monty roberts - shy boy
DESCRIPTION
Monty Roberts - Shy Boy.pdfTRANSCRIPT
M O N T Y R O B E R T S
Shy Boy Egy vad musztáng megszelídítése
ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Monty Roberts: Shy Boy
Text and photgraph copyright © 1999 by Monty Roberts.
All photographs by Christoper Dydyk, with the following exeption: Blushing ET
on page 176-77 copyright @ Beniot Photo; photos on pages 6-7, 10-11,
16-17, 20, 14-15, 29, 35 copyright @ Gary Leppart
Alapkiadás: 1999 HarperCollins Publishers, Inc., 10 East 53 rd Street, New York,
NY 10022
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni, vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle összefűzésben,
borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója
7630 Pécs, Alkotás u. 3.
Telefon: (72) 517-800
www.alexandra.hu
email: [email protected]
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Lovass Gyöngyvér
A kiadvány magyar változatát Gelányi Mariann tervezte
Tördelte a Malum Bt.
Nyomta az Alföldi Nyomda Rt., Debrecen
Felelős vezető György Géza vezérigazgató
Megjelent 19,73 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 368 665 2
A lovakkal végzett munka nem veszélytelen. A vadlovakra ez álta-
lában még inkább igaz, mint háziasított rokonaikra. Ennélfogva
annak, aki maga is szeretne ilyen lovakkal dolgozni, minden óvin-
tézkedést meg kell tennie a biztonság érdekében. Forduljon
szakemberhez, tanulja meg az Equus nyelvet, és ha lovak közelé-
be kerül, mindig viselkedjen igen óvatosan!
Ezt a könyvet életem értelmének,
az amerikai musztángnak ajánlom.
A vadlovaknak nem is lehetne
méltóbb képviselőjük Shy Boynál.
K Ö S Z Ö N E T N Y I L V Á N Í T Á S
Sokan segítettek e könyv létrehozásában.
Christopher Dydyk tehetséges fiatalember, a fényképei valódi
műalkotások. Ha továbbra is olyan keményen dolgozik, ahogyan
eddig tette, tehetségét az egész világ megismeri - és elismeri.
Feleségem, Pat hosszú hetekre lemondott saját alkotói tevé-
kenységéről - a lovakat ábrázoló szobrok készítéséről -, hogy a
szöveg és a képek rendezésével segítsen végleges formába önte-
ni ezt a munkát. Leányunk, Laurel fontos résztvevője volt közös
kalandjainknak Shy Boyjal, és nagy szerepe volt a munka elvégzé-
séhez szükséges felszerelés és emberek összegyűjtésében. A fi-
unk, Marty saját jogi pályafutásáról lemondva állt családi vállalko-
zásunk élére, és az ő munkájának köszönhető, hogy az e könyv-
ben leírtak megvalósulhattak. A családomnak tehát kimondhatat-
lanul hálás vagyok.
A könyv kiadásában azonban sokan mások is részt vettek, és
az ő munkájukat sem hagyhatom említés nélkül. Susan Watts Lon-
donban, Trena Keating pedig New Yorkban képviseli a HarperCollins
Publishers kiadót. Trena Keating közvetlen tapasztalatokat is gyűj-
tött, hogy hasznosabb munkát végezhessen a könyv amerikai vál-
tozatának szerkesztésében: eljött a rendezvényeinkre, megismer-
kedett Shy Boyjal, és személyes élményei nagy segítségére voltak
a munkájában.
Louise Dennys, aki a Knopf Canadánál dolgozik, még mindig
olyan munkatárs, akinél jobbról egy szerző sem álmodhat. Bármi-
lyen nehézség adódik is, Louise mindig a lehető legjobb megol-
dással áll elő. Barátja és kanadai honfitársa, Lawrence Scanlan,
aki elévülhetetlen érdemeket szerzett első könyvem szerkeszté-
sével, most is számos olyan tanáccsal látott el, amelyek rendkívü-
li éleslátásról és érzékenységről tanúskodtak.
Rengeteg támogatást kaptam irodalmi ügynökömtől, Jane
Turnbulltól, és biztos vagyok benne, hogy az ő segítsége nélkül
első két könyvem szakmai fogadtatása nem lett volna ilyen ked-
vező.
Caroline Baldock, az asszisztensem továbbra is sokat segít
nekem és Patnek abban, hogy gondolataimat lejegyezhessem.
Akár Kaliforniában tartózkodik, akár Londonban vagy Németor-
szágban, hihetetlenül sokat fáradozik azért, hogy a lehető legki-
fejezőbben örökíthessem meg élményeimet.
Az e műben említett programok mindegyikében rengetegen
segítettek a legkülönfélébb módokon, és biztos vagyok benne,
hogy munkájuk nélkül ez a könyv kevésbé lenne élvezetes. Nekik
és a fent említett személyeknek a lehető legmélyebb hálával tar-
tozom.
10
E L Ő S Z Ó Úgy tűnt, kísértetet követünk...
Annak a musztángnak a története, akit később Shy Boynak ne-
veztem el, néhány évre nyúlik vissza, bár erről ő valószínűleg mit
sem sejt. Élete első néhány esztendejében csak a csapaton belüli
létezés foglalkoztatta, és néha a túlélés szükségessége. E vadló
világa ugyanott kezdődött, ahol véget is ért: a Sierra Nevadán túl
elterülő sivatagos fennsíkon, ahol a szem messzire ellát.
