KEVIN J. ANDERSON Star Wars

Az Erő bajnokai

STAR WARS: Champions of the Force by Kevin J. Anderson

a Bantam Spectra Book, 1994 Trademark and text © 1994 by Lucasfilm Ltd. & TM

All Rights Reserved. Used Under Authorization.

Cover art copyright © 1994 by Lucasfilm Ltd. Translation copyright © 1995 by Lucasfilm Ltd.

Fordította HOPPÁN ESZTER

ISBN 978 963 497 140 5

Hungarian edition Szukits Könyvkiadó, 2007

Lektor: Juhász Ferenc

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Első fejezet A Napzúzó úgy fúródott bele a Carida rendszerébe, mint orgyilkos tőr a mit sem sejtő áldozat

szívébe. Kyp Durron az irányítópult fölé görnyedt, és izzó tekintettel tartott célja felé. A szuperfegyver

erejével – valamint az Exar Kun jelenésétől elsajátított technikákkal – Kyp arra készült, hogy véget vessen minden fenyegetésnek, ami az Új Köztársaság ellen irányul.

Alig pár napja robbantotta atomjaira Daala admirálist és két csillagrombolóját a Katlan Ködben. A robbanás szélén elpottyantotta a Napzúzó egyik koporsó nagyságú üzenő-kapszuláját, hogy a galaxis tudja, ki győzedelmeskedett itt.

És most a Birodalom caridai katonai kiképzőközpontja ellen indult. A katonai bolygó nagyobbacska világ volt, erős gravitációval, hogy erősítse a leendő

rohamosztagosok izmait. A természetes vadságukban háborítatlan területek kitűnő gyakorlótérül szolgáltak: sarki jégpuszták, sűrű esőerdők, sziklás hegyvidékek, és forró, sivatagi katlanok mérges, soklábú hüllőkkel.

Carida mintha épp az ellentéte lett volna Kyp békés hazájának, a Deyernek, ahol valamikor a családjával élt tutajvárosokban a szelíd, terraformált tavakon – ez a béke azonban szertefoszlott, amikor Kyp szülei úgy döntöttek, hogy tiltakoznak az Alderaan elpusztítása miatt. Rohamosztagosok csaptak le a kis kolóniára, Kypet és szüleit a Kessel fűszerbányáiba hurcolták, míg Kyp bátyját, Zethet a rohamosztagosok kiképzőközpontjába vitték.

Most, ahogy a katonai bolygó körül keringett, Kyp arcán egy olyan ember feszült, kemény kifejezése ült, aki már megküzdött saját lelkiismerete perzselő tüzeivel. Árnyék borult a szemére. Nem hitte, hogy ennyi év után még életben találhatja a bátyját – de meg akarta tudni az igazságot.

És ha Zeth nincs itt, akkor neki elég ereje van arra, hogy akár az egész caridai naprendszert elpusztítsa.

Egy hete hagyta ott Luke Skywalkert a Yavin 4 Nagy Templomának tetején. Még ez előtt kilopta a Napzúzó tervezési paramétereit a naiv alkotó, Qwi Xux elméjéből. Aztán felrobbantott öt csillagot, hogy eleméssze Daala admirálist és két csillagrombolóját. Daala az utolsó pillanatban észbe kapott, és menekülni akart, de hiába. A robbanás lökéshullámainak ereje még a Napzúzó ablakait is elhomályosította, amikor a tűz megcsapta Daala zászlóshajóját, a Gorgont.

A félelmetes győzelem után Kyp megszállottsága, ha lehet, még fokozódott. Hiperpályán száguldott a Birodalom megsemmisítésére...

A caridai védelmi rendszer érzékelte a Napzúzót, amikor Kyp orbitális pályára lépett. Kyp úgy döntött, hogy gyorsan leadja ultimátumát, még mielőtt a birodalmiak valami ostobasággal próbálkoznának. Széles frekvenciatartományban sugározni kezdte az adást.

– Caridai katonai akadémia! – kezdte, és igyekezett minél mélyebb hangon beszélni. – Itt a Napzúzó pilótája beszél! –Elméjében annak a nagykövet-pojácának a neve után kutatott, aki diplomáciai incidenst robbantott ki a Coruscanton azzal, hogy Mon Mothma arcába loccsantotta az italát. – Furgan nagykövettel kívánok beszélni a megadásuk feltételeiről.

A bolygó nem felelt. Kyp a komrendszerre meredt, és várta, hogy valami hang törjön elő a hangszórókból.

Riadófények villantak fel a konzolon; a caridaiak vonósugárba próbálták fogni a Napzúzót, Kyp azonban jedi-gyorsasággal kezdett dolgozni a konzolon, és a pályáját véletlenszerűen, szaggatottan változtatta. A birodalmiak így nem foghatták be.

– Nem játszadozni jöttem – Kyp keze ökölbe szorult. Lecsapott a komegységre. – Carida, ha

nem válaszolnak tizenöt másodpercen belül, belelövök egy torpedót a napjukba. Azt hiszem, tudják, mire képes ez a fegyver. Megértették?

Hangosan számolni kezdett. – Egy... kettő... három... négy... – Tizenegynél tartott, amikor nyers hang dörrent a

komrendszerből. – Behatoló, leszállókoordinátákat közvetítünk. Pontosan tartsa be őket, különben elpusztítjuk.

Leszálláskor azonnal adja át a hajó irányítását a rohamosztagosoknak. – Úgy látom, nem értik, miről van szó – mondta Kyp nevetve. – Vagy most azonnal

beszélhetek Furgan nagykövettel, vagy az önök bolygórendszere lesz a galaxis legújabb fénypontja. Már felrobbantottam egy csillagködöt néhány birodalmi csillagrombolóért; azt hiszik, hogy nem pusztítanék el egy kisebb csillagot, hogy megszabaduljak egy rohamosztagosoktól hemzsegő bolygótól? Kapcsolják Furgant. Képpel együtt.

A holopanel felvillant, és Furgan széles, lapos arca jelent meg. A nagykövet félrelökte a kommunikációs tisztet. Kyp azonnal felismerte Furgant sűrű szemöldökéről és vastag, lilás ajkáról.

– Miért jöttél ide, lázadó? – kérdezte Furgan. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzhess.

Kyp forgatni kezdte a szemét; máris a türelme végén járt. – Idehallgasson, Furgan. Tudni akarom, hogy mi történt a bátyámmal, Zethtel. A Deyer bolygóról sorozták be úgy tíz éve, és ide hozták. Ha erről mindent elmond nekem, talán tárgyalhatunk.

Furgan sűrű szemöldökráncolással meredt rá. – A Birodalom nem tárgyal terroristákkal. – Nincs más választása. Furgan tétovázott, végül beadta a derekát. – Bele fog telni egy kis időbe, amíg megtalálunk egy ilyen régi információt. Maradj orbitális

pályán; megnézzük. – Egy órájuk van – jelentette ki Kyp, és bontott. A Caridán, a birodalmi kiképzőbolygó központi erődjében Furgan nagykövet a

kommunikációs tisztre meredt. – Nézzen utána annak, ami a fiú mondott, Dauren hadnagy. Tudni akarom, mire képes ez a

fegyver. Egy rohamosztagos hadnagy masírozott be, olyan precíz menetlépésekkel, hogy Furgan

beleborzongott a csodálatba. – Jelentést – mondta a kapitánynak. A sisakhangszóró felerősítette a rohamosztagos hangját. – Ardax ezredes jelenti, hogy támadócsapata indulásra kész az Anoth bolygó felé – mondta. –

Nyolc MT-AT járművünk van a Vendetta naszádba behajózva, egy teljes fegyveres csapattal együtt.

Furgan kopogni kezdett a sima konzollapon. – Talán túlzott erőbedobásnak tűnik mindez egy kisgyerek elrablásához, és egyetlen asszony

legyőzéséhez, aki vigyáz rá. De ez a gyermek Jedi, és nem szabad alábecsülnünk azt a védelmet, amit a lázadók felépíthettek. Mondja meg Ardax ezredesnek, hogy készüljenek fel az azonnali indulásra. Nekem most egy apróbb kellemetlenséget kell elintéznem itt, aztán mehetünk a Császár ifjú, képlékeny utódjáért.

A rohamosztagos tisztelgett, aztán sarkon fordult és kiment.

– Nagykövet úr – mondta a kommunikációs tiszt a kijelzőket figyelve – kémhálózatunk jelentései szerint a Lázadók elloptak egy Napzúzó nevű birodalmi fegyvert, ami állítólag képes beindítani egy csillag robbanását. A Katlan Ködben pedig rejtélyes, többszörös szupernova-robbanás történt alig egy hete; épp ahogy a behatoló állította.

Furgan beleborzongott a várakozásba; gyanúja beigazolódott. Ha meg tudja szerezni a Napzúzót és a Jedi-gyermeket is, akkor nagyobb hatalom lesz a kezében, mint a Magrendszer bármelyik handabandázó hadurának! A Caridából talán egy virágzó, új Birodalom központja lehet – Furgan régens uralma alatt.

– Míg a Napzúzó pilótája ránk vár a bátyjával kapcsolatos hírek miatt – mondta Furgan –, addig teljes körű támadást indítunk a hajója ellen. Nem szalaszthatunk el egy ilyen lehetőséget.

Kyp a Napzúzó kronométerére nézett. Minden perccel egyre dühösebb lett. Ha nem Zethről

lett volna szó, már rég belelőtte volna az egyik rezonanciatorpedóját a Carida napjába, aztán kényelmesen hátradőlve nézte volna végig, ahogy a rendszer fehéren izzó szupernovává változik.

A caridai tiszt képe sercegve villant fel. – A Napzúzó pilótájának – mondta hidegen és hivatalosan. – Ön Kyp Durron, annak a

Zethnek az öccse, akit a Deyer telepesvilágán toboroztunk? – A tiszt vontatottan beszélt; minden egyes szótagot szükségtelen pontossággal hangsúlyozott ki.

– Már mondtam, hogy az vagyok. Mit tudtak meg? A tiszt képe mintha elhomályosult volna. – Sajnálatos módon a bátyja nem élte túl az alapkiképzést. A mi oktatási módszerünk nagyon

kemény, hogy a legjobbakon kívül mindenki mást elriasszon. Kypnek mintha zuhatag robaja zúgott volna a fülében. Számított erre a hírre, a bizonyosság

mégis kétségbeejtette. – És... milyen körülmények között halt meg? – Megnézem – mondta a tiszt. Kypnek jó sokáig kellett várnia. – Egy hegyi túlélőgyakorlaton

hirtelen hóviharba került a csapata. Úgy tűnik, hogy halálra fagyott. Utalás van arra, hogy hősi áldozatot hozott a többiek életben maradásáért. A pontos részletek megvannak egy állományban; áttöltöm, ha kívánja.

– Töltse – Kypnek kiszáradt a szája. – De mindent! – Eszébe jutott egy kép: két kisfiú dob apró nádtutajokat a vízre, és nézik, ahogy az áramlat a mocsarak felé sodorja őket; aztán felvillant előtte Zeth arca, amikor a rohamosztagosok elhurcolták.

– Egy pillanat – mondta a tiszt. Kyp a képernyőjén átfutó adatokat figyelte. Exar Kun jutott eszébe, a mester, akitől olyan

dolgokat tanult, amiket Luke Skywalker nem volt hajlandó megtanítani. Zeth halálának híre mintha elvágta volna a Kypet visszatartó utolsó szálat is. Most már semmi sem állíthatta meg.

Nem lesz irgalmas a gyilkos Caridával szemben. Ki fogja tépni ezt a birodalmi tüskét az Új Köztársaság oldalából, aztán lecsap a birodalmi hadurakra, akik a galaktikus mag körül gyűjtögetik erőiket.

Megvárta, amíg Zeth adatai teljesen átjönnek a Napzúzó memóriájába. Sokáig el fog tartani, amíg mindezt feldolgozza, amíg elképzeli a bátyja életének minden egyes részletét, azt az életet, amit együtt kellett volna élniük...

A bolygó vékony légkörrétegéből negyven TIE-vadász köteléke bukkant fel. Másik húsz közeledett a bolygó másik oldala felől, ollóba fogva a Napzúzót. Zeth adatállományának az áttöltése csak időnyerés volt, hogy lekössék a figyelmét, amíg a caridaiak előkészítik a támadást!

Kyp nem tudta, hogy nevessen vagy dühöngjön. Keserű mosoly villant fel az arcán, aztán

elenyészett. A TIE-vadászok vad tűzzel közeledtek, abban a hitben, hogy kárt tudnak tenni a hajóban. Kyp

érezte a becsapódó nyalábok tompa döndüléseit a Napzúzó oldalán, a quantumréteges, különleges páncél azonban még egy csillagromboló turbólézerének is ellenállt.

Az egyik TIE-pilóta felvette a kapcsolatot Kyppel. – Körül vagy véve. Nem menekülhetsz. – Sajnos éppen most fogytam ki a fehér zászlókból. – Szenzorai segítségével megkereste azt a

vadászt, amelyiktől az üzenet érkezett. Célra állította védekezőlézereit, és lövése átszakította a TIE lapos nappanelját. A vadászgép fehérnarancs tűzgömbbé robbant.

A többi TIE-vadász megtorló akcióba kezdett minden oldalról. Kyp sem tétlenkedett: öt újabb áldozatot választott ki. Hármat el is talált.

A Napzúzó különleges mozgékonysága lehetővé tette, hogy kitérjen fölfelé, amikor a megmaradt TIE-vadászok viszonozták a tüzet az első áldozatok terjedő tűzgolyói.

Kyp felnevetett, amikor két vadász véletlenül egymást találta el a kereszttűzben. A harag feltámadt és megerősödött benne, növelte erőtartalékait. Már így is több

figyelmeztetést adott, mint amennyit a caridaiak megérdemeltek. Megtette ultimátumát, Furgan pedig támadóhajókat küldött.

– Ez volt az utolsó hiba, amit elkövettél – mondta. A TIE-vadászok tovább lövöldöztek, de többször tévesztettek célt, mint ahányszor nem. Lézernyalábok pattantak le ártalmatlanul a Napzúzó burkolatáról. Mintha a pilóták nem tudták volna, hogyan kell rendesen célozni és lőni. Nyilván minden idejüket szimulációs kamrákban töltötték, igazi űrharcban még sosem vettek részt. Kyp viszont az Erőre támaszkodott.

Újabb hajót robbantott szilánkokra, aztán úgy döntött, hogy nem pazarolja az idejét tovább erre a csetepatéra. Várta a nagyobb célpont. Két gyors TIE-elfogó vadász suhant utána, amikor elhagyta az orbitális pályát, és a rendszer szívében lévő csillag felé vette útját.

A vadászok legfeljebb annyi kárt tehettek a Napzúzóban, hogy kilövik a kis lézerlövegtornyokat. Daala erőinek egyszer már sikerült kárt tenniük a Napzúzó külső fegyverzetében, de az Új Köztársaság mérnökei kijavították a hibát.

Újabb sérült TIE-vadász robbant szét fehér lángfelhő közepette. Kyp átsuhant a törmelékein, egyenesen a nap felé. A megmaradt birodalmiak eszeveszett tüzeléssel a nyomába eredtek. Kyp azonban ügyet sem vetett rájuk.

Újra és újra Zeth képe jelent meg előtte. Elképzelte a bátyját, ahogy reménytelenül, fagyhalállal pusztul el egy olyan hadsereg gyakorlatán, melynek sosem akart a tagja lenni. Kyp csak úgy tudott megszabadulni ettől az emléktől, ha az egész bolygót tisztítótűzbe boríthatta, olyan tűzbe, amit csak a Napzúzó hozhat létre.

Aktiválta a rezonanciatorpedó kilövőrendszerét. A nagy energiájú lövedék ovális alakú plazmatöltet formájában fog elindulni a Napzúzó alján lévő toroid alakú generátorból.

Legutóbb Kyp egy köd óriáscsillagaiba lőtt torpedókat. A Carida napja jelentéktelen, sárga nap volt, a Napzúzó azonban itt is képes volt megindítani a magban a láncreakciót...

Ahogy Kyp az izzó, sárga gömb felé közeledett, fényes napkitörések emelkedtek a felszín fölé. A fortyogó magma meleg gázcsomókat emelt fel, amelyek kihűlve visszahulltak a kavargó, izzó mélységbe. Sötét napfoltok éktelenkedtek himlőhelyként a nap arcán. Kyp az egyik ilyen foltot célkörnek szemelte ki.

Betöltötte a rezonanciatorpedót, és még egyszer hátrapillantott. TIE-üldözői leszakadtak, mert nem akartak a ragyogó nap közelébe merészkedni.

Figyelmeztető lámpák villogtak a konzolon, de Kyp ügyet sem vetett rájuk. Amikor az

irányítórendszer fénye zöldre váltott, lenyomta a kilövőgombokat; izzó, kékeszöld ellipszoid röppent bele a Carida napjába. Célkereső mechanizmusaival a lövedék magától megtalálja a magot, és visszafordíthatatlanul instabillá teszi.

Kyp hátradőlt a kényelmes pilótaülésben, és megkönnyebbülten, elszántan felsóhajtott. Átlépett azon a ponton, ahonnan már nem fordulhat vissza.

Ujjongania kellett volna, hisz tudta, hogy csak egy kis idő kérdése, és a katonai akadémia nincs többé. De még ez a tudat sem tudta elmosni azt a fájdalmat, amit a bátyja elvesztése fölött érzett.

Riadószirénák vijjogtak fel a főerődben. Rohamosztagosok indultak futólépésben a stratégiai pontok felé, ahogy beléjük sulykolták; valójában azonban fogalmuk sem volt róla, mit kéne tenniük.

Furgan arcán komikus döbbenet tükröződött. A szeme úgy kidülledt, mintha ki akarna ugrani a helyéből. Kínlódva kereste a szavakat.

– De hát hogyan hibázhatta el az összes TIE-vadász? – Nem hibázták el, uram – mondta Dauren kommunikációs tiszt. – A Napzúzónak, úgy tűnik,

áthatolhatatlan páncélzata van, amilyennel még sosem találkoztunk. – Kyp Durron elérte a napunkat. Bár az érzékelőinket zavarják a heves napkitörések, úgy

tűnik, hogy valamiféle nagy energiájú lövedéket bocsátott ki – A tiszt nyelt egyet. – Azt hiszem, mindnyájan tudjuk, hogy ez mit jelent, uram.

– Már ha valós a veszély – mondta Furgan. – Uram... – kínlódott Dauren. – Fel kell tételeznünk, hogy valós. Az Új Köztársaságot

hangsúlyozottan nyugtalanította, hogy egy ilyen fegyver birtokában vannak. A Katlan Köd csillagai is felrobbantak.

Kyp Durron hangja reccsent fel az interkomban. – Carida, én figyelmeztettem önöket, mégis be akartak csapni. Most egyék meg, amit főztek.

Számításaim szerint a napjuk magja két óra múlva éri el a kritikus állapotot. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ennyi idejük van arra, hogy kiürítsék a bolygót.

Furgan ököllel az asztalra csapott. – Uram – mondta Dauren –, mit fogunk tenni? Megszervezzem az evakuációt? Furgan megpöccintett egy kapcsolót, és összeköttetést teremtett a lenti hangárral. – Ardax ezredes, azonnal gyűjtse össze az erőit. Szálljanak be a Vendettába. Az anothi

támadócsapat egy órán belül indul, velem együtt. – Igenis, uram – hallatszott a válasz. Furgan a kommunikációs tiszthez fordult. – Biztos benne, hogy a fiú bátyja halott? Semmit sem játszhatunk ki ellene? Dauren pislogott. – Nem tudom, uram. Ön azt mondta nekem, hogy tartsam föl, ezért kitaláltam egy történetet,

és elküldtem egy hamis állományt. Akarja, hogy tényleg utánanézzek? – Hát persze, hogy akarom! – üvöltötte Furgan. – Ha a bátyját túsznak használhatjuk, talán

rákényszeríthetjük a kölyköt, hogy semlegesítse a Napzúzó hatását. – Azonnal, uram – mondta Dauren, és bőszen csapkodni kezdte a billentyűzetet. Furgan hat kiképzőparancsnoka masírozott be a terembe, és tisztelegtek. Furgan, aki

alacsonyabb volt, mint a parancsnokai, összefonta a kezét a háta mögött, és kidüllesztette a mellkasát, úgy kezdett beszélni.

– Vegyék számba a Carida összes üzemképes hajóját. Mindet. Le kell tölteni az adatmagot minden számítógépről, és el kell szállítani a lehető legtöbb embert. Kétlem, hogy sikerülne az

összeset elvinni, ezért rang szerint szelektáljanak. – Harc nélkül hagyjuk el a Caridát? – kérdezte az egyik tábornok. Furgan tajtékozva ordított rá: – Felrobban a nap, tábornok! Hogy akar ez ellen harcolni? – Rang szerint evakuálunk? – pillantott fel Dauren. – De én csak hadnagy vagyok, uram! Furgan vészjósló arccal meredt Daurenre, aki visszagörnyedt a konzolja fölé. – Legalább így jobban érdekelt abban, hogy megtalálja a kölyök bátyját, és hatástalanítsa a

torpedót! Félig polarizált ablakain át Kyp látta, hogyan kanyarodnak vissza a TIE-vadászok a Carida

felé. Elégedetten elmosolyodott. Jó lesz majd nézni a Carida fejvesztett nyüzsgését, ahogy próbálnak minden értékeset elcipelni az egész bolygóról.

A következő húsz percben a főerődből kisorjázó hajókat nézte: kis vadászok, nagy személyszállítók, Csillagmunkás bárkák és veszedelmes külsejű csatahajók.

Kyp dühös volt magára, amiért megengedte a birodalmiaknak, hogy ennyi értékes fegyverzetet megmentsenek. Biztos volt benne, hogy ezeket a fegyvereket végül az Új Köztársaság ellen vetik majd be; de most jobban lekötötte a naprendszer elpusztításának öröme.

– Nem menekülhettek – suttogta. – Néhányan talán eliszkolhattok, de mind nem. – A kronométerre pillantott. Most, hogy a nap már itt-ott pulzálni kezdett instabilitásában, Kyp már jobban fel tudta becsülni, mennyi idő múlva lesz a robbanás. A caridaiaknak még huszonhét percük van az első lökéshullámig.

A hajók áradata lassan elapadt, csak néhány ócskavas külsejű bárka küzdötte magát fölfelé a gravitációs kútban. A Carida hajóállománya nem tűnt túl bőségesnek; a felszerelés javát valószínűleg már elvitte Thrawn főadmirális vagy valami másik birodalmi hadúr.

A holopanel felvillant, és a kommunikációs tiszt képe jelent meg. – A Napzúzó pilótájának! Dauren hadnagy hívja Kyp Durront! Sürgős üzenet! Kyp jól el tudta képzelni, milyen sürgős lehet annak, aki még mindig a Caridán van. Jó lassan

válaszolt, csak hogy idegesítse a tisztet. – Igen, mi az? – Kyp Durron, megtaláltuk az ön bátyját, Zethet. Kyp úgy érezte, mintha valaki fénykardot döfne a szívébe. – Micsoda? Hisz azt mondta, meghalt. – Alapos ellenőrzést végeztünk, és végül is megtaláltuk. Itt állomásozik a főerődben, és még

nem talált hajót. Idehívtam a konzolhoz. Hamarosan megérkezik. – Ez hogy lehet? – kérdezte Kyp. – Azt mondta, hogy egy gyakorlaton odaveszett! Itt van az

állomány, amit átküldött. – Az hamis információ volt – mondta Dauren hadnagy tompán. Kyp szorosan összezárta a szemét, mert könnyek kezdték elhomályosítani a látását; a hirtelen

örömtől, hogy Zeth mégis életben van, és a hirtelen dühtől, hogy elkövette a legalapvetőbb hibát – elhitte, amit a birodalmiak mondtak.

A kronométerre pillantott. Huszonegy perc a robbanásig. Kyp az irányítópultra csapott, és úgy süvített vissza a bolygó felé, mint a kilőtt lézersugár. Kételkedett benne, hogy lesz elég ideje megmenteni a bátyját, de meg kellett próbálnia.

A kérlelhetetlenül ketyegő időkijelzőre nézett. Égni kezdett a szeme, és görcsbe rándult, valahányszor váltott a szám.

3Öt perc alatt ért vissza a Caridához. Szűk körben kezdett keringeni a bolygó körül, és

áthaladt a nappal-éjszaka vonal felett. Egy erődcsoportot vett célba, amit a kiképzőközpontnak vélt.

Dauren hadnagy megint megjelent a kis holoernyőn, és egy fehér páncélos rohamosztagost taszigált be maga elé.

– Kyp Durron! Kérem, válaszoljon! – Itt vagyok – mondta Kyp. – Megyek érted! A tiszt a rohamosztagoshoz fordult. – Huszonegy-tizenkettes, vegye le a sisakját. A rohamosztagos tétován hámozta le magáról a sisakot, mintha már régen nem csinálta volna.

Pislogva állt a szűretlen fényben, mint aki már ritkán látja a világot a saját szemével. Kyp elé szívszaggató látvány tárult: az arc, amit látott, a saját tükörképére emlékeztette.

– Mondja a nevét – szólt Dauren. A rohamosztagos zavartan pislogott. Kyp arra gondolt, hogy talán elkábították valamivel. – Huszonegy-tizenkettő. – Nem a szolgálati számát kértem, hanem a nevét! A fiatal katona gondolkodóba esett, mintha rozsdás, rég nem használt emlékeken ásná

keresztül magát. Végül megszólalt, de inkább kérdően, mint kijelentve. – Zeth? Zeth Dur... Durron... Kypnek azonban nem volt szüksége rá, hogy a bátyja kimondja a nevet. Emlékezett a

napbarnított, sovány fiúra, aki a Deyer tavaiban úszkált, aki kis kézihálóval fogta a halat. – Zeth – suttogta. – Jövök. A tiszt integetni kezdett. – Nem érsz ide időben. Állítsd meg a Napzúzó torpedót. Fordítsd vissza a láncreakciót. Ez az

egyetlen reményed. – Nem tudom megállítani! – felelte Kyp. – Semmi sem tudja megállítani. Dauren felordított: – Akkor mind meghalunk! – Akkor mind meghaltok – szólt Kyp. – Mind meg is érdemeltétek, Zeth kivételével. Megyek

érte. Fergetegként szelte át a Carida magaslégkörét. Forró levegő gyöngyözött fel a szuperfegyver

oldalán. Hangrobbanások dördültek mögötte. A bolygófelszín gyomorszorító sebességgel közeledett. Kyp sziklás, szurdokos, repedezett

puszta felett suhant el. A lapos sivatagban geometrikus alakzatokat látott, birodalmi mérnökök által épített szabályos utakat.

A Napzúzó meteorként süvített át néhány bunker és fémkunyhó fölött. Elszigetelt rohamosztagosok gyakorlatoztak itt zavartalanul, mit sem sejtve arról, hogy a napjuk hamarosan felrobban.

A kronométer még hét percet jelzett. Kyp lekérte a célzóképernyőt, és megkereste a főerődöt. A levegő ide-oda lökdöste a hajót,

heves szelek fújtak, de Kyp nem törődött vele. A lángra lobbanó atmoszféra cseppjei leperegtek a quantumpáncélról.

– Adják meg a pontos helyzetüket – mondta Kyp. A kommunikációs tiszt sírva fakadt. – Tudom, hogy a főerődben vannak! – ordította Kyp. – De pontosan hol? – A legdélebbi torony felső szintjén – felelte Zeth precízen, katonásan. Visszazökkent a

rohamosztagos stílusba.

Kyp látta a katonai akadémia fűrészes tornyait. A szkennerek kinagyították az erőd képét, és kijelölték a Zeth által mondott tornyot.

Még öt perc volt hátra. – Zeth, készülj, jövök! – Mind a kettőnkért! – mondta Dauren. Kyp megrándult. Legszívesebben otthagyta volna a tisztet, aki becsapta, aki kétségbeesésbe

taszította, és aki miatt végül is elpusztítja a Caridát. A legszívesebben hagyta volna, hogy a hadnagy porrá égjen a naptűzben – de talán még a segítségükre lehet.

– Menjetek ki valami nyílt térre. Egy perc múlva ott leszek. A tetőre nem juttok fel időben, ezért azt lerobbantom.

Dauren bólintott. Zeth végül úrrá lett zavarán, és megszólalt: – Kyp? Az öcsém? Kyp, te vagy az? A Napzúzó elhúzott a csipkés tornyok felett. Az udvaron több száz alacsonyabb rangú katona

próbálkozott kis siklókkal elmenekülni, de hiperhajtómű híján úgysem juthattak messzire. – Kapcsolja le a védelmi rendszert! – ordította Kyp a tisztnek. Időt vesztett azzal, hogy a

külső lézereket lődözte. Kettő felrobbant, de a harmadik, egy hatalmas ágyú, éppen eltalálta a Napzúzót.

A szuperfegyver irányíthatatlanul pörögni kezdett, és nekivágódott az egyik toronynak. Kypnek sikerült úrrá lennie a helyzeten, és felrántotta a gépet. Nem volt ideje dühöngeni. El kellett jutnia a toronyhoz.

A kronométer négy percről háromra váltott. – Fedezékbe! – ordította. – Lelövöm a tetőt. Célzott és lőtt – de HIBA üzenetet kapott. A lézerlöveg megsérült az ütközésnél. Kyp

elkáromkodta magát, és megfordult, hogy egy másik lézerrel próbálkozzon. A tető kisebb robbanással beolvadt. Szintetikus kődarabok és fémgerendák szilánkjai repültek

szerteszét. Kyp bekapcsolta a vonósugarát, hogy kiszippantsa a törmeléket, mielőtt a darabok lehullanának az alsóbb szintekre.

A tető helyén tátongó füstölgő lyuk fölé kormányozta a gépet. A szkennereket lefelé irányozta, és két embert látott kimenekülni az asztalok alól, ahol eddig megbújtak.

Két perc. Kyp föléjük lebegett. Ha lejjebb viszi a hajót, amazok elérik a zsiliplétrát, és bemászhatnak a

védett Napzúzóba. Kyp már be is programozta a menekülési útvonalat. Amikor ereszkedni kezdett feléjük, Dauren felállt, és hátulról tarkón vágta Zethet egy

fémdarabbal. Zeth térdre rogyott, megrázta a fejét, és reflexből előrántotta a pisztolyát. A tiszt a létra felé ugrott, de Kyp dühében feljebb emelte a hajót, hogy Dauren ne érje el.

A kommunikációs tiszt ugrott, hogy elkapja a létra végét, de csak a hajótestet tudta megérinteni. A quantumpáncél még mindig forró volt a légköri súrlódástól. Dauren felordított, amikor a burkolat megperzselte a kezét.

A tiszt visszaesett a földre, és amikor megfordult, Zeth lézerpisztolyával találta szembe magát. Zeth precíz rohamosztagos módjára célzott és lőtt. A kommunikációs tiszt mellkasában füstölgő lyuk keletkezett. Összerogyott a törmelék közt.

Egy perc. Kyp megint levitte a hajót, és leeresztette a létrát, de Zeth térdre esett. A tarkójáról vér

csorgott, rá a hófehér páncélra. Zeth nem bírt mozogni. Túlságosan megsérült. Kyp esze gyorsan járt; ráirányította a vonósugarat a bátyjára, és vontatni kezdte a Napzúzó

felé. Ez az. Kyp otthagyta az irányítópultot, és a zsiliphez ugrott. Ki kellett volna nyitnia a

zsilipet, lemásznia a létrán, és behúznia a testet. Az ajtónyitó szerkezet felé nyúlt... És ekkor a Carida napja felrobbant. A lökéshullám átdübörgött a légkörön, és azonnal felgyújtott mindent. Az egész erőd lángra

lobbant. A Napzúzó pörögve hánykolódott. Kyp nekiesett a fülke falának, az arca az ablakhoz lapult.

Látta Zeth szétporladó testének utóárnyékát, amikor a csillagenergia végigsöpört a Caridán. Kyp a pilótaszékbe küzdötte magát. Jedi-ösztönei munkáltak benne, amikor beindította a

hagyományos hajtóműveket. A szupernova első lökéshulláma az elsődleges sugárzás volt, a nagy energiájú részecskék kirepülése. De egy perc múlva már a keményebb sugárzás jön.

Amikor a második energiahurrikán elérte a Caridát, és felhasította a bolygót, a Napzúzó már a biztonságos sebességhatárt túlhaladva száguldott az előre beprogramozott útvonalon.

Kyp érezte, hogy a gyorsulás grimaszba gyűri az arcát. A szemei lecsukódtak, és dühös könnyek kúsztak lassan felfelé a halántékán.

A Napzúzó kirobbant a légkörből, és belépett a hiperűrbe. Amikor a csillagok csíkká húzódtak előtte, mögötte pedig a szupernova lángjai tomboltak, Kyp végre felordított kétségbeesésében.

Sikolyát elnyelte a hiperűr. Második fejezet Leia Organa Solo kibukkant a Millennium Falcon belsejéből a Yavin 4-en. A Nagy Massassi

Templom hatalmas épületére nézett. Hűvös volt a reggel a dzsungelholdon, a talajból felszálló pára fátyolként tapadt a fák

koronájára és a templom falára. Gyászfátyol, gondolta. Luke-ért. Már egy hét telt el azóta, hogy a Jedi Akadémia diákjai megtalálták Luke mozdulatlan testét a

templom tetején. Bevitték és mindent megtettek érte – de nem tudtak mit kezdeni vele. Az Új Köztársaság legjobb orvosai sem találtak fizikai sérülést. Mind egyetértettek abban, hogy Luke él, de teljes sztázisban van. Semmiféle tesztre vagy szondára nem reagált.

Leiának nem sok reménye volt rá, hogy tehet valamit, de legalább itt akart lenni a testvérével. Az ikrek zajosan trappoltak le a Falcon rámpáján, azon versenyezve, hogy melyikük tud

hangosabban dobogni. Han ment közöttük, a kezüket fogta. – Csendben legyetek –mondta nekik. – Megnézhetjük Luke bácsit? – kérdezte Jaina. – Igen – felelte Han. – De most beteg. Nem fog tudni beszélni veletek. – Meghalt? – kérdezte Jacen. – Nem! – felelte Leia élesen. – Gyertek. Menjünk be a templomba – Az ikrek letotyogtak a

rámpán. A csípős dzsungelszag eleven emlékeket ébresztett fel Leiában. Kidőlt fák, rothadó levelek, virágok szaga állt össze átható illattá. Annak idején Leia ajánlotta ezt a helyet az Akadémia számára, de neki még nem volt ideje eljönni ide – csak most, hogy a bátyja kómában fekszik.

– Nem lesz valami kellemes – motyogta Han. Leia megszorította a férje kezét. Han sokkal erősebben és hosszabban szorított vissza, mint Leia várta.

Köpenyes alakok jöttek ki a templomból, a hajnali árnyak közül. Leia tizenkettőnek számolta őket. A menet élén felismerte Cilghal, a kalamári nő lazacszín arcát. Leia maga látta meg a Jedi-képességet a halforma nagykövetben, és ő biztatta Cilghalt, hogy jöjjön el Luke iskolájába. Cilghalnak diplomáciai képessége révén a Jedi-mester bukása utáni szörnyű napokban is sikerült összetartania a tizenkét tanítványt.

Leia másokat is felismert a közeledők közül: Streent, egy idősebb férfit, akinek vad sörénye kimeredezett a Jedi-csuklya alól. Streen gázkereső volt a Bespinen, és hangokat hallott a fejében. Leia észrevette a magas termetű Kirana Tit is, a dathomiri boszorkányt. Kirana Ti előrelépett, és rámosolygott az ikrekre; neki is volt egy kislánya, aki csak egy évvel lehetett idősebb az ikreknél, de ő Kirana hazájában maradt.

Leia Tionne-t is felismerte, akinek hosszú, ezüstös haja a hátát verdeste. Tionne a Jedi-történelem lelkes kutatója volt, és nagyon szeretett volna maga is Jedivé válni.

Aztán ott volt a szikár Kam Solusar, a bukott Jedi, akit Luke hozott vissza a világos oldalra. Meg Dorsk 81, az áramvonalas, síkos bőrű idegen lény, aki többgenerációs klón volt, mert a társadalma úgy vélte, hogy már elérték a tökéletességet.

Leia a többieket nem ismerte, de tudta, hogy Luke szorgosan kereste a jelölteket. Még mindig ott zengett az a hívás a galaxisban, ami a tehetségeseket a Jedi-lovagok közé szólította.

Bár a mesterük most kómában hevert. Cilghal felemelte uszonykezét. – Örülünk, hogy el tudtál jönni, Leia. – Cilghal nagykövet – bólintott Leia. – Van valami változás a bátyám állapotában? – Nehéz

léptekkel indultak vissza a templom felé. Leia előre tudta a választ. – Nincs – rázta meg Cilghal a fejét. – De a te jelenléted talán hatni fog rá. Az ikrek megérezték a hangulat ünnepélyes szomorúságát; nem nevetgéltek, hanem a mohás

kőfalakat tanulmányozták. Beléptek a hangárba, és Cilghal a turbólifthez vezette Leiáékat. – Gyertek, Jacen, Jaina – fogta meg újra a gyerekek kezét Han. – Talán tudtok segíteni, hogy

Luke bácsi jobban legyen. – Hogyan? – kérdezte Jaina tágra nyílt, reménykedő szemmel. – Még nem tudom, kicsim – felelte Han. – Ha valami eszetekbe jut, szóljatok. A turbólift ajtaja bezárult, és emelkedni kezdtek a legfelső szint felé. Az ikrek hirtelen támadt

nyugtalansággal kapaszkodtak össze. Azóta féltek a turbólifttől, hogy egyszer levitte őket a Császárváros rothadó aljára. De már meg is érkeztek, és kiszálltak a nagy fogadóteremnél. Széles, sima, napfényben fürdő kőösvény vezetett egy magasabb pódiumhoz.

Leiának eszébe jutott, amikor ott állt ezen a pódiumon sok évvel ezelőtt, a Halálcsillag elpusztítása után, és kitüntetéseket adott át Hannak, Csubakkának, Luke-nak és a javini csata többi hősének. De most valami fojtogatta. Han felnyögött mellette. Olyan mély, gyászos hang volt ez, amit Leia még sosem hallott tőle.

A terem másik végében egy ravatalszerűségen ott feküdt Luke – mintha holttest hevert volna kiterítve a hatalmas, visszhangos csarnokban.

Leia szíve rémülten verdesett. Legszívesebben elfordult volna, hogy ne kelljen odanéznie – de a lábai csak vitték előre. Egyre gyorsabban ment, aztán futásnak eredt. Han felkapta az ikreket, úgy ment utána. Leia szemei vörösek voltak a visszafojtott könnyektől. Már az arcán érezte a nedvességet.

Luke békésen feküdt Jedi-köpenyébe burkolva. A haja meg volt fésülve, a kezei összetéve a mellkasán. A bőre szürkének, műanyagszerűnek tűnt.

– Ó, Luke – suttogta Leia. – Kár, hogy őt nem lehet csak úgy kiolvasztani – mondta Han –, ahogy engem Jabba

palotájában. Leia Luke felé nyújtotta a kezét. Az Erő segítségével próbált mélyebbre hatolni benne,

próbálta megérinteni a lelkét – de csak hideg űrt érzett, mintha maga Luke tűnt volna el. Nem halott. Leia mindig úgy érezte, hogy tudná, ha a testvére meghalna.

– Alszik? – kérdezte Jacen. – Igen... bizonyos értelemben – felelte Leia, mert nem tudott mást mondani. – És mikor ébred fel? – kérdezte Jaina. – Nem tudjuk – mondta Leia. – Nem tudjuk, hogyan ébresszük fel. – Talán meg kéne puszilni – Jaina felmászott, hogy csókot nyomjon nagybátyja mozdulatlan

szájára. Leia visszatartotta a lélegzetét. Egy valószínűtlen pillanatig lehetségesnek érezte, hogy a gyerek varázsa sikerüljön. De Luke nem mozdult.

– Hideg – motyogta Jaina. A kislány válla csalódottan csüggedt le, amikor a nagybátyja mégsem ébredt fel.

Han olyan erősen szorította Leia csuklóját, hogy szinte fájt, Leia mégsem akarta, hogy a férje elengedje a kezét.

– Napok óta semmi változás – szólalt meg mögöttük Cilghal. – Idehoztuk a fénykardját is. Ott találtuk meg mellette, a tetőn.

Cilghal tétován pillantott le Luke-ra. – Skywalker Mester azt mondta: nekem született képességem van rá, hogy gyógyítsak az

Erővel. Éppen elkezdett tanítani arra, hogyan fejlődjek tovább. Megpróbáltam mindent, amit tudok. Nem beteg. Nincs semmilyen testi baja. Úgy tűnik, mintha megdermedt volna az idő egy bizonyos pillanatában, mintha a lelke elment volna, a teste pedig várná vissza.

– Vagy – mondta Leia – arra vár, hogy mi segítsünk neki visszajönni. – Nem tudom – felelte Cilghal. – Egyikünk sem tudja... egyelőre. De talán együtt rá tudunk

jönni. – Nincs valami elképzelésetek arról, hogy valójában mi történt? – kérdezte Leia. – Nem

találtatok valami nyomot? Érezte, hogy Han megfeszül. Cilghal elfordította nagy, kalamári szemét, de Han komor

bizonyossággal mondta: – Kyp volt. Kyp tette. – Micsoda? – pördült feléje Leia. – Amikor utoljára beszéltem Luke-kal, azt mondta, hogy aggódik Kypért – nyelt szárazon

Han. – Azt mondta, hogy Kyp kapcsolatba került a sötét oldallal. Ellopta Mara Jade hajóját, és elment valahová. Azt hiszem, hogy Kyp visszajött ide, és kihívta Luke-ot.

– De miért? – kérdezte Leia. Cilghal úgy bólintott, mintha túl nehéznek érezné a fejét. – Megtaláltuk az ellopott hajót a templom előtt. Még most is itt van, tehát nem tudjuk, hogy

ment el megint... hacsak be nem vette magát a dzsungelbe. – Van erre esély? – kérdezte Leia. Cilghal megrázta a fejét. – Mi, Jedi-tanítványok, egyesítettük az erőnket, és keresni kezdtük. A Yavin 4-en nem

észleltük a jelenlétét. Valami másik hajón mehetett el. – De honnan szerezhetett másik hajót? – tette fel a kérdést Leia, ám hirtelen eszébe jutott,

hogy döbbent új köztársasági csillagászok azt a hihetetlen dolgot jelentették, miszerint a Katlan Ködben egy egész csillagcsoport robbant egyidőben szupernovává.

– Ki tudta volna hozni a Napzúzót a Yavin közepéből? – suttogta. Han csak pislogott. – Hogy lett volna erre képes? Cilghal lecsüggesztette a fejét. – Ha ez sikerült Kyp Durronnak, akkor még annál is erősebb, mint amennyire tartottunk tőle.

Nem csoda, hogy le tudta győzni Skywalker Mestert. Han megborzongott, mintha félne elfogadni azt, amiről tudta, hogy igaz. Leia érezte, hogyan

kavarognak benne az érzelmek. – Ha Kyp elszabadult a Napzúzóval, akkor utána kell mennem, és meg kell állítanom –

jelentette ki Han. Leia ránézett, és arra gondolt, hogy Han mindig szeretett fejest ugrani a veszélybe. – Megint hősiességi rohamod van? Miért éppen neked kell menned? – Én vagyok az egyetlen, akire talán hallgat – felelte Han. Luke halotti arcára nézett. Leia

látta, hogy remeg a szája. – Nézd, ha Kyp nem hallgat rám, akkor senki másra sem hallgat, és örökre elveszik. Ha olyan

erős, mint ahogy Cilghal gondolja, akkor az Új Köztársaság nem engedheti meg magának, hogy az ellensége legyen – mosolyodott el féloldalasan. – Amellett mindent én tanítottam meg neki a repülésről. Engem nem fog bántani.

Nyomott hangulatú volt az ebéd a Jedi-tanítványokkal. Han a Falcon ételszintetizálójával nehéz koréliai ételt csinált magának. Leia fűszeres, sült vulamander-csíkokat evett, Kirana Ti vadászzsákmányát. Az ikrek gyümölcsökkel és bogyókkal tömték tele magukat. Dorsk 81 kevéssé étvágygerjesztő külsejű, előfeldolgozott tápkockákat ebédelt.

Szó csak elvétve esett, akkor is inkább udvariasságból. Nem mertek beszélni arról, ami igazából foglalkoztatta őket, amíg Kam Solusar a maga reszelős hangján meg nem szólalt:

– Azt reméltük, hogy tud mondani nekünk valamit, Organa Solo miniszter. Adjon tanácsot, hogy mit tegyünk. Jedi-tanítványok vagyunk, és mester nélkül maradtunk. Már tanultunk egy keveset, de nem eleget ahhoz, hogy önállóan folytathassuk a tanulást.

Tionne szólt közbe: – Szerintem nem szabad olyannal próbálkoznunk, amit nem értünk. Hisz Gantorisszal is mi

lett! Elemésztette valami gonosz, amire készületlenül rátalált. És Kyp Durron? Mi van, ha tudtán kívül elcsábította a sötét oldal?

Az öreg Streen állt fel, és a fejét rázta. – Nem. Ő itt van. Nem halljátok a hangokat? – Amikor mindenki feléje fordult, Streen leült,

és felhúzta a vállait, mintha el akarna bújni a Jedi-köpeny mögé. Megköszörülte a torkát, csak aztán folytatta: – Én hallom őt. Suttog nekem. Mindig beszél hozzám. Nem tudok megszabadulni tőle.

Leiában hirtelen feltámadt a remény. – Luke? Luke beszél hozzád? – Nem! – pördült feléje Streen. – Nem őt hallom, hanem a Sötét Embert. Egy árnyékot...

beszélt Gantorishoz is... beszélt Kyp Durronhoz. Világít a fény, de az árnyék mindig suttog, beszél – Streen befogta a fülét, és a halántékára tapasztotta a kezét.

Ez nagyon veszélyes – mondta Kirana Ti, és felvonta a szemöldökét. – A Dathomiron láttam, mi történik, ha egy nagyobb csoport a sötét oldal áldozatául esik. A bolygómon a gonosz boszorkányok szörnyű dolgokat műveltek. A galaxist csak az mentette meg, hogy nem tudtak utazni az űrben. Ha sikerült volna rendszerről rendszerre elterjeszteniük sötét praktikáikat...

– Igen, mindnyájunknak abba kell hagyni a Jedi-gyakorlatokat – pislantott Dorsk 81 nagy, sárga szemével. – Eddig is kár volt csinálni.

Leia két kézzel csapott az asztalra. – Elég ebből a beszédből! – mondta. – Luke nem örülne, ha hallaná, hogy ilyeneket mondtok.

Ilyen hozzáállással sosem lesz belőletek Jedilovag. Leia valósággal dühöngött.

– Természetesen van kockázat. Kockázat mindig is lesz. Láttátok, hogy jár az, aki nem elég óvatos. De ez csak azt jelenti, hogy nektek viszont óvatosnak kell lennetek. Ne csábítson el benneteket a sötét oldal. Tanuljatok Gantoris áldozatából. Tanuljatok abból, hogyan csábult el Kyp Durron. Tanuljatok abból az áldozatból, amit a mesteretek tett, amikor megpróbált mindnyájatokat megvédeni.

Felállt, és egyenként végignézett a tanítványokon. Némelyik fészkelődött, mások állták a pillantását.

– Ti vagytok a Jedi-lovagok új nemzedéke – folytatta Leia. – Ez hatalmas teher, de viselnetek kell, mert az Új Köztársaságnak szüksége van rátok. A régi Jedik ezernyi generáción át védték a Köztársaságot. Ti hogy adhatjátok fel az első kihívásnál?

– Nektek kell az erő bajnokaivá lennetek, akár Jedi-mesterrel, akár anélkül. Tanuljatok úgy, ahogy Luke tanult: lépésről lépésre. Együtt kell dolgoznotok, fel kell fedeznetek azt, amit nem tudtok, és harcoljatok is, ha kell. De egyet nem tehettek: nem adhatjátok fel!

– Leiának igaza van – mondta Cilghal, őrjítően nyugodt hangján. – Ha mi megadjuk magunkat, akkor az Új Köztársaságnak eggyel kevesebb fegyvere lesz a galaxis gonosz erői ellen. Még ha néhányan elbukunk is, a többieknek sikerülni fog.

– Csináld vagy ne csináld – szólalt meg Kirana Ti, Tionne pedig befejezte a mondatot, amit Skywalker Mester oly gyakran ismételgetett: – De ne próbálkozz.

Leia dobogó szívvel, émelygő gyomorral ült le. Az ikrek meghökkenve bámulták anyjukat, Han pedig elismerően szorította meg asszonya kezét. Leia nagy levegőt vett, és kezdett ellazulni...

Ekkor hirtelen kínlódó halálsikoly rázta meg a lelkét. Mintha lavina indult volna meg az Erőben, ezernyi és ezernyi kiáltás halt el egy pillanat alatt. Az asztal körül ülő Jedi-tanítványok, akik szintén fogékonyak voltak az Erőre, a fülükhöz vagy a szívükhöz kaptak.

Streen felvonyított. – Túl sok, túl sok! Leia vére lángolva rohant az ereiben. Fájdalmas karmok téptek a gerincébe, marcangolták az

idegeit. A Jedi-ikrek sírva fakadtak. Han döbbenten rázta meg Leiát. – Mi az, Leia? Mi történt? – Ő semmit sem érzett. – Mi van? Leia a levegőt kapkodta. – Valami... nagy zavar... az Erőben. Valami szörnyűség történt. Leia hideg rémülettel gondolt hirtelen Kyp Durronra, aki a sötét oldal felé fordult, és a

kezében van a Napzúzó. – Valami szörnyűség – ismételte Leia, de nem tudott felelni Han kérdésére. Harmadik fejezet Az Erő áthatott mindent, láthatatlan szövetbe fogta az egész univerzumot, melynek szálai a

legkisebb élőlényt is összekötötték a legnagyobb csillaghalmazzal. Ez az egység sokkalta több volt, mint a részek összessége.

És ha egy ilyen szál elszakadt, az egész háló megrezdült. Akció és reakció... hatalmas lökéshullámok, amelyek eljutottak mindenkihez, aki megérezte őket.

Carida pusztulása átsüvöltött az Erőn, és egyre hevesebben verődött vissza az érzékeny elmékről. Roppant forgataggá nőtt, ami lecsapott...

És felébresztett. Luke Skywalkerbe fergeteges gyorsasággal és erővel tért vissza az érzékelés, megszabadítva

őt a fojtogató semmitől, ami magába zárta és megdermesztette. Utolsó kiáltása még ott csengett a fülében, most mégis furcsán zsibbadtnak érezte magát.

Az utolsó emléke az volt, hogy a sötét Erő kígyóforma csápjai köréje fonódnak. Exar Kun és Luke megtévedt tanítványa, Kyp Durron hívására a Szith erejének kígyói belemartak. Luke képtelen volt ellenállni az ő egyesített hatalmuknak. Próbálta használni a fénykardját, de ezzel sem ment semmire.

Luke feneketlen mélységbe zuhant, ami még a Bendő-halmaz fekete lyukainál is mélyebb volt. Nem tudta, mennyi időre veszítette el az erejét. Csak az ürességre, a hidegre emlékezett... amíg valami ki nem szabadította.

Most, ahogy az érzékek hirtelen zsivaja rárontott, beletelt egy kis időbe, amíg szét tudta válogatni őket, és értelmezni tudta a látványt: a nagy fogadóterem falait, a köveket, a hipnotikus mintában lerakott áttetsző lapokat, a hosszú ösvényt és az üres széksorokat, ahol valaha a Felkelők Szövetsége ünnepelte a Halálcsillag felett aratott győzelmet.

Luke-nak zsongott a feje; szédelgett. Nem tudta, miért érzi olyan testetlennek magát – aztán lepillantott, és meglátta maga alatt a saját, mozdulatlanul heverő testét, a csukott szemeket, a kifejezéstelen arcot.

A döbbenettől és a hitetlenkedéstől kissé elhomályosult a látása, de kényszerített magát, hogy megint koncentráljon a saját arcára. Látta az elhalványult forradásokat, ahol a wampa jéglény megsebesítette a Hothon. A testét még mindig a barna Jedi-köpeny borította, a keze keresztben volt a mellén. A fénykard ott volt a dereka mellett: néma plasztacél henger némi kristállyal és elektronikus alkatrésszel.

– Mi ez? – kérdezte fennhangon Luke. – Halló! A szavak végigvibráltak a fején, de a levegőben semmilyen hangot nem keltettek. Végül Luke önmagára nézett – önmaga tudatos részére –, és anyagtalan foltot látott, testének

mintegy szellemképét, mintha hologramot nézne. Szellemtestét is lebegő Jedi-köpeny borította, de a színei halványnak tűntek. Minden része kék derengéssel rajzolódott ki, ami mintha felszikrázott volna, amikor megmozdult.

Luke ekkor hirtelen rádöbbent, mi történt. Sokszor találkozott már Obi Van Kenobi és Yoda elmosódó szellemével, és Anakin Skywalkeréval is.

Akkor hát halott lenne? Ez nevetségesnek tűnt, hisz nem érezte halottnak magát – de nem volt viszonyítási alapja. Eszébe jutott, hogy Obi Van, Yoda és Anakin Skywalker teste is eltűnt a halálukkor: Obi Vanból és Yodából csak az üres köpeny maradt, Anakin Skywalkerből pedig Darth Vader páncélja.

Akkor az ő teste hogy maradhatott meg, miért fekszik ott az emelvényen? Talán mert még nem volt egészen Jedi-mester, nem hatotta át teljesen az Erő – vagy talán igazából nem is halott?

Luke zúgást hallott: megérkezett a turbólift. A zaj kísértetiesnek és természetellenesnek tűnt, mintha nem a fülével érzékelné.

A liftajtó kinyílt. Artu Detu gördült elő lassan, szinte áhítatosan. Az emelvény felé tartott. Luke derengő képe a fekvő test előtt állt. Örömmel figyelte a látogatására érkezett kis robotot. – Artu, örülök, hogy látlak! – mondta. Arra számított, hogy a robot izgatottan csipogni kezd,

Artu azonban semmi jelét sem adta annak, hogy hallaná vagy látná Luke-ot. – Artu! Artu Detu felgurult a rámpán Luke ravatalához. Halk, szomorú hangot adott ki, ami a

legmélyebb gyász kifejezése volt – ha ugyan a robotok éreznek ilyesmit. Luke-nak majd a szíve szakadt meg, hogy így látja kis barátját; Artu optikai receptora vörösről kékre váltott, aztán megint vörösre.

Luke rájött, hogy a robot a teste állapotát ellenőrzi. Kíváncsi volt rá, hogy Artu lát-e valami

változást most, hogy Luke szelleme kiszabadult, de a roboton semmi sem látszott. Luke megpróbált odamenni Artuhoz, hogy megérintse a kis hordótestet. Egy időbe beletelt,

mire rájött, hogyan tudja mozgatni „szellemlábait". Képmása szédítő simasággal siklott a padlón. De amikor meg akarta simogatni Artut, a keze nem ütközött anyagba.

Nem érezte a robot testét a bőrén, a padlót a talpa alatt. Megpróbált teljesen átsétálni a droidon, hogy valamiképp megzavarja Artu szenzorait, de a robot zavartalanul folytatta a vizsgálatokat.

Artu még egy szomorút csippantott, mintegy búcsúképpen, aztán lassan gurulni kezdett a turbólift felé.

– Várj, Artu! – kiáltotta Luke, bár nem nagyon reménykedett benne, hogy a robot meghallja. Hirtelen ötlete támadt: szellemkeze helyett inkább az Erőt fogja használni. Arra gondolt,

amikor Gantorisszal az Erő apró lökéseivel fémantennákat csörgettek meg Tibannopolis repülő romjain a Bespinen.

Luke a robot felé nyújtotta láthatatlan kezét, és megkopogtatta Artu fémtestét. Remélte, hogy a koppanás legalább ráébreszti a robotot, hogy valami nem stimmel. Minden testetlen erejét bevetette, de épp csak egy-egy alig hallható kis kopogást tudott előidézni.

Artu megállt, de amíg Luke egy újabb Erő-lökéshez gyűjtötte az energiát, a droid otthagyta a megmagyarázhatatlan neszt, és bement a turbóliftbe. Bentről Artu megint gazdája teste felé fordította optikai szenzorait, és elsippantotta magát, aztán a liftajtó bezárult. Luke hallotta a zúgást, ahogy a fülke megindul lefelé.

Luke egyes-egyedül állt a visszhangos, nagy fogadóteremben – felébredt, de anyagtalanul, erőtlenül. Valahogy meg kell oldania ezt a helyzetet.

A templom felső nyílásain át kitekintett a dzsungelhold éjszakájába, és azon tűnődött, hogyan menthetné meg magát.

Negyedik fejezet Csubakka türelmetlen vukiüvöltéssel sürgette fel a Különleges Erők utolsó tagjait is a

megmaradt csapatszállítókra. A többi szállítójármű egész nap föl-le ingázott a Coruscant és az orbitális űr között, teli fegyverekkel, felszereléssel és személyzettel az űrben már összegyűlt támadóerő számára. Az alaposan felfegyverzett csapat egy kísérőfregattból és négy koréliai korvettből állt – együtt elég tűzerőt képviseltek ahhoz, hogy elfoglalják a birodalmi agyközpontot, a Bendő Bázist, és hogy leküzdjék az ottrekedt tudósok mindenféle fegyveres ellenállását.

Az utolsó három késlekedő is felbaktatott a rámpán, könnyű páncélban, a vállán zsákkal. Csubakka végignézte, hogyan szíjazzák be magukat a katonák az ülésekbe, csak aztán nyomta be a rámpát behúzó gombot.

– A türelmetlenséged nem segít, Csubakka – mondta Szi Thripio. – A feszültség így is jelentős, és te csak tovább rontasz a helyzeten. Máris rossz érzéseim vannak ezzel a küldetéssel kapcsolatban.

Csubakka ügyet sem vetett a megjegyzésre, épp csak mordult egyet. Türelmetlenül felnyalábolta a robotot, és fémes csörrenéssel belepottyantotta az egyetlen üresen maradt ülésbe – ami szerencsétlen módon épp Csubakka mellett volt.

Thripio kötelességtudóan bekötötte magát. – Én mindent megteszek, ami tőlem telik, de tudod, ez nem a szakterületem. Csubakka belepréselte magát egy székbe, melynek tervezője, úgy látszik, nem gondolt vuki

méretű utasokra. Szőrös térde szinte a mellét verte, úgy össze volt szorítva. Szívesebben lett volna Hannal a Millennium Falconon, de Han és Leia Luke Skywalkert mentek meglátogatni, emellett Csubakka kötelességének érezte, hogy megmentse a Bendő Bázison maradt vuki foglyokat.

A csapat többi tagja fészkelődött, nézegetett, és magában ellenőrizte a csomaglistát. Page kommandója, ez az elsőrangú rohamosztag lesz majd az élen, mögöttük jelentős tűzerő. Crix Madine tábornok, a Különleges Hadműveletek Parancsnoka alapos stratégiai eligazítást tartott a Különleges Erők tagjainak a tervezett akcióról. A katonák jól képzettek és rátermettek voltak.

Csubakka már alig várta, hogy felszálljanak. Hosszú sóhaj szakadt fel gumiszerű ajkai közül, és nyugtalanul gondolt Hanra. De már nagyon régen várt a lehetőségre, hogy kiszabadíthassa a megkínzott vuki foglyokat.

Amikor őt, Hant és az ifjú Kyp Durront elfogta Daala admirális a Bendő Bázisnál, Csubakkát arra kényszerítették, hogy más rab vukikkal együtt dolgozzék a csillagrombolókon és magán a Bázison. A vukik több mint tíz éve sínylődtek rabságban, kemény munkában, és minden ellenállás kihunyt belőlük. Csubakkának forrni kezdett a vére, ha fajtársai tönkretett életére gondolt.

Nem is olyan régen – Thripio kétes tolmácsi képességei segítségével – Csubakka felszólalt az Új Köztársaság Tanácsában. Indítványozta, hogy foglalják el a Bázist, és szabadítsák ki a vuki foglyokat, egyúttal megakadályozva azt is, hogy az új találmányok tervei a birodalmiak kezébe kerüljenek. Mon Mothma támogatta a javaslatot, így a Tanács beleegyezett.

A csapatszállító támasztólábai gépies zümmögéssel visszahúzódtak a hajótestbe. A jármű egy rándulással felemelkedett repulzorain, és szállni kezdett a Császárváros csillogó metropolisza fölött.

Thripio beszélni kezdett magában, és Csubakka csak csodálkozni tudott azon, milyen kifinomult elektronikus agya lehet a robotnak, hogy állandóan tud magának találni valami panaszkodnivalót.

– Egyszerűen nem értem, hogy Leia gazda miért küldött el veled. Természetesen én bármiben örömmel szolgálom őt, de sokkal többet segíthettem volna, ha a gyerekekre vigyázok, amíg ő meglátogatja Luke gazdát a Yavin 4-en. Igazán jól tudok bánni az ikrekkel, nem?

Csubakka morrantott valamit. Thripio zavartalanul folytatta. – Az igaz, hogy elvesztettük őket a Kihalt Állatfajok Holografikus Állatkertjében, de ez csak

egyszeri eset volt, és végül minden jóra fordult. – Megcsóválta aranyszín fejét. Ahogy a gyorsulás fokozódott, Csubakka lehunyta a szemét, és rámordult, hogy legyen

csendben. Thripio ügyet sem vetett rá. – Jó lett volna újra látni Artu Detut és Luke mester Jedi Akadémiáját. Rég nem beszéltem már

a társammal. Thripio anélkül váltott témát, hogy szünetet tartott volna. – Tényleg fogalmam sincs, hogy mi hasznomat lehetne venni ezen a katonai küldetésen.

Sosem voltam túl ügyes a harcban. Nem is szeretem a harcot. Nem szeretem az izgalom semmilyen formáját, bár épp elégben volt részem.

A gyorsulás a kényelmetlenül kicsi ülésbe nyomta Csubakkát, ahogy a Coruscant körül keringő csatahajók felé emelkedtek.

Thripio csak beszélt és beszélt. – Persze megértem, hogy technikailag segítenem kell átnézni az adatokat a Bendő Bázis

számítógépeiben, és nekem kell tolmácsolnom az idegen tudósoknak, de biztosan lett volna egy olyan droid, aki nálam alkalmasabb erre a munkára. Antilles tábornok nem visz magával egy

egész sereg droidot titkosított információk megszerzésére? Page kommandója remekül ért az ilyesmihez. Miért kell nekem is jönnöm? Ez igazságtalanság.

Csubakka kurta parancsot morgott. Thripio feléje fordult, és sárga optikai szenzorai sértetten csillogtak.

– Nem maradok csendben, Csubakka. Miért hallgassak rád azok után, hogy Felhővárosban fordítva tetted fel a fejemet?

– Ha felszólaltál volna az előkészületek idején, meggyőzhetted volna őket róla, hogy inkább Leia gazdával maradjak. De te azt hitted, hogy kellek ehhez a küldetéshez, úgyhogy most kénytelen leszel hallgatni engem.

Csubakka bosszankodó sóhajjal kinyújtotta szőrös mancsát, és megpöccintette a kikapcsológombot Thripio nyakán. A robot elnémult és előrebukott.

A fedélzeten utazó Page kommandó-tagok – akik jó kiképzésükről, hideg pontosságukról és tökéletes profizmusukról voltak közismertek – megtapsolták Csubakka akcióját.

A Yavaris kísérőfregatt parancsnoki hídján Wedge Antilles tábornok figyelte az űrt. Megcsillant a napfény flottája hajóinak fémtestein. Azért kérte magát a küldetés parancsnokául, mert szeretett volna visszamenni oda, ahol Qwi Xux élete nagy részét töltötte – ahol talán fellelhető az elveszett emlékezete titka.

A Yavaris erős hajó volt, bár törékenynek tűnt amiatt a vékony gerinc miatt, ami a két elsődleges hajórészt kötötte össze. A hajó végén egy dobozszerű alkotmányban voltak a hajtóművek és az energiareaktorok, amelyek nemcsak a hajtóműveket, de a tizenkét turbólézertelepet és a tizenkét lézerágyút is táplálták. Az összekötő cső másik végén, a hajtóművektől elválasztva foglalt helyet a sokkal nagyobb utastér, melynek szögletes „épületében" volt a parancsnoki híd, a legénységi lakórész, a szkennerek, és a rakterek, amelyekben két teljes X-szárnyú vadászraj utazott.

A kísérőfregatton körülbelül kilencszáz fős veteránharcos-csapat is volt, míg a flotta többi része – a négy koréliai korvett – egyenként száz-száz katonát szállított.

Wedge hátrasimította a homlokából sötét haját, az állkapcsa megfeszült. Az utolsó csapatszállító is bedokkolt a fregattba a maradék válogatott harcosokkal.

Han Solo jelentése szerint a Bendő Bázist már nem védték Daala admirális csillagrombolói, amelyek kitörtek a galaxisba, hogy romboljanak, ahol csak lehet. Az értékes fegyverinformációk és a Bázis tudósai védtelenül maradtak. Valószínűleg. Wedge fel volt készülve a meglepetésekre, főleg mivel birodalmi fegyvertervezőkről volt szó.

Wedge bekapcsolta az interkomot. – Készüljetek az indulásra – mondta. A négy korvett rombusz alakzatban körülvette a

fregattot. Wedge lüktető, kékesfehér izzást látott maga előtt, ahogy a hajtóművek életre keltek. A korvett roppant hajtóművei kétszer akkorák voltak, mint a lakószekciók és a kalapácsfej

alakú parancsnoki részleg. Leia hercegnő is korvettel utazott, amikor Darth Vader csillagrombolói foglyul ejtették, és a Halálcsillag ellopott terveit követelték vissza tőle. De ez már régen volt.

Wedge nézte, ahogy a Coruscant fényekkel átszőtt éjszakai oldala eltávolodik a flottától. Fém dokkolóállomások mellett haladtak el, és hatalmas parabolatükrök mellett, amelyek fókuszált napfényt küldtek a fagyos sarkkörökre.

Wedge szerette volna, ha Qwi is mellette van, és vele figyeli az indulást, de a lány lent volt a szállásukon, és információs szalagokat nézett... tanult. Amióta a memóriája nem engedelmeskedett neki, Qwi elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban kipótolja a hiányokat.

