elé tárni a kérdést kutató

tudományágak eredményeit, és egyúttal vitáit, gondjait is. (A szerk.)

A honfoglalást megelőző időkről igen kevés, nehezen vagy többféleképpen is értelmezhető forrás áll

rendelkezésünkre. Más tudományágak (nyelvészet, néprajz stb.) eredményeinek összegezése segíthet csak az

előrelépésben. A „segédtudományok” sorában előkelő helyet foglal el a régészet, hiszen a feltárt temetők,

települések, a viselet és a szokások megfigyelhető elemei, az egyes tárgyak megléte vagy hiánya, esetleg

pusztán formája megannyi információt hordoz.

Nem véletlen tehát, hogy régész – László Gyula – fogalmazta meg az utóbbi idők legnagyobb port felvert

őstörténeti koncepcióját. A kettős honfoglalás elméletére gondolok, arra a feltételezésre, hogy Árpád

honfoglalása előtt már magyar (finnugor) nyelven beszélők éltek a Kárpát-medencében.

Természetesen nem ez az egyetlen őstörténeti koncepció, amit a magyar régészek megfogalmaztak. Volt olyan

kutatónk, aki a honfoglalás előestéjen csak szláv népek jelenlétével számolt. Volt, aki a késő-avar népesség

nyelvi elszlávosodásával egy időben, annak kulturális fennmaradását hirdette, sőt olyan is, aki már a korai

avarkorban (a 6. század második felében) magyar nyelvű csoportok jelenletét bizonygatta. Egy dologban

azonban egyetértettek: a Kárpát-medence nem lehetett lakatlan a 9. században, Árpád népének honfoglalása nem

légüres térbe való benyomulást jelentett, és az itt talált lakosság (lett légyen szláv vagy akármi más) összeolvadt

az újonnan beköltözőkkel. A rendelkezésre álló történeti források minden fajtája összhangban van eddig a

pontig. Ebben régész, antropológus, történész, nyelvész egyetért.

Kik lakták Pannóniát?

A nézeteltérések akkor keletkeznek, amikor azt kutatjuk: ez a 9. századi népesség milyen fejlettségi fokon állt,

milyen nagyszámú volt, milyen nyelven beszélt, mit adott át a honfoglalóknak, mennyiben járult hozzá a

magyarság biológiai, gazdasági, társadalmi, nyelvi arculatához. Nemrégiben történelemkönyveinkben még azt

olvashattuk, hogy a Kárpát-medencében fejlett szláv államokat találtak őseink, amelyek földművelő kultúrával

rendelkező népeinek leigázása során alakult át döntően a magyar (nomád-nagyállattartó) pásztortársadalom,

eltanulván a földművelést, a letelepült életmódot. Ez a leigázott népesség segítette a feudális osztálytársadalom

kialakulását, az új rendszernek megfelelő új ideológia, a kereszténység terjedését, befolyásolta a létrejövő

államszervezetet. Ma már – nem utolsósorban a régészet eredményei következtében – az egész folyamatot

sokkal árnyaltabban látjuk.

Tudjuk, hogy a honfoglaló magyar társadalom sokkal fejlettebb volt, mint azt korábban feltételeztek. Saját

földművelő kultúrája volt, az osztálytagozódás igen előrehaladott fokon állt. A régészeknek sikerült

felfedezniük a vezérek, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia magányos sírjai és kis sírcsoportjai, valamint a

középréteg nagycsaládi temetői mellett a honfoglaló magyar köznépet, annak nagy sírszámú, szegényes temetőit

is. Nyilván nem véletlen, hogy a „római örökséget”, a római kori városok hálózatát csak a honfoglaló magyarok

tudták vállalni a Dunántúl területén. Másrészt, ma már tudjuk, hogy a korábban oly döntő fontosságúnak tartott

pannon-szláv állam nem is létezett. Az avar állam romjain a keleti frankok (Dunántúl), a dunai bolgár állam

(Tiszántúl/Erdély) és a morva fejedelemség (Felvidék) osztozott, egymással is marakodva. Köztük a

határvonalak pontos futását nem ismerjük. Nem is lehettek mai értelemben vett határok. Nagy valószínűséggel

állíthatjuk, hogy „senki földje” választotta el őket (ez azonban nem jelent lakatlan területet!). A mai történelmi

atlaszok készítői szimpátiájuk szerint hol egyik, hol másik államhoz tartozónak tüntetik fel ezeket a

határterületeket. Zalavár, az állítólagos pannon–szláv állam központja nem volt más, mint a frank szolgálatba

állott, Nyitra vidékéről éppen a morvák által elűzött szláv hűbérúr (Pribina, majd fia, Kocel) birtokközpontja.

Arra a kérdésre, hogy kik lakták ezt a politikailag széttagolt Kárpát-medencét a honfoglalás előestéjén, többféle

módszerrel igyekeztek válaszolni a kutatók. Az írott történeti források ebben a kérdésben már ellentmondásosak.

Nincs semmi meglepő abban, hogy az „avarokról” nem beszélnek sokat – az egykori híradásokban nem a

köznépre figyeltek. Az avar állam összeomlásával érdektelenné vált mindaz, ami korábban az „avar”

összefoglaló név alatt szerepelt.


A szlávokról többször hallunk, jelenlétük kétségtelen, csak éppen számukról nem vallanak a források, és arról

sem, hogy mikor és honnan kerültek új lakóhelyeikre. Az onogur népnév is felbukkan a 9. század során. Tudva

levő, hogy ez a forrása a magyarok általánosan használt megnevezésének (hungarus), végső soron a 7. századi

nyugati török onogur törzsszövetség nevével azonos. Nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy igazi

onogurokat, vagy már magyarokat értenek ezen a néven a 9. századi források. Egy esetben minden bizonnyal

nem a magyarok első kalandozásairól van szó: az oklevélben az onogur tartomány mint határjelző szerepel.

Az avar kultúra emlékei

Több akadálya van a 8. századi állapotokból való kiindulásnak. Az egyetlen biztos tény, amit az avar állam népi

(nyelvi) viszonyairól tudunk, az az, hogy sokszínű volt. Tudjuk, hogy szlávok és gepidák mellett más

néptöredékek is éltek közöttük. Tudjuk, hogy 670 táján, a dunai bolgár foglalással egy időben újabb

népvándorlás érte el a Kárpát-medencét. Az ekkor beköltöző népelemek az onogur csoportból váltak ki. Ehhez a

csoporthoz tartoztak a dunai bolgárok ősei, a volgai bolgárokéi is, sőt biztosra vehető, hogy bolgár-török

csoportok népesítették be a dél-oroszországi puszták jó részét is. Ide tartoznak azok a nyelvek, amelyekből a

magyar nyelv csuvas típusú jövevényszavai származnak.

Ahhoz, hogy állást foglalhassunk bármely, a 9. század történetét érintő kérdésben, meg kell határoznunk a 9.

századra datálható régészeti anyagot.

Abból, hogy a 8. századi temetők elterjedése és a 11–13. századi magyar helynévadású területek egybeesnek,

nem feltétlenül következik az, hogy a 11. században itt magyarul beszéltek – mint azt könnyen feltételezhetjük.

Hogy ez valószínűsíthető legyen, az összekötő kapcsokat is meg kell találni. A fenti összefüggés legfeljebb arra

elég, hogy elfogadjuk: a 8. századi népesség nagy tömege nem szláv nyelven beszélt (ellenkező esetben ugyanis

a szláv hely névadású területeknek sokkal nagyobbaknak kellene lenniük).

Vitathatatlan, hogy a 9. század elejének eseményei (frank hadjáratok, belső ellentétek, bolgár behatolás),

amelyek végül is az avar állam bukásához vezettek, az egész Kárpát-medencére ható változásokkal jártak. Alig

lehetett olyan félreeső hely, ahol egy-egy közösség teljesen háborítatlanul, élhette volna tovább megszokott

életét. Az állam bukásával járó megrázkódtatások valamilyen nyomát meg kellene találni – feltételezzük – a

folyamatosan használt temetőkben, eddig azonban ilyesmire alig-alig van adatunk.

Leginkább a temetők szélén, használatuk utolsó fázisában fellepő vésett poncolt díszű övveretek és a

közelükben előkerült egyéb, viszonylag késői tárgytípusok időrendi helyzete adott alkalmat vitákra. Ezek

valóban (tipológiailag nézve) mintegy átmenetet képeznek a honfoglalás kori tárgyformák, díszítőművészet felé.

A honfoglaló magyar díszítőművészet azonban nagyjában-egészében ugyanabból a forrásból táplálkozott, mint a

korábbi, 8, századi késő avar kori művészet. A forrást, az összekötő láncszemet keletre, a dél-oroszországi

pusztákon, a Fekete-tenger mentén, vagy a Kaukázus előterében kereshetjük, nem is beszélve Közép-Ázsia, Irán

és Bizánc hatásáról.

Meggondolandó néhány további (László Gyula által felvetett) szempont. Igaz, hogy egyre gyarapodik az olyan

temetők száma, amelyben avar kori és 10. századi sírok egy helyen, közvetlenül egymás mellett (bár néha

egymás felett) találhatók, de ez sem elég a 8. századra meghatározott tárgyleletek továbbélő, 9. századi

használatának igazolására. Könnyen lehetséges, hogy a 10. században régi temetőterületeket vettek újra

használatba. (A késő-avarkori temetők gyakran 150 évvel korábbi longobard sírokkal együtt kerülnek elő,

mégsem állítja senki, hogy ez a népesség a longobardok leszármazottja.) Csak akkor nem emelhetünk

módszertani kifogást a folyamatosság feltételezése ellen, ha megtaláltuk az avar kori temetők bizonyíthatóan 9.

századi folytatását és ehhez töretlenül csatlakozik a honfoglalás kori temetőrész. Eddig kevés ilyen temető került

elő.

(Nem kívánok bővebben foglalkozni olyan szélsőséges véleményekkel, amelyeket tulajdonképpen sohasem vett

komolyan a magyar régészettudomány, még akkor sem, ha megfogalmazójuk más irányú munkásságát igen

nagyra becsüljük. Szórványos leletekben együtt előforduló avar és magyar típusú kengyelekből nyilván nem

következik a két nép találkozása mint ahogy a mindmáig megfejtetlen avar kori rovásírásos szórványemlékek

mai magyar nyelven való elolvasása is nélkülöz minden tudományos alapot.)

Sírok a 9. századból

Régészettudományunk fejlődése során egyre biztosabbak lesznek késő-avarkori datálásaink. Egyre világosabban

körvonalazódnak a 9. századi leletcsoportok, elsősorban a frank hatás alá került Dunántúlon, ahol Zalavár és


környéke, illetve Sopronkőhida 9. századi temetője a „vezérlelet”. De a frankoktól érintetlen, a morva

érdekszférába került Dél- Szlovákiában is, ahol Pozsony és Nyitra környékén sűrűsödnek a leletek.

Zalavár környékének egyik legfontosabb objektumát a feltáró – a korszak kiváló szakértője – a 9. századra

keltezte, a közölt dokumentáció alapján mások, valóban meggondolandó érveléssel, kétségbe vonták ezt a

keltezést. A sopronkőhidai temetőt kezdetben mint a Savaria és Carnuntum közti „avar rezervátum” régészeti

bizonyítékát értékelték, és a 9. században végig használatban levőnek tartották. Az osztrák kutatók egy sereg

hasonló temetőt derítettek fel Alsó-Ausztriában; ők arra hajlanak, hogy ezt a leletcsoportot a 9. század első

felére keltezzék. Nálunk viszont – egyéb megfigyelések sorába állítva – már többen megfogalmazták, hogy a

sopronkőhidai lelet anyag inkább a századvégről való lehet. A nyitra-lupkai 9. századi temető erős avar kori

hagyományokat őriz, ugyanez áll a Vel’ky Grob-i (magyargurabi) temető egyik csoportjára is. A Dél-Szlovákia

területén feltárt 9–10. századi temetők között találunk tisztán 10. századi (honfoglalás kori) mellett igazi 9.

századit (pl. Michal nad Zitavou – Zsitvaszentmihály), de olyant is, ahol a 9. és a 10. századi temetőrész szoros

összefüggésben került elő (Ondrochov). Csorna-Hosszúdombon olyan nagy avar kori temetőt találtam,

amelyhez 9. századi rész csatlakozott.

Mostohább helyzetben van a 9. század kutatása a bolgár hatalmi szférában, az Alföldön. Itt még igen sok

meglepetés érhet bennünket. Legutóbb a régészeti topográfia terepmunkái során körvonalazódott egy

leletcsoport, amelyről még vitatkoznak a szakemberek: az avarkor legvégéről, a 9. századból, vagy már a

honfoglalás korából származik-e? Még mindig nem került nyugvópontra a legjelentősebb késő népvándorlás

kori kincslelet, a nagyszentmiklósi kincs keltezésének kérdése. (Ezt a 23 aranyedényből álló, valóban fejedelmi

leletet még 1799-ben találták, Szegedtől délkeletre. Bécsben őrzik, összsúlya mintegy 10 kg. Egyik darabjának

színes fotóját közli a História 1979. évi 1. száma, a hátsó fedőlapon.) Az edények egy részén a gazdag

ornamentikán és figurális ábrázolásokon kívül feliratok találhatók (görög betűs, görög és nem görög nyelvű,

valamint rovásírásos feliratok ezek). Megkísérelték keltezni a technikai sajátosságok, az ornamentika, az

ábrázolások tartalma, az epigráfia, illetve a megfejthető szövegek és az előkerülési hellyel való esetleges

kapcsolatuk alapján is. A nem görög szövegek valamilyen ótörök nyelven íródtak, pontosabb meghatározásuk

még várat magára (besenyőnek, vagy bolgár-töröknek tartják). A kutatók véleménye megoszlik: a 7. századtól a

9. elejéig a legkülönbözőbb időpontokra tették készülését, illetve elrejtését: ennek megfelelően avar, bolgár

vagy magyar kincsnek tartották. Anélkül, hogy itt és most döntésre akarnánk vinni ezt a kérdést, annyit

hangsúlyoznunk kell, hogy az edényeken alkalmazott díszítő motívumok szoros kapcsolatot mutatnak a

legkésőbbi avar kori (8. század végi) ötvösgyakorlattal.

Hipotézisek, előfeltevések

Az avar kori népesség továbbéléséről, a felhasznált érvekről és a bemutatott módszerekről összefoglalva annyit

elmondhatunk, hogy nem kétséges: az avar kori népesség utódai találkoztak a honfoglalókkal, részt vettek a

magyar nép etnogenezisében; kutatásuk a történeti tudományok közös feladata.

Nagy erővel kell ezt az alapot szélesíteni, s egyelőre csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg. A hipotézisek

sorában egyik a kettős honfoglalás feltételezése. Csak feltételezés tehát (ezt egyébként László Gyula maga is

nem egyszer hangoztatta).

Véleményem szerint, nem szükséges a késő-avarkori népességben finnugorokat látni. Azok az ellentmondások,

amelyek az elmélet megfogalmazását kikényszerítették, máshogy, mai ismereteinknek jobban megfelelően is

feloldhatók.

A 670 körül beköltözött (újabban „középavarnak” nevezett) népességben onogurokat látok. Ez a népesség ugyan

nem egységes, hiszen köztük vannak a kora-avarkori népesség leszármazottai, bizonyosan szlávok is: úgy tűnik

azonban, hogy lényeges alkotórésze az onogur elem. Az onogurok már régen nem voltak nomádok; településeik,

temetőik, tenyésztett állataik, munkaeszközeik is állandóan megtelepült, földműveléssel és állattenyésztéssel

foglalkozóknak mutatják be őket. Ez a népesség nem pusztult el a 9. század folyamán, legfeljebb vezető rétege

tűnt el, a számára dolgozó nagyobb műhelyek oszlottak fel, kereskedelmi kapcsolataik lazultak meg, illetve

alakultak át. Alávetve, politikailag széttagolva, paraszti létformájukban régészetileg majdnem láthatatlanná

váltak, nyomaik azonban most a feltárások gyarapodása révén mégis egyre szaporodnak. Bizonyosra vehetjük,

hogy etnikai tarkaságuk a 9. század folyamán még nagyobb lett, olyan mértékű, hogy „avar népről” nem is

beszélhetünk már ebben a korban (ezért nem tud róluk – mint avarokról – a magyar történeti hagyomány).

Feltételezhetjük, hogy épp az etnikai tarkaság gyorsította beolvadásukat a – bármily különböző elemekből

ötvöződött, velük szemben mégis egységesnek tűnő – magyarságba. Ehhez (amit, hogy a szláv szigeteket körül

folyó nem szláv, nem indoeurópai nyelvű (feltételezésem szerint zömében csuvas típusú török nyelvet beszélő)

népesség nyelvileg minden nem finnugor nyelv közül a legközelebb állt a magyarok nyelvéhez. Ehhez még


hozzátehetjük, hogy a magyarok vándorlásaik során egész Dél-Oroszországban bolgár-török környezetben

mozogtak: számításba vehetjük, hogy a magyar nyelv csuvas-jellegű jövevényszavai több nyelvi rétegre

bonthatók, a két népesség kulturális arculata is közeli rokonságban volt. Így már semmi meglepő nincs abban,

hogy a meggyengült késő-avarkori népesség igen hamar asszimilálódott.

Az avar állam hatása alól nem vonhatták ki magukat a szomszédos területek lakói: a szlovákok ősei,

Morvaország, az alpesi szlávok, Karintia, Szlovénia, a délszlávok jelentős tömegei sem. Ha az avar kori

népességnek a magyaron kívül valahol nyelvi nyoma maradt, azt ezekben a nyelvekben kell keresni.

Meggyőződésem azonban, hogy ez a hatás nemcsak kulturális (és nyelvi) hatás volt. A Kárpát-medence későbbi

népei, a mai nemzetek kialakulása mögött közös összetevő is rejtőzik. A 9. század és a későbbi történelem során

másképp színeződött avar kori alap inkább összeköti, mint szétválasztja az itt élő népeket.

2. Képek


1. A titkosrendõrség Magyarországon a reformkor kezdetén

SÁNDOR Pál

A titkosrendőrség Magyarországon a reformkor kezdetén

Egy alkalommal II. József császár így jellemezte az ifjú Ferenc főherceget, unokaöccseinek egyikét: „a test és a

lélek minden kellemének híján van, akiben az érzéketlenség és a közöny jellegzetesen keveredik az ügyeket

meglehetősen jól szervező fő kérlelhetetlen makacsságával”. Ez a jellemzés Ferencről, aki 1792 tavaszán,

huszonnégy éves korában lép a trónra, lényegében helytállónak bizonyult több mint négy évtizedes uralkodása

végéig. A lelki ridegség, párosulva a szellem fényeinek hiányával, nála is, mint a legtöbb kisszerű egyéniségnél,

ki hatalomra jut, erős hajlamot fejleszt ki az emberek és a dolgok kicsinyes megítélésére.

Az önbizalom hiánya egyéni félelmeit, a tehetséges fők iránti féltékenysége pedig a nagykorú bizalmatlanság

érzéseit táplálják benne. Ezeket a negatív emberi tulajdonságait az érzéketlenség és a közöny leple mögé rejti és

a kérlelhetetlen hivatali kormányzás módszereivel kívánja ellensúlyozni. Abszolutizmusának politikai irányát

fiatalkori élményei szabják meg: a francia forradalom fenyegető tapasztalatai, nagynénje, Mária Antoinette-nek

és királyi családjának halála (1793-ban), majd két évvel később a magyarországi jakobinus mozgalom és a vele

párhuzamos ausztriai összeesküvés. Kérlelhetetlen ellensége minden liberális és nemzeti fejlődésnek. A

társadalmi fejlődést mozdulatlanságra akarja ítélni s ehhez az irányhoz igazítja kormányzásának – egyéni

félelmeitől motivált – gyakorlatát. Maga köré gyűjti az olcsó érvényesülés vágyától fűtött, közepes képességű

hivatalnokokat s ezekből alakítja ki titkos tanácsadóinak körét, az ún. titkos kabinetet. A központi

hivatalnokszervezetet azért is alakítgatja át minduntalan – 1801-ben, majd 1814-ben újra –, hogy

bizalmatlanságát érvényesítse és biztosítsa szürke eminenciásainak befolyását.

A hatalmi gépezet ilyen működtetése eredményezi a liberális szellemtől és mozgalmaktól való félelem

ellenszereként a titkos kabinetet szolgáló rendőruralom megszigorítását, annak összes – a felvilágosodás

szellemét megcsúfoló – adminisztratív rendszabályával. A levélátvizsgáló helyek létesítését a titkos kémhálózat

irodáinak kiépítését a könnyen megvásárolt állami hivatalnokokból, városi tisztviselőkből toborzott titkos

levelező gárdával, a cenzúra megszigorítását, az egyetemek szorosabb felügyelet alá vonását (1819), a

személyes megfélemlítés különféle módszereit a Bécsbe idézgetésektől az állásvesztés formájáig.

A rendőruralom

A titkos kabinet javaslatai és döntései számára a bécsi udvari rendőrhatóság (a rendőrminisztérium) és az 1802-

től alája rendelt udvari cenzúra-hatóság szolgáltat anyagot. Vezetője, 1817 óta, az Osztrák-Sziléziában született,

a hivatali ranglétrán több mint másfél évtized során felkapaszkodott, félművelt és kivételesen rossz szellemű

Sedlnitzky József.

A titkosrendőrség kiépített hálózata egyrészt a határállomásokon, másrészt az egyes nagyobb magyar

városokban (Budán, Pesten, Pozsonyban, Nagyszombatban, Debrecenben, Temesvárott és Zágrábban)

úgyszólván az egész magyar politikai és közéletet megfigyelés alatt tartja. Feladata közé tartozik az újító

mozgalmak propagandájának távoltartása. A külföldről beszivárgott liberális szellemű könyvek lefoglalása a

határátkelőhelyeken, az itthon megjelentek cenzúra alá vonása, illetve betiltása. A magyar városokban létesült és

a politikai-szellemi életet mozgásban tartó olvasókörök, a kölcsönkönyvtárak működésének betiltása. A politikai

klubok életének megfigyelése, a magánlevelezők leveleinek postai ellenőrzése. A fontosabbnak ítélt személyek

levélvivőinek kikutatása, a Pozsonyból Bécsbe gyakrabban utazók megfigyelése, megmotozása, leveleik

elkobzása s nemegyszer eljárás indítása ellenük. A titkosrendőrség emellett különös gondot fordít a magyar

rendi ellenzék, illetve az 1825-től ismét engedélyezett magyar országgyűlések megyei előkészületeinek,

eseményeinek megfigyelésére és fontosabb szereplőinek módszeres szemmel tartására. Sedlnitzky ezzel a

feladattal az egykori katonatisztet, Ferstl Lipót udvari tanácsost bízta meg. Ő a pozsonyi országgyűlési

rendőrség főnöke, aki külön megfigyelő apparátust működtet az országgyűlések idején, Pozsonyban.

Embereinek legtöbbjét a főpostán, meg az ellenzéki követek lakhelyének közelébe helyezi el. Sedlnitzky

„hidrái” – akkor így gúnyolta az ellenzék a rendőrség besúgóit, a kilencfejű mondai víziszörny csúf alakjának

nevével illetve őket – felbontják és elolvassák a követek postán küldött leveleit. Azok tartalmáról, csakúgy, mint

íróik politikai nézeteiről futárszolgálat útján tudósítják Sedlnitzkyt s az ő személyén keresztül Metternichet, sőt

közvetlenül magát az uralkodót is.

A beszervezés módszerei – a kémhálózat működése


A nagyobb és kisebb stílusú besúgók beszervezése a történelem ősi szabályai szerint történik. Pénz, hivatali

vagy más jövedelmező állás, állandó megfigyeltetések esetében még többletfizetés is, és egyéb jutalmak

osztogatása, megvesztegetés, rafinált lélekvásárlás: ezek az egyszerű, a jól bevált módszerek, amelyeket a

hatalmi gépezet kijelölt vezetői mindenkor sikerrel tudnak alkalmazni. Lévén mindig kikereshető a társadalom

tagjai közül az anyagilag leromlott s ezért az olcsó karrier után vágyakozó, a pénzzel-hivatallal, egyéb

jövedelmező állásokkal megvesztegethető, a hatalom kegyeit elnyerni, haragját pedig elkerülni igyekvők hada.

Az udvarnak sok fejtörést okozó és az osztrák abszolutizmus ellen a politikai „faltörő kos” szerepét játszó

Wesselényi Miklós bárót például már az 1825–27. évi országgyűlés kezdete óta rendszeresen figyelik a

titkosrendőrség emberei. Egyik besúgója éppen rokona, anyai nagybátyja, Cserey őrnagy. A másik az erdélyi

ügyekben jártas egyén, aki Istvánffy Antal álnéven ügyködik. Ez a besúgó napi 5 forintért írja róla jelentéseit a

rendőrségnek. Wesselényi írnokát, Andrássy Józsefet is megvásárolják kémnek. Ferstl így Wesselényi minden

jelentősebb lépéséről tud. Talán ennek is köszönhető, hogy 1834. szeptember 19-i keltezésű, Metternich

kancellárhoz írott levelében javasolja, hogy Wesselényit az őrültek házába, vagy más külön őrzőhelyre kellene

elzárni, hogy a kitűnő szervezőkészségről tanúskodó, a politikai klubokban igen népszerű, vezető ellenzéki

férfiút „kivonja” a magyar politikai életből. Emellett a bécsi udvari rendőrhatóság teljes politikai jellemzést is

készíttet az embereivel az országgyűlési követekről és a felsőtábla tagjairól. Ezek közt hosszan és kritikai éllel

jellemzik Széchenyi István politikai és magán tevékenységét is. Az 1825/27. évi országgyűlés idején kelt, egyik

titkos jellemzésben hangsúlyozzák róla: „Heves és nyakas ellenzéki a mágnások táblájában, aki szorgalmasan és

fáradhatatlanul dolgozott, hogy a magyar szónokok, jogászok és publicisták közé küzdje fel magát, de még a

katonai pályát is otthagyta, hogy zavartalanul szentelje magát messzire tekintő, új alkotmányos terveinek,

amelyeket a fejében tartogatott.” 1830-ból kelt az a másik jellemzés, amely azt emeli ki róla, hogy „minden

angol szokás utánzója”. E jellemzések készítésére Metternich kancellár ad titkos utasítást a rendőrminiszternek.

Az akták pedig hamar eljutnak az uralkodó kezeihez is, s onnan az ő titkos irattárába. Az uralkodó más úton is

értesül – sokszor eltúlzott formában – a reformszellem ébredéséről tanúskodó jelenségekről. A kormány

szolgálatában álló, mozgékony Wirkner Lajos kancellista „Élményeim” című önéletrajzában öndicsérően a

következőket írja. A városi postán alkalmazott „egyének” tudva a királlyal való bizalmas kapcsolatáról, előre

közöltek vele jelentéseik tartalmát. Ezeket azután saját észrevételeivel megtoldva, futárral küldte Bécsbe,

Reviczky Ádám kancellárnak. Ezért sokszor megtörtént, hogy amit a kényelmes Sedlnitzky fontoskodva közölni

akart az uralkodóval, azt már tőle előbb is meg tudta.

A kémhálózat szálai a legfelsőbb vezetéstől a fizetett besúgók, és az elveiket könnyen felcserélő s ezért

megvesztegethető politikai karrieristák során keresztül elvezettek a konzervatív szellemű követek személyéig.

Ezek politikai érdekből szolgálnak információkkal az ellenzékiek titkos összejövetelein és az országos üléseket

megelőző, csak a megyei követek által látogatott, politikailag kötetlenebb ún. kerületi üléseken kialakított elvi és

taktikai megfontolásokról. Az ellenzékiek azonban hamar rájönnek, hogy a bécsi kormány pontos értesüléseket

szerez bizalmas tanácskozásaikról. Ezért mondta Klauzál Gábor, Csongrád megye reformpárti követe: kémek

mindig akadnak köztünk. „Inkább sétáljunk a ligetben vagy a hegyek között és szájról-szájra adjuk a

közlendőket.” De a kémek séta közben is kihallgatják őket és a hallottakról jelentéseket küldenek Bécsbe.

A titkos levelezők

A titkos levelező gárda tagjai – köztük a német eredetű polgárok – sokszor álnevek, olykor csak szignók, illetve

nevük két kezdőbetűjének feltüntetésével – a kompromittálást kerülendő – gyakran névtelenül írják

jelentéseiket. Feltételezhető, hegy ilyen nevek, mint „Vogel”, „Wachtl”, „Reich” – álnevek. Ismerünk továbbá

„H. H.”, „C. W.”, „I. H.”, „G. H.” kezdőbetűkkel aláírt kémjelentéseket is az 1830-as évekből. Akadnak

azonban bizonyosan azonosítható levelezők is, akik valódi nevüket használják. Ezek közül a legismertebbek

egyike a pozsonyi országgyűléseken résztvevő, konzervatív szellemű író és publicista Majláth János gróf, aki

leromlott vagyoni viszonyai miatt könnyen az udvar szolgálatába szegődik, és aki szinte hivatásszerű

pontossággal tudósítja Sedlnitzkyéket az ellenzéki összejöveteleken hallottakról. A megyei ellenzék tagjai sok

mindent megpróbálnak, hogy politikai tanácskozásaik helyét és tárgyát titokban tarthassák. Ezért mindig más

ellenzéki követ szálláshelyén tartják összejöveteleiket, megbízható cselédségtől körülvéve. Erről panaszkodik

Ferstl egy 1833. január 2-i keltezésű Sedlnitzkyhez írott jelentésében. De a kormány emberei a konzervatív

követek és a szolgáló személyzet lefizetése útján előbb-utóbb kifürkészik a titkos összejövetelek helyét és

tárgyát. Az ott elhangzottakról pedig rövid úton tudósítják feletteseiket. Titkos jelentések készülnek az alsótábla

különböző színárnyalatú és nagyságrendű követeiről. Kívülük a fiatal Kossuthról is egy halom rendőrségi

jelentés gyűlik össze, már 1833-ig is. Kossuth 1832-től Pozsonyban időzik. Rövid életű szövetségre lép a

pozsonyi újságíróval, Orosz Józseffel az Országgyűlési Tudósítások szerkesztése és kiadása céljából. Kossuth

tevékenységét Sedlnitzky emberei éber szemmel figyelik. Sok jel szól amellett, hogy a gyenge jellemű s a

hatalom kegyeit kereső Orosz már ekkor is a kormány szolgálatában áll, havi 150 forint honorárium fejében.