Azt tudom, hogy ez a kis pej valahol a nevadai Tonopahon
túli hegyekben született. E vidék földrajzi nevei árulkodóak: Lone
Pak (Magányos Csúcs), Cactus Mountain (Kaktuszhegy), Mud Lake
(Sáros-tó), Willow Creek (Füzes-patak) vagy Silver Peak Range
(Ezüstcsúcs-hegység). Shy Boy és csapatának többi musztángja
persze csak úgy ismerte ezeket a helyeket, mint ahol ivóvizet ta-
lálhatnak, ahol menedékre lelhetnek a téli szelek elől, vagy ahol a
száraz nyarakon is akad friss fű.
Jómagam már negyvenöt éve figyeltem Shy Boyt - no persze
nem őt magát, hanem úgy általában a fajtáját. Shy Boy elérhetet-
len volt számomra, de a szerencse és a kitartás végül mégis ösz-
szehozott bennünket.
Első könyvemben - Az igazi suttogóban - elmeséltem életem
történetét, számot adtam eddigi tapasztalataimról és arról az üze-
netről, amelyet igyekszem minél több helyre eljuttatni: tegyük a
világot jobb hellyé a lovak számára, beleértve a vadon élő, névte-
len lovakat is.
1 1
E lovak egyike 1997. március 30-a - húsvétvasárnap - éjsza-
káján vált Shy Boyjá a számomra. Kalifornia középső részének
magasan fekvő vidékén jártam, azzal a céllal, hogy bebizonyít-
sam: megfelelő kommunikáció és tisztességes bánásmód esetén
a vadló is képes és hajlandó kapcsolatot teremteni az emberrel.
Azt akartam, hogy ez a kis musztáng mutassa meg az egész világ-
nak (a filmesek kamerái ugyanis buzgón működtek): ha kellő tisz-
telettel bánnak vele, ő is bizonyságot tud tenni bizalmáról és
nagylelkűségéről.
Nagyon sok minden forgott kockán ezen az éjszakán, ugyan-
is más okom is volt rá, hogy ott legyek. Tizenéves fiúként egy-
szer már sikerült bizalmat ébresztenem a vadlovakban azon a vi-
déken, amelyet Shy Boy is az otthonaként ismert. Be akartam bi-
zonyítani valamit a hitetlen Tamásoknak, a régebbieknek és a mai-
aknak egyaránt: ha egyszer már képes voltam megnyugtatni a
vadlovakat, akkor most is meg tudom ezt tenni.
Azon az éjjelen, a Cuyama-völgyben, holdvilágította külön
világunkban csupán hárman voltunk: két ló - egy házi és egy vad
- és én.
Nagy termetű pejlovam, Big Red Fox, ez a sokat tapasztalt,
kilencéves telivér, a lóversenypályák nyugalmazott veteránja ha-
mar kialakította a maga rutinját. Ha a musztáng nekilódult, ő is
elindult. Ha a vadló megállt legelészni vagy inni, Big Red Fox is
megállt. Miután Foxy beletanult, én már szükségtelennek tartot-
tam, hogy irányítsam. Magától is tudta a helyét, mintegy ötven
méterrel a musztáng mögött.
Este tíz óra körül elővettem a rádió adó-vevőt, és felhívtam
Caleb Twisselmant. Caleb tehetséges fiatal lovas volt, aki sokat
segített ebben a kísérletben; most arra kértem, hogy hozzon ne-
kem még némi ruhát, mert egyre jobban fáztam. A fejem fölött a
Hale-Bopp üstökös hatalmas csóvája húzódott végig az éjszakai
égen. A ritka levegőben, távol a város fényeitől, amelyek enyhít-
12
hették volna a sötétséget, úgy tűnt, ha felnyúlnék, leszakíthat-
nám az üstököst az égboltról. Egy ideig elnéztem, miként kúszik
lassan nyugat felé, aztán lejjebb eresztettem a tekintetemet - és
megláttam a párát.
Nedves tengeri levegő kúszott felfelé a Csendes-óceán 80
kilométerrel arrébb és egy kilométerrel mélyebben húzódó part -
vidéke felől. A pára úgy tűnt, mintha maga is tenger lett volna,
melynek dagálya lassan emelkedve, elnyeléssel fenyegetett ben-
nünket.
Tizenegykor a nedves levegő kioltotta a hold fényét - de
olyan hirtelen, mintha csak eloltották volna a lámpát. Látásom-
nak van egy sajátossága, amit egyesek hibának tekintenek: nem
látok színeket, csak a szürke különböző árnyalatait. A sötétben
viszont jobban látok a legtöbb embernél - most azonban semmit
sem tudtam kivenni magam körül. A természetes fény, amelyre a
kísérlet tervezése során számítottunk, egyszer csak eltűnt, és én
úgy éreztem, hogy álmaim romba dőlnek.
Attól tartottam, elveszítjük ezt a musztángot, hogy esetleg
egy kerítéshez ér, talál rajta egy nyílást, vagy átugrik fölötte, és
az egész következő hetünk rámegy a felkutatására. Ámde azon
az éjjelen hátasom rendkívüli ügyességének köszönhetően végig
sikerült kapcsolatban maradnunk vad rokonával.