Qwi ezenfelül irtózott attól, hogy orbitális pályáról nézzen egy bolygót. Sok néma biztatásra

volt szükség Wedge részéről ahhoz, hogy a lány elmondja: a látvány az ifjúságára emlékezteti, amikor egy orbitális képzőgömbben tartották fogva, Tarkin moff keménykezű uralma alatt. Qwinek végig kellett néznie, ahogy a csillagrombolók megsemmisítik a népe kaptártelepüléseit, valahányszor az egyik diáknak nem sikerült a vizsga.

Ha arra gondolt, hogy mennyi szörnyűséget művelt a Birodalom a szelíd és szép Qwivel, Wedge-nek ökölbe szorult a keze. A híd legénységéhez fordult.

– Készen álltok a hiperűri ugrásra? – A pálya kijelölve, uram – felelte a navigációs tiszt. Wedge megesküdött rá, hogy mindent

megtesz Qwi életének megszépítésére... ha majd meghódították a Bendő Bázist. – Indulás – mondta határozottan. A Yavaris védett alsó fedélzetének ablaktalan szobájában Qwi Xux pislogva meredt az

oktatóképernyőre. Egyik adatállományt a másik után nézte át, és olyan mohón szívta magába a tudást, ahogy a Tatuin homokja a vízcseppet.

Wedge miniatűr holoportréja állt az asztala szélén egy kis kockában. Sokszor pillantott rá, hogy emlékeztesse magát arra, hogy néz ki Wedge, kicsoda, és mennyit jelent neki. Egyetlen emléke sem volt biztos azóta, hogy Kyp Durron rátámadt.

Eleinte magára Wedge-re sem emlékezett, elfelejtette az együtt töltött időt. Wedge kétségbeesetten mesélt el neki mindent, képeket mutogatott neki, elvitte őt ugyanazokra a helyekre, ahol együtt jártak az Ithor bolygón. Emlékeztette őt a Szelek Katedrálisának újjáépítésére, amit együtt néztek meg a Vortexen.

Ettől időnként tünékeny képek villantak fel Qwi agyának hátterében, csak annyira, hogy a lány tudja: járt már itt... de nem tudta megragadni ezeket a képeket.

Más dolgok, amiket Wedge mondott neki, olyan teljes tisztasággal tértek vissza a gondolataiba, hogy könnyekre fakadt. Amikor ez történt, Wedge mindig ott volt, hogy átölelje és megvigasztalja.

– Nem számít, mennyi ideig fog tartani – mondogatta Wedge. – Segítek neked visszaemlékezni. És ha nem találjuk meg újra az egész múltadat... akkor új emlékeket adok neked helyettük – megsimogatta a kezét, és Qwi bólintott.

Qwi a saját beszédéről készült felvételt nézte, amit az Új Köztársaság Tanácsa előtt mondott arról, hogy a Napzúzót meg kell semmisíteni, és nem szabad tovább vizsgálgatni. A Tanács tagjai kelletlenül beleegyeztek abba, hogy a csodafegyvert egy gázóriás közepébe küldjék. De most úgy tűnt, hogy ez az intézkedés sem volt elegendő Kyp Durron dühével és elszántságával szemben.

Amikor a felvételt nézte, hallotta a szavakat a saját hangján, de nem emlékezett arra, hogy kimondta volna őket. Elhelyezte az emléket magában, de így csak kívülről látta magát, mintegy mások szemével. Nagy levegőt vett, és áttért a következő adatállományra. Fáradságos módszer, de megteszi a hatását.

Alapvető tudományos ismereteinek nagy része érintetlen maradt, egyes dolgok azonban teljesen eltűntek: a szerzett tapasztalatok, az új fegyvertervek és ötletek, amiket kifejlesztett. Úgy tűnt, hogy Kyp Durron teljesen átkutatta az agyát, és kitépett belőle mindent, ami bármilyen módon kapcsolatos volt a Napzúzóval, és eltüntetett minden kérdéses dolgot.

Most Qwinek újra fel kellett építenie, amit csak tudott. A Napzúzóval kapcsolatos tudás eltűnése nem zavarta. Már régebben megfogadta, hogy senkinek nem árulja el a fegyver működését – most már akkor sem tudná ezt megtenni, ha akarná. Némelyik találmány ötlete pedig jobb is, hogy odaveszett...

A támadóflotta már majdnem egy napja úton volt a Kessel rendszere felé. Qwi az ideje javát

tanulással töltötte, csak Wedge-dzsel beszélgetett egy kicsit, amikor a férfi a szolgálati kötelességek elvégzése után lement hozzá. Wedge elhozta Qwi ételét is; együtt ettek, beszélgettek, és hosszan néztek egymás szemébe.

Qwi az adatterminálnál ült. Wedge mindjárt bejön, megsimogatja a vállát, és addig masszírozza, amíg a feszült izmok el nem ernyednek.

– Túl sokat dolgozol, Qwi – mondogatta nemegyszer Wedge. – Kénytelen vagyok – felelte a lány. Felidézte a gyermekkorát, amikor kétségbeesett elszántsággal tanult, és vadul gyömöszölte

fiatal fejébe a fizikát, a mérnöki ismereteket és a fegyverkészítés alapjait, Tarkin moff kedvéért. Egyedül ő élte túl a kíméletlen tréninget. Kyp ezeket a fájdalmas gyermekkori emlékeket meghagyta neki –amikor a legszívesebben azonnal elfelejtette volna őket.

Voltak olyan dolgok, amiket nem talált meg az adatszalagokban és oktatóprogramokban. Vissza kell mennie a Bendő Bázisra, a laboratóriumokba, ahol annyi évet töltött el. Csak ott jöhet rá, hogy mely emlékek jönnek majd vissza, és múltjának mely részei vesztek el örökre.

Az interkom felberregett, és Wedge hangja töltötte be a szobát. – Qwi, feljönnél egy kicsit a hídra? Szeretném, ha megnéznél valamit. A lány elmosolyodott Wedge hangjára. Turbólifttel felvitette magát a parancsnoki szintre, és

kilépett a híd nyüzsgő forgatagába. Wedge odafordult, hogy üdvözölje – de a lány indigókék szeme a Yavaris elülső nézőablakára szegeződött.

Már látta a Bendő Halmazt, most mégis tátva maradt a szája áhítatos csodálatában. Az ionizált gázok és a túlhevült törmelék színes örvényekben kavargott a feneketlen fekete lyukak szélein.

– A Kessel rendszerhez közel jöttünk ki a hiperűrből –mondta Wedge –, és befelé tartunk. Gondoltam, szeretnéd látni.

A lány lenyelte a torkában felgyűlt gombócot, és megfogta Wedge kezét. A fekete lyukak gravitációs kutak és hiperűri zsákutcák valóságos labirintusát alkották; csak néhány viszonylag biztonságos ösvényen lehetett átjutni ezen az útvesztőn.

– A Napzúzóról töltöttük le a pályaadatokat – mondta Wedge. – Remélem, azóta semmi nem változott meg, különben jókora meglepetésben lehet részünk, amikor átmegyünk.

Qwi bólintott. – Biztonságosnak kell lennie – felelte. – Ellenőriztem az útvonalat. Wedge melegen pillantott a lányra, mintha az ő szava jobban megnyugtatná, mint bármilyen

számítógépes szimuláció. A feketelyuk-halmaz lehetetlen csillagászati furcsaság volt; az asztrofizikusok évezredek óta

próbálták kideríteni az eredetét – hogy valami szeszélyes galaktikus kombináció termékei a fekete lyukak, vagy valami elképzelhetetlenül ősi és hatalmas idegen faj alkotta meg a halmazt a saját céljaira.

A Bendő halálos sugárzást bocsátott ki, és minden pillanatban egyre közelebb húzta a Kessel rendszert a végső pusztuláshoz. Pillanatnyilag azonban a Birodalom stabil szigetet talált a halmaz belsejében, és felépítette itt a titkos laboratóriumát.

– Akkor menjünk – tekintett ki Qwi a hihetetlenül lassan forgó, izzóan ragyogó gázokra. Sokat kellett tanulnia, és sok mindent kiegyenlítenie. – Én kész vagyok.

A támadóflotta szétszóródott, és a hajók egyenként suhantak be a feketelyuk-halmaz közepébe.

Ötödik fejezet Az újjáépített Császári Palota egyik szárnyát a vízkedvelő kalamáriak számára alakították át.

Nedves lakosztályokat építettek azoknak, akiket Ackbar admirális hozott magával: a csillaghajó-műszakiaknak.

A részleg sima plasztacélból és kemény fémből készült, mintha zátony lenne a hatalmas palotában. A kerek nézőablakok némelyike a Császárváros csillogó tömegére nézett, mások a zárt víztartályra, melynek tartalma rab folyóként csörgedezett át a szobákon.

A nedvességgenerátorok hangos párafúvása zökkentette ki Terpfent ideges tépelődéséből. Vadul pillantott körül a szobájában, de semmit sem látott az árnyak közt, csak a vízi-ablakokon szűrődött be zafírkék derengés. Szürkéskék nyeldeklőhal araszolt végig a csatornán, a mikroorganizmusokat szűrte ki a tengervízből. Csak a gőzgenerátorok és a bugyborékoló levegőztetők hangja hallatszott.

Terpfen semmit sem hallott az elméjében. Már több mint egy napja nem kapott semmiféle utasítást caridai uraitól, és nem tudta, hogy féljen... vagy reménykedjen. Furgan folyton szurkálta és ingerelte, csak hogy emlékeztesse őt állandó jelenlétére. Most Terpfen egyedül érezte magát.

Pletykák kaptak lábra a Császári Palotában. Vészjeleket fogtak a Caridáról, majd minden kapcsolat megszakadt. Új köztársasági megfigyelőket küldtek ki a környék szemrevételezésére. Ha a Carida valamiképp elpusztult, akkor talán az agyát satuba fogó birodalmi szorításnak is vége. Végre szabad lehet!

Terpfen a Kalamári vízivilágának birodalmi meghódításakor esett fogságba. Népének oly sok tagjához hasonlóan őt is munkatáborba hurcolták, ahol csillaghajó-készítő üzemekben dolgoztatták.

Terpfent azonban arra kárhoztatták, hogy különleges kiképzésen essen át. Elvitték a Birodalom katonai bolygójára, a Caridára, ahol hetekig tartó kínzásokat és kondicionálást kellett elszenvednie. Xenosebészek eltávolították az agya egyes darabjait, és mesterségesen növesztett szerves áramkörökkel helyettesítették őket, melyek lehetővé tették, hogy Furgan tökéletesen álcázott bábja legyen.

A tessék-lássék összevarrt sebek a homlokán akár kínzás nyomai is lehettek volna. Sok kalamárit kínoztak meg a fogság alatt, így senki sem gyanakodott arra, hogy Terpfen áruló.

Évekig próbált ellenszegülni birodalmi urainak, de a fél agya már nem volt az övé, és a birodalmiak kényük-kedvük szerint irányíthatták.

Ő szabotálta Ackbar admirális B-szárnyúját, hogy az lezuhant a Vortexen, és elpusztította a Szelek Katedrálisát, szégyenbe hozva Ackbart. Terpfen helyezett el nyomkövetőt egy másik B-szárnyúban, aminek segítségével megtudta Anoth titkos bolygójának helyét, ahol a kis Anakin Solo élt a világtól elzárva, védetten a fürkésző elméktől és tekintetektől. Terpfen adta át ezt a rendkívül fontos információt a mohó Furgan nagykövetnek – a caridaiak talán épp most készülnek elrabolni a Jedi-gyermeket.

Terpfen homályos lakosztálya akváriumablakánál állt, és a munkájában elmerült nyeldeklőhalat figyelte. Egy hegyes uszonyú, csipkézett fogazatú vízi ragadozó közeledett a kis hal felé. Mindjárt lecsap rá... ahogy a birodalmi erők csapnak majd le a védtelen gyermekre és magányos őrzőjére, Winterre, aki valamikor Leia közeli társa és bizalmasa volt.

– Nem! – csapott Terpfen uszonykezével a vastag üveglapra. A rezgéshullámok meglepték a ragadozót; új áldozat után nézett. A protoplazmikus nyeldeklőhal zavartalanul bogarászott tovább.

Talán caridai urait csak időlegesen foglalják le egyéb gondok... ha valamit tenni akar, akkor gyorsan kell cselekednie. Nem számít, mi lesz az agyával.

Ackbar önkéntes száműzetésben maradt a Kalamárin, és a Daala támadásakor lerombolt úszó városok újjáépítésén dolgozott. Kijelentette, hogy már nem foglalkozik az Új Köztársaság

politikájával. Mivel Anakinról van szó, egyenesen Leia Organa Solóhoz kéne fordulni. Ő mozgósíthatná az

Új Köztársaság erőit. De ő épp most ment el Han Solóval a Yavinra... Terpfen úgy döntött, hogy utána kell mennie, és személyesen kell eléállnia. Be kell vallania

mindent, és a miniszter kegyére kell bíznia magát. Leia akár ott helyben is kivégeztethetné, és igaza lenne. Még ez is igazságos büntetés lenne azért a kárért, amit ő, Terpfen már eddig is okozott.

Most, hogy elhatározta magát – legalábbis addig, amíg önmaga volt –, Terpfen még egyszer utoljára körülnézett a szobájában. Elfordult az akváriumablaktól, ami az otthonára emlékeztette, kipillantott a mérföldes felhőkarcolókkal tarkított városra, a villogó leszállófényekre, a felszálló gépekre.

Szinte biztos volt benne, hogy utoljára látja a Coruscantot. Terpfennek nem volt ideje óvatos cselekre. Saját biztonsági kódjával bement a javítódokkba. Fürgén, magabiztosan járt. A testszaga

feszültségről árulkodott, de ha elég gyorsan megy, senki sem veszi észre, csak amikor már késő lesz beavatkozni.

A nagy felszállókapukat éjszakára lezárták. Két kalamári csillaghajó-mechanikus álldogált egy B-szárnyú vadász mellett. Fecsegő undibundik szorgoskodtak néhány X-szárnyú hiperhajtóműve alatt; a gépeket összekapcsolták, hogy a navigációs számítógépek információt cseréljenek.

Terpfen a B-szárnyú felé indult. Az egyik kalamári tisztelgett neki. A másik a pilótafülkéből hajolt ki, és leeresztett egy zsák szerszámot. Terpfen a saját termináljáról már megnézte, milyen állapotban van ez a vadász, és tudta, hogy felszállásra kész. Nem kellett volna feltennie a kérdést, de figyelemelterelésnek jó volt.

– A javítás a terv szerint lezajlott? – Igen, uram – felelte az első kalamári. – Mit csinál itt ilyen későn? – Egy kis magántermészetű dolgom van – mondta Terpfen, azzal benyúlt a pilótaruhája

zsebébe. Kábítófokozatra állított lézerpisztolyt rántott elő, és mindkét kalamárit lelőtte a kék sugárral. A lent álló kalamári a földre rogyott, a pilótafülkében lévő pedig elernyedt, és kiesett az ablakon.

Az X-szárnyúaknál dolgozó undibundik döbbenten álltak meg; visítozni kezdtek. A felszállókapu melletti riasztógombhoz rohantak.

Terpfen célzott, és ismét meghúzta a ravaszt. Két undibundi felbukott, a többiek pedig a megadás jeleként feltartották a kezüket, de Terpfen nem kockáztathatta meg, hogy foglyokat ejtsen: őket is elkábította.

Céltudatos mozdulatokkal sietett a felszállókapu vezérlőpaneljéhez. Elővette az álcázott betörőchipet, amit a birodalmiaktól kapott még hónapokkal ezelőtt arra az esetre, ha gyorsan kell menekülnie. Most azonban az Új Köztársaság hasznára vetette be a birodalmi technikát.

Belecsúsztatta a kis lapocskát a nyílásba, és egymás után lenyomott három gombot. Az elektronika felbúgott, és ellenőrizte a chip információit. A lapocskának sikerült meggyőznie a mechanizmust arról, hogy Terpfennek megvannak a szükséges parancskódjai, és meghatalmazása van mind Ackbar admirálistól, mind Mon Mothmától.

A hatalmas kapu nyögve nyílni kezdett. Az éjszakai szél besüvített a hangárba, és egy pillanat alatt lehűtötte a levegőt.

Terpfen visszament a vadászgéphez, és arrébb vonszolta a kábult kalamárit az undibundik mellé.

A másik kalamári halkan felnyögött. Eltört a karja, amikor kiesett a gépből. Terpfen egy pillanatig bűntudatosan tétovázott, de most nem segíthetett a véletlen sérülésen. Néhány óra a bakta-tartályban, és meggyógyul.

De addigra Terpfen már úton lesz a Yavin 4 felé. Bemászott a pilótafülkébe, és bekapcsolta a vezérlést. Minden fény zölden világított. Lezárta

a zsilipajtót. A B-szárnyú gyors hajtóműve rekordidő alatt repíti a Yavinra. Terpfen a repulzorok segítségével felemelte a hajót, és a nyitott kapu felé manőverezett. Vijjogó riadó hangja hatolt a zárt pilótafülkébe. Terpfen a nyakát csavargatta, hogy lássa, mi a

baj – és egy undibundit pillantott meg, aki eddig nyilván az egyik X-szárnyú pilótafülkéjében rejtőzött, de aztán rémületében megnyomta a riadót.

Terpfen szitkozódni kezdett, és tudta, hogy sietnie kell. Remélte, hogy sikerül kiverekednie magát.

Rácsapott az irányítórakéták gombjára, és kilőtt a kapu tágas száján. A lopott B-vadász elhúzott a Coruscant tornyai fölött, és egyenes vonalon tartott bolygó körüli pályára.

Nem vesztegethette arra az időt, hogy elbolondítsa a biztonsági monitorokat. Úgy fog tűnni, mintha birodalmi szabotőr lenne, aki ellopott egy vadászt. Ha elfogják, addig faggatják majd, amíg már túl késő lesz ahhoz, hogy segítsenek a kis Anakin Solón. Terpfennek rengeteg dolgot meg kellett tennie akarata ellenére, de most, hogy megszabadulta birodalmi irányítás alól, minden kudarc az ő hibája lesz. Senki mást nem hibáztathat.

Meglepve és riadtan látta, hogy a coruscanti biztonságiak milyen gyorsan erednek a nyomába. Négy X-szárnyú közeledett alacsonyan a magányos szökevény felé.

Terpfen korcegysége felbúgott. Az egyik üldöző pilóta volt az: – B-szárnyú, engedély nélküli felszállást hajtott végre. Azonnal térjen vissza, különben tüzet

nyitunk. Terpfen csak annyit tett, hogy fokozta a hajó pajzsenergiáját. A B-szárnyú Ackbar egyik nagy

ajándéka volt a Lázadás számára, és jóval felülmúlta a régi típusú X-szárnyúakat. Terpfennek volt esélye lerázni az üldözőket, és a pajzsnak is ki kellett bírnia egy-két közvetlen találatot – azt azonban nem tudta, hogy két vadász egyesített tűzerejének is ellent tud-e állni.

– B-szárnyú vadász, ez az utolsó lehetősége – mondta az üldöző pilóta, és kis energiájú sugarat lőtt ki, ami nekicsapódott Terpfen pajzsának. A figyelmeztető lövés megpörgette a B-szárnyút, de kárt nem tette benne.

Terpfen rákapcsolt, és alacsony orbitális pályát célzott meg, amit a navigációs rendszer élénkvörös veszélyvonalakkal jelzett.

Egy évvel ezelőtt a Coruscant visszafoglalásáért és a megmaradt birodalmi erők kisöpréséért vívott harcot csak óriási pusztítás árán lehetett megnyerni. Rengeteg roncs űrhajó maradt alacsony orbitális pályán, repülő ócskavastelepként. A legénységek hónapokig bontogatták őket, amit lehetett, megmentettek, de sok hajót leküldtek az atmoszférába elégni. Persze ennek a munkának nem volt túl nagy elsőbbsége az Új Köztársaság megalapításának kényes időszakában. Rengeteg roncs és törmelék keringett még mindig itt.

Terpfen azonban már átnézte a roncsok elhelyezkedését, és elkészítette a saját orbitális útvonalát. Talált egy veszélyes utat, ami olyan keskeny volt, hogy tökéletesen precízen kellett repülnie – de ez tűnt a legjobb lehetőségnek. Biztos volt benne, hogy az egész coruscanti biztonsági rendszert riadóztatták, és hamarosan vadászkötelékek lesznek a nyomában.

Terpfen nem akart harcot. Nem akart még több halált és pusztítást okozni. Minél gyorsabban és fájdalommentesebben el akart szökni.

Amikor maga mögött hagyta a légköri takarót, az X-szárnyúak még mindig a nyomában

voltak, és most már komolyan tüzeltek. Terpfen nem volt hajlandó visszalőni, bár ha megrongálta volna a vadászokat, könnyebb lett volna a menekülés. De nem akarta, hogy ártatlan pilóták halála terhelje a lelkét. Már így is túl sok halál volt a rovásán.

Csillogó fémszilánkok, reaktorhéjak és kibelezett hajótestek mellett suhant el. Kikerült egy kusza gerendahalmazt és egy elpusztult TIE-vadász nagyjából ép napelemét.

Terpfen feje fölött egy hatalmas hajó – egy loronai hadicirkáló – lebegett, immáron puszta fémvázként, miután a hiperhajtóműve felrobbant egy közvetlen találattól.

Terpfen a hajótest felé suhant, mert tudta, hogy a közepén tátongó robbantott lyuk elég széles ahhoz, hogy egy B-szárnyú épp átférjen rajta. Már tanulmányozta ezt az utat, és remélte, hogy az áthaladás kockázata visszatartja üldözőit, ő pedig időt nyer ahhoz, hogy felkészüljön a hiperugrásra.

Terpfen lassítás nélkül röppent át a hadicirkáló nyílásán. Két X-szárnyú leszakadt, de egy továbbra is jött utána. A negyedik egy mikronnal elhibázta, és a szárnya beleakadt a rés szélébe. Megpördült és nekiütközött a roncsnak; az üzemanyaghengerek berobbantak.

Terpfenbe belemart a keserű bűntudat. Sosem kívánta senki halálát. Az utolsó X-szárnyú makacsul tapadt rá, és társa pusztulását látva kétszeres dühvel lőtt. Terpfen ellenőrizte a pajzsokat, és látta, hogy kezdenek engedni az állandó tűznek. Nem

hibáztatta a másik pilótát, de nem is adhatta meg magát. Az irányítópanelt kezdte tanulmányozni. A navigációs számítógép már kijelölte a legjobb útvonalat a Yavin rendszerébe.

Mielőtt a pajzsai végleg felmondhatták volna a szolgálatot, Terpfen élesen kivágott az orbitális roncsövezetből. Az X-szárnyú követte. A nyílt űrben Terpfen beindította a hiperhajtóműveket.

A B-szárnyú kilőtt. Terpfen körül megnyúltak a csillagok, ahogy átlépett a hiperűrbe. Hatodik fejezet Elindult fölfelé a rámpán. – Tudod, hogy itt kell maradnod, ahol biztonságban vagy a gyerekekkel – mondta. – És

Luke-kal. Leia bólintott. Ezen már túlestek egypárszor. – Tudok vigyázni magamra. Menj csak. Ha tehetsz valamit, hogy megállítsd Kypet, akkor ne

vesztegesd az időt. Han megint megcsókolta, búcsút intett az ikreknek, aztán eltűnt a hajóban. A Millennium Falcon előtt ott állt Han Solo, és szorosan magához ölelte Leiát. A

dzsungelhold nyomasztó párája nedves rongyként tapadt a bőrükre. Han megint megölelte Leiát, és magába szívta az illatát. A szája sarka szomorkás mosolyra görbült. Érezte, hogy Leia keze remeg az övében – vagy talán a saját keze volt az.

– Tényleg mennem kell, Leia – mondta. – Meg kell találnom Kypet. Talán én meg tudom akadályozni, hogy újabb csillagrendszereket robbantson fel, és még több embert öljön meg.

– Tudom – felelte Leia. – Csak azt szeretném, ha egy kicsit gyakrabban el tudnánk intézni, hogy együtt keveredjünk mindenféle kalandba!

Han sikertelenül próbálkozott jellegzetes bánom-is-én vigyorával. – Azon leszek – mondta, aztán hosszan, keményen megcsókolta Leiát. – Legközelebb úgy

lesz. Lehajolt, és magához ölelte az ikreket. Jacenen és Jainán látszott, hogy már rohannának is

vissza a templomba játszani. A két gyerek talált egy kis csapat szőrös vulamandert, amelyek a Nagy Templom egyik

használaton kívüli szárnyában fészkeltek. Jacen azt állította, hogy tud beszélni velük. Han kíváncsi volt, vajon mit mondhatnak a szőrös kis állatkák.

A Császárváros egyik felső szinti koktélbárjában Lando Calrissian kirántotta a kis

gyümölcságat az italából, mielőtt gyökeret verne a pohár alján. Belekortyolt a pezsgő koktélba, és az asztal fölött Mara Jadéra mosolygott.

– Biztos, hogy nem kér még egy italt? – kérdezte a lánytól. Mara Jade gyönyörű volt egzotikus hajával, széles pofacsontjával, telt ajkával, drágakőszín szemével. Még az első poharát sem itta ki, de ez Landót nem zavarta.

– Kösz, nem, Calrissian. Beszéljünk az üzletről. Az ablakok a hajdani Császári Palotára néztek, és a hatalmas, csillogó tornyokra, az eget

csipkéző felhőkarcolókra. Légpárnás bárkák siklottak az épületek fölött, reklámokat villogtattak különféle nyelveken, és turistákat szállítottak naplementét vagy hajnalhasadást nézni. Két össze nem illő hold lebegett az égen, a nyüzsgő város felett.

Zenefoszlányok szálltak a levegőben; többemeletes billentyűzeten játszott egy feketésbíbor színű, csápos lény. Csápjait lengetve számos billentyűt nyomott le egyszerre. Szem helyett különféle méretű, háromszögletű membránok voltak a fején, amikkel elképzelhetetlenül széles tartományban érzékelte a hangokat. Lengő csápjai magas hangokat ütöttek meg, mély rezonanciákat keltettek, és emberi fül számára nem hallhatóan mély és magas dallamokat játszottak.

Lando sóhajtott, és mosolyogva hátradőlt. Burgundivörös köpenyét a szék támlájára vetette. Mara Jade szűk overallt viselt; domborulatai egy bonyolult bolygórendszer veszedelmes örvényeihez hasonlítottak.

Lando ránézett. – Tehát úgy gondolja, hogy a Csempészek Szövetsége érdekelt lenne egy olyan

egyezményben, ami a kesseli csillámporfűszer terítéséről szól? Mara bólintott. – Azt hiszem, ezt garantálhatom. Moruth Doole hagyta, hogy a fűszerbányák tönkremenjenek.

A Birodalmi Javítótelep feketepiaci csempészete miatt az egész bolygó szálkává vált minden magára adó önálló vállalkozó szemében. Jabbához hasonló erős alvilági főnökökre volt szükség ahhoz, hogy megérje.

– Én gondoskodni fogok róla, hogy megérje – fonta össze az ujjait Lando. – Egymillió kredites jutalmat kaptam Dargul grófnőjétől, amit befektethetek, hogy kifinomultabb szintre emeljem a rendszereket.

– Pontosan mik a tervei? – hajolt közelebb Mara. Lando maga is áthajolt az asztalon, a szeme egészen közel került a lányéhoz. A szívverése

felgyorsult. A lány összevonta a szemöldökét és fölegyenesedett. Lando leforrázottan keresgélte a szavakat. – Ööö, nem nagyon tetszik az a börtön, ahol Doole műveleti központja volt, de azt hiszem,

kezdetnek megteszi. Le kell szerelni a telepet, de az épületeket fel lehet használni. – Nem akarok rabszolgamunkát sem alkalmazni. Talán szerezhetünk munkadroidokat. A

Nkllonon láttam nagyon fejlett bányarendszereket, és ha szuperhűtött berendezéseket használunk, az infravörös kisugárzás nem fogja odavonzani azokat az energiapókokat, amik eddig annyi bajt okoztak.

– A droidok nem tudnak mindent megcsinálni – mondta Mara. – Emberekre is szükség lesz. Kit lehet befűzni egy ilyen vacak munkára?

– Az embereknek talán vacak – fűzte össze a kezét a háta mögött Lando, és ő is kihúzta magát. – De egyes más fajoknak nem. Különösen az egyik régi barátomra gondolok, Nien Nunbra, aki a másodpilótám volt a Falconon az endori csatában. Ő sullusti, apró fickó, aki egy kemény vulkanikus világ alagútjaiban és bunkereiben nőtt fel. Neki a fűszerbánya szinte luxusüdülő lesz! – Lando vállat vont Mara szkeptikus pillantására. – Már dolgoztam vele, és megbízom benne.

– Úgy tűnik, mindent megbeszéltünk, Calrissian – mondta Mara. – De ez még csak beszéd. Mikor megy a Kesselre, hogy elkezdje a munkát?

– Nos, ott vesztettem el a hajómat. Vissza kell mennem a Kesselre, hogy megkeressem a Lady Luckot, és beindítsam a munkát – Felvonta a szemöldökét. – Nem vinne el odáig?

– Nem – állt fel Mara Jade. – Hát jó. Mi lenne, ha egy hét múlva találkoznánk a Kesselen? Addigra már lesz némi

fogalmam arról, hogyan fognak menni a dolgok. Egy hosszú és tartós kapcsolat alapjait rakhatjuk le – mosolyodott el.

– Egy üzleti kapcsolatét – mondta Mara, kevésbé élesen, mint ahogy mondhatta volna. – Biztos, hogy nem akar velem ebédelni? – kérdezte Lando. – Már ettem – mondta a lány, és megfordult. – Akkor egy hét múlva a Kesselen – Azzal

elment. Lando csókot dobott utána, de a lány ezt nem látta... szerencsére. A billentyűknél ülő csápos muzsikus gyászos, érzelmes hangokat rezgetett meg. A zsúfolt tanácsteremben Hannak előbb le kellett nyelnie a torkát szorító gombócot, mielőtt

elkezdte volna beszédét a szenátorok, tábornokok és Mon Mothma előtt. – Nem sokszor szólalok fel ebben a... – próbált visszaemlékezni azokra a szóvirágokra,

amiket Leia használt ilyenkor – ...tisztes gyülekezetben, de gyors információra van szükségem. Mon Mothma gyenge volt. A közelében orvosi robot figyelte az államfő testéhez

csatlakoztatott figyelő és létfenntartó rendszereket. A nő bőre szürke volt, mintha már halott lenne. Ahogy egyre gyengült, már nem leplezte tovább az állapotát.

Leia szerint Mon Mothmának már csak hetei voltak hátra. Han most, ahogy így elnézte, még ennyit sem adott neki.

– Pontosan mit akar tudni, Solo tábornok? – kérdezte Mon Mothma remegő hangon. Han megint nyelt egyet. Nem rejtegethette az igazságot, de elmondani is nehezére esett. – Kyp Durron a barátom volt, de megtévedt. Rátámadt Luke Skywalkerre. Megszerezte a

Napzúzót, és felrobbantotta a Katlan Ködöt, hogy elpusztítsa Daala admirális flottáját. Leia és a yavini Jedi-tanítványok pedig éreztek valamit, valami zavart az Erőben, és meg vannak győződve róla, hogy Kyp csinált megint valamit.

Riekaan tábornok szólalt meg mogorván, és fáradt tekintetét Hanra függesztette. Riekaan volt a hothi Visszhang Bázis parancsnoka; látott már kemény időket.

– Felderítőink épp most tértek vissza, Solo tábornok. Az ön barátja valóban ismét bevetette a Napzúzót. Elpusztította a caridai naprendszert, a birodalmi katonai akadémia székhelyét.

Han érezte, hogy kiszárad a torka, bár a hír nem lepte meg túlságosan, hisz tudta, hogy Kyp mennyire gyűlöli a Birodalmat.

– Ennek a pusztításnak véget kell vetni. Ez túlmegy még a Császár önkényén is – mondta az idős taktikus, Jan Dodonna tábornok. – Az Új Köztársaság nem alkalmazhat ilyen barbár taktikát.

– Kyp Durron viszont alkalmaz! – szólt közbe Garm Bel Iblis. – És két kulcsfontosságú

birodalmi célpontot semmisített meg. Még ha nem is értünk egyet Durron módszerével, a sikeressége tagadhatatlan.

Mon Mothma szólalt meg. Valahogy összeszedte az erejét egy mondatra: – Nem engedhetem meg, hogy ebből a fiatalemberből hőst csináljanak – Elhallgatott, mély

levegőt vett, és felemelte a kezét, jeléül annak, hogy még nem végzett. – Véget kell vetni ennek az egyszemélyes kereszteshadjáratnak. Solo tábornok, meg tudja állítani Kyp Durront?

– Először meg kell találnom! Adják meg nekem azokat az információkat, amiket a felderítők szereztek a Katlan Ködnél és a Caridánál. Talán le tudom nyomozni. Ha szemtől szembe beszélhetnék bele, biztosan jobb belátásra tudnám bírni.

– Solo tábornok, minden információt megkap, amire szüksége van – mondta Mon Mothma, és tenyerét a szintetikus asztallapra helyezte, mintha megtámaszkodna rajta. – Kíván... katonai kíséretet?

– Nem – felelte Han. – Ez csak elijesztené. Fogom a Falcont, és elmegyek egyedül. Ha szerencsém van, talán még a Napzúzót is visszahozom – Han lassan körülhordozta tekintetét a tanácstermen. – És most már tennünk kell róla, hogy végleg megsemmisüljön.

Han már éppen végzett volna a Falcon bepakolásával és az utolsó előkészületekkel, amikor

valaki megszólalt a háta mögött: – Han, öreg cimbora! Nem kell egy kis segítség? Lando Calrissian közeledett, átbújva egy X-vadász szárnya alatt. – Épp indulok, Lando – mondta Han. – Ki tudja, meddig leszek el. – Hallottam – felelte Lando. – Miért ne mehetnék veled? Szükséged lesz egy másodpilótára,

Csubakka pedig elment a Bendő-csapattal. Han tétovázott. – Ez az én utam. Senkit sem kérhetek, hogy jöjjön velem. – Megőrültél, hogy egyedül akarsz repülni a Falconnal? Ki tudja, milyen veszedelmes

helyzetekbe kerülhetsz. Ki lesz a kormánynál, amíg te lövöldözöl? – villantotta fel Lando legmegnyerőbb mosolyát. – El kell ismerned, hogy én vagyok a legkézenfekvőbb megoldás.

Han felsóhajtott. – Csubakka lenne a legkézenfekvőbb megoldás; hiányzik az a szőrmók, tudod? Ő legalább

nem akarja folyton elnyerni tőlem a Falcont. – Ó, ennek már vége, Han – mondta Lando. – Megígértük, emlékszel? – Hogy is felejthetném el? – nyögte Han. Lando legutóbb megverte szabakban, és

megszerezte a Falcont. Aztán visszaajándékozta a hajót Hannak, csak hogy jó benyomást tegyen Mara Jadéra. – De veled mi van, vén kalóz? – vonta fel a szemöldökét Han. – Miért akarsz annyira jönni?

Lando feszengve toporgott a fényes padlón. A csarnok másik végében hajtómű bőgött fel, aztán köhögve akadozni kezdett. Technikusok babráltak egy szétszedett A-szárnyún.

– Az igazat megvallva... egy héten belül a Kesselre kell jutnom. – De hát én még csak a közelébe sem megyek a Kesselnek – mondta Han. – Egyelőre még nem tudhatod, merre mész. Kypet keresed. – Talált. Mi van a Kesselen? – kérdezte Han. – Azt hittem, egy ideig nem mész arrafelé az

után, ami a múltkor történt. Én biztos nem mennék. – Mara Jadéval van találkozóm egy hét múlva. Társak vagyunk egy új fűszerbányászati

műveletben – mondta Lando sugárzó arccal, és hátravetette vörös köpenyét. Han próbálta elfojtani szkeptikus mosolyát.

– És erről a partnerségről Mara is tud, vagy csak a szád jár? Lando megbántódott. – Már hogyne tudna... nagyjából. Amellett, ha elviszel a Kesselre, talán megtalálom a Lady

Luckot, és nem kell mindig fuvarért kuncsorognom. Már kezdem unni. – El tudom képzelni – mondta Han epésen. – Hát jó, ha a Kessel felé járunk, odaviszlek. De

elsősorban Kypet keresem. – Hát hogyne, Han. Ez természetes – mondta Lando, aztán halkan hozzátette a bajusza alatt: –

Ha egy hét alatt eljutok a Kesselre. Hetedik fejezet Testetlen szellemként Luke csak nézni tudta, ahogy Jedi-tanítványai és Leia besorjáznak a

nagy fogadóterembe. Artu Detu gurult elöl. A Jedi-tanítványok felsorakoztak a ravatalon fekvő test előtt. Tiszteletteljesen nézték, mintha

temetésen lennének. Luke érezte az érzelmeiket: gyász, zavarodottság, szomorúság, és mélységes aggodalom.

– Leia – szólalt meg visszhangos, túlvilági hangján. – Leia! – ordította, amilyen hangosan csak bírta, hogy áttörjön a más-dimenzió falán.

Leia megrezzent, de úgy tűnt, nem hallja. Megfogta a hideg test kezét. Luke hallotta a suttogását:

– Nem tudom, hogy hallasz-e, Luke, de tudom, hogy nem vagy halott. Érzem, hogy még itt vagy. Segíteni fogunk neked. Mindent megpróbálunk.

Leia megszorította az ernyedt kezet, és gyorsan elfordult. Pislogva küzdötte le a szemébe gyűlő könnyeket.

– Leia... – sóhajtott fel Luke. Leia a tanítványokkal együtt elindult vissza a lifthez. Luke megint egyes-egyedül érezte magát béna testével, a templom falait bámulva.

– Hát jó – mondta, és más megoldáson kezdett gondolkozni. Ha Artu nem hallja, Leia és a tanítványok pedig nem érzik a jelenlétét, akkor talán olyan valakivel kéne kommunikálnia, aki a saját létsíkján van – egy másik derengő Jedi-szellemmel.

– Ben! – kiáltotta Luke. – Obi Van Kenobi, hallasz engem? Hangja végigzengett az éteren. Luke a lelke mélyének minden érzésével kiáltotta bele a

csendbe: – Ben! Mikor nem kapott választ, aggódni kezdett, és a többieket szólongatta: – Yoda! Apám!

Anakin Skywalker! Várt, de senki sem felelt. ...Aztán valami hidegség vetett fodrot a levegőben, mintha egy jégkocka kezdene lassan

olvadni. Szavak rezegtek a falakból. – Ők nem hallanak téged, Luke Skywalker; de én igen. Luke megpördült, és hasadékot pillantott meg a falon. A rés elsötétült, ahogy szurokféle

anyag szivárgott ki rajta, és csuklyás alak formáját öltötte magára. Most, hogy Luke a szellemsíkon látta, jól ki tudta venni a vonásait. Az idegennek hosszú, fekete haja volt, árnyékos bőre, és fekete naptetoválás ékeskedett a homlokán. A szemei olyanok voltak, mint két obszidiánszilánk. A szája gonoszul lebiggyedt, mint egy olyan valakié, akit elárultak, és sok ideje volt a keserű elmélkedésre.

– Exar Kun – mondta Luke, és a sötét szellem jól hallotta őt. – Milyen érzés, hogy a lelked kinnrekedt a testedből, Skywalker? – kérdezte Kun gúnyosan. –

Nekem négyezer évem volt rá, hogy megszokjam. Az első egy-két évszázad a legrosszabb.

Luke rámeredt. – Megrontottad a tanítványaimat, Exar Kun. Te okoztad Gantoris halálát. Te fordítottad

ellenem Kyp Durront. Kun felkacagott. – Talán csak te vallottál kudarcot mint tanár. Vagy ők csalódtak. – Miből gondolod, hogy négyezer évig így maradok? –kérdezte Luke. – Nincs más választásod – felelte Kun –, ha egyszer elpusztítottam az anyagi testedet. Amikor

a végső csapás elérkezett, csak úgy tudtam fennmaradni, hogy bezártam a szellememet ezekbe a templomokba. A szövetkező Jedi-lovagok elpusztították a Yavin 4 felszínét. Legyilkolták azt a kevés massassit, akit életben hagytam, és elpusztították a testemet. A szellemem arra kényszerült, hogy várjon, egyre csak várjon, amíg ide nem hoztad a Jedi-tanítványaidat, akik meghallották a hangomat, amikor már tudták, hogyan hallgassanak.

Luke elméjében a félelem visszhangja csendült fel, mégis nyugalmat és bátorságot kényszerített magára.

– Nem árthatsz a testemnek, Kun. Nem foghatsz meg semmit, ami anyag. Már én is próbáltam.

– Vannak ám más módszerek is – mondta Kun szelleme. – És nekem évezredeim voltak a gyakorlásra. Nyugodj meg, Luke Skywalker, elpusztítalak.

Mintha ráunt volna az incselkedésre, Kun füstszerűen leszivárgott a kövek hasadékán a Nagy Templom szívébe. Luke magára maradt, de most már az eddigieknél is jobban elszánta magát, hogy kitör éteri börtönéből.

Találni fog valami megoldást. Egy Jedi mindig talál. Amikor az ikrek hirtelen felsírtak mellette az ágyukban, Leia is borzongva ébredt. – Luke bácsi! – mondta Jaina. – Bántani fogják! – szólt Jacen. Leia felpattant, és fütyülő, bizsergető vibrálást érzett a testében, amilyet még sosem tapasztalt.

Inkább érezte, mint hallotta a süvöltő szelet, a templomba zárt, gyülekező vihart, ami a nagy fogadóteremre összpontosult, ahol Luke feküdt.

Felkapott egy fehér köpenyt, megkötötte a derekán, és kirohant a folyosóra. A Jedi-tanítványok is előjöttek, ők is érezték a meghatározhatatlan borzalmat.

Az ikrek kiugrottak az ágyukból, de Leia rájuk kiáltott: – Itt maradtok! – De kételkedett abban, hogy így lesz. – Artu, vigyázz rájuk! – mondta a droidnak, aki villogó fényekkel, zavartan keringett a folyosón.

– Gyertek a nagy fogadóterembe! – kiáltotta oda Leia a Jedi-tanoncoknak. – Siessünk! Artu megfordult, és visszagurult a gyerekekhez; Leia messziről is hallotta a droid zavarodott

füttyögését. Felment a lifttel a tetőre. Amikor a liftajtó kinyílt, Leiát viharos szél csapta meg. Ciklonba lépett ki.

Hideg légáramlatok süvítettek át a mennyezeti ablaknyílásokon. Jégkristályok csillantak; a hőmérséklet rohamosan zuhant. A szél minden irányból a terem közepe felé fújt, és ott ellenállhatatlan erejű forgószéllé folyt össze.

Streen! Az öreg bespini remete a vihar szélén állt lobogó Jedi-köpenyben. Zilált, ősz haja felfelé

meredt, mintha statikus elektromosság töltötte volna fel. Érthetetlenül mormogott, és lehunyva tartotta a szemét, mintha rémálom gyötörné.

Leia tudta, hogy még egy erős Jedi sem irányíthat olyan nagyszabású jelenséget, mint az

időjárás; tárgyakat viszont képes mozgatni, és rádöbbent, hogy mit csinál Streen. Nem az időjárást változtatja meg, csak a levegőt mozgatja: behúzza minden irányból, amitől pusztító tornádó keletkezik. A tölcsér Luke teste felé haladt.

– Ne! – kiáltott bele a süvítő fergetegbe. – Streen! A ciklon lecsapott Luke-ra, és a levegőbe rántotta. Leia a testvére felé rohant, a lábai szinte

nem is érintették a padlót, ahogy a szelek ellökték. A vihar leverte a lábáról, és azon vette észre magát, hogy a levegőben repül a fal felé, mint egy szárnyas rovar. Elnyugtatta magát, hogy használni tudja az Erőt. Ahelyett, hogy a falnak vágódott volna, lassan leereszkedett a padlóra.

Luke teste tovább emelkedett fölfelé a hurrikán hátán. A Jedi-köpeny rátekeredett; olyan volt, mint egy űrhajóból kivetett, becsomagolt hulla.

Streen láthatólag nem volt tudatában annak, amit csinál. Leia megint feltápászkodott, és ugrott. Most szándékosan vitette magát a légáramlattal a

ciklon pereme körül a bátyja felé. Kinyújtotta a kezét, és megpróbálta megfogni Luke köpenyének szélét. Ujjai a szövetbe markoltak, aztán égető fájdalmat érzett, amikor a köpeny kiszakadt a kezéből. Leia a padlóra bukott.

Luke már fent volt a tornádó tetején, és tovább emelkedett az ablaknyílások felé. – Luke! – kiáltotta Leia. – Segíts! – Fogalma sem volt, hogy Luke hallja-e, és ha igen, tud-e

tenni valamit. Leia minden erejét összeszedve ismét felszökkent. Egy rövid pillanatig talán bírja a Jedi-lebegést; Luke már többször megcsinálta, de Leia még nem tanulta. Most azonban nagyobb szükség volt rá, mint bármikor.

Amikor Leia felugrott, a szél elkapta. Elég magasra emelkedett ahhoz, hogy elkapja Luke testét. Átfogta a bátyja derekát, lábait Luke bokája köré kulcsolta, és kapaszkodott bele, abban a reményben, hogy együttes súlyuk majd lehúzza őket.

De ahogy süllyedni kezdtek, a szél ordítva, süvítve felerősödött. Leia bőre érzéketlenné zsibbadt a fagyos förgetegben. Egy rándulással repülni kezdtek a mennyezet felé, a legszélesebb ablakhoz, amiről lándzsaszerű jégcsapok lógtak.

Leia hirtelen átlátta, mit akar tenni velük Streen, akár akarattal, akár öntudatlanul. Kirepíti őket a Nagy Templomból, magasra emeli őket az égen, aztán hagyja, hogy több ezer lábnyit zuhanjanak, a dzsungel éles ágai közé.

A turbólift ajtaja kinyílt. Kirana Ti érkezett rohanvást Tionne-nal és Kam Solusarral. – Állítsátok meg Streent! – kiáltotta Leia. Kirana Ti azonnal cselekedett. Vékony, de rugalmas páncélt viselt, dathomiri hüllők pikkelyes

bőréből. A saját világán harcos volt, aki nemcsak az Erő ösztönös használatával küzdött, de a kezével is.

Kirana Ti előrevetette magát, és leszegett fejjel rohant bele a Streent körülfogó szélviharba. Az öreg remete transzban állt, és lassan forgott a tengelye körül. Széttárt ujjakkal lengette a karját, mintha el akarna kapni valamit.

Kirana Ti megtántorodott, amikor megcsapta a szél, de félrekapta a fejét, és keményen megvetette a lábát. Lépésről lépésre fúrta magát előre a viharban, és végül bejutott a szélcsendes zónába. Ledöntötte Streent a kőpadlóra, és hátracsavarta a karját.

Streen felordított, és kinyitotta a szemét. Vadul, zavartan pillantott körül. A szél azonnal megszűnt. A légmozgás megállt.

Leia és Luke esni kezdett le a magasból a könyörtelen kőlapok felé. Luke úgy zuhant, mint a kő. Leia próbált visszaemlékezni a lebegés módszerére, de az agyát megbénította a pánik.

Tionne és Kam Solusar odarohantak, kinyújtották a karjukat, és alkalmazták, amit tanultak. Alig egy méternyire a halált jelentő padlótól Leia érezte, hogy lelassul, majd megállt Luke

testével együtt. Magához ölelte Luke-ot, de a bátyja nem reagált. Streen felült, Kam Solusar pedig odasietett, hogy segítsen Kirana Tinek lefogni. A vén remete

sírva fakadt. Kam Solusar a fogát csikorgatta, és úgy nézett, mintha ott helyben meg akarná ölni, de Kirana Ti visszatartotta.

– Ne bántsd – mondta. – Nem tudta, mit csinál. – Lidércnyomás – mondta Streen. – A Sötét Ember beszél hozzám. Suttog a fülembe. Sosem

hagy békén. Vele harcoltam álmomban – Streen megnyugtató szavakat, támogatást keresve nézett körül. – Már éppen megöltem volna, hogy megmentselek benneteket, amikor felébresztettetek – Aztán Streen rádöbbent, hol van. Körbenézett a teremben, aztán a pillantása megállapodott a Luke-ot tartó Leián.

– Becsapott, Streen – mondta Kirana Ti keményen. –Nem a Sötét Ember ellen harcoltál. Manipulált téged. Ha nem állítunk meg, elpusztítod Skywalker Mestert.

Streen zokogásban tört ki. Tionne segített Leiának visszafektetni Luke-ot az emelvényre. – Úgy tűnik, nem sérült meg – mondta Leia. – Tiszta szerencse – felelte Tionne, aztán hangosan gondolkozni kezdett: – A régi

Jedi-lovagoknak is ilyen kihívásokkal kellett szembenézniük? – Ha igen – mondta Leia –, akkor remélem, hogy megtalálod azokat a régi történeteket. Meg

kell tudnunk, mivel győzték le az ellenségeiket. Streen felállt, és lerázta magáról Kirana Ti meg Kam Solusar kezét. Csak úgy sütött belőle a

düh. – El kell pusztítanunk a Sötét Embert – mondta Streen –, mielőtt ő öl meg mindnyájunkat. Leia szívét valami elviselhetetlen hideg szorította össze. Tudta, hogy Streennek igaza van. Nyolcadik fejezet A Bendő Bázis főadminisztrátorának lenni normális körülmények között is épp elég terhet

jelentett, de az Tol Sivronnak meg sem fordult a fejében, hogy egyszer majd birodalmi segítség nélkül is el kell látnia feladatát. Az üres konferenciateremben Sivron idegesen végigsimított érzékeny twi'lek fej-farkán, és kibámult az űrbe.

Sosem szerette Daala admirálist és lehengerlő modorát. A Bendőben eltöltött évek alatt Sivron sosem érezte, hogy az admirálisnő megértené a küldetést: új tömegpusztító fegyvereket kell készíteni Tarkin nagymoffnak, akinek mindketten a lekötelezettjei voltak.

Daala négy csillagrombolójának az volt a feladata, hogy védje Sivront és az értékes tudósállományt, Daala azonban nem volt hajlandó elfogadni alárendelt helyzetét a dolgok rendjében. Hagyta, hogy egy lázadó fogoly ellopja a Napzúzót és Sivron egyik legjobb fegyvertervezőjét, Qwi Xuxot. Aztán Daala még az őrhelyét is otthagyta, hogy a kémek után eredjen, egyedül és védtelenül hagyva őt!

Sivron a büszkeségtől dagadó kebellel, ugyanakkor csalódottan járkált föl-alá a teremben. Megrázta a fejét, mire két féregszerű fejfüggeléke bizsergető érzésekkel súrlódott neki a ruhájának. Sivron megragadta ez egyik fej-farkat, és szorosan a válla köré tekerte.

Azzal a maroknyi rohamosztagossal, akiket Daala itthagyott, nem sokra megy. Pontosan megszámolta őket: 123. Hivatalos jelentéseket írt, összeszedte a szolgálati feljegyzéseiket, gyűjtötte az információt, ami egyszer talán majd hasznos lehet. Az nem volt teljesen világos a számára, hogy pontosan miképpen lesz hasznos, de Sivron jelentések szerkesztésére és információk gyűjtésére építette a karrierjét. Valahol, valakinek majd hasznára lesz.

A rohamosztagosok engedelmeskedtek neki – végül is ez volt a kötelességük –, de Sivron

nem volt katonai parancsnok. Fogalma sem volt, mit kezdjen a katonákkal, ha a bázist esetleg lázadók támadják meg.

Az elmúlt hónap folyamán keményebb munkára ösztökélte a tudósokat, hogy jobb prototípusokkal és védőrendszerekkel álljanak elő. Alternatív terveket készített, vészeljárásokat dolgozott ki, forgatókönyveket írt, és mindenféle helyzetre megszabta az előírt reakciót. A felkészültség a legjobb fegyverünk, gondolta. Tol Sivron mindig fel van készülve.

Folyamatos eredményjelentéseket kért a kutatóktól, és ragaszkodott hozzá, hogy mindig naprakészen legyen tájékoztatva. Az irodájával szomszédos raktárhelyiségben halmokban tornyosultak a dokumentumok és modell-leírások. Persze arra nem volt ideje, hogy mindet átnézze, de már a tudat is megnyugtatta, hogy ott vannak.

Közeledő lépteket hallott, és négy részlegvezetőjét pillantotta meg, akik rohamosztagos testőrök kíséretében jöttek a reggeli eligazításra.

Tol Sivron nem fordult hátra, hogy köszöntse őket, hanem borzongó büszkeséggel a sziklák felett lebegő Halálcsillag-prototípus vázát figyelte. A Halálcsillag volt a Bázis legnagyobb sikere. Tarkin nagymoff csak egy pillantást vetett a prototípusra, és ott helyben kitüntette Sivront Bevel Lemelsikkel, a főtervezővel és Qwi Xuxszal, az első asszisztensével együtt.

A négy részlegvezető helyet foglalt az asztal körül, mindegyiknél forró ital, mindegyik újrafeldolgozott reggeli péksüteményt rág. Mindegyiknél ott a reggeli program kinyomtatott terve.

Sivron elhatározta, hogy rövidre és lényegretörőre fogja az értekezletet – legfeljebb két- vagy háromórásra. Úgysincs sok megbeszélnivaló. Ahogy a Halálcsillag kikúszott a látóterükből, odafordult a négy vezetőhöz.

Doxin nagyobb volt széltében, mint hosszában, és teljesen kopasz. Sötét, rendkívül keskeny szemöldöke olyan volt, mintha beleégették volna a homlokába. Vastag volt a szája, és ő volt a nagy energiájú koncepciók és alkalmazások felelőse.

Mellette Golanda ült. Magas és karvalyszerű, szögletes arcú nő volt. Hegyes állával és sasorrával leginkább egy csillagrombolóra hasonlított. Golanda vezette a tüzérségi találmányok és taktikai újítások részlegét. Tíz éve állandóan arra panaszkodott, hogy milyen őrültség volt a tüzérségi kutatás helyét épp egy feketelyuk-halmaz közepébe tenni, ahol a fluktuáló gravitáció elrontja az összes számítást, és értelmetlenné teszi a teszteket.

A harmadik részlegvezető, Yemm, démonkülsejű devaroni volt, aki nagyon értett hozzá, hogy az odaillő dolgot mondja a megfelelő pillanatban. Ő volt a dokumentáció és a jogi tanácsadás vezetője.

Végül az asztal végében ott ült Wermyn, a magas, félkarú vadember. A bőrének zöldesbíbor árnyalata volt, ami miatt a származását nemigen lehetett megállapítani. Wermyn a telep működéséért volt felelős.

– Jó reggelt mindenkinek – mondta Tol Sivron, és helyet foglalt az asztalfőn. – Látom, mindnyájan hoztak magukkal napirendet. Remek – Az ajtóban álló rohamosztagosokra pillantott. – Kérem, kapitány, menjenek ki, és csukják be az ajtót. Ez egy bizalmas, magas szintű tárgyalás.

A rohamosztagos szó nélkül kivezette a többieket, és az ajtó sziszegve bezárult mögöttük. – Nos – mondta Tol Sivron, és rendezgetni kezdte a papírjait –, szeretném, ha mindnyájan

beszámolnának a részlegük tevékenységéről. Miután megbeszéltük a felmerülő újdonságokkal járó problémákat, kidolgozhatjuk a stratégiákat. Gondolom, a javított Vészhelyzeti Tervet a telep minden lakójának kiosztották. – Yemmre, a papírmunka-felelősre pillantott.

A devaroni kellemesen elmosolyodott, és bólintott. Szarvai föl-le jártak. – Igen, igazgató úr. Mindenki megkapta a háromszázötvenhat oldalas dokumentum egy

példányát, azzal az utasítással, hogy alaposan olvassák át. – Jól van – mondta Sivron, és kipipálta az első tételt a napirendben. – Az új dolgokra majd az

értekezlet végén is lesz idő, de én szeretnék gyorsan haladni. Még így is egy csomó jelentést kell átnéznem. Wermyn, nem kezdi el?

A félkarú telepfelelős részletes jelentést morgott el a készletekről, az energiafogyasztásról és a reaktor energiacelláinak várható élettartamáról. Wermyn csak amiatt aggódott, hogy kezdenek kifogyni a pótalkatrészekből, és kételkedett benne, hogy valaha is kapnak újabb szállítmányt kintről.

Tol Sivron kötelességtudóan feljegyezte ezt a problémát. Aztán Doxin hörpintett a meleg italából, és jelentést tett egy új fegyverről, amit a tudósai

éppen tesztelnek. – Fém-kristályfázis-váltó – mondta Doxin. – Röviden FKFV. – Hmmm – simogatta az állát hosszú karmaival Tol Sivron. – Valami blikkfangosabb nevet

kell találnunk neki, mielőtt bemutatjuk a birodalmiaknak. – Ez csak afféle munkanév – mondta Doxin zavartan. –Készítettünk egy működő modellt, bár

az eredmények még nem megbízhatóak. A tesztek alapján jó okunk van arra gondolni, hogy a nagyméretű alkalmazás is sikeres lesz.

– És pontosan mit csinál? – kérdezte Tol Sivron. Doxin a homlokát ráncolta. – Igazgató úr, az elmúlt hét hétben rengeteg jelentést küldtem magának. Nem olvasta őket? Sivron önkéntelenül megrebbentette fej-farkát. – Elfoglalt ember vagyok, nem emlékezhetek mindenre, amit elolvastam – mondta. – Főleg

nem egy ilyen lehetetlen nevű projektre. Kérem, frissítse fel az emlékezetemet. Doxin szinte megelevenedett, ahogy beszélt. – Az FKFV mező megváltoztatja a fémek kristálystruktúráját, például egy hajótestét is. Az

FKFV áthatol a hagyományos pajzson, és porrá mállasztja a hajótest lemezeit. A valóságban persze ennél sokkal bonyolultabb a dolog fizikája; ez csak egy rövid összegzés.

– Igen, igen – mondta Tol Sivron. – Ez remekül hangzik. De milyen problémákkal találkoztak?

– Nos, az FKFV a tesztfémlap felületének csak mintegy egy százalékán működött hatásosan. – Tehát nem is annyira hatásos? – kérdezte Tol Sivron. Doxin sivító hanggal húzta végig az ujját a sima asztallapon. – Ez nem egészen igaz, igazgató úr. Az egyszázaléknyi hatás egy széles területen elszórva

mutatkozott, és apró lyukakat csinált az egész felületen. Ez elég ahhoz, hogy bármilyen hajó elpusztuljon tőle.

Sivron elvigyorodott. – Ó, remek! Folytassák a munkát, és küldjék továbbra is azokat a kiváló jelentéseket! Golanda, a hegyes arcú tüzér és taktikus nyalábrezonancia-gránátokról beszélt, melyek

részben a Napzúzó elvén alapultak. Golanda előadása közben Yemm egyszer csak talpra ugrott és felordított. Sivron feddően

meredt rá. – Még nem kapott szót, Yemm. – De igazgató úr! – mutogatott Yemm vadul az ablak felé. Tol Sivron nagy nehezen hátrafordult, és sötét körvonalakat pillantott meg a Bendő gázháttere

előtt. Twi'lek fejfarkai kitekeredtek, és egyenesen meredeztek a háta mögött. Egy lázadó hadiflotta jelent meg a Bendőben. Az oly régóta rettegve várt inváziós erő

megérkezett. Elöl és oldalt két-két koréliai korvettel haladt Wedge Antilles tábornok a Yavaris fregatton a

Bendő Bázist alkotó meteorcsoport felé. Qwi Xux halványkéken és gyönyörűen állt mellette a nézőablaknál. Látszott rajta: már alig

várja, hogy átkutathassa régi szállását régi emlékei után. – Bendő Bázis – mondta Wedge a komcsatornába. – Itt Antilles tábornok, az Új Köztársaság

megszálló flottájának parancsnoka! Kérem, válaszoljanak, hogy megbeszéljük a megadásuk feltételeit.

Kissé önhittnek érezte magát, ahogy ezt mondta, de tudta, hogy amazok nem tudnak szembeszállni a flottájával. A fekete lyukak között, Daala admirális csillagrombolói nélkül a Bázis inkább csak nehéz megközelíthetőségére hagyatkozhatott, fegyveres védelemre nem.

A flotta egyre közelebb ért, de Wedge nem kapott választ. Amikor a Halálcsillag prototípusának fémváza kibukkant a bolygók mögül, jeges félelem szorította össze a szívét.

– Pajzsok fel! – mondta ösztönösen. A Halálcsillag azonban nem nyitott tüzet, csak kecsesen keringett tovább. Amikor egészen közel kerültek, lézertűz csapott feléjük az aszteroidák kis épületeiből,

lakómoduljaiból. Csak egy-két sugár talált célba, de ezek is lepattantak a pajzsokról. – Jól van – mondta Wedge. – Két korvett. Csak célzottan lőjetek. A védelmet meg kell

semmisíteni, de maga a bázis maradjon sértetlen – Qwire pillantott. – Túl sok fontos adat van itt, amit nem vesztegethetünk el.

Wedge az elülső két korvett hajtóműveit nézte hátulról, ahogy a hajók pusztító tűzesőt zúdítottak az aszteroidákra. Vörös sugárnyalábok zúzták porrá a sziklákat.

– Túl könnyen megy – mondta Wedge. Kétségbeesett hívás érkezett az egyik korvett-kapitánytól. A vészhívó csatornán jelentkezett. – Valami történik a burkolattal! A pajzsok nem védenek ellene. Valami új fegyver lehet.

Gyengülnek a falak. Nem lehet meghatározni, hol... Az adás elhallgatott, amikor a korvett hatalmas tűzgömbben szétrobbant. – Vissza! – ordította Wedge, de a második korvett előrelendült. Inkább az összes lézerét

bevetette a protontorpedókkal együtt, amik speciálisan a megszálló akcióra lettek beszerelve. – Ortola kapitány! Vissza!

A másik korvett kapitánya szétrobbantotta a legközelebbi planetoidot. Protontorpedók izzottak, turbólézerlövések gyújtottak lángra éghető gázokat, és zúzták a kisbolygót izzó porrá.

– Ezzel már nem lesz gondunk – mondta Ortola kapitány. – Szabadon rendelkezhet a támadó erőkkel.

Figyelmeztetések süvöltöttek végig a Bendő Bázison, olyan monoton hangon, hogy Tol

Sivronnak nehezére esett megtervezni a beszédét. – A figyelmüket kérem – szólt bele az interkomba. – Kövessék a vészhelyzetben

alkalmazandó eljárást. Kint a rohamosztagosok föl-le csattogtak a folyosón. A kapitányuk ordítva parancsolta őket a

fontosabb kereszteződésekhez. Senki sem vacakolt a forgatókönyvekkel, amiket Tol Sivron és vezetői oly nagy fáradsággal állítottak össze.

Sivron bosszankodva csikorgatta a fogát, és megszólalt az interkomban: – Ha nincs példányuk a vészkézikönyvből, vagy nem találják, azonnal szóljanak a részlegvezetőjüknek. Gondoskodunk róla, hogy kapjanak egy példányt.

A Bendő Bázis felett lebegő lázadóhajók lidércnyomásszerűen söpörték el a védőlézereket. Doxin a laboratóriumok közti kommunikációs állomásnál ült, és ujjongva nézte, ahogy az

egyik korvett izzó részecskék felhőjében felrobban. – Sikerült! – kiáltotta. – Működött az FKFV! – A fülhallgató dugóját a fülébe nyomva

hallgatózott, és egyre jobban ráncolta a homlokát. – Sajnos, nem lesz második lövésünk, igazgató úr. Az FKFV-nek valami baja lett. De hiszem,

hogy a kezdeti siker egy valódi célpont ellen bebizonyította, hogy a rendszer megéri a további fejlesztést.

– Csakugyan – helyeselt Sivron, és elismerően nézte a korvett szállongó roncsait. – Kiértékelő ülést kell majd tartanunk.

– A rendszer pillanatnyilag ki van kapcsolva – mondta Doxin. A második lázadókorvett teljes tűzzel közeledett, és a magas energiájú koncepciók épületei

lángba borultak. – Most már úgy is marad – jegyezte meg Sivron. Doxin csalódott volt. – Most már sose csinálhatunk utólagos elemzést – sóhajtotta szomorúan. – Nehéz lenne teljes

jelentést csinálni adatok nélkül. Hangos robbanás remegtette meg az épületet. Tol Sivron kinézett a folyosóra. Odakint

szürkés füst gomolygott. A konferenciaterem monitorain elment a kép. Mikor Sivron felállt, hogy magyarázatot kérjen,

a fények is kihunytak, csak a vészrendszer zöldes derengése maradt. A rohamosztagos kapitány csörtetett be. – Kapitány, mi folyik itt? – kérdezte Sivron. – Jelentést kérek. – Épp most sikerült elpusztítanunk a fő számítógépmagot, uram – felelte a kapitány. – Micsoda?! – hördült fel Sivron. A kapitány folytatta a mondókáját: – Az ön személyi kódjaira van szükségünk ahhoz, hogy

hozzáférjünk a biztonsági tartalékállományokhoz, uram. Ki kell törölnünk a bizalmas információkat.

– Benne van ez a vészeljárásban? – nézett Sivron a részlegvezetőkre. Felkapta a kézikönyv egyik példányát. – Kapitány, melyik oldalon olvasta ezt?

– Uram, nem hagyhatjuk, hogy létfontosságú információk a lázadók kezébe kerüljenek. A tartalékállományokat meg kell semmisíteni, mielőtt a behatolók hatalmukba kerítik a telepet.

– Nem vagyok biztos benne, hogy számba vettük ezt az eshetőséget, amikor megírtuk a kézikönyvet – vont vállat Golanda, és lapozgatni kezdett.

– Talán bele kéne venni egy függelékbe – javasolta Yemm. Wermyn is pergetni kezdte az oldalakat húsos mancsával. – Igazgató úr, itt van, az 5.4-es fejezetben, „Lázadó invázió esetén", (C) bekezdés. Ha egy

ilyen invázió valószínűsíthetően megszerzi a Bázist, akkor nekem a reaktoraszteroidára kell mennem egy csapattal, és el kell pusztítanom a hűtőtornyokat, hogy a rendszer átbillenjen a kritikus állapoton, és a bázis a behatolókkal együtt felrobbanjon.

– Remek, remek! – mondta Sivron, és a megfelelő oldalra lapozott, hogy ellenőrizze a hallottakat. – Lásson hozzá.