1837 nyarától pedig éppen ő a kormány politikai szócsövének, a pozsonyi Hírnöknek a szerkesztője.


Első jelentések Deákról

Az országgyűlésre 1833. május 1-jén újonnan érkező fiatal zalai követről, Deák Ferencről, Sedlnitzkyék ekkor

még semmit sem tudnak. Új ember ő, akit még követtársai sem ismernek. Személye azonban nem sokáig marad

ismeretlen a legfelsőbb körök előtt sem. Metternich először 1834 áprilisa táján figyel fel rá. Az uralkodó

jóváhagyásával parancsot ad a rendőrminiszternek, hogy embereivel őt is figyeltesse. „Ellenőrző jelentések”

készültek róla is, „Deák jellemző magatartásáról” címmel. Ezeknek a rendőrségi jelentéseknek – azon kívül,

hogy sok érdekes politikai és magántermészetű adatot tartalmaznak Deákról – van egy általános és egyúttal

jellegzetes vonása. Deákot éppen körültekintő magatartása, a minden politikai előrelépést követő ellenlépés

taktikus mérlegelése és az ezzel párosult elvi állhatatossága miatt tartják „veszedelmes” ellenzékinek a

rendőrség emberei. Már a legelső jelentések is ki emelik „csendes” és „megfontolt” politikai modorát. A

harmincas évek második feléből keltezettek pedig már „bámulatos ismeretei”-ről szólnak, mert Deák „mindent

tud, ami a megyékben történik és minden szereplő egyéni jellemével tisztában van ... minden megyét úgy ismer,

mint a sajátjáét.”

A Deák politikai harcmodorát és személyes tulajdonságait is jellemzők nem voltak rossz megfigyelők. Kezdettől

fogva felismerték a törvényekkel politizáló Deáknak azt a sajátos hadművészetét, amelyre nem a dörgő hangú s

hirtelen léptű ellenzéki követek rohamozó harci stílusa, hanem a lépésről lépésre haladó, állhatatos politikai

vonalvezetés s ennek törvényes eszközökkel való védelmi harca volt a jellemző.

Jól szervezett kémhálózat működött és telepedett rá a mozgásba lendülő magyar politikai életre, amely a

harmincas évek fordulójától, a reformkor kibontakozásától okozott egyre növekvő gondokat a megcsontosodott

ferenci abszolutizmus ötödik hadoszlopának.

2. Képek


1. A kommunista párt és Trianon

KŐVÁGÓ László

A kommunista párt és Trianon

A két világháború közötti hivatalos propagandafórumok számtalanszor elmondották, hogy a kommunisták a

nemzetköziség eszméjéből kiindulva érzéketlenek a nemzeti múlttal és a jelen nemzeti problematikájával

szemben. Részben az illegalitásba szorított párt dokumentumainak kiadásai, részben a korszakról készített

elemző monográfiák már bizonyították ezen állítás hamis voltát. Alábbi cikkünk a magyar nemzeti fejlődés első

világháború utáni legérzékenyebb kérdésében, a békeszerződés kérdésében világítja meg a nemzeti érdek és a

nemzetközi munkásmozgalom szempontjainak érvényesítésére törekvő párt álláspontját. (A szerk.)

Magyarországon a nemzetiségi kérdés az első világháború után is egyik központi probléma maradt. Az

ellenforradalmi rendszer egyrészt napirenden tartotta, mint a szomszédos országokhoz csatolt területek kérdését.

Programját a „Nem, nem soha!”, „Mindent vissza!”, „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország

mennyország!” területi revíziót hirdető nagymagyar soviniszta jelszavak terjesztették.

A nemzetiségi kérdés másik oldala a rezsim számára a magyarországi nem magyar lakosság helyzetének

valamiféle rendezése volt. Az első világháború végén mindent elsöprő jelszóvá lépett elő a nemzeti

önrendelkezés. E jelszó jegyében új államok születtek, nagy területi átrendezést valósítottak meg. A

magyarországi polgári demokratikus köztársaság, s különösen a tanácshatalom messzemenő intézkedéseket tett

a magyarországi nemzetiségek egyenjogúsága, s önkormányzatuk megvalósítása érdekében.

Mindezek után a hatalomra került ellenforradalmi rendszer sem folytathatta a nemzetiségi politikát – legalábbis

eleinte – ott, ahol az 1918 őszén megbukott dualista rendszer abbahagyta. Nemzetiségi minisztériumot létesített,

1919. augusztus 20-án kiadta a 4044/1919 ME számú minisztertanácsi rendeletet, amely Magyarországot

soknemzetiségű országnak nyilvánította, a nemzetiségek számára bizonyos közigazgatási autonómiát helyezett

kilátásba, amiből azután semmi nem valósult meg.

A kizsákmányoló osztályok rövidesen visszatértek a magyar szupremáciát hirdető, erőszakos módszereikhez.

Proletárforradalom – nemzeti kérdés

A magyar kommunisták a Tanácsköztársaság megdöntése után nem változtattak álláspontjukon a nemzeti

kérdésben. Számukra a demokratikus nemzetiségi politika elvi kérdés volt, egész politikájuk része. Őszintén

tovább folytatták, tovább kellett folytatniuk az 1918 őszén meghirdetett, nemzeti önrendelkezésre alapozott

nemzetiségpolitikájukat, amelyet a Tanácsköztársaság idején megkíséreltek a gyakorlatban megvalósítani. Erről

tanúskodik, hogy a KMP 1924-ben nemzetközi feladatairól szóló téziseiben első helyen arról ír, hogy a párt „az

ország egész lakosságát érintő nemzeti kérdésnek a …munkásság osztályharcával való összekapcsolásában látja

a helyes forradalmi utat”.

A kommunisták számára a fő harci feladatot ebben az időben Lenin nemzeti és gyarmati kérdésről írt tézisei

határozták meg, amelyet a Komintern II. kongresszusa fogadott el 1920-ban. Ennek központi gondolata volt,

hogy a nemzeti kérdést – a szocializmus és az imperializmus világméretű harcában – a szocializmus tartalékává

kell tenni.

A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek a Párizs-környéki békeszerződéseket a nyugati demokráciák

gyenge nemzetekkel szembeni brutális és aljas erőszakának nevezték, s a Komintern a békeszerződések

forradalmi szétzúzásának szükségességét hangoztatta. Ezzel egy időben a Komintern az oroszországi

tapasztalatok alapján a nemzeti államok föderációban való egyesülésének célszerűségét hirdette. Ezek a

gondolatok alapjában határozták meg a KMP nemzeti politikáját.

A magyar kommunisták kezdettől fogva kíméletlenül leleplezték a reakciós rendszer Trianon revíziójára

irányuló politikájának magyar nacionalista, nemzetiségelnyomó jellegét. A szerintük napirenden levő európai

proletárforradalmat állították vele szembe, mint amely meg fogja semmisíteni, szét fogja zúzni a versailles-i

békerendszert. Az imperialista békeszerződésekkel teremtett helyzetet a nemzetiségi kérdés szocialista

megoldása váltja majd fel. Ez a konkrét magyarországi viszonyokra alkalmazva – a KMP 1925-ben megtartott I.

kongresszusának megfogalmazásában – a magyarság nemzeti önrendelkezésének meghirdetését jelenti.

„Nekünk, kommunistáknak azonban ezt a jelszót olyan értelemben kell propagálnunk – fűzte ehhez Kun Béla –‚

hogy a nemzeti önrendelkezés eredményeképpen ne kis parcella államok szülessenek, hanem a szabad egyesülés


alapján nagyobb állami egységek”. Ez a nagyobb állami egység Magyarország esetében a Duna-föderáció lett

volna. Ennek megvalósítását tűzte ki célul a Kommunisták Magyarországi Pártja a húszas évek elején, ezt

fogadta el a párt I. kongresszusa is 1925-ben, azzal, hogy ebben a kérdésben még tárgyalásokra van szükség a

szomszédos országok kommunista pártjaival. A KMP ebben az időben megfogalmazott téziseiben az áll, hogy a

megvalósítandó proletárdiktatúra jelszava a dunai tanács köztársaság kell legyen, mert „megoldást csupán a

cseh, román s jugoszláv munkástömegekkel való szoros harci szövetség, a közös harc megindítása a nemzeti s

osztályelnyomás eltörlésére hozhatja meg”.

A dunai köztársaságok szövetségének közös jelszóként való kiadása kérdésében azonban további kutatásokkal

még tisztázandó okokból nem sikerült egységes álláspontot kialakítani a szomszédos országok kommunista

pártjaival. Ezért a Duna-föderáció Magyarországon sem vált a párt akció-jelszavává.

A revízió és a kommunisták

A következő években bizonyos taktikai módosulás következett be a KMP nemzetiségpolitikai célkitűzésében.

Az 1925-ös locarnói szerződés után a Komintern értékelése szerint ugyanis felfokozott szovjetellenes,

imperialista háborús készülődés volt kibontakozóban, s ezzel szemben a Kommunista Internacionálé a háborús

veszély elhárítására mozgósított.

Az „Új Március”, a KMP folyóirata 1927. júliusi számában „Trianon revíziója a Szovjetunió elleni háború

jelszava” címmel közölt cikket. A cikk élesen elítélte a területi integritás, az ezeréves határok visszaállításának

magyar imperialista célkitűzését, majd a következőkben fejtette ki a párt nemzetiségpolitikai álláspontját:

„Trianon revíziójának jelszava ma a Szovjetunió elleni háború előkészítését szolgálja. Vajon lehet-e ez ok arra,

hogy a kommunista párt és a forradalmi munkásság lemondjon Trianon (mint a háború utáni imperialista

békeszerződések egyik láncszeme) forradalmi összetörésének, a nemzetek önrendelkező joga forradalmi

jelszavának hirdetéséről? Nem. Ellenkezőleg, minél inkább kötik össze Trianon revíziójának jelszavát a

Szovjetunió elleni háború ügyével, annál inkább kötelessége a forradalmi munkásságnak a Szovjetunió

megvédelmezésének ügyét összekötni Trianon összetörésének forradalmi, a magyar nép forradalmi

önrendelkező jelszavával”.

1928-ban a Bethlen-kormány abban reménykedett, hogy angol támogatással valósíthatja meg irredenta

célkitűzéseit. Erősen fokozta Trianon revíziójára irányuló propagandáját, s ezt a munkásság megnyerésére is

igyekezett felhasználni.

A kommunisták úgy látták ekkor, hogy az ellenforradalmi rendszer által szított revíziós hisztériával szemben

határozottabb kiállásra van szükség.

A KMP vezetői elhatározták, hogy a párt abból a célból, hogy határozottabban, egyértelműbben forduljon

szembe Horthyék revíziós jelszavával, kiadja a „Le a revízióval!” jelszót. 1929 májusában jelent meg a KMP

ún. revíziós röplapja, amelyben többek között a következők olvashatók: „Hogy a tömegelkeseredést

levezessék... közéjük dobják a revízió maszlagát. Azt hazudják, hogy minden nyomorúságának Trianon az oka...

Nem a revízió maszlagáért, hanem a mai rendszer megbuktatásáért kell harcolnotok! Nem az ország határain

kívül van az ellenség, hanem belül! Revíziót akartok, vagy felszabadulást? A trianoni rablószerződést nem az

imperialisták ellenforradalmi háborúja, hanem a nemzetközi proletárforradalom fogja összetörni a Szovjetunió

segítségével... Le a revíziós maszlaggal!”

Az új jelszót az „Új Március” – 1929 áprilisi számában – részletesen is meg indokolta. A revízió „nem érdeke a

munkásságnak – írja –, amely csak az osztályharctól és nem a revíziótól várhatja a nagyobb darab kenyeret.

Nem érdeke a földmunkásságnak, szegény és középparasztságnak, mely a létéhez szükséges földet csak otthon,

csak forradalmi úton, csak „saját” nagybirtokosaitól veheti el… Bármiféle egységfront az imperialista magyar

burzsoáziával ... hátbatámadása testvérpártjaink politikájának, erősítése nemcsak a magyar, hanem a cseh, a

román stb. imperializmusnak... A szlovákiai magyarok önrendelkezési joga a Csehszlovák Kommunista Párt

zászlajára írva forradalmi követelés; a Bethlen–Herczeg-féle „önrendelkezési jog” ugyanazon szlovákiai

magyarok részére az imperialista háború előkészítése”.

A Kominternben...

A Komintern VB Elnöksége opportunista ingadozásként elítélte a KMP revízióellenes jelszavát. Véleménye

szerint a revízióellenes jelszó „közvetett előmozdítása annak, hogy a dolgozók széles rétegeit a fasiszta háborús

uszítók uszályába tereljük”. Márpedig a Komintern ebben az időben a nemzeti kérdést és a békeszerződések


elleni harcot is maximálisan igyekezett az imperialisták szovjetellenes politikájának, háborús készülődésének

bomlasztására, meghiúsítására felhasználni.

A KMP ezután visszavonta a revízióellenes jelszót és fokozta agitációját az imperialista békeszerződések

forradalmi megsemmisítésének jelszavával. Egyúttal kísérletet tett a nemzeti kérdés magyarországi helyzetének

és az ezzel kapcsolatos pártfeladatoknak részletes megvizsgálására. 1931 novemberében készült el belső

megvitatásra egy tervezet, amely „A nemzetiségi kérdés a mai Magyarországon, és a KMP feladatai” címet

viselte. Készítője ismereteink szerint Róth Vándor Pál, az 1925-ös Rákosi-per egyik vádlottja, aki 1930-ban

tagja volt a párt Külföldi Bizottságának.

A tervezet mindenekelőtt meghatározta, hogy mit is jelent a nemzeti-nemzetiségi kérdés a Kommunisták

Magyarországi Pártja számára: „Magyarországon a nemzeti kérdésnek három területe van. 1. Magyarország

nemzeti függetlenségének és önrendelkezésének kérdése; 2. A Magyarországtól elszakított mintegy hárommillió

magyar kérdése és 3. a magyarországi nemzetiségek kérdése”. Helyesen állapította meg, hogy a nemzetiségi

kérdés a párt számára szövetségi kérdés. A legfőbb stratégiai szövetséges – a dolgozó parasztság – után

jelentőségében az elnyomás ellen küzdő nemzetiségek harca következik.

A KMP nemzetiségpolitikai tervezete egészében tükrözte a Komintern nemzetiségpolitikai módszerének egyik

alapvető vonását. Az elnyomott nemzetiségek érdekében nem anyanemzetük kommunista pártja lépett fel.

Jogaikért a többségi, államszervező nemzetek kommunista pártjai álltak ki a nacionalista hatalmi szervekkel

szemben. (Utaljunk itt ennek a módszernek egyik szép nemzetközi megnyilvánulására. 1935-ben a Komintern

VII. kongresszusán Viliam Siroky, a legális Csehszlovák Kommunista Párt küldötte nagy feltűnést keltő

beszédében foglalkozott a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek sérelmeivel és a nemzetközi fórum előtt

követelte a csehszlovák kormánytól a demokratikus kisebbségi jogok megvalósítását.)

A pártnak – sajnálatos módon – nem volt ereje és lehetősége ahhoz, hogy a nemzetiségpolitikai tervezetben

megfogalmazott helyes elvekért aktívabb tevékenységet fejtsen ki. Erejét évekig a párt létéért folytatott

küzdelem kötötte le.

A figyelmeztetés

Trianonnal, illetve a triaoni békeszerződés revíziójával a párt akkor kezdett újból fokozottabban foglalkozni,

amikor a magyar uralkodó osztályok a fasiszta hatalmak oldalán megkezdték a revízió gyakorlati

megvalósítását. 1937 elején a KMF megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a hivatalos irredenta propagandával

Trianon forradalmi szétzúzásának jelszavát állítsa szembe. Ehelyett erőteljesen figyelmeztetett arra a veszélyre,

amely az országra abban az esetben vár, ha a kormányzat a fasiszta hatalmak segítségével igyekszik

területgyarapító törekvéseit megvalósítani.

„Revízió igen, de kinek a javára?” címmel Rozgonyi Endre aláírással Révai József írt a Franciaországban

megjelenő „Szabad Szó” 1938. november 12. és 19-i számában cikket. „Revízió igen – ha ez nem jelent a

visszacsatolt területeken élő magyarság és a többi ott élő nép számára jogfosztást. Ma ezt jelent. Revízió igen,

ha ennek módja és eredménye a Duna-medence népeinek és országainak a megbékélését és ezen keresztül a

háborús veszély európai méretű csökkentését jelenti” – írta Révai, s figyelmeztetett arra, hogy „a Hitler

kegyelméből végrehajtott magyar területi revízió Hitler gyarmatává és vazallusává teszi Magyarországot.”

Ugyancsak a „Szabad Szó” 1938. november 5-i számában írt Révai (Rozgonyi Endre) „A trianoni revízió

kérdése” címmel. „Mi azt állítjuk – szögezte le –‚ 1. hogy a trianoni igazságtalanság fő bűnösei a Tisza István,

majd Bethlen és Horthy által vezetett magyar uralkodó osztály és a Vilmos császár által vezetett német

imperializmus voltak. 2. hogy Trianon jelenlegi revíziójának fő haszonélvezői a Horthy és Imrédy által vezetett

magyar uralkodó osztály és a Hitler által vezetett új német imperializmus. Mindkét esetben az igazi vesztes

Magyarország és a magyar nép.”

Elképzelések, programok

Amikor a magyar uralkodó körök a fasiszta agresszorokhoz csatlakozva a bécsi döntésekkel megszerezték a

szétdarabolt Csehszlovák Köztársaság egyes részeit, Romániától fél Erdélyt, ezenkívül Kárpát-Ukrajnát,

valamint jugoszláviai területeket, a KMP előre látva a Magyarországra váró veszedelmet, megkezdte a harcot

egy másik Trianon megelőzésére. Ennek tennivalóit a Komintern VB-nek a KMP feladatairól 1939–1940-ben

hozott határozatai, s különösen a párt 1941 áprilisában Budapesten elfogadott programja határozták meg.

Eszerint „a párt nem ismerte el a bécsi döntéseket” és más területszerzéseket. Kijelentette, hogy a „KMP-nak

síkra kell szállnia a Magyarországon elnyomott ukránok, románok és szlovákok önrendelkezési jogáért,


beleértve az elszakadás jogát is. Be kell bizonyítania a tömegek előtt, hogy csak ezzel a harccal lehet

kikovácsolni Magyarország minden nemzetiségű munkásainak szolidaritását, valamint csak így lehet

megszervezni a magyar munkásosztály és Románia, Szlovákia továbbá Jugoszlávia munkásosztályának közös

harcát uralkodó osztályai ellen, a kapitalizmus ellen, hogy az önrendelkezési jog alapján, az érdekelt népek

között szabad és békés megállapodások útján a Duna-medencében megteremtsék a nemzeti kérdés igazságos

megoldásának feltételeit.”

A KMP kiadta a kettészakított Erdély egyesítésének jelszavát, azzal a követeléssel, hogy a lakosság maga döntse

el, hová akar tartozni.

A párt a második világháború alatt a nemzetiségek elszakadását is magába foglaló önrendelkezésének

követelésén kívül harcot folytatott az ország területén élő minden nemzetiség teljes egyenjogúságáért. 1943

elején – az antifasiszta nemzeti függetlenségi mozgalom feladatait felvázoló pártdokumentum – a

következőkben fogalmazta meg a párt nemzetiségi követeléseit: „Törvény előtti egyenlőséget minden magyar

állampolgár számára, nemzetiségre, fajra, származásra, vallásra és nemre való tekintet nélkül…

Jogot a nemzetiségeknek. Minden nemzetiség számarányának megfelelő választott képviseletet kapjon az állami

élet minden terén. Nemzetiségi autonómiát. Legyen joga minden nemzetiségnek saját politikai, gazdasági és

kulturális szervezetek alakítására.”

A KMP rendszeresen és következetesen leleplezte és elítélte a kormány nemzetiségellenes intézkedéseit, így a

legszörnyűbb, az újvidéki razzia néven ismert tömeggyilkosságot is. Közös antifasiszta harcra mozgósított

magyarokat és nem magyarokat.

1944. október elején, amikor remény volt arra, hogy Magyarország fegyverszünetet köt a szövetséges

hatalmakkal, a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottsága „Mit kíván a magyar nép a háború befejezése

után?” címen programtervezetet készített. Ennek első pontjában a népköztársaság megalakítását követelte,

amely többek között a nemzetiségi egyenjogúságot és a nemzetiségi jogokat is megvalósítaná.

A programtervezet a továbbiakban leszögezte, hogy a magyar állam a területén élő összes nemzetiséget

gazdaságilag, politikailag és kulturálisan egyenjogúnak nyilvánítja. Biztosítja a nemzetiségek számára a

közigazgatásban, az állami élet minden területén való részvételüket arányos képviseletüket a törvényhozásban és

végrehajtásban; nyelvük közigazgatásban való használatának szabadságát és lehetőségét: a nemzetiségi

iskolákban nemzetiségi nyelveken való oktatást, az adott nemzetiség történelmi és kulturális hagyományainak

szellemében, de ugyanakkor összhangban a magyar népköztársaság demokratikus elveivel. Végül garanciát

helyezett kilátásba arra vonatkozólag, hogy a nemzetiségi iskolák, tanerők kiképzése, a nemzetiségi társadalmi

és kulturális intézmények ugyanolyan elbánásban és állami támogatásban részesülnek, mint a hasonló magyar

intézmények.

A párt illegalitásban készült programtervezete új alapokra kívánta helyezni az új magyar állam és szomszédai

közötti viszonyt is. „A népköztársaság külpolitikailag a Szovjetunióval és valamennyi szomszédos demokratikus

állammal békés viszonyban és a legszorosabb gazdasági, társadalmi és kulturális együttműködésben kíván élni.

Célja a Duna-medence és a Balkán népei egyetlen demokratikus népcsaládjának megvalósulása, összhangban a

Szovjetunióval.

Így bontakozott ki a magyar kommunisták nemzeti politikájában az első világháború végétől a második

világháború végéig egy töretlen – de a mindenkori körülményekhez igazodó – internacionalista ív. Szüntelen

harc volt ez a tényleges magyar nemzeti érdekekért, az imperialista békerendszer ellen, a Duna-medence

nemzetiségi kérdésének minden felet kielégítő megoldásáért, a magyar nép és a szomszédos népek barátságának

megteremtéséért.

2. Képek


1. Béke Breszt-Litovszkban, 1918

LENGYEL István

Béke Breszt-Litovszkban, 1918

A breszt-litovszki békeszerződés az első volt azoknak a békeokmányoknak a sorában, amelyek az első

világháborút lezárták. Megalázó feltételei ellenére ez a béke teremtette meg a lehetőséget a fiatal szovjet állam

számára, hogy időt nyerjen, rendezze sorait és felkészüljön a belső és a külföldi ellenforradalom elleni harcra.

Az első diplomáciai lépések

Bár a békedekrétum híre rövid idő alatt szétröppent a világban, körvonalazva a szovjet kormány álláspontját a

háború és béke kérdésében, ezt azonban egyetlen kormány sem vette tudomásul. A Népbiztosok Tanácsa

kénytelen volt sürgősen megtenni a hivatalos lépéseket. 1917. november 20-án közölte Duhonyin

főparancsnokkal: a kormány elérkezettnek látja az időt, „hogy azonnal formális fegyverszüneti javaslatot tegyen

az összes hadviselő, mind a szövetséges, mind pedig a velünk harcban álló országoknak”; lépjen kapcsolatba az

ellenséges hadseregek parancsnokságaival, és tegyen javaslatot, hogy haladéktalanul szüntessék be a harci

ténykedéseket.

A következő napon, november 21-én, Trockij külügyi népbiztos jegyzéket küldött az Egyesült Államok, Nagy-

Britannia, Franciaország, Olaszország, Szerbia és Belgium követelnek. A jegyzékéhez mellékelte a

békedekrétum szöveget, és kérte, hogy tekintsék azt formális javaslatnak az összes frontokon kötendő azonnali

fegyverszünethez s a béketárgyalások megkezdéséhez.

Mivel Duhonyin a fentebb említett parancs teljesítését megtagadta, a 22-re virradó éjszaka leváltották és helyére

Krilenko zászlós, hadügyi népbiztost neveztek ki. A kormány felhatalmazta a fronton álló egységeket, hogy

helyi fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezzenek.

A németek mindent tudtak a főhadiszállás és a kormány között folytatott beszélgetésekről, amelyeket

szikratávírón bonyolítottak le, mivel az adásokat ők is vették. A katonai parancsnokság megtárgyalta a kérdést a

külügyminisztériummal, felvették a kapcsolatot Béccsel, egyeztették az álláspontokat és várták az orosz

kezdeményező lépést. Ez a magyarázata annak, hogy amikor november 26-án Krilenko népbiztos és hadsereg-

főparancsnok megbízása alapján Vlagyimir Sneur, a kijevi huszárezred főhadnagya parlamenter csoport élén 4

óra 20 perckor átlépte a német vonalakat, 6 óra 20 perckor már a hadosztály-parancsnokságon voltak.

Megbízólevelüket érvényesnek találták, és a fegyverszüneti javaslatot továbbították a felsőbb

parancsnoksághoz. Közölték velük, hogy választ előreláthatólag 24 óra múlva kapnak. A német

főparancsnokság válasza azonban már 7 óra 50 perckor megérkezett azzal, hogy beleegyeznek a fegyverszüneti

tárgyalásba a parlamenterek írásbeli felhatalmazásában lefektetett elvek alapján.

A négyes szövetség második tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia egyre éleződő belső politikai problémáival,

egyre súlyosbodó gazdasági nehézségeivel kilátástalan helyzetben volt. Nem véletlen, hogy a korábbi

békekezdeményezések innen indultak ki, mivel azonban a Monarchia csak német segítséggel tudott kijutni a

kátyúból, ezek a kezdeményezések vagy már kezdettől fogva elvetéltek, mint pl. az 1916. decemberi különbéke-

aján1at vagy felemásokká váltak.

Az 1917-es év folyamán az antant volt a támadó fél, és offenzíváival felőrölte a központi hatalmak nehezen

összegyűjtött utolsó ember- és anyagtartalékait. Németország és szövetségesei nem tudták többé pótolni

veszteségeiket, míg az antant mögött ott állt egyrészt az egész világra kiterjedő gyarmatbirodalmuk

kimeríthetetlen erőforrásaival, másrészt az új szövetséges, az Egyesült Államok mérhetetlen gazdasági

potenciáljával és érintetlen emberanyagával. Az antantot katonailag természetesen kellemetlenül érintette az

orosz szövetséges kiesése, de éppen a kedvezőbb lehetőségek miatt itt nem is gondoltak komolyan az

imperialista célokat valamelyest is veszélyeztető békekezdeményezések elfogadására, különösen nem a

forradalmi Oroszország által javasolt alapokon.

A fegyverszünet

Így a fegyverszüneti tárgyalások a központi hatalmak és a szovjet küldöttség között kezdődtek meg. A szovjet

delegáció december 3-án érkezett meg Breszt-Litovszkba, a német keleti front főparancsnokságára. E nap

délutánján meg is kezdődtek a tárgyalások, amelyek megszakítással több napon át folytak. A szovjet küldöttség

a tárgyalás kezdetekor nyilatkozatot olvasott lel, miszerint a fegyverszüneti tárgyalások alapjául a demokratikus


béke elveit tekinti, és az a célja, hogy minél előbb létrejöjjön az annexiók és hadisarcok nélküli általános béke a

nemzeti önrendelkezési jog biztosításával. Indítványozta továbbá, hogy a jelen nem lévő hadviselő országokat is

szólítsák fel a csatlakozásra a tárgyalásokhoz.

A német küldöttség természetesen kitért az ilyen javaslatok elől. Hoffmann tábornok, a keleti front

főparancsnokságának vezérkari főnöke, a német küldöttség vezetője, ismételten hangsúlyozta, hogy a központi

hatalmak képviselői csupán a fegyverszünet katonai kérdéseit tárgyalhatják meg és fegyverszünetet köthetnek.

Meghatalmazásuk nem terjed ki arra, hogy a béke kérdéseiről tárgyaljanak.

A tárgyalások szünetében, december 6-án a Külügyi Népbiztosság jegyzéket intézett Anglia, Franciaország, az

Egyesült Államok, Olaszország, Kína, Japán, Románia, Belgium és Szerbia nagyköveteihez. Ebben közölte,

hogy a tárgyalásokat a szovjet fél javaslatára azért szakították meg, mert lehetővé akarták tenni, hogy a

szövetséges államok népeit és kormányait tájékoztassák a megbeszélésekről. A jegyzék ismertette a szovjet

kormány elképzeléseit a demokratikus béke rögzítésére és az általános fegyverszünet kidolgozására, valamint a

központi hatalmak elutasító álláspontját is.

A fegyverszünetet néhány napi vita után december 15-én írták alá és december 17-én lépett hatályba. A

megállapodás érvénye kiterjedt az egész német–orosz és osztrák–magyar–orosz frontra a Balti-tengertől a

Fekete-tengerig, valamint a kaukázusi orosz–török frontra is. Demarkációs vonalként a front első vonalait

rögzítettek mind két oldalon.

A béketárgyalások kezdete

A fegyverszünet megteremtette a feltételeket a béketárgyalásokhoz. A szovjet küldöttséget Joffe vezette. A

német delegáció élén Kühlmann külügyi államtitkár állott, az Osztrák–Magyar Monarchia megbízottjait gróf

Czernin külügyminiszter irányította.