Big Red Fox mindvégig nyomon követte a musztángot: néha
megállt, majd újra elindult, jobbra fordult, balra kanyarodott...
Akár be is csukhattam volna a szememet. Olyan volt, mintha a
musztángon jól észlelhető jeladó lett volna. Big Red Fox látta
a musztángot, érezte a szagát, vagy valahogy más módon érzé-
kelte a hollétét - nem tudom megmagyarázni ezt a csodát. Tény
azonban, hogy megtette; nem veszítette el a másik ló nyomát,
amit azért tudtam, mert időnként meghallottam a köveknek ütő-
dő patája koccanását, vagy felderengett előttem halovány kör-
vonala.
13
A kísérteties fogócskától felállt a hátamon a szőr. Néha meg-
pillantottam egy árnyékot, Big Red Fox elindult arrafelé, és kide-
rült, hogy a musztáng volt. Úgy tűnt, mintha kísértetet követ-
nénk. Big Red Fox számára azonban a jelek szerint egyértelmű és
jól látható volt az út.
Amikor néha-néha sikerült megpillantanom a musztángot,
mindig az volt az érzésem, hogy szinte kúszik, s mintha minden
vízmosást és mélyedést arra használna, hogy minél észrevétleneb-
bé válhasson. Azon kaptam magam, hogy ezt ismételgetem ma-
gamban: „Ej, te kis félénk fiú, csak nem akarsz meglépni előlem?”
(Shy Boy annyit tesz: Félénk Fiú.)
Reszketni kezdtem a hidegtől, és a mondatból dalocska lett,
amit újra meg újra ismételgettem. Egyebek közt ez a két sor is
benne volt:
Félénk Fiú, Félénk Fiú, ne légy oly félénk,
Úgyis tudom, barátok leszünk lassanként.
E mondókát azért hajtogattam, hogy az erőmet összponto-
sítsam, s hogy ne gondoljak arra, mennyire fázom, de főként
azért, hogy hangom kedvességéből a vadló megértse: nem aka-
rom bántani.
14
SHY BOY
16
1 S H Y B O Y N É P E
A vadlovak a szabadság, a szépség és az erő
élő jelképeivé váltak.
Ahhoz, hogy igazán értékelni tudjuk Shy Boyt, látni kell, hogyan
vágtat ő vagy a fajtája szabadon és könnyedén kinn, a széles
pusztaságban. Hogy jobban érthető legyen, mire gondolok, néz-
zék csak meg a 212-213. oldalon lévő fényképet: „Shy Boy önfe-
ledt vágtája egy tavaszi délelőttön”.
A vágtázó ló gyönyörű látványt nyújt. Hosszú farkát büszkén
emeli a magasba, sörénye elegáns lépteivel egy ütemben lendül
fel és le. Már a karámjaikban nyereg és lovasok nélkül szaladgáló
házi lovakat is öröm látni. De akinek alkalma nyílik megnézni egy,
a zsályacserjés tájon szabadon, pusztán a futás élvezetéért
rohanó musztángcsapatot, az soha nem felejtheti el azt az él -
ményt. Én már számtalanszor voltam tanúja ilyen jelenetnek, de
a szívemben még ma is ugyanaz az örömteli érzés lobban fel.
A rezervátumok területén élő musztángok száma
a becslések szerint ma mintegy 30 000-re tehető, ám egykor
sok millióan kóboroltak a nagy síkságon
17
Napjainkban már csak az emléke él azoknak a fenséges, sok
millió állatot számláló vadlócsapatoknak, amelyek egykor az
észak-amerikai nagy síkságon kóboroltak. A musztángok száma
mára már eléggé megfogyatkozott, és ezért egyre nagyobb becs-
ben tartják őket. Shy Boy és népe a szabadság, a szépség és az
erő élő jelképeivé váltak.
Bizonyos tekintetben pontosan azokat a jellemzőket tulaj-
donítjuk a musztángnak, amelyeket önmagunkban is szívesen lát -
nánk: erő, szilajság, érzékenység, kecsesség - és mindenekfelett
szabadság. Az emberek a világon mindenütt úgy tekintenek a
vadlovakra, mint nemes és romantikus állatokra; Amerikában pe-
dig a musztáng valóságos ikonná vált.
A Magányos Cowboy híres fehér lova, Silver, állította a holly-
wodi történet, musztángcsődör volt, amelyet egy bölény súlyo-
san megsebesített, és amelyet aztán a cowboy ápolt egészen a
gyógyulásáig. A régi westernfilmekben közkedvelt motívum volt,
hogy egy cowboy a bajba került musztáng segítségére siet, amely
hálából elfogadja a nyerget, és szélvészként repíti lovasát a pusz-
taságban.
Egy nagy autógyártó cég még az egyik modelljét is a musz-
tángról nevezte el. A vágtázó lovat ábrázoló kis krómjelvényt
- amely meglepően hasonlít Shy Boy 212-213. oldalon látható
képéhez - az autó hűtőrácsán helyezték el, és a járművet úgy
reklámozták, mint a gyorsaság és a fiatalosság megtestesítőjét.