Wermyn felállt. Zöldesbíbor bőre elsötétült. – Ezeket az eljárásokat jóváhagytuk, igazgató úr, de nem egészen értem a következő lépést.

Hogyan helyezem biztonságba a csapatomat? Egyáltalán, hogy tud bármelyikünk is biztonságos helyre jutni, miután elindítottam a láncreakciót?

Egy rohamosztagos hangja reccsent fel az interkomban. –A lázadó csapatok behatoltak a bázisra! A lázadó csapatok behatoltak a... – A szavak statikus

zörejekbe fulladtak. – Adja ki az evakuációs parancsot – mondta Sivron. Közel ülő, gyöngyszerű szemét a

nézőablakra szegezte. Ellenséges hajók lőtték a bázist. Aztán egy csillogó fémváz tűnt fel, egy kisebb hold nagyságú gömb.

– Csak menjen, és intézze el a reaktort, Wermyn – mondta Tol Sivron. – Majd a Halálcsillag-prototípusra költözünk át. Beugrunk magukért, aztán megyünk. Itt hagyjuk a lázadókat a halálban, az értékes tudást pedig elvisszük a Birodalomnak.

Három csapatszállító landolt a Bázis központi aszteroidján, és elülső lézerágyúikkal lőni kezdték a csukott hangárajtókat. Aztán a szállítójárművek ajtaja szárnyszerűen felnyílt, és a katonák védekező falanxba tömörülve kiözönlöttek. Görnyedten, leszegett fejjel haladtak páncéljukban, és energiapuskákat tartottak maguk előtt.

Csubakka hatalmas vukiordítással dübörgött le a rámpán, kezében a sugáríjjal. Felborzolódott a szőre. Füst, olaj és hűtőfolyadék szagát érezte. Intett Page elitkommandójának, hogy jöjjenek utána.

Négy rohamosztagos tüzelt feléjük fedezékből. Az egyik támadó katona felbukott, de a következő pillanatban negyven sugárnyaláb röppent a birodalmi katonák felé.

Csubakka emlékezett még rá, milyen volt a Bendő Bázis foglyának lenni. Daala admirális hajóin kellett karbantartó munkát végeznie. Nagy kísértést érzett rá, hogy szabotálja az egyik gamma osztályú támadókompot, de tudta, hogy őt megölnek érte, a birodalmi erőknek viszont nem okozna komoly kárt.

De most a többi vuki rabra gondolt. Eszébe jutottak a lehorgasztott fejek, a foltos bundák, a lesoványodott testek. A vukik szeméből minden tűz kihunyt a hosszú évek kemény, reménytelen robotjában.

Elvicsorodott, amikor eszébe jutott az a szadista ember-pacni is, aki a vukik „gondozója" volt, és mindenhová velük tartott. Eszelősen izzó tekintetével, csikorgó hangjával és gyilkos energiakorbácsával tartotta rettegésben a vukikat.

Riadó süvöltött fel az interkomban. Csubakka dühe és adrenalin-szintje azonnal felszökött. Siettetésképpen a csapatok felé morgott. Szi Thripióra gondolt, aki a Yavaris fedélzetén tartózkodott, és örült, hogy a protokolldroid nincs itt a kereszttűzben. Semmi kedve nem lett volna megint darabokból összerakni.

Egy nagy, kőfalú munkaterem felé tartott, ahol annak idején annyit gürcölt. Az ajtókat nehéz pajzsok zárták el, akkora szegecsekkel, mint Csubakka körme.

Tenyérrel dörömbölni kezdett az ajtón. Mögötte Page kommandósai turkáltak a zsákjaikban. Ketten előreszaladtak, egy-egy hődetonátorral mindkét kezükben. Az ajtó kritikus pontjaira helyezték őket, és beindították a számlálót. Borostyánszín fények kezdtek villogni a visszaszámlálással.

– Vissza! – kiáltotta az egyik. Csubakka a csapat után vetette magát egy sarok mögé, és már hallották is a fojtott robbanást.

Aztán hamarosan sokkal hangosabb zaj következett, ahogy a súlyos fémajtó döngve a földre dőlt. – Mozgás – mondta a csapat vezetője. Csubakka előrerohant a füstben. Szisszenő hangokat hallott, és haragos fájdalomkiáltásokat.

A rab vukik annyira bepörögtek, hogy még a saját nyelvüket is elfelejtették. Amikor eloszlott a füst, Csubakka csalódottan látta, hogy a harcnak már vége is – de örült,

hogy a vukik végre talpra álltak, amikor meghallották a riadót, és megérezték, hogy szenvedéseik

véget érnek. Kilenc vuki közeledett fenyegetően a gondozó felé, aki egy lambda osztályú birodalmi komp

falának szorult. Hordótestű, olajos bőrű ember volt. Csak úgy dőlt róla a veríték. A száját dacosan beharapta, úgy csapkodott energiakorbácsával. A vukik morogtak, és próbáltak elég közel kerülni hozzá ahhoz, hogy széttéphessék.

Csubakka is elbődült. Némelyik vuki felpillantott az erősítés érkezésekor, de némelyik szőrös óriást annyira lefoglalta a gondozó szétmarcangolásának lehetősége, hogy ügyet sem vetettek rájuk.

– Dobd el a fegyvert – mondta a kommandó vezetője a gondozónak. Minden lézerfegyver csöve a kövér emberre szegeződött. Csubakka jól szórakozott azon, hogy a gonosz felvigyázó milyen megkönnyebbüléssel fogadja az Új Köztársaság katonáit.

A vukik szakadatlanul vicsorogtak. Most rosszabbul néztek ki, mint hónapokkal korábban. Nyilvánvaló volt, hogy Daala védelmének hiányában még keményebb munkára kényszerítették őket a Bendő Bázis védelmében.

– Azt mondtam, dobd el a fegyvert! – ismételte a kommandós. A felvigyázó megint csattintott a korbáccsal, hogy visszaszorítsa a vukikat. Csubakka a három

legnagyobb hímet látta elöl; a bundájuk kusza volt és foltos, a korbács csíkokat égetett a régi forradások mellé. A legöregebb, szürkebundás vuki, akit Nawruunnak hívtak, a komp szélénél guggolt, a hajó felhúzott, éles szárnypaneljeinek menedékében. Az öreg vuki teste megtört és eltorzult a hosszú évek munkájától, a szemében azonban eleven düh izzott.

A gondozó felemelte korbácsát, és előbb a vukikra, aztán a kommandósokra pillantott. A kommandósvezér figyelmeztető lövést adott le, ami ártalmatlanul pattant le a falról. A gondozó megadása jeléül a feje fölé emelte a kezét, és hagyta a földre esni a korbácsot. A fegyver csattanva hullott a sima fedlapokra.

– Menj hátrébb – mondta a csapat vezetője. Csubakka is mondott valamit vuki nyelven. A döbbent foglyok teste megfeszült egy

pillanatra. A felvigyázó majdnem elájult félelmében, amikor az öreg Nawruun hirtelen előrevetődött, és szőrős kezébe kaparintotta a korbácsot. Babrálni kezdett a gombjaival.

A felvigyázó ordítva kezdett hátrálni a fal felé, hogy valami rejtekhelyet találjon. Csubakka ráordított a vukikra, hogy álljanak meg, de azok meg sem hallották. Kinyújtott manccsal vetették magukat előre, hogy véres cafatokra tépjék a gondozót.

Nawruun ráugrott a hordótestű emberre. Bár öreg volt és görnyedt, a korbács nyelét husángként alkalmazva leütötte a felvigyázót. A kövér ember kiáltozott és csapkodott.

A többi vuki is rávetette magát. Nawruun a férfi arcába vágott a korbács markolatával, aztán teljes erőre kapcsolta a fegyvert.

A kitörő energiasugár belefúródott a felvigyázó fejébe, és tűzijátékot csinált az agyából. A szeméből szikrák pattantak, aztán szétrobbant a feje. A tomboló vukikat elárasztotta az agyvelő.

Csönd lett a teremben. Csubakka óvatosan előrement, ahogy a megmaradt vukik elhúzódtak. Erőtlenül és harag

nélkül hátráltak el kínzójuk holttestétől. Az öreg Nawruun felállt, és üres tekintettel meredt a kezében tartott korbácsra, aztán elengedte.

A korbács tompa puffanással ért földet. Nawruun melléje rogyott. Egész testében remegni kezdett, és mély hangú zokogásra fakadt.

Tol Sivron valami olyan helyet próbált keresni a Halálcsillag pilótatermében, ahol nyugodtan

leülhetett és lazíthatott volna, de hát a prototípus nem szolgált ilyen kellemetességekkel.

Hatalmas gépládák álltak mindenhol csupasz vezetékek és otromba forrasztások között. Gerendák és megerősített vázrészek takarták el a szeme elől az ostromolt Bázist, de azt látta, hogy a lázadók megszerezték a telepet.

Az aszteroidacsoport külső övezetében a reaktor hűtőtornyai hirtelen felizzottak, és kezdtek összeomlani.

Wermyn mogorva hangja szólalt meg a rádión keresztül: – Sivron igazgató, robbantással elpusztítottuk a hűtőrendszereket. Az erőműreaktor

hamarosan túllépi a kritikus pontot. Nem hinném, hogy a támadók megállíthatnák a folyamatot. Bendő Bázisnak vége.

– Jól van, Wermyn – mondta Sivron. Elszomorította egy ilyen nagyszabású létesítmény pusztulása, de hát mi mást tehetett? Birodalmi védelmezői elhagyták, és részlegvezetői, ahogy tudták, felvették a harcot. Katonai segítség nélkül azonban nem várható el tőlük, hogy győzzenek egy jól felfegyverzett támadóerő ellen, nem igaz? Amellett követték a kidolgozott eljárást. Ebben nem volt hiba.

Sivron a rohamosztagosok kapitányára és a három részlegvezetőre nézett. A Bendő többi tudósa és a rohamosztagosok a prototípus raktár- és irányítótermeiben leltek menedéket.

– Nem volt alkalmam végigolvasni ennek a harcállomás-prototípusnak az egész leírását – pillantott körül Sivron. –Tudja valaki, hogyan kell vele repülni?

Golanda Doxinra nézett, Doxin viszont Yemmre. A rohamosztagos kapitány szólalt meg: – Nekem van némi tapasztalatom repülő támadójárművek vezetésében, uram. Talán

kiigazodom a vezérlésén. – Kitűnő, kapitány – mondta Tol Sivron. – Hm... – állt fel a parancsnoki székből. – Ide kell

ülnie? – Nem kell, uram. A pilótaállásról is menni fog. – A kapitány odament egy összedrótozott

pultsorhoz. – Biztosan észrevették Wermyn robbantásait – mondta Doxin, amikor látta, hogy a lázadó

hajók a reaktorbolygócska köré gyűlnek. Két csapatszállító ereszkedett le, hogy csapatokat tegyen ki az erőműnél. Az egyesített lázadó tűzerő elejét veszi minden szökési kísérletnek.

– Most hogyan fogjuk fölszedni Wermynt? – kérdezte Tol Sivron. Yemm bőszen lapozgatni kezdett a kézikönyvben. – Azt hiszem, erről az eshetőségről sem írtunk. Tol Sivron bosszankodva lengette meg fej-farkait. – Hát, ez nem jó! – A homlokát ráncolva gondolkodott azon, hogyan tudna alkalmazkodni a

helyzethez. A twi'lekek jól alkalmazkodtak. Sivronnak akkor is sikerült idomulnia, amikor elhagyta az otthonát, a Ryloth bolygót; alkalmazkodott, amikor Tarkin nagymoff kinevezte őt igazgatóvá. Most megint módosítani kell a terveit, hogy a legjobbat hozza ki a percről percre romló helyzetből.

– Nos, most nincs időnk megmenteni Wermynt. Változik a terv. Első kötelességünk a Birodalom. El kell vinnünk innen ezt a Halálcsillag-prototípust, és vissza kell vonulnunk.

Wermyn maga is látta a reaktor elfoglalására érkező egységeket, és kissé zaklatottabb hangon ismét kapcsolatba lépett Sivronnal.

– Igazgató úr, mit tegyek? Hogyan fog megmenteni minket? Tol Sivron megnyitotta a komcsatornát, és legkomolyabb, legőszintébb hangján mondta: – Wermyn, szeretném, ha tudná, milyen nagyra értékelem sokéves szolgálatát. Sajnálom,

hogy nyugdíjideje nem lesz olyan hosszú és boldog, ahogy reméltem. Ismételten fogadja nagyrabecsülésem! Köszönöm önnek.

Bontotta a kapcsolatot, aztán a rohamosztagos kapitányhoz fordult. – Azonnal el kell mennünk innen. Amikor a harc nagyja már véget ért, Qwi Xux Wedge Antillesszel leszállt a Bázisra. A

planetoidok egyre nagyobbak lettek, ahogy közeledtek feléjük. Qwi az élete nagy részét itt töltötte, mégis alig emlékezett rá.

Az első korvett pusztulásától eltekintve a flotta alig szenvedett veszteségeket. A tudósok még annál is kevesebb ellenállást tanúsítottak, mint amire Wedge számított. Qwi már alig várta, hogy megint a régi laboratóriumában legyen, és megnézze saját adatállományait, hátha választ talál bizonyos kérdésekre... de ugyanakkor félt is.

Wedge megfogta a kezét. – Minden rendben lesz. Majd meglátod. A lány vágyakozva, nagy szemekkel nézett rá. – Én mindent el fogok követni – De valami magára vonta a figyelmét. – Nézd, Wedge! Meg

kell állítanunk! A Halálcsillag-prototípus letért eddigi pályájáról, és önerőből kezdett mozogni. – A feljegyzéseim szerint a Bendő Bázisnak teljesen működőképes prototípusa van – mondta

Qwi. – Ha elviszik ezt a Halálcsillagot az Új Köztársaság területeire... Mielőtt befejezhette volna a mondatot, a hatalmas fémgömb megindult a feketelyuk-halmaz

széle felé, és eltűnt a forró gázok felhői mögött. Kilencedik fejezet Terpfen a Nagy Templom árnyékában állt. A Yavin reggeli napja egyre feljebb emelkedett; a

dzsungel párája felszállt. Terpfen félve állt a hatalmas, ősi építmény előtt, és visszanézett a tisztásra, ahol a lopott

B-szárnyú pihent, pattogva, ahogy hűlt. A hajótest itt-ott elszíneződött, ahol az X-szárnyúak lövései eltalálták.

A templom tetején Jedi-tanítványokat látott. Ahogy a dzsungelhold a gázóriás körül keringett, a rendszer konfigurációja szokatlan jelenséget produkált, ami egészen lenyűgözte az itt bázist alapító felkelőket.

A Yavin főbolygójának felső légkörén áthaladó napfény számtalan színre bomlott, aztán elérte a hold atmoszféráját, és átszüremlett a párán: ilyenkor csodálatos szivárvány keletkezett, ami alig néhány percig tartott minden hajnalban. A Jedi-tanítványok, akik a szivárványt csodálni gyűltek össze a tetőn, látták Terpfen hajójának érkezését, és elindultak lefelé.

Terpfen rangjelzés nélküli pilóta-kezeslábasban volt. Kavargott a feje, dobogott a szíve. Leginkább az áruló cselekedetek bevallásától félt – de meg kellett tennie. Próbálta előre megfogalmazni a mondókáját, de aztán rájött, hogy ez nem segít. Sehogy sem tud enyhíteni a rossz híreken.

Szédelgett, az ájulás környékezte. Belekapaszkodott a templom hűvös, mohos falába. Félt, hogy a Carida valahogy megint megtalálja, és Furgan megint a hatalmába keríti a szerves részeken keresztül, amiket a kivágott darabok helyére ültettek be.

Nem! Ez most már az ő agya! Már több mint egy napja nem érezte a birodalmi irányítók ösztökéjét. Szinte el is felejtette, milyen a saját fejével gondolkodni, és most csodálattal fedezte fel az újkeletű szabadságot. Arról fantáziált, hogy legyőzi a Birodalmat, hogy kitekeri a dülledt szemű Furgan nagykövet nyakát.

És miközben ezt gondolta, semmiféle sötét jelenlét nem csapott le az elméjére. Teljesen

szabadnak érezte magát! Rádöbbent, hogy elgyengülését csak a zsibbasztó félelem okozza. Ettől el is múlt a rossz

érzés, és Terpfen kihúzta magát, mert lépteket hallott közeledni. Az első alak, aki kilépett a napfénybe, maga Leia Organa Solo miniszter volt. Biztosan

rohanvást ment a turbólifthez, mert azt hitte, hogy a B-szárnyú sürgős üzenetet hoz a Coruscantról. Leia haja zilált volt, a szemében árnyék bujkált. Aggodalmas volt az arca, mintha valami máris nyomasztaná.

Terpfenben egyre nőtt a jeges kétségbeesés. Leia csak még rosszabb állapotba kerül, ha majd megtudja, hogy a Birodalom ismeri Anakin rejtekhelyét.

Leia megtorpant, és komor pillantással mérte fel Terpfent. Elgondolkodva ráncolta a szemöldökét, és bemutatkozott.

– Ismerlek. Terpfen vagy, igaz? Miért jöttél ide? Terpfen tudta, hogy viharvert, forradásos fejéről még az emberek is felismerik. Leia mögött

ismeretlen Jedi-tanítványok jöttek. Aztán Terpfen megpillantotta Cilghalt. A kalamári nő tekintete mintha a lelke mélyéig hatolt volna.

– Organa Solo miniszter... – szólt Terpfen elcsukló hangon. Térdre rogyott, mert a lábai már nem bírták megtartani. – A fiad, Anakin nagy veszélyben van!

Lehorgasztotta forradásos fejét. Mielőtt Leia elkezdte volna kérdésekkel bombázni, meggyónt mindent.

Leia Terpfen tarkójára meredt, és úgy érezte magát, mintha fojtogatnák. Luke és Ackbar óvintézkedései megbuktak, a titok kiszivárgott. A Birodalom tudja, hol találja meg a kisfiát.

Leia nem sokat tudott az Anoth védelméről. A kis Anakin mellett csak Winter van. – Azonnal az Anothra kell mennünk – mondta Terpfen. –Üzennünk kell nekik, és el kell

onnan vinni a gyermeket, mielőtt a birodalmi erők odaérnek. Furgan befolyása alatt csak közvetítettem az Anoth koordinátáit Caridára, de emlékezni nem emlékszem rájuk. Elpusztítottam az információt. Neked kell mutatni az utat. Én megteszek mindent, amivel segíthetek, de sietnünk kell.

Leia ugrásra készen állt, hogy bármit megtegyen a fiáért. De egy bénító gondolat lelohasztotta.

– Nem tudok kapcsolatba lépni az Anothtal! Még én sem tudom, hol van! Terpfen rámeredt, de Leia nem tudott érzelmeket leolvasni a szögletes halarcról. Leia

folytatta: – Előttem is titokban tartották. Csak Winter tudja, hogy hol van, ő viszont az Anothon van;

meg Ackbar, aki a Kalamárin rejtőzik, és Luke, aki kómában fekszik. Fogalmam sincs, hogy kell odajutni!

Leia próbálta összeszedni magát, próbálta felidézni fiatalkori gyors gondolkodását. Az első Halálcsillagon ő vette át az irányítást Luke és Han rosszul megtervezett szökési kisérleténél. Akkor tudta, mit tegyen. Gyorsan és tétovázás nélkül cselekedett.

De most három gyerekre is gondolnia kellett, és az új prioritások elhomályosították megszállottságát. Han már elment, hogy megkeresse Kyp Durront és a Napzúzót. Az ikrek viszont ittmaradtak, állítólag biztonságban. Nem mehet el csak úgy.

Cilghal nagykövet mintha megérezte volna a gondolatait. – Menned kell, Leia. Mentsd meg a fiadat. Az ikrek biztonságban lesznek itt. A

Jedi-tanítványok megvédelmezik őket. Mintha hirtelen valami öntudatlan köteléktől szabadult volna meg, Leia érezte, hogy agyát

tervek árasztják el. Ellazult; hűvös és határozott lett.

– Rendben, Terpfen, te velem jössz. Megkeressük Ackbart, ő pedig elvezet minket Anakinékhoz – A düh és remény, a szánalom és a keserűség furcsa keverékével nézett az árulóra.

Terpfen elfordult. – Nem. Mi lesz, ha a birodalmiak megint aktiválnak? Ha arra kényszerítenek, hogy újabb

szabotázst hajtsak végre? – Rajtad fogom tartani a szemem – mondta Leia keményen. – Azt akarom, hogy találkozz

Ackbarral – Arra gondolt, ahogy szégyenében az admirálisnak rejtőzködnie kell. – El fogod neki mondani, hogy a vortexi katasztrófa nem az ő hibája volt.

Terpfen nehézkesen felállt. Ingadozott egy kicsit, de aztán sikerült egyenesen maradnia. – Organa Solo miniszter –mondta. Olyan volt a hangja, mintha valami keserűt nyelt volna. –

Én... nagyon sajnálom. Leia rápillantott, de érezte, hogy felbuzog benne az adrenalin, hogy mozognia, cselekednie

kell. Tétovázással mindent elveszíthet. – Ha ezen túlleszünk, majd ráérsz bocsánatot kérni – mondta a kalamárinak. – Most inkább

segíts. Tizedik fejezet A Millennium Falcon az elpusztult caridai naprendszer koordinátái közelében bukkant ki a

hiperűrből. Han Solo polarizálta az osztott nézőablakot, hogy szemügyre vegye a törmelékfelhőt, ami

valaha nap és bolygócsoport volt; most csak izzó gázokat látott, a szupernova sugárzásának tengerét. Az itteni pusztítás még annál is nagyobb léptékű volt, mint amit az Alderaannál látott – még mielőtt találkozott Leiával, mielőtt beszállt a Felkelésbe, és mielőtt elkezdett hinni az Erőben.

A Carida szétrobbant napja széles sávban szórta szét a csillaganyagot az ekliptikán. Hömpölygő gázok roppant függönyei izzottak és szikráztak az energiától a spektrum minden színében. A lökéshullám szétterjedt az űrben.

Nagy felbontású szkennerjeivel Han két megcsavarodott hengert vett észre, kiégett világroncsokat, a rendszer valamikori külső bolygóit. Most parázsként izzottak egy halódó tűzben.

Lando Calrissian ott ült mellette, és tátva maradt a szája döbbenetében. – Ez a kölyök aztán tud rombolni! Han bólintott. Száraz volt a torka. Furcsa volt, hogy nem Csubakka ül mellette. Remélte, hogy

vuki barátjának könnyebb dolga van a saját küldetésén, mint most neki. A Falcon érzékelői alig-alig bírták a caridai rendszeren átpulzáló hatalmas energiákat.

Röntgen- és gammasugárzás ostromolta keményen a pajzsokat. Kypnek azonban nyoma sem volt.

– Han, mit gondolsz, mit fogsz találni ebben a statikus dzsumbujban? Ha mázlid van, megtalálhatod a Napzúzó hajtóművének az ioncsíkját, de nem egy szupernova közepében. Ennek az esélye...

Han felemelt kézzel elhallgattatta. – Nekem ne emlegess esélyeket. Ennél jobban ismerhetnél. – Igen, persze, tudom. De akkor mit csinálunk? Minek jöttünk ide? Han összeszorította a száját, és valami válaszon gondolkodott. Valahogy úgy érezte, hogy jól

teszi, ha idejön Kyp nyomát keresni. – Látni akarom, amit ő látott – mondta. – Úgy akarok gondolkodni, ahogy ő gondolkodhatott.

Vajon mi játszódott le benne? – Te jobban ismered őt, mint én, cimbora. Ha felgyújtotta az egész Katlan Ködöt Daala miatt,

most meg felrobbantotta a birodalmi kiképzőközpontot, akkor ezután hová mehetett? Gondolkodj a saját fejeddel. Mi lenne a következő célpontod?

Han kibámult a Carida helyén örvénylő tüzes pokolra. – Ha az lenne a célom, hogy lecsapjak a Birodalomra, és a lehető legtöbb kárt okozzam neki...

akkor... – Élesen elfordult, és Landóra meredt. Lando szeme elkerekedett. – De hát az nagyon veszélyes! Oda nem mehetett! – Nem hinném, hogy a veszély itt szerepet játszik – felelte Han. – Hadd találjam ki. Most azt fogod mondani, hogy menjünk utána a Magrendszerbe. – Eltaláltad, öreg haver – Han beállította a koordinátákat a navigációs számítógépen, és

hallotta, hogy Lando magában motyog. – Nem érek oda időben a Kesselre. A Carida izzó gázfelhői megnyúltak körülöttük. A Falcon belesuhant a hiperűrbe, messze az

ellenséges vonalak mögé, mélyen a Birodalom maradék erőinek szívébe. A galaxis fényes szívében, ahol a csillagok feltérképezetlen alakzatokban tömörültek össze, az

újjáélesztett Császár még egyszer összegyűjtötte utolsó erőit. Palpatine végleges pusztulása óta azonban a birodalmi hadurak egymással csatáztak az uralomért. Mivel nem volt egyetlen, Thrawn főadmirálishoz hasonló kaliberű hadigéniusz sem, aki összefoghatta volna a maradványokat, a birodalmi hadigépezet visszahúzódott a védett Magrendszerekbe. A hadurak hagyták, hogy a győzedelmes Új Köztársaság a sebeit nyalogassa, míg ők a saját galaxissarkukban vetélkedtek a hatalomért.

De ha egy katonai vezetőnek sikerül a csúcsra kerülnie, az az Új Köztársaság ellen fog fordulni. Hacsak Kyp Durron el nem pusztítja.

Han és Lando talált egy felrobbant vörös törpe csillagot a Mag szélén. A kicsiny, homályos nap jelentéktelennek látszott, és a Falcon bolygóatlasza szerint nem volt lakható világa. Egyes felderítők mégis arról számoltak be, hogy a vörös törpe rendszerében hajóépítő telep, fegyverraktár és archívum rejtőzik az élettelen, köves bolygók mélyén.

Han kinézett az ablakon, és látta, hogy a kis csillag sokkal kevésbé látványosan robbant fel, mint a Carida napja. Nem volt akkora tömege, hogy jelentős láncreakciót indítson be. A lökéshullámok azonban így is porrá zúzták és szétégették a közelben keringő bolygókat.

– Megint megcsinálta – mondta Han. – Azt a nyomot, amit Kyp hagy maga után, el sem lehet téveszteni.

Lando hunyorogva pillantott a szkennerek kijelzőire. –Tizenegy Victory-osztályú csillagromboló tart kifelé a rendszerből. – Frankó – mondta Han. Már épp elég volt neki az is, hogy Kyp és a Napzúzó miatt aggódjon;

nem akart még egy birodalmi flottával is összefutni. – Már észrevettek minket? – Nem hiszem. Még mindig rengeteg a sugárzás és az interferencia a robbanás miatt. Nekem

úgy tűnik, hogy felpakolva menekülnek. Hanban feléledt a remény. – Szóval úgy gondolod, hogy nemrég történt a dolog? Kyp mostanában indította be a

csillagrobbanást? – Meglehet. – Jól van. Akkor kezdjük el keresni a...

– Már megvan, Han. A Napzúzó ott csücsül az ekliptika fölött, mintha... figyelne. – Tervezd meg a pályát – egyenesedett fel Han. – Utánamegyünk. Teljes gáz. Rácsapott az indítóra, és a Falcon hagyományos hajtóművei felizzottak. A gyorsulás

mindkettejüket az ülésbe préselte. A hajó kecses ívben fordult az orbitális sík fölé, és követte a szenzormonitoron látható villogó pontot. De ahogy a Falcon közeledett, a Napzúzó hátrálni kezdett.

– Észrevett minket! Utána! – kiáltotta Han. – Ha fénysebességbe ugrik, elvesztjük. A Falcon előrevetette magát. – Bekapcsoljam a lézereket, Han? – kérdezte Lando. – Ugye nem akarjuk lelőni? De mi van,

ha nem áll meg? – Semmire nem mennénk lövöldözéssel a quantumpáncélja ellen – Han megnyitott egy

komcsatornát. – Kyp, én vagyok, Han Solo. Beszélnünk kell veled, kölyök. A Napzúzó válaszul megvillant, miközben egyre gyorsulva pályát változtatott. – Gázt neki – mondta Han. – Nyomás. – Máris pirosban vagyunk – aggódott Lando. – Bírni fogja az öreglány – felelte Han, és megint a mikrofonhoz hajolt. – Hé, Kyp, hallgass

rám. A Napzúzó megfordult, és egyre nagyobb lett a nézőablak terében. – Hmmm... Han! – szólt Lando. – Egyenesen nekünk jön. Han boldog volt, hogy Kyp megfordul, és hajlandó beszélni velük. – Szerintem belénk akar jönni – vélte Lando. Han hitetlenkedve pislogott. Beleszólt a mikrofonba: – Kyp, ne csináld ezt! Én vagyok az, Han! A Napzúzó elhúzott mellettük. Az utolsó pillanatban tért ki, és leadott egy lövést a

védőlézereiből. Han hallotta a Falcon falának csapódó sugarat, ami azonban nem tett kárt a hajóban.

– Biztosan figyelmeztetés volt – jegyezte meg Lando. – Ja, figyelmeztetés – felelte Han. – Kyp, miért nem...

Ekkor végre megszólalt a fiú hangja: – Han, hagyj békén. Menj el. Dolgom van. – Ohhmmm, Kyp... éppen erről szeretnék beszélni veled – mondta Han, és hirtelen nem találta

a szavakat. A Napzúzó úgy lendült feléjük, mintha megint nekik akarna menni. Amikor a kis hajó

elhúzott mellettük, Han bekapcsolta a Millennium Falcon vonósugarát. – Elkaptam! – rikkantotta Han meglepetéssel. A Napzúzó lendülete elrántotta a Falcont, de a vonósugár kitartott. Han fokozta a

húzóenergiát. Végül a két hajó nyugalomba került egymáshoz képest, magasan a felrobbant vörös törpe orbitális síkja fölött.

– Jól van, Han – mondta Kyp. – Ha így akarod... Nem hagyhatom, hogy megállíts – Ezzel a komrendszer elnémult.

– Ez nekem nem tetszik – jegyezte meg Lando. Kyp hangja ismét megszólalt: – Egy ilyen rezonanciatorpedóval egy egész csillagot fel lehet robbantani. A ti

roncshalmazotokkal egykettőre végezne. Han a Napzúzó kristálytüskéjére nézett. A toroid-energiavető zöldeskéken szikrázva készült

kilőni egyik lövedékét.

– Rossz előérzetem van – mondta Han. Tizenegyedik fejezet A reggeli napfény ragyogva sütött be a templom nagy fogadótermébe. Aranysugarak

csíkozták a sima kőlapokat és a falakat. Luke Skywalker az emelvényen fekvő teste mögül nézte, ahogy Cilghal hozza az ikreket. A

kalamári fogta a gyerekek kezét, és sima léptekkel közeledett. Ma reggel kék nagyköveti köpenyét viselte a durva Jedi-ruha helyett. Cilghal mögött a bűntudatos Streen és az izmos, hajlékony Kirana Ti jött.

Artu Detu úgy görgött fel-alá Luke teste előtt, mint valami őrszem. A pusztító vihar után a robot kötelességének érezte, hogy őrizze a Jedi-mestert. Luke-ot mélyen meghatotta a kis robot hűsége, bár meglepődni egy csöppet sem lepődött meg rajta.

Han és Leia két ikre nagy szemekkel bámulta Luke-ot, akinek szellemlelke vágyódva figyelte őket. Bezártnak érezte magát; képtelen volt kommunikálni. Mit tenne Obi Van ebben a helyzetben? Luke hitte, hogy az Erő majd választ ad neki, ha jó helyen keresgél.

– Látjátok, gyerekek? Luke bácsikátok biztonságban van. Tegnap éjjel megmentettük. Anyátok segített neki. Mindnyájan segítettünk. Megpróbáljuk valahogy felébreszteni.

– De hát én ébren vagyok! – ordította Luke az üres szellemsíkon. – Valahogy kapcsolatba kell lépnem veletek.

Az ikrek a mozdulatlan testet bámulták. – Ébren van –mondta Jacen. – És ott van – A kisfiú éppen Luke szellemére meresztette sötét

szemeit. Luke döbbenten nézett vissza Jacenre. – Látsz engem, Jacen? Hallod, amit mondok? Jaina is, Jacen is bólintottak. Cilghal átölelte a gyerekek vállát, és el akarta vinni őket. – Hát persze hogy ott van. Luke meglepetten és reménykedve utánuk akart repülni, de Streen lépett oda az emelvényhez,

és rogyott térdre. Olyan elkeseredett volt, hogy a zavara hullámai szinte elsodorták Luke-ot. – Skywalker Mester, bocsáss meg, olyan nagyon sajnálom – mondta Streen. – Hallgattam a

fejemben szóló rossz hangjára. A Sötét Ember elcsalt. De ez soha többet nem fordulhat elő – Streen zavaros tekintettel pillantott fel. Mintha ő is egyenesen Luke-ra nézett volna.

– Te is látsz, Streen? Hallod a hangom? – Luke lázasan gondolkodni kezdett, hogy nem változtak-e meg a képességei.

– A Sötét Ember meglátogatott – mondta Streen. – De téged is érezlek, Skywalker Mester. Sosem fogok kételkedni benned.

Kirana Ti megszorította Streen vállát. Luke-nak meglódult az agya. Exar Kun tud kommunikálni másokkal, még ha nehézkesen is – és Luke most már tudta, hogy ez a lehetőség előtte is nyitva áll. Már tud beszélni az ikrekkel. Nagyon megörült.

Ahogy a két Jedi-tanítvány kiment, terveket kezdett szőni. Most már tudta, hogy meg fog menekülni, talán épp a tanítványai, az új Jedilovag-nemzedék segítségével.

A háta mögötti falakból túlvilági hang szólalt meg: – Milyen megható. Ügyetlen kis tanítványaid még mindig azt képzelik, hogy megmenthetnek.

De én többet tudok náluk. Az én képzésemet nem korlátozta a gyávaság, ahogy a tiédet. Exar Kun alakja feketén hullámzott. – Gantoris az enyém volt, és elpusztult. Kyp Durron

továbbra is az én irányításom alatt van. Streent is megszereztem. A többiek is kezdik hallani a

hangomat – Felemelte szellemkarját. – Minden kezd összeállni. Felélesztem a Szith Testvériségét, és a Jedi-tanítványaidból egy legyőzhetetlen Erő-hadsereg magját fogom létrehozni.

Luke még mindig nem tudta, hogyan szálljon szembe megfoghatatlan ellenfelével. Exar Kun felnevetett, mintha eszébe jutott volna valami. – Először álmodban látogattalak meg, elesett apád képében, Skywalker... Nekik talán a te alakodban kéne megjelennem. Biztosan követni fogják a Szith tanításait, ha a te szádból hallják.

– Nem! – mondta hevesen Luke. Asztráltestével rávetette magát a Szith lovagjának derengő alakjára. De bár szikrázó teste simán átment az árnyékon, Exar Kun egy pillanatra mintha eltestetlenedett volna.

Luke szívébe mintha jéglándzsa hatolt volna, amikor hozzáért Kunhoz, mégis szilárdan meg tudott állni a lábán, míg a Sötét Lovag a falnak tántorodott, és visszaszivárgott a kövek közé.

– Engem már megkísértett a sötét oldal – mondta Luke. – És megerősödve kerültem ki belőle. Te gyenge vagy, mert csak a gonosz tanításokat ismered. Nem tudsz többet, mint a tanítványaim.

Mielőtt eltűnt volna, Exar Kun még visszakiáltott: – Majd meglátjuk, ki az erősebb. A nap már lenyugodott a Yavin roppant gömbje mögé. A még holdtalan eget csak a

gázóriásról visszaverődő narancsszín derengés világította meg, rezes homályba borítva a dzsungelt.

Vulamanderek telepedtek meg a magasabb ágakon éjszakára. A bozótban ragadozók és áldozatok járták a túlélés táncát. Zafírkék piranhabogarak zümmögtek a folyók fölött, zsákmányra lesve. Szárnyas rovarok kavarogtak a násztánc bódulatában.

A dzsungel mélyén éjszakai lények jöttek elő árnyas barlangjukból, és kiterjesztették recés szárnyaikat. Sziszegve, ösztönösen követték az izzó késztetést, ami a Nagy Templom felé vonzotta őket...

A szárnyaik olyan hangot adtak, mintha nedves rongy csapódna kőnek, ahogy felfelé szálltak a gyorsan hűlő levegőben. Bíbor erek lüktettek rajtuk; fekete szívük hevesen vert, hogy energiát adjon a hosszú repüléshez.

Két fej állt ki hosszú, inas nyakon mindegyikük izmos testéből. Gyilkos farok csüngött róluk, a végén kristályos méreggel fedett kampós tövissel. Irizáló pikkelyek csillogtak a vörösnarancs alkonyi fényben, mintha borostyánból lennének. Sárga hüllőszemek szűkültek résnyire, áldozatot keresve.

Ezek az alkímiai szörnyetegek Exar Kun itteni uralma alatt keletkeztek, réges-régen. Nemzedékek ideje óta éltek a távoli hegyek fekete, csöpögő barlangjaiban. Most hárman közülük felébredtek, hogy parancsra elpusztítsák Luke Skywalker testét.

Megérkeztek a templomhoz. Fémkarmaikkal kaparászni kezdtek a keskeny ablakokat keretező viharvert köveken. Kettős fejük föl-le járt; várakozóan sziszegtek és csattogtak.

Összehúzták denevérszárnyaikat, és a tetőablakokon keresztül benyomakodtak a terembe. Kinyújtott farokkal, együtt ereszkedtek Luke védtelen teste felé...

Luke képe derengett, de fényt nem bocsátott ki a homályos szobában, ahol az ikrek aludtak.

Az ajtó nyitva volt. Cilghal felült az ágyában a szemközti szobában, de még nem hallotta Luke hangját. Jacen viszont hallotta – és Luke-nak nem volt vesztegetnivaló ideje.

– Jacen – mondta fojtott, belső hangján. A kisfiú megmozdult. Jaina felsóhajtott álmában, és a másik oldalára fordult. – Jacen! – mondta megint Luke. – Jaina! Szükségem van a segítségetekre.

Csak ti menthettek meg. A kisfiú hunyorogva felébredt. Körülnézett a szobában, ásított, aztán Luke képére szegezte a

tekintetét. – Luke bácsi? Segítsünk? Jó! – Keltsd fel a húgodat, és gyertek utánam. Mondd meg neki, hogy riassza és hozza utánunk az

összes többi Jedit. De te most segíts! Talán elég sokáig vissza tudod tartani őket! Jacen nem kérdezősködött. Mire elkezdte felrázni Jainát, a kislány már magától is ébredezett.

Ő is látta Luke-ot, és a kisfiúnak nem sokat kellett magyaráznia a helyzetet. Jacen totyogva indult el a folyosón apró lábain, Luke pedig ott lebegett előtte, és siettette a

turbólift felé. Jaina beszaladt Cilghalhoz, és torkaszakadtából kiabálni kezdett: – Segítség, segítség! Luke bácsinak segítség kell! – A Jedi-tanítványok kiözönlöttek

szobáikból. Riasztók szólaltak meg. Luke tudta, hogy Artu kapcsolhatta be őket, aki most is őrködött a

nagyteremben. Azt viszont nem tudta, hogy a kicsiny droid mit tehet Exar Kun szárnyas szörnyetegei ellen.

Jacen tétován szállt be a turbóliftbe, Luke pedig megmutatta neki, melyik gombot nyomja meg.

– Siess, Jacen! –mondta a szellemkép. A turbólift felröppent, és kitette őket a hatalmas, homályos teremben.

Az emelvénynél Artu gurult ide-oda, és vérfagyasztóan sipított. Kéken szikrázva nyújtotta ki a forrasztópáka-kezét, a repülő hüllők azonban úgy csapkodtak a nehézkes droid körül, mintha teljesen ártalmatlannak néznék.

Két szörnyeteg rebbent fel az emelvényről, amikor a turbólift ajtaja kinyílt. Sziszegve kezdtek köpködni a kisfiú felé, aki azért jött, hogy szembeszálljon velük.

Artu füttyentett, mintha hálás lenne a segítségért. A vészriadó továbbra is zengett az egész templomban.

A harmadik szörny annak a kőasztalnak a végén ült, ahol Luke teste feküdt. Két feje kórusban, bosszankodva rikoltott fel. Az egyik fej lecsapott, és jókora darabot tépett ki Luke köpenyéből. A másik fej kitátotta pikkelyes pofáját, és kivillantotta fűrészfogait.

– Dühösek – mondta Jacen, mintha némileg együtt érezne a lényekkel. – Rosszak. – Zavard el őket a testemtől, Jacen! – mondta Luke, és aggódva méregette a mérges

faroktüskéket, a gyilkos fogakat, az éles karmokat. – Menj, segíts Artunak! Mindjárt itt lesznek a többiek.

Jacen egy csöppet sem félt. Vad harcos módjára elkiáltotta magát, és apró lábain futni kezdett a szörnyek felé. Ordítva kaszált a karjával.

Két szárnyas lény rikoltva emelkedett a levegőbe, hogy lecsapjon rá. Artu figyelmeztető füttyögésben tört ki.

Jacen az utolsó pillanatban bukott le. A szörnyek csak a padlóba martak bele fémes karmukkal. Szikrák pattantak a kőről. A kisfiú nem állt meg. A harmadik hüllő felé szaladt, amely éppen Luke csukott szemét kezdte éhesen méregetni.

Jacen odaért a kőasztalhoz. A harmadik lény felröppent. csapkodni kezdett skorpiófarkával, és mindkét fogsorát vadul csattogtatta.

Luke maga nem tudott harcolni, ezért csak ment a kisfiú mellett, ahogy Jacen felmászott az emelvényre. Komolyan és elszántan állt őrt a nagybátyja testénél. Artu szikrázó kézzel gördült oda mellé.

Aztán Luke rájött, mit kell tennie – már ha tudja ilyen módon használni a képességeit. Köpönyeges teste mellett ott hevert a kis fémhenger.

– Jacen! – szólt Luke. – Fogd meg a fénykardomat! A három szörny körözve röpködött a teremben, és oda-oda károgtak egymásnak, mintha

utasításokat kapnának Exar Kuntól. A kisfiú habozás nélkül megragadta a fénykardot. A fegyver olyan hosszú volt, mint az

alkarja. – Nem tudom, hogy kell – mondta Jacen Luke-nak. – Megmutatom – felelte Luke. – Majd én vezetlek... veled fogok harcolni. A három szörnyeteg előremeresztett karommal, vérszomjas hüllőtekintettel csapott Jacenre. Jacen maga elé tartotta a hengert, és megnyomta a bekapcsológombot. A fénykard

sugárnyalábja hangos szisszenéssel hasított bele a levegőbe. A kisfiú szétterpesztette a lábát, és felemelte az izzó pengét, hogy megvédje a Jedi-mestert, Luke Skywalkert.

Cilghal felnyalábolta Jainát, és végigrohant a folyosón. Dorsk 81 és Tionne a liftnél találkoztak össze vele. Harcra készen suhantak fel a legfelső szintre, hogy megküzdjenek mesterükért, mint a viharban is. De még legvadabb félelmeik is eltörpültek a döbbenetes látvány mellett, ami fogadta őket.

A kis Jacen egy mestervívó kecsességével és önbizalmával állt, kezében a fénykarddal. Három repülő lény támadt rá tekergő farokkal, csattogó szájjal, görbe karmokkal. Jacen azonban kecses piruettet írt le a fénykarddal. Úgy forgatta a fegyvert, mintha a karja meghosszabbítása lenne. A penge zümmögve hasította a levegőt.

Artu Detu izgatottan görgött ide-oda, és mindent elkövetett, hogy távol tartsa a lényeket Skywalker gazda testétől. Jacen bátran harcolt tovább.

Az egyik gyíklény tátott szájjal rontott rá, de Jacen egy sima mozdulattal leszelte az egyik fejét. A füstölgő nyakcsonk mellett a másik fej dühösen tekeregve köpködött. A lény a földre nyekkent, bőrszárnya a padlóra lapult.

A másik két szörny a skorpiótüskéjével támadott. A kisfiú meglendítette a fénykardot, szépen levágta az egyik tüskét, aztán félreugrott, amikor a csonka farokvégből fekete méreg fröccsent ki. A gonosz folyadék olajos, szürkésbíbor füsttel mart bele az ősi massassi kövekbe.

A sebesült hüllőlény a fájdalomtól megvadulva csapkodott, amíg össze nem ütközött a társával, és neki nem esett foggal-karommal. Meglengette használhatatlan farkcsonkját is, az erősebbik lény azonban beledöfött a saját tüskéjével – támadója testébe mély lyuk perzselődött, ami tovább sistergett, ahogy a méreg egyre jobban beleette magát a húsába.

Az erősebbik repülő gyík belemart ellenfele nyakába. Amikor a másik már nem vergődött, elengedte, és a gyíkhulla tompa puffanással a földre hanyatlott. Artu odagördült a döghöz, hogy megbizonyosodjék róla: a gyík elpusztult.

Cilghal, Dorsk 81 és Tionne kővé dermedten álltak a turbólift ajtajában, és kimeredt szemmel bámulták a hihetetlen jelenetet.

– Segítenünk kell neki! – jelentette ki Dorsk 81 magához térve. – De hogyan? – kérdezte Tionne. – Nincs fegyverünk. Cilghal felmérte a helyzetet. – Jacennek talán nincs is szüksége a segítségünkre. Jaina kitépte magát Cilghal kezéből, és rohanni kezdett az emelvény felé, kihasználva a

többiek pillanatnyi habozását. Cilghal utána vetette magát. Az utolsó hüllőfajzat a társ támadásától feldühödve velőtrázót rikoltott két szájával.

Megállíthatatlan rohammal csapott le. Jacen hátralépett, és a megfelelő pillanatra várva, csapásra készen tartotta a fénykardot.

Amikor a gyíklény kimeresztett körmökkel, csattogó fogakkal odaért, Jacen hideg nyugalommal, kecses ívben meglendítette a kardot. Tökéletesen ura volt a reflexeinek. Az izzó penge egyetlen villanással elmetszette mindkét nyakat. A lény torzója görcsösen rángatózó szárnnyal Jacennek ütközött, és a földre temette.

Artu csipogva gurult oda. – Jól van! – kiáltotta Jaina, amikor odaért az emelvényhez. – Jacen! – Jaina! – mondta Cilghal, és loholt a kislány után. Ekkor a fénykard hegye füst és szikra közepette kibukkant a holttestből. Jacen kivágta magát

a szárny alól. Cilghal segített neki. Jaina meglepetten nézett fel; az első gyíklény összeszedte magát, és egy feje még megvolt.

Még mindig meg akarta ölni Luke-ot. Belekapaszkodott a kőasztal szélébe, és felhúzta magát. Skorpiófarka görcsösen, döfésre készen rángott. A lény a szárnyaival csapkodva tartotta magát az asztalon, hogy széttépje Luke testét.

Még egy utolsó, makacs nekirohanással, az irányító gonosz szellem sugallatára a sebesült lény Luke védtelen nyaka felé csapott.

De Jaina gyorsabb volt. A kislány felugrott, és megragadta a gyíklény szárnyát. Teljes súlyával húzta lefelé. A szörny tekergőzve és csapkodva próbálta megharapni a visszahúzó kezeket.

Egy pillanatnyi késedelemmel már Cilghal is ott termett, és erős kalamári karját a lény hosszú kígyónyaka köré fonta. Cilghal egy mordulással megfeszítette az erejét, és úgy roppantotta el a hüllő csigolyáját, mintha száraz bot lett volna.

A gyíklény most már csakugyan holtan terült el. Jaina zihálva kuporodott le. Jacen feltápászkodott, és némileg zavartan pillantott körül.

Álmosan hunyorogni kezdett, aztán ujjának egy csettintésével kikapcsolta a fénykardot. A zümmögés elhallgatott, és a terem hirtelen csendbe borult.

A turbólift ajtaja kinyílt, és a többi Jedi-tanítvány sietett be. Megtorpantak, amikor meglátták a véres tablót.

Tionne odaért az emelvényhez. Ezüstös haja üstököscsóvaként szállt utána. Luke fölé hajolt, és undorral lesöpörte a vérző gyíkhullát mesteréről.

Cilghal odarohant Jacenhez, aki nyugodt mozdulattal tette vissza a fénykardot Luke teste mellé. A kalamári megölelte a kisfiút, aztán csodálkozva mérte végig a gyereket. Ez az alig hároméves apróság egy perce még úgy harcolt, mint egy legendás fénykardharcos.

Dorsk 81 és a többi Jedi-palánta előbbre jött. – Úgy harcolt, mint egy mester! – mondta Dorsk 81. – Gantoris és Skywalker Mester párbaját

juttatta eszembe. – Luke bácsi velem volt – mondta Jacen. – Mutatta, hogy kell. Itt van. Cilghal pislogott. – Ezt hogy érted? – kérdezet Tionne. – Most is látod? – kérdezte Dorsk 81. – Igen, ott van – mutatott Jaina a levegőbe. – Azt mondja, büszke ránk – kacagott fel. Jacen is

nevetett, de kissé kimerültnek látszott, és fekete nedv borította. Lerogyott Cilghal ölébe. A Jedi-tanítványok összenéztek, aztán a levegőt kezdték fürkészni Luke teste fölött. Artu

zavartan füttyögött. – És még mit mond? – kérdezte Cilghal. Jacen és Jaina egy időre elnémult, mintha figyelnének. – Exar Kun. Ő keveri a bajt – mondta Jacen.

Jaina pedig befejezte: – Állítsátok meg Exar Kunt. Akkor Luke bácsi vissza tud jönni. Tizenkettedik fejezet Leia egész úton feszült hallgatásba burkolózva ült Terpfen mellett a Yavin 4-től a Kalamáriig.

Terpfen gyakorlatilag semmit sem mondott, csak görnyedten ült a vezérlőpultnál, mintha nem tudná elviselni a vállára nehezedő súlyt.

A kis hajó az egyik romos úszóváros felé tartott a felhős atmoszférán keresztül, ahol Ackbar a mentési munkálatokat vezette. Ahogy a napfényes víz felé tartottak, Leia aranyos csillámokat látott a hullámokon.

Kísérteties déjá vu érzés lett úrrá rajta. Eszébe jutott, amikor Cilghallal eljöttek az önkéntes száműzetésbe vonult Ackbarért. Úgy érezte, mintha a kör végére ért volna most, hogy az akaratlan árulót idehozza Ackbarnak... és hogy az admirális segítségét kérje a fia megmentéséhez.

– Zátonyvárosi mentőcsapat, itt... – Terpfen tétován elhallgatott. – Itt Leia Organa Solo miniszter hajója. Ackbarral kell beszélnünk. Le tudunk szállni valahol?

Egy kis idő múltán maga Ackbar válaszolt: – Leia jött meglátogatni? Nagyon szívesen látjuk. – Aztán hozzátette: – Terpfen, maga az? – Igen, admirális. – Felismertem a hangját. Örülök mindkettőjüknek. – Ez nem olyan biztos, uram – mondta Terpfen. – Mire gondol? Valami baj van? – kérdezte Ackbar. A kalamári kínlódva horgasztotta le forradásos fejét. Leia hajolt oda a mikrofonhoz. – Jobb, ha négyszemközt mondjuk el, Ackbar – mondta szelíd, de határozott hangon. Még

mindig furcsa volt neki elhagyni a rang-megszólítást. Terpfen fájdalmas köszönetet biccentett Leiának. Meredeken vitte le a hajót az óceáni felszín

fölé, aztán egyenesbe emelte a gépet a hullámok felett, és elindult egy hajócsoport felé, ahol furcsán zavaros volt a palaszürke víz.

Egyes hajókról ízelt daruberendezések nyúltak a víz alá. Mások dübörögve fújták a kipufogótüzet, ahogy hajtóműveikkel levegőt pumpáltak Zátonyváros lemerült testébe. A hatalmas kalamári úszóváros Daala utolsó támadásakor sülylyedt el.

Leia a Kalamárin volt, hogy Ackbart győzködje, amikor Daala csillagrombolói lecsaptak. TIE-bombázók kötelékei süllyesztették el Zátonyvárost és több más települést. Ackbar azonban előjött visszavonultságából, és győzelemre vezette a kalamári erőket.

Most Leia a habzó vizet figyelte, ahogy a város teste lassan a felszínre kúszott. Buborékok fortyogtak Zátonyváros roppant kupolája körül. Apró alakok másztak a kibukkanó fémfelületre, és rögzítették a környező hajók daruihoz. A pumpálóhajók tovább nyomták a levegőt Zátonyváros zárt részeibe, és szintet szint után víztelenítettek.

A tengerben sötét figurák – csápos arcú quarrok – dolgoztak a város szélein. Kifeszítették a hullámajtókat, befoltozták a falak réseit, és átkutatták a szinteket elveszett holmik után.

Miközben Terpfen letette a hajót a legnagyobb darushajó nedves platójára, a kupolás város még kijjebb emelkedett a vízből.

Leia kiszállt, és igyekezett nem elcsúszni a síkos, dülöngélő fedélzeten. Hideg, sós permet szitált rá a vágó, jódos-sós szélben. A vízben lévő egyik alak a hátrakétájával elrugaszkodott a várostól, aztán felmászott a darushajó oldalsó létráján.

Leia azonnal felismerte Ackbart, aki lelkesen cammogott feléjük a fedélzeten, és csöpögve

állt meg előttük. Lehámozta az áttetsző membránt az arcáról, és nagyot szívott a friss levegőből. – Üdvözlöm, Leia – emelte uszonyos kezét. – Jól haladunk Zátonyváros helyreállításával.

Néhány hónap kérdése, és kész leszünk. – És itt van Terpfen is! – lelkendezett szívfacsaró örömmel, és előrelépett, hogy megölelje

csillaghajó-főtechnikusát. Terpfen meredten állt; egy szót sem bírt kinyögni. Leia túlságosan sietett ahhoz, hogy udvariaskodjék. – Ackbar! – kezdte. – A birodalmiak megtudták, hol van Anoth. Winter és a kis Anakin már

most is hatalmas veszélyben vannak. Azonnal vigyen el minket hozzájuk! Ön az egyetlen, aki ismeri a rejtekhelyet.

Ackbar döbbenten dermedt meg, és Terpfen kibontakozott az öleléséből. – Áruló vagyok, admirális – mondta. – Mindannyiunkat elárultam. Furgan nagykövet mindent elkövetett, hogy hasznosnak és fontosnak tűnjön a Vendetta

hídján. Amikor kibukkantak a hiperűrből, és elindultak Anoth bolygója felé, megszólalt: – Pajzsokat fel! – Már fent vannak, uram – felelte Ardax ezredes a parancsnoki állásból. Ardax ropogósan

friss birodalmi hajósegyenruhát viselt; sapkája stabilan ült rövid frizuráján. Mély sóhajjal húzta ki magát.

Az anothi úton az ezredes állandóan felbosszantotta Furgant azzal, hogy engedélykérés nélkül, a saját feje után döntött. Egyáltalán, Ardax túlságosan önálló volt Furgan ízlésének. Furgan valójában csak a katonai akadémia adminisztrációs főnöke volt – a hajdani akadémiáé, most, hogy a lázadó terrorista Kyp Durron elpusztította – , mégis a legfontosabb személy a hajón; figyelembe kell venni a véleményét.

Még mindig a Carida napjának robajlására gondolt, az alacsony rangúak sikolyaira és a hátrahagyott értékes berendezésekre. Furgan dicső álmai a Birodalom újjáélesztéséről egy kis ponttá zsugorodtak össze – az a pont azonban lézerfénnyel ragyogott. Ha rá tudja tenni a kezét a Jedi-gyermekre, ismét lesz remény a galaxis számára.

A Vendetta áthaladt az Anoth körül szállongó aszteroidák övén. A bolygó maga három részre esett szét: két összeérő, nagyobb darabra, amelyek összesúrlódva statikus mezőt gerjesztettek maguk közt, így titáni villámok cikáztak köztük; kijjebb pedig egy kisebb, elhagyatott kődarab keringett, az alacsonyabb részeken belélegezhető légkörrel. Egy-két évszázad, és a három darab űrporrá morzsolódik; de pillanatnyilag Anoth rejtett és védett menedék volt.

Egészen mostanáig. – Eléggé... kietlen helynek tűnik a gyereknevelésre – jegyezte meg Ardax ezredes. – Legalább megkeményíti – mondta Furgan. – Jó kezdet ahhoz a szigorú tréninghez, amiben

majd részesül, ha Császár lesz. – Furgan nagykövet – húzta fel a szemöldökét Ardax. – Van valami támpontja arra

vonatkozólag, hogy pontosan hol keressük ezt az állítólagos erősséget? Furgan kitolta az alsóajkát. Terpfen, a kém csak a bolygó koordinátáit adta meg, semmi

többet. – Nem várhatja el, hogy mindent én csináljak, ezredes – vakkantotta. – Használja a hajó

szkennereit. – Igen, uram – intett az ezredes az elemző- és érzékelőpanelek technikusainak. – Megtaláljuk, uram – mondta egy nagy szemű káplár, és a képernyőt fürkészte, amin az

Anoth-rendszer három darabjának egyszerűsített számítógépábrája látszott. – Nem sok minden van ott lent, úgyhogy nem lesz nehéz észrevenni.

Furgan döngő léptekkel a turbólifthez ment. – Ezredes, én lemegyek ellenőrizni az MT-AT járműveket. Remélem, nélkülem is elboldogul. – Hogyne, uram – mondta Ardax, egy kissé tán túl sok meggyőződéssel. Amikor belépett a liftbe, Furgan mintha egy elmormogott megjegyzést hallott volna a

parancsnoktól, de a szavakat elvágta a bezáruló fémajtó... Lent, a Vendetta hangárcsarnokában Furgan lázas tevékenykedés közepébe csöppent. Fehér

páncélos rohamosztagosok kocogtak át zárt alakzatokban a fémpadlón fegyverekkel, ostromberendezésekkel és energiacellákkal, amiket a lépegetők gyomrába pakoltak.

A Caridán Furgan a kezdetektől végigkövette az új MT-AT hegyilépegetők tervezését és fejlesztését, és már alig várta, hogy harcban lássa őket. Ő majd a támadóerő hátuljában lesz, hogy a képzett rohamosztagosok szálljanak szembe az első veszélyekkel, bár nem sok aggódnivalójuk volt – egy nő meg egy gyerek egy darab sziklán. Hogy állhatnának ellen?

Furgan végighúzta tömzsi ujját az egyik lépegető térdízületén. A hegyi objektumok elleni támadásra készített MT-AT-k ízületei és kifinomult karomtalpai akár még függőleges felszínen is megkapaszkodtak. Minden ízületre olyan szuperlézerek voltak felszerelve, amelyek fél méter vastag páncélajtót is átvittek. Két kisebb ágyú volt a pilótafülke két oldalán is a zavaró vadászrepülők semlegesítésére. Furgan a csodálatos szerkezetet bámulta. Sima vonalak, csillogó páncél, hihetetlen képességek.

– Gyönyörű gép – mondta fennhangon. A rohamosztagosok ügyet sem vetettek rá, csak végezték az előkészületeket. Ardax hangja szólalt meg az interkomban. – Figyelmet kérek! Az elektromos kisülések és ionizációs interferenciák zavaró hatásának

leküzdése után megtaláltuk a titkos bázist. A támadóerő azonnal készüljön fel. Gyors, tiszta munkát kérek. Végeztem.

– Hallották az ezredest – mondta Furgan, amikor a rohamosztagosok felkapaszkodtak a lépegetőkre. Bolygó körüli pályáról dobják majd le őket az atmoszférába hőálló gubókban, amelyek a felszínre hullva kinyílnak.

Az egyik katona egyedül mászott be a pilótafülkébe, további fegyvereket, kihallgatóműszereket és felderítőeszközöket cipelve.

– Hé, maga ott! – mondta Furgan. – Azt tegye a raktérbe. Magával megyek. A rohamosztagos egy darabig némán meredt rá. Fényes látóvizorja kifejezéstelenül csillogott. – Valami gondja van a paranccsal, őrmester? – kérdezte vészjóslóan Furgan. – Nem, uram – recsegte a rohamosztagos hangszórója. A katona módszeresen átpakolta a

felszerelést a raktérbe. Furgan belevetette magát a másik ülésbe, és rögzítette a biztonsági szíjakat. Kétszeres

ütközőhálót tekert maga köré, hogy biztosan sérülés nélkül ússza meg a landolást. Nem akart sántikálva bevonulni a legyőzött lázadóerősségbe. Türelmetlenül várta, hogy a többi rohamosztagos is befejezze a készülődést, beszálljon és beszíjazza magát.

Amikor a hangárpadló csapóajtószerűen megnyílt alattuk, Furgan megmarkolta a szék karfáját és felordított. A csapatszállítók nehéz lövedékként fúródtak a várakozó légkörbe. Az MT-AT még vastag védőburkában is úgy rázkódott, mintha lézertűzben hánykolódna. Furgan képtelen volt visszafojtani rémült kiáltását.

A rohamosztagos pilóta némán ült mellette. Az anothi erősség belsejében Leia személyi segítője, Winter a kronométerre pillantott, aztán a

kacagó, sötét hajú kisgyerekre. Ideje lefektetni Anakint.

Bár a hármas bolygónak megvolt a maga különös nappal-éjszaka ciklusa, Winter ragaszkodott hozzá, hogy óráik a coruscanti idő szerint járjanak. Kint a vékony ég ritkán lett sötétbíbornál világosabb, csak az elektromos kisülések villámai csattantak el néha.

A planetoid viharos világ volt, felszínét sziklatornyok borították mint hatalmas katedrálisok, amelyek magasra nyúltak az Anoth alacsony gravitációjában. A maguk rengeteg résével, barlangjával a tornyok remek búvóhelyet nyújtottak.

Winter a karjába vette a csecsemőt, és elindult befelé. Anakin védett hálószobája világos volt, és nyugtató pasztellszínű. Csilingelő zene szállt a levegőben, a csendes szellő és a csörgedező víz hangjaival kevert vidám dallam.

Szögletes, dobozforma energiadroid cammogott körbe, és feltöltötte Anakin önjáró játékait. – Köszönöm – mondta neki Winter megszokásból, pedig a droidnak csak minimális interaktív

programja volt. A gép valami választ gurgulázott, aztán harmonikalábain kiment. – Jó éjszakát, Anakin gazda – mondta a gondozórobot, mert ilyen is volt Anakin mellett. Ez a

TDL droid továbbfejlesztett protokollmodell volt, és programozása képessé tette, hogy szinte minden teendőt ellásson egy kisgyerek körül. A TDL-modelleket galaxisszerte forgalmazták dajkaként, elfoglalt politikusok, az űrben szolgáló katonák, de még csempészek számára is, akiknek nem volt idejük a gyerekükkel foglalkozni.

A TDL droidnak ezüstös burkolata volt, és minden élet lekerekítettek rajta. Mivel a dajkáknak és az anyáknak a szokásosnál is több kézre van szükségük, a TDL gondozórobotoknak négy karjuk volt, amelyeket az egész testükhöz hasonlóan meleg, szintetikus bőr borított, hogy a kisgyerek jól érezze magát, ha megfogják.

Anakin örömteli gügyögéssel fogadta a droidot. Winter megveregette a baba hátát, és jó éjszakát kívánt neki.

– Mit játsszak az altatódalok és esti zenék közül, Winter gazda? – kérdezte a droid. – Válassz valamit véletlenszerűen – felelte Winter. – Vissza akarok menni a vezérlőterembe.

Valami... rossz érzésem van ma este. – Rendben, Winter gazda – mondta a dajkarobot, és ringatni kezdte Anakint a karjában. –

Integess – mondta a kicsinek, és megmozgatta az egyik párnás kezecskét. Winter épp akkor ért oda a vezérlőterem ajtajához, amikor elhallgattak a riadók. Berohant, és

végignézett a nagy képernyőkön, amik a kinti tájat mutatták. Hangrobbanások dörrentek a vékony légkörben, és nagy objektumok ereszkedtek lefelé szoros

alakzatban. Winter a végét látta egy lövedéksorozatnak, ami a legközelebbi sziklatorony aljába csapódott be.

Winter aktiválta az automata védelmi rendszert. Lezárta a súlyos páncélajtókat, amelyek a hangárbejáratot takarták. A sziklán keresztül is érezni lehetett a remegést, ahogy a fém ajtólapok összecsapódtak.

Lent valami mozgást látott, épp a kamerák látókörén túl. Aztán hatalmas fémláb egyenesedett fel roppant ízületein; karmos talp dobbant a sziklás talajon. Az óriási gépet aztán eltakarta egy nagy szikla.

Winter felerősítette az audio-érzékelést, és hallotta a küszködő gépezet nyögéseit, a fém csikorgását.

Gyorsan átkapcsolt egy másik képerősítő-csoportra, ami egy távolabbi toronyról közvetített. Az eléje táruló képtől elszorult a szíve döbbent rémületében – ami szokatlan volt egy ilyen érzelemmentes, hűvös személyiségnél, mint Winter.

Füstölgő védőkapszulák hevertek szerteszét. A fémhéjak fekete tojásokként repedtek meg, és gépszörnyek keltek ki belőlük – nyolclábú, pókforma szerkezetek.

Mindegyik ízelt láb más tengely mentén mozgott, a karmos talpak pedig segítették a haladást a göröngyös terepen. Megkapaszkodtak a sziklában, és feltartóztathatatlanul haladtak a magaslat felé, ahol Winterék megbújtak.

Nyolc birodalmi póklépegető igyekezett a torony felé, lézereikkel az erőd vastag falát bombázták. Keresték a bejáratot.

Tizenharmadik fejezet A Jedi-tanítványok a Nagy Templom porlepte, elhagyott parancsnoki termében gyűltek össze.

Ezt a helyet ítélték a legalkalmasabbnak arra, hogy megtervezzék a harcot Exar Kun ellen. Az ősi templom harmadik szintjén elhelyezkedő harcirányító központot valaha a Felkelők

Szövetsége használta a titkos bázis irányítására. Itt találta ki a taktikai zseni Jan Dodonna a Halálcsillag elleni stratégiát.

Cilghal és a többiek eltakarították a felkelők távozása óta felhalmozódott törmelék nagyját. Színes fények villogtak a néhány működő érzékelőrendszer paneljén; elpiszkolódott lemezekről és képernyőkről verődtek vissza. A taktikai térkép tetején apró hüllőlábnyomok látszottak valami nagyobb, üldöző ragadozó nyomaival együtt.

A vastag kőfalakkal körbezárt terembe nem hatolt be a külső fény. A sarkokban elhelyezett fénypanelek világítottak ugyan, de az árnyékokat is megsötétítették.