A tárgyalások első szakasza december 22-től december 27-ig tartott. A szovjet küldöttség megkísérelte, hogy

érvényesítse az annexió nélküli, demokratikus béke elveit, a németek részéről pedig egyre világosabban

mutatkoztak meg a hódító célkitűzések.

Az 1917. december 28-tól 1918. január 8-ig tartó első tárgyalási szünetben a helyzet bonyolultabbá vált. Az

oroszországi polgári és kispolgári pártok a háború folytatását kívánták. A kormányon lévő bolsevikok és

baloldali eszerek túlnyomó többsége elfogadott volna egy általános, demokratikus békét, de amikor kezdett

világossá válni, hogy erről a németekkel és szövetségeseikkel nem lehet megegyezni, a bolsevikok egy része és

a baloldali eszerek a forradalmi háború folytatása mellett törtek lándzsát.

Január 4-én a német és az osztrák–magyar küldöttség vezetői először ültek le tárgyalni az ellenforradalmi ukrán

központi hatalmi szerv, a Rada képviselőivel. A kispolgári nacionalista Rada megbízottai a központi hatalmak

számára megnyugtató módon kifejezésre juttatták szovjetellenes nézeteiket, szeparatista szándékaikat.

Kijelentették, hogy a Népbiztosok Tanácsa által kötendő béke rájuk nem lehet kötelező erejű. Ukrajna csak

olyan békét ismer el, amelyet az Ukrán Köztársaság képviselőivel írnak alá. Bejelentették, hogy az első plenáris

ülésen jegyzéket akarnak átnyújtani, amelyben követelik, hogy a tárgyalásokon Ukrajnát önálló államnak

tekintsék, sőt azt szeretnék, hogy a központi hatalmak nyilatkozatban ismerjék el önállóságukat. A németek

rendkívül elégedettek voltak. Rájöttek, hogy az önként felajánlkozó ukránokban olyan eszközt kaptak a

kezükbe, amellyel nyomást „gyakorolhatnak az oroszokra, és ha szükséges, a Monarchiára is.

A német követelések

A tárgyalások 1918. január 9-én kezdődtek újra, és a második tárgyalási szakasz január 19-ig tartott. A szovjet

küldöttséget ekkor már Trockij külügyi népbiztos vezette.

A tárgyalások azzal kezdődtek, hogy a központi hatalmak küldöttségeinek vezetői hivatalosan és nyilvánosan

elvetették az annexiók és hadisarc nélküli béke elvét. Másnap pedig a Rada „önkéntes rohamcsapatát” dobták

harcba. Golubovics államtitkár kifejtette mindazt, amit a január 4-i értekezleten már előadtak kívánságaikról. A

január 12-i plenáris ülésen Czernin a központi hatalmak nevében elismerte „az ukrán küldöttséget mint önálló

küldöttséget, és mint az önálló Ukrán Köztársaság teljhatalmú képviselőjét”. Ukrajna önálló államként való

formális elismerését a békeszerződésben tervezték. Ezek után elkezdték a különtárgyalásokat a rendkívül

ingatag helyzetben lévő Rada küldöttségével.

A tárgyalásoknak ebben a szakaszában január 17–18. hozott drámai fordulatot. 17-én Trockj közölte, hogy 7

napra Petrográdba kell utaznia. Másnap, 18-án Hoffmann tábornok bejelentette, hogy csak a Breszt-Litovszktól


északra terjedő területről tud nyilatkozni, mert a délebbi területek sorsáról az ukrán küldöttséggel folynak még a

tárgyalások. Ezek után az asztalra terített egy térképet, amelyen kék vonal jelezte azt a területet, amelyet a

német militaristák kívántak elcsatolni a volt orosz birodalomtól.

Eszerint megszállás alatt maradt volna az ún. Kongresszusi Lengyelország, Kurland. Litvánia, Lettország egy

része, a Moonsund-szigetek, jelentős belorusz és ukránlakta területek, összesen több mint 150 000

négyzetkilométer. A közvetlen területveszteségen kívül ez annyit jelentett, hogy a németek kezébe mennek át

Oroszországnak azok a balti tengeri kikötői, amelyeken keresztül a tengeri szállítás jelentős része, a kivitel 27

százaléka és a behozatal 20 százaléka bonyolódott le. Rendkívül megromlott volna Petrográd stratégiai helyzete

mind a szárazföldön, mind pedig a tenger felől.

Ezután a tárgyalásokban ismét szünet következett, amely január 19-tól január 29-ig tartott.

Vita a bolsevik pártban

Amikor ismertté váltak az annexiós béke feltételei, a bolsevik párton belül kiéleződtek az ellentétek a háború és

béke kérdésében. Három álláspont került szembe egymással. Lenin abból indult ki, hogy a forradalmat

mindenképpen meg kell menteni, hiszen Európában is érlelődik a forradalmi helyzet. Szovjet-Oroszországnak

viszont nincs katonasága, mert a régi hadsereget tönkretette a háború, az új fegyveres erő kiépítése pedig még

éppen hogy megkezdődött. A tömegek, amelyek békét akarnak, nem értenék meg a korábbi háborúk és a

forradalmi védelmi háború közti különbséget, és a feltétlenül a forradalom bukását eredményezné. Ezért nincs

más megoldás, el kell fogadni a kényszerű békét, még ilyen súlyos feltételek mellett is.

A „baloldali kommunisták” csoportja abból az elvből kiindulva, hogy a szocializmus fennmaradása egy

országban úgyis lehetetlen, valamint megrészegülve a belső fronton elért sikerektől, elutasított mindenféle

kompromisszumot, és a forradalmi háború folytatása mellett kardoskodott. Ennek a csoportnak Buharin volt az

eszmei vezére.

A harmadik álláspontot Trockij alakította ki. Trockij, amennyire beszédeiből meg lehet ítélni, korábban szintén

a forradalmi háború mellett volt, de amikor Bresztbe utazott, látnia kellett, hogy amíg német részről az arcvonal

sértetlen, orosz részről a front már lényegében nem létezett. A katonák elindultak hazafelé. Ekkor lemondott a

forradalmi háborúról, de képtelen volt elfogadni a Lenin által javasolt kompromisszumot, és kialakította a saját,

kezdettől fogva illuzórikus, megvalósíthatatlan, „sem háború, sem béke” koncepcióját.

Az irányzatok erőviszonyaira jellemző, hogy amikor a Központi Bizottság január 21-i kibővített ülésén

szavazásra került a sor, a „baloldali kommunisták” csoportja kapta a szavazatok felét, a szavazatok fennmaradó

része majdnem fele-fele arányban oszlott meg a lenini és a trockiji álláspont között. A szovjetkongresszuson és a

Központi Bizottságban kialakult viták nem jártak egyértelmű eredménnyel, ezért Lenin mint a kormány elnöke

azt tanácsolta Trockijnak, hogy húzzák a tárgyalásokat, ameddig lehet, és csak akkor írja alá a békét, ha a

németek ultimátummal állnak elő.

Január 28-án Berlinben sztrájk tört ki, amelyhez rövidesen több mint egy millió munkás csatlakozott, követelve

a békét. Ez volt a német munkásság legnagyobb megmozdulása az I. világháború idején. S noha a proletariátus

még nem volt képes gyökeres változást előidézni a hatalmi helyzetben, a munkabeszüntetése jelezte az

erőviszonyok eltolódását.

Mindez szintén arra ösztönözte a német kormányt, hogy gyorsítsa a tárgyalásokat a Radával, amely a harkovi

központtal működő ukrajnai szovjetek csapatainak támadása miatt egyre szorultabb helyzetbe került. Hamarosan

kitört a felkelés Kijevben is, és a felkelők február 8-án a szovjet csapatokkal együtt felszabadították a várost, a

Rada kormánya Volhiniába menekült. Közben Bresztben párhuzamos tárgyalások folytak az orosz és az ukrán

küldöttséggel, s mintha mi sem történt volna, a központi hatalmak február 9-re virradó éjjel aláírták a békét a

Rada küldöttségével. Trockij tiltakozott ez ellen és rámutatott arra: nem sokat ér egy olyan küldöttséggel aláírt

béke, amely nem rendelkezik nagyobb területtel, mint a breszt-litovszki szobája. A központi hatalmak viszont

kitartottak tervük mellett. Czernin cinikusan jegyezte meg: „Elismertük az ukrán Rada kormányát,

következésképpen a mi számunkra létezik”.

Valószínűleg ezek az események indították Trockijt arra, hogy megszakítsa a tárgyalásokat, még mielőtt a

németek ultimátummal álltak volna elő, és megpróbálja a lenini tervvel szemben a saját, eleve reménytelen „sem

háború, sem béke” koncepcióját érvényesíteni. Február 10-én a külügyi népbiztos nyilatkozatot olvasott fel,

amelynek a végén kijelentette: Oroszország az annexiós béke aláírását megtagadja, a hadiállapotot megszűntnek


nyilvánítja és leszereli hadseregét. A bejelentés annyira abszurd volt, hogy az értekezlet résztvevői sokáig

szótlanul ültek, majd Kühlmann megpróbálta összefoglalni a hallottakat.

Trockij lépését – mint közismert – a németek ürügyül használták fel arra, hogy felmondják a fegyverszünetet és

megindítsák a támadást, ami halálos veszélyt jelentett a forradalmi Oroszország számára. Ezután került sor a

második fegyverszüneti kérelemre és az új, az előbbinél sokkal súlyosabb békefeltételek átnyújtására. Eszerint

Oroszországnak teljesen le kell szerelnie a hadseregét, át kell engednie a németeknek az egész Baltikumot,

Belorusszia egy részét, haladéktalanul ki kell vonnia a csapatokat Ukrajnából és Finnországból, békét kell

kötnie az Ukrán Népköztársasággal; vagyis az elűzött burzsoá nacionalista Központi Radával, amely behívta

Ukrajnába a német csapatokat. Az utolsó pont előírta, hogy a „feltételeket 48 órán belül el kell fogadni”.

Amint várható volt, ezek a feltételek a korábbiaknál is élesebb vitát váltottak ki a bolsevik párton belül. Amikor

a Központi Bizottság február 23-án összeült, nem egészen egy nap állt rendelkezésére a döntéshez. A

pártvezetésben válságos volt a helyzet. Már az előző napon, még mielőtt az új békefeltételek megérkeztek volna

Petrográdba, a Központi Bizottság néhány tagja és a népbiztosok egy csoportja nyilatkozatában a nemzetközi

burzsoázia előtti kapitulációval vádolta a Központi Bizottságot. Kijelentették, alapvető feladatuknak tartják,

hogy széles körű agitációt folytassanak a párton belül a Központi Bizottság utóbbi időben folytatott politikája

ellen. A rendkívül öles hangú nyilatkozatot Lomov (Oppokov), Urickij, Buharin és Bubnov központi bizottsági

tagok és mások írták alá. Joffe, Kreszt és Dzserzsinszkij kijelentették, hogy a béke kérdésében hozott

határozatot ők is helytelennek tartják, de nem csatlakoznak a nyilatkozathoz, mert úgy vélik, hogy a párton belül

a Központi Bizottság többsége ellen folytatott agitáció pártszakadást eredményezhet.

A Központi Bizottság ülésén, miután Szverdlov ismertette a német békefeltételeket, Lenin bejelentette hogy „a

forradalmi frázis politikájának vége. Ha ezt a politikát fogják most is folytatni, akkor ő kilép a kormányból és a

Központi Bizottságból is. A forradalmi háborúhoz hadsereg kell, hadsereg pedig nincs. Ez azt jelenti, hogy el

kell fogadni a feltételeket”. A „baloldali kommunisták” továbbra is szilárdan kitartottak álláspontjuk mellett, de

egyeseket meggondolkoztatott Lenin határozott fellépése. Trockij most is eléggé felemás álláspontot foglalt el,

de nem csatlakozott a „baloldali kommunistákhoz”, habár az új feltételek elfogadásával nem értett egyet.

A béke mérlege

Lenin következetes álláspontja, rendkívül nehéz harcok árán végül is győzedelmeskedett. A német

békefeltételek azonnali elfogadása mellett szavazott Lenin, Sztaszova, Zinovjev, Szverdlov, Sztálin,

Szokolnyikov és Szmilga. Ez azonban még kisebbséget jelentett volna, de Trockij, Dzserzsinszkij, Joffe és

Kresztyinszkij tartózkodott a szavazástól. Kijelentették, hogy a béke elleni szavazással nem akarják elősegíteni

az esetleges párszakadást, de nem tudnak a békére sem szavazni. Négyen szavaztak Lenin javaslata ellen:

Buharin Urickij, Lomov (Oppokov) és Bubnov. A béke ellenzői a szavazás után lemondtak minden fontosabb

párt- és kormánytisztségükről.

A békét ezek után március 3-án aláírták, de a „baloldallal” még súlyos harcokat kellett vívni a bolsevik párt VII.

rendkívüli pártkongresszusán, majd a ratifikálásához összehívott IV. rendkívüli szovjetkongresszus is, ahol 1232

küldött közül 795 volt bolsevik, 283 baloldali eszer, a többiek anarchista, maximalista, jobboldali eszer,

mensevik és más politikai irányzatot képviseltek. A kongresszus a békeszerződést 784 szavazattal ratifikálta,

ellene szavaztak 261-en, tartózkodtak 115-en.

Egyes számítások szerint a szovjet köztársaságtól 780 000 km területet szakítottak el, kb. 58 millió lakossal.

Ezen a területen volt az ország vasúthálózatának egyharmada, itt állították elő az ország vastermelésének 73%-

át, itt termelték ki a szén 79%-át. Ha ehhez hozzávesszük az 1918 nyarán aláírt kiegészítő szerződések rendkívül

súlyos anyagi (8 milliárd márka hadisarc kifizetése) és más feltételeit, láthatjuk: Oroszország súlyos árat fizetett

a békéért.

A központi hatalmak veresége után a szovjet kormány a breszt-litovszki szerződést 1918. november 13-án

semmisnek nyilvánította.

Breszt-Litovszk értékelése a marxista történetírásban egyértelmű és világos: fiatal, szovjet hatalom noha

engedményekre szorult államának területi integritását illetően, viszont lélegzethez jutott a nehéz katonai,

belpolitikai helyzetben. A polgári történetírás értékelésének lényegét W. Bihl, a kérdés osztrák szakértője

fogalmazta meg legpontosabban: „A központi hatalmak látszólag győztesek voltak – befolyási övezetük most

Finnországig, Narváig, Ukrajnáig és a Kaukázusig terjed –‚ jóllehet a labilis viszonyok miatt a keleti

hadseregnek csak egy részét tudták átdobni a nyugati frontra. Végső soron azonban a bolsevik rezsim volt a

győztes: a breszti szerződés megadta a bolsevik rezsim számára a sürgetően szükséges lélegzetvételnyi szünetet,


és ez a konszolidációs lélegzetvételnyi szünet fontos feltétel volt az orosz bolsevizmus világhatalommá való

felemelkedéséhez”.

2. Képek


1. Házicselédek

ELSÜLLYEDT VILÁG

GYÁNI Gábor

Házicselédek

A kapitalista korszak városai Európa-szerte, így hazánkban is, jelentékeny szívóhatást gyakoroltak a vidék

elszegényedett, főként paraszti népességére. Az ipari termelőüzemek városi megtelepedésével az ipari

munkásság utánpótlását a faluról kapta. A tőkés polgárság vagyoni megerősödése, számszerű megnövekedése

egyúttal a szolgáltatás szektorának a kibontakoztatását sürgette, s ennek munkaerejét ugyancsak a paraszti

népességből szerezhette. A városi polgárság felső és középső szintjein gyors életformaváltás zajlik le: a vagyon

puszta felhalmozása mellett e rétegek életében idővel szemmel láthatóan megnőtt az igény annak minél

láthatóbb módon történő elköltésére. A fogyasztás köré szerveződő életmód történelmi mintáját a feudális

uralkodó osztály gyakran ténylegesen is továbbélő példája nyújtotta, melyben köztudottan mindvégig komoly

szerepe volt a közvetlenül a személyes kényelmet, közvetve pedig a társadalmi rangot biztosító

szolgaszemélyzet állandó jelenlétének.

„A személyes szolgálat” modernkori újjáéledése, amely egyaránt megfigyelhető minden polgárosodó,

egyszersmind iparosodó európai országban, természetesen nem egyedül a cselédtartás utáni megnövekedett

igényekből származott, A lehetőséget az adta, hogy a népesség meghatározott és igen számottevő hányadában

szükségessé vált a női családtagok átmeneti foglalkozásvállalása. A polgári gazdagodás keltette igény,

ugyanakkor az alsóbb rétegekben kialakuló szükség hívta életre a női házicseléd intézményét. Mindez

végeredményben az egyik legerősebb ösztönzője volt a nők társadalmi méretű polgárosodásának.

Az alábbiakban Budapest – az ország egyetlen valódi nagyvárosa – példáján igyekszünk bemutatni a

házicselédréteg befutotta sajátos társadalmi mozgáspályát.

„Menek Pestre cselédnek”

A 20. század első három évtizedében, amikor a házicselédek Magyarországon a legnagyobb számot érték el, a

városi női házicselédek átlag fele volt fővárosi. 1880–1910 között, mint legnépesebb női foglalkoztatottsági

terület, a házicselédek alkották Budapest kereső nőnépességének a 40–45%-át arányuk ezt követően sem esett

20–25% alá, és alig valamivel maradt el az ipari nőmunkásság létszámától.

A házicselédség az állandó munkaerő-túlkínálat következtében személyi állományában viszonylag rövid időn

belül is jócskán átalakult anélkül, hogy összlétszáma vajmi kevéssé változott volna. Egy 1927-es kimerítő, még

a továbbiakban is idézett cselédstatisztikai felmérésből kitűnik, hogy a cselédek fele mögött sem állott öt évnél

hosszabb szolgálati múlt. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az összeírás ugyanakkor a cselédek több mint

a felét az első, legföljebb a második szolgálati helyén találta, valamint, hogy a réteg kétharmada az éppen adott

szolgálati helyén kevesebb mint egy éve állott alkalmazásban – talán érzékelhetőek valamennyire az e

foglalkoztatási ágban olyannyira jellemző személyi mobilitás méretei. „Olyan polgári család, ahol megöregedett

a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt” – emlékezik a városi úri középosztály életmódját közvetítő író,

Márai Sándor az „Egy polgár vallomásai”-ban.

Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy a városi házicselédkedés a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott:

indult a szülői családból való kiszakadással (15–20. életév) és zárult a férjhezmenetellel (20–30. életév). Ez

magyarázza, hogy vizsgált periódusunkban a réteg közel háromnegyede tartozott a 30 év alattiak (nagyjából a

fele a 25 év alattiak) korcsoportjába, és hogy mintegy 85%-uk volt hajadon.

A házicseléd-réteg állandó mobilitását fokozta a fővárosi házicselédmunka idény- és vándorjellege. Nem a

tartós, hanem az időszaki, gyakorta csak a téli hónapokra szorítkozó kereseti lehetőség vonzotta a fővárosba a

vidék fiatal nőnépességét.

De vessünk egy pillantást arra: milyen társadalmi osztályokból nyerte állandó és folyamatos utánpótlását a

cselédség?

A budapesti házicselédeknek, a húszas években, közel fele az agrárproletariátusból került ki. A falusi

proletariátus mellett a süllyedő alsókispolgárság képezte sorrendben a második legszámottevőbb házicseléd-


kibocsájtó társadalmi elemet: körükből származott a réteg közel negyede. Ezen belül túlnyomórészt a falusi

kisiparosság lányait találhatjuk meg.

A fiatal és hajadon leányok elszegődése-elszegődtetése városi cselédnek elsősorban tehát az anyagilag elesett

rétegekben vert gyökeret és vált mindennapi szokássá.

„A fizetést meg mindig hazaküldtem”

A női családtagok tömeges városi szolgálatra adása a falusi kisiparosság illetve a legszegényebb földműves-

réteg előrehaladott felbomlásának volt a kísérő jelensége. Körükben a család hagyományos – gazdasági-

termelési alapokon nyugvó – közösség jellege nagy átalakuláson ment át: a család, mint gazdaságilag zárt,

termelő és önellátó egység nem létezett többé. Az anyagi elnyomorodás ugyanakkor kikényszerítette a

gyermekek munkaerejének lehető legkorábbi kiaknázását; s erre a család gazdasági szerepében időközben

bekövetkezett változások, a gazdasági hanyatlás folytán már csak a család keretein kívül kerülhetett sor.

Fokozottan érvényesült ez oly esetekben, amikor a család puszta fennmaradását a családfenntartó szülők

egyikének, esetleg mindkettőjüknek a hiánya, rendszerint korai elhalálozása (ami szintén e rétegekben a

leggyakoribb) a legkomolyabban veszélyeztette. Bizonyítja ezt, hogy a húszas években a fővárosi cselédeknek

mintegy a fele került ki csonka családból, olyan családból, amely részlegesen, rosszabb esetben teljesen szülő

nélkül állott. A városi cselédsor vállalásának az egyik állandó mozgató rugója tehát a szülői család anyagi

tehermentesítése, támogatása volt. A fővárosi cselédeknek például a 40%-át támogatta rendszeresen állandó

pénzküldeményeivel a hátrahagyott családot.

Valamiképpen szintén a családdal függött össze az elszegődés egy további indítéka, a hozomány árának

előteremtése. „November elején felment Pestre a menyasszonynak való, hogy újévig megkeresse a ruhának

valót” – olvashatjuk egy paraszti visszaemlékezésben. Házicselédként erre különösen kedvező lehetőségek

adódtak. A húszas évek végén például a Budapesten átlagos 35 pengős havi készpénzbér maradéktalanul

megtakarítható volt. A házicselédnek lakásra és önmaga élelmezésére, de gyakran még ruházkodásra sem kellett

költenie; ez, mint természetbeni járandóság, megillette.

„a gazda és családja házanépének tagjává válik”

A házicselédnek elszegődés nemcsak gazdasági számításból következett, hanem abból a felismerésből is, hogy a

munkába lépő falusi leánynak házicselédként kellett legkevesebbet változtatnia azokon a tevékenységeken és

életmódon, amelyek hagyományosan meghatározták a falusi asszony mindennapi életét. A házicseléd munka és

intézmény végeredményben a nők korábbi, a polgárosulást megelőző korszakban kialakult társadalmi és

munkamegosztásbeli helyét éltette tovább. Ahogy korábban a női munkavégzés döntően a gyermeknevelésre, -

gondozásra, valamint általában a háztartási teendőkre szorítkozott, úgy most a házicselédek munkáját is jobbára

ez a tevékenység töltötte ki. Idézzük fel a házicseléd egyetlen átlagos hétköznapját. „Reggel 6 órára kelek. A

gyermekek iskolába járnak, reggelijüket 7 órára kell elkészíteni. Az úr ½ 9 órakor reggelizik, a nagyságos

asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni – takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el.

Mosogatás, konyha rendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán

vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni. A vacsora sem megy

egyszerre. A gyerekeknek 8 órára kell készíteni, de a nagyságos asszony és az úr este sétálni mennek, vagy

elmennek moziba és várni kell őket meleg vacsorával. Sokszor 10, 11 órakor vacsoráznak és ha még aznap

akarok mosogatni, akkor csak éjfélkor kerülök ágyba.”

Már e beszámolóból is kiviláglik, hogy a cselédet milyen kapcsolatok fűzték munkaadójához. A cseléd a

munkaadó családjában ugyanolyan alárendelt és személyében függő, jogilag is önállótlan, „gyámolított”

személy, mint a feleség a feudalizmuskori patriarchális családon belül. És ez a viszony végeredményben

ugyancsak a nők múltbéli helyzetét élteti tovább a házicseléd intézményben.

Mindezt az elszegődők vagy szegődtetők, a régtől adott életkereteiből még éppen csak kilépőben levő rétegek

oldaláról nézve: éppen a fent említett hagyományok megszentelte női szerepek megerősítése tette annyira

vonzóvá a nők városi cselédmunkáját. A szegényedő falusi rétegek lányai (és a szülők) szeme előtt ez egy

kívánatos, az eszményekben még továbbélő női szerepre készített elő, mintegy előiskolája volt a hagyományos,

a férfi családfővel szemben alárendelt pozícióban élő „feleség-anya-háziasszony nőtípus kiformálódásának. A

gazdasági átalakulás – a mind nagyobb igény a nagy-vagyonosok személyi kiszolgálására, egy időben a falusi

alsó rétegek proletarizálódása – egybeesett a társadalmi folyamat két pólusán létrejött sajátos szemléletbeli

találkozással is: a városi gazdag polgári réteg személyi kényelme, társadalmi presztízse megkívánta a

házicselédség intézményesedését, felduzzasztását, a falusi szegénységnek pedig a női munkaerő egyfajta

kihasználásával, pénzkeresetet biztosított; anélkül, hogy fel kellett volna adni hagyományos életfelfogását. A


kapitalizálódó Magyarországon így állhatott virágjában több mint fél évszázadig a női munka sajátos formája, a

városi házicselédség.

2. Képek


1. �Hogyan bánjunk a cseléddel�? Részletek Faylné Hentaller Mária A háztartás kézikönyve címû könyvébõl

„Hogyan bánjunk a cseléddel?”

A századelőn számos kiadást megért háztartási kézikönyv jellemzően mutatja be: mit várt a nagysága a

házicselédtől, milyen bánásmódot javasolt asszonytársainak a cselédekkel. Beszéljen minden kommentár nélkül

a könyv szerzője, egy fővárosi úriasszony... (A szerk.)

Az újonnan belépő cseléddel nagyon óvatosan bánjunk. Ne adjunk neki előleges utasításokat. Mutassuk meg

neki a konyhát, a szobákat és állítsuk munkába. Ennek két előnye van. Először is a cseléd e bizalomkeltő

nyugodt viselkedés által megtisztelve érzi magát, s igyekszik a bizalomnak legjobb tehetsége szerint megfelelni.

Másodszor a háziasszony csendesen megfigyelheti, mit várhat az új cselédlánytól.

Mint legfőbbet, megkívánhatjuk tőle a tisztaságot, saját személyére is. S azért ne vonjunk meg tőle ez irányban

semmit. Az újabb lakásokban minden konyha mellett van egy kis szobácska vagy kamra, ahol a cselédnek ágyat,

szekrényt, mosdókészletet lehet elhelyezni. Ügyeljünk, hogy e szobát naponta kitakarítsa, ágyát megvesse és

mosdóasztalát használatba vegye. A cseléd a munkában jobban izzad, mint mi, az anyagcsere több testében, és

azért jól, sokszor kell mosdania egész testben, nemcsak a kezét és arcát megmosni. Sok asszony időt sem hagy

cselédjének a tisztességes tisztálkodásra, pedig de utálatos a piszkos cseléd. Hogy is tud jó ízlésű ember

mosdatlan, fésülködetlen cselédet szobájába beereszteni?

Nem szabad a cseléd alvási idejét megrövidíteni, de nem szabad őt ellustulni hagyni sem. Minden rendes háznál

keljen fel a cseléd télen hat, nyáron félhat órakor. Nem kell neki ébresztő órát adni, azt vagy eligazítja, vagy

meg is állhat az óra és van kifogás; hanem meg kell tőle kívánni, hogy magától felébredjen, megszokja a

pontosságot. Este azután lefekhetik, de feküdjék is le tíz órakor. Nyolc órai alvás nyáron, nyolc és fél órai télen

nagyon elég pihenő, bármennyit dolgozik is, bármily fáradt legyen.

Amilyen embertelenség a cselédet túlterhelni a munkával, éppoly szívtelenség tőlük az ételt megvonni. Sok

háziasszony csupa takarékoskodásból két-három napig is elteszi az ételt cselédje részére és még romlottan is

odaadja neki. Az ilyen eljárás megbosszulja magát, mert különösen a már mindenben kitanult cseléd lelketlenné

lesz és sokban megkárosítja gazdáját, más úton vesz magának kárpótlást. Ha pedig jólelkű leánnyal történik ez

meg, aki amellett szorgalmas is, az nem tűri el az ilyen bánásmódot és felmond. Azért bizony sok háziasszony

saját magában keresse a hibát, ha mindig rossz cselédei vannak…

Soha sem szabad megengedni, hogy a cseléd az ételt eldobja és a háziasszony engedelme nélkül elajándékozza.

A szemétre nézve pedig legjobb, ha a tűzbe dobjuk, úgy semmi rossz szag és kigőzölgés nem lesz a konyhában.

Ez áll különösen a csonthulladékokra, zöldségmaradékokra és általában a főzésnél eldobott szerves anyagokra,

de célszerű a söprésből gyűlt szemétre is. Legegészségesebb a lakás, ha a szemétládába csakis hamu gyűlik.

Bizony erre bajos a cselédeket megszoktatni. Nekem egyszer egy leány egész szégyenkezve mondta: „Kérem,

én szégyenlem, hogy csak hamu van a szemétládánkban; a vicéné azt kérdezte: talán megeszem a szemetet?”

„Édes fiam, – feleltem neki, – úgy-e, jobban szégyellné, ha bogarakkal volna tele a lakás?”

A cselédtörvény értelmében a cselédleánynak kimenője, azaz azon joga van, hogy minden második vasárnap

délután, mihelyt az összes ebéd utáni, konyhai munkát elvégezte, az ozsonnát elkészítette s ezután az edényt

ismét elmosogatta, elmehessen; este 8 óra előtt haza kell jönnie, tovább csak a gazda előleges engedelmével

maradhat ki.

Ha ezen kimenők óráit megszámláljuk, kitűnik, hogy az egész hónapban egyetlen egy teljesen szabad napja

sincs a cselédnek. A vidéki viszonyok mégis kedvezőbbek s bár az ottani munkák nehezebbek, mégis több

szabadságot engedélyeznek. Ebéd után minden vasárnap, a munka elvégeztével elmegy a lány barátnőivel

sétálni, négy órakor ismét otthon van, megvacsorál s aztán táncolni megy, s 11 óráig elmaradhat. A hétköznap

estéje is az övé, legény leánnyal sétálni mehet, vagy a kapuban, vagy kerítésen át egy kis beszélgetést folytathat.