Van azonban valami, ami igazán meglepő: a musztángokhoz
való romantikus vonzódás már a 19. századi telepeseknél is léte-
zett, pedig akkoriban a vadlovak ugyanolyan gyakoriak voltak
a nagy síkságon, mint a verebek.
Matt Field, aki 1839-ben utazott végig a Santa Fe útvonalon,
a következőket írta, miután megcsodált egy feltűnően szép, sár-
ga musztángcsődört: „Egy házi ló soha nem rendelkezhet azzal a
varázzsal és leírhatatlan vonzerővel, amely a szabadság glóriája-
18
ként ragyog... Ez a csődör szabad volt, és mi szerettük, mert azt
a szabadságot birtokolhatta, amelyre mi is annyira áhítoztunk.”
A nyugati vidékek benépesülése után a síkságon kerítések
jelentek meg, és a musztángok számára otthont jelentő, dús füvű
puszták attól kezdve tiltott területnek számítottak. A vadlócsapa-
tok a magasabban fekvő, zordabb vidékekre húzódtak. Azóta is
elkeseredett küzdelem folyik azok között, akik állattenyésztésre
vagy vadászatra akarják hasznosítani ezeket a területeket, és
azok között, akik minél több földet szeretnének az egyre zsugo-
rodó vadlócsapatok számára.
Shy Boy ősei már nagyon hosszú ideje a vesztes oldalon áll-
nak ebben a csatában. Az I. világháború idején a kormány több
mint egymillió vadlovat fogott be; sok százezer társuk pedig
a vágóhidakon végezte, és állati takarmánnyá dolgozták fel testü-
ket. Az sem volt ritka, hogy pusztán szórakozásból vadásztak rá -
juk. 1998 decemberében különösen kegyetlen mészárlás történt
a nevadai Virginia-hegység lábánál. Harmincnégy szabad musz-
tángot lőttek le, és a nyomokból egyértelmű volt a tettes szándé-
ka: azt akarta, hogy a lovak sokat szenvedjenek és lassan múlja-
nak ki. Ez a szörnyű tett világszerte a lapok címoldalára került.
A hírt Nyugaton a musztángokkal kapcsolatos vita mindkét olda-
lának képviselői megdöbbenéssel és felháborodással fogadták.
Valaki átlépett egy szent határt. „Olyan ez, mintha valaki a nem-
zeti lobogót gyalázta volna meg”, nyilatkozta egy nevadai nyo-
mozó.
20-21. oldal: A musztángoknak meghagyott vidék
zord terület, magasan a hegyek között, ahol a kegyetlenül
hideg telek és a gyér legelők még e szívós állatok
közül is sok áldozatot szednek
19
A musztáng bizonyos tekintetben Amerika lelkiismeretévé
vált. Mindaz, amit a lovakkal tettünk, hirtelen fontos tényező lett
az életünkben: a szakemberek már sokszor bizonyították, hogy
az állatokkal és az emberekkel szembeni kegyetlenkedések össze-
függenek.
Persze nem csodálkozhatunk azon, hogy az emberek így
éreznek a lovakkal kapcsolatban. Nincs még egy állat a történe-
lemben, amely ekkora hatással lett volna az ember életére: hábo-
rúinkban sok millió ló pusztult el, lovak vontatták át a telepesek
ekhós szekereit a földrészeken, szállították a postát, szántották
fel a földeket és szórakoztattak mozgásuk bámulatos eleganciájá-
val a lóversenypályákon és a bemutatóporondokon, s emellett
mindvégig hűséges társaink is voltak.
Shy Boy őseit négy évszázaddal ezelőtt a spanyol konkvisz-
tádorok hozták Észak-Amerikába. Ez bizonyos szempontból ha-
zatérést jelentett a lovak számára, ugyanis ezen állatok ősei az
Újvilágban fejlődtek ki 55 millió évvel ezelőtt; innen aztán egy
akkor még létező földszoroson át jutottak el Ázsiába és Európá-
ba. Amikor Kolumbusz partra szállt Észak-Amerikában, az ősho-
nos lovak már csaknem 15 000 éve kipusztultak onnan, melynek
okát még mindig nem sikerült egyértelműen kideríteni. De Shy
Boy ősei eközben az Óvilág minden részére eljutottak.
A spanyol lovasság, a konkvisztádorok, majd később a spa-
nyol telepesek által elveszített vagy elkergetett lovak voltak az
Egyesült Államok nyugati részének vad pusztaságait benépesítő
musztángok elődei. Szívós állatoknak kellett lenniük, hogy kibír-
ják a gyötrelmes, nyolchetes utat a Spanyolországból Amerikába
tartó hajók gyomrában. Az utazás akkoriban embert s állatot egy-
aránt próbára tevő cselekedet volt.
Egyesek úgy vélik, hogy az angolban „horse-latitudes”-nak,
- „lószélességeknek” - nevezett övezetek (az északi szélesség
harmincadik fokának, vagyis a Ráktérítőnek a környéke és a déli
22
szélesség harmincadik fokának, vagyis a Baktérítőnek a környé-
ke) azért kapták ezt a nevet, mert a hajókat itt gyakran szélcsend
fogadta, s amikor az ivóvíz hiányában a lovak szomjan pusztul-
tak, tetemeiket a tengerbe dobták. Az élő állatok tengeri szállí -
tásának nehézségei késztették a spanyolokat arra, hogy már
egészen korán lótenyésztő telepeket hozzanak létre Kubában.