Cilghal a tanítványokra nézett. Egy tucat a legjobbak közül... de most félnek, határozatlanok, és nincsenek felkészülve a rájuk kényszerített próbára.

Egyesek – mint például Kirana Ti, Kam Solusar, és meglepő módon Streen – dühvel reagáltak a Szith rég halott Lovagjának megjelenésére. Másokat, főleg Dorsk 81-et, esztelen félelem töltött el; ők féltek szembeszállni a sötét erővel, ami képes volt eltéríteni a társaikat, és legyőzte Skywalker Mestert. Cilghal maga sem várta repesve a harcot, de megfogadta, hogy minden tőle telhetőt megtesz a nem kívánt ellenség ellen.

– Mi van, ha Exar Kun hall minket? – kérdezte Dorsk 81, és a szeme csillogva verte vissza a fényt. – Talán még itt is kémkedik utánunk! – A hangja elcsuklott, és zöldessárga bőrén a félelem foltjai ütköztek ki.

– A Sötét Ember akárhol ott lehet – hajolt rá Streen az asztalra. Vad, szürke sörénye még mindig szélfúttnak tűnt. Gyanakodva nézett körül, mintha attól tartana, hogy valaki figyeli.

– Máshová nem mehetünk – mondta Cilghal. – Ha Exar Kun ránk tud találni itt, akkor bárhol ránk talál. Az alapján a feltételezés alapján kell cselekednünk, hogy szembe tudunk szállni vele – nézett végig a többieken. Nagy nehézségek árán fejlesztette ki szónoki képességeit a Kalamári nagyköveteként. A múltban sikerrel vetette be hangjának és elméjének erejét, és most is próbálta kamatoztatni tehetségét. – Épp elég valós problémával kell szembenéznünk. Semmi szükség arra, hogy képzeletbelieket gyártsunk.

A többiek egyetértően mormogtak. – Tionne – szólt Cilghal. – A tervünk sokban alapszik azon, amit te az ősi Jedikről

összeszedtél. Mondd el, mit tudsz Exar Kunról. Tionne leült egy viharvert, kényelmetlen székre az egyik régi taktikai állás mellett. Ölében ott

volt a kettős testű hangszer, amin a régi balladákat szokta játszani. Tionne-ban csak kevés Jedi-képesség rejtőzött. Skywalker Mester ezt világossá tette számára,

mégsem tett le arról a szándékáról, hogy az új Jedi-lovagok egyike legyen. Rendszerről rendszerre járva gyűjtötte a Jedi-legendákat, ősi fóliánsokon és meséken rágta át magát, és évezredekkel a Sötét Idők előttről származó történeteket szedett össze.

A Jedi Holokron valóságos kincsesbánya volt, és Tionne rengeteg időt töltött mellette

elfeledett legendák vizsgálatával, homályos részletek tisztázásával. A Holokron azonban elpusztult, amikor Skywalker Mester arra kérte a szimulált kapuőrt, Vodo-Siosk Baas ősi Jedi-mestert, hogy meséljen a tanítványáról, Exar Kunról, aki újjáépítette a Szith testvériséget...

Tionne hátravetette ezüst haját, és kísérteties gyöngyházszemével a többiekre nézett. A szája vékony és vértelen volt a feszültségtől.

– Nehéz hiteles legendákat találni a Nagy Szith Háborúról. Négyezer évvel ezelőtt játszódott le, és hihetetlenül pusztító volt. A régi Jedi-lovagok azonban szemmel láthatóan szégyellték, hogy nem tudták megvédeni a galaxist. Sok feljegyzést eltüntettek vagy eltorzítottak, de azt hiszem, nekem sikerült elég jól összeszednem a darabokat. – Nyelt egyet, aztán folytatta. – Úgy tűnik, Kun ezen a dzsungelholdon ütötte fel a tanyáját. Leigázta a massassik fajtáját, hogy felépíttesse velük ezeket a templomokat, hatalma csomópontjait.

Végigmérte a Jedi-tanítványokat. – Ez az összejövetel a Nagytanácsot juttatja eszembe a Denebán, amikor a Jedi-lovagok java

összegyűlt, hogy megbeszéljék a galaxisban ébredező sötét erők dolgát. Vodo-Siosk Baas mester – aki Exar Kunt tanította – mártírhalált halt, amikor megpróbálta visszatéríteni megtévedt tanítványát a világos oldalra. Miután Vodo mester kudarcot vallott, a többi Jedi akkora erővé állt össze, amilyen még sohasem volt.

– Bár Kunnak óriási hatalma volt, úgy tűnik, hogy a kulcs... – kopogtatta meg Tionne a hangszere oldalát – ... a kulcs az volt, hogy a többi Jedi egyesítette az erejét. Egységként harcoltak együtt, amelyben összeillettek a részek; az Erő által hajtott nagyobb gépezet alkatrészei.

– Csak vázlatos információt találtam, de úgy tűnik, hogy a végső harcban az egyesült Jedik elsöpörték a Yavin 4 dzsungelének nagy részét, és mindent elpusztítottak abbéli igyekezetükben, hogy legyőzzék Exar Kunt. Kun egy végső próbálkozással el akarta szívni összes massassi rabszolgája életerejét. A régi Jediknek sikerült nagyjából lerombolni mindent, amit épített, és megsemmisítették Kun testét, a szelleme azonban valahogy megmaradt a templomokban. Egészen mostanáig.

– Akkor nekünk kell befejeznünk a munkát – állt fel Kirana Ti. Most már állandóan rajta volt hüllőbőr páncélja, a Jedi-köpeny nélkül, mert sosem tudhatta, mikor kell harcolni.

– Egyetértek – szólt Kam Solusar. Ösztövér arca olyan emberre vallott, aki már rég elfelejtett mosolyogni.

– De hogyan? – kérdezte Streen. – Ezernyi Jedi sem tudta elpusztítani a Sötét Embert. Mi pedig csak tizenketten vagyunk.

– Ez igaz – mondta Kirana Ti. – De Exar Kunnak most nincs egy egész sereg rabszolgája, akikre támaszkodhat. Nincs más forrása, csak önmaga. Egyszer már legyőzték. És ezt ő is tudja.

– És – vetette közbe Cilghal, és körbemutatott az asztalon – mi mindnyájan a kezdetektől együtt tanultunk. Skywalker Mester csapattá kovácsolt minket. Leia az Erő bajnokainak nevezett minket. És azoknak is kell lennünk.

A Nagy Templom tetején állva Luke Skywalker derengő alakja nem érezte a hűs alkonyi

szellőt, ahogy a gázóriás roppant tömege egyre halványuló fényt vetett a dzsungelre. Eszébe jutott lidérces álma, amikor Exar Kun Anakin Skywalker alakját magára öltve a sötét

oldalra csábította. A háttérben massassikat látott, akik erejük szakadtáig robotolva építették a hatalmas templomokat. Luke elűzte magától ezt a rémálmot, de nem értelmezte időben a figyelmeztetését.

Megfordulva most is Kun csuklyás, fekete alakját látta a dzsungeltáj előtt, de a látványnak

már nem volt felette annyi hatalma, hogy megijessze. – Egyre bátrabb vagy, Exar Kun, hogy így mutogatod magad; főleg miután egyszer sem

sikerült elpusztítanod a testemet. A hüllőszerzetek támadása után Cilghal ellátta a test kisebb sebeit, kitisztította és bekötözte

őket, azzal a gondossággal és együttérzéssel, amit Luke már az első napokban megérzett benne. Cilghal született Jedi-gyógyító volt.

Fennhangon beszélt Luke szelleméhez, bár nem láthatta. – Megteszünk mindent, amit tudunk, Skywalker Mester. Bízz bennünk. És Luke valóban bízott bennük. Érezte, ahogy a hit szinte lüktet benne, ahogy ott áll Exar

Kunnal szemben a tetőn, ahol a Szith Lovag és Kyp Durron már egyszer legyőzték. – Játszadoztam veled – emelte fel a kezét Kun. – Semmi sem ronthatja el a terveimet.

Némelyik tanítványod máris az enyém. És a többiek is hamarosan jönnek. – Nem hinném – mondta Luke újonnan támadt magabiztossággal. – Jól tanítottam őket.

Megmutathatod nekik a dicsőség könnyű útját, de trükkjeidnek nagy ára van. Én szorgalomra tanítottam őket, és arra, hogy bízzanak saját értékükben és képességeikben. Amit te kínálsz, Exar Kun, az csak bazári mágia. Én az Erő igazi erejét és értelmét adtam nekik.

– Azt hiszed, nem tudok az ellenem szőtt nevetséges terveikről? – mondta Kun. A Sötét Lovag szelleme egyre jobban hencegett és fenyegetőzött. Talán megrendült az önbizalma.

– Nem számít – felelte Luke. – Így is legyőznek téged. Az a gyengéd, hogy erősnek hiszed magad, Exar Kun.

– A tiéd pedig az, hogy túlságosan bízol a barátaidban! – vágott vissza Kun. Luke elnevette magát, és érezte, hogy ereje, elszántsága egyre nő. – Már hallottam ilyen beszédet. Akkor bebizonyosodott, hogy ez téves, és most is így lesz. Exar Kun sötét körvonala megremegett, mintha láthatatlan fuvallat érné. Az árnyék

elenyészett, de még hallatszottak Kun utolsó szavai: – Majd meglátjuk! Tizennegyedik fejezet Holtpont. Han Solo érezte, hogy hideg veríték ütközik ki a homlokán, amikor kinézett a Millennium

Falcon pilótafülkéjéből. A Napzúzó már izzította szupernova-torpedóvetőjét. Han ököllel a konzolra csapott. – Megállj, kölyök! – kiáltotta. – Megállj! Én azt hittem, a barátom vagy! – Ha a barátom volnál – recsegte Kyp hangja a hangszóróban –, nem próbálnál megállítani.

Tudod, mit tett velem és a családommal a Birodalom. És most még egyszer utoljára hazudott; és a bátyám is meghalt.

Lando a másodpilóta-székben kapcsolgatott. Nagy, fekete szemei fel-alá jártak, aztán Hanhoz fordult, és vadul integetni kezdett neki, hogy kapcsolja le a mikrofonokat.

– Han – suttogta –, emlékszel, amikor te meg Kyp elhoztátok a Napzúzót a Bendő Bázisról? Luke és én meg útközben vártunk benneteket?

Han bólintott, bár nem tudta, mire akar kilyukadni Lando. – Persze. – Akkor összekapcsoltuk a hajókat, mert a Falcon navigációs számítógépe nem működött. –

Lando felvonta a szemöldökét, és nagyon lassan, tagoltan folytatta: – Idehallgass... a Napzúzó vezérlőkódjai még mindig megvannak itt bent.

Hannak hirtelen leesett.

– Tudsz ezzel kezdeni valamit? Még csak nem is ismered a Napzúzó rendszereit. – Nincs sok választásunk, nem igaz, haver? – Hát jó – mondta Han szükségtelenül halkan, hisz a mikrofon ki volt kapcsolva. – Én majd

szóval tartom, te pedig próbáld kikapcsolni a Napzúzót – Lando szkeptikus, de elszánt tekintettel folytatta a programozást.

Han ismét bekapcsolta a komrendszert. – Kyp, nem emlékszel rá, amikor turbósíztünk a Coruscant sarkvidékén? Te levittél az egyik

veszélyes pályán, de én utánad mentem, mert azt hittem, hogy pofára fogsz esni. Nem emlékszel?

Kyp nem felelt, de Han tudta, hogy célba talált. – Kölyök, ki hozott ki a Kessel fűszerbányáiból? Ki szedett ki a Gorgon rabcellájából? Ki volt

veled, amikor megszöktél a Bendőből? Ki ígérte meg, hogy jobbá teszi az életedet annyi év szenvedés után?

Kyp gyűlölködő hangon felelte: – Ez nem jött be. – De miért nem, kölyök? Mi történt a Yavin 4-en? Tudom, hogy te meg Luke nem jöttetek ki

jól... – Ennek semmi köze Luke Skywalkerhez – vakkantotta Kyp olyan védekezően, hogy Han

tudta: nem mond igazat. – Ott a templomokban olyan dolgokat tanultam, amiket Skywalker Mester sosem tanított volna. Megtanultam erősnek lenni. Megtanultam, hogyan szálljak szembe a Birodalommal, hogyan kovácsoljak fegyvert a haragomból.

– Nézd, kölyök – mondta Han. – Én nem állítom, hogy bármit is értek az Erőhöz. Sőt egyszer még azt is mondtam, hogy hókuszpókusz, babona. De azt tudom, hogy amit te mondasz, az veszedelmesen közel van a sötét oldalhoz.

Kyp csak egy kis szünet után szólalt meg: – Han... én... – Megvan! – suttogta Lando. Han bólintott, mire Lando beütötte a szükséges billentyűkombinációt. Fények villantak fel gyors egymásutánban a vezérlőpulton, ahogy a parancs továbbítódott az

űr keskeny hídján keresztül. A felrobbant vörös törpe halvány utóderengésében a Napzúzó hirtelen elsötétült: a pilótafülke fényei, a lézerfegyverek célkeresztjei és az izzó plazma a torpedógenerátor végén.

– Ez az! – rikkantotta Lando. Han is hujjogott egyet örömében, aztán összeütötték a tenyerüket.

– Hadd beszéljek vele – mondta Han. – A komrendszerében még van energia? – A csatorna nyitva – mondta Lando. – De nem hiszem, hogy nagyon jókedvű... – Becsaptál! – sipította Kyp hangja. – A barátomnak mondtad magad, és most elárultál.

Ahogy Exar Kun megmondta. A barátok elárulják az embert. Egy Jedinek nincs ideje barátságra. Mind meghaltok.

A Napzúzó hirtelen megint életre kelt, Lando vezérlőparancsa ellenére. A fények visszatértek. – Nem az én hibám! – hápogta Lando, és vadul kapcsolgatni kezdett. – Nem tudtam, hogy

ilyen hamar semlegesíteni tudja! – Kyp képes olyan dolgokra az Erővel, amit én sem értek – szólt Han. Az energiatorpedó-vető még az eddiginél is fényesebben izzott fel, készen arra, hogy

plazmáját a Falconra lövellje. És ezúttal Kyp nem tétovázott.

Tizenötödik fejezet Streen törökülésben kuporgott a hideg kövön Skywalker Mester teste előtt. Sokzsebes

overallja volt rajta, amit még bespini gázkereső korából hozott magával. Többé már nem szagolja a mélyrétegi gázok keserű, kénes szagát.

Most nagyobb küldetése van – őrzi Skywalker Mestert. A kintről jövő halvány fényben megnyúltak a nagy terem árnyai. Tizenkét gyertya – mindet

Luke egy-egy tanítványa helyezte ide – égett a test körül, és gyenge, de védelmező világossággal telítette a mozdulatlan levegőt. A kis, fényes pontok ragyogtak csupán, ahogy a sötétség leszállt.

Streen magában motyogott. Nem, nem hallgat a Sötét Ember szavára. Nem, nem szolgálja Exar Kun ügyét. Nem, nem tesz semmit, amivel árthatna Skywalker Mesternek. Nem!

Az ölében ott volt a hideg, kemény fogású fénykardmarkolat. Most harcolni fog. Most nem győzhet a Sötét Ember. Némelyik másik tanítvány igencsak

nehezményezte, hogy Streent Skywalker Mester közelébe engedik, főleg fénykarddal a kezében. Streen azonban váltig könyörgött, hogy lehetősége legyen jóvátenni hibáját, és Kirana Ti is a pártját fogta.

A többiek figyelni fognak. Skywalker Mester talán veszélybe kerül, de vállalniuk kell ezt a kockázatot.

Streen hagyta, hogy az álom zsongító simogatása megérintse az elméjét. A feje a mellkasára csuklott. Susogó hangok szólaltak meg a fejében szelíd szavakkal, nyugtató mondatokkal... hideg ígéretekkel.

A szavak azt akarták, hogy ébredjen fel, de Streen ellenállt, mert nem tudta, hogy gonosz sugallatról vagy a társai hívásáról van szó. Amikor úgy érezte, hogy már eleget várt, végre hagyta magát felébredni.

A hangok elhallgattak, amikor kinyitotta a szemét. Ezúttal kívülről hallott valamit: – Ébredj, tanítványom. A szelek fújnak. Streen Exar Kun sötét alakját pillantotta meg a terem közepén. A táncoló gyertyafényben és a

halódó nap utolsó sugarainál Streen csiszolt vonásokat látott az ónix arcélen, részletesebben, mint ahogy eddig bármikor.

Exar Kun feléje fordította éles arcát, amely teljesen fekete volt, mintha lávából lenne; magas járomcsontok, fenséges tekintet és vékony, dühös száj. Szénszálszerű fekete haja össze volt kötve hátul. Bélelt páncél borította, a homlokán pedig egy fekete naptetoválás pulzált.

Streen lassan felállt. Nyugodtnak és erősnek érezte magát. Dühös volt, amiért a Sötét Ember így kihasználta gyengeségét.

– Nem teszem meg, amit kérsz, Sötét Ember. Exar Kun nevetett. – És hogy akarsz ellenállni? Máris az enyém vagy. – Ha ezt hiszed – mondta Streen, és nagy lélegzetet vett, hogy elfojtsa hangja remegését –,

akkor elkövetted az első hibádat – Felemelte Luke fénykardját, és szisszenő hanggal bekapcsolta. Exar Kun árnya hátraszökkent, Streen legnagyobb meglepetésére és elégedettségére. – Jó – mondta Kun hamis bátorsággal. – Most fogd a fegyvert, és hasítsd ketté Skywalkert.

Essünk túl rajta. Streen egy lépést tett Exar Kun felé, maga előtt tartva a fénykardot. – Ez a penge téged vár, Sötét Ember. – Ha azt hiszed, hogy ennek a pengének bármi hatása van rám – mondta Kun –, akkor talán

kérdezd meg Gantoris barátodat... Vagy tán elfelejtetted, hogy vele mi történt, amikor szembeszállt velem?

Streen agyán egy látomás villant át: Gantoris elszenesedett teste, amit a sötét oldal hihetetlen erői perzseltek szét belülről. Kunnak az lehetett a szándéka, hogy ezzel az emlékkel kétségbeejtse Streent. Gantoris a barátja volt. Ők ketten voltak az elsők, akiket Skywalker Mester megtalált keresőkörútján.

De ahelyett, hogy pánikot vagy félelmet keltett volna benne, az emlék csak erősítette Streen elszántságát. Előrelépett, és tekintetét az árnyemberre szegezte.

– Te itt nem kellesz, Exar Kun – mondta. Az ősi Szith Lovag alakja megint elhátrált előle. – Vannak más eszközeim, ha makacskodsz, Streen. Nem leszek irgalommal irántad, ha ismét

átveszem a hatalmat. Szith-testvéreim fel fogják használni a templomokban tárolt erőt. Ha dacolsz velem, találok új módszereket, amelyekkel elképzelhetetlen kínokat okozhatok neked. És neked ki kell állnod valamennyit!

Kun árnya még távolabb lebbent... és egy magas alak bukkant fel a bal oldali kőlépcső felől: a hüllőbőr páncélos, izmos és mégis hajlékony Kirana Ti.

– Elfutsz, Exar Kun? – kérdezte Kirana Ti. – Ilyen könnyen megijedsz? Streen a helyén maradt, és szorosan markolta a fénykardot. – Újabb vakmerő tanítvány – pördült a lány felé Exar Kun. – Idővel én mentem volna el

hozzád. Dathomir boszorkányai jól fognak illeni egy új Szith testvériségbe. – Nem lesz alkalmad megkérdezni őket, Exar Kun. Csapdában vagy. Nem tudsz kimenni

innen – Előrelépett, hogy a puszta közelségével is megfélemlítse az árnyat. Kun alakja eltorzult, de a helyén maradt. – Engem te nem fenyegethetsz – tornyosult Kirana fölé. Streenbe jeges félelem markolt a mozdulatra, de Kirana Ti ügyesen kitért, és harci állásba

helyezkedett. Aztán a derekához nyúlt, és elővett valamit. Hangos pattogás hallatszott, és Kirana Ti kezében is felizzott egy fénykard. Hosszú, lilásfehér

penge nyúlt ki mérgesen zümmögve a markolatból. Kirana meglengette a kardot. – Honnan szerezted ezt a fegyvert? – kérdezte Kun. – Gantorisé volt – mondta a lány. – Ő egyszer megpróbált szembeszállni veled, és elbukott. –

Suhintott a pengével, mire Kun hátraszökkent Streen felé. – De nekem sikerülni fog. Kirana Ti elindult az emelvény felé, ahol Luke teste feküdt, és ahol Streen állt őrt a másik

fénykarddal. Kun köztük rekedt. Újabb Jedi-tanítvány bukkant fel a jobb oldali lépcsőről: a komor, ösztövér Kam Solusar. – És ha neki sem sikerül – mondta –, akkor én veszem fel a fénykardot, és küzdök meg veled.

– Elindult Kirana felé. Ekkor Tionne lépett elő a másik oldalról, és fellépett az emelvényre. – Én is szembeszállok veled. Cilghal lépett be Jacennel és Jainával. – És mi is. Mindnyájan szembeszállunk veled, Exar Kun. Az összes többi tanítvány is beözönlött a terembe, és körülvették a Szith Sötét Lovagját. Kun hirtelen felrántotta a karját. Egy hirtelen fuvallatra az összes gyertya ellobbant Luke teste

körül, és a terem mélységes homályba borult. – Nem félünk a sötétségtől – mondta Tionne szilárdan. –Nekünk megvan a saját fényünk. Amikor a szeme alkalmazkodott a sötétséghez, Streen látta, hogy mindegyik Jedi-tanítványt

halovány kék izzás veszi körül, ami egyre erősebb lett, ahogy újabb és újabb tag csatlakozott az Exar Kunt körülfogó körhöz.

– Még együtt is túl gyengék vagytok ellenem! – mondta az árnyalak. Streen érezte, hogy összeszorul a torka, a légcsöve elzáródik. Fuldokolni kezdett. A fekete

alak megfordult, és azokra nézett, akik ellenálltak neki. A Jedi-tanítványok a torkukhoz kaptak, és elsötétülő arccal küzdöttek levegőért.

Kun árnya kiterjedt, egyre sötétebb és erősebb lett. Streen fölé tornyosult. – Streen, fogd a fénykardod, és végezz ezekkel a gyenge alakokkal! Akkor életben hagylak. Streen hallotta, hogy a vér dörömbölve süvölt a fülében, és a teste oxigénért erőlködik. A

hang hurrikánra emlékeztette. Szél. Levegő. Jedi-erejével megragadta a szelet. Magát a levegőt mozgatta meg, és áramoltatta a tüdejébe, kijátszva Kun láthatatlan szorítását.

Hűvös, édes oxigén árasztotta el. Streen belélegezte, aztán kifújta a levegőt. Kinyúlt az erejével, és segített a többieknek is. Levegőt nyomott a tüdejükbe, segített nekik összeszedni magukat.

– Erősebbek vagyunk nálad – mondta zihálva Dorsk 81 félig meghökkenve, félig kihívóan. – Mennyire gyűlölhettek – szólt Exar Kun. Némi kétségbeesés színezte a hangját. – Érzem a

haragotokat. Cilghal bevetette szívós munkával kifejlesztett, bársonyos nagyköveti hangját: – Bennünk nincs harag – mondta. – Nem gyűlölünk téged, Exar Kun. Te csak egy lecke vagy

számunkra. Sokat tanítottál nekünk arról, mit jelent igaz Jedinek lenni. Rajtad láthattuk, hogy a sötét oldalnak önmagában milyen kevés ereje van. Neked sincs olyan hatalmad, ami nekünk ne lenne. Csak a saját gyengeségeinket fordítottad ellenünk. – Már eleget láttunk belőled – jegyezte meg Kam Solusar komoran a kör széléről. – Ideje, hogy legyőzess.

A Jedi-tanítványok közelebb húzódtak egymáshoz, szűkebbre fogták a kört a csapdába esett árnyalak körül. Streen magasra emelte fénykardját, míg vele szemben Kirana Ti is ugyanezt tette. Az új Jedi-lovagokat övező csillagködizzás felerősödött, és egyetlen összefüggő gyűrűbe fogta őket, tömör fénykörbe, amit a bennük rejlő Erő hatalma kovácsolt.

– Ismerem a hibáitokat – csikorogta Kun. – Mindnyájatoknak vannak gyengéi. Te... – vetette magát az árny Dorsk 81 felé. A klónozott Jedi-jelölt összerezzent, de a többiek erőt adtak neki. – Te, Dorsk 81, kudarc vagy! – vicsorogta Kun. – Nyolcvan nemzedéken keresztül tökéletes volt a genetikai struktúra, de te eltértél. Számkivetett vagy. Selejt.

Az olívaszín bőrű idegen azonban nem hátrált meg. – A különbségeink tesznek erőssé bennünket – szólt. – Ezt megtanultam. – És te – pördült Exar Kun Tionne felé. – Neked nincs Jedi-erőd. Nevetséges vagy. Csak

dalolni tudsz a nagy tettekről, amiket mások hajtanak végre. Tionne elmosolyodott. Gyöngyházszeme megcsillant a derengésben. – Egy nap a dalok majd az Exar Kun felett aratott győzelmünkről szólnak. És én fogom

énekelni őket. Az izzás egyre fényesebb lett, ahogy a tanítványok közti egység erősödött, az összekötő

szálak szilárdították a gyenge pontokat, és kihangsúlyozták az erősségeket. Streen nem tudta pontosan, mikor, de egy újabb alak csatlakozott a Jedi-tanítványokhoz. Az

új figura testetlen volt, alacsony és görnyedt. Csőszerű, csápos arcán kiálló szemöldök árnyékolta apró szemeit. Streen felismerte az ősöreg VodoSiosk Baas Jedi-mestert, aki a Holokronból szólt hozzájuk.

Kun jelenése is megpillantotta az öreg mestert, és fekete arca a döbbenet maszkjává torzult. – A Jedik együtt felül tudnak emelkedni gyengeségeiken – mondta Vodo mester

bugyborékoló hangon. – Exar Kun, tanítványom; végre vereséget szenvedtél! – Nem! – rikoltotta az árny, és körbefordult, hogy helyet keressen, ahol kitörhet a körből. – De igen – hallatszott egy újabb, erős hang. Vodo mesterrel szemben ott derengett egy

Jedi-köpenyes fiatal férfi halvány képe. Luke Skywalkeré.

– Az árnyat úgy lehet elpusztítani – mondta Cilghal higgadtan és magabiztosan –, ha erősítjük a fényt.

Kirana Ti előrelépett Gantoris fénykardjával. Streen is ezt tette Luke szablyájával. Egymás szemébe néztek, bólintottak, aztán az izzó pengék lecsaptak.

A sugarak Exar Kun árnytestében találkoztak – fénynyaláb érintett fénynyalábot villámló robbanással. Mintha egy nap esett volna szét fehér izzással.

Exar Kunból sötétség ömlött. A feketeség széthullott, szilánkjai körberepültek, hogy elrejtőzzenek egy gyenge szívben.

Streen és Kirana Ti keresztezve tartották a fénykardjukat. Az energia sisteregve izzott. Streen megint megérintette a szeleket az Erővel. A nagy terem levegője egyre növekvő

coriolis-erővel forogni kezdett. A ciklon a szétfoszlott árnyra koncentrálódott, felkapta a levegőbe, és kihajította az ürességbe.

Exar Kun kurta sikollyal enyészett el. A Jedi-lovagok még egy kicsit álltak összeforrva, és élvezték a közös Erőt. Aztán kimerülten,

megkönnyebbülve és diadalmasan váltak el egymástól. A földöntúli ragyogás megszűnt körülöttük.

Vodo-Siosk Baas alakja a mennyezet felé tekintett, mintha egy utolsó pillantást akarna vetni legyőzött tanítványára, aztán ő is eltűnt.

Skywalker Mester kiköhögte tüdejéből a rég állott levegőt, frisset szívott be, és felült az asztalon.

– Megcsináltátok! – mondta Luke. Minden korty tiszta levegőtől egyre erősebb lett. Az új Jedi-lovagok odasiettek hozzá. – Megtörtétek a rabságot.

Jacen és Jaina örömteli sikkantásokkal szaladtak a nagybátyjukhoz. Luke magához ölelte őket. A gyerekek kacagtak, és visszaölelték.

Luke Skywalker rámosolygott tanítványaira. Büszke volt a Jedi-lovagokra, akiket ő képzett ki.

– Együtt – mondta nekik – valóban hatalmas erő vagytok! Talán többet nem kell félnünk a sötétségtől.

Tizenhatodik fejezet A Napzúzó pilótaülésében Kyp Durron a vezérlőpult fölé görnyedt. Úgy meredt a Millennium

Falconra, mintha a hajó démon lenne, ami őrá akarja vetni magát. Úgy karcolta körmével a pult fémlapját, mintha emberi húsba marna.

Agyát elöntötték a Hannal töltött boldog idők keserédes emlékei: amikor turbósíztek, amikor barátokat szereztek a sötét fűszerbányákban, amikor Han úgy tett, mintha nem is érdekelné, hogy Kyp elmegy a Jedi Akadémiára. A lelke egy darabja irtózott attól, hogy fenyegesse Han Solo életét, hogy el akarja pusztítani a Millennium Falcont.

Pedig könnyűnek tűnt, kézenfekvőnek. De ez a gondolat egy sötét árnytól jött az elméje hátuljában. A suttogó hang belerágta magát a gondolataiba, állandóan kísértette. Az a hang volt, amit a Yavin 4-en hallott éjszakánként, és az obszidián piramisban kint a dzsungelben, meg a templom tetején, ahonnan Kyp előhívta a Napzúzót a Yavin napjából.

Kyp akkor a hang biztatására ellopta a hajót, és az Endor holdjára repült, hogy meditáljon Darth Vader halotti máglyája mellett. Kyp akkor még azt hitte, hogy ha elég messzire megy, kikerül Kun befolyása alól, de már tudta, hogy ez nem így van.

Kyp elutazott a Magrendszerekbe, de még mindig érezte a szálakat, amelyek a Sötét Lovaghoz kötik: a Szith-tanítások által megkívánt rosszindulatú kötelezettségeket. Ha próbál

ellenállni és a saját fejével gondolkodni, a dühös ingerkedések teljes erővel visszatértek: a pattogó szavak, a kényszerek, a leplezett fenyegetések.

De Han Solo szavai is bántották – másfajta fegyverek, amelyek felmelegítették a szívét, és elolvasztották a harag jegét. Exar Kun hangja most távolinak tűnt, mintha mással lenne elfoglalva.

Miközben Kyp Hant hallgatta, rádöbbent, hogy barátja, aki igen keveset tud a Jedi-tanításokról, rátapintott a lényegre. Valóban a sötét oldalt követi. Kyp ürügyei recsegni-ropogni kezdtek a bosszú törékeny talapzatán.

– Han... én... De épp amikor már elkezdett volna beszélni Hannal, és meg akart nyílni – a fények hirtelen

kihunytak a hajóban. A Falcon számítógépének jelzése lekapcsolta a Napzúzó fegyverrendszereit, navigációs vezérlését, létfenntartását.

Fekete dühháló borult Kypre, és maga alá temette a kedves szándékokat. Haragjában volt ereje ahhoz, hogy robbanásszerű irányítójelet küldjön végig a Napzúzó számítógépének áramkörein. Kitapogatta az idegen programot, és egyetlen pillanat leforgása alatt lebontotta és újjáépítette az utakat. Újratérképezte a funkciókat egy hirtelen mentális szúrással. A rendszerek felzümmögtek.

Exar Kunt is elárulta állítólagos társa, Ulic Qel-Droma hadúr. Most Han árulta el Kypet. Skywalker Mester is elárulta azzal, hogy nem tanította meg neki a megfelelő leckét... a megfelelő védekezést Exar Kun ellen. A Sötét Lovag hangja a fejében azt rikoltozta, hogy ölje meg Han Solót, pusztítsa el az ellenséget. Hagyja magában szétáramlani a dühöt, és legyen erős.

Kyp teljesen a hatása alá került. Lehunyta sötét szemét. Képtelen volt nézni, ahogy a keze megragadja a torpedókioldó fogantyút. Felkészítette a rendszert. A képernyők figyelmeztető jelzésekkel villogtak, de ő ügyet sem vetett rájuk.

El kellett pusztítania valamit. Meg kellett ölnie azokat, akik elárulták. Ujjai görcsösen a fogantyúra fonódtak. Hüvelykje a kioldógombra tapadt...

És ekkor Exar Kun kísértő hangja sivítássá magasodott az elméjében, tehetetlen sikollyá, mintha kitépnék az univerzumból, és egy egészen más helyre száműznék, ahonnan többé nem kínozhatja Kyp Durront.

Kyp úgy dőlt hátra a székében, mintha egy láthatatlan húzókábel szakadt volna le róla. A feje, a keze lecsüngött, mint egy eleresztett bábué. A szabadság hűvös fuvallata járta át testét-lelkét. Hunyorgott, és iszonyodva rezzent össze: eszébe jutott, mire készült.

A Millennium Falcon még mindig a vonósugarában tartotta a Napzúzót. Amikor Kyp meglátta a viharvert, öreg bárkát, Han Solo becses tulajdonát, a kétségbeesés hullámként öntötte el.

Kyp a torpedóvezérlőkhöz nyúlt, és visszavonta a tűzparancsot. A plazmagenerátor fénye megremegett és elhalt, ahogy az energia elenyészett.

Exar Kun belső jelenléte nélkül Kyp elszigeteltnek érezte magát, mint aki szabadon esik – de függetlennek is.

Megnyitotta a kommunikációs csatornát, de néhány pillanatig nem bírt megszólalni. Száraz volt a torka. Úgy érezte, mintha évezredek óta nem evett, nem ivott volna.

– Han – recsegte, aztán hangosabban folytatta: – Han, itt Kyp! Én... – Itt elhallgatott, mert nem tudta, mit mondjon; mit mondhatna. Lehajtotta a fejét, úgy fejezte be: – Megadom magam.

Tizenhetedik fejezet A twi'lek Tol Sivronnak még mindig rángatóztak az idegei a Bendő Halmazon átvezető úttól,

miközben a lázadó csapat elől menekültek a fekete lyukak között. Hosszú fej-farkát hirtelen benyomások bizsergették meg, és örömmel látta, hogy a Daala

titkos állományaiból ellopott információk – a feketelyuk-halmazon keresztülvezető utak listája – pontosak voltak. Ha a pályakoordináták csak kicsit is pontatlanok lettek volna, már nem élnének.

A Halálcsillag-prototípus teljes sebességgel, épségben robbant ki a halmazból, de ahogy távolodni kezdett a ragyogó gázfelhőktől, a hajtóműrendszerek felsisteregtek, és irányíthatatlanná váltak.

Szikrák pattogtak a panelekből. A rohamosztagos kapitány lekapcsolta a meghajtóenergiát, és átszervezte a rendszert. Yemm egy kézi tűzoltókészülékkel próbálta elfojtani a közeli konzolból kicsapó lángokat, de csak annyit ért el, hogy ténykedésével rövidre zárta az interkomrendszert.

Golanda és Doxin javítási kézikönyveket és gépleírásokat lapozgattak vadul. – Igazgató úr – mondta a rohamosztagos. – Sikeresen kitörtünk a Bendőből, bár a túlpörgetés

okozott némi kárt. Doxin a homlokát ráncolta. – Emlékeztetnem kell önt, hogy ez egy megerősítetlen prototípus, amit nem valós használatra

szántunk. – Igenis, uram – felelte a rohamosztagos szenvtelenül. –Mint mondani készültem,

véleményem szerint a hibát néhány nap alatt ki lehet javítani. Egyszerűen ki kell iktatni néhány áramkört, és újra kell inicializálni a számítógéprendszereket. Azt hiszem, a javítás után a harcállomás még jobb formában is lesz, mint előtte.

Tol Sivron összedörzsölte a kezeit, és elmosolyodott. – Remek, remek – hátradőlt a pilótaszékben. – Ezalatt lesz időnk kiválasztani az első

támadásunk megfelelő célpontját. Golanda előhívott egy navigációs térképet a képernyőre. – Igazgató úr, a Kessel rendszer nagyon közel van, mint azt ön is tudja. Talán jobb lenne... – Előbb készüljön el a hajtóműrendszer, mielőtt túlságosan előreszaladnánk a tervezgetéssel –

szólt közbe Doxin. – Végső stratégiánk annak a függvénye, hogy mire leszünk képesek. Yemm letépte a kompanel fedlapját, és hunyorogva nézte a megfeketedett drótköteget. Égett

szigetelés bűze kezdett terjengeni. Golanda újabb jelentéseket kért az állomás külső szenzoraitól. – Igazgató úr, találtam valami

érdekeset. A halmazt körülvevő gázturbulenciából úgy tűnik, hogy nemrég egy nagyobb hajó lépett be a Bendőbe, alig néhány pillanattal ezelőtt. Mintha egy olyan pályát követett volna, amit Daala admirális biztonságosnak ítélt a Bázis felé – nézett Sivronra, de az igazgató elfordult a kellemetlen arctól. – Épp csak lekéstük őket.

Sivron nem tudta, miről beszél a nő, és hogy neki miért kellene emiatt aggódnia. A problémák fullánkos rovarok módjára zümmögték körül, ő pedig csak csapkodott feléjük.

– Ebben az ügyben most semmit sem tehetünk – mondta Sivron. – Valószínűleg egy másik lázadóhajó jön erősítésnek – sóhajtott. – Ahogy a Halálcsillag ismét működőképes lesz, visszajövünk hozzájuk.

Hátradőlt a székében, és lehunyta a szemét. Nem vágyott másra, csak egy kis nyugalomra. Azt kívánta, bár sose hagyta volna el hazáját, a Ryloth bolygót, ahol a twi'lekek mély hegyi katakombákban éltek abban a lakható alkonyati zónában, ami a nappal forróságát az örök éjszaka fagyos hidegétől elválasztotta.

Tol Sivron visszagondolt a békésebb napokra, miközben hegyes fogai közt beszívta az állott levegőt. A rylothi hőviharok elegendő meleget sodortak az alkonyati zónába ahhoz, hogy a helyet lakhatóvá – bár kietlenné – tegyék.

A twi'lekek egy öttagú „fej-klán" irányítása köré építették fel társadalmukat, akik mindenben vezették a közösséget addig, amíg az egyik tag meg nem halt. Ekkor a twi'lekek a maradék négy tagot kiűzték a pusztaságba – és valószínűleg a halálba is –, miközben új öttagú vezetőséget választottak.

Tol Sivron maga is tagja volt a fej-klánnak. Elpuhították és megrontották a hatalom kiváltságai. A klán fiatal volt és életerős, így Sivron bízvást számíthatott rá, hogy hosszú ideig élvezheti pozícióját – a tágas lakosztályt, a galaxis-szerte ismert twi'lek táncosnőket, a zamatos nyers húst, amibe beletéphetett hegyes fogaival, a finom italokat...

Az aranyélet mégis csak egy szabványévig tarthatott. Az egyik idióta klántag megbotlott az állványzaton, amikor egy föld alatti építkezést ellenőrzött, és lezuhanva felnyársalódott egy évezredes állócseppkőre.

A szokásoknak megfelelően a twi'lek nép Tol Sivront és a maradék három tagot a nappali oldal sivatagjába toloncolta, a hőviharok és a perzselő szél hazájába.

A többiek már belenyugodtak a halálba, de Tol Sivron meggyőzte a többieket, hogy ha összefognak, talán életben maradhatnak, sőt esetleg meg is telepedhetnek egy lakatlan barlangban a hegyekben.

A többiek reménykedve fogadták el javaslatát; aztán este, amikor lefeküdtek, Tol Sivron mindet megölte, és magához vette a többiek szegényes készleteit, hogy növelje a saját túlélésének esélyét. Halott társainak ruháiba burkolózva indult el a tüzes tájon. Nem is tudta, mit keres...

Puszta káprázatnak hitte a csillogó hajókat, amíg be nem botladozott a táborba. Ócska birodalmi kiképzőbázist és tankolóállomást lelt, amit főként csempészek látogattak, de a Birodalom tartott fenn.

Tol Sivron itt találkozott egy Tarkin nevű ambiciózus, fiatal parancsnokkal, akinek máris több hajója volt, és aki kisebb helyőrséget akart létrehozni a Rylothon, ezen a stratégiailag fontos peremvidéki töltőállomáson.

Sivron évekig dolgozott Tarkinnak, és páratlan menedzsernek bizonyult. Ügyesen intézte azokat a bonyolult ügyleteket, amiket Tarkin – akkor még csak moff, később nagymoff – beindított.

Sivron karrierje a Bendő Bázis igazgatásában érte el csúcspontját – és ezt most ott kellett hagynia a lázadók támadása miatt. Ha Tarkin még élne, a szégyenletes meghátrálás kétségtelenül csúnya rossz pont lenne Tol Sivron következő teljesítményértékelésében.

Valamit tennie kell, ha utólag is. – Igazgató úr – zavarta fel gondolataiból Yemm. – Azt hiszem, megint működik a

komrendszer. Ha beírom a módosításokat a karbantartási állományba, már használni is lehet. Sivron felegyenesedett. – Végre valami működik is. Yemm számokat ütött be az egyik terminálon, aztán szarvaival Tol Sivron felé biccentett. – Kész, igazgató úr.

– Kapcsolja be – mondta Sivron. – Hadd szóljak a legénységhez – Utolsó szavai visszhangozva harsantak fel a hangszórókban. Sivron meg is lepődött. Megköszörülte a torkát, és közelebb hajolt a mikrofonhoz. – Mindenki figyelmét kérem! Siessenek a javításokkal – vakkantotta az ontekomba. A hangja isteni parancsként zengett keresztül minden szinten. – El akarok pusztítani valamit, amilyen gyorsan csak lehet! – Ezzel kikapcsolta a mikrofont.

A rohamosztagos kapitány fordult hozzá: – Mindent meg fogunk tenni, uram. Néhány órán belül meglesznek a végső javítási becslések

is. – Remek, remek – Sivron kinézett a végtelen űrbe, és szemügyre vette az összes lehetséges

csillagcélpontot. Tol Sivronnak a galaxis egyik legpusztítóbb fegyvere volt a kezében. De nem próbálta ki.

Legalábbis egyelőre. Tizennyolcadik fejezet A második időzített robbanás akkor robajlott fel, amikor Wedge Antilles és a támadószakasz

berohant a Bendő Bázis energiareaktor-komplexumába. A szabotőrök által elhelyezett töltetek a reaktor hűtőtornyainak alapjainál robbantak, és kikapcsolták a hatalmas generátort, ami energiát adott a laboratóriumoknak, a nagyszámítógépeknek és a létfenntartó rendszereknek.

Wedge foltos, szürke-zöld páncélban vezette a csapatot az összekötőcsövek útjain át a reaktoraszteroidára. De alighogy beléptek, szürke füst árasztotta el a járatokat, és forró szél hozott rájuk poros törmeléket.

Wedge megrázta a fejét, hogy ne csengjen a füle. Feltérdelt, aztán talpraállt. – Fel kell mérni a kárt – kiáltotta. – Gyorsan! A három első katona végigrohant a folyosón, ám egy csapatnyi menekülő személyzettel találta

szembe magát. A szabotőröket egy félkarú, nagydarab ember vezette, akinek bíborzöld bőre és mord arca volt.

Wedge katonái a fegyverükhöz kaptak, és a lézercsöveket a szabotőrökre szegezték, akik csattogva torpantak meg. A félkarú ember is megállt, és vadul körülnézett. A többiek csak bámulták az Új Köztársaság katonáit.

– Dobjátok el a fegyvert! – mondta Wedge. A nagydarab félkarú tenyérrel előre felemelte egyetlen kezét, mutatva, hogy fegyvertelen.

Wedge meglepve látta, hogy a többieknél sincs semmi. – Már késő bármit is megállítani – mondta a félkarú. – Wermyn vagyok, a telepirányítás

részlegvezetője. Megadom magam. A csapatommal együtt nagyon hálásak lennénk, ha elvinnétek minket erről a kődarabról, mielőtt az egész felrobban.

Wedge négy katonájára mutatott. – Kötözzétek meg, és helyezzétek biztonságba őket. Megint el kell indítanunk ezt a reaktort,

vagy evakuálunk. A szabotőrök ellenállás nélkül tűrték, hogy a szakasz fogságba ejtse őket, bár Wedge emberei

némiképp elbizonytalanodtak abban, hogyan kössék össze Wermyn egyetlen kezét. Wedge és a technikusok óvatosan továbbmentek a reaktorház felé. A forróság úgy csapta meg

őket, mint a homokvihar szele a Tatuinon a meleg évszakban. A levegő maró kenőanyagoktól, olvadt fémtől, robbanószertől bűzlött.

Vörös figyelmeztető fények villogtak az egész teremben, megcsillantak a repülő gőzcseppeken, mintha megannyi vércsöpp szállna. Küszködő pumpák és motorok dübörögtek fejfájdító ütemmel. Egy nagy reaktorrész leszakadt, és tépett, csöpögő szélek maradtak utána.

Wedge hunyorogva nézte, ahogy a technikusok előrerohannak, és kézi detektorokat rántanak elő az övükből, hogy megmérjék a szivárgó sugárzást. Az egyik odament Wedgehez.

– A fő és a pót hűtőszivattyúk is elpusztultak. Wermyn barátunknak igaza volt. Megindult a leolvadás, és nem állíthatjuk meg. Nem lehet megjavítani.

– Le tudjuk kapcsolni a reaktort? – kérdezte Wedge. – Nem, mert rögzítve van, és a vezérlés elpusztult – felelte a technikus. – Egy-két óra alatt

talán beállíthatnánk ideiglenes rendszereket, de ha lekapcsoljuk a reaktort, akkor megszűnik az

energia és az életfenntartó működés a Bázison is. Wedge körülnézett, és összeszorult a gyomra. Arrébb rúgott egy letört plasztacéldarabot. – Nem azért jöttem ide ekkora csapattal, hogy a tudósok meg a Halálcsillag elszökjenek, a

Bázis meg szétessen alattam! – Nagy levegőt vett, és egymáshoz tapasztotta az ujjait, ahogy Qwitől látta, hogy jobban tudjon koncentrálni. Hátha ez segít.

Aztán előkapta az adóvevőt az övéből, és a Yavaris frekvenciájára kapcsolt. – Kapitány – mondta. – Küldjön ide azonnal egypár mérnököt. Ideiglenes hűtőszivattyúkat

kell felállítanunk a reaktorhoz. – Tudom, hogy nincs sok felszerelésünk, de az itteni reaktor nem különbözhet olyan nagyon a

miénktől. Az egyik korvett jöjjön le, és hozza el a hajtóműszivattyúkat. Valamit be kell állítanunk ide, ami kitart addig, amíg össze nem szedünk minden értékeset.

A két technikus vigyorogva pillantott Wedge-re. – Menni fog, uram. Wedge visszakísérte őket a foglyokhoz. A birodalmiak nem fogják ilyen könnyen legyőzni. Qwi Xux úgy érezte magát, mint aki idegen a saját házában. Félve lépett be a helyiségbe, ami

valaha a laboratóriuma volt. Minden pillanatban azt várta, hogy valami ráugrik, hogy elárasztják az emlékek.

A világítás bekapcsolt, és hideg, fehér fénnyel árasztotta el a tervezőeszközöket, a számítógép-terminált, a bútorokat. Ez a hely volt az otthona, itt élt több mint tíz évig. Most mégis idegen tájnak látta. Meglepetten nézett körbe, aztán sóhajtott.

Szi Thripio zümmögve követte őt. – Még mindig nem tudom, miért vagyok itt, Dr. Xux. Segíthetek önnek feldolgozni a

megmaradt adatokat, de én protokolldroid vagyok, nem kódfejtő. Talán inkább a társamat, Artu Detut kellett volna elhoznia. Ő sokkal jobb nálam az ilyen dolgokban. Kitűnő modell, de robot létére túl önfejű, már ha érti, mire gondolok.

Qwi ügyet sem vetett rá, és lábujjhegyen beljebb lépett a helyiségbe. Hidegnek és síkosnak érezte a bőrét. A levegő állottnak, üresnek tűnt. Remegő ujjakkal simított végig a hűvös műkő támoszlopokon. Egy távoli emlék villant beléje – egy lerongyolódott Han Solo, ehhez az oszlophoz kötözve, aki alig bírja fölemelni a fejét a „mélyinterjú" után, amit Daala admirális folytatott vele...

Qwi odament az asztalhoz, és kézbe vette színképelemző érzékelőit, anyaganilátorait, erőhatás-szimulátorait, és egy háromdimenziós holokivetítőt, ami sötéten csillogott az éles fényben.

– Ez aztán jó munkahelynek látszik, Dr. Xux – mondta Thripio. – Tágas és tiszta. Biztos vagyok benne, hogy sok mindent meg tudott csinálni itt. Higgyen nekem, láttam én már ennél sokkal elhanyagoltabb kutatótermeket is a Coruscanton.

– Thripio, nem vennéd leltárba, amit itt látsz? – kérdezte Qwi, csak hogy a robot egy kicsit csendben legyen, és ne zavarja a gondolkodásban. – Szentelj különös figyelmet a demonstrációs modelleknek, ha esetleg találsz ilyeneket. Nagy jelentőségük lehet.

Qwi talált egy kis zenebillentyűzetet, ami félig elrejtve hevert egy printelt és kézzel írt papírhalom alatt. A billentyűzet mellett kikapcsolt terminál képernyője fehérlett.

Qwi bekapcsolta a gépet, de a képernyő jelszót kért, mielőtt odaengedte volna a saját állományaihoz. Erről ennyit.

Qwi felkapta a zenebillentyűzetet, és magához ölelte. A hangszer oly ismerősnek, és mégis olyan idegennek tetszett. Megérintett néhány billentyűt, és hallgatta a felcsendülő lágy, magas hangokat. Eszébe jutott, ahogy a Szelek Katedrálisának romjai között áll, felszed egy

szélcsődarabot, és lassú, gyászos dallamot fúj rajta. A szárnyas vorok elvették tőle a sípot, hogy ne legyen több zene addig, amíg a katedrális fel nem épül...

Ebben a szerkezetben azonban a saját zenéje volt. Qwi halványan emlékezett rá, hogy használta, de azt már nemigen tudta, mire. Vibráló kép röppent az elméjébe, mint egy síkos, nedves gyümölcs, ami mindig kicsúszik az ujjai közül, valahányszor érte nyúl – lekapcsolja a hangszert, mert sejti, hogy soha többé nem jön vissza... Összerezzent, mély levegőt vett, és összetapasztott ujjakkal gondolkodni próbált.

Han Solo! Igen, mindent csak úgy itthagyott, amikor megpróbálta megmenteni Hant, és elszöktetni a Napzúzót.

Hosszú, kék ujjai tovább táncoltak a billentyűkön. Az agya semmilyen konkrét dallamra nem emlékezett, de a teste igen. A keze szokásból mozdult, és egy gyors futamot pötyögtetett ki. Qwi elmosolyodott – a dallam ismerős volt.

Amikor befejezte a dalt, a terminál képernyője megvillant. JELSZÓ ELFOGADVA. Qwi döbbenten pislogott.

HIBA, írta ki a számítógép. KÖZPONTI ADATBÁZIS NEM ELÉRHETŐ... TARTALÉKÁLLOMÁNYOK KERESÉSE... ÁLLOMÁNYOK MEGSÉRÜLTEK.

Qwi gyanította, hogy csakis Tol Sivron pusztíthatta el a számítógépet, mielőtt elmenekült a Halálcsillag-prototípuson. De Qwi érezte, hogy valami meg kellett, hogy maradjon a saját terminálja időszakos memóriájában.

MEGTALÁLT ÁLLOMÁNYOK, írta ki a gép. Qwi egy ablakban a saját naplóját, személyes feljegyzéseit találta. Dobogó szívvel olvasta a

szavakat, amiket valaha ő írt – de az nem a mostani önmaga volt. Az egy másik Qwi Xux, egy olyan múltbeli Qwi, akinek a Birodalom kimosta az agyát, egy olyan Qwi, akit már gyerekként a szellemi képességei határainak elérésére kényszerítettek.

Növekvő nyugtalansággal olvasta a napi beszámolókat: a végrehajtott kísérleteket, a számítógépen lefuttatott szimulációkat, az értekezleteket, a végtelen jelentéseket, amiket Sivron igazgatónak küldött. Bár semmire sem emlékezett ebből, döbbenten látta, hogy csak és egyedül dolgozott. Egyetlen öröme a befejezett kísérletekből fakadt – ezek voltak azok a ritka, izgatott pillanatok, amikor a tesztek bebizonyították, hogy a tervei megbízhatóak.

– Ez volt az egész életem? – kérdezte Qwi. Egyik napot a másik után futotta át. – Milyen... üres! – motyogta.

– Tessék? – szólt Thripio. – Segítségre van szüksége? – Ó, Thripio! – Qwi megrázta a fejét, és a szemébe könnyek szöktek. Lépteket hallott a külső folyosóról. Wedge lépett be. Az arca kormos, a ruhája tépett. Izzadt

volt és kimerült, Qwi mégis odaszaladt, és megölelte. Wedge megszorította a lány vállát, aztán megsimogatta a tollszerű, gyöngyházas hajat.

– Rossz? – kérdezte a lányt. – Sajnos nem tudtam itt lenni veled. Vészhelyzet volt. Qwi megrázta a fejét. – Úgyis egyedül kell szembenéznem vele. – Találtál valami hasznosat? – Wedge arrébb lépett; ismét a tábornok volt. – Tudnunk kell,

hány tudós volt a Bázison. A legtöbben elszöktek a Halálcsillaggal, de ha tudsz valamit... Qwi megmerevedett, és visszanézett a terminálra. – Nem biztos, hogy tudok segíteni. – A hangjában volt valami elveszettség. – Végigolvastam

a mindennapi életem. Nem úgy tűnt, mintha bármelyik másik tudóst is ismertem volna. Nekem... nekem itt nem voltak barátaim – nézett nagy szemekkel Wedge-re. – Több mint tíz évig éltem itt, és senkit sem ismertem. Csak dolgoztam. Azt hittem, hivatástudatom van. Az egyetemes

kihívások legyőzése nagyon sokat jelentett számomra, de azt nem is tudtam, mire megy ki az egész. Csak azzal törődtem, hogy megtaláljam a következő megoldást. Hogy is lehettem ilyen naiv?

Wedge bátorítóan megölelte. Mindig meleg és megnyugtató érzés volt Qwi érintése. – Ennek már vége, Qwi. Soha többé nem lesz így. Kiszabadultál a kalitkából, és itt vagyok én,

hogy megmutassam neked az univerzum többi részét is. Ha velem jössz. – Persze, Wedge – mosolyodott el halványan Qwi. – Persze, hogy veled megyek. Wedge adóvevője felbúgott a derekán. A tábornok sóhajtva vette föl. – Tessék, mi az? – Antilles tábornok, lehoztunk némi ideiglenes felszerelést a reaktorhoz. Módosítottuk az

egyik korvettből kivett kritikus alkatrészeket, ahogy meghagyta. Sikerült behelyeznünk őket, és a rendszerek marginálisan működőképesek. A reaktorszintek maghőmérséklete csökkenni kezdett, és várhatóan a vörös vonal alá esik az elkövetkező órákban.

– Jól van. Akkor mi az időkorlátunk? – kérdezte Wedge. – Hát... – felelte a technikus – a reaktorok még mindig rázósak, de pillanatnyilag stabil a

helyzet. – Jó munka volt – szólt Wedge. – Adja át a gratulációmat a többieknek is! – Igenis, uram. Wedge lekapcsolta az adóvevőt, és rámosolygott Qwire. – Látod, végül minden sikerült – mondta. A lány bólintott, és felnézett a fal tetején nyíló

hosszú, keskeny ablakra. Forró gázcsomók lebegtek a Bendő fekete lyukai körül. Úgy tűnt, itt biztonságban vannak, falakkal elzárva a galaxis konfliktusaitól. Qwi megharcolta legnagyobb személyes csatáját, és most engedélyezhetett magának egy kis lazítást. De mielőtt elfordulhatott volna, egy árnyat pillantott meg a színes csillagködben, egy hatalmas, háromszögletű formát, ami lándzsahegyként fúrta át magát a gázokon, aztán kibukkant a biztonságos gravitációs szigetre.

Qwi megmerevedett, és kis híján erőt vett rajta a pánik. Wedge elengedte, megfordult, és ő is felnézett.

– Szentséges ég! – jajdult fel Thripio. Egy viharvert, megfeketedett birodalmi csillagromboló közeledett készenlétben tartott

fegyverekkel. Hajdani fehér burkolatát már égésnyomok éktelenítették; pajzslemezei tönkrementek a pusztulás poklában.

Daala admirális zászlóshajója, a Gorgon tért vissza a Bendő Bázishoz. Tizenkilencedik fejezet A birodalmi póklépegetők megindultak felfelé a meredek, göröngyös sziklafalon. Hosszú

fémlábaik furcsa szögekben hajoltak meg, miközben karmaikkal a nehéz páncélajtók felé húzták magukat. Az ajtó felé, ami Wintert és a kis Anakint védte.

Winter a vezérlőteremben állt. Összeszorított szájjal, résnyire szűkült szemmel figyelte a lépegetők közeledését. Elérték az első védelmi vonalat.

Amikor az anothi rejtekhelyet megépítették, Ackbar admirális és Luke nem akart pusztán a rejtőzködésre hagyatkozni. Megpróbáltak felvázolni minden lehetséges támadási forgatókönyvet. Winter remélte, hogy sosem kell kipróbálnia ezeket a lehetőségeket, de most a gyerek életéért kellett harcolnia – és a sajátjáért.

Winter lepillantott az állapotjelző panelre: a Behatolóelhárító Védelmi Organizmus készen állt az automatikus csapásra. Winter úgy számította, hogy a BVO legalább két póklépegetőt leszed. A konzol szélébe kapaszkodva figyelte a fejleményeket.

A póklépegetők elérték a barlangok vonalát, amelyek zsákutcákba és mélyebb járatokba nyíltak.

Winter megmerevedett, amikor az első két lépegető gyanútlanul átlépett a nyílások fölött. A legelső támadó megállt, és elővigyázatosságképpen kettőt belelőtt a páncélajtókba az elülső lézereivel. Fojtott döndülés rezegtette meg a lezárt bázist.

Amikor a második lépegető is tüzelni készült, korbácsszerű csápok tömege zúdult elő a rejtett barlangokból; hosszú, pengeéles ollókban végződő kötelek. A csápok teljesen meglepetésszerűen érték a lépegetőket.

A BVO tekergő karjai közül kettő az első lépegetőre fonódott, és letépte a sziklafelületről. Mielőtt a gépezet ismét megragadhatta volna karmaival a követ, a BVO már le is lökte.

A lépegető csörögve, vadul kalimpáló lábakkal bukfencezett lefelé. Útközben elkapott egy másik csapatszállítót, és együtt zuhantak tovább, míg lent szét nem robbantak a földön.

A második lépegető belőtt a sötét üregekbe. A BVO egyik csápja feketén, füstölve húzódott vissza, de más nyílásokból újabb csápok bukkantak elő, hogy a lépegető lábai köré fonódjanak. A pók kétségbeesetten tüzelt turbólézerével. Szikladarabok olvadtak le. A BVO szorítani, hajlítani kezdte az ízelt lábakat, amíg az összekötőelemek fel nem nyögtek, és vastag drótkötegek nem pattantak ki.

Az érzékelővégű csápok tudták, mire készülnek a lépegető pilótafülkéjében. A BVO kemény acélkarmai betörtek a páncélozott fülkébe, letépték a tetőt, és úgy hajították el a két rohamosztagos pilótát, mint a csirkecsontot. A vezető nélkül maradt lépegető lebotorkált a lejtőn; a többi jármű kitért az útjából.

Winter ökölbe szorította a kezét, és próbált nyugodtabban lélegezni. A félszerves védődroidnak sikerült semlegesítenie három támadógépezetet, a maradék öt azonban szinte biztosan elpusztítja a BVO-t.

Ackbar javasolta, hogy készítsenek egy őrdroidot a Kalamári rettegett víziszörnye, a krakana mintájára. A kalamári tudósok terveztek egy rugalmas, részben értelmes szerkezetet, ami utánozta a krakana néhány legfélelmetesebb tulajdonságát. A csápjai duracél kábelekkel voltak átszőve, az ollói pengeéles ötvözetből készültek. A BVO létének értelme a bázis védelmezése volt. A droid csápjai újabb áldozatot keresve tekeregtek elő a barlangokból.

A megmaradt lépegetők közül három felmászott az üregek mellé, és folyamatosan lőtte őket. Az egyik, látszólag üres lyukból hirtelen újabb három csáp csapott ki, és vonszolni kezdte az egyik csapatszállítót a középső nyílások felé.

Winter csodálattal adózott a taktikának. A BVO nemcsak hogy újabb lépegetőt pusztított el, de pajzsként is használta. A többi jármű azonban tovább lőtt. A rohamosztagosok feláldozhatónak tartották egymást, ha küldetésről volt szó.

A foglyul ejtett póklépegető legénysége is folytatta a tüzet. A BVO rángatta tovább a lépegetőt. Mikor már közel voltak az üregekhez, a pilóta előkészítette a nagy energiájú lézert, és belelőtt a barlangokba. A hatalmas robbanás nagy darabot tépett ki a járatokkal szabdalt talajból. Láng, por, gáz csapott az Anoth bíbor egére. A BVO teste megsemmisült, de ezzel egyidőben a fogoly lépegető is felrobbant.

A vezérlőteremben elsötétült a BVO állapotképernyője. Winter megdörzsölte az üveget. Az első védelmi vonal leszedte a támadók felét.

– Jó munka volt, BVO – suttogta. – Köszönöm. A soklábú csapatszállítók a páncélajtók felé vették útjukat. Turbólézer-találatok dörrenései és

csikorgó fémzajok hallatszottak. Winter tudta, mit kell tennie. Bekapcsolta a többi automata védelmi rendszert is, mielőtt

elhagyta volna a vezérlőtermet. Zajtalan léptekkel sietett a hangárba, ahová nemrég még Ackbar B-szárnyúja szállt le. Winter örült volna, ha a kalamári admirális most is mellette lett volna. Tudta, hogy mindig számíthat rá, most mégis egyedül kellett cselekednie a kis Anakinért és önmagáért.

Legyűrte egyéni félelmeit, és kényszerítette magát arra, hogy megtegye, amit meg kell tennie. Nincs idő pánikra.

Végigrohant az alagutakon, és nyitva hagyta a fémajtót arra az esetre, ha a rohamosztagosok észrevennék. Amikor odaért a hangárhoz, a kívülről jövő dübörgés szinte megsüketítette.

A páncélajtó horpadozottan, vörös izzással hullámzott. A folyamatos zárótűz elolvasztotta a külső páncélt, és belevájt a szupersűrű fémmagba. Az ajtó egyre jobban kitüremkedett, aztán rés keletkezett a közepén.

Fémkarmok nyúltak be a nyíláson. A lézertűz folytatódott, amíg a bal oldali ajtó ki nem csavarodott. A másik ajtószárny is kitárult.

Süvítő szél vágott be a hangárba, amikor Winter megvetette a lábát a támadással szemben. A póklépegetők zümmögő motorral másztak be a terembe, dugig fegyverekkel és

rohamosztagosokkal. A Vendetta tartotta orbitális pozícióját. Ardax ezredes fülhallgatón figyelte a támadócsapat

jelentéseit. – Sikerült betörnünk a páncélajtót, ezredes – mondta a rohamosztagosok parancsnoka. –

Nagyok a veszteségek. A lázadók védelme erősebb, mint vártuk. Óvatosan megyünk előre, de valószínűleg hamar a kezünkben lesz a Jedi-gyerek.

– Folyamatosan jelentsen – mondta Ardax. – Szóljon, ha a küldetést végrehajtották, akkor felszedjük önöket – Elhallgatott egy pillanatra. – Furgan nagykövet is odaveszett?

– Nem, uram – felelte a rohamosztagos. – Ő a leghátsó csapatszállítóban utazott; nem volt közvetlen veszélyben.

Ardax kikapcsolta a mikrofont. – Kár. Az ezredes éppen kinézett a három kisbolygóra, amikor hirtelen riadó vijjogott fel a

Vendettán. – Mi ez? Egy hadnagy pillantott fel hamuszín arccal a konzoljáról. – Uram, egy lázadóhajó bukkant ki a hiperűrből! Jóval nagyobb a tűzereje a miénknél. – Kitérő hadmozdulatra felkészülni – mondta Ardax ezredes. – Úgy tűnik, elárultak minket –

Összeszorított foggal szívta be a levegőt. Furgan nyilván kiadta a terveiket a lázadók kémeinek. A széles kommunikációs képernyőn szürke, statikus villódzás látszott, aztán egy halfejű

kalamári ábrázata jelent meg. – Itt Ackbar, a Galaktikus Utazó űrcirkáló parancsnoka. Adják meg magukat, átszállunk. Ha

ejtettek új köztársasági foglyokat, sértetlenül szolgáltassák őket vissza. – Válaszoljunk, ezredes? – kérdezte a kommunikációs tiszt. – A hallgatásunk épp elég válasz – mondta Ardax. – Most az elsődleges célunk a túlélés. A

felszíni csapat nem számít. Állapítsanak meg egy pályát az Anoth két közeli bolygója között. Az elektromos kisülések majd álcáznak minket az érzékelőik elől, és onnan már könnyen kijutunk a hiperűrbe. Pajzsokat a maximumra.

– Igenis, uram – mondta a taktikai tiszt. A navigátor megtervezte a pályát. – Ha kész, teljes sebességgel előre – adta ki a parancsot Ardax ezredes, és járkálni kezdett.

A Vendetta egy rándulással nekilódult. A lázadó csatahajó tüzet nyitott rájuk. A Vendetta remegve hánykolódott, amikor a találatok szétrobbantak a pajzsán.

– Jobb a tűzerejük, uram, de csak harcképtelenné akarnak tenni minket, nem elpusztítani. Ardax felvonta a szemöldökét. – Ó, persze! Azt hiszik, hogy már nálunk is van a gyerek! Ne ábrándítsuk ki őket. A Vendetta ment tovább, egyenesen a két sziklatöredék gyilkos állkapcsai közé. Leia úgy szorította a karfát Ackbar parancsnoki ülésében, hogy a körmei már a szék anyagába

vájtak. A viharvert, öreg birodalmi hajó megfordult, és új pályán indult el. – Beveszik a blöfföt, admirális – mondta.