Látható tehát, hogy sokkal jobb dolga van a vidéki cselédnek, mint a városi leánynak, akinek az egész hónapban

csak oly kevés szabad órája van.

Minden egyéb foglalkozás a családjában, otthonában való időzést engedélyezi a nőknek. A fővárosi cseléd sem

az egyikkel, sem a másikkal nem bír. A vidéki leány hozzátartozói rendesen ugyanazon faluban laknak s ha


nem, úgy vannak barátnői, kikhez egy pillanatra átszökhet egy bizalmas szóra. Este aztán találkoznak,

elbeszélgetnek. A városi cseléd hozzátartozói legritkább esetben laknak ugyanazon városban, s ha tényleg ott

laknak, úgy a távolságok nagyobbak s egy kis bizalmas beszélgetésre csak az egy vasárnapi fél délután marad –

minden két hétben. Rendszeres hétköznapi pihenő nincs. Ha a nagy munka el van végezve, a lánynak a

konyhában kell ülnie, s ha ilyenkor megengedjük, hogy magának varrjon, vagy olvasson, máris szerfelett

humánusnak tartjuk magunkat. Csak kisebb városokban engedik meg a cselédnek, hogy esténkint az ajtó előtt

kissé beszélgessen, vagy barátnőjével sétálhasson. Képzeljük magunkat mindezek után egy városi cselédlány

helyzetébe, még pedig egy jobb módú úri házban,

Valóban nem irigylendő sors, annál kevésbé, ha mindennap állandóan maguk előtt látja az uraság leányainak

vidám, gond nélküli életét, mint élnek szülőik és mindenki által szeretettel övezve, kacagnak és beszélgetnek,

dolgoznak és pihennek kedvük szerint. Az a lány, ki ily körülmények között hasonlót nem óhajtana, nagyobb

szabadság vágyát nem táplálná, nem ember, hanem élettelen tárgy volna.

(Részletek: Faylné, Hentaller Mária: A háztartás kézikönyvéből)


1. Az �úri középosztály� illemtanáról

BALÁZS Ilona

Az „úri középosztály” illemtanáról

Egy kor társadalmi viszonyainak sajátos tükre az emberek között uralkodó szokások rendszere, amelyet írott

vagy íratlan formában egy-egy társadalmi réteg tagjai egymás között elfogadottnak tekintenek.

A két világháború közötti időszak ún. úri középosztályának illemszabályait gyűjtötték össze a Herczeg Ferenc

által szerkesztett lap, az „Új Idők” munkatársai, és adták közre a harmincas években (Budapest, 1937, Singer és

Wolfner Irod. Int. Rt.). Annak az úri középosztálynak viselkedési szabályait, amelyet a két világháború közötti

időszakkal foglalkozó történetkutatásunk a társadalom középosztálya felső rétegének tekint, amely jövedelem,

vagyon, képzettség, származás tekintetében közel áll a tényleges uralkodó osztályhoz, s amelynek – nem

utolsósorban – tipikus vonása, hogy tagjai nem fizikai munkából élnek. E réteg számára ismertették azokat az

illemszabályokat, amelyeket e polgári–nemesi indíttatású csoport tagjai önmagukra nézve kötelezőként

fogadhattak el. Ily módon az illemkódex nem csupán a szokások rendszerét mutatja be, hanem e réteg sajátos

gondolkodásmódját is.

A kiadvány szerzői ezer paragrafusban foglalták össze a társasági érintkezésre vonatkozó jó tanácsokat. Ezek

közül kiemelünk néhányat, elsősorban azokat, amelyeket az egész korszakra vonatkozóan jellemzőnek

tekinthetünk.

Az öltözködés

Az öltözködéssel kapcsolatban megjegyzik: „ha lélekben nem vagyunk úrihölgyek”, akkor „Patou egyesegyedül

a mi számunkra készített modelljei sem tesznek bennünket azzá”. Ahhoz, hogy műveltségünket kifejezésre

juttassuk, eleganciára, jó ízlésre van szükségünk. Kevés pénzből angolosan, vagyis egyszerűen akkor tudunk

ruházkodni, ha ismerjük a szabályt: „nincs siralmasabb látvány, mint egy olcsó anyagból készült, de rosszul

szabott cifra ruha”, éppen ezért „ami olcsó az bizonyul drágának”. Minden esetben – folytatják – kerülnünk kell

a feltűnőt.

A férfiak – a megfelelő alkalmakkor – szmokingban mutatkoztak, kemény inggel és szimpla gallérral, később

selyem ingben dupla gallérral. A frakk csak este viselhető. Kivétel e szabály alól, „ha a pápához, vagy

államfőhöz megyünk kihallgatásra”. Ebben az esetben nappal is felvehetjük, de csak fekete mellénnyel. A

szalonkabát, ill. a „ferenc-jóska” ekkor már kiment a divatból, helyét a „zsakett”, vagy a „cut away”, a „zakó”

vagy a „bonzsur” foglalta el. Fontos kiegészítő a kesztyű. Társaságban szmokinghoz glacé, utcára szarvasbőr.

Utazáshoz, kirándulásra színes kézvédőt használjunk.

Étkezés, dohányzás, köszöntés

Az étkezésre vonatkozó tudnivalók közül több végeredményben az általános udvariasság követelményeit

fogalmazza meg. Figyelemre méltóak azonban az „apróságokra” összpontosító intelmek.

Asztalnál helyet foglalni csak akkor szabad, ha a hölgyek már ülnek. Rendkívül fontos a helyes testtartás.

„Melled az asztaltól legyen körülbelül egy tenyérnyire, felsőtested dőljön előre, könyököd simuljon testedhez.

Kezed, ha üres, az asztal szélén pihenhet.”

A dohányzással kapcsolatban megjegyzik: hölgyek nyilvános helyen utcán, üzletben stb.) ne dohányozzanak!

Étteremben „már” bevett szokás, hogy ők is rágyújtanak ebéd vagy vacsora után, de az úri nő „ezt is

mérséklettel teszi, s nem pöfékel szüntelenül”.

Tanulságos a bemutatás, köszönés, megszólítás szabályait bemutató rész. Neveletlenség idősebb embereket

tiszteletteljes köszönés helyett könnyed fejbólintással üdvözölni. Jegyezzük meg, hogy „sikeresebben semmi

sem egyengeti utunkat az emberek között az érvényesülés felé, mint ha szívesek, előzékenyek és

szeretetreméltóak vagyunk”. Éppen ezért köszönjünk barátságosan. Férfiak nőknek kezétcsókolomot, velünk

egyenlő rangúaknak mondjunk „jónapot kívánok”-ot; magasabb rangúaknak „van szerencsém”-et, nagyon

magas rangúaknak: „alázatos szolgá”-ját; de ne „ajánljuk” magunkat. Férfiak a kalapjukat ne csak

megbillentsék, hanem vegyék le tisztességesen, ahogy illik. Vannak, akik túlzott udvariasságból földig lengetik

kalapjukat, s kétrét hajolnak. Elegendő, ha a kalapot egy arasszal emeljük le a fejünkről és szemünkkel keressük

az üdvözölt ember tekintetét.


Címek és rangok

Magyarországon nagyon fontos a címek és rangok ismerete, mert sokan megsértődnek, ha méltóságos asszony

helyett nagyságos asszonynak szólítják őket – mondja illemkönyvünk.

A használatban lévő címzések:

Szentséges: a pápa (pl. Őszentsége XI. Pius), megszólításszerűen: Szentséges Atya!

Felséges: a király, királynő, királyné (Őfelsége a király; Felséges úr!).

Fenséges: a királyi család minden más tagja.

Főmagasságú: a bíboros (Őeminenciája, Eminenciás uram), a máltai lovagrend nagymestere.

Főméltóságú: a kormányzó, a hercegprímás, a herceg és néhány mediatizált grófi család (mint pl. a Schönborn-

Buchheim grófok).

Nagyméltóságú: az érsek, a valóságos belső titkos tanácsosok, az első osztályú érdemkereszt azon tulajdonosai,

akik ki tüntetésüket a m. kir. titkos tanácsosi cím létesítése előtt kapták, a miniszter, a Magyarországon

akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter; (a magyar követnek csak külföldön jár az

excellenciás cím, belföldön akkor, ha a második fizetési osztályba tartozik): a felsőház elnöke: a Kuria elnöke: a

Legfőbb Állami Számvevőszék elnöke: a tábornoki kar tagja altábornagytól felfelé.

Méltóságos: a püspök, a képviselőház elnöke, a követ, a kuriai bíró, a közigazgatási bíró, a vezérőrnagy és az

ezredes, az államtitkár, a miniszteri osztályfőnök, és a miniszteri tanácsos; Budapest székesfőváros

főpolgármestere, a főispán, az alispán, a törvényhatósági joggal felruházott város polgármestere, a főkapitány és

főkapitány-helyettes, a tankerületi főigazgató, az ítélőtábla elnöke, és az ítélőtábla tanács elnök, a koronaügyész

és a koronaügyész-helyettes, a pénzügy igazgató, mindazok a főiskolai tanárok és köztisztviselők, akik a III., IV.

és V. fizetési osztályba tartoznak, pl. a főigazgató, a MÁV-igazgató; a posta és a távirda igazgató stb., a cs, és

kir. kamarás, a gróf, báró, a volt főrendiház tagjai, a felsőház tagjai, az udvari tanácsos, a kormányfőtanácsos, az

igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági, egészségügyi főtanácsos.

Nagyságosok: a plébános; az alezredes és őrnagy; a miniszteri osztálytanácsos; az ítélőtáblai bíró; az

országgyűlési képviselő; a királyi tanácsos, a kormánytanácsos; az igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági,

egészségügyi tanácsos; általában véve mindazok, akik a VI. fizetési osztályba tartoznak. A vitézi rend tagjai: a

nemzetesek (pl. Nemzetes és méltóságos). A katolikus pap: főtisztelendő (pl. Nagyságos és főtisztelendő úr). A

református, evangélikus lelkész: ha parochiája van: nagytiszteletű; ha segédlelkész: tiszteletes; rabbi:

tisztelendő.

A magyar úri társaságban – hangzik a szabály – a nők a férfiakat – a papokat és lelkészeket kivéve –

vezetéknevükön szólítják és nem urazzák. Férfiak a lányokat keresztnevükön szólítják (nem kisasszonyozzák),

az asszonyoknak viszont megadják az őket illető címet: nagyságos asszony, méltóságos báróné, kegyelmes

asszonyom stb. A két nem között általában a magázás a megszokott, de a szerzők szerint szebb lenne, ha az „ön”

és a „kegyed” is (a kegyelmed elkorcsosult alakja) szerepelne a használatos formulák között, még akkor is, ha az

szertartásosabb vagy látszólag elavultabban hangzik. Csak az egy rétegbe tartozók tegezhetik egymást. A

mágnás nem tegezi a gentryt, a gentry nem tegezi a polgárt, a katonatiszt nem minden esetben tegezi a

képviselőt. Ez a tegezési szokás, amelynek párját sem Németországban, sem Angliában, sem Amerikában, de

Franciaországban, vagy Itáliában, de még az északi országokban sem találjuk, csak ezeken a társadalmi

csoportokon belül szabály.

A „vizitelés”

A társaságban a kapcsolattartás különféle módjai voltak ismertek, ilyen volt a látogatás, amely több funkcióval

bír. Bemutatkozó látogatást az tett, aki valamely hivatalt elfoglalt, vagy akit új állomáshelyére helyeztek át.

Ezek arra szolgálnak, hogy létrehozzák az ismeretséget. Korábban azonban búcsút kellett venni mindazon

családoktól, akikkel előbb érintkezett, de volt elöljáróitól is. Van olyan látogatás, amelynek célja a jókívánságok

kifejezése. Ezt a jó hír vétele után 8 nappal legkésőbb meg kellett ejteni.

Rendkívül fontos, hogy vigyázzunk arra, mennyi időt töltünk el egy-egy ismerősüknél. Figyelmeztetnek: ha

ragaszkodunk az etiketthez, délelőtt tizenegy óra előtt és délután fél kettő után nem szabad senkit felkeresnünk.

Amennyiben a házigazdát véletlenül nem találjuk otthon, akkor hagyjuk ott névjegyünket, amelynek szélét


szokás behajtani, hogy más ne használhassa fel. Ennek sokféle módja volt, sajátos értelemmel. Ha az alsó sarkát

görbítették be, akkor akinél a látogatást tettük, magasabb rangú, a felső sarok lehajtása ellenkező esetben történt.

Meghatározott alkalmakkor elegendő elküldeni csupán két betű felírásával. Pl. p. r. (pour remercier) köszönöm,

p. f. (pour féliciter) gratulálok. p. p. c. (pour prendre congé) búcsúzom, p. d. (pour doléance) részvétemet

nyilvánítom.

Ha felkeresünk valakit lakásában, a képeket, a bútort, a berendezés egyéb tárgyait nem illik megbámulni, még

kevésbé a vendégeket.

Milyen az eszményi ember?

Melyek tehát az „Úri középosztályba” tartozók jellemzői a viselkedés terén? – tehetjük fel a kérdést sok

évtizeddel később olvasva az „Új Idők” úri közönsége részére készült illemkönyvet. 1. Szokásaikban a tényleges

uralkodó osztályt utánozzák, miután függnek tőle mindenben; másfelől a nyugati országok uralkodó köreit, 2.

Ily módon szokás rendszerük megmerevedett, a hagyományok kínzóan pontos ápolása és megőrzése révén. 3.

Ezt segíti elő a munkahelyi és a magánélet eseményeinek szoros összekapcsolódása, a társadalmi ranglétrán

elfoglalt hely a szórakozásban, köszönésben a hétköznapokban is. 4. Ennek következtében a tekintélytisztelet e

réteg legjellemzőbb tulajdonságainak egyikévé válik, amely segítségével rögződik, átöröklődik egyfelől a

származáshoz és ranghoz, másfelől a hatalmi apparátusban elfoglalt pozícióhoz való görcsös ragaszkodás, amely

ugyanakkor zár az alsó társadalmi rétegek irányába.

Összességében – azt hiszem nem túlzás állítani –: az illemkódex egy merev, hierarchikusan mozdulatlanságra

törekvő társadalom viselkedésformáit fogalmazza meg a két világháború közötti magyar társadalom belső

bázisa, az ún. úri középosztály részére. Viselkedésformákat, amelyek a mindennapi érintkezésben talán túl is

élték azt a gazdasági-társadalmi alapot, amely létrehívta, éltette azokat, mint a történelemben annyiszor...

2. Képek


1. A pénz urai

VARGA László

A pénz urai

A közvéleményt mindig erősen foglalkoztatta: kik a társadalom leggazdagabbjai és mekkora lehet azok

vagyona. A kérdés igazi politikai súlyt csak az első világháború éveiben kapott, amikor széles néptömegek szó

szerinti elnyomorodásával párhuzamosan a gazdaság csúcsain néhányan nemcsak egyszerűen „megszedték

magukat”, hanem valóban hadimilliomosok lettek. Ez a vagyon mesés volt és a legendákban meg is

sokszorozódott. Különösen azokhoz tapadtak ilyen legendák, akik tevékenységük révén kénytelenek voltak

vállalni a nyilvánosságot. Ezen esetekben a gazdasági befolyás önmagában is gyakran keltette a korona-, vagy

később a pengő-milliók mítoszát. Tudjuk, a milliók nem jelentettek feltétlenül fényűző életmódot, vagy hosszas

semmittevést. A vagyon nagyon könnyen el is úszhatott: ugyanakkor bizonyos „kötelességekkel” is járt. Ilyen

volt – különösen a háború éveiben – a jótékonykodás, ami jelenthette ingyen leves osztását, hadikórház

pénzelését, vagy akár a művészetek pártfogását, azaz ösztöndíjak, alapítványok stb. finanszírozását.

A mítoszok és a legendák között még a történész is nehezen igazodik el. Nem tehet mást, mint saját számításai

és korabeli becslések alapján megkísérel legalább nagyságrendileg pontos képet rajzolni az adott kor vagyoni

tagozódásáról. A földbirtokosok esetében viszonylag könnyebb a helyzet, hiszen a földbirtokok nagysága,

fekvése és a művelési mód ismeretében következtetni lehet a vagyoni helyzetre és a jövedelemre. Nehezebb

azonban mindezt megtudni az üzleti élet hatalmasairól.

Nehezíti a történész helyzetét, hogy a „vagyon” körülírása is nehezebb, mint azt első pillantásra gondolnánk.

Komoly vagyonnak – gyakran a kimutatások alapjának – számíthatott például a saját tulajdonban lévő gyár. De

ugyanakkor tudjuk, hogy ennek „értéke” rendkívül relatív: az épületegyüttesekben, felszerelésekben nyugvó

milliók csak korlátozottan voltak mobilizálhatóak, s forgalmi értékük ki volt téve a mindenkori gazdasági

helyzet ingadozásainak. Akadályozza a nagy vagyonok felmérését, biztos körvonalazását, hogy a pénzügy

jellegéből következően, egyes csoportok, személyek (családok) rendkívül gyorsan emelkedhettek és még

gyorsabban zuhanhattak is. Különösen a különböző politikai és gazdasági változások – háborúk, válságok stb. –

vezettek gyakran a csúcson is helycserékhez.

A továbbiakban tekintsük alapnak a félszázaddal ezelőtti helyzetet. Vagyis azt az utolsó pillanatot, amikor a

gazdasági világválság még nem rendezte át a tőke sorait.

A piramis csúcsán: iparbárók

A magyar tőkés társadalom élén, igazából mindössze három-négy család állt. Ide tartozott a csepeli Weiss család

(30–35 millió pengő), Schiffer Miksa (25–30 millió pengő), a szeszgyáros Fellner Henrik (25–30 millió pengő),

a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, a GYOSZ elnöke, és feltétlenül ide sorolható a Hatvany-Deutsch

család is a maga mintegy 20–25 millió pengős vagyonával.

Weiss Manfréd (1857–1922) sajátos finanszírozási, tőkebefektetési stratégiája révén kapaszkodott fel mintegy

harminc-negyven év alatt a tőke középmezőnyéből a csúcsra. Terménykereskedőként kezdte, de volt építési

vállalkozó, malomrészvényes és ingatlantulajdonos is, míg végül saját iparvállalatainak megalapításával

létrehozta a magyar ipar legnagyobb óriását, a csepeli gyártelepet. Már a századfordulón övé volt az ország

legnagyobb konzervgyára és a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő fémipari vállalat, amely hadianyaggyár volt.

Biztos tartalékot jelentettek a hatalmas ingatlanok, amelyeknek egy része a Margit-híd pesti oldalán terült el, és

enyhe túlzással majdnem egészében magába foglalta a Lipót (Szent István) körút, Pozsonyi út, Katona József

utca és a mai Hegedűs Gyula utca által határolt területet. A világháború éveiben a saját vállalatok jelentős

bővítése mellett a családi vagyon újabb konzervgyárral és 10 000 holdas Csongrád megyei uradalommal

egészült ki. Így összességében mintegy fél milliárd koronás értéket tudhattak magukénak. A háborús összeomlás

(1918), a román megszállás, (ami a gyár teljes leszerelését jelentette) és a békegazdálkodásra való áttérés

költségei miatt a Weiss-féle vagyon átmenetileg erősen megcsappant. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett

halála után a vagyon nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

Az ingatlantulajdonos Schiffer Miksának Weissékhez képest sokkal inkább sikerült a háttérben maradnia, neve

is kevésbé ismerős. Viszonylag szerény mérnökként házassága révén lett társtulajdonosa a Grünwald–Schiffer-

féle építési vállalkozásnak és vagyonát nagy stílű vasútépítésekkel, közszállításokkal és telekvásárlásokkal

alapozta meg. 1910-től önálló vállalata élén gazdagodott tovább, míg a húszas években már az ő tulajdonában

voltak többek között a Palatinus házak (a Pozsonyi út nyugati oldalán álló, 1911-ben épült bérház, valamint a


Margit-híd és a Parlament között elterülő telkek. Számos nagyipari vállalatban volt érdekelve. Végül

vagyonának egy részét ő is birtokvásárlásra, az ercsi mintagazdaság megvételére fordította.

Reb Eisig Deutsch a helyi viszonyokhoz képest, gazdag polgárként lett az aradi hitközség elnöke. Közben fia,

Deutsch Ignác megalapította saját, illetve a család vállalkozását a Deutsch I. és Fia céget, majd 1852-ben Pestre

költözött. A terménykereskedelem mellett mind aktívabban foglalkoztak bank és biztosítás-üzletekkel,

vasútépítéssel és egyéb építőipari tevékenységgel is. (A többesszámot itt azért is kell használni, mert a család

különböző ágait szorosan összefogta a már-már feloldhatatlan családi vagyonközösség.) Ők építették mint

fővállalkozók a kassa–oderbergi és a munkács–beszkidi vasútvonalat. Az 1873-as gazdasági válságot követően a

Concordia Gőzmalom szinte teljesen a család tulajdonába került, majd Deutsch Sándor a cégbe gyakorlatilag

beolvasztotta a jó nevű Kohner Adolf és Fiai, valamint a Brüll Henrik és Fiai cégeket. Ezekkel együtt alapították

a nyolcvanas évek elején a nagysurányi cukorgyárat, a szegedi és temesvári szeszgyárat, részt vettek a Tisza

szabályozásában. 1889-ben Hatvanban alapítottak cukorgyárat és malmot, majd ezt követően a garamvölgyi és

sárvári cukorgyárat. A család a kilencvenes években 27 százalékkal részesedett a hazai cukortermelésből.

Kiterjesztették érdekeltségüket a vidéki malmokra, ugyanakkor a család budapesti malomérdekeltsége elérte a 4

millió koronát. Szerepet játszottak a Hazai Bank, a Magyar Ipari és Kereskedelmi Ellenőrző Bank, a Pesti

Magyar Kereskedelmi Bank irányításában. A családi vagyonközösség csak 1933-ban, Hatvany Béla halálával

bomlott fel. Üzleti és családi kapcsolatait, befolyását tekintve a család mindvégig vetekedett a csepeli

Weissekkel. Három tagja a művészetek terén vált nevezetessé: Hatvany Lili színműíró és kritikus, Hatvany

Ferenc festő, de mindenekelőtt az irodalomtörténetből jól ismert későbbi Kossuth-díjas akadémikus Hatvany

Lajos, Ady jó barátja, a Nyugat és a haladó magyar irodalom legfőbb pártfogója.

A második lépcső

Szorosan a Hatvanyak nyomában találjuk – mintegy 20 millió pengős vagyonnal – a sörgyáros Drehereket és

Haggenmachereket, a szeszgyáros Gschwindteket és az újpesti bőrgyáros Wolfnereket.

A Dreher családdal Magyarországon először 1862-ben találkozunk, amikor Dreher Antal schwechati sörgyáros

megvásárolta a Kőbányai Serház Társaság üzemét, a Budapest-kőbányai sörgyárat. A család később jelentős

uradalmakat és budapesti ingatlanokat szerzett, majd részt vállalt a Kereskedelmi Bank igazgatásában. A háború

utáni gazdasági visszaesés éveiben hatalmas koncentrációt hoztak létre a korábban konkurens

Haggenmacherékkal és ezzel nemcsak az üzemekben felhalmozott értékeket sikerült átmenteni, hanem egyes

felszabadult gyárépületeket más célra is felhasználhattak. 1933-ban végül megalakult a Dreher–Haggenmacher

Első Magyar Részvényserfőzde Rt., amely Dreher Antal serfőzde, az Első Magyar Részvényserfőzde, a

Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt. és a Dreher–Haggenmacher Textilművek egyesüléséből

jött létre.

Haggenmacher Henrik Svájcból vándorolt be, kezdetben a malomiparban tevékenykedett, két malma volt, ebből

az egyik lett az utolsó egyéni tulajdonú malom Budapesten. Főrészvényese volt az Első Budapesti Gőzmalom

Részvénytársaságnak és egyik alapítója a „Flóra” Első Magyar Stearingyertya- és Szappangyárnak. 1867-ben

átvette a budafoki Frohner-féle sörgyárat, majd résztvett az Első Magyar Részvényserfőzde alapításában. A

családi vagyon az ipari érdekeltségeken túl kiegészült hatalmas bérpalotákkal és nagy telekkomplexumokkal.

Így többek között négy házuk volt a Lipót körútnál, ugyanazon a környéken, ahol a Weiss családnak, hét házuk

az Andrássy úton a Nagymező utca és a Nagykörút között.

Az újpesti Wolfner Gyula mint műgyűjtő vált nevezetessé tőkés társai közül. Elsősorban festményeket gyűjtött,

így Székely, Szinyei Merse, Munkácsy, Mednyánszky, Paál, Mészöly, Lotz, Markó, Barabás stb. képeit, majd

gyűjteményét magyar népies kerámiákkal és hímzésekkel egészítette ki. (Ezeket 1924-ben az Iparművészeti

Múzeum külön kiállításon mutatta be.)

Bankmágnások

A közhiedelemmel ellentétben a bankvezérek vagyona elmaradt az igazi iparbárókétól. Nevük szerepelt ugyan

számos pénzintézet és iparvállalat élén, de gazdagságuk nem volt arányos befolyásukkal. Ennek legalább

részleges magyarázata az, hogy a pénzszakmában – eltekintve az egyre ritkuló magánbankoktól – a

fennmaradást elsődlegesen nem a vagyoni helyzet biztosította, hanem a szakértelem és rátermettség. Így például

Lánczy Leó, aki a századfordulón valóban gazdag bankárnak számított, viszonylag jelentéktelen

terménykereskedő fiaként kezdte pálya futását. Fiatalon vezérigazgatója lett a Magyar Általános Földhitel Rt-

nek, majd 29 évesen azonos minőségben átment a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz, s ennek később elnöke

lett. Jövedelméről valóságos legendák terjedtek, hiszen a világháború előtt mint egy 20 vállalkozás

igazgatóságában foglalt helyet és igazgatói jutaléka megközelítette a félmillió koronát. Vagyona azonban még


így is messze elmaradt a leggazdagabbakétól, majd 1921-ben bekövetkezett halála után a Lánczy vagyon –

miután a családban nem folytatta senki a bankszakmát –‚ az infláció következtében szinte teljesen elúszott.

A bankmágnások közül leginkább az itthon kevésbé ismert Klein család „ugrott ki”, kereken 10 millió pengős

vagyonnal. Jellemző: a pengőmilliók és Klein Gyula bankpozíciói mögött az ipari érdekeltségek álltak,

alapozásként. A rendkívül változó Klein-vagyon az infláció éveiben érte el tetőpontját, amikor a kortársak

szerint a 100 millió aranykoronát is meghaladta, vagyis túlszárnyalta a csepeli Weiss család gazdagságát is. A

húszas évek második felében azonban a Klein család zömmel külföldre kihelyezett részvényei nagyrészt

elvesztek. Még így is hatalmas részvénypakettekkel (az a részvény mennyiség, amelynek birtoklása biztosítja a

társaság közgyűlésén a szavazattöbbséget, és ezzel a vállalatok irányítását) és kereken 30 berlini házzal

rendelkeztek.

A kor bankvezérének kétségkívül Weiss Fülöp – a Kereskedelmi Bank élén Lánczy Leó utóda – számított. A

világháború kitörése előtt ő is kereken 20 vállalat igazgatóságában szerepelt. Befolyása alapján a húszas évek

végén az ország egyik leggazdagabb emberének tekintették. Vagyona a bank, illetve a bank érdekkörébe tartozó

vállalatok részvénypakettjein, valamint egy felvidéki és egy alföldi kisebb birtokon alapult, de így is

„mindössze” 6–8 millió pengőre tehető. (Hozzávetőlegesen hasonló nagyságú lehetett a bankszakmában Éber

Antal és Horváth Lipót vagyona is. Kereken 5 millió pengős vagyonnal szerepelt Fleissig Sándor, Stem Samu,

Madarassy-Beck Marcell és az Ullmann család. Ha gazdagságukat nem is, de múltjukat és befolyásukat tekintve

feltétlenül az utóbbi kettő a jelentősebb.)

A nagyvállalatok vezérei

A fejlettebb nyugat-európai országokkal összehasonlítva a magyarországi tőkés fejlődést, feltűnő, hogy a

kialakuló és megerősödő nagyipar nálunk a nyugatinál sokkal inkább rászorult a bankok bábáskodására,

pénzügyi támogatására. Az ipari részvénytársaságok hatalmasságai ennek következtében szorosan

összefonódtak a bankmágnásokkal, esetenként ugyanazok voltak mindkét helyen vezető pozícióban. A korábban

már ismertetett iparbáróktól az ipari részvénytársaságok vezérei éppen abban különböztek, hogy míg amazok

függetleníteni tudták magukat a bankok befolyásától, emezeknél a banktőkének meghatározó szerepe volt.

A nagy ipari részvénytársaságok kivételesen tették csak lehetővé – mindenképpen ritkábban mint a bankszakma

– az egyéni felemelkedést és az ezzel együtt járó meggazdagodást. A nagyvállalatok élén – legalábbis a vagyoni

hierarchiát tekintve – a pozíciók nagyrészt azonban öröklődtek, sőt sok esetben az igazi „felfutás” és az ezzel

párosuló „nagyság” az apák nemzedékéhez kötődött. Így ifj. Chorin Ferenc, Kornfeld Móric, vagy akár Bíró Pál

esetében. Valamennyien mintegy 5–10 millió pengős vagyonnal rendelkeztek.

Bíró (Brüll) Ármin kimagasló képviselője volt kora nagyipari burzsoáziájának. A századfordulón több mint tíz

nagyvállalat igazgatóságában szerepelt és egyben vezérigazgatója volt a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt-

nek. Fia, Pál ezt az utóbbi területet vette át és a Horthy korszakban kormánypárti képviselőként vonult be a

politikába is.