Partot érés után a lovakat rögtön munkára fogták - elsősor-
ban mint katonalovakat. Feljegyezték, hogy Hernando Cortez
egyszer kijelentette: Isten után a lovaknak köszönheti győzelmeit.
A katonák lovaikkal együtt mászták meg a hegyeket, gázoltak át
a folyókon és mocsarakon, küzdötték át magukat a szinte átha-
tolhatatlan aljnövényzeten, és harcoltak az őslakosokkal. Ha azt
mondanánk, hogy ezek az emberek vasból voltak, akkor a lovai-
kat még a vasnál is erősebb anyagból kovácsolták volna.
Bernal Díaz del Castillo, aki 1519-ben elkísérte Cortezt, fel-
jegyezte az expedícióban részt vevő lovak színét: sárga, vöröses-
sárga, pettyes, szinte fekete, tarka, világos pej, aranypej, pej,
mahagónipej, barna és fekete.
Nagyon sok vita folyt arról, hogy pontosan mikor és hol
népesítették be újra a lovak a nagy síkságot és az észak-amerikai
sivatagos fennsíkokat. Egy 1841-es feljegyzésben már említést
tesznek arról, hogy lovak élnek az idahói Nagy-medence környé-
kén. A neves felfedező, John Charles Fremont 1843-as naplójában
megemlíti, hogy lónyomokat találtak a nevadai Pyramid-tó part-
ján. Az őslakosok pedig elég sokat tudtak a lovakról ahhoz, hogy
ellopják az expedícióban részt vevő Kit Carson hátasát.
Az 1800-as években már megkezdték a vadlovak befogását,
24-25. oldal: Vadlovak a naplementében.
A szabadon vágtató lovak látványa még ma is
nagy hatással van az emberre.
23
hogy aztán a betört állatokat a gazdaságokban fogják munkára.
A lovakkal és marhákkal végzett tevékenység fogásait a cowbo-
yok a spanyoloktól tanulták, akik viszont a Spanyolország jelen-
tős részét sokáig elfoglaló móroktól vették át nagyszerű lovastu-
dományukat.
Az Amerika nyugati vidékein élő cowboyok aztán saját szük-
ségleteiknek megfelelően módosították a spanyol lovaglási stílust:
a lábuk előbbre került, és a hagyományos spanyol nyergen is sokat
változtattak. Ennek az volt a célja, hogy a lovas előrébb, a ló erős
vállán üljön. Ennek eredményeként a ló jóval mozgékonyabb lett,
ami főként az egyenetlen terepen és a hegyvidékeken volt fontos.
A cowboyoknak arra is megoldást kellett találniuk, hogyan
irányíthatják fél kézzel a lovukat, mivel a másik kezükre a lasszó
kezeléséhez volt szükségük. Ezért szoktak át a nyakkantárazásra,
ami jelentősen eltér az angol lovaglási stílustól. Ez utóbbinál a lo-
vas két kézzel fogja a kantárt, és a zabla jobbra vagy balra való
húzásával irányítja az állatot. A nyakkantárazás lényegében lazán
tartott kantárt jelent: ha azt akarjuk, hogy a ló balra forduljon, egy-
szerűen hozzáérintjük a kantárt a nyaka jobb oldalához. A cow-
boyok a nyeregfő fölött tartották a kantárt, így a másik kezük sza-
bad maradt a lasszózáshoz. Ehhez persze olyan irányítási rendszert
kellett kialakítani, amely gyors, pontos és persze félkezes volt.
A kaliforniai ranchtulajdonosok spanyol lovasokat alkalmaz-
tak arra, hogy a lovakat betanítsák a marhatereléshez szükséges
fogásokra. Az így kiképzett lovak bámulatos mutatványokra vol-
tak képesek: teljes vágtából is megálltak egy pillanat alatt, meg-
fordították a kerítés mentén rohanó tinót, és ha kellett, akár
egyetlen tehenet is el tudtak különíteni a csordától, hogy lovasuk
aztán elvégezhesse a feladatát. A spanyol lovászok nehezebb és
bonyolultabb zablát használtak az egyszerű és kíméletes közön-
séges zablánál, s úgy tanították be az állatokat, hogy azok már a
legcsekélyebb jelzésre is azonnal reagáljanak.
26
A musztáng szó a spanyol mestengóból ered, ami elkóborolt
állatot jelent. Az első elkóborolt lovak aztán gyorsan visszavadul-
tak. A lovak különleges tulajdonsága az, hogy még a háziasított ál -
lat is gyorsan képes visszatérni legtisztább, természetes állapotá-
ba, s ugyanolyan vaddá válni, amilyenek évezredekkel ezelőtt az
ősei voltak. Egy megszelídített musztáng pedig, ha jó kezekbe ke-
rül, ugyanilyen gyorsan változhat tehetséges és hasznos hátaslóvá.
Ha a kormányok nem hoztak volna törvényeket a vadlovak
védelmére, Shy Boy népe mára akár teljesen eltűnhetett volna.