– Nem válaszoltak – vélte Ackbar is. – Nem is fognak – mondta Terpfen. – Menekülnek. Ha már náluk van a gyerek, akkor semmi

okuk ittmaradni. Nem kockáztatják meg, hogy felvegyék a harcot egy erősebb csatahajóval. Leia nyelt egyet. Tudta, hogy Terpfennek igaza van. Bár Han most itt lenne! – Akkor nem engedhetjük el – mondta Ackbar. Egész úton szorosan Terpfen mellett volt.

Amikor a mentőcsapatot gyűjtötte, Ackbar a zátonyvárosi építőcsoport legmegbízhatóbb tagjait szedte össze; másokat a keringő hajóépítő műhelyekből hozott el. Egész idő alatt egyszer sem említette Terpfen árulását.

Ackbar és Terpfen közt valamiféle néma konfliktus zajlott, az akaratok küzdelme. Ackbar azt állította, hogy érti: Terpfent manipulálták. Ő maga is volt a Birodalom fogságában, de ahelyett, hogy kémnek vagy szabotőrnek programozták volna, ő kénytelen-kelletlen Tarkin moffot szolgálta. Bár nehezek voltak ezek az idők, Ackbarnak sikerült a gonosz stratéga közeli ismeretségének előnyeit Daala ellen fordítania a kalamári támadáskor. Szerinte most elérkezett annak az ideje, hogy Terpfen is a birodalmiak ellen használja fel nyomorúságát.

Leia a Galaktikus Utazó hídjáról figyelte, ahogy a birodalmi hajó begyújtja hajtóműveit. Lehunyta a szemét, megmarkolta Ackbar székének támláját, és kinyúlt az elméje csápjával, hogy megkeresse Anakint. Remélte, hogy megtalálja, és meg tudja nyugtatni a kicsit.

Ebből a távolságból is érezte a gyerekét, de nem tudta pontosan meghatározni a helyét, csak a jelenlétét érezte az Erőben. Nem tudott közvetlen kapcsolatot teremteni vele, nem látta. Anakin lehet az Anothon is, de éppúgy lehet a birodalmi hajó foglya.

– Csak sérüléseket okozzunk. Minden elülső fegyverrel tüzelni! – mondta Ackbar őrjítően nyugodt hangon. – Csak annyi kárt tegyünk benne, hogy ne tudjanak átlépni a hiperűrbe.

Nagy energiájú energiasugarak csapódtak a Vendetta pajzsainak. Maradványsugárzás izzott a találatok helyén. Kisebb sérülések keletkeztek a hajótesten, de a birodalmiak gyorsultak tovább.

– A két kisbolygó közé megy – mondta Leia. Terpfen érdeklődve hajolt előre, és koncentrálva forgatta nagy szemeit. – A statikus kisülésekkel akarja álcázni magát – vélte. – Ekkora ionizációs zavarban

elveszítjük szem elől. És akkor bármerre elmenekülhetnek, mielőtt a nyomukra akadunk. Leia mélyeket lélegzett, hogy visszafojtsa aggodalmát. Olyan közel vannak – miért

menekülne a birodalmi hajó, ha nincs máris náluk Anakin? Megint próbálta megérezni, hol van a gyermek.

Az Anoth két töredékdarabja ott sötétlett a Vendetta fölött, középen csak egy egészen szűk átjáróval. Villámok csapkodtak át az egyik légkörből a másikba, ahogy a keringő darabkákban hihetetlen elektrosztatikus töltés halmozódott fel.

– Sebességet növelni – mondta Ackbar. – Meg kell állítani őket, mielőtt eltűnnek a statikus mezőben.

A birodalmi kapitány továbbra sem válaszolt. – Lőjetek megint – mondta Ackbar. – Energiát növelni. Turbólézer-találat érte a Vendetta jobb oldalát, és a lövés ereje láthatóan meglökte a hajót. A

pajzsok megsérültek: a hajtómű is károsodott. A kapitány mégis repült tovább. A kékesfehér kipufogóizzás egyre fokozódott, ahogy a hajtóművek a hiperugrásra készülve egyre jobban bemelegedtek.

– Ne! – sikoltotta Leia. – Ne hagyjuk, hogy elvigyék Anakint! – Mielőtt még befejezhette volna a mondatot, a birodalmi hajó beért a két planetoid közti résbe.

Vakító, kék statikus izzás borította el a Vendetta külső pajzsait, mint valami félig kialakult gubó. Ionizációs kúp fénye terjedt ki előtte, ahogy belefúrta magát a látványos viharokkal tomboló sűrű atmoszférába.

Leia szorosan lehunyta a szemét, és koncentrált, koncentrált. Ha kapcsolatot tud teremteni Anakin elméjével, akkor lehet egy szemernyi esélye arra, hogy a hiperűrbe is kövesse.

Érzékelte az embereket a birodalmi hadihajón – de sem a fia, sem Winter csillogását nem érezte. Leia kiszélesítette kereső gondolatait, amikor a Vendetta belevetette magát a vékony atmoszférasávba.

A hatalmas, páncélozott hajó olyan volt, mint valami fémszonda két teljesen feltöltött elem között. Rövidre zárta a szupertöltésű atmoszférát.

Iszonyatos villám vágott végig a légkörön, és tűzgyűrűként futott át a hajón. Nyers energiafolyam öntötte el a Vendettát mindkét oldalról, és sistergő elektromosság hurrikánjába fogta. A képernyőkön csak irizáló utórezgés maradt a hajó után.

Ackbar hallhatóan felhördült, és lecsüggesztette a fejét. Terpfen összetöpörödött a székében, de Leia csak az elméje egy részével figyelte a pusztulást. Végigkutatta az űrt – amíg végre meg nem találta azt a fényes pontot, ami a legkisebb fiát jelentette.

Terpfen úgy állt föl, mintha súlyos láncok alatt roskadozna. – Organa Solo miniszter, én alávetem magam a... Leia megrázta a fejét. – Szó sincs büntetésről, Terpfen. Anakin él. A bolygón van. De nagy veszély fenyegeti.

Sietnünk kell. Huszadik fejezet Winter lekuporodott az ajtónál a hangár előtt. Az egyik kezében lézerpisztolyt szorongatott.

Tudta, hogy fehér haja és világos ruhája miatt még a homályban is könnyen észreveszik. Négy hatalmas lépegető indult a bal oldali ajtó roncsai felé, aztán állt meg sziszegve a hangár

közepén. Transzparacél pilótafülkék nyíltak fel zümmögve, hogy rohamosztagosokat okádjanak ki magukból.

Winter szeme ide-oda járt. Gyorsan felmérte a helyzetet. Minden lépegetőben két rohamosztagos – az nyolc célpont. Winter célba vette a legközelebbi fehér páncélost.

Háromszor tüzelt gyors egymásutánban. Nem tudta, hányszor találta el a rohamosztagost, de az mindenesetre darabokra szaggatott páncéllal dőlt el. Újabb katonák bukkantak elő a járművekből, és lőni kezdtek Winter felé.

Winter összehúzta magát, de nem tudott újabb találatot elérni. Az utolsó lépegetőből egy rohamosztagos, és egy tömzsi, vastag szemöldökű, vastag szájú alak szállt ki.

A többi katona becélozta Winter pozícióját az ajtó mellett, és folyamatosan tüzelt. Winter hátrálni kezdett a nyitott ajtó felé.

Két lehetősége volt: vagy visszarohan, és Anakin mellett marad, hogy az élete árán is

megvédje – vagy elcsalja a megmaradt hét behatolót a gyerektől, és mindent elkövet, hogy megszabaduljon tőlük.

Célzás nélkül húzta meg a ravaszt. Fényes sugárnyaláb verődött ide-oda a hangárban. A testes férfi lebukott az egyik póklépegető leeresztett pilótafülkéje alá.

– Kapjátok el! – rikoltotta. Az egyik rohamosztagos, aki még mindig a pilótafülkéjében volt, lézerágyúval célozta meg

Wintert, és jókora lyukat robbantott a falba a nő feje mellett. A tömzsi emberke tovább kiáltozott a rejtekhelyéről: – Ne öljétek meg! Kábítsátok el, amíg nincs meg a gyerek. Te... – intett annak a

rohamosztagosnak, aki eddig is vele volt – ...velem jössz... felderíteni. A többiek kapják el azt a nőt!

Minden úgy történt, ahogy Winter remélte. Rohanvást elindult a folyosón, és tudta, hogy a csapat nagy része a nyomába ered. Végigfutott a lejtős alagutakon, mélyen görnyedve bújt át a csipkézett kürtőkön, súlyos légszigetelő ajtókat csapott be maga mögött, ahogy a bázis mélyebb szintje felé haladt.

A rohamosztagosok követték. Az ajtókkal nem sokat teketóriáztak: hődetonátorokkal berobbantották őket.

Winter labirintusszerű járatokba vezette őket, egyre messzebb a kis Anakintól. A rohamosztagosoknak elvileg teljesen el kellett tévedniük.

Ha tiszta célpontot láttak, lőttek, de Winternek mindannyiszor sikerült elkerülnie, hogy darabokra robbantsák. Megkönnyebbülten felsóhajtott – ez volt az egyetlen érzelmi megnyilvánulás, amit megengedett magának –, amikor végre sikerült elcsalnia a rohamosztagosokat a föld alatti generátorterembe és számítógépmagba.

A helyiség maga gépezetek, csövek, vezetékek és lüktető létfenntartó rendszerek kusza, sötét dzsungele volt. A számítógépmag vízesésszerű mintázatban villogó, zöld fényekkel izzott. Maguk a számítógépek, amelyek a szivattyúállomásokba és a generátorházba voltak beépítve, torz fém- és plasztikalakzatokat mutattak, transzparacél diagnosztikai képernyők, input-output terminálok zűrzavarát – több volt itt a gép, mint hogy el lehetett volna képzelni mindegyik rendeltetését.

Winter azonban tudta, hogy ez a rengeteg szerkezet csak álcája a terem valódi funkciójának. A rohamosztagosok habozva torpantak meg a küszöbön, mintha csapdát sejtenének a

homályban. Winter felemelte a pisztolyát, és hét gyors lövést adott le rájuk. A rohamosztagosok fedezékbe vetették magukat, és miután Winter nem lőtt többet, berohantak utána a terembe.

Winter nem próbált elbújni. A számítógépmag fényes oszlopához futott, aztán bevette magát a terem másik végének árnyai közé, áramkörök, villogó fények és csövek közé, amelyek az égvilágon semmiféle célt nem szolgáltak. A rohamosztagosok lövöldözve indultak felé.

Winter visszalőtt, csak hogy provokálja és itt tartsa őket. Az egyik lövése megpattant a csillogó felületen, oldalba kapta az egyik rohamosztagost, és megolvasztotta a páncélt a bal karján.

Úgy tűnt, hogy Wintert bekerítették a terem túlsó végében, és a rohamosztagosok elindultak feléje – öten, a hatodik hátramaradt sebesült karjával.

A birodalmi harcosok még félúton sem voltak, amikor a falak tekeregni és mozogni kezdtek. Csőhajlatok, vezetékek, otromba vezérlőpanelek, gömbszerű kijelzők mozdultak el és

kapcsolódtak különleges alkatrészekké. Winter hallotta a darabokat a helyükre kattanni. A csupagép falakból hirtelen zömök hadirobotok lettek. A droidok aktiválták a fegyvereiket,

és csak egyetlen céljuk volt: a rohamosztagosok elpusztítása.

Winternek nem kellett parancsot adnia. A gyilkos robotok pontosan tudták, mit kell tenniük. Arra programozták őket, hogy Winterrel és a Jedi-gyerekekkel ne törődjenek, a célpontokat azonban jól felismerjék.

Minden oldalról hadi robotok nyitottak tüzet az öt üldözőre. A gyilkos sugarak kereszttüze alig két másodperc alatt végzett a fehér páncélos birodalmiakkal; csak füstölgő halom maradt belőlük, olvadozó páncél, hasznavehetetlen fegyverek a halott kezekben. Egyik rohamosztagosnak sem volt lehetősége még csak egyetlen lövésre sem.

Az egyik felhördült és sziszegett egyet fájdalmában, aztán végleg elhallgatott. Az árnyak jótékony lepelbe burkolták a mészárlás helyszínét.

Winter megkönnyebbült sóhajjal lépett át a füstölgő holttesteken. Lepillantott a birodalmiak kifejezéstelen, fekete szemrostélyaira.

– Sose becsüljétek alá az ellenfelet – mondta. Furgan nagykövet lekuporodott, miközben a rohamosztagos előrerohant a sziklafolyosóban. Furgannak sem kiképzése, sem harci tapasztalata nem volt, mindazonáltal a lehető legjobban

igyekezett utánozni társa sima mozdulatait. A kezében pisztolyt szorongatott, és időről időre rápillantott, hogy lássa, fel van-e töltődve.

Az alagutak homályba burkolóztak, csak kis fénycsövek világítottak a mennyezetről. A rohamosztagos a falhoz lapult, és kidugta a fegyverét egy sarok mögül, hogy rálőnek-e; aztán továbbszaladt a következő kereszteződésig.

Egyik ajtót a másik után hagyták el. Mindet kinyitották, készen arra, hogy felkapják a gyereket, és rohanjanak vissza a lépegetőjükhöz. Találtak tárolóhelyiséget ládákkal, ebédlőt, üres hálószobákat – de gyereket nem.

Lentről Furgan lövöldözés távoli visszhangját hallotta. –Megmondtam nekik, hogy ne lőjék le a nőt. Miért nem hallgatnak rám? Most kénytelenek

leszünk magunk megkeresni a gyereket. – Igen, uram – mondta színtelenül a rohamosztagos. A következő fémajtó be volt zárva. Senki

sem felelt, amikor a rohamosztagos megdöngette kemény fémkesztyűjével. A harcos szerszámkészletet vett elő az övéből, kiszedett belőle egy nagy energiájú vágólézert, és kivágta az ajtó vezérlőpaneljét. Aztán az ormótlan kesztyű dacára ügyesen összeérintette a szikrázó drótokat.

Az ajtó kinyílt, és egy pasztellszínű szoba tárult eléjük játékokkal, puha ággyal... meg egy négykarú dajkadroiddal, ami védően állt a sarokban egy kisgyerek előtt.

– Végre megérkeztünk – mondta Furgan. Körülnézett, hogy nincs-e valami csapda. A harcos mellette maradt, és előreszegezte fegyverét. Furgan a droidon kívül semmi más védelmet nem látott.

– Kérem, távozzanak – mondta a dajkadroid nyájas, nagymamás hangon. – Zavarják a gyereket.

Furgan teli torokból hahotázni kezdett. – Hát csak egy dajkarobotra futotta nekik a védelemhez? – csukladozott. – Egy egész

szakasszal jöttünk azért, hogy elvegyünk egy gyereket egy dajkadroidtól? A TDL robot csak állt a gyerek előtt, aki nagyon-nagyon csendesen ült a padlón. A droid alsó

kezeivel lézerálló fémkötényt hajtogatott ki maga elé, hogy védje a gyereket a lövésektől. – Nem vihetik el ezt a gyereket – mondta a droid. – Figyelmeztetnem kell önöket, hogy a

programozásom szerint mindenáron meg kell védenem őt. – Milyen megható. Azért én mégis elviszem ezt a gyereket, bármilyen áron – mondta Furgan,

és diadalmas mosollyal odabiccentett a rohamosztagosnak. – Vedd el a gyereket. A rohamosztagos előrelépett. A droid mind a négy kezével intett, hogy álljon meg. – Sajnos, ezt nem engedhetem meg – mondta higgadtan a dajkadroid. – Csukd be a szemed,

kis Anakin. – Mire vársz? – vakkantotta Furgan a katona felé. – Ez csak egy dajkarobot. A droid kezei hirtelen zümmögéssel és kattanással a padlóra hulltak, és láthatóvá váltak a

csuklóiba épített lézerek. – Én továbbfejlesztett dajkarobot vagyok – jelentette ki finom hangsúllyal. – Önök pedig nem

fogják bántani ezt a gyereket – Mind a négy fegyverrel tüzet nyitott. A négy sugár elkapta a rohamosztagost, mielőtt még felemelhette volna a pisztolyát. A katona

a falnak repült, és páncélszilánkokat szórt szét maga után. Furgan felordított dühös döbbenetében. Maga elé kapta a pisztolyát és lőtt, mielőtt még

célzott volna. Izzó sugárnyalábok kezdtek pattogni a szobában. Visszaverődtek a pasztell falakról, a sarkokról.

Furgan lebukott, de lőtt tovább. A dajkarobot mind a négy lézerét ráirányozta – de Furgan átlőtte a fejét és bőrrel borított testét, sokkal inkább szerencséből, mint ügyessége folytán. Szikrák pattogtak, olvadt fémcseppek repültek minden irányba.

A fémkötény mögött a gyerek sírvafakadt. Furgan bíbor ajka mosolyra húzódott. Átlépett a droid roncsain és a halott rohamosztagoson,

hogy felszedje a gyereket. Lenyúlt, elkapta a kis Anakin egyik karját, aztán a pizsamájánál fogva a levegőbe emelte. Furgan nem egészen tudta, hogyan kell tartani egy kisgyereket, főleg ha még kapálózik is.

– Gyere velem, kicsike – mondta. – Új életet kezdesz, ami az egész galaxis számára fontos lesz.

Huszonegyedik fejezet Han Solo nagyon szeretett volna közelebb lenni Kyp Durronhoz a coruscanti tanácsteremben.

Szerette volna megnyugtatni fiatal barátját – de a Kypet körülvevő őrök miatt ez nem volt lehetséges.

Kyp lassan mozgott, mintha üvegszilánkon járna mezítláb. A tekintete tompa lett. Az arcán új vonalak jelentek meg, mintha Exar Kun sötét szelleme Kyp vállára rakta volna ezredéves létének terhét.

A Napzúzó ismét az Új Köztársaság biztonságijainak kezébe került, és Mon Mothma az egész körzetét tiltott területnek nyilvánította. Nem szabad tovább kutatni a szuperfegyver működését. Kyp kaotikus bosszúja megmutatta, milyen szörnyű fegyver a Napzúzó.

A tanácsteremben sűrű és nyomasztó volt a levegő. Túl nagy volt a feszültség, és túl kevés a szellőzés. A kőfalak dohos, régi szagot adtak a helyiségnek. Han kényelmetlenül érezte magát, már-már klausztrofóbia vett rajta erőt.

A tanácstagok páncélként viselték hivatali egyenruhájukat, és ítélkező bírákhoz méltóan ráncolták a homlokukat. Némelyiken látszott, hogy egyáltalán nem aludt. Hant rosszul érintette, hogy Leia nélkül kell szembenéznie velük. Leia elment a Yavin 4-ről Terpfennel, állítólag Ackbart meglátogatni, Han azonban képtelen volt kideríteni, mi történt vele. De Leia tud vigyázni magára, Han pedig nem merte Kypet magára hagyni az itteni ragadozókkal.

Mon Mothma, akit szokásos orvosrobotjai fogtak közre, szinte nem is volt tudatában annak, mi történik. Egyik tanácstag sem javasolta a leváltását, amíg még részt akart venni az üléseken, de valójában nem sokkal járult hozzá a dolgok alakulásához. Han döbbenten látta, hogy az

államfő hogy leromlott néhány nap alatt. Az egyik funkcionárius az ajtó mögött megszólaltatott egy hosszú csengőt, melynek tiszta

hangja rendre intette a jelenlevőket. Han nem sokat tudott a kormányzati protokollról, de nem akarta tétlenül nézni, hogy Kypet a

bürokrácia kerekei közé vetik. Mielőtt bárki megszólalhatott volna, Han előlépett. – Hé! Szólhatnék néhány szót a barátomért, Kyp Durronért? Az idős Jan Dodonna tábornok nehézkesen felállt. Öreg volt és aszott, mint egy darab

göcsörtös uszadékfa, mégis mintha tele lett volna energiával. Hanra villantotta a tekintetét. – A fogoly szólhat a saját védelmében, Solo tábornok. Cselekedni egy pillanatig sem habozott

saját magáért. Feleljen ő a kérdéseinkre. Han leforrázva lépett vissza, és a kőpadló repedéseit kezdte tanulmányozni. Dodonna, miután

Hant helyretette, lenézett Kypre. A fiatalember felemelte a fejét, és jámboran pislogott a vén taktikusra.

– Kyp Durron – szólt Dodonna. – Elloptad a Napzúzót. Megtámadtad és időlegesen cselekvőképtelenné tetted Luke Skywalker Jedi-mestert. Felrobbantottad a Katlan Ködöt, és megsemmisítettél két másik lakott naprendszert. Nem vitatom tetteid taktikai jelentőségét; de nem tűrhetünk meg ámokfutókat, akik saját fejük után cselekszenek, és szeszélyből pusztítanak.

A Tanács többi tagja egyetértett. Riekaan tábornok mély, vastag hangja zengett át a termen: – A Tanács már eldöntötte, hogy a Napzúzót sohasem szabad használni. Biztos és védett

helyre rejtettük, de te tudatosan ellenszegültél akaratunknak. A többiek elnémultak Riekaan szavai után. Szívesen hozzátették volna a maguk

megjegyzését, de látták, hogy nem sok értelme lenne. Aztán Kyp szólalt fel. A hangja hihetetlenül vékonynak és halknak tűnt. Eszébe juttatta

Hannak is, a többieknek is, hogy milyen fiatal is tulajdonképpen. – Nincs mentségem a tetteimre. Vállalom a következményeket. – Még akkor is, ha tetteid halálbüntetést vonnak maguk után? – kérdezte a kövér Hrekin

Thorm szenátor. – Az általad okozott pusztításért minimum kivégzés jár. – Egy pillanat! – szólt közbe Han. A tanácstagok rámeredtek, ő azonban ügyet sem vetett a

néma szemrehányásokra. – Tudom, tudom. De hallgassanak meg egy percre. Kyp nem volt önmaga. Megszállta egy Szith Lovag gonosz szelleme, akit azóta már legyőztek. Ezenkívül valamennyi jót is tett. Elpusztította Daala flottáját. Hány életet menthetett meg ezzel? Hiszen végül is háború van.

Mon Mothma szólalt meg. Szavai szaggatott suttogással törtek elő cserepes szájából. A terem elnémult, amikor Mothma beszélni kezdett.

– Kyp Durron – mondta. – Milliók, vagy talán milliárdok vére szárad a lelkeden. Mi itt kormányzótestület vagyunk, nem bíróság. Nincs jogunk dönteni a sorsodról... – levegőért kapkodott, mintha elhasználta volna a tüdeje egész tartalmát. – A Jedi-mesternek kell ítéletet mondania feletted. Mi nem vagyunk kompetensek a bűnöd megítélésére.

Han felé intett. – Vidd el a Yavinra. Döntsön Skywalker Mester a sorsáról. Huszonkettedik fejezet Leia, Ackbar és Terpfen csatlakozott a Galaktikus Utazóról induló mentőcsapathoz. Ackbar

haladt az élen B-szárnyúján. Fegyverei feltöltve, támadásra készen várták a találkozást a birodalmiakkal.

A vadászok a sziklás felszín fölött a bázis tornya felé suhantak. Leia a pusztításnak olyan

jeleit látta, hogy szinte megdermedt a vére. Füst és törmelék jelezte a támadás helyét. – Elkéstünk – suttogta. A torony egy része le volt robbantva, és pernye hullt a törési felületre. Alant rettentő

géppókok füstölgő maradványai hevertek. Ackbar hangja szólalt meg a hajók közti interkomban: – Winter jól harcol. Védőrendszereink terv szerint működnek. Leia nyelt egyet, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát. – Reméljük, hogy elég jól, admirális. A vadászok oda igyekeztek, ahol a páncélajtókat megolvasztották. Az egyik fémpajzs

nyomokban még megvolt. A mentőhajók kikerülték a hangárban álló négy lépegetőt. Ackbar, Leia és Terpfen kiugrottak a pilótafülkéikből a kalamáriakkal együtt.

– Terpfen, menjen Leia miniszterrel és a harcosok felével a gyerekszobába. Nézzék meg, hogy ott van-e még a gyerek. Én a csapat másik felével lemegyek az alsó szintre, hogy megnézzem, mi van Winterrel. Azt hiszem, tudom, mi volt a stratégiája.

Leia nem vitatkozott. Előrántotta a pisztolyát. Kemény pillantással az élre állt, hogy minél előbb lássa, biztonságban van-e a gyereke.

A csapat megindult a zegzugos alagutakon át a gyerekszoba felé. Leia futtában körülnézett, de nem látott lézernyomokat a falon. A kalamáriak páncélnak csördülő fegyverrel loholtak utána.

Amikor befordultak az Anakin szobája előtti utolsó sarkon, Leia majdnem keresztülesett a kis energiaroboton, aki zavartalanul járta körútját. De Leia azonnal elfeledkezett a droidról, amikor látta, hogy a gyerekszoba ajtaja tárva-nyitva áll.

– Ó, ne – torpant meg, amikor Furgan nagykövet hátrált ki a szobából, széles mellkasához szorítva a visító Anakint.

Leia is, Furgan is megdermedt egy pillanatra. Egymásra meredtek. Furgan szemöldöke idegesen felrándult, mint egy madár, ami el akar szállni.

A kalamáriak Furganra emelték a fegyverüket. A nagykövet pajzsként maga elé tartotta a gyereket.

– Adja vissza Anakint – mondta Leia, és a hangjában több volt a fenyegetés, mint egy egész csillagromboló-flottában.

– Én nem félek – felelte Furgan, és nagy karját Anakin törékeny nyaka köré kulcsolta. Vad tekintettel nézett ide-oda. – Ne célozzatok rám, különben elroppantom a nyakát! Ha már eddig eljöttem a Jedi-gyerekért, nem fogom most föladni. A túszom, és csak akkor marad életben, ha hagytok elmenni.

Oldalazni kezdett az alagútban. Háta a durva falnak súrlódott. Furgan a rámeredő fegyverekre nézett, de fölemelte a gyereket, és megszorította a nyakát.

– Még ha elkábítotok, akkor is eltörhetem a légcsövét. Dobjátok el a fegyvert! – Vissza – mondta Leia, és egy lépést hátralépett. A kalamári katonák oldalra léptek, hogy utat nyissanak Furgannak, Terpfen kivételével. Ő

csak állt, előrenyújtott kézzel. Furgan meglátta a forradásos kalamári fejet, és hirtelen felismerte. – Szóval, végül elárultál, halacskám! Nem gondoltam volna, hogy lesz hozzá akaraterőd. – Volt erőm – mondta Terpfen. Előrelépett. Anakin tekergőzni kezdett a nagykövet kezében. – Állj! – mondta Furgan. – Már épp elég van a rovásodon, halacskám. Ne akard, hogy még

egy gyerek halálának is te légy az oka! Terpfen bugyborékoló hangot hallatott, ami a vicsorgás kalamári megfelelője lehetett. Furgan

a kis csapatra szegezte vad tekintetét, úgy hátrált a lépegetők és a menekülés felé.

Anakin mélybarna szeme megcsillant, mintha mélyen gondolkozna. Furgan felordított, amikor belebotlott a szögletes energiadroidba, ami zajtalanul mögéje

lopózott. A droid gyenge áramütést mért Furganra. A nagykövet megtántorodott, és elesett, még mindig szorítva a gyereket. Az energiadroid

ijedtnek mondható sivítással tért ki előle. Amikor a kalamári védők a fegyvereikért nyúltak, hogy ismét célba vegyék Furgant, Terpfen

előrevetette magát, és kikapta a gyereket Furgan kezéből. A többi kalamári rálőtt Furganra, de a tömzsi ember arrébb gördült, térdre állt, és eltűnt a

sarok mögött, szinte hihetetlen gyorsasággal. – Utána! – rikkantotta Terpfen. A kis Anakint Leia kezébe nyomta, és Furgan után vetette

magát. Leia forró könnyekkel ölelte magához a kisebbik fiát, és szavakat keresett, hogy

megvigasztalja, de semmi sem jutott eszébe, ezért csak megnyugtatóan zümmögött neki. A padlóra rogyott, és csak ringatta, ringatta Anakint.

Ackbar széles lába csattogva tapodta a földet, ahogy rohant befelé a katakombákba. Tüdeje

égett a száraz levegőben, mégsem lassított. Szinte húzta előre a többieket. Winter eddig pontosan követte azokat az útmutatásokat, amiket Ackbar megszabott a bázis védelmére.

A kinti roncsokból látta, hogy a Behatolóelhárító Védelmi Organizmus elvégezte feladatát, és elpusztította a póklépegetők felét, mielőtt betörhették volna a páncélajtót – de ez nem volt elég. Winternek le kellett mennie, hogy elindítsa az álcázott gyilkosdroidokat.

A csapat többi tagja ott csattogott mögötte. Por és gépolaj szagát érezte a száraz levegőben, és rezes-füstös, nedves aromát – a vér szagát.

Winter köpenyes alakja bukkant fel az egyik fordulóban. Pisztolyt tartott maga előtt lövésre készen, de hirtelen megdermedt, aztán egy pillanatra örömteli mosoly jelent meg az arcán.

– Ackbar! Tudtam, hogy eljön! Ackbar odalépett hozzá, és a nő karjára tette a kezét. – Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam. Biztonságban van? – Pillanatnyilag igen. A védelem kettő kivételével az összes behatolót megsemmisítette,

legalábbis a számításaim szerint. – Biztos ebben? – kérdezte Ackbar. – Én sosem felejtek el semmit – felelte Winter, és Ackbar jól tudta, hogy ez igaz. – Leia és a többiek már biztosan odaértek Anakinhoz –mondta Ackbar, aztán szelíden

folytatta: – Két csoportra oszlottunk, hogy megnézzük, nincs-e szüksége segítségre. Winter bólintott. Kemény vonásai kissé ellágyultak. – Nem nyugodhatok meg, amíg nem látom a gyereket biztonságban. – Akkor menjünk! – mondta Ackbar, még mindig kissé kifogyva a lélegzetből. Együtt

rohantak vissza, felfelé. Terpfen lázasan rohant az emelkedő folyosókon át. A lábát már fölsebezte a durva padló, de

csak futott tovább. Nem érdekelte, ha bele is hal ebbe a versenyfutásba. El kellett kapnia Furgant, mielőtt megszökik.

Furgan dróton rángatta őt, és fontos titkokat szedett ki belőle az Új Köztársaságról. Kényszerítette őt Ackbar B-szárnyújának megrongálására, és elárultatta vele a Jedi-gyermek hollétét.

Terpfennek valahogy törlesztenie kellett személyes adósságát – de Furgannak is fizetnie kell.

Terpfen a maga nagy elszántságában elhagyta a többi kalamári üldözőt. A homályban hallotta Furgant elöl iszkolni.

– Utána! – zihálta Terpfen, amikor elrohant a többiek mellett. Fémrepeszeken, felrobbantott ajtókon ugrott át. Végül kijutott a hangárba, ahol Furgan már

mászott is be az egyik üres lépegetőbe. – Nem menekülhetsz, Furgan! – kiáltotta Terpfen. Megállt, hogy lélegzethez jusson a

megolvadt, de mostanra kihűlt ajtónál. Furgan átvetette a lábát a póklépegető pilótafülkéjének szélén, és beült a pilótafülkébe. Az

arca ráncot vetett, mintha valaki belülről csavarná. – A hajótokat már elpusztítottuk – mondta Terpfen. Valami mélyről jövő energia hajtotta a

lépegető felé. Hallotta, hogy a többiek is jönnek. Furgan meglepettnek látszott a hír hallatán, de aztán hitetlenkedve kisimult az arca. – Több eszem van annál, mint hogy higgyek neked, halacska. Az egész életed hazugság. Furgan magára csukta a transzparacél fedelet. A motorok felzúgtak. Az egyik külső

páncélajtót teljesen kirobbantották; a másik félárbocon lógott. Szél süvített keresztül a nyíláson. A bíbor égen az Anoth két nagyobbik darabja úgy lebegett, mint két kőfelhő, ami villámokat cserél az űr csendjében.

Terpfen elvicsorodott, és odarohant egy másik lépegetőhöz. Csillaghajó-főmechanikus volt. Segített a birodalmiaknak a támadójárművek és a csillagrombolók javításánál. Bármilyen berendezést el tudott vezetni – valószínűleg még jobban is, mint Furgan.

Furgannak nagy ijedelmében nehezen ment mind a nyolc láb megmozgatása, hogy el tudjon indulni a hangárban, de végül nekilódult, és lézerágyúit az egyik útban álló B-szárnyúra emelte.

Terpfen beindította lépegetőjét, és magára csapta a pilótafülke tetejét. A gépnek durva irányítóberendezése volt, és nehezen reagált. Egyáltalán nem hasonlított a kalamári csillagcirkálók áramvonalas vezérléséhez.

Furgan járműve megközelítette a sziklaszéli nagy nyílást, és Terpfen a jármű felépítéséből látta, hogy egyenesen le tud menni a falon. Azt nem egészen tudta, hogy Furgan hogyan menekül majd tovább, ha leér, de kételkedett benne, hogy maga a nagykövet ennyire előre gondolkodna.

Terpfen megtalálta a tűzvezérlést, és háromszor elsütötte a lézereket. Kilőtte Furgan lépegetőjének egyik ízületét. A fémláb csattanva hullt a padlóra.

Furgan gépe részeg körökben támolygott, amíg sikerült kompenzálni a láb hiányát. Ismét elindult a kijárat felé.

Terpfen látta, ahogy a nagy erejű lézerágyúk felemelkednek a pilótafülke alatt – ha lőne mind a kettővel a zárt a hangárban, Furgan gépének vége lenne... de a robbanásban ő meg a saját lépegetője is elpusztulnának, és valószínűleg a legtöbb B-szárnyú is.

Ekkor Terpfen észrevette a többieket. Ackbar maga is megérkezett egy másik bejáraton keresztül, és csapatában volt egy fehérköpenyes nő is, akiben Terpfen felismerte Wintert.

Most már nem lőhet. De megesküdött rá, hogy nem hagyja futni Furgant. Terpfen nyolclábú járműve a másik lépegető után vetette magát, ami éppen kiért a sziklaperemre.

Ackbar épp időben érkezett, hogy lássa a két póklépegető közt kezdődő küzdelmet. Terpfen

lézerei elsültek, és eltalálták a nagykövet gépét. Furgannak, úgy tűnt, nincs semmilyen terve, csak meg akar menekülni. Terpfen lépegetője elindult. A karmos lábak szikrát csiholtak a hangár padlójából.

Terpfen újra és újra tüzelt. Furgan visszalőtt, de célt tévesztett, és a hangár falát találta. Terpfen lépegetője előretört, felemelte két elülső karmos lábát, megragadta Furgan járművét,

és kissé megemelte. Furgan gépe is kinyújtotta a lábát, hogy belekapaszkodjon a barlangnyílásba, és előrehúzza magát.

Terpfen egyenesen a pilótafülke transzparacél fedelére célzott, de a lövések nem mentek át a védett felületen. Póklépegetője vadul birkózott Furgan járművével, négy géplábát géperővel a padlónak vetve.

Nagy darab szikla szakadt le a karmok alatt. A szakadó, horpadó fém szörnyű hangjával Furgan gépe végre kitépte magát a barlangnyílásba.

Terpfen lépegetője egyre előrébb nyomakodott. Furgan vadul nyomkodta a gombokat, de úgy tűnt, nem tudja, melyiket kéne használnia.

Terpfen rendíthetetlenül tüzelt tovább a lézereivel. Teljesen áttolta Furgan lépegetőjét az ajtónyíláson, és kitartotta a gépet a levegőbe.

Aztán eleresztette. Furgan soklábú járműve kapálózva zuhant a sziklás völgy felé. De mielőtt még földet érhetett

volna, Terpfen mindkét ágyújával tüzet nyitott. A sugarak épp a szirtek fölött robbantották vakító villanássá Furgan lépegetőjét.

De ezután megmagyarázhatatlan módon Terpfen gépe is ment tovább, a géplábak vitték a gyilkos szakadék felé.

Ackbar azonnal tudta, mire készül Terpfen. Nem vesztegette az időt kiáltozásra, amit úgysem fognak meghallani. Az ajtó vezérlőpanelje felé vetette magát.

A fémlábak épp eltűntek a szakadék széle mögött, amikor Ackbar megnyomta a zárógombot, remélve, hogy az ajtó nagyjából ép fele még valamennyire működik. A súlyos fémlap lezuhant Terpfen lépegetőjének leghátsó lábára, és megtartotta a szakadék fölött.

– Segítsetek neki! – kiáltotta Ackbar. A többi kalamári az admirális kíséretében odarohant. Az egyik B-szárnyú vontatókábelén

leereszkedtek a lépegető pilótafülkéjéhez. Terpfen remegve, a sokktól félájultan ült odabent. A csapat rákötötte egy kötélre, és felhúzta a hangár biztonságába.

Ackbar kemény pillantással hajolt fölé. Addig szólongatta, amíg Terpfen meg nem mozdult. – Hagynia kellett volna, hogy meghaljak – suttogta a forradásos kalamári. – A halálom lett

volna a büntetésem. – Nem, Terpfen – mondta Ackbar. – Nem választhatjuk meg a saját büntetésünket. Még

nagyon sokkal járulhat hozzá az Új Köztársaság javához, sok mindent tehet, mielőtt feladhatná. Ackbar felegyenesedett. Rádöbbent, hogy ezek a szavak rá éppen úgy érvényesek, miután

elmenekült, hogy elrejtőzzön a Kalamárin. – A maga büntetése, Terpfen, az lesz, hogy élnie kell – mondta végül. Huszonharmadik fejezet A Falcon lassan siklott a Yavin 4 zöldellő fakoronái fölött, és Han Solo a Nagy Templom

előtt tette le a gépet. Leballagott a rámpán. Leia és az ikrek szinte megrohanták, úgy siettek az üdvözlésére. – Apu! Apu! – visították az ikrek egyszerre. Leia, aki már visszajött az Anothról, és a

karjában tartotta a kis Anakint, hosszan megcsókolta, a kisfiú pedig belekapaszkodott Han hajába. Az ikrek ugrálva követelték a nekik kijáró figyelmet.

– Helló, kisfickó! – vigyorgott le Han Anakinra, aztán mélyen Leia szemébe nézett. – Jól vagy? Sok mindent el kell mesélned. Az az üzenet, amit küldtél, nem volt túl szószátyár.

– Hát nem – felelte Leia. – Hallani fogod az egészet, ha lesz egy kis időnk kettesben. De örülök, hogy minden gyerek itt van. Mostantól mi magunk vigyázunk rájuk.

– Jó ötlet – mondta Han, aztán kuncogva megcsóválta a fejét. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy ne menjek egyedül kalandozni?

Han előrelépett, amikor meglátta Luke-ot, aki feléje tartott a tisztáson. Artu Detu ott gurult a Jedi-mester mellett, mint aki soha többé nem akar elmozdulni a gazdája oldala mellől.

– Luke! – rikkantotta Han. Odarohant, és lelkesen megölelte a Jedit. – De jó, hogy újra egészségben látlak. Ideje volt már, hogy abbahagyd a szunyókálást.

Luke hátba veregette. Mikor elmosolyodott, karikás szemeiben a réginél is fényesebb belső ragyogás csillogott. Luke Jedi-ereje minden egyes leküzdhetetlennek tűnő akadály legyőzése után egyre nőtt – de Obi Vanhoz és Yodához hasonlóan egy Jedi-mester megtanulja, hogy még kevésbé használja erejét, és az észre hagyatkozzék a látványos mutatványok helyett.

A massassi templomot körülölelő dzsungel felbolydult: egy csapat vulamander riasztott fel néhány tollas, repülő jószágot. A vulamanderek rohadt gyümölcsöt dobáltak a lények után, amelyek visszarikoltottak kínzóikra.

Han a zaj felé nézett, Luke tekintete azonban a Falconra tapadt, mintha mágnes vonzaná oda. Han megfordult – és megdermedt.

Kyp Durron jött le a rámpán abban a fekete köpenyben, amit Hantól kapott. Tekintete összekapcsolódott Luke-éval, és a két Jedi úgy meredt egymásra, mintha össze lennének kapcsolódva.

Han ellépett Luke mellől, és a Jedi-mester lassan elindult a füvön. Kyp leért a rámpa aljára, lábát ismét a Yavin 4 földjére tette, és bűnbánóan megállt.

Han látta Kyp merev tartásából és az állkapcsa feszüléséből, hogy fél szembenézni Jedi-mesterével. Hant hidegség öntötte el. Nem szeretett volna megrekedni a két ember között, akik mindketten a legjobb barátai.

Leia arrébb vitte a gyerekeket, és óvatosan nézte a találkozást. Aggodalmasan ráncolta össze a homlokát, ahogy a tekintete a bátyjáról Kypre, aztán megint Luke-ra vándorolt.

Luke lassan megindult a tanítványa felé, mintha siklana a föld felett. – Tudtam, hogy visszajössz, Kyp. Han nagyon figyelt, és úgy tűnt neki, hogy Luke-ban nincs sem harag, sem bosszúvágy. – Exar Kun elpusztult? – kérdezte Kyp rekedten, pedig már tudta a választ. – Exar Kunnak nem lesz befolyása a további képzésedre, Kyp. A kérdés az, hogy te mihez

kezdesz a képességeiddel? Kyp döbbenten pislogott. – Folytathatom... folytathatom a tanulást? Luke arckifejezése még lágyabb lett. – Végig kellett néznem első tanítóm halálát. Szembe kellett szállnom a saját apámmal, Darth

Vaderrel. Számos nehéz feladatom volt. Nem terveztem be előre ezeket a dolgokat, de valahányszor átvészeltem egy-egy ilyen megpróbáltatás tüzét, megerősödve kerültem ki belőle. Kyp, téged is a lángokba dobtak. El kell döntenem, hogy elégtél, vagy erős Jedivé keményedtél. El tudod hagyni a sötét oldalt.

– Én... – hebegett Kyp – ...megpróbálom. – Nem! – kiáltotta Luke, most először haragosan. – Próbálkozás nincs. Hinned kell benne,

hogy megcsinálod, különben elbuksz. A dzsungel elnémult. Kyp lehorgasztotta a fejét, és mély levegőt vett. Aztán ragyogó

szemmel nézett fel Luke-ra. – Jedi akarok lenni.

Huszonnegyedik fejezet Lando Calrissian úgy érezte, hogy a millió kredites jutalom égeti a bankszámláját. Minél

hamarabb be akarta fektetni. Új érzés volt neki az, hogy ennyi pénze van, és nincs mit kezdenie vele. Elnyerte a Bespin

Tibanna-gázbányáinak vezetését szabakon, és évekig volt Felhőváros adminisztrátorbárója. Üzemeltetett fémércbányákat Nkllon szuperforró bolygóján. Most, hogy ennyi jutalom ütötte a markát az Umgulon, Lando semmi okot nem látott, hogy miért ne indíthatna be sikeres üzletet a kesseli fűszerbányákban is.

– Igazán hálás vagyok, hogy elhoztál, Han – mondta Lando. Megveregette barátja vállát a Falcon pilótafülkéjében. Tudta, hogy Han nem túl boldog, amiért ilyen hamar el kellett hagynia Leiát és a gyerekeket, még ha csak egy napra is, hogy beugorjanak a Kesselre. Gyanította, hogy Han Csubakka és a Bendő-csapat miatt is aggódik, akikről semmi hír nem jött azóta, hogy bementek a halmazba. Mivel a Bendő közel esett a Kesselhez, Han nyilván remélte, hogy megtud valamit.

– Már csak azért is megérte, hogy ne nyaggass folyton fuvarért – nézett el Han az ellenkező irányba. – Én még most is azt mondom, hogy megőrültél, ha a Kesselre jössz; és még jobban megőrültél, ha itt is akarsz maradni.

Előttük ott körözött a kicsiny bolygó a halovány napja körül. A Kessel bolygótömbjének túl kicsi volt a gravitációja ahhoz, hogy légkört tartson meg maga körül, így a gázok dús sörényként lebegtek az űrbe a sziklás felszínről. Egy nagy hold emelkedett a Kessel szökő levegőjének sávja fölé, ahol Moruth Doole rendezte be kalózgarnizonját.

– Amikor legutóbb itt jártam Csubival – csóválta a fejét Han – lelőttek minket. Megfogadtam, hogy soha többet nem dugom megint ide a képem. És tessék, alig telt egypár hónap, már megint itt vagyok.

– Ez csak azért van, mert jó barát vagy, Han. Tényleg nagyon hálás vagyok. Mara Jade nem örülne, ha késnék.

Han elvigyorodott. – Már ha nem felejti el tiszteletét tenni itt. Lando összefonta az ujjait a tarkóján, és a kelő holdat figyelte. A Falcon közeledett a

bolygóhoz. – Itt lesz – mondta Lando. – Fogadni mernék, hogy még a napokat is számolta. – Bár megint Csubi lenne a másodpilóta – forgatta a szemét Han. – Ő legalább nem mond

ilyen baromságokat. Csubakka említésére mindketten ösztönösen a Bendő-halmaz izzó gázai felé pillantottak.

Csubakka és a többiek valahol ott bent próbálják elfoglalni a Bendő Bázist. A fekete lyukak lehetetlenné tették a kommunikációt, így nem tudhatták, hogyan halad az akció.

– Reménykedjünk benne, hogy minden rendben, Han –mondta Lando csendesen. Han előrehajolt, és bekapcsolta a komegységet. Tétovázott egy kicsit, de aztán megköszörülte

a torkát, és hivatalos hangon dörögte: – Itt Han Solo, a Millennium Falcon fedélzetén a Kessel felé. Lando látta, hogy Han bal keze a hipervezérlés fölött kalandozik. Az új pálya már be volt

programozva a navigációs számítógépbe. Han készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban elpucoljon, ha valami gyanúsat észlel.

– Mara Jadét keressük, a Csempészek Szövetségének képviselőjét – folytatta Han. – Leszállási engedélyt, khm, kérünk a holdon. Kérem, igazolják vissza, mielőtt közelebb megyünk.

– Ne legyél olyan ideges, Han – csillapította Lando. –Megváltoztak a dolgok a Kesselen.

Majd meglátod. Han védekezően felelte: – Én csak nem akarok kockáztatni azok után, ami történt. Mielőtt Lando felelhetett volna, Mara Jade éles, üzleties hangja szólalt meg a hangszóróban.

Landónak a szívét melengette Mara beszéde. Maga elé is képzelte a lányt, ahogy a szája megformálja a szavakat.

– Fél napot késtél, Solo. – Nos, Lando akart mindenáron szalonképes lenni – vigyorgott Han. – És tudod, hogy ehhez

mennyi idő kell. Mara kurtán, élesen felnevetett, Lando pedig dühösen Hanra meredt. – Akkor gyertek – mondta a lány. – Hoztam magammal egy védőflottát a Csempészek

Szövetségétől. Most már biztonságos a börtöntelep. Majd ott megbeszéljük az üzletet. Kíséret megy értetek. Ezt Calrissian biztosan értékelni fogja.

Lando szélesen elvigyorodott. – Valami meglepetést készített nekem! Ez a vonzalom biztos jele. – Ó, testvér – kezdte megint forgatni a szemét Han. Ellenőrizte a koordinátákat a navigációs

konzolon, és a Kessel holdjának űrállomása felé indultak. Valamikor Luke és Lando a fűszerbányászat iránt érdeklődő befektetőknek álcázták magukat

Moruth Doole-nál. A varangyforma Doole a lehető legjobb színben próbálta feltüntetni a telepet, abban a reményben, hogy Lando ide fekteti be a pénzét.

Lando borzongva emlékezett vissza rá, hogyan vetette magát utánuk a hangár minden hajója, amikor Luke-kal visszalopták Han megjavított Falconját. A kesseli kalózflotta egyenesen belerohant Daala admirális csillagrombolóiba, amikor amazok kirontottak a Bendő-halmazból Han Solo után. A két flotta egymásnak ment, és rettentő kárt tett egymásban, de Han, Luke és Lando nem várhatta meg a harc végét; eltűntek a hiperűrben.

Most egyetlen hajó bukkant fel csupán a Kessel ködös láthatárán. – Itt Jade. Én vagyok a kíséret. Gyertek utánam. Az űrjacht közelebb jött, és megfordult a hold felé. Han növelte a Falcon sebességét. Lando hirtelen pislogni kezdett, és fölegyenesedett. – Hé, ez az én hajóm! – kiáltotta méltatlankodva. – Ez a Lady Luck! Ez a... – Nos – vélte Han –, legalább megspórolták neked a keresgélést. Lando magához ragadta a korcegységet. – Mara, maga megtalálta a hajómat! Ezért nem lehetek önnek eléggé hálás! – Lejjebb vette a

hangját. – Ha bármit tehetek önért... – Mondjon csak még ilyeneket, Calrissian, és robotpilótával beküldöm a hajóját a napba. Lando sóhajtva vetette magát hátra a székben, de mosolygott. – Nagyon szeret viccelni – vigyorgott Hanra. A Lady Luck törzse karcsú és szögletes volt, alatta lapultak a meghajtókapszulák. A hajótest

úgy csillogott, mintha a pusztító kesseli csata egy karcolást sem ejtett volna rajta. Lando nem tudott mit kezdeni magával. Már nagyon szerette volna látni Marát, és nagyon

szeretett volna a saját hajójának puha pilótaszékében ülni, hogy beszívja a megszokott illatokat. Berepültek a hold hangárjának barlangszáján a rikító fények közé. Az atmoszféraőrző mezők

összezárultak mögöttük, és helyreállították a lakható rész nyomását. A Falcon leereszkedett egy nagy, szabad, sima felületre a Lady Luck mellé.

Mara Jade kiugrott a hajóból. Szűk, fémes kezeslábas volt rajta, sisakját a hóna alá csapta. Megrázta a fejét, hogy hátravesse vörösbarna haját, és összeszűkült a szeme. Lando elvolt

ragadtatva a nőből áradó energiától és intelligenciától. Megcsodálta a formás domborulatokat is a kérges külső alatt.

– Hé, Mara – mondta Han. – Hol találtad meg Lando hajóját? Mi azt hittük, napokig kell majd keresgélnünk a környéken.

– Épp ott volt, ahol Lando állítása szerint letette. Úgy tűnik, senkinek sem volt ideje rá, hogy lecsupaszítsa, és leszedje róla az azonosító jeleket.

Lando körülnézett a hangárban, de egyik hajó sem volt ismerős – még a Doole flottáját alkotó ócskavastömeg sem. Ezek mind egyedi jelzést viseltek, bár mindegyiknek a szárnyán volt egy keresztrács-jel.

Mara észrevette Lando kíváncsiságát. – Ez a Csempészek Szövetségének új emblémája. Nem túl eredeti, de nekünk jó. – Mi történt Doole hajóival? – szippantott Lando a zárt, száraz levegőből. Kőpor és szivárgó

hiperüzemanyag szagától volt savanyú, kellemetlen. – Doole hajóinak kilencven százaléka elpusztult, amikor összefutottak Daala

csillagrombolóival. A túlélő pilóták nagy része fogta a hajót, és elment a hiperűrbe. Senki sem tudja, hol lehetnek most. És ami azt illeti, engem nem is érdekel.

– Amikor az új köztársasági felmentőhajók befutottak, elvitték a legtöbb ittenit; a Birodalmi Javítótelep rabjait, néhány kitartó kessendrai lakost. Senki sem akar a Kesselen élni, ha van más lehetősége.

– Tehát azt akarja mondani – reménykedett Lando –, hogy a Kessel elhagyatott, csak át kell venni?

– Igen – mondta Mara. – Beszéltem az ajánlatáról a Szövetség néhány tagjával, és jól fogadták az ötletet. Ön nem csak hogy bizonyította rátermettségét más vállalkozásokban, de erős kapcsolatai vannak az Új Köztársasággal is, ami hatékony disztribúciót tesz lehetővé. Ezenkívül pénze is van, hogy beruházzon az új infrastruktúrába – a lány vállat vont. – Jó üzletnek tűnik.

Lando szinte sugárzott. – Tudtam, hogy rá fog jönni: jó üzlet velem társulni. Mara hirtelen elfordult, és ügyet sem vetve Lando célzására, folytatta a beszélgetést. – De azonnal lépnünk kell. Úgy hallottuk, hogy más, gátlástalanabb bandavezérek akarják

rátenni a kezüket a bányákra. Őszintén szólva szívesebben dolgozunk magával, Calrissian, mint valaki olyannal, aki idehozza a saját bandáját, és kiszorítja a Csempészek Szövetségét az egész buliból. Ezért hoztunk ide csapatokat, csak a biztonság kedvéért, ha valami Hutt-főnöknek eszébe jutna valami.

– Nem hülyeség – mondta Han. Lando összedörzsölte a kezét, és szemügyre vette a hajókat. Csempészek járkáltak

mindenfelé, emberek és nem-emberek, testes férfiak és nők; olyan alakok, akikkel nem szívesen találkozott volna a Coruscant sötét alsó szintjein.

– Nem megyünk le, hogy vessünk egy pillantást az ingatlanra? – Jó ötlet – mondta Mara. – Menjünk a maga hajójával, Calrissian. Vezessen. Lando örömmel tapogatta meg a kapcsolókat, simogatta meg a puha, csillogó üléseket. Ez a

saját űrjachtja, amit a személyes tervei alapján építettek. Most pedig itt ül a pilótafülkében, az oldalán egy gyönyörű nővel, és egy olyan bolygó felé tart, ami vagyonokat hoz majd neki. Úgy érezte, ennél jobbat már nem tartogathat neki ez a nap.

És igaza volt. Amikor lejjebb ereszkedtek a Kessel kiégett felszínéhez, elhúztak az egyik nagyobb

légkörgyár felett, ami valaha mesterséges levegőt fújt ki magából, hogy pótolja az alacsony

gravitáció miatti veszteségeket. A magas építmény most félig romokban állt. Sötét lézercsíkok éktelenkedtek sápadt falain. A

kisült, száraz talajt – ami már rég élettelen volt néhány rendkívül szívós növényfajta kivételével – TIE-bombázók és űrbéli turbólézerek találatai szaggatták fel.

– A légkörgyáraknak több mint a fele működésképtelen –magyarázta Mara. – Daala admirális rengeteg kárt okozott. Úgy tűnik, azt hitte, hogy a lázadók bázisával áll szemben, ezért lőtt mindenre, amit csak meglátott.

Landónak összeugrott a gyomra. – Akkor több lesz a munka, mint gondoltam – mondta. De hamarosan megnyugtatta magát a

föld alatt rejtőző hihetetlen kincs gondolatával, és azzal a tervvel, hogy droidokkal, sullustiakkal és más fajokkal dolgoztat majd. Hamarosan megtérül a befektetése, és a tiszta csillámpor iránti igény olyan nagy, hogy még árat is emelhet – legalábbis amíg nyereséges nem lesz.

– A börtön felé megyünk – mondta Lando. – Az erődnek ki kellett bírnia az űrbéli támadást. Azt hiszem, ott lesz a bázisom. Csinálok majd néhány átalakítást rajta, de biztosan alkalmas lesz az új gyártelep irányítóközpontjának.

A Lady Luck sebesen falta a kilométereket a sivár táj felett, és hamarosan megpillantottak egy trapézszerű építményt, ami roppant emlékműként magasodott ki a pusztából.

A régi birodalmi börtön szintetikus kőből készült. Unalmas, már-már visszataszító színe volt. A sima homlokzatból kristályablakok nyúltak ki. Liftcsövek futottak a sarkok mentén. Mindenhol égett lézercsíkok látszottak, de az épület alapjában véve sértetlennek tűnt.

Lando viharosat sóhajtott megkönnyebbülésében. – Legalább ez épségben van – mondta. – Végre egy kis változatosság. Kezdetnek jó lesz –

mosolygott Marára. – Felavathatnánk az új főhadiszállást! Mara Jade összehúzta a szemöldökét, és mereven előrenézett. – Hmm... van egy kis gond, Calrissian. Lando és Han rámeredtek. A börtön egyre jobban föléjük magasodott. Mara folytatta: – Tudjátok, Moruth Doole bevette magát a börtön épületébe. Halálra van rémülve, nem tudja,

mit tegyen. Minden csatlósa meghalt vagy elmenekült, úgyhogy most a börtön védelmi rendszerével tart mindenkit távol.

Az erőd bevehetetlennek tűnt: roppant páncéltömbnek. Landónak különben sem volt kedve újra találkozni Moruth Doole-lal, és tudta, hogy ezzel

Han sincs másként. – Említhette volna ezt az apró részletet egy kicsit előbb is – mondta Lando savanyú

grimasszal, és befordult a landoláshoz. Huszonötödik fejezet Terpfen némán és türelmesen álldogált a régi Császári Palota orvosi termeinek rideg

tisztaságában. Várt, és figyelte, ahogy a bakta-tartály masszírozó buborékjai dolgoznak Mon Mothma hanyatló testén.

Az orvosi helyiségek steril-fehéren ragyogtak. A padlólapokat savval mosták fel; a műszerek ezüstösen csillogtak. A fali monitorok állandó lüktetéssel villogtak, mutatva Mon Mothma állapotának romlását.

Kint őrök álltak, hogy senki se jöhessen be. A mennyezetre szerelt hangelnyelő panelek elszívták a nagy terem mechanikus zörejeit. Két

lövedékforma-fejű orvosi droid állt a tartály mellett, de ők csak Mothmával foglalkoztak, és

Terpfenre ügyet sem vetettek. Terpfen mellett Ackbar állt egyenes háttal, erőt sugározva. – Mindjárt végeznek – mondta a technikusnak. Terpfen bólintott. Nem volt neki sürgős, hogy

Mon Mothmával beszéljen, de kénytelen volt megtenni. Ezekben a termekben annak idején maga a Császár esett át szigorú kezeléseken, ahogy a sötét

oldal ereje rothasztani kezdte testi valóját. Talán ugyanazok a berendezések Mon Mothma testét is helyre tudnák állítani. De Terpfen nem nagyon reménykedett ebben, pedig már tudta, mi okozza az államfő baját...

Mon Mothma zöldeskék szeme kipislogott a tartály bugyborékoló vizéből. Terpfen nem tudta eldönteni, hogy Mothma látja őket, vagy csak érzi a jelenlétüket. A nő megmozdította a fejét, és a vastag légcső vele együtt mozdult. A buborékok nekiütköztek a testének, és élénkítő oldatokat nyomtak a pórusaiba.

Mon Mothma elengedte a kapaszkodókat a tartályban, és felmerült a felszínre. A droidok segítettek neki kimászni. Ázottan, csöpögve állt meg a padlón, könnyű ruhájából elvezetőárkokba folyt le a víz. De még a vékony köpeny is olyan nehéz volt neki, mintha ólomból lenne. A haja csapzottan lógott. A szemei beesettek voltak, az arcára a fájdalom és gyengeség vésett mély árkokat.

Teleszívta a tüdejét, aztán kifújta a levegőt, és a robot zöld vállára támaszkodott. Látható erőfeszítéssel emelte fel a fejét, hogy tudomásul vegye a látogatók jelenlétét.

– A kezelések erősítő hatása csak egy óráig tart. Napról napra rövidebb ideig – mondta Mothma. – Attól tartok, hamarosan teljesen hatástalanok lesznek, és nem leszek képes ellátni államfői funkcióimat. A kérdés az, hogy én mondok le, vagy előbb vált le a Tanács... – Terpfenhez fordult. – Ne aggódjon, tudom, miért van itt.

Terpfen pislogni kezdett. – Én nem hiszem... A nő felemelt kézzel hárította el az ellenvetést. – Ackbarral sokat beszéltünk. Ő alaposan átgondolta az ön esetét, és én egyetértek a

következtetéseivel. Ön nem a szabad akaratából cselekedett, csak áldozat. Jóvátette a bűneit. Az Új Köztársaság nem engedheti meg magának, hogy készséges védőket taszítson el magától. Én már teljesen megbocsátottam önnek.

Megremegett, és majdnem összecsuklott. A két robot székért ment. – Gondoskodni akartam erről, mielőtt... Ackbar gurgulázva köszörülte meg a torkát. – Azért is jöttem, hogy megmondjam: maradok. Kérelmezni fogom a rangom helyreállítását,

hisz most már világos, hogy a vortexi katasztrófa nem az én hibám volt, ahogy eredetileg gondoltam. A kalamári nép szívós és erős – de ha az Új Köztársaság nem erős, akkor az otthoni munkám hiábavaló, mert félelemmel és árnyakkal teli galaxisban kell élnünk.

Mon Mothma őszinte megkönnyebbüléssel mosolygott Ackbarra. – Ackbar, az a tudat, hogy ön itt van, több erőt ad nekem, mint bármilyen kezelés – Aztán

állát a tenyerébe csüggesztette. A gyengeségnek olyan pillanata volt ez, amit a Tanács előtt sosem engedett volna meg magának. – Miért most kellett rámtörnie ennek a betegségnek? Halandó vagyok, mint mindenki más, de miért pont most?

Terpfen elindult a síkos padlón. A sarkával érezte a hűvös, sima felületet. Meghajtotta forradásos fejét. Az ajtónál a két őr megmerevedett, amikor ilyen közel látták az árulót az államfőhöz, Mon Mothma azonban nem félt. Terpfen letekintett rá.

– Épp erről akarunk beszélni, Mon Mothma. El kell mondanom, mi történt önnel.

Mon Mothma pislogva várta a folytatást. Terpfen a megfelelő szavakat kereste. Olyan üresnek tűnt az agya most, hogy a beültetett

biológiai áramköröket semlegesítették. Gyűlölte az állandó caridai impulzusokat, most viszont magára maradt a saját gondolataival – senki más nem volt a fejében, hogy ingerelje, hogy vezesse.

– Ez nem betegség, Mon Mothma. Ont megmérgezték. A nő összerezzent döbbenetében, de nem szólt közbe. – Egy lassan ható, bénító méreggel, ami specifikusan a genetikai szerkezetet veszi célba. – De hogyan került a szervezetembe ez a méreg? – nézett Mothma keményen Terpfenre; nem

vádlóan, de választ várva. – Maga tette, Terpfen? Ez is a maga egyik beprogramozott akciója volt

– Nem! – hőkölt hátra a kalamári. – Sok mindent csináltam, de ezt nem. Maga Furgan nagykövet mérgezte meg önt, tucatnyi ember szeme láttára. A diplomáciai fogadáson az Égkupola Botanikuskertben. Furgan hozott italt ivott, mert azt állította, hogy ön akarja megmérgezni őt. Két üveg volt nála, a dereka két oldalán. Az egyikben tényleg az itala volt, a másikban viszont a méreg, amit személy szerint önre fejlesztettek ki. Úgy tett, mintha pohárköszöntőt akarna mondani, aztán az ön arcába öntött egy pohárral a méregből. A méreg beszívódott az ön pórusain, és azóta is szaporodik, és támadja a sejteket.

Ackbar is, Mothma is döbbenten meredtek rá. – Hát persze! – mondta Mothma. – De hisz ez már hónapokkal ezelőtt volt. Miért választottak

ilyen lassan ható... Terpfen lehunyta a szemét, és úgy jöttek ki belőle a szavak, mintha előre megírt szöveget

olvasna. – Azt akarták, hogy hosszan, egyre jobban leépülve pusztuljon el, hogy minél nagyobb kárt

tegyen az Új Köztársaság moráljában. Ha egyszerűen csak meghal, akkor mártír lenne önből. A halála talán még semleges rendszerek támogatását is kiváltaná. De a lassú, fokozatos gyengülés az Új Köztársaság rothadását jelezné.

– Értem – szólt Mon Mothma. – Ravasz – mondta Ackbar. – De mit kezdjünk ezzel a tudással? Mit tud még a méregről,

Terpfen? Hogyan lehet tenni ellene? Terpfen fejében szinte ordított a csend. – Ez nem igazi méreg. Ez nanogyilkosok szaporodó raja: mikroszkopikus, mesterségesen

kitenyésztett vírusoké, amelyek egyenként rombolják szét Mon Mothma sejtjeit. Nem állnak meg, amíg meg nem hal.

– Akkor mit tegyünk? – kérdezte Ackbar. Terpfenből most kitört minden reménytelenség és fájdalom. – Semmit sem tehetünk! – kiáltotta. – Még a méreg ismerete sem segít, mert nincs rá

orvosság! Huszonhatodik fejezet A viharvert Gorgon csillagromboló alig-alig élte túl az utat a Bendő-halmaz gravitációs

örvényén át. Daala admirális beszíjazta magát a parancsnoki székbe a hídon, amikor a csillagromboló

hánykolódni kezdett a vad erők között, amelyek szét is téphették volna a hajót, ha letérnek a kijelölt útról. Daala megparancsolta a legénységnek, hogy vonuljanak biztonságos helyekre, és kössék be magukat, mert kemény útjuk lesz. A Bendőn átvezető utak közül a legrövidebbet

választotta ki, a „hátsó bejáratot", pedig a hajója még nem volt olyan állapotban, hogy sokáig állja a hatalmas nyomásokat.

A Gorgon stabilizátorai közül sok felrobbant, amikor éppen csak megmenekültek a Katlan Köd szupernova-robbanásából. A pajzsok is felmondták a szolgálatot – de elég ideig kitartottak. A Gorgon hajdan elefántcsontszín fémtestén most fekete égésnyomok virítottak. A páncélzat külső rétegei elpárologtak, de Daala vállalta a kockázatot.

Szerencséje volt, hogy sikerült megmenekülni a felrobbanó napoktól, mert a mögöttük jövő Basilisk már porrá égett a lökéshullámban. Daala azonban az utolsó pillanatban kiadta a parancsot a hiperugrásra, mielőtt a tűzfal elérte volna a hajó hátulját. A kétségbeesett ugrás vakmerő útvonalon vitte őket át az univerzum rengetegén. El is pusztulhattak volna, ha véletlenül intradimenzionális ösvénybe ütköznek, ami egy bolygó vagy egy csillag magján visz keresztül. De a sors valami csodája folytán nem így történt.

A Gorgon a Külső Perem lakatlan ürességébe bukkant ki. A pajzsaik tönkrementek, a létfenntartó rendszerek részben kiégtek, a hajótest pedig több helyen megrepedt, és eresztette ki a levegőt, amíg az illető helyiségeket le nem zárták.

A szoros megmenekülés után a legénység kollektív sóhajjal látott munkához. A navigátoroknak csak az egy teljes napjukba került, hogy meghatározzák a galaktikus helyzetüket, annyira elkeveredtek. Űrpáncélos rohamosztagosok mentek ki a Gorgon külső felszínére, leszedték a megrongálódott részeket, megfoltozták az elvékonyodott burkolatot, és ahová tudtak, pótalkatrészt tettek.