Az 1909-ben elhunyt Kornfeld Zsigmond Csehországból került a Hitelbankba, amelynek később igazgatója lett,

s így a bank nagy emelkedése is az ő nevével kapcsolódott össze. A Hitelbank révén számos jelentős iparvállalat

igazgatásában vett részt, így a Ganzban, a Fegyvergyárban, az Erdélyi Kőolajfinomítóban, a Brassói

Cellulózéban stb. Móric fia mindvégig komoly tényező volt a magyar gazdasági életben, amit részben

házasságának köszönhetett, miután feleségül vette Weiss Manfréd egyik lányát.

Bizonyos fokig eltérő a helyzet Weiss Manfréd másik vejével, ifj. Chorin Ferenccel. Apja – a dualizmuskori

politikai életnek is markáns egyénisége – a Salgótarjáni Kőszénbánya mellett számos bánya-, ipar- és

közlekedési vállalat, illetve pénzintézet elnöke volt és a GYOSZ-ban a megalakulástól kezdve szintén elnöki

funkciót töltött be. Az ifjabb Chorin a századforduló után kapcsolódott be a gazdasági életbe, fokozatosan

átvette apja funkcióit. Ez egészült ki Weiss Manfréd halála után a magyar gazdasági élet legnagyobb családi

érdekközösségének tényleges irányításával. A Weiss vagyon örökösei a Hatvany-Deutschokhoz hasonlóan – ha

nem is azonos nívón – fontos mecénási szerepet is betöltöttek. Így Chorin és Kornfeld egyaránt finanszírozták

pl. a Horthy korszak vezető értelmiségi folyóiratát, a Magyar Szemlét.

A nagyvállalatok vezetői között kétségkívül Vida Jenő (10 millió pengő) állt az első helyen. Külön érdekessége,

hogy szegény családból származott, pályafutását egy kisebb szeszgyárban kezdte, innen került 25 évesen a

Magyar Általános Kőszénbányához (MÁK). Miután végigjárta a hivatali ranglétrát, tizenhét év alatt eljutott a

vezérigazgatóságig. Meggazdagodása tehát akkor kezdődött, amikor a többiek elsődleges célja a már


megszerzett vagyon megőrzése volt. Évi jövedelme elérte az egy millió pengőt, igaz, hogy ugyanakkor a MÁK

volt talán az egyetlen nagyvállalat, amely még a világháború után is jelentősen növelte vagyonát.

A gazdagok listája lefelé tetszés szerint bővíthető. Az utóbb említettekkel alapvetően azonos szinten (5– 10

millió pengő) volt a Guttmann család, a Kohner család, a Herczog család, a Schossberger család, bár közülük

néhányan a korábbi időszakban nemcsak jelentősebbek, de gazdagabbak is voltak. Őket követi néhány textiles,

így a Krammer család (5–6 millió), a Goldberger család (4–5 millió), a Lédermann család (3–4 millió), vagy a

gabonaszakmából a Strasser család (3–4 millió pengő). Említeni lehet még a Weiss család másik ágát, Weiss

Berthold örököseit (6–8 millió pengő), vagy akár az elúszott vagyonokat, a Wahrmann vagyont, a Megyeri

Krausz vagyont stb.

A néhány évtizeddel ezelőtt még valós hatalmat képviselő nagy vagyonok urai, a késői történész munkáiban,

tankönyvekben már csak mint elvont fogalmak (finánctőke, nagyburzsoázia) jelennek meg.

2. Képek


1. Lantos és krónikás. Tinódi

FIGYELŐ

SZAKÁLY Ferenc

Lantos és krónikás. Tinódi

Ez év január 16-án Sárvárott ünnepi ülésszakot rendeztek Tinódi Lantos Sebestyén halálának 425. évfordulója

alkalmából. Alább az emlékülésen elhangzott előadás szövegét adjuk közre. (A szerk.)

„Tinódi Sebestyén, ráunván immár a földi muzsikára, megtért a mennybéliekhez, hogy ott, az angyalok között

annál sokkalta jobbat tanuljon; [tetemét] e hónap utolsó előtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem.

Haldokolván még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem gyorsan kövessem, hogy én is

megtanulhassam az égi muzsikát.” Ekként tudósította urát 1556. január 31-én Nádasdy Tamás nádor egyik

„főember szolgája” Tinódi Lantos Sebestyén Sárvárott bekövetkezett haláláról és a közeli Sáron történt

eltemetéséről.

Tinódi afféle lyukas zsebű, örökkön örökké száraz torkú, de bohókás kedvű vándorlantosként él történeti

köztudatunkban, aki néhány jó falat és kupa bor reményében hozta-vitte a török háború híreit az ország egyik

végéből a másikba. E képet az énekmondó saját sorai is alátámasztani látszanak:

„Lantosok, hegedősök, kiknek a bor a lelkök,

Csak borért is elzöngetnek néha szegényök”

– írja a Sokféle részögösröl című versében.

E felületi hasonlóságok dacára Tinódit mind az általa kivívott társadalmi rang, mind pedig a mondanivaló

igényessége tekintetében világok választották el a kocsmák környékén élődő, „borlelkű” hegedősöktől és más,

különböző rendű s rangú énekes mulattatóktól, akiknek ajkán persze úgyszintén gyakorta felhangzottak értékes

információkat hordozó históriás énekek is. (Liszthy János veszprémi püspök például egyenest úgy találta, hogy

azok a hősénekek, amelyeket a 16. század közepén az erdélyi ivókban hegedősöktől hallott, „messze másként és

igazabban” adják elő az 1479-es kenyérmezei ütközet lefolyását, mint a tudós humanista, Antonio Bonfini latin

nyelvű krónikája.) Bár Tinódi sokszor zsörtölődik verseiben a méltatlan bánásmód miatt, amelyben egyes

udvarokban részesült, valójában a magyar társadalom megbecsült tagjaként élte le életét; szóba álltak vele az

ország nagyjai is, s 1554-ben éppen „az éneklés művészetében és a históriáknak magyar nyelven ritmusokba

való ékes foglalásával” szerzett érdemei elismeréseként kapott nemességet.

Krónikás történetíró

Tinódi 12 000 verssorra terjedő, hatalmas életművét már régen beható vizsgálat alá vette az irodalomtörténet-

írás. A sok jeles részeredmény dacára olykor mégis az a benyomásunk támad, hogy a vele foglalkozó kutatók

zavart bizonytalansággal állnak életművének egésze előtt. Kényszerű elismeréssel adóznak ugyan annak a

férfiúnak, aki a 16. század legnagyobb magyar nyelvű oeuvre-jét létrehozta, de kénytelenek megállapítani, hogy

versezeteinek költői színvonala nem éri el az éppen akkortájt kibontakozó magyar irodalom java termésének

átlagszínvonalát.

Való igaz. Tinódi kevés átütő költői tehetségre valló sort hagyott hátra, verselése nem elég dinamikus, s műveit

lapozgatva általában is az az érzésünk, hogy erőszakkal verssorokra tördelt prózát olvasunk. Mindez azonban

nem Tinódi képességeit kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy vajon jól helyeztük-e el munkásságát a 16. századi

magyar kultúra hatalmas – és évtizedről évtizedre tovább színesedő – palettáján. A hiba alighanem ott van, hogy

Tinódit olyan verselőnek tekintették, aki a körülmények nyomása alatt leginkább történelmi eseményeket vett a

tollára, ahelyett, hogy olyan krónikásként értékelték volna, aki történetesen verses formában dolgozta fel kora

történeti eseményeit.

Ezt annál inkább is joggal tehetjük, mert Tinódi így vall munkálkodása céljáról a munkái gyűjteményes

kiadásához – az 1554-ben Kolozsvárt megjelent Cronicahoz – írott előszavában:

„Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-, várasok

rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanuság, üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán


ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak... És azt meggondolván, és látván, szegín

Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie: ezöknek megírására, hogy ki lenne vég

emléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván és uraimnak, barátaimnak errevaló intésöket

gyakorta hallván: kénszörítetém énmagamat az szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom és az egy

néhány históriát megírnom, öszveszednöm és az községnek kiadnom…”

E célkitűzésből következik, hogy Tinódi nem annyira a megformálás tökéletességére, hanem az események

hiteles és részletező leírására helyezte a hangsúlyt. Már az 1540-es évek elején írott, első históriás énekeibe is

előszeretettel iktatott olyan részleteket (névsorokat és egyéb felsorolásokat), amelyek egy előadásra szánt műben

koloncként hatnak, s idő haladtával a részletezés szenvedélye olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy énekei

helyenként akta-, zsoldlajstrom- és várleltár-kivonatok egyvelegének tűnnek. Az 1553-ban befejezett Eger vár

viadaljáról való énekben csaknem 200 sort foglal le a „vártáknak leírása” és a várvédő sereg ismertetése, és az

1552-ben keletkezett Erdéli históriában is gyakorta olvashatunk ilyfajta részeket:

„Rémöltek magyarok az sok apró várban,

Sokan kiszökének, hagyák pusztaságban,

Csak Temesvár álla az nagy bátorságban,

Kikben megnevezök várakban, kastélyokban:

Az Becse, Becskereke, Galad, Aracia,

Besenyő, Nagylak, Fellak, Egrös és Csálya,

Csanád, Pálélése, Bodorlak, Zádorlaka,

Eperjes, Horogszeg, Csák, Kis Somlyó,

Iládia.”

Megannyi olyan vonás, ami egy krónikának csak dicséretére válik, a verses-énekes előadásnak azonban szárnyát

szegi.

Kortörténet magyar nyelven

A krónikaíró Tinódit felettébb előkelő hely illeti meg az éppen a 18. század dereka táján terebélyesedni kezdő

magyar történetírás pantheonjában. Noha az akkor már csaknem száz esztendeje folyó magyar–török

háborúskodás tálcán kínálta a lejegyzésre és értelmezésre méltó eseményeket, a Mohács előtti Magyarországon

nemigen akadtak papjai Clio múzsának. Mi sem jellemzőbb a helyzetre, mint hogy a mohácsi csatában részt

vettek közül is mindössze egyetlen férfiú, Brodarics István szerémi püspök érezte szükségét annak, hogy

tapasztalatait papírra vesse. Az országot ért sorozatos közvetlen csapások nyomán – amelyektől egyaránt

szenvedtek a társadalom csúcsain és mélyein élők – csakhamar felpezsdítették a történetírás iránti érdeklődést.

Idő haladtával egyre több világi és egyházi személy – főúr, főpap, köznemes, polgár és értelmiségi – ragadott

tollat, hogy az utókor számára megörökítse a lakóhelyét, annak közvetlen környékét, vagy ritkábban, az

országot ért megpróbáltatások végeláthatatlannak tetsző sorát. S csakhamar akadt egy olyan férfiú is, aki ezt a

szétszórt és töredezett munkálkodást egy mederbe terelni és célratörőbbé tenni igyekezett. Ez Verancsics Antal

egri püspök volt.

A 16. század közepéről ránk hagyományozódott csaknem valamennyi történetírói próbálkozás Verancsics

ösztönzésére keletkezett, és az ő páratlanul értékes irathagyatékában maradt fönn. A mindig is külön színfoltot

képező német városi krónikások mellett Tinódi Lantos Sebestyén az egyetlen érdemesebb történetíró, aki nem

állt kapcsolatban a magyar történetírás fellendítésén fáradozó pap körével. S a sors különös játéka, hogy amire a

nagy befolyással bíró, megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező, művelt és világlátott püspök csak vágyakozott,

azt a szegény lantos deák a maga erejéből megvalósította. Míg ugyanis a Verancsics-kör írói „mindössze”

személyes hangvételű és szubjektív szemléletű emlékiratok, nyersanyagszerű eseményfelsorolások létrehozásáig

jutottak, addig Tinódi lényegében teljes egészében és nagy részletességgel feldolgozta hazánk 1541 és 1552

közti történetének – kivált a Magyarország birtokáért folyó háborúnak – csaknem valamennyi lényeges

mozzanatát.


A Verancsics-hagyatékban ugyan van olyan kortörténeti munka – Szerémi György atya színes, ámde csapongó

emlékirata –‚ amely vélhetőleg Tinódi énekei előtt keletkezett és terjedelemben is felveszi a versenyt az

utóbbiakkal, mégis bízvást állíthatjuk, hogy olyan terjedelmű és olyan igényes kortörténet, mint ami Tinódi

munkáiban – igaz, 17 egységre tagoltan – megtalálható, eladdig nem készült Magyarországon. S kivált nem

magyar nyelven, hiszen mind Brodarics, mind Szerémi krónikái latin nyelven íródtak. Mindez nem jelent

kevesebbet, mint hogy a magyar társadalomnak a csapások nyomán feltámadt történeti érdeklődése Tinódi

munkáiban nyilatkozik meg a legkorábban, és egyben mindjárt a legletisztultabb formában, a magyar nyelvű

történetírásnak pedig egyenest ő az első igazán jelentős képviselője. Úgy is mondhatnánk: ő a magyar nyelvű

történetírás atyja.

A „jelenlevő” tudósító

Kölcsey Ferenc ekként értékelte Tinódi históriás énekeit: „Nagy nevek ragyognak azokban, de Tinódi és

egykorúi nem tevének egyebet, mint az tenne, ki újságleveleket foglal versekbe”. Nos, az utána következő

történész-generációk, úgy tűnik, felettébb jó véleménnyel voltak eme „versekbe foglalt újságlevelekről”. A

felkészültségben és formai igényességben messze-messze Tinódi fölött álló magyar humanista történetírók – így

pl. Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós – fejezetszám merítettek a Cronicaból. s mindeközben többnyire csak

annyit változtattak azon, hogy a lantos göcsörtös magyar sorait zengzetes és elegáns latin prózába ültették át.

Úgy tűnik, jól tudták: tiszta forrásból merítenek. S valóban, Tinódit nemcsak kezdeményezésének jelentősége,

hanem közléseinek pontossága is a magyar krónikások átlaga fölé emeli. Maga a Cronica előszavában így vall

információszerzési módszereiről: „sokat fáradtam, futostam, sokat es költöttem. Igaz mondó, jámbor vitézöktül,

kik az dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem

írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam, ha valahol pedig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az

kiktől érteköztem, tulajdonítsátok”. S valóban igazolható, hogy „Sebők deák”, ha egészségi állapota engedte,

mindig ott forgott, ahol valami fontos készült vagy történt. Alig takarodott el 1552-ben a török had Eger alól,

Tinódi máris felbukkant a romokban álló várban, hogy a várvédőket élményeikről amúgy melegiben

kifaggathassa. Nem csoda, hogy az élmények hatása alá kerülve mindent igyekezett megörökíteni, amit ott

hallott, s végül nem állta meg, hogy magát is be ne lopja az ének szereplői közé:

„Vala Kulcsár Imre, ki ió borral tarta,

Sáfár István eleven csukával tarta,

Benedök kovács lovamat megpatkolta,

Szakács Balázs, igaz, ageböl tarta.”

Énekelt történelem

Ha, végezetül, úgy vélekednénk, hogy Tinódi pusztán megszokásból vagy prózai előadó készség híján

ragaszkodott a mondanivalójával egyre kevésbé összeegyeztethető verses-énekes előadási módhoz, alighanem

nagyot tévednénk. Igaz, műfaji minták után kutatva, históriák magyar nyelvű feldolgozására – legyen az bár

széphistória, bibliai történet vagy más történelmi elbeszélés – mást, mint énekes formát nemigen lelhetett, s így

bízvást gyanakodhatnánk beidegzettségre is. Valószínűbb azonban, hogy Tinódi, a várható nehézségekkel

számolva, tudatosan folyamodott ehhez a feldolgozási módhoz. Elsősorban nyilván azért, mert csakis így

remélhette, hogy munkái azokhoz is eljutnak, akikhez Cronicajának előszava szerint elsődlegesen szólni kívánt:

a végvári vitézekhez, akik könyvek forgatásában ugyan nem jeleskedtek, de az énekes előadást, úgy tűnik,

szívesen hallgatták a pihenés óráiban. Philip Sidney, a 16. század végén hazánkban járt angol költő legalábbis

úgy tapasztalta, hogy Magyarországon nagy kelete van az ilyféle énekeknek: „minden lakomán és ilyen

összejövetelekkor – írja – olyan szokást láttam, hogy őseiknek a vitézségéről énekek vannak, amelyekről ez a

nagyon katonás nemzet azt gondolja, hogy a derék vitézség legfőbb lángra lobbantói”. Gianmichele Bruto pedig,

aki az erdélyi fejedelem udvari historikusaként vetődött el hozzánk, azt írja, hogy a magyarok őseik dicső

tetteiről dalokat készítenek, s azokat lantkísérettel éneklik: „ezen szabatos időrendben, mintegy évkönyvszerűen

szerkesztett énekeket már gyermekkoruktól úgy emlékezetben tartják, hogy ezek most a legbiztosabb emlékei a

magyar múltnak, amióta a [török] felégetvén a királyi várat, a történeti emlékek nagyrészt elpusztultak”. Mivel a

Bruto által hallott dalok inkább Tinódi műveire, semmint a ránk maradt korábbi históriás énekekre

emlékeztetnek, meglehet, hogy az olasz historikus már magyar „kollégája” folklorizálódott énekeit hallotta.

Akárhogy is van, e két egybecsengő híradás meggyőzhet bennünket arról, hogy ha valaki a 16. századi magyar

közvéleményre hatni akart, közlendőit a legcélszerűbb volt dallam szárnyaira bíznia.


A véletlenszerűen ránk maradt korábbi históriás énekek történeti anyagukat tekintve mind igénytelenebbek,

szerkesztésük lazább, s ennek következtében könnyebben előadhatóak, mint Tinódi – hatalmas név-, helynév- és

eseményadagot hömpölyögtető – opusai. Ugyanez áll a délszláv népénekekre is, amelyeket gyakran emlegetnek

– aligha helyesen – Tinódi előképei között. „Sebők deák” végtelen hosszúságú versezetei mégis hallatlan

népszerűségre vergődhettek a korabeli Magyarországon: egyfelől azért, mert olyan eseményekről szóltak

közérthető formában, amelyek mindenkit érintettek és érdekeltek, másfelől pedig azért, mert Tinódinak a

históriás énekekhez komponált – színes és gazdag – dallamai valósággal szárnyukra kapják az olvasva bizony

szürkének ható szöveget.

Lehet, hogy Tinódi Lantos Sebestyén végül is „sokkalta jobb muzsikát” tanult „a mennybéli angyalok között”,

de számunkra evilági dallamai is igaz gyönyörűséggel szolgálnak. S kívánhat-e magának ennél maradandóbb

dicsőséget olyvalaki, aki végül is elsősorban a megtörtént dolgok hűséges krónikásaként akart szolgálni

sorsverte népének?

2. Képek


1. Hallgatott-e XII. Pius?

GERGELY Jenő

Hallgatott-e XII. Pius?

A pápaság szerepe napjaink világpolitikai helyzetében sokat és sok irányból vitatott. A kiéleződött nemzetközi

helyzetben mind többen emlegetik párhuzamos jelenségként a második világháború alatt és az utána következő

évek történetét. A kérdés: hogyan viszonyult a katolikus egyház a világégés közepette a szembenálló felekhez…

(A szerk.)

1939. március 2-án, a pápaválasztó konklávé harmadik ülésének végen fehér füst – a sfumato – szállt fel a

Sixtinából. A bíbornoki kar doyenje, Granito di Belmonte megjelent az Áldások Erkélyén és a hagyományos

szavakkal fordult a Szent Péter téren összegyűlt százezres tömeghez: Annuntio vobis gaudium magnum!

Habemus Pontificem! (Nagy örömet hirdetek nektek! Van pápánk!) Az új pápa Eugenio Pacelli bíboros

államtitkár lett. Az egyház hagyományai szerint általában nem választják egyházfővé az előző pápa

államtitkárát, aki már személyében egy adott politikához kötődött. Pacelli esetében viszont a konklávé tagjainak

éppen az volt a fő célja, hogy megválasztásával kidomborítsak elődje, XI. Pius egyházpolitikájának

fennmaradását és folytatását. Az sem véletlen, hogy Pacelli bíboros a XII. Pius (1939–1958) nevet választotta,

ezzel is a szellemi és politikai folyamatosságot kívánta hangsúlyozni elődje, XI. Pius (1922–1939) politikájával.

Annak a XI. Piusnak a politikájával, aki a két világháború között több megértést tanúsított a konzervatív és

antidemokratikus rendszerek, mint a polgári demokráciák iránt, de fellépett a fasiszták, főleg a nácik

egyházellenes intézkedéseivel szemben.

Habemus papam

Eugeno Pacelli római főnemes családból származott, aki pápaként is arisztokratikus stílusban kormányzott.

1901-től a Kuria hivatalnoka volt, majd 1917-től müncheni, 1920-tól berlini nuncius. 1929-ben lett bíboros.

1930-tól államtitkár. Ízig-vérig politikus pap volt, aki életét az egyházi külpolitika szolgálatának szentelte.

Pacelli bíborosként, majd egy évtizedes államtitkári működése alatt döntően meghatározta a vatikáni politikát.

Így 1939-ben olyan politikai tekintéllyel rendelkezett, hogy megválasztását mindenki biztosra vette.

Pacelli – elsősorban tizenkét évi németországi tartózkodásának hatására – két évtizedes pápasága idején

kétségtelenül ún. németbarát maradt: németekkel vette magát körül a Vatikánban is. Ezért nevezte a kortárs

közvélemény is őt, a tősgyökeres rómait, „német pápának”. Rokonszenve természetesen elsősorban a német nép

nagyszerű kultúrájának szólt, semmint az adott német politikai rendszernek.

XII. Pius pápa határozottan „önkényúr” egyházfőként kormányzott. Felelevenítette a kortársak szemében nagy

visszatetszést szülő középkorias nepotizmust is. Főleg gazdasági és pénzügyi dolgokban engedett nagy befolyást

rokonainak. Politikai eszménye a konzervatív monarchia volt.

1940-ben Franciaország összeomlása után a Vatikán elismerte Pétain fasiszta rendszerét. (Ld. erről Boros

Zsuzsa cikkét a História 1980/2. számában.) Az új francia állam katolikus-konzervatív vonásait XII. Pius

messzemenően helyeselte, mivel ezeket az „új keresztény Európa” felé tett lépésnek tekintette. Mindezek

hozzájárultak ahhoz, hogy a francia püspökök – kevés kivételtől eltekintve – kollaboráltak a vichyi rendszerrel.

Gdansktól Sztálingrádig

XII. Pius második világháború alatti magatartása a háború főbb szakaszaiban változott.

Kezdetben erkölcsileg és eszmeileg is igazolva érezte magát: a bekövetkezett katasztrófában mindkét háborús

fél addigi politikájának büntetését látta. 1939-ben a német–lengyel konfliktus idején diplomáciai kísérleteket tett

a válság politikai eszközökkel való megoldására. 1939. május 3-án a nagyhatalmaknak a (Szovjetunió

kivételével) jegyzékben tett javaslatot egy nemzetközi konferencia összehívására, Hitler és Mussolini azonban

ezt elvetették. Majd igyekezett a lengyel kormányt is engedményekre – Gdansk átengedésére – bírni.

Amikor 1939. szeptember 1-jén megkezdődött a II. világháború, a francia és az angol kormány arra kérte a

pápát, hogy Németországot nyilvánítsa agresszornak. XII. Pius ez elől elzárkózott, azzal az ürüggyel, hogy a

Vatikán közvetlenül nem avatkozhat a nemzetközi konfliktusba. A szigorú semlegesség és a minden áron való

béke hangoztatása objektíve az agresszort bátorította, neki kedvezett. A római katolikus egyház érdekeinek, és

ezen keresztül az ún. keresztény civilizációnak a mindenek előtt való védelme! – ez volt XII. Pius háború alatti


politikai magatartásának és megnyilatkozásainak célja. Hogy miként igyekezett elérni, s miként értelmezte ezt a

„természetes” feladatot, azt legjobban háború alatti, korunkban komoly figyelmet keltő karácsonyi rádió

beszédeiben fogalmazta meg.

XII. Pius 1939 karácsonyán Európa elmúlt, liberális korszakát bírálta, amelyet szerinte „az

elkereszténytelenedés” jellemzett. Az 1940-ben elhangzott beszédben pedig azokat az alapelveket jelölte meg,

amelyeken az új európai rend felépülhet. A tényleges, történelmi és integratív európai szellem a katolicizmus –

mondotta –, és ennek őrzője, letéteményese Róma. Látta azonban, hogy a németek által meghódított fél

Európában a politikai rendet a fasizmus jelentette, amellyel nem volt összeegyeztethető az ő felfogása szerinti

keresztény erkölcsi rend. A nácizmus és a katolikus keresztényi rend ellentéte húzódik meg beszédében, amikor

arról beszél: az egyéneket és a nemzeteket egyaránt kötelező isteni törvény annyira általános, hogy tág teret és

szabadságot enged a legkülönbözőbb politikai formáknak, amennyiben nem mondanak ellent e törvénynek. Az

állásfoglalás önmagában véve is jelentős, mert a természetjog elismerte az egyén autonómiáját és a polgárok

szabadságát, amit a fasizmus megsemmisített.

XII. Pius viszonya az olasz fasizmushoz kezdetben zavartalan. A pápai diplomácia Olaszországot távol akarta

tartani a háborútól. Amikor ez nem sikerült, a pápa ez esetben is a szigorú semlegesség álláspontjára

helyezkedett. Bár az olasz hadba lépés korlátozta az egyházi diplomácia lehetőségeit, szabad mozgása nem

szűnt meg. Így pl. a Vatikán és Anglia viszonya kiváló volt. Churchill kormánya állandó kapcsolatot tartott a

pápával. Az amerikaiak viszont elégedetlenek voltak a Vatikán semlegességével. Miután az Egyesült Államok is

belépett a háborúba, a Vatikán és az USA kapcsolatai rendszeressé váltak. Ciano olasz külügyminiszter elérte

Mussolininál, hogy a Vatikán – a háború kellős közepén – fogadhatta Roosevelt elnök személyes képviselőjét,

Myron C. Tylort, aki az Örök Városban maradt a felszabadulásig.

A németek Szovjetunió elleni agressziójának kezdeti gyors sikerei 1941 őszén láthatóan megkönnyebbülést

okoztak a Vatikánban. Ekkor, a szovjetellenes háború első, a fasiszták számára sikereket hozó szakaszában tűnt

a legteljesebbnek a hallgatólagos egyetértés XII. Pius és a németek között. Ezt bizonyítja pl. XII. Pius

magatartása az Atlanti Chartával szemben. A Chartát – amely angolszász kezdeményezésként rögzítette 1941.

augusztus 14-én a fasizmus elleni következetes harc, a háború utáni béke és a demokratikus világrend alapelveit,

s amelyhez csatlakozott a Szovjetunió és további 23 ország is – a pápa még elutasította.

Az 1942-es karácsonyi rádiószózat már a békében reménykedve, a háború utáni társadalmi fejlődés útját is

kereste. Most már nemcsak a béke lehetséges alapvonalait vázolta, hanem a fasizmus veresége utáni

átrendeződés katolikus alapelveit is.

1943. február 2-án a német seregek Sztálingrádnál kapituláltak. Ezzel a fasiszta hatalmakra nézve kedvezőtlen

fordulat kezdődött a háború menetében. Május 13-án a tengelyhatalmak Afrikában harcoló csapatai is letették a

fegyvert. Július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, s ezzel a háború Itália földjére ért. Az

antifasiszta koalíció tényleges katonai együttműködésének a kibontakozása után, és miután nyilvánosságra

került, hogy a nácik antiszemitizmusa tömeges népirtáshoz vezetett, a pápa nem vállalhatta többé az el nem

kötelezettséget.

A Vatikánba bezárva

1943 nyarától a Vatikán a háborús cselekmények közelébe került. 1943. július 19-én sor került az első amerikai

légitámadásra Róma ellen. 1943. július 25-én megbukott Mussolini fasiszta diktatúrája. A változott viszonyok

hatására XII. Pius hozzájárult ahhoz, hogy de Gasperi, a fasiszták által szétzúzott Olasz Néppárt egykori vezére

– aki 1929–1943 között belső emigrációba vonult és a Vatikáni Könyvtár alkalmazottja volt – létrehozzon egy

antifasiszta, demokratikus katolikus gyűjtő mozgalmat, a Democrazia Cristiana-t. A nácik azonban nem nézték

tétlenül a fejleményeket, hanem bevonultak Rómába. Szeptember 13-án német fegyveres őrség vette körül a

Vatikánt, s a pápa gyakorlatilag a németek foglya lett.

1943 végén tanácskozott Teheránban Sztálin, Churchill és Roosevelt. XII. Pius 1943-as karácsonyi rádióbeszéde

érthetően ennek a történelmi jelentőségű konferenciának a hatása alatt állt. A pápa ekkor is még csak közvetve,

bár félreérthetetlenül juttatta kifejezésre a szövetségesek iránti rokonszenvét, és gyors győzelmüktől várta a

béke megvalósítását. Magatartását nagymértékben befolyásolta, hogy az antifasiszta ellenállási mozgalmakban –

különösen a komoly katonai sikereket is felmutató olasz ellenállási mozgalomban – katolikus szervezetek,

tömegek is részt vettek. Egyik vezető erejük éppen a kereszténydemokrácia volt.

Pápa és kereszténydemokrácia


1944. július 5-én a szövetségesek bevonultak az Örök Városba. XII. Pius a Szent Péter téren elmondott imájával

adott hálát az Istennek a felszabadulásért. Róma felszabadulása után a háború azonban Itáliában még majdnem

egy évig tartott. Észak-Olaszországban nagyarányú antifasiszta nemzeti felszabadító mozgalom bontakozott ki.