Az Egyesült Államok Kongresszusa 1971-ben törvényt fogadott el
a musztángok és a vadszamarak védelméről. A becslések szerint
az Egyesült Államok nyugati részén mintegy 30 000 szabad musz-
táng él; Kanadában is akad néhány elszigetelt, ám feltehetően
nem jelentős állomány.
Az amerikai kormány különböző hivatalait bízta meg azzal,
hogy megfelelő számú musztáng maradjon a szövetségi tulajdon-
ban lévő földeken. A feladatot végül a Bureau of Land Management
(BLM; Földkezelő Hivatal) kapta meg. Tizenhat államban mintegy
32 millió hektár terület került szigorú ellenőrzés alá abból a cél -
ból, hogy ott védelmet nyújtsanak ezeknek az állatoknak. A tör-
vény elfogadása előtt több levél érkezett a kongresszushoz a vad-
lovak sorsával kapcsolatban, mint az USA története során bármely
más kérdés esetében. Az egyik kongresszusi képviselő állítólag ti -
zennégyezer levelet kapott a szavazás előtti napokban. A musz-
tángok amerikaiak szívében elfoglalt helyét jól jelzi az a tény is,
hogy a törvényt ellenszavazat nélkül fogadták el.
Amióta az 1940-es évek végén először kerültem kapcsolatba
az amerikai musztángokkal, több százat tanítottam be közülük, a
szabadban és zárt karámokban egyaránt. Ugyanolyan nagyra be-
csülöm őket, mint bármelyik másik fajtát, amellyel valaha is dol-
gom akadt, beleértve a negyedes lovakat, az angol és arab telivé-
reket, a melegvérű lovakat (amelyek a telivérek és a hidegvérű
27
fajták keresztezéséből származnak), a legtöbb pónifajtát és né-
hány igavonó lovat is.
Az amerikai musztáng genetikailag igen változatossá vált,
ennek köszönheti szívósságát, rendkívüli intelligenciáját és a há-
ziasított fajták többségét gyakran felülmúló fizikai képességeit.
A musztángok élettani sajátosságaiknál fogva viszonylag könnyen
gyógyulnak a betegségekből és a sérülésekből; e tekintetben a
háziasított lovak jócskán elmaradnak tőlük. Ámde bármilyen vál-
tozatos is a musztáng genetikai felépítése, ügetés és könnyű vág-
ta közben megfigyelhető sajátos lépésmódja egyértelműen spa-
nyol és észak-afrikai eredetére utal. Az Észak-Afrikában élő ber-
ber lóhoz hasonlóan a musztáng is magasra emeli a lábát, és ki -
csit szétterpesztve mozgatja azt, mintha evezne vele.
A musztángok legtöbbje elképesztően szívós; ilyennek kel-
lett lenniük ahhoz, hogy életben maradhassanak a szabadban.
Az amerikai musztángok kitartása legendás. Hosszú napokon át,
akár reggeltől estig is hajlandók a hátukon vinni az embert - az
efféle önzetlenség igen ritka a háziasított lónál. Ha az ember so-
kat jár mezítláb, a talpán jócskán megkeményedik a bőr, és ugyan -
így a musztáng is a környezetének köszönheti patája vastag tal -
pát és falait. A köves, sziklás talajon való járás és futás eredmé-
nyeként a már eredendően is erős paták figyelemre méltóan ke-
ménnyé válnak. A musztáng genetikai őseinek tartott fajták, az
afrikai berber lovak és a spanyol andalúziai lovak is finom formá-
jú, igen erős patájukról híresek.
Az amerikai musztángot nemzeti kincsünkként kellene meg-
őriznünk, számukat állandóan figyelemmel kellene kísérni, hogy
együtt élhessenek a többi szabad állatfajjal azokon a területeken,
ahol ma is jelen vannak. Nem tudok olyan megoldást elképzelni,
amely jobban szolgálná az érdekeiket, mint azt, amelyet a BLM
ma is alkalmaz Amerika vad musztángcsapatainak megóvására.
Persze nem mindenki ért egyet abban, hogy mi a helyes po-
28
litika az amerikai vadlovak ügyében. Egyesek a legszívesebben az
utolsó szálig kiirtanák ezeket az állatokat, mások hagynák, hogy
szabadon kóboroljanak, és nem is próbálnák ellenőrzés alatt tar-
tani a létszámukat. Ám ha a musztángok száma túlzottan lecsök-
kenne, akkor fennállna a veszélye annak, hogy végképp eltűnnek;
másfelől pedig a rendelkezésre álló területek csak egy bizonyos
számú musztángot képesek megfelelő módon eltartani, így ha a
számuk ugrásszerűen megnőne, nem lenne elegendő élelem szá-
mukra. Én úgy látom, hogy most is az arany középút a legjobb
megoldás. A BLM egy örökbefogadási programot működtet,
amelynek révén magánszemélyek vadlovakhoz juthatnak. Ennek
kettős célja van: egyrészt segít a vadon élő musztángok számá-
nak állandó szinten tartásában, másrészt a musztángokat olyan
embereknek juttatja, akik jólbánnak velük.