A csillagromboló ott lebegett a csillagok közötti lakatlan űrben. Az egyik hajtómű tartós kárt szenvedett, és három turbólézer telepe romlott el végleg. Daala mégsem engedett pihenőt senkinek, amíg a Gorgon nem volt ismét működőképes. Küldetést kellett végrehajtaniuk. Daala önmagának sem engedélyezte a pihenés luxusát. Fáradhatatlanul járkált a folyosókon, ellenőrizte a javítást, feladatokat osztogatott, rangsorolta az elvégzendő munkákat.

Daala tízéves működése alatt jó munkát végzett a rohamosztagosai és a hajó legénysége kiképzésében. Az emberek hozzászoktak a fáradságos gürcöléshez, és most, hogy valódi krízishelyzet állt elő, kiválóan teljesítettek.

Tarkin nagymoff négy csillagrombolót adott Daalának a Bendő Bázis védelmére. De az első hajó, a Hydra már akkor elveszett, amikor még oda sem ért a flotta a bázishoz. A Manticore a Kalamári holdja mögött pusztult. Már nem tudott elmenekülni, amikor valami kalamári taktikai zseni átlátta Daala stratégiáját. A harmadik hajó, a Basilisk megsérült a csempészek elleni harcban a Kesselnél, így nem tudott elég gyorsan elmenekülni a szupernova-robbanás elől.

Daala tehetetlen volt erői fogyatkozásával szemben. Fantasztikus, pusztító támadást tervezett a lázadó főváros, a Coruscant ellen, de még mielőtt lecsaphatott volna, Kyp Durron bevetette ellene a Napzúzót.

A javítás hosszú napjai alatt azonban Daala napirendre tért kudarca fölött. Rosszul ítélte meg a prioritásokat. Létének egyetlen értelme a Bendő Bázis védelmezése kellett volna legyen, nem pedig a lázadók elleni magánháború. Most, hogy a lázadók ismerik a bázis helyét, nyilván megpróbálják megszerezni a titkait. Most az az első, hogy teljesítse a feladatot, amit Tarkintól kapott.

A Gorgon sérült volt, nem bírt teljes gőzzel haladni, de Daala így is az elérhető legnagyobb sebességgel közeledett a Bendő felé. Visszamegy a bázisra, és minden erejével megvédi, ami megmaradt belőle. Megadásról szó sem lehet. Feladata van, amire felesküdött a felettesének, Tarkinnak.

Most Daala admirális a parancsnoki székbe szíjazva ült, és a vakító gázforgatagot nézte. A

Gorgon áthaladt a fekete lyukak vonalán, és kanyargós utat követett. Daala érezte, hogy összeugranak a zsigerei, ahogy elhaladtak a gravitációs kutak mellett, amik olyan mélyek voltak, hogy egy bolygót egyetlen atom nagyságúra tudtak volna összenyomni.

A nézőablak elhomályosult, Daala mégsem csukta be zöld szemét. Valószínűleg csak ő ismeri az utat, de a fiatal Kyp Durron is idetalált, és Daala feltételezte, hogy erre más Jedik is képesek lehetnek.

Daala hallotta a felvisító automatikus riadót: egy kritikus alkatrész elromlott. Szikrák kezdtek pattogni az egyik érzékelőpultból, és az egyik technikus nekifeszült hámjának, hogy kikapcsolja a rendszereket.

Kratas parancsnok a foga közt szűrte a szót: – Már majdnem ott vagyunk – A hangját alig lehetett hallani a lármában. Automatikus figyelmeztető jelzések szólaltak meg a hídon – és a színek hirtelen eltűntek a

nézőablakból, mintha kötést téptek volna le a szemükről. A csillagromboló megérkezett a halmaz közepének védett nyugalmába.

Daala felismerte a laza konfigurációban lebegő, összekapcsolt kisbolygókat. A csillámló fények azt mutatták, hogy a telep még mindig működik. Szinte azonnal észrevette, hogy a Halálcsillag-prototípus váza eltűnt – a helyén egy lázadó fregatt és három koréliai korvett lebegett.

– Admirális! – mondta Kratas. – Én is látom, parancsnok – felelte hűvösen Daala. Kikötötte magát, és felállt. Automatikus mozdulattal lesimította az olívzöld egyenruhát.

Verítékcseppek csípték a bőrét, amikor a parancsnoki emelvényre lépett, és odament az ablakhoz, mintha valami húzná.

Kesztyűs kezével úgy szorította a korlátot, mintha fojtogatna valakit. A fekete bőr megcsikordult a lakkozott fémen. A lázadók eljöttek, ahogy tartott tőle – és ő túl későn érkezett ahhoz, hogy megállítsa az inváziót!

Úgy összepréselte az száját, hogy az ajkai kifehéredtek. Hitt abban, hogy a Gorgon túlélésének célja volt. És most, hogy visszatért a Bendő Bázisra, úgy érezte, mintha Tarkin nagymoff szelleme állna a háta mögött, és vezérelné őt. Tudta, mit kell tennie. Másodszor nem vallhat kudarcot.

– Parancsnok, energiát minden működő fegyverrendszerre – mondta Daala. – Pajzsokat fel. Megközelíteni a Bázist!

Hátranézett a sűrű szemöldökű, gyenge állú Kratasra, aki vigyázzba vágta magát. – Úgy tűnik, lesz egy kis munkánk – jegyezte meg Daala. Huszonhetedik fejezet Kyp Durron átbújt egy tüskés ág alatt. Bíborszínű rovarmadarak rebbentek a levegőbe. Csípős

szagú tövisek súrolták a karját, az arcát. Felette megrezzentek az ágak, ahogy a kisebb állatok menekülni kezdtek a zajra. Kyp haján izzadság csillogott; a nyomasztó levegő nedves, fojtó takaróként borult rá.

Minden igyekezetével próbált lépést tartani Skywalker Mesterrel, aki mindig talált valamilyen rejtett nyílást vagy ösvényt, és szinte megállás nélkül haladt előre. Kyp valaha sötét trükköket használt arra, hogy kitérjen a tüskés növények elől, és megtalálja a legkönnyebb utat az aljnövényzetben, de most az ilyen praktikáknak már csak a gondolatától is kirázta őt a hideg.

Egyszer, amikor kimentek a dzsungelbe Dorsk 81-gyel, Kyp arcátlan módon taszító aurát csinált maga köré, hogy távoltartsa a vérszívó rovarokat. Most azonban szó nélkül tűrte a

megpróbáltatásokat, és tört előre Luke Skywalker nyomában. A többi Jedit otthagyták a maguk önálló gyakorlataival. Skywalker Mester büszke volt rájuk.

Azt mondta, hogy tanítványai kezdik elérni azt a határt, ameddig ő tanítani tudja őket. Az új Jedi-lovagoknak a saját irányvonalukban kell továbbfejlődniük, felfedezve a legnagyobb erősségeiket.

De amióta kis híján szétrobbantotta Han Solót a Napzúzóval, Kyp nem szívesen használta az erejét. Félt attól, hogy hová juthat...

Skywalker Mester csak Kypet vitte ki magával a dzsungelbe. Maguk mögött hagyták a Nagy Templomot és Artut, aki sivítva tiltakozott a távozásuk ellen.

Kyp nem tudta biztosan, mit akar tőle a mestere. Luke Skywalker nem sokat beszélt az órák óta tartó menetelés alatt a nedves hőségben, a rovarok között, a gyomok tüskéitől szaggatva.

Kyp elbátortalanodott most, hogy egyedül maradt azzal az emberrel, akit Exar Kun gonosz erejével egyszer már legyőzött. Skywalker Mester ragaszkodott hozzá, hogy Kypnél fegyver legyen – Gantoris fénykardja. Vajon Luke párbajra akarja hívni Kypet, ezúttal halálig menő párbajra?

Kyp megfogadta, hogy ha így van, akkor nem harcol. A haragja máris túl nagy pusztítást okozott. Skywalker Mester is csak a csodával határos módon élte túl a Szith-ármány támadását.

Kyp felismerte a sötét oldalt, amikor Exar Kun a fülébe susogott, de túlságosan bízott önmagában, azt hitte, hogy ő ellen tud állni annak, aminek még Anakin Skywalker sem. A sötét oldal azonban mindenestül elnyelte – és most Kypnek kétségei voltak a képességeivel kapcsolatban. Legszívesebben megszabadult volna Jedi-tehetségétől, hogy ne kelljen félnie attól, amit csinálhat vele.

Egy tisztás szélén, ahol erős fű nőtt, Skywalker Mester megállt. Kyp is megtorpant mellette, és két vad külsejű ragadozót látott, irizáló, bíborzöld pikkelyekkel. Hatalmas hüllőkkel keresztezett nagymacskára emlékeztettek: a válluk szögletes, az elülső lábuk erős, mint egy hatalmas dugattyú. Három szemük volt, sárga és keskeny. Rezzenetlenül meredtek Kypékre.

Skywalker Mester némán nézett vissza rájuk. A szél elállt. A ragadozók morogtak, és kitátott szájjal mutatták meg kardszerű agyaraikat. Doromboló hörgést hallattak, aztán beleolvadtak a dzsungelbe.

– Menjünk tovább – mondta Skywalker mester, és átsétált a tisztáson. – Hová? – kérdezte Kyp. – Majd időben megtudod. Kyp képtelen volt elviselni az elszigeteltség, a magány egyre erősödő érzését, ezért próbálta

beszéltetni a mesterét. – Skywalker Mester, mi van, ha nem tudom megkülönböztetni egymástól a sötét és a világos

oldalt? Most már félek, hogy minden erő, amit használok, a pusztítás útjára vezet. Tollas szárnyú molylepke csapongott előttük, nektárt gyűjtött a futónövények közt virító

élénk színű virágokból. Kyp addig figyelte a moly röptét, amíg hirtelen piranhabogarak nem csaptak le a négy égtáj felől, és szét nem szaggatták a moly szárnyait. A lepke vergődött, a piranhabogarak azonban felfalták, mielőtt földet érhetett volna. A bogarak olyan közel zümmögtek Kyp arcához, hogy látta a fűrészfogas csáprágókat is; de aztán elszálltak újabb áldozat után.

– A sötét oldal könnyebb, gyorsabb, csábítóbb – mondta Luke. – De az érzéseid alapján is felismered. Ha fényként használod, hogy másokon segíts, akkor az a világos oldal. De ha a saját előrejutásod a cél, haragból vagy bosszúból, akkor az az erő rossz. Ne használd. Tudni fogod, ha nyugodt és passzív vagy.

Kyp figyelmesen hallgatott, és tudta, hogy mindent rosszul csinált. Exar Kun hamis információt adott neki. A Jedi-mester feléje fordult; az arca nyúzottnak tűnt, mintha nagy súlyt vinne a vállán.

– Érted? – kérdezte. – Igen – felelte Kyp. – Jól van – Skywalker Mester félrehajtotta az ágakat a tisztás másik oldalán, hogy Kyp

meglásson valamit, amitől szinte megdermedt. Más irányból jöttek, de Kyp nem tudta elfelejteni magát a helyet. Perzselő jég kúszott végig a gerincén.

– Hideget érzek – mondta Kyp. – Nem akarok visszamenni oda. Kiléptek oda, ahol a növényzet megszűnt a tükörsima vizű tó partján. A kerek tükör vize

tisztán, színtelenül verte vissza a felhőtlen eget, mint egy higanytó. A tó közepén vulkáni kősziget feküdt, melyen egy meredek falú, kettévágott piramis állt. A

piramis két fele egy fényes, fekete szobrot fogott közre, egy lobogó hajú, vastag egyenruhás, fekete köpenyes férfi kolosszusát. Kyp túlságosan is jól ismerte ezt az alakot.

Exar Kun. Kyp ebben a templomban nyert bevezetést a Szith tanaiba, míg Dorsk 81 természetellenes

kómában hevert a falnál. Exar Kun szelleme csak úgy, erőfitogtatásból el akarta pusztítani a klón-tanítványt, de Kyp megakadályozta őt, inkább arra kérte a Szith Lovagját, hogy tanítson meg mindent neki. Olyan dolgokat látott, amiktől az elméje mélyén még mindig lidérces álmok kísértettek.

– A sötét oldal nagyon erős ezen a helyen – mondta Kyp. – Képtelen vagyok bemenni. Skywalker Mester ezt felelte: – A félelmedben óvatosság van, ebben az óvatosságban pedig bölcsesség és erő –

Lekuporodott egy kényelmes kőre a tó partján. Eltakarta a szemét a vízről visszaverődő fény elől.

– Én itt fogok várni – mondta Skywalker Mester. – De neked be kell menned. Kyp nyelt egyet. Rémület és irtózás támadt fel benne. A fekete templom a jelképe volt

mindannak, ami tévútra vezette, amilyen hibákat elkövetett. Exar Kun sötét hazugságai és ingerkedései miatt ölte meg Kyp a saját bátyját, fenyegette meg Han Solót, támadt rá Jedi-mesterére.

Ismét megborzongott. Talán ez a büntetés. – Mit fogok találni bent? – kérdezte Kyp. – Ne kérdezz többet – mondta Skywalker Mester. – Én nem felelhetek neked. El kell

döntened, hogy viszel-e magaddal fegyvert – A Kyp derekára övezett fénykard felé biccentett. – Csak az lesz nálad, amit magaddal viszel.

Kyp megtapogatta a fénykard bordáit; félt bekapcsolni. Vajon Skywalker Mester azt akarja, hogy itthagyja, vagy hogy magával vigye? Kyp habozott. Jobb, ha nála van a fegyver, és nem használja, határozott végül, mint ha szüksége van rá, és nincs nála.

Kyp remegve lépett a víz szélére. Lenézett, és meglátta a sötét kőoszlopokat, amelyek épp a víz felszíne alatt végződtek, és lépőkövekként szolgáltak.

Bizonytalanul az első kőre helyezte a lábát. A víz fodrot vetett a lába körül. Nagy levegőt vett, felszegte a fejét, és visszanyomta a fejében visszhangzó hangokat. Szembe kell néznie ezzel, bármi is. Nem nézett vissza Skywalker Mesterre. Átkelt a vízen, és kilépett a sziget lávaszikláira. Elindult a keskeny ösvényen, ami a templom háromszögletű bejáratához vezetett.

Exar Kun hatalmas szobra alatt a fekete nyílás coruscantkövektől szikrázott. Bevésett rúnák és hieroglifák törték meg az obszidián fénylő simaságát. Kyp az írásra meredt, és érezte, hogy fel

tudja idézni a jelentését; de aztán megrázta a fejét, hogy megtisztítsa a gondolatait tőlük. A templom mintha lélegzett volna; hűvös légáramlat járt ki-be. Kyp nem tudta, mi lesz majd

bent. Megmerevedett. Körülnézett, de nem kiáltott. Belépett az ajtónyílásba, és felnézett a rég halott Szith Lovag arcába. Aztán belépett a templomba.

A falak valami belső fénnyel izzottak, ami a vulkáni üvegben raktározódott el. Zúzmara csíkjai húzódtak fel a falakon. A túlsó sarokban egy ciszterna csöpögött, tele jéghideg vízzel.

Kyp várt. Aztán hirtelen görcsbe rándult a gyomra. Libabőrös lett. Elhomályosult a látása. A levegő

szemcsés lett körülötte, mintha a fény kezdene szitálni. Megpróbált megfordulni, de olyan lassú volt, mintha a levegő visszafogná, megszilárdulna

körülötte. Kyp tovább-botorkált a templom belseje felé. Próbált gyorsan mozogni, de a teste nem reagált

a szokásos sebességgel. Egy árny emelkedett ki a fekete falból, egy baljós alak, emberforma. Egyre erősebb lett,

ahogy Kyp táplálta a félelmével. Mind magasabb és magasabb lett, szivárgott kifelé a falakból, az időntúli feketeségből. Vonások nélküli körvonal volt csupán, Kyp mégis ismerősnek érezte.

– Te meghaltál – mondta Kyp. Igyekezett dühösnek és magabiztosnak tűnni, a hangja mégis bizonytalanra sikeredett.

– Igen – mondta egy furcsán ismerős hang az árnyak mélyéről. – De benned még élek. Csak te teheted erőssé az emlékemet, Kyp.

– Nem. Én elpusztítalak – mondta Kyp. Érezte a kezében szikrázni a fekete erőt, azt a sötét villámot, amivel lesújtotta Skywalker Mestert: az agyaras kígyók erejét, a Szith sötét tanításáét. Milyen szép lenne, ha a saját erejét fordítaná Exar Kun ellen! Az energia egyre erősebb lett, szinte könyörgött, hogy engedjék kisülni. Követelte, hogy Kyp adja át magát neki, és örökre pusztítsa el a sötét árnyat.

Kyp azonban nagy akaraterővel visszatartotta magát. A szíve vadul kalapált, a vér zúgott a fülében. Kezdett elhatalmasodni rajta a düh – és ő tudta, hogy ez rossz. Nagy levegőket vett. Lecsillapította magát. Nem ez a helyes út.

A sötét Szith-erő elenyészett az ujjai hegyén. Az árny várt; Kypnek mégis sikerült visszaszorítania az erejét, legyőzni a haragját. Éppen a harag az, ami Exar Kunnak kell. És Kyp most már nem adta meg neki.

Ehelyett a fénykardért nyúlt, kézbe vette, és bekapcsolta. A bíbor-fehér penge a tisztaság fényével ragyogott fel.

Az árnyék megmozdult, mintha arra várna, hogy összecsapjanak, mintha arra várna, hogy Kyp tegye meg az első lépést. Az alak felemelte karját, és ez a kar sötétebb volt, mint bármilyen sötét, amit Kyp ezelőtt látott. Kyp felemelte Gantoris kardját, hogy lesújtson vele. Büszke volt arra, amit tenni készült. Jedi-fegyvert fog használni – a fény kardjával csap le a sötétségre.

Felkészült a vágásra. Az árnyék mozdulatlanul lebegett, mintha megijedt volna – és Kyp megint megállt.

Nem tudott lecsapni, még a fénykarddal sem. Ha megtámadja Exar Kunt, azzal is megadja magát az erőszak kísértésének, mindegy, milyen fegyvert választ.

Hidegnek érezte a fénykard markolatát, mégis kikapcsolta, és visszadugta az övébe. Egyedül, szemtől szembe állt az árnnyal, ami most már csak akkora volt, mint ő, szinte csak a sötét körvonala egy köpenyes embernek.

– Nem harcolok veled – mondta Kyp. – Ennek örülök – felelte a hang, most már tisztábban, őrjítően ismerősen. Egyáltalán nem

Exar Kun hangja volt. Soha nem is volt az. Az árnykar felemelkedett, és hátrahúzta a csuklyát. Derengő arc vált láthatóvá, ami

kétségtelenül Kyp bátyjáé, Zethé volt. – Halott vagyok – mondta Zeth képmása –, de csak te tarthatod fenn az emlékemet.

Köszönöm, hogy megszabadítottál. Zeth szellemképe rövid, zsongító melegséggel ölelte át Kypet. A fiú gerincéből kiengedett a

fagy. Aztán a szellem eltűnt, és Kyp megint egyedül volt a dohos, régi templomban, amelynek többé nem volt fölötte hatalma.

Kyp kilépett a meleg napfényre. Megszabadult az árnyaktól. A túlsó parton Luke Skywalker felállt, és ránézett. Luke szélesen mosolygott, és ünnepélyes mozdulattal tárta szét a karját.

– Gyere vissza, és tarts velünk, Kyp – kiáltotta Skywalker Mester. Hangja visszhangot vetett a sima víztükrön. – Hazaérkeztél, Jedi-lovag.

Huszonnyolcadik fejezet A Birodalmi Javítótelep roppant barikádajtói nem nyíltak ki, amikor Han bekopogott. Ez

várható volt. Landóval és Mara Jadéval állt a Kessel sivár földjén, bélelt kezeslábasban, amit a Lady Luck

raktáraiból vettek elő. Mara közelebb hajolt Hanhoz, még az ordítását is fojtottá tette a száját fedő légzőmaszk.

– Lehozhatnánk egy teljes támadócsapatot a holdról –mondta Hannak. – Elég tűzerőnk van. – Ne! – ordította vissza Lando. Izgatottan és aggodalmasan csillogott a szeme. – Biztos be

lehet valahogy jutni anélkül is, hogy kárt tennénk az épületben. A hideg, száraz szél csípte Han szemét. El is fordult, hogy védje az arcát. Eszébe jutott,

hogyan kapkodott levegőért, amikor Skynxnex, Moruth Doole csatlósa bevonszolta őt meg Csubakkát a fűszerbányákba, légzőkészülék nélkül. Most Hannak nem volt más vágya, mint hogy kirúgja a varangyforma Doole-t a börtönből, hogy csak pislogjon a békaszemeivel, és kövér szája levegőért tátogjon.

Doole, a javítótelep igazgatója a csillámporfűszer feketepiaci forgalmazásával foglalkozott. Hannal és más csempészekkel egyezett meg, akik Jabbához hasonló gengsztereknek szállították el az árut. Doole-nak azonban megvolt az a rossz szokása, hogy ha éppen úgy volt kényelmes, birodalmi kézre juttatta üzletfeleit. Hant is ő keverte bajba akkor régen, hogy a koréliainak ki kellett öntenie a rakományát – Jabba nagy haragjára...

Han nem akart visszamenni a Kesselre. Otthon szeretett volna lenni a feleségével és a gyerekeivel. Szerette volna viszontlátni Csubakkát. Kellemes, laza vakációra vágyott. Most az egyszer.

– Nekem jobb ötletem van – szakította félbe a gondolatmenetét Mara, és felpillantott a homályos égre. – Fent a holdon ott van Ghent, a kódfejtőnk. Talán emlékeztek rá. Ő volt Talon Karrde egyik jobbkeze. Ő bárhová be tud törni.

Han emlékezett a fiatal kódfejtőre: lelkes kölyök, aki nagyon értett az elektronikához és a számítógéprendszerekhez, de a száját nem bírta befogni. Han vállat vont. Most nem társasági erényekre volt szükség, hanem olyan valakire, aki át tud törni a védelmen.

– Oké, hozd le a Falconnal – mondta Han. – Van egy-két mütyür a hajómban, ami még segíthet. Minél hamarabb bejutunk, annál gyorsabban elhúzhatok innen.

Lando helyeselt. – Igen, de ne csináljunk túl nagy kárt... Mara összeharapta a száját.

– Azért lehozok néhány katonát is. Van négy Mistryl-őröm, és néhány csempészem, akiket érdekel ez az új szövetség. Már kezdenek panaszkodni, hogy rég nem volt semmi jó kis bunyó.

Egy órával később – még a szigetelt ruha is kényelmetlen és hideg volt itt – Han Solo ott ült a Lady Luck hátsó ütközőjén. Látta két távoli légkörgyár halovány gőzeit, a világ többi része azonban élettelennek tűnt. Han azonban tapasztalatból tudta, hogy mélyen a föld alatt undok energiapókok lapulnak, készen arra, hogy bármire lecsapjanak, ami él és mozog.

Hangrobbanás dörgött végig a vékony atmoszférán, a hajtóművek mély zúgásával vegyes magas sivítás. Fürkészni kezdte az eget, amíg meg nem pillantotta a Millennium Falcon elnyújtott korongját.

A hajó leszállt a Lady Luck mellé egy poros, fehér tisztásra. A rámpa kinyúlt, és öt csempész lépett ki: két magas, izmos nő – Mistryl-őrök –, egy szőrös, agyaras whiphid, és egy hüllőforma trandoshi. Mindnyájan az új Csempészek Szövetségének rácsos emblémáját viselték a ruhájukon. A fegyvereiket igazgatták; dagadozó töltényöveikben elég póttöltet volt egy teljes támadáshoz.

Utolsónak Ghent, a törő bukkant elő, a légzőmaszkjával küszködve. Vékony szálú haja volt, és pislogó, éber szeme. Odabiccentett Marának, aztán teljes figyelmét a barikádkapuknak szentelte. A vállán szerszámokkal, diagnosztikai műszerekkel, áramkörökkel, rendszertörő szerkezetekkel teletömött tarisznya lógott.

– Szép sütemény – morogta. Mara Jade és Lando leültek Han mellé, úgy nézték, ahogy Ghent teljes figyelemmel

munkához lát. Egy csöppet sem zavarta a nyomorúságos kesseli környezet. Végül Han megszólalt: – Hát azt sose gondoltam volna, hogy egyszer majd be akarok törni a kesseli börtönbe. A Birodalmi Javítótelep alsó szintjén, a bezárt ajtók mögött lapulva Moruth Doole a régi szép

napokra gondolt. Az elmúlt néhány hónap állandó paranoiás őrületéhez képest még a birodalmi iga alatti élet is a Paradicsomnak tűnt.

Miután évekkel ezelőtt átvette a börtön irányítását, Doole beköltözött a börtönigazgató szobájába, ahonnan órák hosszat bámulhatta a sivár táj kietlen tisztaságát. Zsenge repülő rovarokkal táplálkozott. Ha rájött a kívánság, kiválasztotta az egyik nőstény rybetet a személyi háreméből.

De most, Daala támadása óta behúzódott az egyik szuperbiztonságos cellába. Megpróbált felkészülni, megpróbálta megszervezni a védelmet, mert tudta, hogy előbb-utóbb valaki eljön érte.

A cellafalak vastagok és lövésállóak voltak. A fények lefelé világítottak, és árnyékokat égettek homályos látásába. Megérintette a mechanikus szemet, ami segítette a kép élesítését. A szerkezet a Kessel körüli űrcsatában eltört. Doole valahogy összebarkácsolta a lencséket és az alkatrészeket, de a szerkezet már nem volt a régi, és néha ki-kihagyott.

Doole fel-alá járkált a hideg kövön. Minden széthullott. A Kessel bolygót mindenki elhagyta, a felszínen csak füstölgő romhalmaz maradt, az űrben pedig kiégett űrhajók. Doole képtelen volt szerezni magának egy hajót, amivel elszökhetett volna. Ő sem akart ittmaradni – de nem volt más választása.

Még a vaklárvák – ezek a nagy szemű lények, amiket Doole sötét szobákba zárt, hogy csillámfűszert dolgoztasson fel velük – is nyugtalankodtak. Doole gondozta, etette őket (szűkösen, hogy ne nőjenek olyan gyorsan, de azért ne is pusztuljanak el), most mégis mozgolódni kezdtek.

Doole szortyintott. A lárvák voltak az ő hálátlan gyermekei, kifejletlen rybetek, akik még nem estek át a végső átalakuláson. Vakok voltak és féregszerűek, majdnem akkorák, mint maga

Doole. Tökéletes munkások voltak arra, hogy átlátszatlan lapok közé csomagolják a fűszerszálakat, hisz a legkisebb fény is tönkretehette volna az árut. A gyermekeinek dolgozniuk kéne a sötétben, és boldognak kéne lenniük. Ugyan miféle hálát kapott tőlük?

Néhány lárva kiszabadult, és vakon menekült a zegzugos börtönfolyosókon, árnyas cellákban rejtőzött el. A sötét szárnyakban lestek, hogy lecsapjanak Doole-ra, ha értük jön. Doole-nak azonban esze ágában sem volt keresni őket. Fontosabb dolga volt.

Hogy a dolgok még rosszabbak legyenek, az egyik legnagyobb hím lárva kiszabadította Doole összes válogatott nőstényét. A nőstények szétszóródtak a börtön labirintusában, úgyhogy a legnagyobb veszély idején Doole még azzal sem tudta enyhíteni a feszültségét, hogy benéz a hárembe.

Kénytelen volt bezárkózni hivatali cellájába, fel-alá járkálni, és vagy halálra unni, vagy halálra rettegni magát. Amikor kimerészkedett a raktárakhoz, alaposan felfegyverkezett, gyorsan rohant végig a folyosókon, és annyi élelmet vett magához, amennyit csak elbírt.

Persze volt menekülőalagútja. Robbantott egy lejáratot a fűszerbányákba éppen a börtön alatt. Időtlen időkig bolyonghatott volna ott lent, a bolygóról úgysem szabadulhatott. Arról nem is beszélve, hogy a bányajáratok újabban nagyon veszélyesek lettek.

Daala támadása után a bányászok jórészt elmenekültek. Az őrök és a hangos gépek távoztával a pókok feljebb merészkedtek, és kifeszítették csillámfűszerhálóikat a falakon. Speciálisan átalakított mozgásenergia-érzékelőjével Doole seregnyi ilyen szörnyeteget látott a legmélyebb aknákban, de egyre feljebb jöttek.

Doole magába roskadva ücsörgött a priccsén, és szagolta a cella állott levegőjét. Máskor megnyugtatónak és hűvösnek találta volna ezt a helyet, most azonban idegesen babrált tapadókorongos ujjaival, és figyelte a monitorokat.

Döbbenten vett észre egy hajót odakint. És bár az emberek nagyjából egyformák voltak a szemében, Doole biztos volt benne, hogy felismeri az ajtaján dörömbölő három behatoló egyikét: Han Solót, akinél jobban senkit sem gyűlölt az egész univerzumban. Azt az embert, aki minden bajának okozója!

Han figyelmesen nézte Ghent szorgoskodását. A törő mindenféle szerkezetet dugdosott be,

más rendszerekből lopott alkatrészeket, épp csak működő kombinációkat, amelyek valahogy mégis rést találtak a védelmen.

Ghent diadalmasan emelte a levegőbe csontos öklét. A védőkapu megerősített lapjai megindultak fölfelé. A szállító ‑ bejáratok tompa kattanással nyíltak szét, és csikorogva húzódtak vissza a falba. Nagyobb nyomású légfuvallat tört elő a börtön belsejéből.

A négy nagydarab csempész a vállára vetette a fegyverét, és előrement. A két Mistryl-őr vezette a menetet a falak mentén lopózva. A testes whiphid és a hórihorgas trandoshi vakmerően a folyosó közepén mentek.

De nem érte őket támadás a sötét járatokból. – Keressük meg Moruth Doole-t – indítványozta Han. Egyik lehetősége sem tűnt túl jónak, Doole-nak mégis választania kellett. Látta, ahogy Han

Solo és csapata betörnek: És még a Kesselt tartják a galaxis legkeményebb börtönének! Ha-ha! Doole nem tudta, hogyan kell használni a beépített véd-rendszereket, a külső lézereket, a

dezintegrátormezőket. Tehetetlen volt jobbkeze, Skynxnex nélkül, az idióta madárijesztő azonban megölette magát, amikor Solót üldözte a fűszeralagutakban. Felfalta egy energiapók.

Doole arra a veszélyes döntésre jutott, hogy meg kell bíznia gyermekeiben, a vak lárvákban,

akiket sötétben tartott azóta, hogy kimásztak a zselatinszerű petetömegből a háremszárny szaporodómedencéiben.

Doole végigsietett a folyosón, és fegyvereket szedett össze a raktárból. Két zsák lézerfegyver volt nála, amikor kinyitotta a védőajtót. A hirtelen fényözöntől meghátráltak a lárvák. Kidülledő, vak szemekkel próbálták megérezni a behatoló kilétét.

– Csak én vagyok, csak én – duruzsolta Doole. Az erős fény megvilágította a lárvák sápadt bőrét. Viaszos kezecskék nyúltak feléje, apró ujjak, rövid és satnya karok. Féregszerű csápok remegtek a lárvák szája alatt, és a kicsinyek halk, gurgulázó hangokat hallattak.

Doole a legidősebb, legerősebb lárvákat leterelte az alsóbb szintekre. Beállítja őket őrségnek a cellájába. Mivel vakok, valószínűleg semmit sem találnak majd el a lézereikkel, Doole azonban reménykedett benne, hogy legalább lelkesen fognak tüzelni, ha ő kiadja a parancsot. Még kereszttűzben is elrejtőzhet egy lőálló ernyő mögött, és reménykedhet, hogy a lövöldözésben Solo csapata vész oda.

Miközben Doole a cellája felé terelte a lárvákat, érezte bizonytalanságuk és félelmük nedves szagát. A kifejletlen rybetek nem szerették a változást, inkább szigorú napirendre volt szükségük, amíg végül be nem bábozódtak és felnőtté nem váltak, intelligenciára és öntudatra ébredve.

Éppen az egyéb lehetséges védelmeket fontolgatta, amikor éles sikoly szólalt meg visszhangozva három közeli kamrából. Rybet-nőstények ugrottak elő visítva, és éles tárgyakkal rájuk támadtak.

Doole lebukott a transzparacélrepeszek, megélezett kések és papírnehezékek zápora elől. Megpróbálta elővenni az egyik lézert a hátizsákjaiból, de egy bögre fejen találta. Eldobta az egyik zsákot, és tapadókorongos kezeivel hadonászva elrohant.

A lárvák többsége követte, de néhányan leszakadtak, hogy az anyjukkal maradjanak. Doole futott. Csak arra vágyott, hogy visszajusson a cellája biztonságába. Mikor végre becsapta a nehéz ajtót maga mögött, kiürítette a másik zsákot, és teljesen feltöltött pisztolyokat nyomott a hat védőjelölt kezébe.

– Arra fordítsátok, ahonnan zajt hallotok – adta ki a parancsot. – Ha betörnek, nektek kell lőnötök. Ez a tűzgomb.

A sima bőrű lények megremegtek, és érzékeny szájcsápjukat végigfuttatták a fegyverek csövén.

– Ti céloztok, ez meg lő – Doole a helyére igazította a fegyvereket a satnya kezekben, és az ajtó felé irányította őket.

A mechanikus szem képe megint villant egyet, és Doole semmit sem látott. Rémülten nyögött fel. A menekülőjárat gondolata egyre vonzóbbnak tűnt.

Han Solo egyre fokozódó gyomoridegességgel rohant a börtönfolyosókon. Az egész hely

csupa árnyék volt, és kongott az ürességtől. Mara Jade szólalt meg az adóvevőben: – Megtaláltuk, Solo. Elbarikádozta magát az egyik cellában. Megnéztük az őrkamerákkal.

Valami lények vannak vele, úgy tűnik, fegyverrel. – Arrafelé tartok – felelte Han. Mikor elérte a lenti folyosókat, Han nehéz barikádot pillantott meg egy bezárt ajtó előtt. Mara

nézte, ahogy a két Mistryl-őr robbanótölteteket helyez el a zár körül. Lando idegesen járkált. – Ne csináljatok több kárt, mint amennyit feltétlenül kell – mondogatta. – Már így is épp elég

javítanivaló van a Kesselen.

A két nő ügyet sem vetett rá, hanem arrébb siettek. Behúzták a fejüket és befogták a fülüket, a töltetek felől pedig gyors durranások hallatszottak.

Belülről hirtelen lövések puffanása hallatszott, és pattogó lézersugarak magas hangú süvítése. – Ne! Most még ne! – ordított fel egy hang, és Han felismerte Moruth Doole-t. Az utolsó detonátor egy végső durranással kirobbantotta az ajtó közepét. A szőrös whiphid

előreszökkent, hogy kitágítsa a rést. – Vigyázz – kiáltotta Mara. A whiphid lebukott és félregördült, amikor a lárvák hadonászva tüzet nyitottak. Hatalmas

szemeik ide-oda forogtak, de semmit sem láttak. – Kapjátok el őket! – rikoltotta Doole. A lárvák a hangra megpördültek, és magára Doole-ra

kezdtek lőni. Doole azonban már fedezékbe ugrott egy vastag falpáncéldarab mögé. – Ne engem! A hüllő-trandoshi sziszegve lőtt be, és végzett két vak lárvával. Berontott a cellába, de mielőtt

a többiek is bemehettek volna, újabb robbanás jött a mennyezet felől. Han, Mara és a Mistryl-őrök használták ezt a figyelemelterelő manővert arra, hogy előretörjenek, és ismét lőjenek. Han leszedett egy újabb lárvát, amikor a plafon lángoló darabokban beomlott.

A nyíláson bosszúszomjas rybet-nőstények hulltak le Doole magáncellájába. Mindegyiknél lézer volt, és addig lőtték a Doole fedezékét alkotó páncéllapot, amíg az vörösen nem kezdett izzani.

A vak lárvák célbavették az új zajforrást – de aztán, mintha hirtelen felfognák a helyzetet, mintha tudnának kommunikálni az anyjukkal, ők is Doole felé fordultak, és tüzelni kezdtek.

– Álljatok meg! – sipította Doole. Han bemászott Lando mellé. Nem kívánta magára vonni a tüzet ebben a belháborúban. Doole

felordított, és elengedte a felforrósodott pajzsot. Mechanikus szeme kiugrott, és ezernyi darabra esett szét a padlón. Hosszú békaujjai egy rejtett gombra csaptak, és egy titkos ajtó nyílt ki mögötte. Doole eszelős sikollyal beugrott az ajtón egy menekülőalagútba, ami levezetett a hideg, sötét bányákba.

– Siessünk, mielőtt meglép! – mondta Lando. – Nem szeretném, ha ott rohangálna fel-alá a bányáimban.

A megmaradt lárvák előrevetették magukat, mintha Moruth Doole után akarnának ugrani a bányába, akár hogy üldözzék, akár hogy kövessék. A nőstények azonban elkapták és lágy kurrogással visszatartották őket. Értetlenül meredtek a behatolókra.

Han a titkos ajtóhoz rohant, letérdelt, és belenézett a sötétségbe. Hallotta Doole csattogó lépteit távolodni a katakombákban.

A lárvák leadtak néhány lövést Doole után. Hosszú hőnyalábok pattantak le az alagút falairól, és darabokat téptek ki belőle. A fény felszikrázott az aktiválódott csillámportól.

Aztán Han új, vérfagyasztó hangot hallott. Halk, de félelmetes zajt, jégcsákányként kopogó éles lábak neszét az alagutakban. Még hallatszottak Doole halkuló léptei. Han hallotta a soklábú lények kattogását, akiket az élő test melege vonzott oda... és Doole ziháló lélegzetvételét, ahogy a rybet vakon kereste a kivezető utat.

Minden irányból megindult a lábak kopogása, ahogy az energiapókok végre táplálékot találtak a hosszú csend után. Hant kiverte a libabőr.

Egy fejhangú, vérfagylaló sikoly után Doole léptei hirtelen elhallgattak. Aztán a kiáltást is mintha elvágták volna, a csákánylábak kopogásával együtt. A beálló csend talán még a sikolynál is rémesebb volt, Han pedig gyorsan bezárta a titkos kijáratot, mielőtt az energiapókok újabb áldozat után néznének.

Kalapáló szívvel dőlt a falnak. A csempészeken komor elégedettség látszott: győztek. A

whiphid keresztbefont karral támaszkodott a falhoz. – Jó vadászat volt – morogta. A trandoshi ide-oda nézegetett, mintha valami ehetőt keresne. A rybet-nőstények elvonszolták a halott lárvákat, ellátták a sérülteket, gyászolták a halottakat. Han felsóhajtott, amikor Lando lerogyott mellé. – Hát, Lando – mondta – most már kezdheted az átalakítást. Han, Lando és Mara a Falconon visszatért a holdra. Mara és Lando most már fesztelenebbül

tudtak beszélni egymással, hogy Lando nem akart mindenáron jó lenni a lánynál. Mara most Lando tekintetét sem kerülte, és az állát sem szegte föl, amikor Calrissian szólt hozzá. Leginkább azzal foglalkozott, hogy megnyugtassa Landót: a Lady Luck biztonságban van a visszafoglalt börtön védőmezői mögött. Lando mintha nem lett volna erről teljesen meggyőződve, de nem akart vitatkozni Mara Jadéval.

– Rengeteg papírmunka vár ránk – mondta Mara. – Nálam van minden szerződés- és megállapodásminta a holdbázison. Elintézhetjük egymás közt a formaságokat, de még mindig van egy csomó űrlap, amit digitalizálni és szignálni kell, a kereszthivatkozásokról már nem is beszélve.

– Akármit is mond – szólt Lando – én azt akarom, hogy ez egy hosszú, boldog társulás legyen. Ki kell találnunk, hogyan tudjuk a legjobban megoldani a termelést a Kesselen. Mindkettőnk érdeke, hogy a csillámporszállítmányok hamarosan meginduljanak, főleg hogy annyit befektetek a bányászatba.

Han fél füllel hallgatta őket, de inkább a családjára gondolt. – Haza akarok menni. Elég volt a kitérőkből. A Falcon eltávolodott a szökő levegő csóváitól a nagy hold felé. A Kessel zavaros

atmoszféráját elhagyva olyan simán suhantak az űrben, mintha üvegen siklanának. Hirtelen riadójelzés villant fel a kompanelen; a hold üzent. – Figyelem! Nagy hajót észleltünk, ami a Kessel felé tart. És az a nagy tényleg nagy. Han azonnal reagált. – Lando, nézd meg a szkennereket. Lando a másodpilóta paneljére meredt, és hirtelen felült. –

Nem csak nagy – jegyezte meg. Han is látta a gömb alakú objektumot a nézőablakon át. Kerek volt, de csak befejezetlen,

csupasz gerendaváz. Akkora, mint egy kisebb hold. – Ez a Halálcsillag. A javítások a vártnál több időt vettek igénybe, Tol Sivron legnagyobb bosszúságára. Végül

azonban a harcállomás indulásra és támadásra kész állapotba került. Sivron mozgolódni kezdett a helyén. Elégedetten figyelte, ahogy a rohamosztagosok

parancsnoka kiadja a megfelelő parancsokat. A feladatok átruházása a vezetés egyes számú alapja. Sivronnak jólesett a pilótaszékben ücsörögni, míg mások a munkát végezték.

A tömzsi, kopasz Doxin hajolt előre egy másik székben. – A célpont a látómezőbe került, Sivron igazgató. – Remek – felelte Sivron, és szemügyre vette a kócos légkörű bolygót meg a közeli holdat. – Jelentős hajóforgalom van a térségben – mondta Yemm, a devaroni. – Megfigyelem és

dokumentálom az utókor számára. Gondos feljegyzésekre lesz szükség, ha esetleg jelentést kell majd készítenünk ennek a prototípusnak a teljesítményéről.

– Lázadóbázis – szólt Tol Sivron. – Semmi kétség. Nézzék azokat a hajókat! Nézzék meg a helyzetét! Innen jöhetett a mi fogoly Han Solónk.

– Honnan veszi? – kérdezte Golanda. Sivron vállat vont. – Ki kell próbálnunk ezt a Halálcsillagot, nem igaz? Itt van kéznél egy jó célpont, úgyhogy

akár lázadóbázis is lehet. A rohamosztagos kapitány leült a taktikai pulthoz. – Riadójelzéseket veszünk a bázisról. Úgy tűnik, valamiféle katonai telep. Hajóraj bukkant elő egy nagy nyílásból a holdon, jól felszerelt és gyors cirkálókkal együtt. – Előlünk nem menekülnek – mondta Tol Sivron. – Vegyék célba a bolygót! Ha megvan,

lőhetnek. – Elmosolyodott, és hegyes fogai kivillantak. – Úgy érzem, minden jól fog menni. Dixon is derűsen vigyorgott. – Sosem gondoltam, hogy egyszer majd akcióban látom ezt az állomást. – Tudja, még nem volt beállítva – mondta Golanda savanyúan. – Ez egy bolygópusztító szuperlézer – vágott vissza Doxin. – Egy egész világot dönthetünk

romba vele. Minek beállítani? – Célzás folyamatban – jelentette a rohamosztagos kapitány. Lent védett, sötét helyiségekben, a bonyolult irányítópultok derengő fényeinél

rohamosztagosok működtek mint tüzérek, miután rájuk parancsoltak, hogy olvassák el az instrukciós kézikönyvet.

– Mi tart ilyen sokáig? – türelmetlenkedett Tol Sivron, és a szék kényelmetlen anyagát babrálta.

A működő rendszer háttérbeli fehérzaja hirtelen egy oktávval mélyebbre zuhant. A fények elhomályosultak. A prototípusnak hihetetlenül sok energiára volt szüksége.

Az elülső nézőablakon át látszott, hogy a támasztógerendák erdején túl kisebb szuperlézernyalábok csapnak ki a Halálcsillag parabolatányérjából, és középen összefutnak. A zöld sugár egyre erősebb lett, és egy csillaghajónál is nagyobb átmérőjű lövetet bocsátott ki.

A célpont tüzes gömbbé robbant. Tol Sivron tapsolt. Yemm buzgón jegyzetelt. Doxin csodálkozva, diadalmasan felkiáltott. – Elhibázták – szólalt meg Golanda. Tol Sivron pislogni kezdett apró disznószemeivel. – Micsoda? – A holdat találták el, nem a bolygót. Sivron látta, hogy a nőnek igaza van. A hold törmeléke zuhant le látványos meteoresővel a

bolygó felszínére. A bázisról evakuált hadihajók összevissza röpködtek, mint párzási időszakban a fészkükről

felzavart tűzmantidok. Tol Sivron betekerte-kipöndörítette meztelen fej-farkait. Bizseregtek az idegvégződései.

Hátradőlt, és nagyvonalúan intett. – Ezen lehet segíteni. A célpont úgyis lényegtelen. Most már legalább tudjuk, hogy a

prototípus teljesen működőképes. Épp úgy, ahogy a jelentések állították – tette hozzá helyeslőleg.

Sivron mély levegőt vett, és kellemes borzongás futott végig rajta. – Most már bevethetjük.

Huszonkilencedik fejezet Leia meg volt lepve, hogy Mon Mothma még mindig így kapaszkodik az életbe.

Aggodalmasan állt az államfő halálos ágya mellett, és az orvosi műszerek sokaságát nézte, amelyek nem engedték Mon Mothmát meghalni.

A vörösbarna hajú asszony valaha Leia apjának nagy riválisa volt a Szenátusban; most már lábra sem tudott állni. A bőre szürke és áttetsző lett, vékony, mintha pergamen tapadna a csontjaira. A szemét úgy nyitotta ki, mintha súlyos páncélajtót nyitna. Sokáig eltartott, mire tekintetével megtalálta látogatóját.

Leia nyelt egyet. Mintha forró ólom égette-nyomta volna a gyomrát. Remegő kézzel érintette meg Mon Mothma karját, mintha félne, hogy a legkisebb nyomással is sebet ejt rajta.

– Leia... – suttogta Mothma. – Hát eljöttél... – Eljöttem, mert hívtál – felelte Leia. Han letette őt és a gyerekeket a Coruscanton, hogy továbbmenjen már megint valahova

Landóval, de megígérte, hogy napokon belül megjön. Leia hitte, ha látta. Most azonban döbbenten nézte Mon Mothma állapotának rohamos hanyatlását.

– A gyerekek... biztonságban vannak? – Igen. Winter itt van, hogy vigyázzon rájuk. Nem hagyom, hogy megint elvigyék őket. Leia tudta, hogy elfoglaltabb lesz, mint bármikor; még kevesebbet fogja látni Hant és a

gyerekeket. Most egy kicsit irigyelte az alacsonyabb rangú tisztviselőket, akik a nap végén letették a munkát és hazamentek. Ő azonban Jedi volt, és Bail Organa szenátor neveltje. Az ő élete nagyobb célok felé mutatott, és nem rázhatta le magáról sem a közéleti, sem a személyes terheket.

Leia mélyen beszívta a levegőt. Kemikáliák, fertőtlenítők, gyógyszerek émelyítő, légsterilizálók ózonos szaga érződött.

Leia tehetetlennek érezte magát. Az ő izgalmai a birodalmi támadócsapattal és a gyereke megmentésével kapcsolatban semmiségnek tűntek Mon Mothma élethalál-küzdelme mellett. Leiának az sem nyújtott sok vigaszt, hogy Furgan már nem él, és nem örvendezhet Mothma halálán.

– Én... – kezdte gyengén Mon Mothma – beadtam a lemondásom a Tanácsnak. Nem leszek tovább államfő.

Leia rádöbbent, hogy az üres biztatások semmit sem érnének. Úgy reagált, ahogy Mon Mothmától tanulta: először az Új Köztársaságra gondolt.

– És mi lesz a kormánnyal? – kérdezte. – A Tanácsban nem lesznek belvillongások? Ki fogja vezetni őket?

Lenézett Mon Mothmára, a nő pedig visszapillantott rá csillogó, reménykedő szemekkel. – Te leszel a vezetőnk, Leia – mondta Mon Mothma. Leia döbbenten pislogott, és kinyitotta a száját. Mon Mothmának még volt ereje hozzátenni: – Igen, Leia, amíg távol voltál, a Tanács megbeszélte a jövőnket. A lemondásom senkinek

sem meglepetés, és egyhangúlag úgy szavaztunk, hogy te legyél az utódom. – De... – kezdte Leia. A szíve kalapált, a feje kavargott. Erre nem számított, legalábbis nem

most. Talán még egy-két évtized elkötelezett munka után... – Leia, te leszel az Új Köztársaság államfője. Ha maradt volna erőm, azt mind átadnám neked.

Szükséged lesz rá, hogy összetartsd ezt a mi fiatal Új Köztársaságunkat. Mon Mothma lehunyta a szemét, és meglepő erővel szorította meg Leia kezét. – Még ha elmentem, akkor is figyelni foglak. Leia sokáig térdelt némán Mon Mothma ágya mellett a coruscanti éjszakában.

Harmincadik fejezet A Bendő Bázison Wedge Különleges Erőinek egyik tagja eleget megfejtett a bázis elsődleges

vezérléséből ahhoz, hogy meg tudja szólaltatni az általános riadót. Az interkom rendszerben ismeretlen hang szólalt meg:

– Vörös riadó! Birodalmi csillagromboló jelent meg a közelben. Vörös riadó! Támadási készültség!

Wedge Qwi mellett állt az üres régi laboratóriumban. Döbbenten, tátott szájjal meredtek a Gorgon megfeketedett testére. A hatalmas hajó pozícióba manőverezett a szikladarabok között.

– Szentséges ég! – jegyezte meg Thripio. – Azt hittem, itt biztonságban vagyunk. Wedge megragadta Qwi halovány kezét. – Gyere, a vezérlőterembe kell mennünk! Kiszaladtak a folyosóra. Qwi igyekezett vezetni Wedge-et, de sokszor nem emlékezett, merre

kell menni. Thripio zümmögő szervomotorral bukdácsolt mögöttük, amilyen gyorsan csak tudott. – Várjanak meg! Ó, miért van mindig ez? A vezérlőteremben Wedge megkönnyebbülten látta, hogy a csapatából már vagy tucatnyian

megelőzték, és próbálnak eligazodni az irányításon. Némelyik számítógépterminál nem működött, de a többit gyorsan beindították. Érzékelők ontották az adatokat a képernyőkre.

Wedge Qwi vállára tette a kezét, és a lány szemébe nézett. – Qwi, próbálj meg visszaemlékezni! Van a Bendő Bázisnak saját védelme? Qwi felnézett a csillagromboló hatalmas árnyékára. – Azok védtek minket. A Bendő Bázis teljesen Daala admirális flottájára támaszkodott. Qwi odasietett az egyik halott konzolhoz, és zenebillentyűzetével beírta jelszavát a

rendszerbe, remélve, hogy meg tudja kerülni a sérült áramköröket a saját állományaival, és ki tud választani néhány magasabb parancsszinten működő rutint.

– Pajzsaink vannak – mondta Qwi. – Csak éppen be kéne kapcsolni őket. Öt hajszolt technikus sietett oda segíteni. A maguk szakértelmével ők is megpróbáltak

hozzáférni a generátorokhoz, hogy energiát adjanak a kisbolygók körüli védőmezőre. – Ez most kibír egy támadást – mondta az egyik technikus –, de nem örülök a dolognak,

Antilles tábornok. A reaktor máris instabil, és most még jobban megterheljük. Lehet, hogy ezzel megpecsételjük a sorsunkat.

Wedge Qwire pillantott, aztán a katonákra. – Nos, ha most nem teszünk semmit, hogy megvédjük magunkat, az a biztos halál.

Megszereztük, amire szükségünk volt. Szerintem ideje elhagyni a Bendő Bázist. Készítsétek fel a hajókat az indulásra!

– Már ha Daala elenged minket – mondta Qwi. – Kétlem, hogy egyszerűen elsétálhatunk a titkokkal.

Wedge hirtelen pislogni kezdett. – Kikapcsoltuk az egyik korvett hajtóművét, hogy legyen pótalkatrészünk a reaktorhoz! Az

egyik hajóm mozgásképtelen! – Odarohant a kommunikációs pulthoz, és a korvett sávjára kapcsolt.

– Ortola kapitány, azonnal indítson el minden vadászgépet a hangárjából! Minden ember és hajó menjen át a Yavarisra vagy a másik két korvettre. Az ön hajója mozgásképtelen, ezért elsőrangú célpont.

– Igenis, uram – szólt Ortola hangja. A vezérlőterem túlsó végében lévő széles, trapéz alakú képernyő sisteregni kezdett, aztán a

lángvörös hajú Daala képe jelent meg rajta. A nő előrehajolt. A tekintetével mintha fel akarta volna nyársalni Wedge-et.

– Lázadó csürhe! Nem hagyjátok el élve a Bendő Bázist. Az itt tárolt adatok már hasznavehetetlenek a szabotázsotok miatt. Hiába adnátok meg magatokat. Elpusztultok.

Daala saját maga szakította meg az adást, mielőtt Wedge felelhetett volna. Wedge a fejét csóválta, amikor a statikus villódzás elenyészett. Dobogó szívvel fordult vissza Qwihez.

– Qwi, biztos vagy benne, hogy nincs itt semmi más, amit bevethetnénk? Valami más fegyver?

– Várj – mondta Qwi. – Csubakka lement egy csapattal a karbantartáshoz, hogy kiszabadítsa a vuki rabszolgákat. Ott mindig volt néhány hadihajó vagy vadász, amin éppen dolgoztak. Talán azok...

Az egyik kommandós felkapta a fejét. – Hadihajók? Valószínűleg gamma osztályúak. Semmi különleges nincs bennük, de erős a

páncéljuk, és tele vannak fegyverrel. Felérnek tíz csillaghajóval. Jól jönnének a csatában. Daalának csak egy csillagrombolója van ellenünk, de a Yavarisnál és a korvetteknél még mindig jobb.

A szakaszvezető a berendezések listáját pörgette végig egy képernyőn. – Ettől tartottam, uram. Csupa régi modell. Pilótadroid kell nekik a bonyolult manőverekhez,

főleg ebben a gravitációs környezetben. De talán egy droid is elég lenne, ha összekötnénk a navigációs rendszereket.

Ebben a pillanatban kacsázott be zümmögő szervomotorral Thripio. Zajosan felsóhajtott megkönnyebbülésében.

– Ó, hát itt vannak! Végre megtaláltam önöket. Mindenki az aranyszínű robotra meredt. Thripio tiltakozva lengette a karját, miközben felfelé ment a meredek rámpán a

karbantartóhangárba. – Nem tudom, miért kezel mindenki úgy, mintha valami... tulajdontárgy lennék –

méltatlankodott. Csubakka egy rövid morgással letorkolta, mire Thripio visszavágott: – Ez teljesen mellékes. Én valójában egy... Csubakka felkapta az aranyszínű robotot, és a gamma osztályú támadógép rámpájára helyezte.

A frissen felszabadult vuki rabszolgák egy kommandóval együtt beszálltak a hangárban tartózkodó öt gépbe. Mindegyik tökéletes állapotban volt a vukik karbantartó munkájának köszönhetően.

Fentről hirtelen tompa dördülések visszhangoztak az aszteroidán, ahogy a Gorgon elkezdett lőni. Csubakka és a többi vuki felüvöltöttek. Vadállati ordításuk túlharsogta a támadás dübörgését. A falakról kevés por pergett le.

– Még mindig azt hiszem, hogy meg fogom bánni – nyöszörögte Thripio. – Engem nem ilyen munkára terveztek. Tudok kommunikálni más taktikai számítógépekkel, és tudom koordinálni a pályákat, de hogy stratégiai pontra helyezzenek...

Csubakka ügyet sem vetett rá, hanem bemászott a gépbe. Mikor látta, hogy érvei hatástalanok, a droid felmászott a rámpán.

– De ismétlem, mindig boldogan segítek, ha kell. A többi vukik – köztük az öreg Nawruun – a tüzelőállásokban foglaltak helyet, hogy leszedjék

a TIE-vadászokat.

Csubakka a szűkös pilótaülésbe zöttyent, és maga mellé ültette Thripiót a másodpilóta székébe. – Hát jó – mondta Thripio, és vizsgálgatni kezdte, hogyan tudna a legjobban kommunikálni a számítógéppel.

Újabb robbanások hullámzottak végig a falakon, de a zajokat hamar elnyomta a hajók repulzorainak zúgása.

Csubakka felemelte a földről a páncélozott járművet, és a kifutófolyosó felé irányította. Atmoszféra-visszatartó mezők zárultak be körülöttük, mikor a felszállókapuk hatalmas, függőleges szájként megnyíltak előttük.

Thripio összekapcsolta a vezérlő számítógépeket és az irányprogramozást mind az öt gépnél. A hajók szoros alakzatban, növekvő sebességgel repültek.

– Ez felettébb örvendetes – jegyezte meg Thripio. Csubakka kilőtt a hajóval a kapunyíláson, és távolodni kezdett a Bázis védőpajzsaitól. Fent vadászgépek özönlöttek ki a koréliai korvettekből. A Yavaris lőni kezdte a

csillagrombolót, miközben Daala tovább bombázta turbólézereivel a telepet. A Gorgon alsó hangáraiból TIE-vadászok sorjáztak ki.

Csubakka felkapcsolta a fegyverrendszereket, Thripio pedig rákapcsolódott az előre beprogramozott támadósablonokra. A Bendő Bázis öt hajója belevetette magát a tomboló űrcsata kellős közepébe.

– Szentséges ég! – hüledezett Thripio. Harmincegyedik fejezet Amikor Leia ajtót nyitni indult az újjáépített Császári Palota számára kijelölt lakásában, látta,

hogy késő éjszaka van. Átfutott rajta a gondolat, hogy talán Han jött meg a Kesselről. De amikor kidörzsölte az álmot a szeméből, és kinyitotta az ajtót, Luke-kal találta szembe magát. Egy pillanatra döbbenten torpant meg, de aztán a bátyja nyakába ugrott.

– Luke! Mikor érkeztél? – A szeme sarkából egy másik fiatalembert is látott a folyosón. A hajáról ismerte fel a fiút, mert Kyp Durron szeme már nem a szertelen tinédzseré volt, akit Han megmentett a Kessel bányáiból.

– Ó, Kyp – mondta színtelen, érzelemmentes hangon. A fiú jelenlététől nyugtalan lett. Kyp Han jó barátja volt, társa mindenféle nevezetes kalandban, de áttévedt a sötét oldalra is, megbénította Luke-ot, emberek millióit ölte meg, Han ellen fordult...

Kyp arca és szeme most öreg volt. Kimerítették őt az átélt – és okozott – traumák. Leia csak egyszer látta ugyanezt a tekintetet: a bátyja szemében, miután szembesült azzal a tudattal, hogy Darth Vader az apja. De Kyp is megjárta azt a mély poklot, amit Luke.

Apró futárdroid húzott el a folyosón, villogó vörös fényeivel figyelmeztetve mindenkit, hogy térjenek ki az útjából. Még ilyen kései órán is sürgős munkában volt.

Leia kissé zavartan kapott észbe. – Gyertek be. A hátsó szobából Winter jött ki zajtalanul, mezítláb, egy szál hálóingben. Harcra készen

érkezett, hogy elhárítsa a legkisebb veszélyt is, ami esetleg a gyerekekre leselkedik. Ünnepélyesen hajtotta meg a fejét, amikor meglátta Luke-ot.

– Üdvözlöm, Skywalker Mester – mondta. Luke mosolyogva köszönt vissza: – Halló, Winter. Winter visszament a szobájába. – Csak ránézek a gyerekekre – mondta, azzal eltűnt.

Leia Kypről Luke-ra nézett. Mélységes fáradtságot érzett a szeme mögött, a fejében. Túl sok serkentőt ivott, túl sokáig tárgyalt a Tanáccsal, és túl keveset aludt.

Luke becsukta az ajtót mögöttük, amikor Kyp is belépett a társalgóba. Leiának eszébe jutott, amikor a bátyja ugyanebben a szobában tanítgatta, hogy előhozza belőle a Jedi-képességet. De most érezte, hogy Luke-nak sokkal komolyabb programja van.

– Han itt van? – bökte ki Kyp, és körülnézett. Leia észrevette, hogy a fiún most is a Hantól kapott köpeny van; de Kyp most afféle

jelképként viselte világos színű kezeslábasa fölött, hogy emlékeztesse magát, mivé lehet. – Elment a Kesselre Landóval – mondta Leia fáradt mosollyal. – Lando megpróbálja újra

beindítani a fűszerbányákat. Kyp bizonytalanul ráncolta a homlokát. Luke leült az egyik önformáló párnára, és összefűzte

az ujjait. Leiára nézett. – Leia, a segítségedre van szükségünk – mondta végül. – Gondoltam – felelte Leia némi iróniával. – Persze mindent megteszek. Mire van

szükségetek? – Kyp és én... békét kötöttünk. Megvan benne a képesség, hogy a legnagyobb Jedivé váljon a

tanítványaim közül, de egyvalamit meg kell tennem, mielőtt teljesen alkalmasnak nyilvánítom. Leia nyelt egyet. Előre félt attól, amit Luke mondani fog. – És mi az az egy dolog? Luke meg sem rezzent. – A Napzúzót el kell pusztítani. Az Új Köztársaságban ezt mindenki tudja. De Kypnek

magának kell megtennie. Leia csak pislogni tudott, megszólalni nem. – De hát... hogyan tudná elpusztítani? – nyögte ki végül. – Amennyire mi tudjuk,

elpusztíthatatlan. Már beledobtuk egy gázbolygó magjába, de Kyp... – fordult a fiatalember felé – ...ki tudta hozni. Nem hinném, hogy akár egy nap belseje is megfelelő hely lett volna.

Kyp megrázta a fejét. – Nem, onnan is éppen ilyen könnyen kihoztam volna. Leia tehetetlenül széttárta a kezeit. – Hát akkor...? – Kyp és én visszamegyünk a Napzúzóval a Bendőbe. Beállítja a robotpilótát, és beleküldi az

egyik fekete lyukba. Quantumpáncél ide vagy oda, a hajó elpusztul. Ennél jobb módja nincs annak, hogy valamit kitöröljünk az univerzumból.

Kyp felnézett. – Tudom, hogy a Napzúzót el kell venni a Birodalomtól is és az Új Köztársaságtól is. Én... Dr.

Qwi Xux már nem emlékszik rá, hogyan készítette. A galaxisnak soha többé nem kell félnie ettől a veszélytől – Megmerevedett, az álla felszökött, a tekintete megélénkült. A bűntudat és fájdalom büszke elszántságnak adta át a helyét.

Luke a fiatalember karjára tette a kezét, mire Kyp elhallgatott, és hagyta, hogy Luke folytassa. – Leia, tudom, hogy téged választottak meg az új államfőnek. Te elintézheted – Előrehajolt,

és azzal az idealisztikus, kisfiús energiával beszélt, amire Leia még régről emlékezett. – Tudod, hogy igazam van.

Leia megrázta a fejét. Előre félt attól a hatalmas diplomáciai küzdelemtől, amivel szembekerül majd Luke elképesztő kérésének említésekor.

– Rengeteg vita lesz. A legtöbb tanácstag ellenzi majd, hogy Kypet még egyszer a Napzúzó közelébe engedjék. Mi a garancia arra, hogy nem indul neki megint a galaxisnak, és nem robbant

fel újabb naprendszereket? Megkockáztathatják ezt? Megkockáztathatjuk ezt? – Meg kell kockáztatniuk – mondta Luke. – Ennek meg kell lennie. És én is ott leszek vele. Leia beharapta a száját. A bátyja olyan erős. Leia elég jól ismerte őt ahhoz, hogy ne ájuljon el

egy Jedi lehetőségeitől... mégis biztos volt benne, hogy Luke meg tudja tenni, amit állít. – Tudod, mit kérsz? – kérdezte Leia halkan, szinte könyörögve. – Leia, ahogy nekem szembe kellett néznem apámmal, Kypnek ezt a feladatot kell

végrehajtania. Mondd meg a Tanácsnak, hogy ha sikeresen teljesíti ezt a próbát, akkor Kyp Durron a nemzedéke legerősebb Jedi-lovagja lehet.

Leia nagyot sóhajtott, és felállt. – Jól van. Megpróbálom... De Kyp félbeszakította: – Nincs próbálkozás; vagy csináljuk, vagy nem – Aztán egy fanyar mosolyt engedélyezett

magának, és Luke felé intett. – Legalábbis ő mindig ezt mondogatja. Harminckettedik fejezet Han Solo a fogát csikorgatta a Falcon irányítópultjánál. A módosított könnyű teherhajó szűk

ívben visszafordult. A Halálcsillag szuperlézerének vakító villanása izzó csíkká halványult, és a Kessel holdjának törmeléke tüzes felhőben repült szét.

– Ez lett volna a helyőrségem! – kiáltotta felháborodottan Lando. Csak úgy csikorgott a hangja. – Először Moruth Doole, most egy új Halálcsillag. Egyre rosszabbnak néz ki a buli.

Mara Jade szoborkemény arccal behajolt Han és Lando között a komegységhez, és belekiáltott:

– Itt Mara Jade. Minden hajótól jelentést kérek. Mennyi a veszteség? A kiürítési parancs időben kiment?

Az egyik hűvös hangú Mistryl-őr válaszolt: – Igen, Jade parancsnok – mondta a harcosnő. – A behatoló első jelére szétszóródtunk. Két

hajó kivételével mindenki elhagyta a bázist. Egy másikat elkapott a törmelék. Mara komoran bólintott. – Akkor még elég erőnk maradt. – Erő? – ordította Han. – Ez ellen a micsoda ellen? Mire? Ez egy Halálcsillag, nem valami

rozzant bárka – Kinézett a vázlatszerű prototípusra a Kessel fölött. A szuperfegyver mintha az általa okozott pusztításban gyönyörködött volna.

– De Han! – esedezett Lando. – Tennünk kell valamit, mielőtt a bolygót is felrobbantja. Gondolj arra a rengeteg fűszerre.

Mara ismét magához ragadta a mikrofont. – Gamma kötelék – mondta. – Megyünk és kikészítjük azt a Halálcsillagot – Hanhoz fordult,

és halkabbra fogta a hangját. – Ez csak egy prototípus, és szerintem nincs olyan védelme, mint az igazi Halálcsillagnak; nincsenek TIE-vadászai, nincsenek turbólézererődjei a felszínen. Ezek tizedelték meg a legjobban a felkelőflottátokat, nem?