XII. Pius visszanyerte teljes mozgási szabadságát.

Az 1944-es karácsonyi beszéd a demokrácia felé tett fordulat dokumentuma. Alaphangja: a szövetséges

hatalmak erőfeszítéseinek egyértelmű és nyílt elismerése. A népek – állapította meg a pápa –‚ a demokráciában

akarnak hatékonyan együttműködni az egyén és a közösség sorsának intézésében. Az egyház – mondotta –

egyetlen politikai és társadalmi rendszert sem kárhoztat mindaddig, amíg az a közjó (bonum commune)

előmozdítására képes. Miután a népek a demokráciában kívánnak élni, az egyháznak kötelessége, hogy

ismertesse az autentikus keresztény erkölcsi nézeteket a demokráciáról. „Az egyház nem tiltja a mérsékelt

demokratikus rendszert – jelentette be a pápa –, ha nem küszöböli ki a közhatalom eredetéről és gyakorlatáról

szóló katolikus tant.” XII. Pius tehát szakítva a háború előtti vatikáni állásponttal, amikor az egyház

rokonszenvvel kísérte a polgári demokráciák válságából kinövő konzervatív hivatásrendi rezsimeket –, az adott

helyzetet nemcsak tudomásul vette, hanem – tegyük hozzá, átmenetileg – bátorította is a katolikusokat a

demokrácia megvalósításában. A demokrácia alatt természetesen kereszténydemokráciát értve. „Világpolitikai

távlatokban” gondolkodva XII. Pius egyre inkább az erős és győztes Egyesült Államokban látta azt a tényezőt,

amely a fasiszta hatalmak kiesésével keletkezett űrt ki tudja tölteni, és ellensúlyozni képes a Szovjetunió

megnövekedett nemzetközi katonai-politikai erejét és tekintélyét. E külpolitikai „váltásnak” belpolitikailag teljes

mértékben megfelelt a keresztény eszméket integráló antifasiszta polgári demokrácia elfogadása, majd pedig

támogatása a demokrácia szocialista erői ellenében.

Mai viták, feltevések

Összegzésként elmondhatjuk: XII. Pius a keresztény hit humanista elvi alapjáról hozzájárult ahhoz, hogy a

katolikus papság, az egyházi intézmények és a hívők is el nem hanyagolható és le nem becsülendő humanitárius

segítséget nyújtottak az üldözötteknek. (Az antifasiszta ellenállással foglalkozó marxista történetírás még

hazánkban is adós ennek a tevékenységnek a feltárásával és kellő értékelésével.)

Mi az mégis, amit okkal róhat fel az utókor a pápának? Elsősorban az, hogy nem határolta el az egyházat

ünnepélyes és nyílt tiltakozással a fasizmus embertelenségétől, a népirtástól. A pápa nyilvánosság előtti

hallgatását azóta is többféle módon ítélik meg, többen – érthetően cinkos egyetértést, botrányos erkölcsi

vétséget vetnek az egyházfő szemére. A kutató történésznek azonban be kell ismernie: megnyugtató módon csak

a rövidesen kutathatóvá váló vatikáni levéltári források dönthetik el, vajon szót emelt-e a pápa akármilyen

formában a zsidóüldözés, a népirtás ellen. A kutatók többsége már ma állítja, hogy erre sor került.

Ez utóbbiak álláspontja szerint – s ezt osztjuk a magunk részéről is – bizonyosra vehető: XII. Pius a nyilvános és

ünnepélyes tiltakozást – pl. a nácizmussal szembeforduló keményebb enciklikát – értelmetlennek tartotta. Ezzel

– szerinte – semmit sem változtatott volna meg, és ugyanakkor attól tartott, hogy fellépésével – amit Hitler a

konkordátum (1933) megsértéseként magyarázott volna – a német katolikusok további üldözését váltotta volna

ki. A vita végleges feloldásának nem kívánunk elébe vágni. Nagyon valószínű, hogy a pápa megfontolásait

igazoló dokumentumok fognak szép számmal előkerülni. Azt azonban, hogy a Vatikánt mennyire nyomja az

erkölcsi felelősség, az bizonyítja, hogy a II. vatikani zsinat (1962–65) „Nostra aetate” kezdetű deklarációjában

messzemenően igyekezett eloszlatni a félreértéseket: hangsúlyozta, hogy a zsidóságot és a kereszténységet

szellemi kapcsolat fűzi össze, közös szellemi kincsük a Biblia. Elítélendőnek és fájdalmasnak tartja a

zsidóüldözéseket és az antiszemitizmus minden megnyilvánulását. A dokumentum Pál apostolra hivatkozva

utasítja el az emberek közötti különbségtételt, mondván, hogy a kereszténység egyetemes testvérisége minden

diszkriminációt kizár. S ez a deklaráció a valóban tiszteletre méltó és emelkedett álláspont talán jobban segíti az

egyházat megszabadulni a múlt tehertételétől, mint a titkos dokumentumok.

2. Képek


1. Egy legenda valósága. Horthy István halála

MATTHAEIDESZ Konrád

Egy legenda valósága

A naptáron ez áll: 1942. augusztus 20. A Szent Jobb körmenetben a kissé anakronisztikus, de festői

testőrségének sorfala között ott halad maga a kormányzó, vitéz Nagybányai Horthy Miklós is. Számára minden

valószínűség szerint kellemesnek ígérkezik a nap.

A kormányzóhelyettes

Ha itthon lenne a nagyobbik fia, István, a nemrég megválasztott kormányzóhelyettes, most az apja mellett

haladhatna a körmenetben. De Horthy István az ünnepi napon is a „hazát védi”, valahol Ukrajnában. Az egész

ország tudja – a lapok gondoskodnak róla –‚ hogy a kormányzóhelyettes „igazi hős”. Megfelelő magyar

hadiflotta híján ugyan nem folytathatja apja tengerészeti hagyományait, ő a levegőóceánt járja. Vadászrepülő.

Amióta az első világháború harctéri tapasztalatai takarodót fújtak a lovasságnak, a légierő lett az elit

fegyvernem. Természetesen a Horthy-dinasztia reménysége is ide került. Horthy István fiatalon otthonosan

mozog már a hangárok között. Még 1926-ban tette le az alapfokú pilótavizsgát, és ettől kezdve nyilvánosság

rendszeresen nyomon követhette bravúros repüléseinek krónikáját. A körülötte csapott hírverés természetesen

akkor érte el tetőpontját, amikor ifjabb Horthy kikerült a frontra: „… kormányzóhelyettes urunk vaságyon,

sátorban alszik, épp úgy, mint annyi hős bajtársa, távol az otthon melegétől…”

A kormányzó valószínűleg nem nyugtalankodott különösebben fia sorsát illetőleg. A frontszakasz meglehetősen

biztonságos volt a vadászrepülők számára. A szovjet légierő általában a támadó német ékek körül vetette be

bombázógépeit. Másfélezer kilométerről azonban mindez semmit nem tompít a „hősiesség fényén”.

A kormányzóhelyettes augusztus 11-én néhány napos szabadságot kért és kapott. Elutazott Ukrajnába látogató

feleségéhez Kijevbe. Augusztus 19-én jelentkezett újból szolgálattételre parancsnokánál, Szabó Mátyás

századosnál. Ekkor kapta Szabó azt a parancsot, hogy alakulatából adjon kíséretet a felderítő század gépei

mellé. Szabó tudja, hogy a 25–30 percig tartó repülési feladat teljesen veszélytelen, ezért a Svoboda térségébe

induló felderítőgép mellé kísérőnek beosztja Horthy főhadnagyot és Nemeslaki Zoltán őrmestert.

A végzetes bevetés

A pilótákat parancs szerint 4 óra 15 perckor ébresztették. A szállító gépkocsi 4 óra 30 perckor állt elő. Szabó

százados ekkor külön is utasította a géppár másik pilótáját, Nemeslaki őrmestert, hogy minden tudásával

vigyázzon a kormányzóhelyettesre. A Reggiani Re–2000 (Héja) típusú repülőgép műszaki előkészítése minden

bizonnyal kifogástalan volt. A műszaki személyzet – kihasználva a kormányzóhelyettes távollétét – teljesen

átvizsgálta a gépet, elvégezte a szűrők, gyertyák és farokorsó cseréjét, a kipufogó egyik berepedt végét is

meghegesztették. A repülés előtti szokásos ellenőrzést is különös figyelemmel hajtották végre.

Négy óra negyven perckor Tóth János törzsőrmester rnotorpróbát csinált a V–421 számú Héja gépen.

Ugyanakkor a század hangármestere, Bodnár András főtörzsőrmester is elvégezte az utolsó ellenőrzést. Mindent

rendben találtak. Vitéz Nagybányai Horthy István, Magyarország kormányzóhelyettese magabiztosan

helyezkedett el a Héja ülésén.

Pontosan 5 órakor indultak. Az időjárás ideális volt. A látótávolság 50 kilométer, 600–1000 méter között, elszórt

felhőzet, szélsebesség 10 km/óra volt. Horthy gépe hamarosan 300 km/óra sebességre gyorsult fel. Pilótája

élesen vett balkörrel szándékozott a kísérendő felderítőgép mögé kerülni. Ez a művelet sokkal inkább

emlékeztetett egy tapasztalatlan pilóta életveszélyes kapkodására, mint arra a sok szép propaganda-tudósításra,

amelyet a kormányzóhelyettes repülőtudásáról olvashatott a nagyközönség. A nála jóval tapasztaltabb őrmester,

emlékezve a parancsra, riadtan próbálta követni őt.

A probléma pontos megértéséhez érdemes idéznünk Bánhidi Antalnak a magyar repülés kiváló tervezőjének és

pilótájának e cikk szerzőjével közölt véleményét a Héja típusról: „Ha a gép sebessége a megengedett alsó határ

felé közeledik, hajlamos jobbra dugóhúzóba perdülni. A gépnek ezt a tulajdonságát arra kell visszavezetni, hogy

a háromágú demortuplikáit légcsavar nagy tömegéből eredő pergettyűs hatás (nem forgónyomaték)

kiegyensúlyozására a gép kormányfelületei nem voltak elegendők. A baleset is ezért következett be.”


Bánhidi maga is került ilyen fordulóval dugóhúzóba, de szerencséje és tudása révén éppen úgy úrrá tudott lenni

a gépen, mint Nemeslaki őrmester, aki tehetetlenül volt kénytelen figyelni, hogy a főméltóságú úr gépe teljes

bedöntésű fordulónál egy pillanat alatt jobbra átpördült, egy pillanatra háthelyzetbe került és onnan orrát leadva,

bal dugóhúzóba perdült. A gép mintegy másfelet perdült gyors ütemben, majd egy felet lassúbb ütemben,

melynek végén a perdülés csaknem megszűnt. Ezután körülbelül 70 fokos szögben földnek ütközött és

felrobbant...” A balesetről készült egyik jegyzőkönyvből idéztünk, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában számos

ilyen dokumentumot őriznek.

Egy másik szemtanú, Bánlaki György főhadnagy is látta, hogy „Horthy gépe 400 méter magasból dugóhúzóba

került és lezuhant...” Wagner Károly zászlós szerint „...a repgép heves sebességgel végrehajtott, túldöntött és

túlhúzott fordulóval került dugóhúzóba és lezuhant...” A felderítőgép lefényképezte szerencsétlenül járt kísérőjét

a magasból, és jelentette az esetet a repülőtérnek.

A gép roncsaihoz Egerszegi József főhadnagy ért oda elsőnek. Mentésről már nem lehetett szó. A Héja eleje

teljesen összetört, szétszórt darabjai, gyűrött szárnyai a kiömlött benzintől lobogva égtek, s a lángokból sűrű

fekete füst szállt az ég felé. „… oltás lapátolás közben a gép ülésen egy fej hajas részét…” látta Egerszegi. „… a

fejen fekete haj volt...” A tetemet és a megmaradt személyi tárgyakat dr. Hán László orvos-százados

irányításával Horváth Ferenc testőr törzsőrmester emelte ki a még mindig füstölgő gépből. A személyi holmik

azonosítását Farkas György tartalékos honvéd, Horthy István komornyikja végezte: „… krómnikkel stopperóra,

leállt 5.07-kor, bolgár, finn, olasz, kitüntetések miniatűr keresztjei, 37M mm-es Frommer pisztoly elégett

nyéllel, reptiszti vállap, összeégett vitézségi jelvény…”

Dr. Hán százados jegyzőkönyve szerint: „… a tetem Alexejevkától északkeletre 3 km távolságban ... összeégve,

ülőhelyzetben, szétterpesztett és térdein felhúzott lábakkal...” került elő az ülésből. „… az égéstől csak a törzsön

és a vállon felismerhető repülőruha-foszlányok… a géptől két méterre jobbra 2 db gyermekkézfej nagyságú és 2

db körömperec nagyságú agykoponyatető, rajtuk vér és agyvelő egyszeri beszáradása észlelhető...” Egyébként:

„a halál oka agyhűdés, amely a repülőgép földre érésének pillanatában a koponya szétroncsolódása által jött

létre…”

Ukrajnában más időszámítás van, két órával előbb járnak az órák. A beavatottak már a körmenet alatt suttogják

egymásnak a történteket. Természetesen senki nem siet az esemény tragédiáját az apával, Horthyval közölni. A

kormányzó a körmenet végeztével még bemegy a szobájába megkérdezni ügyeletes szárnysegédjét, van-e még

valami elintéznivalója, mert indul családja után Gödöllőre. A szobában azonban ott találja Keresztes-Fischer

belügyminisztert és Szombathelyi vezérkari főnököt, akik éppen azon vitatkoznak, kinek a kötelessége tudatni a

fájdalmas hírt Horthyval.

Amikor aztán megoldódik az elsőbbségi probléma, az urak előadják az ukrajnai hírt, Horthy neveltetésének és

múltjának megfelelő formában veszi tudomásul a tényeket. Széttárt karral ráborul az asztalra. Szombathelyi

kellő stílusérzékkel megcsókolja a kezét. Ezek után Horthy fehér ruháját kéri és bejelenti: feleségével ő közli

majd a hírt. Perceken belül elindulnak Gödöllő felé.

Horthyék propaganda gépezete még egyszer megpróbál remekelni, jelentik, hogy az elhunyt Horthy István

augusztus 18-án – mint tudjuk ekkor Kijevben volt feleségével – „a túlerővel vívott hősies harcban Davidovka

térségében, miután több gépet egyedül megfutamított, lelőtt egy Lagg–3 orosz vadászt…”

A „hintapolitikát” folytató Kállay kormány megpróbálta – suttogó propaganda segítségével – úgy beállítani a

történteket a közvélemény előtt, hogy a kormányzóhelyettes merénylet áldozata lett, a merényletet pedig a

németek készítették elő.

Ám a közvélemény nagy többsége leginkább annak a szintén felbukkanó magyarázatnak adott hitelt, hogy előző

este italos István-napot ültek a bajtársak és ezért történt másnap a katasztrófa. Ezt a verziót nem lehet teljesen

kizárni, Horthy esetében bizonyára eltekintettek volna a biztonsági rendszabályok szőrszálhasogató

ellenőrzésétől, de az is igaz, hogy egy valóban illuminált állapotú Horthy Istvánt, Szabó Mátyás a saját bőrét

féltve sem engedett volna felszállni.

Horthy főhadnagynak egyébként sem volt különösebb oka a szabálysértésre. A Horthy család férfitagjai

protestánsok, az István-napot nem augusztusban, hanem decemberben tartották…

Tehát sem a hősi halált halt katona, sem a németek áldozata, sem a virtuskodó magyar dzsentri legendája nem

igaz. A valóság száraz és drámaiatlan. Egy rossz, ehhez a géptípushoz nem értő elkényeztetett pilóta ügyetlenül


manőverezett és lezuhant. Ettől még el lehetett volna gondolkodni a Szent István napi derült égből figyelmeztető

villámcsapáson. Ám akik Magyarország ügyeit intézték, nem voltak babonásak. Még fél évük volt Voronyezsig.

2. Képek


1. A régi rómaiak turistáskodása

ÜRÖGDI György

A régi rómaiak turistáskodása

Nemrég került a könyvpiacra Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak című könyve, amely a turizmus

világméretekben fellendülő évtizedeiben hívja fel figyelmünket: a világot látni akarás mennyire hajtotta már a

kétezer esztendővel ezelőtti embereket is. (A szerk.)

„Az ember az új megismerésére és utazásra vágyik”, állapította meg az idősebb C. Plinius, a természettudós

tengernagy. Kortársa L. Seneca, a bölcselő és államférfi, hasonlóan vélekedett: „Olvasom, hogy némelyek

szerint valami született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk és szüntelen máshol és máshol

vegyünk szállást”. Mindketten az Kr. u. első században éltek, amikor az utazási kedv birodalomszerte elterjedt.

A polgárháborúk kora elmúlt, a békés viszonyok megszilárdultak. Létrejöttek azok a társadalmi és gazdasági

feltételek, amelyek a turizmust lehetővé tették: a római birodalom egysége helyreállott, a közbiztonság mind

szárazföldön, mind tengeren megerősödött, a polgárság és a birodalom szabad lakossága vagyonosodott.

Valutáris nehézségek nem voltak, a római pénzt mindenütt elfogadták. A nagy műutak, sőt kisebb bekötőutak

mentén is, a kisebb és nagyobb városokban fogadók létesültek, így viszonylag kényelmesen lehetett utazni, akár

gyalog, akár öszvér vagy ló hátán, akár kocsiban vagy hajón.

Nagyon érdekelte az ókori rómait a messzi földek nevezetessége, bár még az otthoniakat sem ismerte. Az ifjabb

Plinius egyik levelében így ír erről: „Vállalni szoktuk az utazást, áthajózzuk a tengert, hogy olyasmit lássunk,

amire ha szemünk előtt van, ügyet sem vetünk... Bármi is lehet az oka, sok minden van városunkban és

környékén, amit nemcsak hogy nem látunk de még hallomásból sem ismerünk. De ha mindez Görögország,

Egyiptom, Ázsia vagy más, annyi csodálatos jelenséggel teli és vonzó ország földjén volna, hallanánk és

olvasnánk róluk, s megbámulnánk mindegyiket”.

A római vagy itáliai turista hajóra szállott, hogy felkeresse Görögországot, ahol számos csodálatos, nagyhírű

műemlékre, helységre volt kíváncsi. Már Kr. e. 167-ben L. Aemilius Paulus, Makedónia meghódítása után, kis

kísérettel, lóháton útra kelt, hogy kora ősszel „beutazza Görögországot, s megtekintse azokat a

látványosságokat, amelyeket a hír annyira felmagasztalt, hogy hallás után nagyobbnak gondoljuk, mint

amekkorának a szemünk valóban látja őket...” A turisták követték a kitűnő hadvezér és államférfi útját; ha

Ostiában vagy Puteoliban kezdték el a hajóútjukat, hogy eljussanak Görögországba, akkor előbb Szicíliát is

érintették, és így módjukban állt az ottani híres templomokat, műkincseket megtekinteni. Görögországban a

hagyományos turistautat tették meg: Delphi, Athén, Korinthos, Epidauros, Olympia, Spárta. Ha a turisták ezeket

a vidékeket bejárták, hajón elutaztak a szigetekre, különösen kíváncsiak voltak Delosra, ahol a nevezetes

Apollon-templom volt, megnéztek Rhodos szigetét, ahol még láthatóak voltak az óriási bronz Helios-szobor – a

hét világcsoda egyikének – romjai. Nagyon érdekelték a turistákat a történeti, vagy mondai nevezetességű

folyók, híres csataterek. Különös érdeklődésre tarthattak számot a Nagy Sándorral kapcsolatos helyek, épületek,

hiszen ekkor már szinte vallásos tisztelet övezte a király emlékét. Persze, a hírneves műemlékeket is felkeresték,

összegyűjtve esetleg néhány templomban láthatták őket, múzeumok még nem voltak. Kis-Ázsiát is felkeresték a

turisták, a rómaiakat különösen érdekelte az a vidék, ahol a trójai háború lejátszódott. Meglátogatták az egykori

Trója romjaira ráépített új várost, Iliont, s megdobbant a szívük, hiszen úgy tudták, innen költöztek Itáliába a

rómaiak ősei Aeneas vezetésével. Élelmes idegenvezetők minden nevezetes helyen birtokba vették a turistákat,

hogy jó fizetség ellenében megmutassák a homéroszi eposzok révén híressé vált helységeket, tájakat. Elvezették

az utast Achilles sírjához, egy templomhoz, ahol a hősök fegyverzetét mutatták meg.

A kisázsiai tartózkodás során felkeresték a neves görög alapítású városokat, Ephesost. Smyrnát, Halikarnassost,

Kolophont. Mindenütt volt valami nevezetesség. Kis Ázsia belsejébe azonban nem jutottak el, így Babylont sem

keresték fel.

Kis-Ázsiából hajón Egyiptomba utaztak, a kikötőkben szinte mindig lehetett hajót találni, amelyik Alexandriába

ment. A nagy forgalmú kikötővárost még alig pillantották meg, figyelmüket azonnal lefoglalta a Pharos szigetén

épült világítótorony látványa, szintén a hét világcsoda egyike. Alexandriában bőven volt mit megnézni: Nagy

Sándor sírját, Serapis híres szentélyét, a nagy hírű Museiont, a tudományos kutatás székhelyét, ahol még

állatkert is volt. Alexandriát főként görögök lakták, de mint nagy kikötőváros, jellege mégis nemzetközi volt. A

város határában egész mulatónegyed épült, a Kanopos, ide minden turista elvetődött. Ha azonban valaki az igazi

Egyiptomra, rejtelmes városaira, a hírneves piramisokra, szfinxekre volt kíváncsi, hajóra szállt, és a Níluson dél

felé utazott.


Sok embert, a birodalom számos szabad lakosát pedig Róma vonzotta. Nem csak azért, mert itt működtek a

császári hivatalok, ahol ügyes-bajos dolgaikat el lehetett intézni, de felkereshették a hírneves fürdőket is,

elballagtak a fórumokra, megnézhették a pompás bazilikákat. Felmentek a Palatinus halmára, ahol megnézték

azokat az emléktárgyakat, amelyeket Róma alapításával kapcsolatban mutogattak. Ha olyan időpontban érkezett

a turista, amikor éppen látványos küzdelmek folytak az amphiteatrumban, a circusban, vagy színielőadások a

színházakban, akkor szerencséje volt.

A turistáskodás tehát sok élménnyel gazdagította az embereket az ókori világ legnagyobb birodalmában,

Rómában is, hogy terjeszkedett az állam, a biztonsági feltételek javultak, úgy ébredt fel az igény más kultúrák

megismerése iránt.

2. Képek


1. Munkásmozgalom az Osztrák�Magyar Monarchiában

TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

ERÉNYI Tibor

Munkásmozgalom az Osztrák–Magyar Monarchiában

A Habsburg-birodalomban viszonylag korán kibontakozott, és rövid idő alatt jelentékenyre növekedett a

szocialista mozgalom.

Az Osztrák–Magyar Monarchia Szocialista munkásmozgalmának kiinduló pontja: Bécs. A császárváros a múlt

század hatvanas éveinek végén már munkásváros is. Munkássága jelentős külországi, főleg cseh bevándorlása

mellett is, német jellegű. Ez önmagában megmagyarázza azt a nagy elméleti hatást, amelyet Németország

szocializmusa tett az ausztriai német munkásmozgalomra. Így válhatott például az ausztriai munkásmozgalom

kialakulásának első központi figurájává az a Lassalle, aki az úttörő osztrák (1867), cseh (1868) és magyar

(1868) szocialista egyletek megalakulásának idején már évek óta halott volt. Az ausztriai szocialista mozgalom

kezdeményezői Ferdinand Lassalle nevére esküdtek, benne látták a nagy férfiút, az igazi munkásvezért, aki egy

egész új társadalmi osztályt hívott fel tömörülésre, érdekei védelmére, emberi életre, „emancipálódásra”,

megajándékozva egyben a proletariátust a történelmi elhivatottság büszke tudatával is.

Az „állam demokratizálása”

A szocialista munkásmozgalom zászlóbontása a Duna mentén – hosszas előkészítés után – 1867 novemberében

következett be, Hermann Hartung asztalos, Heinrich Oberwinder újságíró és Konrad Gross nyomdász

vezetésével ekkor alakult meg a Bécsi Munkásképző Egylet. Az 1868. május 10-i bécsi munkásgyűlésen

elfogadott határozatban az ausztriai német szocialisták programot is adtak. Erősen érződik ebben a lassalleánus

hatás: a vezérmotívum az állam „demokratizálása” – az általános, titkos választójog kivívása révén. Ez az

előfeltétele annak – mondják –‚ hogy a munkások a parlamenti úton meghódított államhatalom segítségével

véget vessenek a termelési eszközök magántulajdonának, elérjék gazdasági és politikai felszabadulásukat.

Mi az oka annak, hogy a kialakuló Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalma ilyen

nagy mértékben a választójogi küzdelem jegyében indult? Mindenekelőtt a polgári demokratikus

szabadságjogok hiánya mindkét birodalomban. Sem a császári Németország, sem Ausztria–Magyarország

politikai berendezkedése nem érte el a polgári demokratikus szintet, a politikai életben erőteljes konzervatív-

autokratikus vonások érvényesültek. Mindkét helyen küzdeni kellett azokért a jogokért, amelyek a fejlettebb

nyugati országokban a 19. század utolsó harmadában már érvényesültek.

Birodalmi vagy nemzeti úton?/Alcim>

A hatvanas évek végén még nem foszlott szerte a német és az osztrák szociáldemokraták nagy álma egy

hatalmas, demokratikus, az egész európai fejlődést meghatározó Németországról. Hamarosan kitűnt azonban,

hogy a történelem nem ezt az utat járja. 1871 januárjában kikiáltották a bismarcki Német Birodalmat, és már azt

megelőzően, 1867 végén a Habsburg-birodalom keretében létrejött a szintén konzervatív politikai rendszer, a

kettős Osztrák–Magyar Monarchia.

Ausztriában a kortársak közül még sokan úgy vélték, hogy a gazdasági, és bizonyos szempontból politikai

egységet is alkotó Osztrák–Magyar Monarchiában lehetséges központi irányítással megalapozni a birodalmi

jellegű, egységes szociáldemokrata szervezkedést. Annál is inkább, mert a kiegyezés után bár egyenlőtlen, de

gyors ipari fejlődésnek indult Monarchián belüli különböző nemzetiségű munkások között állandó és rendszeres

volt a kapcsolat. E kapcsolat alapjai az ipari fejlődés kiváltotta vándorlások, áttelepülések voltak. Ez a terv

azonban megvalósíthatatlannak bizonyult. Az 1867-es kiegyezés dualizmust, kettőséget érvényesített.

Magyarország, Bécs hatalmi rendszerében helyezkedett el, de mint külön államterület; sok szempontból sajátos

gazdasági, társadalmi és politikai vonásokkal. A szocialista mozgalom szervezeti egységét már ennek

következtében sem lehetett létrehozni. A magyarországi szocialista munkásmozgalom a hatvanas évek végén

ausztriai hatásra alakult ki s indult el a következő évtizedben azon az úton, amely 1880-ban a Magyarországi

Általános Munkáspárt, tehát a külön magyarországi szociáldemokrata párt megalakulásához vezetett; de ez az út

már külön, a magyarországi viszonyok által megszabott út volt.


Célok, követelések

Az ausztriai szociáldemokrácia történetében mindinkább két kérdéscsoport vált különös jelentőségűvé. Az első:

hogyan lehetséges az új társadalmi osztály érdekeinek érvényre juttatásával a szocialista társadalom

megteremtése; e mögött ennek alárendelve a második: a nemzeti-nemzetiségi probléma. A második hely

azonban korántsem jelent járulékos szerepet.

A tőkés átalakulás útját járó birodalom tucatnyi nemzetből-nemzetiségből tevődött össze. Ezek vagy teljes

egészükben a Monarchia határai között helyezkedtek el, mint pl. a csehek vagy a szlovákok, vagy pedig csak a

nemzetet alkotó népesség egy része tartozott a Monarchiához, mint Ausztriában a lengyelek, délszlávok,

ukránok stb. Külön státus a Magyarországhoz tartozó, autonómiával rendelkező Horvátországé és a későbbiek

folyamán Bosznia–Hercegovináé. (Mindkét országban – ennek megfelelően – külön szociáldemokrata Párt

működött.) A régi Ausztriában a lakosságnak csak 30%-a német, Magyarországon pedig alig 50%-a magyar.

(Vö. Niederhauser Emil cikkével, História 1980 4. 9–10. l.)

Soknemzetiségű maga a munkásosztály is. A cseh–morva területek iparosodása az alpesi tartományokéval vagy

egyidős, vagy még azoknál is régebbi. A munkásság soraiban a németek, cseh–morvák, magyarok,

magyarországi németek és a szlovákok száma a legmagasabb. De ez még nem minden! Az ausztriai németek, a

főváros és az alpesi tartományok lakói vitatott nemzetiségűek; németek-e vagy pedig osztrákok, van-e

egyáltalán osztrák nemzet? – teszik fel már a korabeliek a kérdést.

Az Osztrák–Magyar Monarchia szociáldemokráciájának nemcsak az egyedülállóan bonyolult nemzeti-

nemzetiségi problémával kellett szembenéznie, hanem a birodalom részben autokratikus, részben korlátozottan

liberális belső szerkezetével is.

Az 1874 tavaszán Ausztria és Magyarország határán Neudörflben (Lajtaszentmiklós) megtartott kongresszuson

az „Osztrák–Magyar Monarchia egész szociáldemokráciája” nevében programot adtak ki, amely az 1869-es

német, Bebel–Liebknecht-féle, marxista jellegű eisenachi program alapján készült; határozottan kimondva, hogy

a szociáldemokraták az osztályuralom megdöntését követelik és a nemzetek önrendelkezési jogának elvét

vallják. Az akkori idők európai viszonylatban is legjobb szociáldemokrata programjának kibocsátását azonban

nem követte a mozgalom érzékelhető fejlődése. A belső küzdelmek időszaka ez: „mérsékeltek” (vezérük

Heinrich Oberwinder), „radikálisok” (Andreas Scheu) és a német mintájú anarchisták egymással szembenállása,

valamint a hatósági zaklatás gátolta, hogy az 1874-es határozatok értelmében létrejöjjön egy rendszeresen

működő szociáldemokrata párt.

Az első szociáldemokrata pártprogramokban a kifejezetten politikai-választójogi követelésekhez kulturális-

társadalmi célok járulnak. „Teljes vallásszabadságot” – olvasható még az 1868. augusztus 22-i bécsi

programban. „Az egyházat el kell választani az államtól, az iskolát az egyháztól” – írják a neudörfli program

szerzői.