Ami engem illet, egyetértek a BLM örökbefogadási program-
jának elvével, és nagyra becsülöm magát a hivatalt is, de úgy vé-
lem, hogy többet kellene tenniük a lovak örökbeadás előtti meg-
szelídítése érdekében. Az emberek nagy része nincs kellően fel-
készülve egy vadló otthoni ellátására. Ezért tehát az örökbefoga-
dási programon sok javítanivaló van.
A BLM nem mindig hozott helyes döntéseket, például nem
mindig döntenek jól, amikor választani kell, hogy mely musztán-
gokat ajánlják fel örökbefogadásra, és melyeket engedjenek visz-
sza a szabadba. De persze a hivatal kapacitása sem végtelen, és
nem szabad elfelejtenünk, hogy a BLM-nek számos helyes dönté-
se is volt. Egyes kisebb csoportok - bármilyen jó szándékúak vol-
tak is - olyan ötleteket vagy ügyeket karoltak fel, amelyek csak
tovább bonyolították a helyzetet. Én realista vagyok, és remélem,
30-31. oldal: Éberen figyelő vadlovak - valamennyien
a lehetséges veszélyforrásra összpontosítanak
29
mindig sikerül majd a józan eszemre hallgatnom, amikor a musz-
tángok szükségleteit kell megállapítanom.
A musztángok remekül tanítható és igen sokoldalú állatok.
Vitathatatlan, hogy megbízható társává válhatnak az embernek,
éveken át hűségesen szolgálhatják és szórakoztathatják. Ha
azonban nem bánnak velük megfelelően, akkor veszélyes, pusztí -
tó állatokká válhatnak - a musztángokat tiszteletben kell tartani.
Ha az ember valamilyen vad állattal akar foglalkozni, akkor nélkü-
lözhetetlen némi hozzáértés.
Viszont ha sikerül megfelelő módon megérteni a vadlovakat
- nagyon fontos, hogy ez a megértés az erőszakmentességen ala-
puljon -, az állat gyakran nagyszerű társsá válik. A természetes
körülmények közt nevelkedett musztángok rendkívül éleselméjűek.
Ez a házi lovakat csak ritkán jellemzi. A legrátermettebbek túlélé-
sének törvénye már fiatalon szelektálja a csapatból azokat az állato-
kat, amelyek társaiknál lassabban gondolkoznak. Az értelmes, ifjú
túlélők szellemi képességei aztán a családi csoporton belül csi-
szolódnak tovább - e lovak számára a közösség adja a felsőfokú
oktatást.
A szabad természetben a musztángok kénytelenek szembe-
nézni az élet nehézségeivel, például hogy időnként pumák vagy
prérifarkasok támadnak rájuk, máskor eltévedt vagy éppen jól
célzott puskagolyók süvítenek feléjük, s az ólom egész hátralévő
életükben örök mementóként ott marad izmaikba ágyazódva.
Mivel ilyen zord, sőt olykor könyörtelen környezetben kell felnő-
niük, a vadlovak kénytelenek gyorsan tanulni, máskülönben biz-
tos pusztulás vár rájuk.
A musztángok figyelmét semmi sem kerüli el. Vagy fél kilo-
méteres körzeten belül a legapróbb mozdulatot is észreveszik,
még az olyan aprócska változásokat is, amelyekre háziasított faj -
társaik ügyet sem vetnének. Részletekre fordított figyelmük nagy
32
előnyt jelenthet vagy nagy veszélyt, attól függően, hogy a velük
foglalkozó ember mennyire ért a musztángokhoz.
Nemrégiben egy kaliforniai hegytetőn pihentem, három má-
sik férfi és négy ló társaságában. Kényelmesen üldögéltünk, a
ranch tulajdonosára vártunk, amikor az egyik ló felkapta a fejét,
áthelyezte teste súlypontját, és figyelmét egy távoli pontra össz-
pontosította. Mint megtudtam, ez az állat jól képzett musztáng
volt, amely sokszor vett már részt marhatereléseken is.
Feszülten állt, miközben a többi ló a hátsó lábát pihentette,
leengedte az alsó ajkát vagy lógatta a fülét. Három társam sem-
mit sem vett észre, én azonban meresztgetni kezdtem a szeme-
met arrafelé, amerre a musztáng figyelt. Néhány perc múlva az-
tán észrevettem három tehenet, amelyek tőlünk legalább másfél
kilométernyire bukkantak elő a domboldal bozótosából. Úgy
éreztem, akár az egész délutánt eltölthettük volna itt anélkül,
hogy a többi ló felfigyelt volna a marhákra.
A musztángok csodás munkatársainkká válhatnak, ha megtanul-
juk megérteni őket, és tisztelettel bánunk velük, amikor a vadon-
ból az emberek közé visszük őket.
Pontosan ez volt a célom azon a hideg, párás éjjelen is a
Cuyama-völgyben - azon az éjjelen, amikor elnyertem Shy Boy bi-
zalmát.
33
34
2 T A N Í T Ó I M , A M U S Z T Á N G O K
Csak egy fiú voltam, aki a lovak nyelvét
igyekezett megtanulni a sivatagban.