– Nem egészen – felelte Lando. – A második Halálcsillag a szuperlézerével leszedett néhány vezérhajót.

Mara elgondolkodva harapdálta a száját. – Akkor le kell foglalnunk őket. Nem hinném, hogy az a szuperlézer hatásos kicsi, mozgó

objektumok ellen. – Nem szívesen fogadnék az esélyeinkre – mondta Lando.

– Nekem te ne emlegess esélyeket – görnyedt Han a kapcsolók fölé, és pályát módosított. – Hogy én? – húzta fel a szemöldökét Lando. – Én a vesztett ügyek bajnoka vagyok. A Millennium Falcon besüvített a csempészek támadóalakzatába. Hant elképesztette, ahogy a

kis és nagy hajók olyan tökéletes formációba tudtak állni, mintha ki lennének képezve. Arra gondolt, hogy ezek a fickók nagyon tisztelhetik Mara Jadét, pedig a csempészek megszállottan függetlenek voltak, és nem szívesen fogadtak el senkitől parancsot.

Az egyik hajó, egy rovarszerű Z-95-ös Fejvadász – Mara is gyakran repült ilyen típussal – behúzott a Falcon mellé. A pilótája átszólt nekik:

– Itt Kithara. Én leszek jobb oldalon, Shana a balon. Ti lesztek középen, Falcon, és három irányból egyszerre csapunk le a Halálcsillagra.

Han egy másik Mistryl-őr tréfát nem ismerő hangját ismerte fel. Hányat hozhatott magával ez a nő?

– Rendben, Kithara – felelte Mara. Visszafordult Hanhoz. – Nos, Solo, készen állsz a támadás vezetésére?

– Eszem ágában sem volt egy Halálcsillag ellen vinni a Falcont – nyögte Han, de azért készülődni kezdett. – Én csak Landót fuvaroztam ide a Kesselre.

– Gondolj úgy rá, mint plusz jutalomra – mondta Mara. – Gyerünk már, Han – sürgette Lando. – Mielőtt az a Halálcsillag megint lő. – Még jó, hogy Leia nincs itt – morogta Han. – Ő biztosan le tudna beszélni erről. Ahogy közeledtek a roppant vázhoz, a szuperlézer megint tüzelt – de a smaragdzöld sugár

ártalmatlanul húzott el a szétszórt hajók között. – Pajzsokat fel – mondta Han. – Még ha nem is megyünk sokra vele. A Falcon két oldaláról levált a csempészflotta két fele, mintha kígyóról hántanák le a bőrt. Az

egyik szárnyat Kithara vezette a Fejvadásszal, a másikat Shana egy szögletes blokádfutóval, ami a Falcon-szerű könnyű teherhajók elődje volt.

A csempészhajók bevágtak, és gyilkos energiasugarak röpködtek a hatalmas gömb szerkezetei között.

Han három protontorpedót eresztett meg a sugarak kereszttüzében, ahogy a harcállomás felé suhantak. Néhány megerősített gerenda elolvadt a lövedékek és energiasugarak alatt.

– Ezt aztán egy évig is lövöldözhetjük – mondta Han, és tüzet nyitott a Falcon elülső fegyvereivel.

– Én sosem állítottam, hogy könnyű lesz – jegyezte meg Mara.

Tol Sivron fej-farkai megrándultak. Pislogva meredt a közeledő hajókra. A kis járművek olyan aprónak, olyan gyengének tűntek.

– El sem hiszem, hogy támadnak – mondta. – Mit remélnek ezek? A rohamosztagos kapitány megszólalt: – Ha szabad rámutatnom, igazgató úr, ez a harcállomás csak a koncepció bemutatására

szolgál. Soha nem is volt úgy tervezve, hogy meg tudja védeni magát sok kisebb fenyegetés ellen. Elvileg több mint hétezer TIE-vadásznak kéne benne lennie, nem is beszélve a felszíni turbólézerekről és ionágyúkról, meg a kísérő birodalmi osztályú csillagrombolókról. Nekünk ezek közül egyik sincs.

– Ezek a lázadóhajók egyenként nem jelentenek veszélyt, de együtt sokáig feltarthatnak minket, és ha nincs szerencsénk, jelentős szerkezeti károkat okozhatnak.

– Azt akarja mondani, hogy nekünk nincsenek saját vadászaink? – mondta Tol Sivron erős helytelenítéssel a hangjában. – Ez hanyag tervezés. Ki írta a kézikönyvnek ezt a fejezetét? Most

azonnal tudni akarom. – Igazgató úr – mondta a rohamosztagos, megszűrt hangjában némi aggodalommal. – Most

nem ez a legfontosabb. – De nekem igenis ez fontos! – mondta Tol Sivron. A démonarcú Yemm felé fordult, aki már

keresgélt is a feljegyzések között. – Úgy tűnik, hogy Dr. Qwi Xux volt ennek a résznek a felelőse, igazgató úr – közölte Yemm.

– Az ideje nagy részét a szuperlézer működésének és teljesítményének kérdése kötötte le, a taktikai megfontolásokkal nemigen törődött.

Sivron sóhajtott. – Úgy látom, hibát találtunk a jóváhagyási rendszerben. Ilyen gyenge pontoknak nem lett

volna szabad átjutniuk a jelentéseken és értékelőgyűléseken. – Igazgató úr – szólt Doxin. – Azért ez nem homályosíthatja el magának a szuperlézernek a

fantasztikus teljesítményét. – Valóban – helyeselt Sivron. – Azonnal értekezletet kell tartanunk, hogy megbeszéljük a... A rohamosztagos kapitány felállt a helyéről. – Igazgató úr, vannak bizonyos prioritások! Támadás alatt vagyunk! A Halálcsillag vázszerkezete beleremegett egy robbanásba. – Három közvetlen protontorpedó-találat – mondta a rohamosztagos. – Eddig. Négy Z-95-ös fejvadász kanyarodott elő izzó hajtóművekkel. – Akkor lőjön még egyet a lézerrel – mondta Sivron egyszerűen. – Talán most eltaláljuk az

egyiket. – Az energiamag még csak félig töltődött fel – mutatott rá Doxin. Sivron megfordult, és elővillantak tűhegyes fogai. – Hát az nem elég néhány kis hajónak? Dixon úgy pislogott malacszemeivel, mintha ez a lehetőség eszébe sem jutott volna. – De... de igen, uram. Tüzelésre felkészülni. – Az öné a terep, részlegvezető úr – mondta Sivron. Doxin buzgón szólt bele az interkomba, és lövésre utasította a tüzéreket. Néhány pillanat

múlva megjelent a hihetetlen fénynyaláb: az oldalsó lézerek összefutottak a fókuszpontban, és a sugár a közeledő hajók közé csapott.

A bal szárny egyik szélső blokádfutója ízzé-porrá robbant. Egy másik megsérült, de a

támadók szétszóródtak, és parazitaként belefúrták magukat a hatalmas szerkezetbe. – Látta ezt? – mondta Doxin elégedetten. – Eltaláltunk egyet! – Hurrá – mondta Golanda savanyúan, a lelkesedés legkisebb nyoma nélkül. – Már csak alig

negyven maradt, és most úgy tizenöt percig nem tudunk még egyet lőni. – Igazgató úr, ha lehetne egy javaslatom – szólalt meg a rohamosztagos. – Sikeresen

teszteltük a prototípus lézerét, de semmi értelme annak, hogy továbbra is itt maradjunk. Őrültség lenne szükségtelen károknak kitenni magunkat. Védenünk kell a Halálcsillagot, hogy épségben átadhassuk a birodalmi hatóságoknak.

– És mit tegyünk, kapitány? – kérdezte Tol Sivron. Hosszú karmai a karfába vájtak. – Vissza kéne vonulnunk a Bendő-halmazba. Kétlem, hogy ezek a kis hajók követnének. Nem

túl jó a manőverezési képességünk, de jelentősen fel tudunk gyorsulni. Nem kell visszamennünk egészen a bázisig, csak a halmaz másik oldalára, ahol el tudunk rejtőzni – A kapitány elhallgatott, aztán lassan folytatta: – Ott majd lesz idő egy hosszabb értekezletre, ahol eldönthetik, mit tegyenek. Akár bizottságot is alakíthatnak a helyzet elemzésére.

Tol Sivron felragyogott. – Jó ötlet, kapitány. Lássunk hozzá. El innen, amilyen gyorsan csak lehet. A kapitány betáplálta az új útvonalat. A hatalmas, nyitott gömb elfordult a tengelye körül, és

távolodni kezdett a Kesseltől, először nehézkesen, aztán egyre nagyobb sebességgel. Mikor a Halálcsillag harmadik lövése is elenyészett, Han Solo egy ideig csillagokat és színes

foltokat látott. – Ez szoros volt – mondta pislogva. – A széle elkapta az elülső pajzsot. Shana régi blokádfutója elpusztult, és néhány hajó hátrálni kezdett. – Újra kell rendeződnünk – hallatszott Kithara hangja a komrendszeren át. – Szerintem el kéne húznunk innen – vélte Han. – Nézzétek! – szólt közbe Lando, amikor a Halálcsillag megfordult, és elindult, távolodva a

Kesseltől. – Megfutamítottuk. – Egyelőre talán – mondta Mara. – De lehet, hogy csak addig vonul vissza, amíg fel nem

töltődik az energiamagja, és újra lőni nem tud. – A Kessel nem lesz biztonságban, amíg ez a dolog errefelé van – szólt Lando. – Han, be kell

mennünk. Vigyük be a Falcont egészen a magig. – Megbolondultál, Lando? – kérdezte Han ingerülten. –Ugye nem felejtetted el, hogy ez az én

hajóm? – Persze, persze – emelte fel a kezét védekezően Lando. – De egyszer már repültem be vele

egy Halálcsillagba. Emlékszel? – Nem tetszik nekem ez a dolog – morogta Han, és kurta oldalpillantást vetett Marára. – De

igazad van. Nem futhatunk el csak úgy. Ha a prototípus a birodalmi flotta kezébe kerül, sokkal nagyobb bajokat fog okozni, mint amiért szeretnék felelős lenni. Gyerünk.

Rácsapott a gyorsítógombokra. Mara parancsokat osztogatott a flottájának. – Minden hajó vonuljon vissza. Egyedül megyünk be. A Falcon átvágott a gerendák, hűtő- és szellőzőcsövek, vezetékek és alállomások lidérces

labirintusán, ami a Halálcsillag belső szerkezetét alkotta. Keskeny függőfolyosók futottak pókhálószerűen a semmi fölött.

A Falcon egyre mélyebbre hatolt a szerkezetbe, és a hálózat egyre sűrűbb, egyre bonyolultabb lett. Han jobbra-balra döntötte a hajót, úgy fértek csak át a szűk járatokon.

Elöl, egy nagy, nyílt folyosó közepén mamutméretű daru billent le az állványáról az állomás hirtelen indulásánál. Pörögve hullott lefelé a légüres térben, éppen a Falcon felé.

– Vigyázz! – ordította Lando. Han a tűzgombra csapott, és összetartó sugarakat lőtt ki a lézerágyúiból. A repülő akadály

fémcseppekre robbant szét. Lando hátradőlt, és remegő sóhajjal lehunyta a szemét. Hánykolódva vágtak át a törmeléken. Nagy roncsdarabok ütköztek a pajzsoknak. Szikrázni

kezdett a vezérlőpanel, és füst kezdett szivárogni a padló alól, a hajtóművek felől. – Megsérültünk! – kiáltotta Lando. Han küszködve próbálta kézben tartani a hajót. – Kibírja az öreglány – mondta, inkább imaképpen. A Halálcsillag hirtelen megrándult és előrelódult, ahogy nehéz hajtóművei beindultak. Han

próbálta átvenni a sebességet, és egyre közelebb kerültek az energiamaghoz. A Falcon megugrott, és nemigen akart reagálni Han manőverezési kísérleteire.

Hatalmas gerendák mellett haladtak el a külső magnál, aztán kibukkantak egy hatalmas, zárt térbe, egy gömb alakú terembe, ahol az energiamag két izzó, kúpos szekciója volt. Zöldeskék tűz

szikrázott az érintkezők között, ahogy a reaktor pumpálta fel az energiaszintet, töltötte a szuperfegyvert.

– Micsoda visszatérő rémálom – mondta Lando. – Soha életemben nem akartam még egyszer ilyet látni.

– Azt hiszem, szerencsénk van – futotta át Han a kárjelentéseket. – De jó kis javítás kell majd – csikorgatta a fogát. – És a hajtóműnek még lesz egy dobása.

A Halálcsillag megint elfordult. Pályát változtatott, és ismét gyorsított egyenlítői hajtóműveivel. Han épp csak kikerült egy ívelt gerendát, ami majdnem rájuk dőlt. A kitérő után a reaktormagot rögzítő szerkezet felé indultak.

– Meg kéne néznem a gépeket – mondta Han –, de amíg a Halálcsillag így ugrál, semmit sem tudok csinálni. Le kell horgonyoznunk.

– Lehorgonyozni? – kérdezte döbbenten Mara Jade. – Ugyan már! Megcsináltam én már ezt, hogy lerázzam a birodalmiakat – mondta féloldalas

mosollyal. – Jó kis trükkje ez a Falconnak. Én építettem bele – Han párhuzamba hozta a hajót az egyik gerendával. – Ez a landolókarmom. Ráakaszkodtam vele egy csillagrombolóra, aztán leváltam a szeméttel együtt, mielőtt átléptek a hiperűrbe.

A Falcon egy csattanással lehorgonyzott. Az energiamag pontosan alattuk izzott halálos fénnyel.

– Itt most jól elleszünk egy ideig – mondta Han. – De ha vissza akarnak menni a feketelyuk-halmazba, rázós utunk lesz.

Harmincharmadik fejezet A Napzúzó szűk terében Luke érezte, hogy Kyp Durron mentálisan is közelebb kerül hozzá a

feketelyuk-halmaz felé vezető úton. Kyp fokozatosan úrrá lett félelmein a Jedi-erőkkel és rossz felhasználásukkal kapcsolatban. A

templomi próba után erősebb lett, képes arra, hogy szembeszálljon a kihívásokkal. Luke tudta, hogy ha Kyp szembe tud nézni ezzel a végső próbával, akkor bizonyított – hisz olyan erők szelídítették meg, amiket maga Luke is megtapasztalt...

Luke elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy Leia hogyan érvelt Kyp mellett a Tanács ülésén, hogyan küzdött Luke javaslatáért. Leia rögtön az első ülésen beterjesztette az indítványt, ahol államfőként szerepelt, az általános felháborodás közepette pedig keményen érvelt, hízelgett, feddett, amíg mindenkit rá nem vett, hogy adjanak lehetőséget Luke-nak.

Már jócskán nappal volt, mire Leia kijött a hosszú órákig tartó tanácskozásról. Kyp és Luke a palota egyik kávézójában várták meleg italt iszogatva és finomságokat eszegetve. Leia félretolta két testőrét, úgy sietett hozzájuk, miközben a többi hivatalnok és funkcionárius felállva üdvözölte új államfőjét. Leia ügyet sem vetett a nagy figyelemre.

Nyúzott és fáradt volt az arca, mégis csillogó szemmel mosolyodott el. – A Napzúzó a rendelkezésetekre áll – mondta. – Jobb lesz, ha gyorsan elviszitek, mielőtt

valaki a Tanácsban úgy dönt, hogy túl könnyen győztem, és újra elő akarja venni az ügyet. Aztán kemény arccal Kyp felé fordult. – A kormányom egész jövője rajtad áll, Kyp. – Nem foglak cserben hagyni – ígérte Kyp, és felszegte a fejét. Luke-nak nem volt szüksége

Jedi-erőkre, hogy érezze a fiatalember elszántságát. A Coruscantnál kiléptek a hiperűrbe, és közvetlenül a Bendő-halmaz felé vették az irányt. Meghitt csendben ettek. Amikor végeztek, Kyp mély, pihentető transzba esett, egyfajta

halálszerű hibernációba, amit Luke tanított neki. Az ifjú Jedi csak egy óra múlva ébredt fel, és teljesen felfrissültnek látszott.

Kyp útközben elmesélte legkedvesebb emlékeit az otthonáról, a Deyerről. Elcsukló, fájdalmas hangon beszélt a bátyjáról, Zethről. Luke csendes megértéssel hallgatta. Kyp szabadjára engedte keserűségét, és megtisztító könnyekre fakadt.

– Yoda is csinált nekem egy személyre szabott próbát –mondta neki Luke. – Be kellett mennem egy barlangba a Dagoba mocsaraiban, ahol Darth Vader víziójával találkoztam. Rátámadtam és legyőztem, csak aztán jöttem rá, hogy magammal harcoltam. Én elbuktam a próbán, de neked sikerült.

Luke mélyen Kyp sötét szemébe nézett. – Nem ígérem, hogy könnyű a feladat, Kyp, de erőfeszítésednek méltó jutalma lesz, amiből az

egész galaxisnak haszna lehet. Kyp elfordult, mintha zavarban lenne, és a Napzúzó gombjait kezdte tanulmányozni. – Mindjárt kiérünk a hiperűrből – mondta. – Be vagy szíjazva? Luke futó mosollyal bólintott. A hiperűr torznak és sérültnek tűnt körülöttük a fekete lyukak

közelsége miatt. Kyp a kronométerre meredt, és koncentrálni kezdett. – Három, kettő, egy. – Fölengedte a karokat, mire a homályos látvány eltűnt az ablak elől, és

a valódi űr kristálytiszta képe ugrott eléjük. Luke látta a Bendő távoli gázcsomóját, és azonnal összerándult a belsője, mintha valami

nagyon nagy baj lenne. – Mi történt a Kessellel? – kérdezte Kyp. A Kessel körül törmelékfelhő terjengett. – A garnizonhold – mondta Kyp. – Eltűnt. – Észrevettek minket – szólt Luke. – Hajók közelednek. – Érzékelte a pilóták dühét és

félelmét a támadó hajókban, amelyek növekvő sebességgel közeledtek a Napzúzó felé. A hangszóróban erőteljes női hang szólalt meg: – Itt Kithara a Mistryl-őrségtől, a Csempészek Szövetségének képviseletében. Azonosítsák

magukat, és mondják meg, miért jöttek a Kessel-rendszerbe. – Itt Luke Skywalker – mondta Luke egy magabiztos mosolyt nyomva el. – Az Új

Köztársaság megbízásából vagyunk itt. El kell pusztítanunk a Napzúzót, és reméltük, hogy az egyik hajótokon visszajuthatunk a Coruscantra. Mara Jade csak tegnap értesült a dologról.

– Jade parancsnok most nincs itt – mondta Kithara. – De értesített a jöveteletekről. Mint látjátok, nemrég támadás ért minket.

– Mi a helyzet? – kérdezte Luke. – Hol van Mara? Jól van? És mi van Han Solóval? Kyp félig csukva tartotta a szemét, és kinyúlt az Erővel. Keresgélt. Aztán balra rántotta a

fejét, a Bendő kavargó masszája felé. – Ott van Han... arra. Kithara hangja szólalt meg ismét a hangszóróból. – Egy Halálcsillag-prototípus támadt ránk – magyarázta, miközben a csempészhajók védő

alakzatban körülrajzották őket. – Gyanítjuk, hogy az új köztársasági megszállócsapat elől menekültek, amely nemrég lépett be a halmazba.

– Wedge is, Csubi is a Bendőben vannak – mondta Luke Kypnek. – Mi történ Hannal? – kérdezte Kyp sürgető sietséggel. – A hajóink rácsaptak a Halálcsillagra, de Han Solo a Millennium Falconnal berepült a

belsejébe. A Halálcsillag magával vitte a Bendő felé visszavonultában. Megpróbálják

elpusztítani az energiamagot, de azóta nem hallottam róluk. – Mióta? – Csak pár órája – felelte Kithara. – Most éppen a lehetőségeinket vesszük számba. Luke Kypre nézett, és a szemükben közös aggodalom csillant. – Nekünk nincs választási lehetőségünk – mondta Luke. Kyp bólintott. – Segítenünk kell

Hannak. – Igen – nyelt egyet Luke. – Indulás a Bendőbe. Két Jedinek nem okozott különösebb gondot biztonságos utat találni a gravitációs kutak

labirintusában. Együtt dolgoztak, erősítették egymás érzékelését, és közösen irányították a Napzúzót, mint két összekapcsolt navigációs számítógép.

A Napzúzó remegve feszült meg. Luke érezte, hogy az elméje kitágul, mintha a feneketlen fekete lyukak a gondolatait is magukba szívnák.

Kyp lehunyt szemmel, összeszorított szájjal repült. – Majdnem át a falon – sziszegte a fogai között. Miután áthaladtak a forró színek örökkévalóságán, megérkeztek a halmaz nyugodt belsejébe. Luke keresni kezdte a Halálcsillagot. Arra számított, hogy a prototípus már lövi Wedge

támadóflottáját. Ehelyett egész más jelenet tárult a szeme elé. Az Új Köztársaság hajói vadul küzdöttek, lövöldöztek – de nem a Halálcsillagra, hanem egy viharvert, megfeketedett csillagromboló halálos lándzsahegyére.

– Ez Daala admirális! – mondta Kyp csöpögő gyűlölettel. Harmincnegyedik fejezet A prototípus elrejtőzött, és leállt a Bendő-halmaz másik oldalán. Tol Sivron, Golanda, Doxin,

Yemm meg a rohamosztagos kapitány értekezletet tartottak, hogy megbeszéljék megváltozott helyzetüket.

Beletelt egy kis időbe, amíg találtak egy gyűlésezésre alkalmas üres raktárhelyiséget, és a forró italokat és reggeli péksüteményeiket is nélkülözniük kellett. De Sivron is elismerte, hogy ez vészhelyzet, és áldozatokat kell hozniuk a Birodalom érdekében.

– Köszönöm, kapitány, hogy rámutatott a hiányosságra – villantotta kis fűrészfogas mosolyát. A rohamosztagos mutatott nekik egy függeléket a vészkézikönyvben, egy olyan záradékot az

„Információelosztás" alcím alatt, ami a Bendő Bázis találmányainak teljes titkosságára vonatkozott: „Bármilyen áron meg kell akadályozni, hogy a lázadók hozzáférjenek a Bendő Bázis kutatási és fejlesztési adataihoz." A kapitány szerint ezt a záradékot lehet a bázis megsemmisítésére vonatkozó parancsként értelmezni most, hogy már elfoglalták.

– „Bármilyen áron" – ismételte a kapitány. – Ez világosan mutatja, hogy inkább fel kell áldoznunk magát a Bázist is, mint hogy a lázadók hozzáférjenek az eredményekhez.

– Nos – mondta Doxin –, ezzel újabb lehetőséget kapunk arra, hogy a Birodalom javára használjuk fel a szuperlézert.

Olyan magasra húzta keskeny szemöldökét, hogy a homloka teljesen összegyűrődött. Yemm, a devaroni tovább pörgette egyik fejezetet a másik után a gépén, és tanulmányozta a

szóhasználatot. – Semmi olyat nem látok, ami ellentmondana a kapitány értékelésének, Sivron igazgató úr –

mondta végül. – Jól van, akkor elfogadjuk a javaslatot – mondta Sivron. – Visszavisszük az állomást a

Bendőbe, a korábbi pályán. Kapitány, gondoskodjon a részletekről.

– Igenis, uram – mondta a rohamosztagos. – Akkor hát mindent megbeszéltünk – koppantott az asztalra hosszú karmaival Sivron. – Ha

nincs további mondanivalójuk, az ülést berekesztem. Mindenki felállt, leporolta az egyenruháját, és otthagyta az asztalt. Tol Sivron az apró kronométerre pillantott: alig két óra telt el. Meglepetten pislogott. Ez volt

élete egyik legrövidebb értekezlete. Harmincötödik fejezet Thripio minden figyelmét lekötötte az öt gamma támadógép alakzatainak és taktikájának

kidolgozása. Egészen elfelejtett siránkozni. A Gorgon vészjóslóan siklott el felettük, és felváltva tüzelt a Bázisra meg a lázadóhajókra. Csubakka felmordult, és hunyorogva tanulmányozta a csillagromboló tűzmintázatát.

Odamorgott valami ötletet Thripiónak, aztán választ sem várva megnyitotta a hajók közti kommunikációs csatornát.

Csubakka gyorsan mondott valamit vuki nyelven, és Thripio úgy döntött, hogy a javaslat taktikailag elfogadható. Bár ő protokolldroid volt, és több mint hatmillió kommunikációs formát ismert, kételkedett benne, hogy a Gorgonon bárki is megértené, amit Csubakka mondott.

Amikor a többi gamma-hajó vukipilótái visszajeleztek, Thripio kizökkent teljes koncentrációjából, hogy beszéljen a vukival.

– Nem értem, hogyan lehet a csillagromboló összes jobb oldali lézerét kiiktatni. Ez öngyilkosság. Miért nem várjuk meg, amíg több vadász jön? Szerintem messze ez lenne a legbiztonságosabb stratégia.

Csubakka vicsorgott, és Thripio úgy döntött, hogy nem érdemes tovább erőltetni a dolgot. Egy TIE-támadószárny húzott el mellettük tüzet okádva. Az egyik gamma-hajó belekerült a

kereszttűzbe, és amikor Thripio később rekonstruálta a képeket, kiderült, hogy nyolc közvetlen találat érte két másodperc alatt. A pajzsok felmondták a szolgálatot. A hajótest megolvadt, és a gép felrobbant, a TIE-vadászok pedig elzúgtak mellette, hogy szembeszálljanak az új köztársasági hajókból ömlő X- és Y-szárnyúakkal.

Csubakka gyászosan felüvöltött, amikor látta néhány újonnan kiszabadított barátját elpusztulni. Az ordítást a komrendszeren keresztül visszhangozta a többi vuki is.

A robbanás után Thripio hirtelen megzavarodott: részben össze volt kapcsolódva az elpusztult hajóval. Olyan volt, mintha egy darabját kikapcsolta volna.

– Szent ég! – jajdult fel, aztán a többi hajóra fordította a figyelmét. – Csubakka, teljes mértékben támogatlak. Egyszerűen nem hagyhatjuk, hogy ilyesmiket csináljanak.

Csubakka helyeslően felhördült, és bajtársiasan hátba veregette Thripiót, amitől a robot kis híján beleállt a vezérlőpultba.

Apró fénynyaláb húzott el mellettük, és Thripio ki tudta merevíteni a képet optikai szenzorain: egy apró, kétszemélyes hajó szögletes, kristályforma testét.

– Ó, egek, ez nem a Napzúzó? – kérdezte Thripio. Csubakka éppen azzal volt elfoglalva, hogy kihívásokat ordítozott, ahogy a maradék négy

gamma-hajó közeledett a csillagromboló jobb oldalához. Elhúztak a hajótest bonyolult felszíne felett; a kiálló részek, csövek, aknák, tornyok összemosódtak alattuk. Daala turbólézerei hol a bázist, hol az új köztársasági vadászokat lőtték.

Hét TIE-vadász szakadt el a fő támadási hullámtól, és visszakanyarodott, hogy szembeszálljon Csubakka különítményével. A vukik azonban szorgalmasan lődöztek a hajók ágyúival. Az öreg Nawruun és a többiek ott ültek a lövegállásokban, és rendületlenül tüzeltek.

A hálót alkotó tűznyalábok leszedtek négy TIE-vadászt. Két másik megriadt a meglepő tűzerőtől, és a Gorgonhoz menekült. A támadó csapat egy szál túlélője is visszafordult, hogy erősítést hozzon.

Csubakka elégedetten felmordult. A gamma-hajók ide-oda röpködve lőtték a csillagromboló turbólézertelepeit, és a rakétáikat is

kieregették. A Gorgon egyik oldalról védtelen lett. – Szép munka volt, Csubakka! – kiáltotta Thripio. – Megcsináltátok. Csubakka szinte dorombolt örömében. Harsány, diadalmas ordítások hallatszottak a hajó

hátuljából. De amikor a TIE-erősítés felbukkant, Thripio úgy döntött, hogy ideje véget vetni a vidámkodásnak.

– Elnézést, uraim – szólalt meg –, de nem kéne most már visszavonulnunk? Kyp Durron mesteri pilótamunkával vitte be a Napzúzót az egyik planetoid kikötőhelyére.

Bekormányozta a tüske alakú hajót a hangárajtón. Luke hagyta a fiatalembert vezetni, ő maga pedig a komrendszerrel foglalatoskodott. Először

a fregattal, aztán a bázissal lépett kapcsolatba. – Wedge, ott vagy? Jól vagy? Mondd el, mi a helyzet! Itt Luke! Hamarosan megérkezett a válasz, riadószirénák, pattogó parancsok és helyzetjelentések

háttérzajával, meg a csillagromboló közvetlen találatainak dördüléseivel. – Luke, te élsz? Mit keresel itt? Luke rájött, hogy Wedge még Exar Kun veresége előtt ment be a Bendőbe. – Idehoztuk a Napzúzót, hogy elpusztítsuk. De úgy tűnik, nektek is megvan a magatok

problémája. – Egy-két óráig eltartana, amíg elmesélném, mi történt a művelet kezdete óta – mondta

Wedge űzött hangon. – Jól vagytok? – Pillanatnyilag igen, Wedge. Az egyik karbantartóhangárotokba szálltunk le. – Jól van. Szükségem lesz minden segítségre, amit nyújtani tudtok. Miután Kyp bebiztosította a Napzúzót, kinyitotta az zsilipet, és kimásztak a hajó fémlétráján.

Fürgén végigfutottak a sziklában kanyargó zegzugos folyosókon. Daala ismétlődő találatainak dörrenései végigvisszhangoztak az alagutakban.

Berobbantak a vezérlőterembe, és próbálták értelmezni a nyüzsgő előkészületeket, amiket Wedge beindított.

Wedge Antilles odalépett hozzájuk, hogy megölelje barátját. Hátba veregették egymást Luke-kal.

– Úgy örülök, hogy megint itt vagy – mondta Wedge, és a hangjában ki nem mondott kérdések csengtek. Aztán bizalmatlan pillantást vetett Kyp Durronra, aki bűnbánóan ácsorgott a küszöbön. – És ő mit csinál itt?

Qwi Xux is megpillantotta Kypet, és döbbenten hátrahőkölt. – Sajnálom – mondta Kyp csendesen. Luke keményen Wedge-re nézett. – Kyp azért van itt, hogy segítsen nekünk, Wedge. Visszatért a sötét oldalról, és én békét

kötöttem vele. Ha még mindig van valami kifogásod ellene, akkor intézd el vele egyszer s mindenkorra.

Wedge Qwire pillantott, és a lány szelíd arca egy pillanatra megmerevedett, mielőtt bólintott volna.

– Kyp azért jött, hogy afféle vezeklésként elpusztítsa a Napzúzót, de most... – fogta meg Luke

a tanítványa vállát –...most két Jedi vagyunk, akik felajánlják segítségüket ebben a harcban. Wedge hívta az egyik kommandót. – Új helyzetjelentést kérek. A taktikai személyzet hamarosan előállt a hajók, a lövések, a veszteségek listájával. – Csubakka csapata, úgy tűnik, kiütötte a Gorgon összes jobb oldali turbólézertelepét. Wedge megkönnyebbültnek tűnt. – Bár mi tudnánk gyorsabban több kárt tenni Daalában, mint ő bennünk – csóválta meg a

fejét. – Hol van Han? – kérdezte Luke. Kyp felkapta a fejét, és mohón várta a választ. Wedge a homlokát ráncolta. – Hogyhogy? – Erre Luke beszámolt neki a Halálcsillagról, és arról, hogy Hant, Landót és

Mara Jadét legutóbb még a harcállomás belsejében látták. Wedge megrázta a fejét. – A Napzúzó és a Gorgon már itt vannak. Azt akarod mondani, hogy még a Halálcsillag is

idejön? – Hitetlenkedve pislogott, aztán parancsokat kezdett osztogatni a taktikaiaknak. – Hallottátok, mit mondott Luke! Úgy tűnik, újabb meglepetés közeledik.

Már így is mindenki a legfürgébben tette a dolgát, de most, ha lehet, még jobban ráhajtottak. Luke kinézett a terem széles tetőablakán. Még azelőtt megérezte, hogy meglátta volna.

A csata villanásai és a robbanások halvány gömbjei mögött a Halálcsillag gömbváza bukkant elő a Bendő derengéséből, és belépett a harcba.

Harminchatodik fejezet A Millennium Falcon landolókarmai erősen kapaszkodtak a fémszerkezetbe, amikor a gömb

ismét mozgásba lendült, és átvágott a feketelyuk-halmazon. Han, Mara és Lando beszíjazva ültek himbálózó üléseikben, és a fogukat csikorgatták egy-egy

nagyobb gravitációs lökésnél. A Falcon kitartott, a prototípus azonban nagyokat rándult a hatalmas erők között.

A kemény szakasz után Han átfutotta a diagnosztikai jelentést. – Csinálni kell valamit ezekkel a hiperhajtóművekkel – jelentette ki. – Ha elég gyorsan tudunk

repülni, akkor egyszerűen csak fel kell robbantani a reaktormagot, és rohanunk. De ahogy most a Falcon vonszolja magát, nem jutnánk ki időben.

Han a többiek felé fordította a székét. Kisöpörte a szemébe hulló hajat. – És még ha sikerülne is időben kijutni, akkor sem tudnánk átmenni a Bendő-halmazon tökéletes manőverezhetőség nélkül.

– Arról nem is beszélve, hogy nem ismerjük a kifelé vezető utat – mondta Mara. – Az én Jedi-ösztöneim nem elég erősek egy ilyen melóra.

– Ühmmm, fején találtad a szöget... – ismerte be Han. – De Han – mondta Lando. – Valamit azért tennünk kell. Ha a Halálcsillag visszajött a

bázishoz, akkor biztosan rosszban sántikál. – Igen – morogta Han komoran. – Csubi is itt van a többiekkel. Nem hagyhatom benne a

bajban. Mara felállt. – Nyilvánvaló – közölte. – Hatástalanítani kell a szuperlézert – vont vállat. – Amíg itt

vagyunk. – De a hiperhajtóművek... – kezdte Han. – Ugye, van szkafandered? – kérdezte a lány. – Egy ilyen teherhajón kell lennie legalább

egy-kettőnek a javításokhoz. – Iiiigen – húzta el a szót Han, mert még mindig nem értette, mire készül Mara. – Kettő van:

egy nekem, egy Csubinak. – Remek – ropogtatta meg az ujjait Mara. – Calrissiannal kimegyünk, és időzített

detonátorokat helyezünk el a reaktormagon. Te addig megcsinálod a hajtóművet. Az időzítő segítségével kijuthatunk, mielőtt robban.

Landónak tátva maradt a szája. – Azt akarja, hogy én...? Mara kihívóan pillantott rá. – Van jobb ötlete? Lando vigyorogva vállat vont. – Hát nincs. És megtiszteltetés, hogy magával mehetek, Mara. Lando tüsszögve ráncigálta fel magára a szkafandert. –Tisztára vukiszőr szagú – mondta. – Csubakka tornázott benne, és aztán vizesen rakta el? A ruha ujjai hatalmasak voltak, Lando lábai pedig csónakáztak a vuki méretű csizmában.

Calrissian maga köré tekerte az anyagot, és a rögzítőszíjak segítségével húzta szorosabbra. Úgy érezte magát, mintha egy hatalmas, felfújt matracba lenne öltözve.

– Dolgunk van, Calrissian – mondta Mara. – Hagyja már a panaszkodást. Én csinálhatom egyedül is.

– Ne – mondta Lando. – Én igazán szeretnék segíteni magának. – Tessék – adta oda neki Mara a robbanószerrel teli dobozt. – Vigye. Lando nyelt egyet. – Kösz. Han tompán felhördült; valamibe beverte a fejét a szerelőcsatornában. Lando még hallott

valamit, hogy a barátja egy robotért fohászkodik, aki elvégezné helyette a piszkos munkát. – Néhány alkatrész besült – kiáltotta fel nekik Han. Alig lehetett hallani. – De van pótlás,

legalábbis annyi, hogy menjen a dolog. Három leolvadt áramkör van. Az egyik nélkül megleszünk, a másik kettőt megkerüljük.

– Fél órád van – mondta Mara. Felvette a sisakot, és rögzítette a nyakánál. Han addig helyezkedett a koporsó nagyságú szervizalagútban, amíg ki nem tudta dugni a fejét

fent. Kissé már olajos volt az arca. – Készen leszek. – Hát jobban is teszed, ha egyszer bekapcsoltuk ezeket az izéket – felelte Lando, és ő is

feltette a sisakját. Akkora volt a fején, mint egy űrhajó. – Jöjjön, Calrissian – mondta Mara. – Van egy kis rongálnivalónk. Tol Sivron kényelmes székből nézte a Bendő közepének panorámáját. Felmérte a helyzetet,

de nem hozott döntést – ahogy az egy jó menedzserhez illik. – A Gorgon csillagromboló az, uram – mondta a rohamosztagos kapitány. – Üdvözöljem? Sivron a homlokát ráncolta. – Ideje volt, hogy Daala admirális visszatérjen a szolgálati helyére – mondta szigorúan. Még

mindig bántotta őt, hogy Daala feladta a Bázis védelmének elsődleges feladatát. Most, hogy a lázadók már elfoglalták a bázist, késő jóvátenni a mulasztást.

– Miért csak egy csillagrombolóval jött vissza? – kérdezte Sivron. – Hisz négy volt. Nem, várjunk! Egy elpusztult, nem? Akkor is maradt három. Csak a fegyvereivel akar felvágni? – szortyintott. – Nos, most itt van nekünk a Halálcsillag, és nem félünk használni sem.

– Elnézést, igazgató úr – mondta a kapitány. – A Gorgon súlyosan sérültnek látszik. A lázadók támadják. Szerintem kötelességünk, hogy a segítségére siessünk.

Sivron hitetlenkedve nézett a kapitányra. – Meg akarja menteni Daala admirálist az után, hogy cserbenhagyott minket? Furcsa

kötelességérzete van, kapitány. – De hát – vélte a rohamosztagos – nem mindnyájan ugyanazt a csatát vívjuk? Sivron felhúzta a szemöldökét. – Bizonyos értelemben talán. De nyilván különböznek a prioritásaink; ahogy azt Daala be is

bizonyította azzal, hogy elhagyott minket. Látta, hogy a lázadók tüzet nyitnak a magányos csillagrombolóra, látta, hogy a támadás egyre

erősebb lesz, ahogy a csillaghajók találkoznak a TIE-vadászokkal, villanó lézersávok között. A színpompás csatának valami hipnotikus hatása is volt – és Sivron a Ryloth izzó hőviharaira gondolt.

A gyomra jeges csomóba húzódott. Karrierje hosszú volt és sikeres, de most éppen elpusztítani készül azt a létesítményt, amit oly gyümölcsözően igazgatott annyi évig.

Hideg hangon mondta: – Na jól van. Mutassuk meg Daala admirálisnak, hogy mi, tudósok is képesek vagyunk

egy-két dologra. Hirtelen riadó rikoltott fel. – Mi az? – sóhajtotta Sivron. Yemm és Doxin egy emberként kezdték lapozgatni a

kézikönyvüket, hogy megtalálják a választ. – Behatolókat észleltek – felelte a rohamosztagos kapitány. – Magában az energiamagban.

Úgy tűnik, ránk akaszkodott az egyik csempészhajó a Kesselnél. – És mit csinálnak? – kérdezte Sivron. – A szenzorkamerák szerint két ember szállt ki a hajójukból, és – amennyire látjuk – valami

szabotázsfélével próbálkoznak. Sivron fölegyenesedett. – Hát állítsák meg őket! – Kikapta a kézikönyvet Doxin kezéből, és keresgélni kezdett benne.

– Vajon hányas számú vészeljárás...? – Tovább lapozgatott, átfutotta a listákat, aztán undorral lökte félre a könyvet. – Nos, alkalmazza csak a megfelelő eljárást, kapitány! Csináljon valamit!

– Csak néhány emberünk van, és kevés időnk – közölte a kapitány. – Kiküldök két rohamosztagost űrruhában, hogy személyesen bánjanak el a behatolókkal.

– Jó, jó – intett a karmaival Sivron. – Engem ne terheljen részletekkel, csak csinálja a dolgát. Lando hol előre, hol hátra biccentette roppant sisakját, hogy jobban lásson, a vukiruha

azonban furcsa és kényelmetlen módokon tekeredett köréje. Már az is kétszer annyi erőfeszítésébe került, hogy egyáltalán lássa, merre mennek.

Mágneses csizmatalpa hangosan koppant a hatalmas, henger alakú energiamag fémlapjain. Az egyik végén gyémántkemény ponttá keskenyedő toronyféleség egy másik érintkező-pont felé nyúlt, ami a Halálcsillag déli pólusából állt ki. A két pont között csillagtűz szikrázott, ahogy növekedett a töltés.

A gerendák, csövek szövevénye, az ideiglenes helyiségek, raktárak hatalmas kalitkába fogták őket. Összekapcsolódó, keskeny függőhidak íveltek át hálószerűen a terek fölött. Bár a prototípus kisebb holdnyi méretű volt, nagyon kicsi volt a tömegvonzása, így Landónak nem kis erőfeszítésébe került, hogy egyensúlyban maradjon, és mágneses csizmája mutassa neki, hogy merre van a „lefelé".

– Közelebb kell mennünk az energiakapszulákhoz – zümmögte Mara hangja a kicsiny fülhallgatóban.

Lando válaszolni akart, és végül kiderítette, hogyan kell használni a saját sisakmikrofonját. – Ahogy parancsolja. Minél hamarabb megszabadulok ezektől a detonátoroktól, annál jobb –

sóhajtott fel, részben saját magától, részben Mara kedvéért. – Az ember azt hinné, hogy egy életben elég egy Halálcsillagot elpusztítani.

– Én az olyan embereket szeretem, akik nem elégszenek meg az eléggel – felelte Mara. Lando pislogott. Nem tudta, hogyan értse a lány megjegyzését, ezért inkább elvigyorodott. Lando az egyik kezével Marát segítette, úgy másztak le a hatalmas hengermaghoz. Kicsit

besötétítette a nézőüveget, hogy ne vakítsa el a két pont között áramló energiavillám. A Falcon ott kuksolt fölöttük egy vastag gerendán.

– Itt már jó lesz – nyújtotta a kezét Mara. – Adja az elsőt. Lando belekotort a csomagba, és előszedett egy vastag korongot. Mara átvette, és lehajolt,

hogy a fémtestre erősítse. – Körbemegyünk, és a kerülete mentén rakjuk le őket – mondta Mara, és lenyomta az

összehangológombot. A detonátor életre kelt, hét fénypont kezdett rajta lüktetni, mint a szívverés.

– Ha mindet kitettük – mondta Mara hangja – akkor húsz percünk lesz. Ezalatt vissza kell jutnunk, és el kell húznunk a Falconnal.

Mara helyeslést nem várva ment tovább a reaktormag görbülete mentén, és visszafordult a második detonátorért. Elvette Landótól, és elhelyezte a fémfelületen.

Lando érezte a mag lüktetését mágneses csizmája alatt. Az eltárolt energia mintha nyugtalankodott volna, mintha csak azt várta volna, hogy kieresszék.

Mintha az örökkévalóságig tartott volna a hatalmas mag körbejárása és a hét detonátor elhelyezése. Amikor visszaértek a kiindulópontra, Mara közelebb hajolt Landóhoz, hogy Lando lássa az arcát a görbe nézőlemezen keresztül is.

– Mehet, Calrissian? – Naná! – felelte Lando. Mara megnyomta az első töltet aktiválógombját. Az összes többi detonátor színe kékre váltott,

és megkezdődött a visszaszámlálás. – Vissza a Falconra! Gyorsan! – mondta Mara. Lando utána caplatott. A szeme sarkából valami mozgást látott, és épp idejében fordult arra, hogy meglássa egy

birodalmi rohamosztagos páncélozott szkafanderét. Az ellenség olyan volt, mint egy emberforma lépegető, a megerősített térdízületekkel, a nehéz csizmákkal – a kezén pedig karomszerű vibrokések voltak. Egyetlen suhintással feltéphette vele Lando szkafanderét, hogy Lando belehaljon a robbanásszerű nyomáscsökkenésbe.

A rohamosztagos fölöttük bukkant ki az egyik zsilipnyílásból. Az alacsony gravitáció lassította a zuhanást: egyszerűen leugrott, és szállingózni kezdett Maráék felé. Nehéz csizmacsattanással landolt az energiamagon.

– Hát ez meg honnan jött? – kérdezte Lando, és közben lebukott, mert a rohamosztagos előrelendült a vibrokéssel. Lando hátradőlt, mint nádszál a szélben. Mágneses csizmája a lábát rögzítette, ő maga azonban arrébb lendült. Vibrokések süvítettek el a mellkasa előtt.

Mara gyorsabban reagált. Meglengette az üres dobozt, amiben a robbanószer volt, és beleadta minden lendületét. Az éles szélű fémrekesz nekikoppant a rohamosztagos kemény sisakjának.

A birodalmi felnyúlt, és vibrokéskarmaival átdöfte a dobozt. Mara a pillanatnyi figyelemlanyhulást arra használta fel, hogy megragadja Landót, és a férfi tömegével segítsen

ellökni a rohamosztagost. A lábával Mara elszakította a talajtól a rohamosztagos egyik csizmáját. Miközben a katona az egyensúlyát próbálta visszanyerni, Mara nekiment, és a másik csizmatalp is felengedett. A katona hirtelen szabadon lebegett.

Elszakadt a magtól, és esni kezdett Mara támadóerejének lendületével. Kétségbeesetten próbált megtapadni a sima, hengeres felületen, ahogy csúszott lefelé a tüzes csúcsok felé. Vibrokarmai hosszú, ezüstös vonalakat húztak a fémre, de nem tartották meg.

A rohamosztagos a két érintkezőpont közti izzásba csúszott, és zöldeskék villanással porrá égett.

A detonátorok könyörtelenül számláltak. Lando bejelentkezett. – Megyünk már, Han, öreg cimbora! Készülj! Amikor remegést érzett a talpa alatt, Lando felnézett, és egy másik rohamosztagost látott

lelibegni. Ennél már lézerpisztoly volt, bár Lando úgy vélte, hogy a katona úgysem meri majd használni az energiamag közelében.

A második rohamosztagos rájuk emelte a fegyverét, és integetni kezdett, hogy adják meg magukat, de hang nem jött a sisakrádióból. Lando nem tudta, hogy a rohamosztagos más frekvencián van, vagy csak a lézerfegyver egyetemes nyelvében bízik.

– Hall minket? – kérdezte Lando. – Ki tudja? El kell terelni a figyelmét. Fogy az időnk. –Lando intett kesztyűs kezével, és lefelé

mutatott a villogó detonátorokra. Összecsapta, aztán széttárta a két kezét, robbanást mímelve. Amikor a rohamosztagos a másik irányba nézett, Mara előrevetette magát, megragadta a

fegyver csövét, és emelőnek használta. Mara lendülete felrepítette a harcost a hidak felé. – Menjünk! Ne törődjünk vele! – mondta Mara, amikor visszament Lando mellé. – Gyorsan a

Falconhoz, mielőtt robbanunk! Visszamásztak a hajóhoz. Mögöttük a rohamosztagosnak röptében sikerült elkapnia egy

csövet, és megállt. Megint ereszkedni kezdett a mag felé. Ügyet sem vetett Maráékra; a detonátorokhoz sietett.

Lando érezte, hogy Csubakka roppant szkafandere megtekeredik rajta, és alig tud járni. Visszanézett, és látta, hogy a rohamosztagos babrálni kezd a töltetekkel, de tudta, hogy Mara cyberlockkal kötötte össze őket. Ez alatt a néhány perc alatt a katona már semmit sem tehet.

Alig egy perccel az időzített robbanás előtt Lando és Mara bekötötték magukat, Han pedig visszahúzta a landoló-karmot.

– Na, végre megjöttetek! – csapott Han késlekedés nélkül a gombokra. A Falcon visszafelé suhant a Halálcsillag egyenlítője mentén. Hagyományos hajtóművei

fehéren izzottak. A rohamosztagos elérte a a detonátorgyűrűt. Gyorsan és pontosan dolgozott. Szétválasztotta

őket a ruhájába épített lézervágóval, aztán egyenként kidobta az űrbe a villogó szerkezeteket. A hétből hatot sikerült leszerelnie. Éppen a hetedik fölött állt, hogy felszedje, amikor a töltet

felrobbant. Kint, a csata sűrűjében Daala admirális a fogát csikorgatta. Az arca megvető maszkba

merevedett, ahogy a kinti tűzharcra nézett. A támadás nem haladt jól. Az erői egyre jobban kifáradtak. Nem volt sok TIE-vadásza már az

elején sem; sok ottmaradt a Katlan Ködben, amikor a Gorgon elmenekült a csillagrobbanás elől. Csak a tartalékok voltak meg, ezeket pedig elsöpörték a lázadó hajók.

Amikor a Halálcsillag megjelent a ragyogó gázok között, Daala áhítatosan megborzongott.

Örült, hogy hirtelen ilyen hatalmas támadó erő áll a rendelkezésére. A csata megfordult – most már eltiporhatják a lázadó bázist.

De amikor rájött, hogy a prototípust az az ostoba pancser, Tol Sivron irányítja, reményei egyszeriben lelohadtak.

– Miért nem lő? – kérdezte. – Egyetlen kisüléssel leszedhetné a három korvettet és a fregattot. Miért nem lő?

Kratas parancsnok ott állt mellette. – Nem tudom, admirális. Daala úgy meredt Kratasra, hogy világossá tegye: nem várt választ. – Tol Sivron sosem volt képes egyetlen önálló kezdeményezésre sem egész életében – szólt

Daala. – Tudhattam volna, hogy most sem várhatok tőle semmit. Kettőzött erővel támadjuk a bázist. Mutassuk meg Tol Sivronnak, hogy kell ezt csinálni!

Összehúzott szemmel nézett körül a hídon. – Elég a gyakorlásból! – jelentette ki. – Ideje, hogy egyszer s mindenkorra elpusztítsuk a

Bendő Bázist! Harminchetedik fejezet A Bendő Bázis vezérlőtermében az egyik technikusnő elkeseredetten csapott öklével a pultra. – A pajzsok gyengülnek, Antilles tábornok! – jelentette be. Egy másik mérnök rohant be vörösen, lihegve a külső folyosóról. A haja csapzottan lógott, a

szeme megüvegesedett a riadalomtól. – A támadó lövések kiiktatták az ideiglenes hűtőrendszereket, amiket beállítottunk a

reaktor-aszteroidán. Ilyen tűznek nem tudott ellenállni. A reaktor fel fog robbanni! Most már sehogy sem lehet megakadályozni.

Wedge a fogát csikorgatta, és Qwire nézett. Megszorította a lány kezét. – Úgy tűnik, megtakarítjuk Daalának a fáradságot – mondta. – Ideje evakuálni. Luke megpördült. – Hé! Hol van Kyp? A fiatalember eltűnt. – Nem tudom – felelte Wedge. – De most nincs időnk őt keresgélni. Kyp Durronnak vadul kalapált a szíve, de egy Jedi-nyugtatótechnikával ellazította magát. A

testének teljes erővel kellett működnie; nem engedhette, hogy a félelem vagy a kimerültség hátráltassa.

Riadószirénák vijjogása és lövések dörgése zengett az egész bázison. Katonák rohangáltak a folyosókon berendezéseket cipelve, vissza a hajók felé.

Senki sem állította meg Kypet, de ha valaki netán mégis kérdezősködni kezdett volna, Kyp egy egyszerű Jedi-trükkel félrevezette volna. Elhomályosította volna az illető memóriáját, hogy az azt higgye: soha nem is látta Kypet.

Kyp örült, hogy Skywalker Mester nem vette észre a távozását. A Halálcsillag hirtelen megjelenésekor és a Gorgon könyörtelen tüzében Kyp már tudta, mit kell tennie. Azt is tudta, hogy Skywalker Mester megpróbálná megakadályozni, és Kypnek most erre nem volt ideje.

A saját erőit használta – a világos oldalt, ebben nagyon reménykedett –, hogy elterelje magáról mindenki figyelmét. Kioltotta a gondolatait, az érzelmeit. Hacsak Skywalker Mester kifejezetten keresni nem kezdi, senki sem veszi észre.

A csata közben felpörgött odakint, és Kyp tudta, hogy a bázis már nem húzza sokáig. Ha a Halálcsillagnak akár csak egy lövés is sikerül, egy pillanat alatt megsemmisülnek. Pillanatnyilag

ez volt az elsőrendű veszély. Visszarohant a javítóhangárba, ahol a Napzúzót hagyták. Eszébe jutott, amikor Hannal

menekültek Kessel fűszerbányáiban. Han emléke szinte belesajdult. A Halálcsillag ismét megjelent a Bendő középpontjában, a Millennium Falconnak azonban

Kyp nyomát sem látta. Ez azt jelentené, hogy Han meghalt a szabotázskísérletben? Kypnek nagy hibája volt az impulzivitás; sokszor döntött és cselekedett a következmények mérlegelése nélkül. Most azonban ez lett az erőssége. Szembe kellett szállnia az Új Köztársaság halálos ellenségeivel, és nem elmélkedhetett a végső eredményeken.

Kyp tudta, hogy rengeteg mindent kell jóvátennie. Hallgatott Exar Kun sötét tanításaira. Rátámadt saját tanítójára és Jedi-mesterére. Kisöpörte Qwi Xux emlékeit. Ellopta a Napzúzót, és egész csillagrendszereket semmisített meg... és a bátyja, Zeth halálát is ő okozta.

Most mindent meg fog tenni, hogy megmentse a barátait – nemcsak a lelkiismerete megnyugtatására, hanem azért is, mert ők megérdemlik, hogy éljenek, és tovább harcoljanak a galaxis szabadságáért.

Kyp a Napzúzó olajosan fénylő oldallapjait nézte. A quantumpáncél furcsa szögekben verte vissza a fényt, eltorzította, amitől a szuperfegyver olyan lett, mintha lassú fénnyel csiszolták volna.

Remegő kézzel kapaszkodott bele a létrába, és indult el fölfelé. Han Solo és Csubakka ugyanezen a létrán mászott be a Napzúzóba, amikor megszöktek a Bázisról. Kyp bátyja is itt próbált feljutni a fedélzetre, mielőtt a Carida csillaga felrobbant – de neki nem sikerült.

Kyp bezárta a zsilipet, mintha örök időkre el akarná magát szigetelni a galaxis többi részétől. Nem tudta, látja-e még valaha a külvilágot, visszajut-e a Coruscantra, és beszélhet-e még egyszer Han Solóval és Skywalker Mesterrel.

A pilótaszékbe rogyott, és Jedi-technikával lecsillapította ezeket a gondolatokat. Néhány órával ezelőtt még Luke-kal együtt repültek a Napzúzón, és békésen beszélgettek az életről, a reményekről. Most Kyp semmi másra nem tudott gondolni a Napzúzó irányításán kívül.

Felemelkedett a hajóval, és a kivezető alagúton keresztül kirepült a nyílt űrbe, ahol a csata dúlt.

Megindult a Halálcsillag gömbhálója felé. Kyp már láthatta a Napzúzó pajzsainak hatékonyságát, amikor Han Solo teljes sebességgel áttört vele a Hydra hídján – de a Halálcsillag szuperlézerének még ez sem állhat ellen.

Kypnek két rezonanciatorpedója maradt. Kétellette, hogy kritikus tömeget tud létrehozni a prototípus vázszerkezetében, de úgy vélte, hogy egy közvetlen találat még mindig elég erős láncreakciót indíthat be.

Egyre gyorsulva suhant előre. Kicsiny gombostűfej volt csupán a színes gázok roppant szövete előtt.

Ekkor hirtelen fényes, narancsfehér robbanás virágzott ki a Halálcsillag közepén. Egy pillanat múlva a Millennium Falcon lőtt ki az állomás másik oldalán, és egyre gyorsabban távolodott tőle.

Kypben jóleső, melengető érzés áradt szét. Han Solo megmenekült! Most már nyugodtan lesújthat a sérült Halálcsillagra. Aztán elindul Daala után.

Bekapcsolta a célzó- és kilövőrendszereket. Jedi-érzékeivel szinte látta, ahogy az energia gyülekezni kezd alatta a torpedógenerátorban – az az energia, ami csillagokat repeszt meg.

Most az egyszer még használnia kell. Az energiamag robbanása az egész Halálcsillagot eltérítette. A rohamosztagos darabokra

szakadt és szétégett. A robbanás rést nyitott a hengeres magon. Radioaktív tűz ömlött szerteszét. Tol Sivron fej-farkai dühösen nyúltak ki. – Megparancsoltam annak a két rohamosztagosnak, hogy akadályozzák meg a szabotázst! – A

devaroni részlegvezetőhöz fordult. – Yemm, jegyezze fel a szolgálati számukat, és tegyen különleges büntetési jelet az állományukba!

Karmaival kopogni kezdett a szék karfáján, aztán végre eszébe jutott, hogy azt mondja: – Ja, és kérek egy kárbecslést.

Doxin odarohant az állapotjelző konzolhoz, és képüzem-módra kapcsolt. – Ahogy látom, igazgató úr, viszonylag jelentéktelen repedés keletkezett az energiamagon.

Meg tudjuk javítani, mielőtt a sugárzásszint túlságosan megemelkedne. Jó, hogy több ilyen töltet nem robbant fel.

A rohamosztagos kapitány már talpon volt, és parancsokat csattogott a sisakrádiójába. – Már egy egész szakaszt leküldtem, hogy javítsák meg, uram. Megmondtam nekik, hogy a

saját biztonságukkal ne törődjenek. – Remek, remek – mondta Sivron, mintha ott sem lenne. – Mikor tudunk megint lőni? A rohamosztagos a konzolját tanulmányozta. A fehér plasztacél sisak alatt nem lehetett látni

az arckifejezését. – Az űrosztagosok beöltöztek és elindultak. Most ereszkednek le – Kifejezéstelen, fekete sisakszemét Sivron felé fordította. – Ha a javítási munka terv szerint megy, húsz perc múlva lehet lőni.

– Mondja meg nekik, hogy igyekezzenek – mondta Sivron. – Ha Daala elpusztítja a telepet előttem, nagyon fogok bosszankodni.

– Igenis, igazgató úr – felelte a kapitány. Tol Sivron tehetetlen dühvel nézte, ahogy a Millennium Falcon elvegyül a többi harcoló hajó

között a Bendőben. Látta az új köztársasági hajókat is, amelyek elfoglalták a bázist; látta a hatalmas kisbolygó-csoportot, ahol oly sok évet töltött el a pályafutásából. Aztán Daala admirális csillagrombolójára nézett. Daaláéra, akit megvetett, aki elhagyta őt és a kötelességét a legnagyobb szükség idején.

Tol Sivron magában motyogott, és a szék huzatát piszkálta. – Mennyi célpont... és milyen kevés idő! Harmincnyolcadik fejezet A forradásos csillagromboló olyan alacsonyan cirkált a Bendő Bázis gyengülő pajzsai fölött,

hogy Luke ösztönösen le akart bukni. A Gorgon testének bonyolult tömege végtelen folyóként úszott el a felső ablakok felett.

– A pajzsok teljesen felmondták a szolgálatot – mondta egy technikus. – Még egy menetet nem bírunk ki, és a reaktor is kritikus!

Wedge parancsokat kezdett osztogatni az egész telepen hallható csatornán keresztül. A hangja visszhangot vetett az alagutak labirintusában.

– Utolsó kiürítési felszólítás! Mindenki a hajókhoz. Azonnal! Csak néhány percünk van, hogy kijussunk innen.

A riadószirénák mintha felhangosodtak volna. Luke megfordult, hogy kövesse az ajtó felé sietőket. Wedge megfogta Qwi Xux karját, de a lány ellenállt. Iszonyodva meredt a képernyőkre.

– Nézzétek! – kiáltotta. – Mit csinál ez a nő? Ez nem lehet! Wedge is megállt, hogy szemügyre vegye a terminál képernyőjén áramló adatfolyamot.

Pislogva nézte a lepergő tervrajzokat, fegyverterveket, tesztadatokat.

– Daala admirálisnak ismernie kellett Sivron igazgató jelszavát – kiáltotta Qwi. – Megnyitja azokat a tartalékállományokat, amiket mi nem tudtunk feltörni. Letölt minden fegyverinformációt!

Wedge derékon ragadta Qwit, és elvonszolta a termináltól. – Most már semmit sem tehetünk ellene. Ki kell mennünk innen. A támadócsapatok vezetésével végigfutottak a folyosón. Qwi tollszerű haja csillogva lobogott

a fénypanelek éles világításában. Wedge-ben egyre nőtt a feszültség, mintha valami belső időzítő ketyegne benne az ingatag

reaktoraszteroida robbanásáig, Daala következő támadásáig, amíg az egész Bázis izzó, fehér törmelékfelhővé nem robban szét.

Wedge amúgy sem akart soha tábornok lenni. Jó pilóta volt, nem több. Ő repült Luke mellett az első Halálcsillag aknáiban, aztán Lando Calrissiannal a másodiknál.

De messze a legjobb megbízatása a gyönyörű Qwi Xux kísérgetése volt. Qwi még félelmében és elkeseredésében is csodálatos volt. Wedge szerette volna átölelni és megnyugtatni – de erre majd csak a Yavarison kerülhet sor. Ha nem jutnak ki innen időben, mind meghalnak.

A menekülők csak úgy nyüzsögtek a felszállóhelyeken. Az egyik hajó közölte, hogy teljesen megtelt. Wedge felkapta az adóvevőjét:

– Menjetek! Ne várjatok ránk! Felrohantak egy másik várakozó csapatszállító rámpáján. Mindenki beszíjazta magát. Wedge

szakított rá egy pillanatot, hogy gondoskodjon róla: Qwinek biztonságos helye legyen, és jól beszíjazza magát. Luke a pilótafülkébe rohant, belevetette magát a másodpilóta székébe, és beindította a hajtóműveket.

Wedge még egy utolsó pillantást vetett az utastérre, hogy mindenki a székében legyen, vagy legalábbis készüljön leülni.

– Ajtót bezárni! – kiáltotta. Az egyik hadnagy rácsapott a zsilippanelre. A rámpa türelmetlen szisszenéssel húzódott

vissza, mint egy kígyó nyelve. Az ajtók csattanva zárultak be. Wedge nem vesztegette az időt azzal, hogy bekösse magát, mielőtt felemelte a hajót. A

csapatszállító sivító gyorsulással menekült ki a haldokló bázisról. Kratas parancsnok léptei olyanok voltak, mintha kalapáccsal vernék a fémet, amikor felrohant

a rámpán a híd megfigyelőállására. Daala hátrafordult. Már alig várta a kedvező híreket. Kratas próbálta összeszedni magát, de nem nagyon sikerült lehervasztania az idióta mosolyt a

saját arcáról. – Az átvitel sikeres volt, admirális. Letöltöttük a Bendő összes tartalékállományát – Aztán

lefogta a hangját: – Önnek igaza volt. Sivron igazgatónak eszébe sem jutott, hogy megváltoztassa a jelszavát. Még mindig ugyanazt használta, amit ön évekkel ezelőtt megszerzett.

Daala szortyintott. – Sivron minden másban is pancser volt. Miért változott volna meg? A TIE-vadászok zömét elsöpörték. A jobb oldali turbólézerek közül egy sem működött. A

hajtóművek 40 százalékos teljesítményen mentek, és sok rendszer kezdett veszedelmesen túlmelegedni.

Daala egyáltalán nem gondolta, hogy a harc ilyen hosszúra nyúlhat. Úgy gondolta, hogy elpusztítja a lázadó erőket, aztán kedvére befejezi a tisztogatást. Nem értette, hogy Sivron meg a Halálcsillaga miért nem csinálnak semmit. De egyvalami mégis sikerült: megszerezte a Bendő Bázis számítógépeinek értékes adatait.

Daala látta a menekülő csapatszállítókat az aszteroidák között, de túl jelentéktelen célpontoknak vélte őket.

– A bázis pajzsai teljesen lemerültek – jelentette a taktikai tiszt. – Jó – vakkantotta Daala. – Megfordulni. Végső támadást hajtunk végre. – Elnézést, admirális – szólt közbe Kratas. – Furcsa jelzéseket kapunk a reaktoraszteroidáról.

Úgy tűnik, megsérült, és nagyon instabillá vált. Daala felderült. – Hát ez remek! Akkor az lesz a célpont. Talán a reaktor majd elvégzi helyettünk a munkát. Kinézett a végtelenül fekete pontok körül kavargó színpompás gázfelhőkre. A Gorgon

megfordult, és megindult a bázis felé. – Teljes sebességgel előre – állt mereven, a háta mögött összekulcsolt kézzel Daala a hídon.

Rézvörös haja izzó lávaként terült a vállára. – Folyamatosan tüzelni, amíg a Bázis el nem pusztul, vagy amíg ki nem merülnek a turbólézerek.

A Gorgon nekilendült a végső rohamnak. Wedge kapcsolatba lépett az új köztársasági flottával. Most nem törődött a kódolással – ha a

birodalmi erők tudnák is dekódolni az adást, cselekedni már akkor sem lenne idejük. – Minden vadásznak! Térjetek vissza a Yavarisra! Elhagyjuk a Bendőt. Megvan minden,

amiért jöttünk. A hatalmas fregatt türelmesen lebegve várta a vadászkötelékeket. X- és Y-szárnyúak

fordultak meg éles ívben, hagyták ott a csatát, és indultak vissza anyahajójukra. Wedge a Yavaris felé tartott. A fregatt aljának szögletes nyílása hívogatóan derengett a légkörvisszatartó mezővel.

Egyszercsak négy TIE-vadász bukkant fel Wedge vaktartományából, és kíméletlenül lőni kezdték a hajó elejét.

Mielőtt Wedge reagálhatott volna, egy birodalmi jelzést viselő hajó érkezett balról, és nehézlézerekkel tüzet nyitott. A TIE-vadászok pilótáit meglepetésként érte a támadás. Zavartan szóródtak szét. Kettő egymásnak ütközött a fejvesztett menekülésben, két másik pedig találatot kapott és felrobbant.

Wedge harsány vuki diadalordítást hallott a nyitott komcsatornából. Aztán Szi Thripio fémes hangja szólalt meg:

– Csubakka, kérlek, ne parádézz tovább! Vissza kell mennünk a Yavarisra. Luke beleszólt a mikrofonba: – Kösz, srácok. – Luke gazda! – kiáltott fel Thripio. – Mit csinál itt? El kell mennünk innen! – Hosszú történet ez, Thripio. Mi is éppen elfelé igyekszünk. A Bendő másik oldalán a Gorgon megfordult, és vad banthaként, izzó hajtóművel nekirontott

a védtelen bázisnak. Zöld turbólézernyalábok csaptak ki az elejéből a Bázis elszórt aszteroidáira. A pajzsok már nem működtek; ionizált sziklapor repült szerteszét.