Sok szó esik természetesen a gazdasági követelésekről, a munkásvédelemről, szociálpolitikáról. Ebben a

tekintetben történt is bizonyos előrehaladás. Ferenc József császár és bécsi kormányai nemcsak rendőri

intézkedésekkel, hanem engedményekkel is igyekeztek a munkásságra hatni: 1870-ben a Lajtán túl biztosították

az egyesülési és gyülekezési szabadságot, valamint a sztrájk jogot. Az 1885-ös ipartörvény több munkásvédelmi

intézkedést tartalmazott. Ezzel egyidejűleg azonban – a monarchiabeli liberalizmus felemás jellegének

megfelelően – többször került sor egylet feloszlatásokra, lapbetiltásokra, tüntetések szétverésére.

A marxizmus és a Monarchia

A mozgalmon belüli küzdelmeket az 1888. december végén, 1889 elején Hainfeldben megtartott kongresszus

zárta le. Hainfeld a mozgalom marxista jellegű irányzatát erősítette. A német példát követve, erős

szociáldemokrata tömegpártot akart, amely az alapelveket tekintve Marx és Engels tanításait követi, jóllehet,

taktikai meggondolásokból, a legalitásnak kénytelen bizonyos engedményeket tenni. A Hainfeldi Nyilatkozat

kimondta: „a munkáspártnak ama törekvése, hogy a munkaeszközöket az összesség közös tulajdonába

átvezesse, nemcsak egyértelmű a munkásosztály gazdasági felszabadulásával, hanem egyszersmind olyan

fejlődési mozzanat, amely történelmileg elkerülhetetlen szükségen alapszik. Ezen fejlődés képviselője nem lehet

más, mint a munkásosztály, az osztálytudatos és pártként szervezett proletárság”.

A programot, Engels útmutatásainak figyelembevételével, Victor Adler és a II. Internacionálé vezető

teoretikusa, az ugyancsak a Monarchiából származó Karl Kautsky készítette. (Vö. Jemnitz János cikkével,

História 1981/1. 16–17. l.) A dokumentum határozottan állást foglalt a tőkés magántulajdon társadalmi


tulajdonná változtatása mellett, és – ezen túlmenően – hangsúlyozta azt is, hogy a munkásosztály feladata a

politikai hatalom meghódítása. Lényegében ennek alapján készültek el az 1901-es bécsi és az 1903-as budapesti

pártprogramok is.

Nem indokolatlan felhívnunk a figyelmet arra, mi volt ezekben az években a tudományos szocializmus

megalkotóinak véleménye az Osztrák–Magyar Monarchiáról. A dinasztia hatalmi politikáját természetesen

élesen bírálták (ezt egyébként az ausztriai és a magyar szocialisták is megtették), de elismerték emellett a dunai

birodalom bizonyos létjogosultságát, tekintettel az erősebb és veszélyesebb, kontinentális hegemóniára törekvő

császári Németországra és a cári Oroszországra. Az sem lényegtelen körülmény, hogy Engels a kilencvenes

években nyugtázta a Monarchiában lezajló pozitív gazdasági és társadalmi változásokat, amelyeket a „gazdasági

forradalom”-ra vezetett vissza. Az ausztriai munkásmozgalomhoz kiváltképpen nagy reményeket fűzött.

„Amióta figyelemmel kísérem – írta 1893. október 11-én Victor Adlernek – országotokat, népeteket és

kormányzatotokat, egyre világosabbá vált számomra, hogy ott mi egészen különös sikereket arathatunk”, s egy

másik, ugyan csak Adlernek küldött, 1894. július 17-i, az ausztriai szociáldemokraták választójogi küzdelmét

messzemenően elismerő levél – „nektek az európai proletariátus élcsapatává kell változnotok”.

Megoldható-e a nemzeti kérdés?

Ausztriának a kilencvenes években megerősödő, parlamenti erővé váló szociáldemokráciája az évtized végén a

nemzeti kérdéssel a korábbiaknál jóval sürgetőbben került szembe. A nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozó

(s egyébként a II. Internacionálé 1896-os londoni kongresszusának határozatával teljes összhangban levő)

korábbi általános elvi állásfoglalás már elégtelennek bizonyult. Részletes és konkrét nemzetiségi programra volt

szükség!

A sürgető követelményeknek igyekezett eleget tenni az 1899-es brünni program, amelyet Victor Adler

fogalmazott meg. E program szerint a párt célja: „Ausztria átalakítása a nemzetiségek demokratikus szövetségi

államává”, továbbá kimondja, hogy: „egy és ugyanazon nemzet összes önkormányzati területei képeznek együtt

egy egységes nemzeti szövetséget, amely teljesen autonóm módon intézi saját ügyeit”. Ez utóbbi programpontra

azért volt szükség, mert tudvalevően az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetei-nemzetiségei az esetek jelentős

részében nem voltak területi határokkal elválaszthatók: így a kizárólagos területi autonómia önmagában aligha

volt megvalósítható. A brünni kongresszus egyik következménye az ausztriai szociáldemokrata mozgalom

föderalizálása volt. A 20. század elején már erősen fejlődő – az osztrák után a legerősebb – cseh, továbbá a

lengyel, szlovén, olasz stb. szociáldemokrata pártokat csak laza kapcsolatok fűzték a „központi” osztrák–német

párthoz. A magyarországi szociáldemokráciában – az itteni nem magyar munkásmozgalom viszonylagos

gyengesége és más tényezők következtében – ez az önállósodási folyamat nem következett be; itt a párton belül

alakultak nemzetiségi szekciók. A brünni program nemcsak a nemzeti kérdést illetően útkereső jellegű, hanem

forradalom-elméleti szempontból is jelentős. A „nemzetiségek demokratikus szövetségi állama” megfogalmazás

bizonyos átmeneti kategóriára utal: olyan polgári demokratikus államra, mely majd idővel továbbfejlődhet a

szocializmus irányába.

Az 1907-es ausztriai széles körű választójogi reform, amely a szociáldemokratákat erős parlamenti tényezővé

tette (négy és fél millióból több mint egy millió szavazattal) kettős hatású volt. Egyrészt megkönnyítette az

államügyek fokozottabb figyelemmel kísérését, bizonyos – a bécsi parlament korlátozott jogköre következtében

gyenge – szociáldemokrata irányú befolyásolását. Másrészt – akárcsak a korábbi, az uralkodó és környezete

által is ösztönzött választójogi reformok – tápot adott a reformizmusnak, a parlamentarizmussal kapcsolatos

illúzióknak is. Az előbbinek hatása és eredménye jelentkezik abban a küzdelemben, amelyet a birodalom

szociáldemokrata pártjai, a velük szoros kapcsolatban levő szakszervezetek az életszínvonalat lassanként emelő,

a gazdasági és az állampolgári jogokat kiterjesztő politikai és gazdasági intézkedésekért vívnak. Az első

világháború előtt már mintegy félmillió tagot számlát az ausztriai szakszervezeti mozgalom. Ez idő tájt

Magyarországon is már 100 ezer a szervezett munkások száma. (A magyarországi szociáldemokrácia a

parlamenti választásokon azonban nem mérhette le erejét, mert a magyar vezető körök elzárkóztak a munkások

jelentős részének is szavazati jogot biztosító választójogi reformtól.)

A századelőn – a mozgalmi fejlődés és az általános szellemi pezsgés légkörében – az ausztriai

szociáldemokrácián belül új csoportosulás keletkezett: Otto Bauer vezetésével 1903-ban Bécsben „Jövő”

elnevezéssel „ausztro-marxista” politikai kör jött létre. Sorra jelennek meg tudományosan képzett értelmiségiek:

Otto Bauer, Karl Renner, Max Adler, Rudolf Hilferding és mások nemzetközi jelentőségű filozófiai, történeti és

közgazdaságtani munkái. Az ausztriai munkásmozgalom sajátos vonásaihoz leginkább Bauer műve kapcsolódik.

Terjedelmes elemzéssel, történeti okfejtéssel mutatja ki a nemzeti és szociális tényező társadalmi jelentőségét,

összefüggéseit és a megoldást lényegében a brünni program alapján, s egyben a birodalom határainak lehető

megőrzésével képzeli el. 1914 nyarán a Monarchia szociáldemokráciája „honvédő” álláspontra helyezkedett.


Az 1918-as év nagy tömegmozgalmai során azután majd kitűnt, hogy a munkástömegek elégedetlenek ezzel a

politikával. 1918 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalma nemzetileg már mélységesen és

visszavonhatatlanul megoszlott. Ennek következtében mind az ausztriai, mind a magyarországi

szociáldemokrata párt korábban is már veszélyeztetett egysége teljesen megszűnt; nemzeti alapon külön

munkáspártok alakultak, miközben az egész szociáldemokrata mozgalomban az alapvető elvi kérdések

tekintetében is a korábbinál élesebb elhatárolódás következett be. Megerősödött a forradalmi baloldal, majd sor

került kommunista pártok alakulására.

Ekkorra azonban az 52 millió lakost számláló Osztrák–Magyar Monarchia a háborúvesztés, a tömegeknek a

háborús nyomorúság keltette radikalizálódása, a nemzeti és szociális forradalmak magasabbra csapó hulláma

következtében már a múlté. A munkásmozgalomnak új helyzetben, új feladatokkal kell számolnia.

2. Képek


1. Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán. Somogyi Gyõzõ rajzairól

MŰHELY

ZIKA Klára

Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán

Az 1848-as szabadságharc történelmünk egyik legismertebb eseménye. Ki gondolná, hogy mindeddig nem

készült képes feldolgozás az akkori hadseregről. Ezt a hiányt akarja pótolni Somogyi Győző grafikusművész,

amikor megkísérli valósághűen rekonstruálni a honvédeket: egyenruhájukat, felszerelési tárgyaikat. Eddig

mintegy 300 színes rajz és több száz vázlat készült el.

– Mi indította arra, hogy éveket szánjon történelmi kutatásokra, és erre az úttörő munkára?

– Láttam, hogy még napjainkban is milyen téves ábrázolások jelennek meg a honvédekről bel- és külföldön,

újságokban, könyvekben és filmeken egyaránt. Még a történelem iránt érdeklődő hazai közönségnek is

szegényes, leegyszerűsített képe van: hallott a vörössipkásokról, a huszárokról – akiket piros csákóban és kék

mentében képzel maga elé –‚ pedig ilyent csak a 18. Attila-huszárezred viselt, akiket nem is vetettek be a

harcba; honvéd utászkarról, halálfejes német légióról, vagy mondjuk a 60. sorgyalogezred fehér frakkos szlovák

gyalogosairól mit sem tudunk. A forradalom idején nem volt lehetőség öltözködési szabályzat kiadására, csak a

nemzetőrruhát határozták meg még a szabadságharc kezdetekor, és fennmaradt néhány – a részletekre

vonatkozó – hadügyminiszteri rendelet. (Megtiltja például a tiszti rangok jelölését gallér-vonásokkal és a

csillagok használatát.)

– Mi lehet az oka annak, hogy ennyire tévesek az emlékezetünkben élő képek?

– Az egyik ok az, hogy nem volt mód 1848 hőseinek, tárgyainak hiteles képi bemutatására. 1867-ig az osztrák

hatóságok pusztították a forradalmi emlékeket, tiltották gyűjtésüket. A bécsi Kriegsarchív anyaga 1918-ig zárva

volt a kutatók előtt. A kiegyezés utáni hivatalos politika azután az ellenkező végletbe esett. Kizárólag a magyar

nemzeti dicsőség szempontjából néztek 1848–49 történetére, ezért a romantikus ábrázolásokat részesítették

előnyben. A kor tipikus terméke 1898-ban a Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor szerkesztette nagy

album, amely megkülönböztetés nélkül közöl eredeti csákót, húsz évvel későbbi tarsolyt és képzeletszülte

csataképet. Gondot okozott az is, hogy az egykorú ábrázolásokat olyan rajzolók készítették – bécsi, nyugat-

európai, jobb esetben pesti illusztrátorok –‚ akik színét sem látták a távoli frontokon küzdő katonáknak. A

témához nyúló kiváló és mértéktartó művészek, mint Strassgschwandter, Pettenkoffen, Bachmann-Hohmann,

akik az osztrák egyenruhát pontosan ismerik, a honvédet bölcsen köpenybe burkolják rajzaikon, vagy csak

császári hadseregbeli huszárokat ábrázolnak. Az újságképek, röplapok, népszerű ábrázolások pedig fantázia

szülte egyenruhákat közölnek, felvonultatva minden betyár-csikós romantikát és díszmagyart. E tévedéseket

mások is átvették úgy, hogy még Gracza Györgynek a szabadságharcról írt nevezetes ötkötetes művében is csak

hamis egyenruhákat találhatunk.

– Akkor milyen forrásokra támaszkodhatott?

– Elsősorban fel kellett kutatni, lefényképezni és lerajzolni a fennmaradt tárgyakat, ruhákat, fegyvereket. Az

ország múzeumraktárai mellett fontos lelőhely a bécsi Arsenal és nagyon sok tárgyra bukkantam családi ládák

mélyén, itthon és Erdélyben. Kritikusan el kellett választani a valódi 48-as tárgyakat azoktól, amelyeket csupán

a családi hagyomány tartott annak. Sok értékes emlék pusztult el az aradi múzeumban 1919 után, és a budai

hadimúzeumban 1944–45-ben, például Görgey híres hadizubbonya. Időközben új tárgyi emlékek kerültek elő.

Közismert, hogy a honvédsereg zászlói csak 1940-ben kerültek haza Moszkvából. Kézdivásárhelyen

nemrégiben ásták ki az első, eddig ismert Gábor Áron ágyút, amely most Bukarestben látható. A tavaly

közzétett lengyelországi adatok új képet adnak a 48-as lengyel légióról. Kiderül, hogy a gyalogság nem fehér

kabátot hordott, hanem sötétkéket, a lovasság kurtkája is ilyen színű volt, nem pedig világoskék, mint eddig

hittük.

A források másik csoportját azok a korabeli hiteles ábrázolások adják, amelyeket eddig nem vettek figyelembe.

Ilyenek például Than Mór vízfestményei a Történelmi Képcsarnokban, vagy a Nemzeti Múzeum kézirattárában

levő Gaul-gyűjtemény rajzai, amelyek Klapka tábornok közlései alapján készültek az emigrációban. Különböző

helyeken több tucatnyi feldolgozatlan dagerotípiát találtam, amelyek az akkori honvédtisztekről készültek. Igen


fontos közvetett képi forrást jelentenek az osztrák hadseregről 1840–60 között készült fényképek. Ezekből szép

számmal dolgozott fel két alapkiadvány: Die Österreichische Armee von 1700 bis 1867, Wien 1895 és Sechzig

Jahre Wehrmacht. Wien 1908. Bizonyos fegyver- és ruharészekkel kiegészítve a magyar honvédek képe ezekből

rekonstruálható.

Hasonlóan használhatók a Néprajzi Múzeum korai felvételei, főleg a haj és bajuszviselet, illetve a

nemzetőrruhák terén. Újra el kellett olvasnom – ilyen szemszögből nézve – az egész 1848-as memoárirodalmat

a hadvezérektől a közemberek naplójáig; magyaroktól és ellenfeleiktől egyaránt. Átnéztem a hadrendeket,

jelentéseket, csataleírásokat, s ezekben meg kellett találnom azokat a mellékmondatokat, amelyek az

egyenruhákról közölnek valamit. Például Görgey István könyvéből derül ki, hogy a 23. zászlóalj csákó helyett

pörge kalapot viselt, s a hatvani csata leírásánál egy megjegyzésből, hogy a 9. Miklós huszárezred újoncai nem

szabványsárga, ha nem piros zsinóros ruhát kaptak. Olchváry: A magyar függetlenségi harc a Délvidéken című

könyvében van egy utalás arra, hogy a felső-bácskai nemzetőrség fekete, a bajai piros sapkát hordott. Kevéssé

ismert ifj. Móricz Pálnak 1901-ben Szegeden kiadott, öreg honvédek elbeszélései alapján írott könyve. Ebből

kivehető, hogy a 33. zászlóaljat „ködmönösnek” csúfolták, hogy a 2. huszárezred pótszázada a szabadságharc

végén barna zekét kapott a szabályos világoskék helyett és, hogy a Bocskai-huszárezred egy százada nem

világoskék, hanem fehér viaszosvászonnal húzta be a csákóját. Ilyen „kiszemezett” apró adatokból áll össze –

kritikai összevetés után – egy-egy csapattest képe. Ezeket rajzban rögzíteni grafikusi feladat.

2. Képek


1. A honvédsereg élelmezése 1848�49-ben

ŐSEINK ASZTALÁNÁL

BORUS József

A honvédsereg élelmezése 1848–49-ben

Állítólag Napóleon mondta valamikor: „A katona lehet halott, de jóllakottnak kell lennie”. Nem szorul bővebb

magyarázatra e mondás helyessége; a harcoló, életét kockára tevő katona teljesítménye nagymértékben függött

és függ az élelmezéstől.

A szervezett ellátás voltaképpen egyidős a hadsereggel, és számos hadseregben a legkisebb szervezeti egység

nagyságát a főzőedény mérete határozta meg, az a körülmény, hogy hány embert tudtak ellátni egy üstből vagy

bográcsból. A szabadságharcban eleinte, 1848 őszén, a századoknál 12 emberből álló „főzési osztály”-okat

hoztak létre, választott szakáccsal.

Minden katonának járt naponta térítés nélkül két font (1 font = 0,56 kg) kenyér; a közhonvédeknek 15 krajcár, a

tizedeseknek 20, az őrmestereknek és zászlótartóknak 30 krajcár zsold. Ebből a pénzből ötnaponként mindenki

20 krajcárt adott a szakácsnak, aki a 12 embernek naponta négy font húst főzött meg, emellé „tápláló vastag

étel”-t (főzeléket) vagy tésztát.

Az osztályszakácsok a főzéshez szükséges nyersanyagot a lakosságtól vásárolták, készpénz ellenében. Egy-egy

század vagy zászlóalj ilyen módon való ellátása, különösen az első időben, nem jelentett problémát; amikor

azonban már több ezer vagy több tízezer katonáról kellett gondoskodni, nehézségek támadtak.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány már 1848. október 3-án három képviselőt nevezett ki élelmezési biztosul

a Bécs felé menekülő Jellasicsot követő fősereghez. Arra is gondja volt, hogy a szükséges élelmet a sereg ne

rekvirálja vagy nyugtákkal fizesse ki, ezért Csányi László országos biztos rendeletet kapott „az élelmiszereknek

készpénzeli kifizetésére”. Novemberben és a következő hónapokban maga Kossuth is ismételten személyesen

intézkedett a dunántúli gabonafeleslegnek a hadsereg részére történő felvásárlásáról, gabonaraktárak

létesítéséről, s nem utolsó sorban ezért utasította november 10-én a pénzügyminisztériumot, hogy naponta 2500

db százas bankjegyet készítsenek a pénzsajtókon.

A szabadságharc politikai és katonai vezetőinek nem volt tapasztalata sem seregszervezésben, sem a katonaság

élelmezésében. Sok területen, így az élelmezésben is rögtönözni kellett – de a hetek, hónapok múlásával sikerült

fokozatosan kialakítani a megfelelő szervezeti kereteket. Csányi javaslatára az ország nyugati határán álló

hadtestnél tábori biztosságot állítottak fel, ennek élére a Honvédelmi Bizottmány intendánsul Danielis Jánost

nevezte ki, ezredesi rangban.

Az 1843 őszén–telén létrehozott szervezettel sikerült biztosítani az egyre növekvő számú honvédség

élelmezését. 1849 januárjában a Tiszántúl, a Felső-Tiszavidék, a Duna–Tisza közének déli része és Erdély egy

része maradt a további ellenállás bázisa, s jóllehet, e területen a több tízezres létszámú honvéd hadtesteken kívül

nagyszámú menekült is tartózkodott, élelemhiány sehol sem lépett fel. Időnként, elsősorban visszavonuló

honvédalakulatoknál jelentkeztek átmeneti ellátási nehézségek, melyek a rossz, gondatlan szervezésből, a

szállítóeszközök hiányából adódtak.

A katonaság ilyenkor aztán úgy segített magán, ahogyan tudott. A Honvédelmi Bizottmány ismételt szigorú

rendeletekben utasította a polgári és a katonai hatóságokat a kenyér, a hús, és más, a katonaságnak

kiszolgáltatott élelmiszerek, takarmány és fuvar díjának készpénzben való megfizetésére, hangsúlyozva:

„Nekünk a nép sympathiája még akkor is szükséges, ha az csak szavakban mutatkozik, ne hagyjuk tehát, hogy

az tettekben mutatkozó antipathiává változzék át.”

Visszaélés és hanyagság természetesen előfordult, a legszigorúbb rendeletek ellenére is. A tiszaroffiak 1849.

április elején panaszkodtak, hogy a március 6-án és 13-án a tiszafüredi raktárba küldött több szekér kenyér árát

még nem kapták meg, noha „a nép a maga szájától elvonva adta a katonaságnak a kenyeret”.

Még súlyosabb problémát jelentett, hogy a kereslet növekedése az árak emelkedését vonta maga után. Amíg

1848 szeptemberében Pest, Pilis és Solt megyében egy font marhahús 5 3/5 krajcárba került, novemberben már

országszerte 13–14. márciusban pedig 16 krajcár volt az ára. Egyes megyék az árakat szabályozták; akik ennél

többet kérnek vagy „hamis mértékkel mérnek, rögtön a vétség fokozatához képest meg kell büntetni”.


Az árak emelkedése részben a lakosságot terhelte, részben pedig az államháztartást. Az 1848 őszi élelmezési

rendszer tudniillik időközben úgy módosult, hogy a honvédek naponta a két font kenyéren kívül 10 krajcár

zsoldot és fél font húst kaptak. Ezt a csapatoknál kialakult gyakorlatot a Honvédelmi Bizottmány 1849. február

6-án elfogadta és általánossá tette. Emellett a hadra kelt seregnek ingyen dohány és bor is járt. A lakossághoz

beszállásolt katonák az ingyen dohányban és borban nem részesültek, viszont szállásadójuk főzött rájuk. Ennek

ellenében a főzésért, valamint a só és a főzelék árának térítéséül minden katona után naponta 3 krajcárt kaptak, a

szállásdíjon kívül, az állam pénztárából.

Az ellátási szervezet működésének és a járandóságoknak legrészletesebb leírását Vetter Antal altábornagy,

hadsereg-főparancsnok 1849. március 21-én, Törökszentmiklóson kiadott parancsa tartalmazza. Eszerint a

hadsereg élelmezését a főhadbiztosság, személy szerint Baudis József őrnagy vezeti. A főintendatúra Halassy

Kázmér kormánybiztoshoz tartozik, ő gondoskodik a természetbeni járandóságok beszerzéséről. Mindegyik

hadosztálynál önálló intendatúrát kell szervezni, saját mozgó anyagraktárral, és húsüzemmel.

„A természetbeni járandóság kimérete: Egy embernek naponkint egy adag kenyér, fél font hús (tiszteknek egy

font), hat lat (kb. 10 dkg) szalonna, egy itce (0,848 l) bor, vagy egynyolcad itce pálinka. Lovanként egy napra

egy adag zab, vagy árpa (csak a szekerészlovak kapnak másfél adag zabot), egy adag széna, egy lat gyertya.

Szalonna, bor, vagy pálinka csupán az előőrsön levő, vagy táborozó csapatoknak, só azonban csak a

táborozóknak osztatik ki.”

Az ellátás rendje a szabadságharc folyamán többé már nem változott. A honvédsereg létszáma egyre

gyarapodott, a készletek viszont fogytak, ezért folytatódott az árak emelkedése, növekedtek a nehézségek. Mind

gyakoribbá vált, hogy a kormánybiztosok egymás elől vásárolták fel a gabonát és a vágóállatokat, felemelt

árakon. Ez aztán nemcsak azt eredményezte, hogy végeredményben egyik állami kiküldött vagy szerv ígért rá a

másikra, hanem azt is, hogy az élelem nem mindig oda jutott, ahol legjobban kellett volna. 1849 áprilisában

például a Zemplén megyei nagymihályi vásáron Danielis ezredes azért nem tudott vágómarhát venni, „mert

megjelentek ott a Debreczenből magukat kormányi biztosoknak nevező vevők, felverték az árt, s több száz

darabot összevásároltak Debreczen számára…”

Az ilyen természetű, az államnak felesleges kiadásokat okozó visszaélések elkövetői ellen természetesen eljárást

indítottak. Arra is jócskán akadt példa, hogy az élelmezési tisztek hanyagsága vagy éppen hűtlensége miatt a

katonák hiányt szenvedtek, és erőszakkal, rablással szereztek maguknak élelmet és fuvart. 1849. július 16-án

Kossuth ezért szigorú rendeletben utasította a hadsereg-főparancsnokokat az élelmezésnél és a fuvarozásnál

előfordult visszaélések megszüntetésére. A rablásokért a zászlóaljparancsnokokat személyesen tette felelőssé a

kormányzó.

1849 nyarán a tiszai hadseregnél úgy szabályozták az élelmezést, hogy két napi kenyeret szekereken szállítottak

az ellenség elé vonuló csapatok után, a tüzérségi tartaléklőszert vivő kocsik mögött. A vágóállatokat a tábor

szomszédságában korán reggel kellett levágni, majd a húst pontosan kiszolgáltatni. Perczel Mór tábornok,

hadsereg-főparancsnok Abonyban július 22-én ekként szabályozta az élelmezést: „1-ször Minden dandárnok és

z.alji parancsnok oda utasíttatik, miszerint dandársága v.. z.alja részére egy élelmezési tisztet nevezzen, ki az

egész élelmiszereket a fő élelmező hivataltól által vevén, kisebb részletekben kiosztandja, azokról szoros

kimutatást viend...

3-szor A legkeményebb, sőt halálos büntetéssel sújtatik mindaz, aki az élelmezés bárminemű tárgyait úton

útfélen letartóztatni merészeli, vagy abban hivatalos megbízás nélkül bármi szín és ürügy alatt avatkozik.”

1849 nyarán a honvédseregnek nem csak két európai nagyhatalom túlerejű támadásával kellett megküzdenie,

hanem a mindinkább súlyosbodó élelemhiánnyal is. Az előző évi termés már elfogyott, az újnak a betakarítására

pedig nem volt elegendő munkáskéz, de lehetőség is kevés, mivel egyik országrész a másik után vált

hadszíntérré. A honvédek és tisztjeik éheztek, sokszor örültek, ha éretlen gyümölcshöz vagy uborkához

juthattak, esetleg kukoricát süthettek. Ez viszont különféle betegségeket idézett elő, elsősorban a mind

vészesebben terjedő kolerát.

A lakosság inkább a honvédeknek adta amije volt, vagyis az egyszerű emberek még nem tekintették

elveszettnek a nemzeti küzdelem ügyét.

2. Képek


1. A választójog a polgári Magyarországon. Választók, választhatóság, szavazás

LEXIKON

HÁRSFALVI Péter

A választójog a polgári Magyarországon

Az elmúlt évi országos választások után több megkeresés érkezett hozzánk, tájékoztatást kérve a polgári korszak

választási viszonyairól.

Ez indította arra szerkesztőségünket, hogy Hársfalvi Péter elemzése mellett megkísérelje táblázatszerűen

összefoglalni a választások rendszerének alakulását a felszabadulásig. (Munkánkban a Magyar Törvénytár

kötetei mellett elsősorban Csizmadia Andor kiadott tanulmányaira, Bölöny József, Révész Tamás, Kardos

József, Hársfalvi Péter kéziratos összegzéseire támaszkodtunk.) A választások statisztikai összesítésének alapja:

Horváth Róbert: A magyarországi választások a statisztika tükrében, Állam és Igazgatás V. évf. 7–8. sz., 379.

old. (A szerk.)

A választójog hazai története lényegében arra is adhat választ: milyen volt a magyarországi polgári korszak

politikai „teljesítő képessége”.

Ismeretes, hogy hazánkban a népszuverenitás, a népképviseleti rendszer polgári eszméit már a francia

forradalom időszakában többször is felvetették, közöttük a kellően talán nem is méltányolt jakobinus Szabadság

és Egyenlőség Társaságának Kátéja. A Káté felszólítja a feudális előjogokból kirekesztett embereket, hogy

formáljanak „polgári társaságot”, melynek tagjai küzdenek „egymásnak természeti jussaiért, mint a

szabadságért, a tulajdonért, az életért és az egyenlőségért”. A polgári társaságot törvények útján kell fenntartani,

s a törvény nem más, mint „a népnek az ő közönséges és legfőbb akaratja”. A törvénynek meghozatalánál

valamennyi polgárnak jelen kell lennie „vagy személyesen kinek-kinek, vagy pedig a magok megyéjéből

választott küldöttek, képviselők által”.

A reformkortól 1918-ig

A reformkorban a centralisták (Eötvös, Szalay, Trefort, Lukács, Csengery, Kemény stb.) jutottak a

legmesszebbre a polgári szabadságjogok, a törvényhozás polgári átalakításának, a népképviseleti rendszernek és

a választói jognak a követelésében. Határozottan sürgették a rendiség megszüntetését nemcsak a

törvényhozásban, hanem a helyi, községi és városi, főként pedig a megyei kormányzatban is, erélyesen síkra

szálltak a nemesi előjogok eltörléséért. De a centralisták közül a legkövetkezetesebbek sem képzelték el a

választójog cenzus nélküli megadását. Eötvös József is azt hangoztatta, hogy a képviseleti rendszer, a modern

„országlási tudomány” legnagyobb vívmánya, de kiterjesztésének van határa, s a határt úgy kell megszabni,

hogy a társadalomban zavar ne támadjon, meg kell akadályozni, hogy a „közállomány vezérlete értelmetlen

tömegekre bízassék”.

Amikor 1848-ban a népképviseleti rendszer és a választói jog a politikai gyakorlat kérdésévé vált, a centralisták

változatlanul kitartottak a cenzus alkalmazása mellett, bár elképzeléseik szerint a választójog megadásában

messzebb is el lehetett volna menni, mint az új törvény, az 1848: V. tc. tette.

1848-ban Jókai és Táncsics személyében akadt pártolója a cenzus nélküli választójognak is. Táncsics például

így fogalmaz ismert alkotmánytervezetében: „Az országgyűlési követet minden önálló lakos vagy polgár

közvetlenül választja, s mindenki választathatik, semmi más meghatározott képesség nincs, csupán a

közbirodalom teszi a képességet.”

Az 1848: V. tc. a feudális világból átmentette az új viszonyok közé a nemesség választójogát, eltekintett a

cenzus reájuk való alkalmazásától, s mintegy kiegészítette a régi választók táborát az új jogosultakkal. Igaz, az

új jogosultak száma több, mint háromszorosa lett a régieknek, azaz a meglevő 200 000-hez több, mint 600 000

új szavazó társult, akik korábban nem vehettek reszt a törvényhozásban.

Nagy hátránya volt a magyar parlamentáris rendszernek is, hogy a törvényhozás kétkamarás maradt. A felsőház

összetételét nem befolyásolták a választások, de a felsőháznak nagy súlya maradt a törvényhozásban 1848-ban

is, s szinte az egész polgári korszakban, a felszabadulásig.


Az 1848-as választójogi törvényt a kiegyezés utáni viszonyok közé az 1874: XXXIII. tc. emelte át. E törvény

nem volt más, mint a 48-as törvény által a birtok, jövedelem és foglalkozás cenzusára alapított választó jognak

adócenzusos választójoggá való átalakítása, ami azt jelentette: mindazokat, akiknek bármi okból adóhátralékuk

volt, kizárta a választójogból.

Az 1918-as polgári demokratikus forradalom győzelme után vezették be Magyarországon először a valóban

általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot.

A választójog az ellenforradalmi korszakban

Az ellenforradalmi államhatalom 25 éves fennállása idején összesen négy választói jogszabályt alkotott. Ebből

kettő, az 1919-es és 1922-es nem törvény volt, hanem kormány –, illetve miniszterelnöki rendelet. Az

ellenforradalom a „finomabb”, „törvényes”-nek tűnő, alkotmányos módszerek alkalmazásával is igyekezett – az

antant, általában a külföld számára is – bizonyítani, hogy hatalomra jutása a parlamenti játékszabályok

betartásával történik. Két törvényalkotás is jelzi ezt: az 1925: XXVI. tc. a választói jogról, s 1926-ban a felsőház

visszaállítása.

Az 1925. évi törvény indoklása – többek között – elmondja, hogy miként 1848 a polgárságot óhajtotta beemelni

az alkotmány sáncaiba, úgy most, 1925-ben „az általános választói jogot kívánja kódexünkbe iktatni az ipari és

mezőgazdasági munkásság nagy tömegeinek bevonásával”. Nagy hiba volt – szól tovább az indoklás –‚ hogy a

48 óta eltelt hét évtizedben nem történt ilyen irányú jogkiterjesztés, pedig „társadalmi viszonyaink és állami

rendünk sok megrázkódtatástól mentesek maradtak volna, ha időnként teszünk egy-egy megfontolt lépést a

választói jog kiterjesztése terén”. Valójában az 1922. évi rendelet és az 1925. évi törvény a korlátozásokat oly

mértékben emelte, hogy az általános választójog fogalmától teljesen eltávolodott.

Az utolsó polgári választójogi tör vényt 1938-ban alkották a polgári korszakban. Ez a törvény végre feladta a

nyílt szavazás megszégyenítő formáját.*

Választók, választhatóság, szavazás

1848. évi V. tc.

Választójogosultság

Nemesek és városi polgárok, akik már korábban választójoggal rendelkeztek; atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt

nem álló, 20. életévüket betöltött magyar állampolgárok, ha a városokban 300 ezüst ft. értékű ház v. föld, a

községekben negyed jobbágytelek (6 hold) tulajdonosai; saját gyárral v. üzlettel v. legalább 1 segédet

foglalkoztató műhellyel rendelkezők, saját földből vagy tőkéből eredő legalább 100 forint évenkénti, állandó és

biztos jövedelmet kimutatni képesek; értelmiségiek. Nők nem rendelkeztek választójoggal.

Választhatóság

Választójog, 24. életév betöltése és magyarul tudás.

Szavazás módja

Nyilvános: az egyes törvényhatóságok döntése alapján titkos is lehetett.

Lebonyolítás rendje

Minden választókerület 1 képviselőt választott. Ajánlási rendszer: 1 választó ajánlására volt szükség. Szavazási

mód: ha legalább 10 választó szavazást kívánt, el kellett azt rendelni.

1874. évi XXXIII. tc.Választójogosultság

Atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt nem álló, 20. életévüket betöltött magyar állampolgárok, akik városokban

házadó alá eső legalább 3 lakrészes ház, v. olyan föld tulajdonosai, amelyre 16 frt tiszta jövedelem után róttak ki

adót, községekben pedig negyed úrbéri telek v. 105 frt évi jövedelem után adóznak; értelmiségiek. Nők nem

rendelkeztek választójoggal.

Választhatóság

Választójog és 24. életév betöltése.


Szavazás módja

Nyilvános, élőszóval.


1848: V. tc. szerint, de egy választó írásbeli ajánlása szükséges.

5985/1919 ME. sz. rendelet Választójogosultság

Férfiak: 24 éven felüliek; legalább 6 éve magyar állampolgárok; legalább fél év óta ugyanabban a községben

laknak. v. 24 éven aluliak, ha 1918. nov. 1. előtt 12 héten át a harctéren arcvonalbeli szolgálatot teljesítettek.

Nők: 24 éven felüliek; legalább 6 éve magyar állampolgárok, bármelyik hazai élő nyelven írnak-olvasnak,

legalább fél év óta ugyanabban a községben laknak.

Választhatóság


Szavazás módja

Titkos, községenként.


Minden választókerület 1 képviselőt választ; 1 jelöltet legalább 500 választónak írásban kell ajánlania.

2200/1922/ME rendelet Választójogosultság

Férfiak: 24 éven felüliek; 10 éve magyar állampolgárok; 2 év óta ugyanabban a községben laknak: az elemi

népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték. Korhatár nélkül, ha vitézségi érmük v. Károly-

csapatkeresztjük volt v. főiskolát végeztek.

Nők: 30 éven felüliek; 10 éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi népiskola

hatodik osztályát sikeresen elvégezték, v. elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték és legalább 3

gyermekük van, v. saját jövedelemmel vagy keresettel rendelkeznek és önálló háztartást vezetnek; korhatár

nélkül, ha főiskolát végeztek.

Választhatóság


Szavazás módja

Budapesten, a Budapest-környéki választókerületben és a törvényhatósági városokban titkosan, a többi

kerületben nyíltan.


Minden választókerület – kivéve Budapestet és környékét – 1 képviselőt választ.

1925. évi XXVI. tc.Választójogosultság

Férfiak: 24. életév betöltése, 10. éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi

népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték; egyetemi, főiskolai végzettségűek életkoruktól függetlenül.

Nők: 30. életév betöltése, 10 éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi népiskola

hatodik osztályát elvégezték; elemi népiskola negyedik osztályát elvégezték és 3 élő gyermekük van. Vagy saját

jövedelmükből v. keresetükből tartják el magukat; egyetemi, főiskolai végzettségűek, életkortól függetlenül.

Választhatóság



Szavazás módja

Lajstromos kerületekben titkos, egyéni kerületekben nyilvános.


Budapest, Budapest környéke, az egynél több képviselőt választó törvényhatósági jogú városok arányos

képviseleti rendszer szerint lajstromosan (46 képviselő), többi választó kerületben általános többségi elv szerint

egy-egy képviselő (199 képviselő); ajánlási rendszer: a választók 10%-a, 10 000 választón felül 1000 ajánló

írásbeli ajánlása.

1938: XIX. tc.Választójogosultság

(Férfiaknál és nőknél, lajstromos és egyéni kerületekben egyaránt): a 30. életév, lajstromos kerületekben

férfiaknál és középiskolát végzett nőknél a 26. életév betöltése (egyént kerületben mindkét csoportnál ezenfelül

még állandó foglalkozás is). 10 éves magyar állampolgárság, 6 évi egyhelybenlakás és az elemi iskola hatodik

osztályának elvégzése. Korhatár nélkül volt választójoguk a főiskolát végzett férfiaknak és nőknek. Iskolai

végzettség nélkül volt választójoguk az írni-olvasni tudó és családfenntartó férfiaknak, ha világháborús

jogcímük volt vagy ha önálló iparosok v. kereskedők v. megfelelő földbirtokon gazdálkodó földművesek voltak,

úgyszintén az írni-olvasni tudó legalább 3 gyermekes nőknek. Nőknél az alapfeltételek mellett további feltétel:

saját jövedelméből tartja el magát vagy a férjének választójoga van. A helybenlakás feltételét pótolja a

középiskolai végzettség és állandó lakás v. foglalkozás.

Választhatóság

Választójog, 30. életév betöltése és élethivatásszerű állandó foglalkozás.

Szavazás módja

Titkos.


Minden törvényhatóság 1–1 lajstromos kerület – kivétel Pest megye (4 lajstrom, Budapest 3 lajstrom – így

választottak 125 képviselőt; egyéni kerületek 1–1 képviselőt választottak, viszonylagos többséggel, de a leadott

szavazatok legalább 40%-ával: Így választottak 135 képviselőt; a választásokon csak az ajánlással rendelkezők

indulhattak. Érvényes ajánláshoz egyéni kerületekben 500, lajstromos kerületekben 1500 választó sajátkezű

aláírása volt szükséges; biztosíték: egyéni választókerületben 2000 P. lajstromosban két képviselőig 3000,

minden további után 500–500, de legfeljebb 5000 P biztosítékot kellett letenni.

Választási

év

Lakosság

száma

millióban

Választójog

osultak

száma

A tényleges

szavazásban

részt vevők

A

megválaszto

tt jelöltekre

esett

szavazatok

száma

ezrekben A népesség

%-ában ezrekben

A népesség

%-ában ezrekben

A népesség

%-ában

1848 11,2 800 7,1 – – – –

1869 13,2 922 6,8 – – – –

1874 13,5 846 5,5 – – – –

1881 13,7 821 6,0 – – – –

1884 14,3 842 5,9 – – – –


1887 14,6 847 5,8 – – – –

1892 15,3 870 5,7 – – – –

1896 15,9 890 5,6 424 2,0 260 1,6

1901 16,8 1025 6,1 501 3,0 205 1,8

1905 17,6 1057 6,0 492 2,8 317 1,8

1906 18,0 1085 6,2 355 2,0 519 1,2

1910 18,2 1162 6,4 670 3,7 402 2,2

1920 9,0 3133 39,7 2132 26,7 1302 16,3

1922 8,1 2382 29,8 1051 23,9 1089 13,7

1926 8,2 2229 26,6 1129 13,8 839 10,2

1931 8,1 2533 29,4 – – – –

1935 8,9 3003 33,8 1966 22,0 1326 14,9

1939 9,1 2760* 30,3* – – – –

1900** 20,9** – – – –

* Hivatalos adat

** Becslés

2. Képek


1. Orbók Kálmán: Kik beszéltek utoljára Petõfi Sándorral?

SZEMTANÚ

TEMESVÁRY Ferenc

Kik beszéltek utoljára Petőfi Sándorral?

A Magyar Televízió többrészes, Petőfi életét feldolgozó filmsorozata is hozzájárult annak az érdeklődésnek a

megnövekedéséhez, ami a magyar közönségben majd másfél évszázada megmutatkozik Petőfi halálának

körülményei iránt. Szerkesztőségünkhöz több „megoldási” javaslat is érkezett. Alább egy késői, eddig

ismeretlen szemtanú leírását tesszük közzé a még ezután is nyilvánvalóan sok kutatást, tisztázást igénylő

eseményről. (A szerk.)

Ha jól emlékszem, egyik napilapban olvastam volt egy kis közleményt, hogy Petőfi Sándornak az állítólag

feltalált porait 1902-ben Székelykeresztúron ünnepélyesen eltemették. Ugyancsak e közleményben volt említés

téve arról is, hogy a sebesült nagy költőt két huszár kísérte fel a fehéregyházi csatatérről Székelykeresztúrra.

Hogy e közlemény adatai mennyiben felelnek meg a tényeknek, azt nem tudom, de nem is kutatom, én kizárólag

csak a két huszárról kívánok némi felvilágosítást adni és pedig arról a két huszárról, akik Petőfit 1849. július 31-

én estve a fehéregyházi csatatérről – nem Székelykeresztúrra – hanem Héjjasfalvára vitték az öreg Cseh József

udvarába.

Miután alulírott e két huszár név szerint Hegyi Fodor János és Szali Gergely István mindkettő héjjasfalvi

(Nagyküküllő megye) magyar embert, személyesen ismertem s miután előbbi mint szomszédunkkal több ízben

volt alkalmam személyesen is beszélni, megkísérlem Fodor Jánosnak Petőfire vonatkozó elbeszélését a lehető

leghívebben leírni.

Az 1880-as években a székelykeresztúri unitárius gymnáziumban, mint kis deák olvastam egy kéziratot – valami

jegyzőkönyvféle lehetett – amelyben Petőfi Sándor halála és holttestének kutatása volt leírva. Ezen iratból

olvastam azt is, hogy Hegyi – helyesen Fodor – János és Szali Gergely István héjjasfalvi lakosok voltak azok a

huszárok, akik legutoljára látták Petőfit és ők beszéltek legutoljára a halhatatlan költővel. Határozottan nem

állítottam, de úgy emlékezem, hogy ezen kéziratot nekem Kozma László osztálytársam – Kozma Ferencz akkori

székelykeresztúri áll. tanító képezde igazgatójának a fia – mutatta meg.

Nagyon meglepett a kézirat tartalma, mert az abban említett, akkor még élő két ember falumbeli volt, s

mindkettőt személyesen is ismertem. Alig vártam a szünidőt, hogy hazamenjek és ezekkel az emberekkel

beszélhessek. Apámnak, ki kocsival jött utánam, még útközben elbeszéltem a dolgot s kértem, hogy hivassa át

Hegyi János bácsit s kérdezze meg tőle, hogy igaz-e az, amit ebből az iratból olvastam s hogy beszélje el nekünk

is ezt a dolgot. Apám örömmel tett eleget kérésemnek s hazaérve áthívatá az öreg Hegyi Fodor Jánost hozzánk,

aki a következőket beszélte el nekünk: „Én és Szali Gergely Pista együtt voltunk Fehéregyházánál a muszkák

elleni csatában, mint közhuszárok. Fehéregyházán belül a réten állottunk. A falu és a Küküllő között, Bem

kocsiját aznap többször is láttuk s láttuk azt is, hogy Petőfi a kocsiban ült. De hogy az őrnagy urat hol és mikép

sebesítették meg, azt nem láttuk, mert amikor a muszkák Segesvár felől az erdőből leereszkedtek; nekünk

kiadták a parancsot, hogy vissza kell menni Székelykeresztúrra, de nem Héjjasfalva elé az országúton, hanem a

Buni hídon át Sárdra és onnan Újszékhelyre, mert a kozákok a Héjjasfalvára vívó ország úton már erősen

közeledtek. Én Gergely Pistával a lovakat eleresztve behúzódtam a Küküllő partjára a füzesbe, s ott egy magas

part alatt megbújva bevártuk, amíg a muszkák elhúzódnak. Késő estve, mikor minden elcsendesedett,

búvóhelyünkről kijöttünk és hazafelé indultunk, hogy otthon szétnézzünk, s azután a csapat után menjünk.

Hazafelé a czapai báró (Szentkereszthy) rétjén jöttünk át, s ott az úttól nem messzire, egy szalmakazal tövében

fájdalmas nyöszörgést hallottunk. Odamentünk és láttuk, hogy Petőfi őrnagy úr fekszik ott véresen. Azt kérdezte

tőlünk... Hová mentek?... Héjjasfalvára mondtuk... Vigyetek magatokkal... Nem tudok járni ... Leszúrt a kutya

kozák... Én és Pista derékszíjjainkkal és szalma gúzzsal két karót összekötve arra szalmát tettünk s az őrnagy

urat ráfektetve elvittük Héjjasfalva végéig, ahol megpihentünk, mert a faluba bejönni nem mertünk, mivel

muszkák voltak a faluban. Itt azt kérdezte az őrnagy úr van-e magyar uraság a faluban?... Van több is, feleltük

mi... Vigyetek a legközelebbihez… Az épp itt van a falu végén, szóltunk a Cseh József úr udvar kapuja előtt

megállva. Akkor tegyetek le... Magam megyek be... Köszönöm... Isten áldjon... Jó fiúk... S azzal az őrnagy urat

a kapu előtt letettük. Be is akart menni az udvarba, de nem bírt járni a nagy vérveszteség miatt, mire én és Pista

bevittük őt Cseh József úr béres bírójának a lakásába és otthagytuk, mert féltünk, hogy a muszkák elfognak s

mert az őrnagy úr gyenge volt, hogy tovább nem bírta az urat. Mi be sem mehettünk a faluba, mert az tele volt


muszkával s az éj sötét leple alatt a falut megkerülve újból a Küküllő mellé húzódtunk a Lunkczán át s a gyulai

malomnál a vízen át Újszékhelyre mentünk. Hogy ezután mi történt az őrnagy úrral, azt nem tudom, de a

forradalom után hogy hazakerültem – mondta Hegyi Fodor János – hallottam, hogy a Cseh udvarban akkor az

uraságok nem voltak otthon. Az oláh béres bíró pedig, a mi eltávozásunk után a faluból hazatérve midőn

meglátta lakásában a magyar tisztet azon szavakkal, hogy „Pusztulj innen mert te is magyar kutya vagy” az

őrnagy urat kikergette a házból. Eddig tartott Hegyi Fodor János elbeszélése. Ezek voltak a halhatatlan nagy

költőnk utolsó szavai „Köszönöm... Isten áldjon jó fiúk”

Hogy ezután Petőfi hová lett azt nem tudja megmondani senki. Sokan mondták, hogy Petőfi a Cseh József

kertjében halt meg, azon éjjel, mikor a lelketlen oláh őt a házból kiűzte. Sokan állítják, hogy Székelykeresztúrra

vitték. Sőt arról is hallottam, hogy Hátszeg mellé Őraljaboldogfalvára került volna a gróf Kendeffy birtokára, s

ott volna eltemetve, de mindez csak feltevés. – Tény az, hegy Kozma Ferencz volt székelykeresztúri áll. tanító

képezdei igazgató, aki héjjasfalvi Cseh József földesúr unokájának a férje, hosszas kutatásokat folytatott ez

irányban, sőt ha jól tudom, Héjjasfalván a Cseh József-féle kertben ásatásokat is végeztetett – de amint

hallottam, a további kutatás pénz nemléte miatt abbamaradt, mert az akkori kultuszkormány nem sokat áldozott

ilyesmire. Kozma Ferencz saját költségén pedig nem tudta a költséges ásatásokat befejeztetni. Pedig kár volt,

mert köztudomású dolog, hogy Héjjasfalván igen sok 1848/49-es honvéd alussza őrök álmát közös sírokban –

amit igazol a faluvégen emelt emlékoszlop is –‚ amely pedig nem messzire van a Cseh József kertjétől.

De hogy Kozma Ferencz helyes úton indult kutatásaival igazolja az is, hogy a nagybeteg költő orvosi segély

nélkül végelgyengülésben nem is bírt volna ki egy 10-12 kilométeres utat Székelykeresztúrig. S így

valószínűnek látszik az, hogy koszorús költőnk hamvai Héjjasfalván a Cseh József kertjében porladoznak.

* Körösi Orbók Kálmán az erdélyi Héjjasfalva egykori földbirtokosa, aki barátja, a dévai Groza ügyvéd (később

államelnök) tanácsára, anyagi javainak hátrahagyásával 1922-ben Déváról – családjával – Magyarországra

költözött sok mindent írt, de íróvá soha sem lett. Munkáit megsemmisítette az idő, vagy a választott témák

érdektelensége. Petőfire vonatkozó néhány oldalas, saját kezűleg javított írása azonban fennmaradt (Magyar

Nemzeti Múzeum U. D. G. 1981/17.). Amikor ma ajánlom az olvasónak, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy

ne a formát, a megkeseredett ember kifejezéseit vegye bírálat alá, hanem azt a törekvést, amely az események

hű visszaadására irányult. (T. F.)

2. Képek


1. Történetírás és szociális érdeklõdés

GLATZ Ferenc

Történetírás és szociális érdeklődés

A magyar történetírás története tárháza a jelenéhez kötődő – és nagyon is közvetlenül kötődő – történetírói

munkásságoknak. Az, hogy állami, etnikai, nemzeti, társadalmi fejlődésünk féloldalasságait több századon át

cipeltük magunkkal feloldatlanul, a politikai gondolkodás figyelmét újra és újra a történelem felé fordította: író

és olvasója joggal érezte úgy, hogy a jelen konfliktusai a múltból értelmezhetőek, s joggal várta azt, hogy a

jelen–problémákra a múlttal foglalkozó tudomány, a történettudomány adjon meg– és feloldási iránymutatást.

Ez is magyarázza, hogy régi történetíróink műveit forgatva, mindegyre visszacsengenek azokban az aktuális

korkérdések hangjai. A reformkori nemzeti és polgári követelések hatására nyúl Horváth Mihály, Szalay László

a pór nép, a magyarság Kárpát-medencebeli elhelyezkedésének történetéhez, és ugyanígy példázzák a magyar

történetírás állandó jelenérzékenységét az osztályharc politikai rendszereket formáló erejének aktuális

kérdésállítását a középkori vagy 19. századi történelmünkben vizsgáló marxista Szabó Ervin tanulmányai a

századelőn, Molnár Erik könyvei a felszabadulás után...

A késői történész majd a magyarság történetének utóbbi hatodfél évtizednyi szakaszát áttekintve, nyugodtan

állíthatja, hogy újkori fejlődésünk folyamán a legteljesebb, a társadalom minden rétegét mozdító szociális

átrendezés ment végbe, sokszázados társadalmi osztályok, rétegek tűntek el a társadalmi–politikai–gazdasági

élet színteréről. A városi, falusi ember mindennapjait, érintkezési, viselkedési szokásait, normatíváit átgyúró

változások zajlottak le – mégpedig gyakran erős hangú politikai csaták közepette. Egy egész világ süllyedt el

egyazon generáció szeme láttára. – Mi az oka – teheti majd fel a kérdést napjaink történetének késői kutatója –,

hogy e nagy szociális átrendeződések korában a történetírás mégis kevés kíváncsiságot mutat a társadalmi

változásainkban munkáló, és ugyancsak több évszázadnyi távolságból örökölt feszültségek iránt. Megszakadt

volna talán a történettudomány jelenérzékenysége?

Az elmúlt évtized köröttünk végbemenő történései is újból rá kell hogy ébresszék napjaink társadalomtudósát –

fűzhető tovább a majdani visszatekintő kritikus eszmefuttatása –: világpolitikai szerepet játszó technikai,

katonai, gazdasági apparátusok sem csupán valami világot–rendező felsőbb elv szerint mozognak, hanem a

mögöttük álló, azokat létrehozó cselekvő gondolkodó emberek mozgatják azokat; létük, működésük végső soron

a társadalomtól, „az egyének társas együttélésének” formájától függ. Menynyire fedezhetőek fel e kortörténeti

alakulások visszhangjai történetírásunkban, mennyire készültünk fel ezen emberi, társadalmi tényező döntő

szerepének megmutatására a történelemben?

Történetírói termésünket e tekintetben nagyító alá helyezve, azt látjuk: igaz, történeti összefoglalásainkban,

egyes esetekben tankönyveinkben, ritkábban oktatási tematikánkban elnyerték helyüket a „társadalomtörténeti”

fejezetek, néhány intézményünk kutatási tervében megjelentek a „társadalmi szempontok”, de

történelemlátásunkban mindmáig háttérbe szorul az újkori történelem legkitapinthatóbb sajátossága,

különbözősége a korábbi évezredektől: a történelmi cselekvés szociális, tömeges szintű, társadalmias jellege.

Hosszú fejtegetéseket kíván majd a késői történésztől azon okok részletes megvilágítása: miért mutatott

történetírásunk mindig is kevesebb érzékenységet a szociális kérdések iránt, mint más, a magyarhoz hasonló

fejlettségi szintet mutató történetírások.

Egyik – talán éppen a döntő – okként jelöli meg majd valószínűleg azt a gyakran minden más érdeklődést

félretoló fogékonyságot, amely a nemzeti kérdés iránt mutatkozik napjainkig. A tudományosságunkat, szellemi

életünket önkritikusan vizsgáló kutatók előtt a jelenség már ma is ismert. A közgondolkodás, a társadalmi

érdeklődés feszülten figyel, ha a levéltári kutatásaiból a széles közönség elé lépést vállaló történész a történeti

Magyarország széteséséről, netán a hajdan a magyar államhoz tartozó területekről, szomszédos országokba

szakadt kisebbségekről ad elő, de lohad az érdeklődés, ha az előadás régmúlt korok termelési eljárásaiból, a régi

világ társadalmi életéből veszi témáját. Tudjuk ennek magyarázatát is: a magyar nemzeti fejlődés kétarcúsága –

egyrészt a nemzeti önállóságunkért folytatott harc a Habsburg–birodalmon belül, másrészt a 19. század

közepétől éleződő szembenállása az országhatáron belüli más nemzetekkel – szükségszerűen taszította a

társadalmi érdeklődés és történetírás középpontjába a nemzeti kérdést. S ne feledjük: e nemzeti konfliktusok

éppen azokban az időkben, a múlt század végétől tetőztek s követeltek maguknak elsőbbséget a

közgondolkodásban, a szellemi életben, amikor Európa más államaiban a politikai mozgalmak tömegessége, a

modern politikai intézményrendszerek, már nemcsak az uralkodó osztály, de a társadalom egészének figyelmét a

szociális problémákra fordítják. S azt se feledjük: a nemzeti kérdés iránti érzékenység újratöltődését „biztosítja"


napjainkig az a történelmi tény, hogy századunk térségeket, határokat átszabdaló, átrajzoló összeütközései –

mind az első, mind a második világháború nyomán – továbbra is ránkhagyták magyarok és nem magyarok

együttélésének állami-nemzeti gondját.

De ha látjuk e bizonyos mértékig kényszerpályán mozgást ránk kényszerítő tényezőket, miért nem igyekszünk

legalább figyelmeztetni a közgondolkodás féloldalasságának veszélyeire? –szegezhetjük immáron magunknak a

kérdést. A következő évtizedek kutatásai deríthetik csak fel erre a választ. A választ arra, vajon mennyiben függ

össze e „bizonytalanságunk” értelmiségünk feltöltődésének utóbbi évszázadbeli társadalmi–etnikai, vallási

sajátosságaival, és a polgári kor egész történetében magas színvonalú értelmiség szociális és nemzeti tudatbeli

zavaraival. Nemcsak arra kell még fényt deríteni, hogy a nemesi-dzsentri gondolkodási hagyomány mennyire

mutatott érzéketlenséget a „társadalmi”-val szemben, és az asszimiláns középosztály miért kíván mindenképpen

nemzeti buzgalmáról minél harsányabban bizonyságot tenni ; hanem annak elemzésére is vállalkozni kell majd:

vajon hogyan kényszeríti az „etnikai hovatartozás” boncolgatásának programjára az értelmiséget a kelet-európai

társadalmak zártsága; az, hogy a társadalom széles rétegei és a középosztály közötti mobilitás lehetősége újra és

újra leszűkül, s a középosztály a társadalom egészéhez – a szociális hiányában – az etnikai azonosságtudat

szálaival igyekszik hozzákötődni...

És ha tudományosságunk, valamint közgondolkodásunk mire-érzékenységének eredőit keressük majd, nem

állhatunk meg a polgári korszak ránkhagyományozódásainál. Hiszen már ma is látjuk, mennyire – tegyük hozzá:

szükségszerűen – optimisták voltunk, amikor azt hittük: a régi társadalmi struktúra összetörésével, modern

törvények, rendeletek (földreform, államosítás stb.) útján a társadalomban majd automatikusan végbemennek az

újat teremtő, s a régit megsemmisítő változások. Néhány évtized múltán nyilvánvalóan még világosabb lesz: a

gazdasági, politikai rendszerváltozások után még igen hosszú ideig vannak jelen, vagy termelődnek újjá olyan

társadalmi viselkedésformák, életfelfogások, amely felfogásokat szülő rétegek gazdaságilag–politikailag már

évtizedek óta megszűntek. S mi túlságosan is ráhagyva magunkat az automatizmusokra, nem ösztökéltük eléggé

a közgondolkodást, a humán-tudományokat a társadalomtörténeti, a szociális szempontok mélyebb

átgondolására.

Nem is olyan régen őszinte felindulással utasította volna vissza bármelyik történetíró a kritikust, ha az a

történészi munkássága és a jelen „aktuális" kérdésfeltevései között kapcsolódást mutatott volna ki. A mai

történetíró – eltávolodva e korábbi felfogástól – vallja, hogy tudományának haszna végső soron a korához szólás

igényében rejlik. Tudja: múltszemléletünk és jelenlátásunk között folytonos korreláció, közvetlen kapcsolat áll

fenn. A „szociális”, a „társadalmi” iránti érdeklődés növekedése a történelemszemléletben magával vonja a

jelenünkkel szemben támasztott igényeinkben az emberi, intézményes, tárgyi környezetünkkel való törődést, az

azokon formálni akarást, ha kell, változtatni akarást; közéleti demokratizmusra ösztönzést, a demokratizmussal

élni tudást, egy újfajta humánközpontúságot. Soha ki nem teljesedett hagyománya ez hazai

közgondolkodásunknak...

história 1981-02...created by xmlmind xsl-fo converter. história 1981-02 minden jog fenntartva....

Documents