Daala csak lőtt és lőtt, és egyre gyorsulva rohant – úgy tűnt, a végzetébe. A lézersugarak egyik aszteroidát a másik után robbantották szét. Fémhidak olvadtak cseppekké, transzparacél repedt szilánkokra és robbant kifelé.

A Gorgon megállíthatatlanul tört előre, amíg – épp amikor a legközelebb voltak hozzá – a támadás megrepesztette az instabil energiareaktor házát.

Wedge és Luke egy emberként rezzentek össze a pilótafülkében, amikor a Bendő Bázis hirtelen lángba borult, mint egy miniatűr csillagrobbanás. A Bendő közepén izzó tisztítótűz csapott fel.

A villanás szétterjedt, mire az ablakok automatikusan elsötétedtek. Wedge vakon repült. A navigációs számítógépben bízva haladt a várakozó zászlóshajó felé.

Amikor végre kivilágosodtak az ablakok, Wedge visszanézett oda, ahol valaha a Birodalom legfejlettebb fegyverkutató laboratóriuma volt. Csak sziklatörmeléket és izzó gázokat látott kiterjedni a robbanás energiájával. A repülő darabkákat majd magukba szívják a feneketlen fekete lyukak.

Ahogy az izzás elhalványult, és a tüzes gázok kitisztultak, Wedge nyomát sem látta sem Daala admirálisnak, sem Daala utolsó csillagrombolójának.

Harminckilencedik fejezet A halálra ítélt rohamosztagosok automataként dolgozva erősítették magukat oda a

Halálcsillag energiamagjához. Erős sugárzás ömlött kifelé, amitől elsötétült a szemrostélyuk, hogy alig láttak valamit. A sugárzás lassan megsütötte a létfenntartó rendszereiket is.

A láthatatlan erő támadásától egyre inkább elgyengülve, lassan küszködtek a vastag páncéllapokkal az alacsony gravitáción. Lézer gyorsvágókkal készítettek foltokat a résre, hogy megerősítsék a burkolatot.

Az egyik rohamosztagos vezérlődoboza kék szikrákat hányt; a ruha áramkörei mind kisültek. A rohamosztagos kísértetiesen, némán kapálózott, aztán lassan elszállt. Egy másik katona állt a helyére, ügyet sem vetve elpusztult társára. Már mindnyájan halálos dózisú sugárzást kaptak. Ezt ők is tudták, de a kiképzésük erősebb volt: azért éltek, hogy a Birodalmat szolgálják.

Az egyik katona végzett az utolsó vágással is a repedés legforróbb pontján. A bőre felhólyagzott. Az idegei elhaltak. A szeme, a tüdeje bevérzett. Mégis kitartott addig, hogy befejezze a munkáját.

Az űr hideg vákuumában a forrasztás azonnal megmerevedett. A rohamosztagos gurgulázva hörögte bele a rádiójába:

– Feladat végrehajtva. A megmaradt katonák, akiknek életfenntartó rendszere már akadozott, akiknek testét már

megtámadta a sugárzás, egyszerre engedték el a mag falát. Zuhanni kezdtek a ragyogó energiakisülés felé.

A Bendő Bázis pusztulására és Daala admirális csillagrombolójának elvesztésére Tol Sivron első reakciója a bosszúság és a csalódottság volt.

– A Bázis az én célpontom lett volna – mondogatta. A részlegvezetőkre meredt. – Hogy tehetett ilyet Daala? Nekem itt van a Halálcsillag, neki meg nem.

Amikor a hatalmas robbanás lökéshullámai és fényvisszhangjai elhaltak, Sivron látta, hogy a lázadó flotta gyülekezik, és menekülni készül.

Sivron felsóhajtott. – Talán értekezletet kéne tartanunk, hogy megbeszéljük a lehetőségeinket. – Uram! – állt fel a rohamosztagos kapitány. – Az energiareaktor időlegesen ki van javítva.

Kilenc jó rohamosztagosomba került, hogy a fegyver ismét működőképes legyen. Szerintem be kéne vetnünk. A lázadó flotta visszavonulóban van. Elveszítjük őket, ha nem cselekszünk gyorsan. Tudom, hogy ez nem szabványos eljárás, de most nincs időnk értekezni.

Sivron elbizonytalanodott, és forgatni kezdte a fejét. Nem szeretett hirtelen dönteni. Túl sok minden romolhat el, ha nem veszi figyelembe az összes következményt. A kapitánynak viszont igaza lehet.

– Jól van, akkor legyen ez egy különleges akció. Ad hoc bizottsági döntés: lecsapjunk a lázadó erőkre? Doxin, szavazzon!

– Én egyetértek – felelte a tömzsi részlegvezető. Tol Sivron az éles arcú nőhöz fordult: – Golanda? – Tegyünk bennük egy kis kárt! – Yemm? A devaroni bólintott, a szarvai fel-alá jártak. – Jobban fog mutatni a jelentésben, ha egyhangúan szavazunk. Sivron elgondolkodott. – Mivel Wermyn már nincs velünk, én szavazok a képviseletében, egyetértésben az előttem

szólókkal. Tehát a döntés egyhangú. Lecsapunk a lázadókra. – Odabólintott Yemmnek. – Kérem, jegyezze ezt fel!

– Igazgató úr! – szólt közbe a rohamosztagos kapitány. – A lázadók elindultak. Az egyik korvett már bele is ment a Bendőbe.

– Ne legyen olyan türelmetlen, kapitány! – vakkantotta Sivron. – Nem látja, hogy már meghoztuk a döntést? Most jött el az ideje, hogy meg is valósítsuk. Keresse meg az első célpontot!

Sivron addig pislogott apró szemeivel, amíg észre nem vett egy mozdulatlanul álló koréliai korvettet.

– Mit szólnának ahhoz? – kérdezte. – Vagy sérült, vagy mamlasz. Nekem nem tetszik; és amúgy is álló célpont. De a célzómechanizmus beállításához jó lesz... hisz a múltkor egy egész bolygót is elhibáztak.

– Ahogy óhajtja, igazgató úr. – A rohamosztagos továbbította az utasításokat a tüzéreknek. – Szerintem csak félenergiával lőjünk, igazgató úr – nézegette Doxin a technikai adatokat a

kijelzőkön. Kopasz homloka megint ráncba húzódott. – A Halálcsillag még csökkentett energiával is több mint elég egy egyszerű hadihajó elpusztítására. Így többet lőhetünk, nem merítjük ki olyan hamar a tartalékokat. Nem kell annyit várni a lövések között.

– Jó ötlet, részlegvezető úr – mondta Sivron elismerő mosollyal. – Én bizony nem csak egyszer szeretnék lőni.

Lent a lövegteremben a tüzérek a pultok fölé görnyedtek, és gyors kézzel állították a célkeresztet a halálra ítélt korvettre.

– Siessenek, és lőjenek – visszhangzott Tol Sivron hangja a hangszórókból. – Még egyszer rá kell lőnünk a hajókra, mielőtt elmennek.

A tüzérek együttes erővel fókuszálták a másodlagos lézersugarakat, aztán visszahúzták a kart, ami szabadjára engedte a mag energiáját.

A fókuszálócsöveken vadul izzó energia folyt végig, egészen a fókuszig, ahonnan halálos pontossággal, megsokszorozódott erővel lövellt ki.

A sérült koréliai korvett olyan jelentéktelen volt, hogy alig valamennyit nyelt el a pusztító energiából. A sugár áthaladt a porrá égett roncson, és továbbment a Bendő felé.

– Kitűnő! – lelkendezett Sivron. – Látják, mit tesz, ha követik a megfelelő eljárásmódokat? Most célozzák meg a fregattot. A nagy hajót. Azt akarom látni felrobbanni.

– Még számos lövésre elegendő az energiánk – jegyezte meg a rohamosztagos kapitány. Ekkor apró, szögletes valami villant el a nézőablak előtt, látszólag olyan jelentéktelenül, mint

egy muslinca – mégis jött. A burkolata csillámlott a visszavert fénytől. A kis hajó elsütötte nevetségesen hatástalan lézereit a Halálcsillag felé.

– Hát ez mi? – kérdezte Sivron. – Ráközelítést kérek. Golanda kinagyította a hajót a képernyőn, és összevonta a szemöldökét. Olyan arcot vágott,

hogy azzal bolygókat lehetett volna kiirtani. – Azt hiszem, ez az egyik új koncepciónk, Sivron

igazgató. Ön is felismerheti. Sivron jobban megnézte a tüske alakú hajót, és fej-farkai összetekeredtek. Hát hogyne

emlékezett volna rá – nemcsak a működő modellt látta egyszer, de rengeteg jelentést és számítógépes szimulációt kapott az alkotótól, Qwi Xuxtól a fejlesztés évei alatt.

– A Napzúzó – mondta nyugodtan. – De hát az a mienk! A rezonanciamező-generátor felizzott a plazmatűztől. – Nyissanak egy csatornát – szólt Sivron. – Beszélni szeretnék a pilótával. Halló, halló! Ön

eltulajdonított valamit, ami a Bendő Bázisé. Követelem, hogy azonnal juttassa vissza a megfelelő birodalmi hatóságoknak – Összefonta a karját, úgy várta a választ.

A Napzúzó pilótája azonban azzal felelt, hogy belelőtte az egyik szupernova-torpedóját a Halálcsillagba.

Kypen elégedettség futott át, amikor megnyomta a kioldógombot, ügyet sem vetve a twi'lek

hivatalnok gőgös pózolására. Látta, ahogy a nagy energiájú lövedék kirepül a Napzúzó alól, és mélyen behatol a prototípus szellős belsejébe.

A rezonanciatorpedó elpárologtatta az útjába kerülő fémgerendákat, és egyre beljebb került, amíg végül el nem találta a nehezebb, elsődleges támpilléreket, amelyek bugyborékolva olvadtak széjjel.

A torpedó szétfröccsentette energiáját, amitől kisebb láncreakció indult be a vázszerkezetben, atommagokat köpdösve és egyre terjedő bomlást okozva. A gerendák egyre nagyobb körben porlottak el.

Kyp öröme azonban alábbhagyott, amikor a láncreakció lelassult, aztán megállt. A vázlatos Halálcsillagnak nem volt elegendő tömege ahhoz, hogy táplálja saját széthullását.

Kyp jókora részen elpusztította a támasztógerendázatot, de ez nem volt elég. Kyp ismét beindította a lőpanelt, és felkészült a kilövésre. Ha kell, darabonként semmisíti

meg a Halálcsillagot. De amikor lepillantott a kijelzőkre, elkeseredetten látta, hogy már csak egy torpedója maradt.

Kyp komoran nagyította ki a Halálcsillag gömbjét a képernyőn. Meg kellett találnia a sebezhető pontot.

Han Solo kissé visszakanyarodott a Falconnal, hogy lássa, mekkora kárt tettek a töltetek a

Halálcsillag energiamagjában. Csalódott volt. Azt várta, hogy a prototípus fantasztikus tűzijáték közepette szétrobban, de a

detonátorok, úgy látszik, csütörtököt mondtak; csak halványuló izzás maradt utánuk a középpontban.

A hajó már az űrben járt egy ideje, amikor Mara és Lando kezdték lehámozni magukról a szkafandert. Lando letörölte a verítéket a homlokáról, aztán megtörölte a kezét, mintha undorodna a szkafander mocskától.

– Most mi lesz? – kérdezte Han, amikor Maráék leültek mellé a pilótafülkében. Lando a távolodó Halálcsillagra pillantott. – Talán jobb lenne, ha megnéznénk Wedge... A Bendő Bázist és a Gorgont hirtelen vakító villanás nyelte el, ahogy minden egyszerre

robbant fel. – Már késő – mondta Mara. – Miért nem tudott a Halálcsillag is így felrobbanni? – kesergett Lando. – Lehet, hogy azért okoztunk egy kis maradandó károsodást – reménykedett Han. De aztán

egy emberként hördültek fel egy pillanat múlva, amikor gyilkos zöld sugár csapott ki a Halálcsillagból, és elpusztította az egyik korvettet a visszavonuló csapatból.

– Ennyit a maradandó károsodásról – jegyezte meg Mara Jade. – Nagy cucc, ezzel a behemót Halálcsillaggal lövöldözni! – mondta Lando. – Várjatok – hunyorgott Han a Halálcsillag felé. – Menjünk egy kicsit közelebb. – Közelebb? – hüledezett Lando. – Elment az eszed? – Kyp az – mondta Han, amikor a Napzúzó elhúzott a Halálcsillag előtt, és egyik torpedóját

belelőtte a hatalmas gömbbe. – Ha a Halálcsillagot támadja, segítenünk kell neki – jelentette ki eltökélten Han. A Napzúzó a Bendő gravitációs kútjai felé menekült, és Tol Sivron kiadta a parancsot, hogy a

Halálcsillag kövesse az apró, de gyilkos hajót. – Fogják be – mondta. – Kirobbantjuk az űrből, ugyanúgy, ahogy azt a lázadóhajót. – Uram – szólt a kapitány – egy ilyen kicsi és gyors célpontot befogni... – Akkor menjenek olyan közel, hogy ne hibázzák el – vakkantotta Sivron. – Az egyik

torpedója a struktúránk tizenegy százalékát kiolvasztotta! Nem engedhetünk meg magunknak több ilyen veszteséget. Hogyan magyarázzuk meg, ha visszaérünk a Birodalomhoz?

– Talán éppen ezért kellene távol maradnunk a Napzúzótól, uram – mutatott rá a rohamosztagos.

– Ugyan már! Hogy mutatna ez a jelentésekben? – hajolt előre Sivron. – Megkapta a parancsot, kapitány.

Az egyenlítői fúvókák felzúgtak, és előrelökték a hatalmas szerkezetet a cikázó szuperfegyver után.

– Lőjenek, ha célon vannak – mondta Sivron. A Halálcsillag egyre gyorsult, az apró Napzúzó pedig lelassult, mintha incselkedne velük. A gázok felforrósodtak a Bendő szélén, ahogy közeledtek a feneketlen lyukak felé. A

Napzúzó előre-hátra szökdécselt, lövöldözött apró lézereivel. A Halálcsillagnak viszont meg kellett küzdenie a közeli fekete lyuk vonzásával.

– Mi a baj? – szólt le Sivron a tüzéreknek. – Meg akarják várni, amíg már a sorozatszámot is látják a motorblokkon?

A Halálcsillag ismét tüzelt. Sugara átvágott a halmaz külső fátylain, egyenesen a Napzúzó felé – de aztán a nyaláb elkanyarodott balra, eltérítette a fekete lyuk roppant ereje. A zöld sugár spirálba tekeredett, mintha lefolyó nyelné el.

– Elhibázták! Hogyan lehetséges ez? – tombolt Tol Sivron. – Kapitány, adja át az irányítást. Magam fogom vezetni a Halálcsillagot. Elegem van a tehetetlenségéből.

A részlegvezetők döbbenten meredtek Sivronra. A rohamosztagos kapitány lassan hátrafordult a székében.

– Biztos benne, hogy ez bölcs gondolat, igazgató úr? Önnek nincs tapasztalata... Sivron karba fonta a kezét. – Olvastam a kézikönyvet, és figyeltem, amit maga csinál. Mindent tudok, amit tudnom kell.

Adja át a vezérlést! Ez igazgatói utasítás! Sivron arcára mohó mosoly ült ki, amikor elkezdte a legénységnek a parancsait osztogatni. – Most már végre rendesen elintézzük – morogta. Mintha pórázon vezetném, gondolta Kyp, amikor megindult a fekete lyuk felé, és a

Halálcsillag szorgosan a nyomába eredt.

Visszafordult a prototípus felé. Növelte a sebességet, és bekapcsolta a lőrendszert. A fémpillérek és csövek erdeje elsuhant alatta – és ő kilőtte az utolsó rezonanciatorpedót. A plazma izzó felhője befúrta magát a prototípus külső rétegeibe, és egyre terjedő pusztításhullámokat indított el.

Az utolsó lövéstől pánikba esnek. Nem fogja megbénítani vele a Halálcsillagot, de a megbénítás nem is lenne elég. A teljes győzelemre kell törni.

Amikor az utolsó torpedó által kiváltott láncreakció kifulladt, Kyp átrepült a Halálcsillag fémtájai fölött, és a Bendő legközelebbi fekete lyuka felé vette az irányt.

A fedélzeti taktikai rendszerrel felbecsültette az eseményhorizont pontos helyzetét, azt a pontot, ahonnan egyetlen hajó sem menekülhet meg, bármilyen erős is. Egyre közelebb és közelebb ment hozzá, a Halálcsillag pedig utána.

Han beleordított a mikrofonba: – Kyp, Kyp Durron! Válaszolj! Ne menj olyan közel! Vigyázz! De választ nem kapott. A Halálcsillag és a Napzúzó halálos párbajban voltak, és ügyet sem vetettek semmilyen külső

tényezőre. A prototípus a fekete lyuk közelébe került. A Napzúzó ide-oda táncolt, és kis lézerlövéseket adott le.

– Azt hiszem, tudom, mit csinál – mondta Han nyugtalanul. – A prototípusnak nagyobb a tömege, és sokkal nagyobb a térfogata. Ha Kyp el tudja csalni a kritikus pontig...

– És ő nem szívódik be? – kérdezte Lando. – Épp ez benne a csapda – felelte Han. A Halálcsillag ismét tüzelt, és a szuperlézernyaláb elhajlott, de a tüzér ezúttal jobban

korrigált, és a sugár széle elkapta a Napzúzót. A kis hajó megpördült. Bármilyen más hajó azonnal szétrobbant volna, a quantumpáncél azonban megvédte a

szuperfegyvert – de nem sokon múlott. Kyp hajtóműrendszerei nyilvánvalóan megsérültek. A Napzúzó érintőpályán vonszolta magát

tovább, próbált elhúzódni az eseményhorizonttól. De már túl közel volt, és túl erős volt a vonzás. Spirális pályán egyre mélyebbre kezdett sülylyedni a gravitációs kútba.

A Halálcsillag pilótája nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy végezzen áldozatával. Közelebb húzódott. A Napzúzó és a hatalmas gömbváz egyre gyorsulva kezdett pörögni egymás körül, mint egy tamburmajorbot két vége.

A Halálcsillag pilótája mintha csak ekkor fogta volna fel a veszélyt, és minden egyenlítői fúvókáját egyszerre indította be, hogy el tudjon távolodni. De hiába; már áthaladt a fekete lyuk szélén.

A Napzúzó képtelen volt elegendő sebességre szert tenni, hogy kitörjön a spirális pályáról. Reménytelenül kanyargott a Halálcsillag nyomában.

Han úgy érezte, mintha a szívébe markolnának a gravitáció erői. – Kyp! – kiáltotta. Egy utolsó fénysugár csapott ki a Napzúzóból, aztán már túl késő volt az aprócska

szuperfegyver számára. A Halálcsillag belemerült a forró gázok egyre sűrűsödő örvényeibe, melyek süvöltve tűntek el

a semmiben. A gömb alakú prototípus megnyúlt az egyenetlen gravitációs nyomás alatt: olyan lett, mint egy hatalmas tojás. A meghajló gerendák szétroppantak, aztán kúppá nyúltak, melynek hegye a lyuk felé mutatott.

Az aprócska Napzúzó egy utolsó villanással követte a végzetbe. Lando és Mara némán ült. Han lehajtotta a fejét, és görcsösen behunyta a szemét.

– Viszlát, Kyp. – Egy üzenőkapszula – mondta Mara, amikor felismerte a kis lövedéket, ami kivillant a

Napzúzóból. – Jobb, ha gyorsan elkapjuk, mert ez is vissza fog esni a fekete lyukba. – Üzenőkapszula? – kapta fel a fejét Han. Próbált egy kis lelkesedést önteni magába. – Oké.

Szedjük fel gyorsan. A Falcon az eseményhorizont felé vette útját. Lando és Mara együtt dolgoztak. Küszködve

kormányozták a hajót a gravitáció egyenetlen mezejében. Észrevették a kis fémhengert. Lando rákanyarodott, és még éppen berántotta a vonósugárral, mielőtt a kis kapszula átesett volna a határvonalon.

– Megvan – rikkantotta Lando. – Jól van, szedd be, és menjünk innen – mondta Han sötéten. – Legalább hallhatom az utolsó

szavakat, amiket Kyp mondani akart. Negyvenedik fejezet Han és Lando védőkesztyűt húztak, úgy vonszolták be a Napzúzó üzenőkapszuláját a Falcon

társalgójába. Mélységes hideg hatotta át a hengert, és amikor behozták a zárt légkörbe, csipkés jégminták kúsztak végig rajta.

A vékony fémburok fényesen csillogott. Néhol foltos volt a kilövéskor keletkező elektrosztatikus kisülések helyén.

– Jó nehéz kis üzenet – nyögte Lando, amikor becipelték a hengert, és fémes döngéssel letették a padlóra.

Az üzenőkapszula több mint egy méter hosszú és alig fél méter széles volt. A hajók kapitányai ilyenben lőtték ki utolsó üzenetüket, a számítógépmag másolatát és a navigációs adatokat későbbi elemzésre.

Han emlékezett rá, amikor Kyp azt mondta neki, hogy amikor a coruscanti tudósok megtalálták az üzenőkapszulát a Napzúzó belsejében, nagyon megrémültek, mert azt hitték, hogy az egyik szupernova-torpedóba botlottak – pedig a henger szabványos birodalmi darab volt, és bármelyik csempész vagy vadászpilóta azonnal felismerte volna.

A Katlan Ködben és a Carida rendszerében Kyp ilyen kapszulákat hagyott hátra, hogy megmagyarázza, mit tett és miért tette, nehogy valaki egyszerű csillagászati balesetnek tulajdonítsa a művét.

Han teljesen magába roskadt szomorúságában. A barátjának igaza volt, de csak egy bizonyos határig. Kyp Durron terve, amely a Birodalom elpusztítására irányult, éppoly gonosz volt, mint a Császár taktikája.

Luke Skywalker azt állította, hogy a fiatalember mindent jóvátesz majd, de most örökre elmúlt az a lehetőség, hogy Kypből nagy Jedi válhasson.

Han mégsem tudta elítélni Kyp áldozatát. Kyp elpusztította a Halálcsillagot és a Napzúzót is. A saját élete árán szabadította meg a galaxist a rettegéstől... egyetlen élet milliárdokért.

Ennek van értelme, nem? Nem? Mara Jade letérdelt a henger mellé, és végigsimított rajta. Felpattintotta a nyitófedelet. – Nincs kódolva – jelentette be. – Kypnek vagy nem volt ideje, vagy tudta, hogy úgyis mi

szedjük fel. Az irányjelzőt is kikapcsolta. – Nyisd csak ki – mondta Han nyersen. Már elege volt ebből a komor várakozásból. Mit akart

mondani Kyp az utolsó pillanataiban? Mara beütötte a szabvány jelsorozatot. A fények vörösen felvillantak, aztán zöldre váltottak.

A szökő levegő szisszenésével egy eddig láthatatlan varrat jelent meg a henger közepén. A hosszú, fekete vonal egyre szélesedett, ahogy a henger kétfelé nyílt.

Belül szobormereven és sápadtan ott feküdt Kyp Durron. A szeme csukva volt, az arca erőteljes – mégis meglepően békés – összpontosítást tükrözött.

– Kyp! – ordított fel Han. A hangjában meglepett öröm csengett, hiába próbálta elfojtani magában a reménykedést. – Kyp!

Kyp valahogy bepréselte magát a hengerbe, ahová egy gyerek is alig fért volna el. Kypnek valahogy mégis sikerült egészen kicsire összehajtogatnia magát, addig feszítenie a karját, amíg elpattant a csontja, addig hajlítania gerincét, amíg megrepedtek a bordái.

Han közelebb hajolt a viaszszín archoz. – Él? Valami Jedi-transzban van – Végső kétségbeesésében Kypnek még ahhoz is volt ereje,

hogy bevesse a Jedi fájdalomcsillapító technikákat, az elszántságát, és a mindent tudást, amit Luke-tól kapott... ez volt az egyetlen esélye.

– Majdnem teljesen leállította az életműködéseit – mondta Mara. – Olyan mély transzban van, hogy ezzel az erővel halott is lehetne.

A kapszula légmentesen zárt, de létfenntartó rendszerei nem voltak. Csak annyi levegő volt benne, amennyi az összegörnyedt test mellé befért.

– Ez hihetetlen – mondta Lando. – Szedjük ki – szólt Han. – Óvatosan! Han gyengéden, finoman kibontogatta a fiút az apró kapszulából. Landóék segítségével

lefektette Kypet az egyik ágyra. A fiú teste ernyedten, összetörve hevert, mintha valaki labdává nyomta volna össze, aztán eldobta volna.

– Ó, Kyp – sóhajtotta Han. Leült Kyp mellé az ágyra, és kinyújtotta a fiú karját. Érezte a törött csukló puhaságát a bőr alatt. – Orvoshoz kell vinnünk – mondta. – Elsősegélycsomagom nekem is van, de az messze nem elég neki.

Kyp fekete szeme felpattant, de szinte nem is látott a rettenetes fájdalomtól; mégis eszméleténél maradt.

– Han –mondta olyan halkan, mintha egy kismadár suhogtatná a szárnyát. – Hát eljöttél értem. – Naná, kölyök – hajolt le hozzá Han. – Mi mást vártál? – A Halálcsillag? – kérdezte Kyp. – Beszippantotta a fekete lyuk... a Napzúzóval együtt. Mindkettőnek vége. Kyp egész testén végigfutott egy megkönnyebbült remegés. – Akkor jó. Úgy tűnt, mintha megint el akarná veszteni az eszméletét, de aztán pislogott, és a tekintetébe

új erő költözött. –Rendbe fogok jönni. – Tudom – felelte Han. Kyp csak ekkor adta meg magát a fájdalomnak, és sülylyedt vissza Jedi-transzba. – Jó, hogy megint itt vagy, kölyök – suttogta Han, aztán felpillantott Landóékra. – Vigyük

vissza a Coruscantra. Vuki ordítás harsant fel az interkomból, mire Han a pilótafülkébe sietett, és egy viharvert

birodalmi gamma támadóhajót látott a Falcon előtt, indulásra készen izzó hajtóművekkel. – Csubi! – rikkantotta bele Han a mikrofonba, a vuki pedig lelkesen visszamorgott. – Csubakka azt mondja – fordította Thripio szükségtelenül –, hogy ha utánunk akar jönni a

Bendőbe, akkor a megfelelő pálya megvan a navigációs számítógépünkben. Azt hiszem, már mindnyájan szeretnénk otthon lenni.

Han Landóékra nézett, és elmosolyodott. – Hát ebben baromi nagy igazságod van, Thripio. Negyvenegyedik fejezet A Nagy Templom ebédlőjében Cilghal némán és határozottan állt, és előre megfontolt

szándékkal semmiféle módon nem reagált Ackbar győzködésére. Ackbar ismét fehér admirálisi egyenruháját viselte. A kezét Cilghal kék köpenyes vállára

tette. Cilghal érezte a vállára nehezedő kéz kemény izmait. Megrezzent, mert félt attól, amit az admirális kérni akart.

– Nem adhatom meg magam ilyen könnyen, nagykövet – mondta Ackbar. – Nem fogadom el, hogy ez a küldetés lehetetlen, amíg ön be nem bizonyítja.

Cilghal nagyon kicsinek érezte magát a nagy szemek kutató tekintete alatt. Az emberek nem látták volna, ő viszont észrevette a hosszan tartó stressz nyomait Ackbar arcán. Az admirális bőre száraznak tűnt, az arclebernyegei pedig mélyen belesüppedtek a feje oldalába. A szája körüli kis csápok megtörtnek tűntek.

A vortexi szörnyű katasztrófa és az azt követő megszégyenülés rettentően megterhelte Ackbar lelkiismeretét. Most azonban újra magára talált, és visszatért, hogy még elszántabban szolgálja a népét és az Új Köztársaságot – és beszéljen Cilghallal a Yavin 4-en.

– A nagy tisztogatások óta nincsenek Jedi gyógyítók –mondta Cilghal. – Skywalker Mester szerint nekem van némi tehetségem ezen a területen, de még nem kaptam megfelelő képzést. Zavaros vízben úsznék, nem tudnám, jó felé tartok-e. Nem merek...

– Ugyan már – szakította félbe Ackbar élesen. Elengedte Cilghal vállát és hátralépett. Hófehér egyenruhája szinte vakított a templom homályában.

Dorsk 81 lépett be a terembe, és lopva Ackbarra pillantott. Tágra nyílt a szeme, amikor felismerte az Új Köztársaság Flottájának parancsnokát. A klónozott idegen valami bocsánatkérést rebegett, aztán zavartan kihátrált.

Ackbar tekintete azonban nem kalandozott el Cilghalról. A nagykövet felemelte a fejét, de azt várta, hogy Ackbar beszéljen.

– Kérem – mondta Ackbar. – Könyörgök önnek. Mon Mothma napokon belül meghal, ha ön nem csinál valamit.

– Fogadalmat tettem magamnak, akkor is, amikor nagykövet lettem, és akkor is, amikor ide jöttem, hogy tanuljak – hajtotta le a fejét Cilghal sóhajtva. – Megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik, hogy szolgáljam és erősítsem az Új Köztársaságot.

Lenézett uszonykezeire. – Ha Skywalker Mester bízik bennem, akkor ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam az ítéletét?

– mondta végül. – Vigyen a hajójához, admirális. Induljunk a Coruscantra. A régi Császári Palotában Cilghal egyre növekvő iszonyattal mérte fel a helyzetet. Mon Mothma már eszméletlen volt. A nanogyilkosok teljesen úrrá lettek a testén, és

egyenként szaggatták szét a sejtjeit. Ha nem lettek volna létfenntartó rendszerek, amelyek levegőt pumpáltak a tüdejébe, mozgásban tartották a szívét, szűrték a vérét – már napokkal ezelőtt meghalt volna.

Némelyik tanácstag kezdett célozgatni rá, hogy talán jobb lenne hagyni meghalni, hogy ilyen állapotban erővel életben tartani őt csak kínzás. De amikor kiderült, hogy Skywalker Mester egyik új Jedije eljön a Yavin 4-ről, hogy megpróbálja meggyógyítani, Leia Organa Solo államfő

ragaszkodott hozzá, hogy kivárják ezt az utolsó esélyt, ezt a halvány reményt. Amikor megérkezett a Császárvárosba, Cilghal Ackbar és Leia kíséretében bement az orvosi

szobába, ahol Mon Mothma feküdt a halál egyre erősödő szagával körülvéve. Leia sötét tekintete hol Cilghalra, hol Mon Mothmára rebbent. Könnyek csillogtak a

szemében, és Cilghal szinte tapinthatóan érzékelte benne a reményt. A gyógyszerek, fertőtlenítő vegyszerek, lüktető gépek kigőzölgése irritálta a kalamári

érzékeny bőrét. Legszívesebben a Kalamári hűs vizeiben úszkált volna, hogy kimossa testéből a zavaró gondolatokat és mérgeket – de Mon Mothmának még nála is nagyobb szüksége volt a megtisztulásra.

Odalépett Mon Mothma ágyához, Leia és Ackbar hátramaradtak. – Semmi különöset nem tudok a Jedik gyógyító erejéről – mondta, mintha védekezni akarna.

– És még kevesebbet tudok erről az eleven méregről, ami pusztítja őt. Mélyen beszívta a rossz szagú levegőt. – Hagyjatok magamra vele. Ezt a harcot nekünk kettőnknek kell megvívni. – Nyelt egyet. –

Már ha tudjuk. Ackbarék jókívánságokat és biztatásokat mormolva eltűntek. Cilghal már nem is figyelt rájuk. Csillámló, kék nagyköveti köpenye éteri hullámokban lengte körül. Letérdelt, és szemügyre

vette Mon Mothma mozdulatlan alakját. Kinyúlt az Erővel, de igazából nem tudta, mit kéne tennie. Próbálta felmérni a kár nagyságát a test belsejében.

Ahogy egyre mélyebbre nézett, a méreg pusztítása elrémítette. Nem értette, hogy maradhatott Mon Mothma ilyen sokáig életben. Cilghal elméjében árnyként terült szét a bizonytalanság.

Hogy szállhat szembe egy ilyen betegséggel? Nem értette, hogyan gyógyít az Erő élő dolgokat, hogyan tud erőt adni egy olyan leromlott szervezetnek, mint Mon Mothmáé. A legjobb orvosrobotok sem voltak képesek eltávolítani a rosszindulatú mérget. Semmiféle gyógyszer nem hatott.

Cilghal csak azt tudta, amit Skywalker Mestertől tanult –hogy hogyan tapogatózzon az Erővel, hogyan érezze az élő dolgokat, hogyan mozgasson tárgyakat. Megérintette Mon Mothmát az Erő fénylő áramlataival. Valami választ keresett, vagy legalábbis valami ötletet.

Tudná valamilyen más módon használni a Jedi-képességét, amivel felerősítheti Mon Mothmát? Amivel segíthet a testének gyógyulni? Amivel el tudja távolítani a mérget?

Cilghal tétovázott, de ekkor villámcsapásszerűen vágott belé egy lehetőség. A hirtelen, erős roham meglepte, és ő automatikusan el akarta vetni a gondolatot – de aztán

kényszerítette magát, hogy fontolóra vegye. Skywalker Mester beszélt Yoda tanításairól, arról, hogy „a méret nem számít". Yoda azt

állította, hogy Luke egész X-szárnyújának felemelése semmiben sem különbözik egy kavics megmozgatásától.

De vajon visszafelé is igaz ez? Lehet az Erővel pontosan irányítani valamit, ami ennyire kicsi?

Pislantott egyet nagy, kalamári szemével. Mon Mothma testében milliószám nyüzsögtek az apró nanogyilkosok.

A méret nem számít. De ha valahogy el lehetne távolítani a pusztító méregmolekulákat, ha valahogy meg lehetne

akadályozni, hogy Mon Mothma lezuhanjon a halál szakadékába – akkor a teste idővel regenerálódni tudna.

Cilghal nem hagyta, hogy gondolatait elöntse a kavargó méregmolekulák millióinak víziója. Egyenként kell megmozgatnia őket. Mindegyiket ki kell tolnia a sejtek falán át, ki a haldokló

ember testéből. Cilghal Mon Mothma csupasz bőrére helyezte a tenyerét. Megfogta Mothma kezét, és az ágy

széle fölé emelte, hogy a nő ujjai egy kis kristályedénybe lógjanak, amiből valamikor gyógyszert adagoltak. Még ettől a finom érintéstől is vörös horzsolások keletkeztek a gyenge bőrön.

Cilghal kinyitotta mentális kapuit, szabadjára engedte gondolatait, és hagyta, hogy az Erő áramlatai befolyjanak Mothma testébe. Kalamári szeme lecsukódott, ahogy egyre inkább a belső érzékeivel kezdett el látni. Utazásra indult Mon Mothma testének sejtösvényein.

Rohanó vérsejtek különös világában találta magát, elektromosan lövöldöző neuronok, összehúzódó izomrostok, erőlködő szervek között, amelyek már nem tudták ellátni feladatukat. Cilghal nem teljesen értette, amit látott, mégis ösztönösen tudta, mely részek egészségesek, melyek tartják életben Mon Mothmát, és melyek a fekete gócok.

Az Erő segítségével Cilghal hihetetlenül kicsi, finom ujjakkal tudott érinteni. Meg tudta ragadni az egyik nanogyilkost, és kidobta a testből.

Cilghal további mikroszkopikus pusztítókat is talált. Megforgatta, meglökdöste őket, elfelé terelte a mérget az egészséges sejtektől, hogy ne okozzanak még több kárt.

A feladat átláthatatlanul hatalmas volt. A méreg terjedt és szaporodott, szétszóródott Mon Mothma testének milliárdnyi sejtjében. Cilghalnak pedig mindet meg kellett találnia és el kellett pusztítania.

Miután az elsővel elbánt, keresett egy következőt. Aztán még egyet. És még egyet. És még egyet. És még egyet... – Van valami változás? – suttogta az ajtóban Leia. Éppen akkor ért vissza egy

megbeszélésről, ahol Wedge Antilles tábornok, Dr. Qwi Xux és Han Solo részletes beszámolót tartottak a Bendő-akcióról.

Leia lenyűgözve figyelt, a szemét le nem vette Hanról –akit túlságosan keveset látott az elmúlt jó néhány napban. Az agya hátuljában azonban mindig ott lapult a szorongató aggodalom Mon Mothmáért.

– Semmi – mondta Ackbar fáradtan. – Bár értenénk, mit csinál Cilghal. A kalamári nő kilenc órája nem mozdult el Mon Mothma ágya mellől. Ott térdelt a

mozdulatlan test mellett, kezét Mothma bőrén nyugtatva, mély transzban. Az orvos-robotok diagnózisa szerint Mon Mothmának már meg kellett volna halnia, így a puszta tény, hogy élt, már jelentett valamit.

Leia bekukucskált, hogy lássa: semmi sem változott. Mothma keze egy kristályedényben pihent, és olajos-szürkés folyadék ült a mutatóujján. A folyamat túl lassú volt ahhoz, hogy jól meg lehessen figyelni, de egy félóra alatt a folyadék kis cseppé dagadt, és addig csüngött, amíg a gravitáció le nem húzta az edénybe.

Terpfen némán közeledett a folyosón sötétzöld egyenruhájában, amelyen nem volt rangjelzés. Terpfen még a teljes megbocsátás után sem volt hajlandó visszavenni rangját. Ideje nagy részét a szobájában, elvonultan töltötte, amióta visszatért az Anothról.

A forradásos kalamári méterekre tőlük megállt. Nem akarózott neki közelebb menni a szobához, ahol Mon Mothma feküdt. Leia tudta, hogy Terpfen még mindig magát vádolja Mothma állapotáért, és nem hajlandó levetni bűntudatát. Bár Leia megértette Terpfen nyomorúságát, kezdett türelmetlen lenni a nagy visszavonultság miatt, és remélte, hogy a kalamári hamarosan magára talál.

Terpfen mélyen meghajolt. Így még jobban látszottak a vágások a koponyáján. – Admirális, döntésre jutottam – Nagy levegőt vett. – Szeretnék visszatérni a Kalamárira,

hogy folytassam az ön munkáját, ha a népünk elfogad. Szeretnék részt venni Zátonyváros újjáépítésében. Attól tartok... – nézett fel a Palota bonyolult mozaikkal kirakott falaira. – Attól tartok, hogy sosem tudnám többé jól érezni magam a Coruscanton.

– Higgyen nekem, Terpfen – mondta Ackbar. – Én pontosan tudom, mit érez. Nem próbálom lebeszélni a döntéséről. Ez jó kompromisszum, mert önnek gyógyulásra is szüksége van, és jóvá is akarja tenni a dolgokat.

Terpfen felegyenesedett, mintha kissé visszatért volna az önbecsülése. – Szeretnék indulni, amint lehet. – Szerzek egy hajót – felelte Ackbar. Terpfen ismét meghajolt. – Megadja az engedélyt a

távozásra, államfő asszony? – Igen, Terpfen – válaszolta Leia. Visszafordult, hogy tovább figyelje a mozdulatlan tablót az

orvosi szoba belsejében. A Coruscant éjének egy elfeledett órájában Cilghal kilépett az orvosi szobából. Alig bírt járni,

és a jobb kezében vitte a kristályedényt, ami félig volt azzal a halálos méreggel, amit Furgan italba keverve öntött Mon Mothma arcába.

Az ajtóhoz állított őrök vigyázzba vágták magukat, és Cilghal segítségére siettek. A kalamári nő annyira kimerült volt, hogy a lábait is alig tudta emelni.

Nekitámaszkodott a kő ajtókeretnek, hogy erőt merítsen a szikla keménységéből. Remegő kézzel adta oda az edényt az egyik őrnek. Már alig volt annyi ereje, hogy megtartsa a

méreggel teli kristályt, de nem engedhette, hogy leessen. Mélységes mély, csontig ható megkönnyebbülést érzett, amikor a katona elvette tőle.

– Nagyon vigyázzon – mondta fojtott, halálosan elcsigázott hangon. – Vigyék... és égessék el. A második őr a komberendezéshez lépett, és jelt adott, hogy minden tanácstag azonnal jöjjön. – Van valami híre Mon Mothmáról? – kérdezte az első katona. – Kitisztult, és meg fog gyógyulni – Cilghal szeme már-már lecsukódott. – De most pihennie

kell – Libbenő köpenye a falhoz súrlódott, ahogy a padlóra roskadt. – Ahogy nekem is – motyogta, aztán pihentető Jedi-transzba esett. A Gorgon csillagromboló úgy vonszolta magát az űrben, mint egy sebesült sárkány. Ezernyi

helyen szivárgott belőle a sugárzás. Már csak egyetlen hagyományos hajtóműve működött. A mérnökök pedig közölték Daalával,

hogy jó pár napig ne is próbálkozzon hipertéri ugrással. Az alsó tizenkét szinten megszűnt a létfenntartó rendszer. Daala admirális katonái azonban

már hozzászoktak a kemény és nehéz körülményekhez. A zsúfolt szállások csak gyorsabb javítómunkára ösztönözték őket. A fűtőrendszerek alig pislákoltak, ezért olyan hideg volt, hogy a katonák lehelete párafelhőt vetett.

Daala tudta, hogy drága zászlóshajója komolyan megsérült, de azt is tudta, hogy nem szükséges ismét csúcsformába hoznia. Most már nem. Most már csak annyit akart, hogy valahogy visszakússzanak a birodalmi területekre, ahol majd újra elindulhat a nulláról.

Daala legnagyobb előnye az volt, hogy a lázadók tudomása szerint a hajója elpusztult a robbanásban. Az érzékelőknek meg kellett vakulniuk a reaktoraszteroida katasztrófájakor.

Mikor látta a Bendő Bázist párává foszlani, Daala teljes pajzsot és teljes sebességet rendelt el, s minden óvatosságot sutba dobva egyenesen a Bendő falainak száguldott.

Ment. Most, ahogy távolodik a feketelyuk-halmaz energiakitöréseitől, a lázadó megfigyelők

biztosan nem látják a kiégett birodalmi csillagrombolót. A hídon a konzolok fele nem mutatott semmit; működésképtelenek lettek a rengeteg

túlterheléstől. A technikusok vastag, meleg egyenruhában tépkedték fel a paneleket, és néha fázósan összedörzsölték a kezüket, úgy piszkálták az elektronikát. De panaszkodni nem panaszkodtak, legalábbis Daala előtt nem.

A rohamosztagosok jelentős százaléka elpusztult a hirtelen burkolatsérüléseknél és az alsóbb fedélzetek robbanásainál. A kórháztermek tömve voltak sérültekkel. Rengeteg számítógéprendszer nem válaszolt, de legalább megmaradtak.

Kratas lépett oda tisztelegve Daalához. Az arca csupa korom és olaj volt, mert megpróbálta ő is kivenni részét a kétkezi javítómunkából.

– Nincsenek jó híreim, admirális – kezdte. – A valós helyzetet akarom tudni – mondta Daala, és próbálta visszafojtani aggodalmát. –

Mondja csak, bármilyen rossz is. Kratas nyelt egyet. – Csak hét darab működőképes TIE-vadászunk maradt a hangárban. Az összes többi

odaveszett. – Hét?! – kiáltott fel Daala. – Abból a... – A fogát csikorgatta, és a fejét rázta. Hajtincsei tüzes

lángnyelvekként röpködtek. Aztán rövid lélegzetet vett, kissé összeszedte magát, és bólintott. – Igen. Folytassa.

– Nincs elegendő pótalkatrészünk a sérült külső fegyverrendszer kijavításához – mondta Kratas. – A jobb oldali turbólézertelepek szétroncsolódtak, de két ágyút talán ismét működőképessé tudunk tenni.

Daala igyekezett optimista lenni. – Ez talán elég arra, hogy támadás esetén megvédjük magunkat. De inkább reménykedjünk,

hogy nem kerülünk ilyen helyzetbe. Most semmiféle agresszív akciót nem kezdeményezünk. Megértette?

Kratas megkönnyebbültnek látszott. – Igen, admirális. Ki tudjuk javítani a legtöbb repedést, és némelyik fedélzeten a nyomást is

helyreállíthatjuk, de... – tétovázott, és vastag szemöldökei összeugrottak, mint két szőrös féreg – ...de én nem igazán látom ennek értelmét, admirális – fejezte be. – Azokra a helyiségekre nincs szükségünk, és most csak az erőforrásainkat csökkentené. A javítóbrigádok folyamatosan dolgoznak, és szerintem az erőfeszítéseket a létfenntartás szempontjából kritikus, valamint a haladáshoz szükséges rendszerekre kéne koncentrálni.

Daala lassan bólintott. – Megint csak egyetértek, parancsnok. Nehéz ez a döntés, de realisztikusnak kell lennünk. Ezt

a csatát elvesztettük, de a háború még nem ért véget. Nem keresünk kifogásokat, hanem továbbra is legjobb erőnk szerint ténykedünk a Birodalom javáért.

Ismét szippantott egyet a fagyos levegőből, és kinézett az előttük elterülő pompás csillagmezőre, amelyen tejszerű, széles sáv húzódott végig. Ha a galaxis síkja mentén a sűrű mag felé pillantott, a csillagok olyanok voltak, mint egy roppant folyó. A Gorgon a galaxis központjának fényes tömege felé haladt.

– Parancsnok – fogta halkabbra a hangját Daala. – Mi a véleménye a hajón uralkodó közhangulatról?

Kratas közelebb lépett, hogy hasonlóan halkan felelhesse: – Mint tudja, admirális, jó embereink vannak. Jól vannak kiképezve, és fegyelmezettek. De

sorozatosan súlyos vereségnek voltak kitéve...

– Már nem hisznek bennem? – kérdezte Daala. Az arcát mintha kőbe vésték volna. Megerősítette magát, és próbálta nem mutatni, hogy Kratas válasza teljesen romba döntheti. Elfordította smaragdszín szemét is, nehogy a parancsnok meglásson benne valamit.

– Egyáltalán nem, admirális! – felelte Kratas némi meglepetéssel. – Tökéletesen megbíznak önben.

Daala bólintott, hogy ezzel leplezze hosszú, megkönnyebbült sóhaját, aztán emelt hangon a kommunikációs tiszthez fordult.

– Nyílt hajócsatornát kérek! – mondta. – Mindenkihez szólni kívánok. A hadnagy bólintott, Daala összeszedte a gondolatait. Hangos, határozott hangja végigzengett

a romokban heverő hajón. – A Gorgon egész legénységének, figyelem! Szeretnék mindenkit megdicsérni azért az

erőfeszítésért, amit a sokszoros túlerővel szemben kifejtett. Az ellenség árulás és váratlan szerencse révén kerekedhetett csak felül. De most már a harc következő fázisára kell készülnünk. A Magrendszerek felé tartunk, az utolsó erősség felé, amely még mindig hű a Birodalomhoz.

– Eredetileg nem állt szándékomban összefogni a hatalomért vetekedő birodalmi hadurakkal, de most úgy tűnik, hogy nagyobb célokért kell küzdenünk. Meg kell győznünk őket arról, hogy ki az igazi ellenségük, és meg kell mutatni a császárhű erőknek, hogy csak egységben lehetünk erősek. – Elhallgatott, aztán emelt hangon folytatta: – Igen, a Gorgon megsérült. Igen, komoly veszteségeket szenvedtünk. Megsebesültünk. De le sosem győzhetnek minket!

– Az ilyen próbatételek csak még erősebbé tesznek bennünket. Továbbra is igyekezzenek azon, hogy a Gorgon ismét nagy legyen. Köszönöm a fáradozásukat! – Intett a tisztnek, hogy vége az adásnak. Megint kipillantott a csillagok mozgó folyamára.

A Gorgon adattárolóiban ott volt minden információ, amit Daala a Bendő Bázis titkosított állományaiból kibányászott. Ezek a fegyvertervek és új ötletek már önmagukban is hozzásegíthetik a Birodalmat a háború következő szakaszának megnyeréséhez.

Ahogy ott állt a hideg hídon, kesztyűs kezét a háta mögött összekulcsolva, az univerzum lassan kibontakozott előtte.

A Gorgon csillagromboló a Magrendszerek felé halad. Ha kitart, egy napon győzedelmeskedhet. Egy napon.

Negyvenkettedik fejezet A Lady Luck alacsonyan repült a Kessel csipkés felszíne felett. Halvány napfényben fürödtek

a sivár puszták. Az égen összefutó fénycsíkok, lángoló meteoritcsóvák váltakoztak – a Kessel elpusztult holdjának darabjai süvítettek át a vékony légrétegen.

– A maga módján gyönyörű – mondta Lando. Mellette az űrjacht túlpárnázott utasülésén Mara Jade szkeptikusan vonta fel a szemöldökét. Nem először nézett úgy Landóra, mintha a férfi megbolondult volna.

– Ha maga mondja – felelte. – Persze rengeteg munkába kerül majd – ismerte el Lando, és egyik kezét elvette a kapcsolóktól, hogy a lány székének karfájára támaszthassa. Mara összerezzent a mozdulatra... de nem túlságosan.

– Az első feladat a légkörgyárak teljes újbóli beindítása lesz. Speciálisan átalakított droidokat kell szereznem. Már beszéltem Nien Nunbbal, sullusti barátommal, aki azt mondja, hogy örömmel berendezkedne itt, az alagutakban. Szerintem remek főnök lesz.

Lando felvonta a szemöldökét, és felvillantotta legigézőbb mosolyát. – A védelem nehéz lesz a holdbázis nélkül, de biztos vagyok benne, hogy a Csempészek

Szövetségének segítségével remek rendszert tudunk összehozni. Maga és én jó kis csapat

vagyunk, Mara. Nagyon fogom élvezni, ha maga mellett dolgozhatok. Mara sóhajtott, de ez a sóhaj inkább belenyugvásról, mintsem bosszúságról árulkodott. – Maga aztán nem adja fel egykönnyen, Calrissian. Lando vigyorogva megrázta a fejét. – De nem ám. Az nem az én stílusom. Soha nem is volt az. Mara visszasüppedt az utasülésbe, és kibámult az elülső ablakon. – Ettől féltem. Kint a Kessel fehér egén tovább záporoztak a fényes csillagok. Két orvosdroid támogatta a lábadozó Mon Mothmát. Mothma csöpögve állt a bakta-tartály

mellett. Egy kicsit megremegett, és belekapaszkodott a droidok vállába. De aztán megállt a saját lábán, nagy levegőt vett, felemelte a fejét, és elmosolyodott.

Leiát elképesztette a javulás gyorsasága. – Nem hittem, hogy valaha is látlak még, Mon Mothma. – Én sem – mondta a hajdani államfő egy vállrándítással. – De a testem úgy gyógyul, mintha

bosszút állna. A baktatartályok állandóan dolgoznak. Most már hatásosak, mert Cilghal eltávolította a nanogyilkosokat. Már alig várom, hogy körbejárhassak, és megnézhessem, mi történt, amíg beteg voltam. Sok mindent kell bepótolnom. De a robotok azt mondják, hogy itt kell maradnom pihenni.

Leia felkacagott. – Időnk van bőven, ne aggódj. Van valami... – Kicsit tétovázott; nem akarta siettetni Mon

Mothmát. – Van valami fogalmad arról, mikor tudod visszavenni az államfői posztot? Mon Mothma a droidok segítségével odabotorkált egy székhez. Lassan a párnák közé

süppedt. Nedves ruhája ösztövér testére tapadt. Sokáig nem felelt. Amikor felnézett, Leiának elállt a lélegzete.

– Leia, én már nem vagyok államfő. Te vagy az – mondta Mothma. – Évekig szolgáltam, de ez a betegség legyengített. Nemcsak testileg, de az Új Köztársaság szemében is. Az államnak nem szabad meginognia ilyen nehéz időkben. A vezetésnek erősnek és dinamikusnak kell lennie. Valaki olyanra van szükség, mint amilyen te vagy, Leia, a legendás Bail Organa szenátor lánya. A döntésem megmásíthatatlan. Nem igénylem vissza a címemet. Ideje, hogy pihenjek, gyógyuljak, és elgondolkozzam azon, hogyan tudom legjobban szolgálni az Új Köztársaságot. Amíg ez nem változik, a jövőnk a te kezedben van.

Leia nyelt egyet, és nevetségesen sztoikus kifejezést próbált az arcára erőltetni. – Tartottam tőle, hogy ezt fogod mondani – szólt. – De ha el tudtam bánni néhány birodalmi

renegáttal, akkor azt hiszem, hogy a Tanács kordában tartása sem okozhat gondot. Végül is ők a mi oldalunkon állnak.

– Látni fogod, hogy a birodalmiak könnyebben adják meg magukat, mint a tanácstagok, Leia. Leia felnyögött. – Igazad lehet. A szelek daloltak a Vortex bolygón. Leia felnézett az újonnan felépített Szelek Katedrálisára,

ami dacolt a rettentő viharokkal. Mellette ott pislogott Han, mert a szél csípte a szemét, de őt is lenyűgözte a karcsú épület látványa.

Az új Katedrális más volt, mint az Ackbar balesetében elpusztult régi. Sokkal áramvonalasabb lett.

A voroknak eszük ágában sem volt megismételni a régit. Olyan tervet követtek, ami mintha

kollektív idegen tudatukból bukkant volna felszínre. Kristályhengerek csillogtak a napfényben, egy légorgona apró és óriás sípjai. Az ívelt

felületeket rések és ablakok tarkították. A bőrszárnyas vorok fel-alá röpködtek, nyitották és csukták a nyílásokat, hogy alakítsák a réseken átfütyülő szél zenéjét. Minden más a földhöz lapult, a Szelek Katedrálisa azonban büszkén magasodott fel, akárcsak az Új Köztársaság.

A közelgő vihar beletépett a vastag bíbor szőnyegbe és a fűtengerbe. A Katedrálist koncentrikus körökben vették körül a vorok föld alatti üregei a szeles évszakra.

Leia és Han az Új Köztársaság hivatalos kíséretének gyűrűjében állt egy szintetikus márvánnyal lerakott gyepdarabon, ami hosszú kilátóplatót formált. A vorok szárnyaikat csattogtatva cikáztak a hallgatóság felett.

A szárnyas idegenek eddig semmilyen külviláginak nem engedték meg, hogy hallja a szelek koncertjét, amióta Palpatine császár megalapította Új Rendjét. A Felkelés sikerével azonban a vorok végül újra fogadtak látogatókat, nemcsak az Új Köztársaság küldöttségét, hanem rengeteg lakott világ képviselőit is. Amikor Leia először jött ide, a dolog katasztrófába torkollott, de most biztos volt benne, hogy minden rendben lesz.

Han ott feszengett mellette kényelmetlen díszruhájában, de Leia úgy vélte, hogy az öltözék remekül áll a férjének. Ez azonban nem nagyon vigasztalta Hant, miközben a merev, keményített ancúgban fuldoklott.

Megérezhette, hogy Leia nézi őt, mert lepillantott, és csibészes félmosolyt villantott a feleségére. Kicsit közelebb húzódott hozzá, átfogta a derekát, és magához vonta. A szél vadul süvöltött körülöttük.

– Jó már egy kicsit lazítani – jegyezte meg Han. – És jó önnel lenni, Felség. – Most már államfő, Solo tábornok – mondta Leia huncut szemvillanással. – Talán parancsba

kellene adnom, hogy többet legyél otthon. Han nevetett. – Szerinted ez segítene? Tudod, mennyire vagyok szabálytisztelő típus. Leia elmosolyodott, és a szél belekapott a hajába. – Azt hiszem, kompromisszumot kell kidolgoznunk – mondta. –

Miért tűnik úgy, mintha a galaxis állandóan azon dolgozna, hogy minket elválasszon egymástól? Hisz régen mindig együtt indultunk kalandokra. – Talán ezzel fizetek az eddigi szerencsés húzásaimért – felelte Han. – Remélem, azért a szerencséd nem hagyott el örökre – simult hozzá Leia.

– Beszélj inkább esélyekről – simított végig Leia gerincén bizsergetően Han. – Én már most is elég szerencsésnek érzem magam.

A szél erőre kapott, és a zene hangosabb lett. Csubakka szőre úgy állt el a szélrózsa minden irányába, mintha gőzfürdőt vett volna, és utána

elfelejtett volna megfésülködni. Túlordította a szelet és a katedrális zengését. Thripio hangja csendült fel. – Anakin! Jacen, Jaina! Hol vagytok, gyerekek? Gyertek vissza! Már nagyon aggódunk. Csubakka és Thripio átvágott a sűrű fűtengeren, hogy megkeresse az ikreket és kisöccsüket.

Anakin a katedrális megnyitóünnepsége alatt elmászott és elbújt. Az éteri harmóniákba belefeledkezett nézők közül senki sem vette észre a gyerek eltűnését, így Csubakka és Thripio sem.

Mikor látták, hogy az öccsük eltűnt, Jacen és Jaina is kitotyogtak a mezőre, hogy megkeressék Anakint – következésképpen ők is elvesztek. Csubakka és Thripio igyekeztek lehetőség szerint feltűnés nélkül keresgélni.

– Jacen és Jaina! – mondta Thripio. – Egek, mit tegyünk, Csubakka? Ez nagyon kellemetlen. Zizegő fűben gázoltak, ami Csubakkának is a melléig ért. Thripio arany karjával vágta maga

előtt az utat. – Megkarcolódik a burkolatom – panaszkodott. – Engem nem ilyen munkára szántak. Csubakka félrebillentett fejjel hallgatózott, és ügyet sem vetett Thripio nyavalygására.

Valahol ott kuncogtak a gyerekek a susogó fűrengetegben. A vuki elindult, és szőrös kezével elcsapta maga elől a fűszálakat. De senkit sem talált – csak egy kis ösvény indult el onnan, ahonnan az előbb a hangokat hallotta. Előbb-utóbb meglesznek.

A háta mögül a fűből egy másik gyengécske hang hallatszott: – Jaj, Csubakka! Hová tűntél? Most én vesztem el! A szintetikus márványlapokból épített sima emelvényen Ackbar admirális is ott állt feszes vigyázzban, oldalán a fehér köpenyes Winterrel. Ackbar nem szívesen jött el az avatóünnepségre, hisz ha véletlenül is, de ő pusztította el a régi

Katedrálist. Tartott tőle, hogy a vorok esetleg neheztelnek rá – a vorok azonban érzelemmentes nép voltak, akiket mintha nem érintettek volna az egyéni események. Egyszerűen dolgoztak a terveik megvalósításáért. Nem emeltek kifogást az Új Köztársaságnál, nem kértek kártérítést; egyszerűen munkához láttak, hogy újra felépítsék a Szelek Katedrálisát.

A szél hidegen süvített végig Ackbar csupasz bőrén. A zene gyönyörű volt. Nem messze tőlük egy felékszerezett, élénk színekbe öltözött szép nő támaszkodott egy

fáradt, nyúzott kinézetű fiatalemberhez. Ackbar rájuk pillantott, aztán halkan Winterhez hajolt: – Meg tudná mondani, kik ezek az emberek? Én nem ismerem őket. Winter szemügyre vette a párt, és arcára réveteg kifejezés ült, mintha keresgélne az

elméjében. – Azt hiszem, Mistal hercegnő a Dargulról, és a férje. – Csak azon tűnődtem, miért néz ki a férfi olyan nyomorultul – mondta Ackbar. – Talán nem zenerajongó – vélte Winter, aztán elhallgatott, és csak egy idő után szólalt meg

újra: – Örülök, hogy a visszatérés mellett döntött, Ackbar. Ön nagyon sokat tehet a kormányunk jövőjéért.

Ackbar ünnepélyesen bólintott, és jól megnézte az embernőt, aki annyi évig volt Leia személyi segítője.

– Én pedig annak örülök, hogy ön kiszabadult anothi száműzetéséből – felelte. – Aggódtam önért. Az ön képességeire és érzékenységére nagyon nagy szükség lesz. Mindig sokra értékeltem önt.

Ackbar látta, hogy Winter gondosan uralkodik az arckifejezésén, és csak egy halvány mosoly mutatta, hogy mit rejteget.

– Nos – mondta Winter –, akkor ezentúl sokkal többet látjuk majd egymást. Ackbar bólintott. – Nagy örömömre fog szolgálni. Qwi Xux vágyakozva hallgatta a szelek muzsikáját. A hangok felszöktek, lezuhantak, és

megismételhetetlen melódiába fonódtak össze, mert a vorok tiltották a koncertek rögzítését, és soha nem volt két egyforma előadás.

A repülő lények ide-oda csapongtak a kristálynyílások körül, és a kezükkel vagy a testükkel fedték le a lyukakat, úgy formálták a szimfóniát az egyre közelgő viharban.

A zene mintha Qwi saját élettörténetéről szólt volna. Megpendítette a lelke húrjait, belezengett a szíve üregeibe. Hallott minden érzést, amit valaha életében tapasztalt: a gyermekkor elvesztését, a szörnyű kiképzést, az agymosásos fogságot a Bendő Bázison... és a

szabadság hirtelen, édes borzongását, amikor találkozott az új köztársaságiakkal, akik segítettek neki elmenekülni... aztán Wedge Antilles, aki új világokat nyitott meg előtte, olyan fényes hajnalokat, amilyenekről nem is álmodott.

Most, miután meggyógyult, miután újra látta korábbi laboratóriumát a Bendő Bázison – Qwi már nem gyászolta elveszett emlékeit.

Amikor a félrevezetett Kyp Durron kitörölte a gondolatait, az erőszakos cselekedet volt. De visszatekintve Qwi úgy gondolta, hogy Kyp talán óriási szívességet tett ezzel. Nem akart emlékezni a pusztító fegyverekre. Úgy érezte, mintha újjászületett volna, esélyt kapott volna az újrakezdésre, amit nem zavarnak az általa létrehozott gyilkos szerkezetek sötét emlékei.

A muzsika zengett tovább; először gyászosan, aztán örvendezve és lelkesen, olyan kísérteties ellenpontozással, amilyet még sohasem hallott.

– Szeretnél visszamenni az Ithorra, velem? – hajolt oda suttogva Wedge. – Vakációzhatnánk egyet.

Qwi visszamosolygott rá. Tetszett neki a gondolat, hogy visszatérjenek a buja dzsungelvilágra, a lebegő városok, a békés idegenek közé. Ez most sokat enyhítene az ott elvesztett emlékek fájdalmán.

– Úgy érted, hogy nem kell már bujkálnunk a birodalmi kérnek elől? Daala admirális elől? – Emiatt már nem kell aggódnunk – felelte Wedge. – Teljesen elengedhetjük magunkat. A vorok felnyitották a Szelek Katedrálisának összes üregét, ablakát. Ahogy a vihar

középpontja befújta hatalmas forgószeleit az épületbe, a zene felívelő crescendóba csapott, diadalmas fináléba, ami mintha végigzengett volna az egész galaxison.

Negyvenharmadik fejezet Napkelte a Yavin negyedik holdján. Artu Detu csipogva előregurult a kőrámpán, az új Jedi-lovagok pedig követték. Némán

gyülekeztek a Nagy Templom tetején, és a ködös facsúcsokat nézték. A narancsszín gázóriás már ott izzott a dzsungel mögött, és fénnyel szórta be a felső légkört.

A hold haladt tovább szokott útján. Luke Skywalker elfoglalta helyét a menet elején, hogy üdvözölje a közelgő hajnalt. Mellette ment az ifjú Kyp Durron, aki még sántikált kissé frissen gyógyult sebeivel, de hatalmas belső erő mozgatta. Egész lénye megváltozott nagyon rövid idő alatt.

Bár Kyp esett át a legnagyobb megpróbáltatásokon a Jedi-tanítványok közül, Luke többi diákja is bebizonyította, hogy jobb, mint amilyennek látszott, amilyennek Luke remélte.

Együtt legyőzték Exar Kunt, a Szith Fekete Lovagját. Cilghal megmentette Mon Mothma életét a Jedi-gyógyítás új technikájával. Streen önbizalma visszatért, és a férfi újabban figyelemre méltó tehetséget árult el az időjárás megérzésében és megérintésében.

Tionne tovább kutatta az ősi Jedi-történelmet, ami nem volt könnyű most, hogy a Jedi Holokron elpusztult – de Luke tudta, hol lehet újabb holokronokat találni. A régi Jedi-mesterek közül sokan örökítették meg életüket és tudásukat ilyen szerkezetekkel.

Mások, mint például Dorsk 81, Kam Solusar és Kirana Ti még nem mutatták ki különleges irányú tehetségüket, de az erejük széles körű és megbízható volt. Némelyik tanítvány továbbra is a Yavin 4-en akart maradni, hogy tovább tanuljon és fejlődjön, mások kiviszik tehetségüket a galaxisba, az Új Köztársaság védelmező lovagjaiként.

Artu csipogott valamit; előre jelezte, hogy szerinte az első fény mikor esik majd a templom csúcsára. A kis droid felettébb elégedettnek látszott, hogy Luke mellett lehet.

Luke maga köré gyűjtötte Jedi-lovagjait, érezte összefonódó, növekvő erejüket. Csapat lett

belőlük, nem csak pár nélküli kártyalapok halmaza, homályos képességekkel. Mindenki ott állt a kőplatón, és a felkelő napot figyelte. Luke megfelelő szavakat keresett

büszkeségének és nagy reményeinek pontos kifejezésére. – Ti vagytok az elsők az új Jedi-lovagok sorában – emelte fel a kezét, mintha áldást akarna

osztani. – Ti vagytok annak a nagy rendnek a magja, ami az Új Köztársaságot fogja védelmezni. Ti vagytok az Erő bajnokai.

Bár a tanítványok nem feleltek, Luke érezte, hogy feltámadnak bennük az érzelmek, felébred a büszkeségük.

Lesznek majd más tanítványok, új diákok, akik erre a Jedi Akadémiára jönnek. Luke-nak szembe kellett néznie a ténnyel, hogy néhányat majd elvesz tőle a sötét oldal – de minél több védelmezőjét képezi ki az Erőnek, annál erősebb lesz a világos oldal serege.

Közös belső ujjongással nézték, ahogy a nap előbukkan a Yavin pereme mögül. Ragyogó, fehér sugarak zuhogtak a dzsungelholdra, és megtörtek, visszaverődtek a kavargó légkörben.

Artu füttyentett; Luke és a többi Jedi áhítatos csendben figyelt. És az ébredő hajnal szivárványvihara mindannyiukat elborította fényével. VÉGE