Azon az éjszakán, a völgyben, miközben Shy Boy nyomában lova-
goltam, úgy éreztem, rokoni kötelékek fűznek össze - még ha
nem is vele magával, de a fajtájával általában. Múltunk bizonyos
értelemben azonos volt: közös és sötét. Azokat az őseit, akiknek
a század első felében sikerült megmenekülniük a vágóhídi be-
gyűjtők kocsijai elől, katonalónak vagy munkáslónak fogták be,
de ehhez előbb kegyetlen módszereket alkalmazva betörték
őket. Ez a fajta kegyetlenség nem volt ismeretlen a számomra, hi-
szen tanúja és olykor szenvedő alanya is voltam.
Azt is mondhatnám, hogy gyakorlatilag lóháton születtem.
Attól a naptól kezdve, hogy képes voltam megtartani a fejemet,
hosszú órákat töltöttem anyám előtt, a nyeregben. Figyeltem az
Két, egymást tisztogató musztáng. A kölcsönös tisztogatás
részben udvariassági gesztus, részben az állatok közötti
kommunikációt szolgálja
35
állatok nyakának ütemes mozgását, előre-hátra fickándozó fülü-
ket. Első lovastrófeámat négyéves koromban szereztem.
Családom egy lovakkal foglalkozó létesítményt vezetett a ka-
liforniai Salinasban, ahol naponta több száz lóval kellett foglalkoz-
nunk. Tizenegy éves koromtól kezdve reggelente, az iskola előtt
huszonkét állást kellett kitakarítanom. Apám a versenyeken szer-
zett korai hírnevem alapján arra a meggyőződésre jutott, hogy én
leszek az, aki a Roberts nevet az egész lovasvilágban híressé teszi.
Csakhogy volt egy nagy gondom. Láttam, miként töri be
apám a lovakat, és visszataszítónak találtam az általa alkalma-
zott hagyományos módszerek erőszakosságát. Figyeltem, ahogy
egymástól egyenlő távolságban, egyszerre hat lovat köt ki egy
karámban az ott földbe vert cölöpökhöz. Ezután felkötötte egyik
hátsó lábukat, hogy ne tudjanak mozogni, majd szándékosan ri -
ogatni kezdte őket egy, a tomporukra dobott, nehezékkel meg-
töltött zsákkal. A lovak természetesen ellenálltak.
Apám úgy vélte, hogy amikor a lovak tökéletesen behódol-
nak, és nem dacolnak, bármit tesz is velük, akkor sikerült betör-
nie őket. Ez általában négy-hat hétig tartott.
A „betörés” szó egyébként nagyon helyénvaló. A lovakat ret-
tenetes megrázkódtatások sora érte, és csakis félelmükben voltak
hajlandók együttműködni. Soha nem bocsátották meg az elszen-
vedett fájdalmat, és soha nem létesítettek valódi - az érzelmi
szükségleteken, a szereteten vagy más hasonló indítékon alapuló
- kapcsolatot az emberekkel. Ez egyszerűen zsarnokság volt.
Egészen kicsi koromtól kezdve elborzasztott ez a látvány.
Ámde ez az ember az apám is volt, a csodált és elismert lo-
vas. Ő csak azt tette, amit akkoriban mindenki más is; sok helyen
még ma is ilyen módszereket alkalmaznak - több helyen, mint
hinnénk.
36
Volt azonban a lovakkal szembeni kegyetlenségen kívül még
valami, ami végleg szembefordított apámmal: az, hogy velem
szemben is kegyetlen volt. Egyszer úgy megvert lánccal, hogy
kórházba kerültem, és anyám könyörögte ki, hogy mondjam azt,
baleset történt. Megígérte, beszél majd az apámmal, hogy ilyen
többé ne forduljon elő. Én viszont megtanultam félni apámtól, és
soha nem tudtam megérteni azon vágyát, hogy a közelében lévő-
ket behódolásra késztesse és megalázza, akár állatokról, akár
emberekről van szó.
Ebben az időben jöttem rá, hogy különös vonzódást érzek a
lovak iránt. Bármeddig el tudtam nézegetni őket: azzal, hogy tét -
lenül figyeltem és hagytam, hogy természetes módon viselkedje-
nek, apránként megértettem, hogyan kommunikálnak egymással.
Először 1948-ban utaztam Nevadába. Tizenhárom és tizen-
hét éves korom között hosszú időt töltöttem a Battle-hegytől
délre húzódó magashegyi legelőkön. Teljesen egyedül követtem
és figyeltem a musztángcsapatokat, amelyek előttem talán soha
nem is találkoztak emberrel. A nevadai Tonopah - Shy Boy szülő-
helye - alig néhány száz mérfölddel délebbre volt innen.
Vágyam, hogy megértsem a lovakat és képes legyek kommu-
nikálni velük, nagyon mélyről fakadt, de ebben az időszakban
még inkább az ösztöneim vezéreltek, semmint a tudatom. Énem
egyik része szinte teljesen azonosult velük, és erős belső kényszert
éreztem arra, hogy megértsem, mit is jelent a lovak testbeszéde.
38-39. oldal: E musztángok csillogó szőre
arról tanúskodik, hogy egészségesek, de mivel a vadlovak
rendelkezésére álló területek korlátozottak,
számukat folyamatosan ellenőrzés alatt kell tartani
37
Ma már nagyon hálás vagyok azért, hogy hallgattam az ösztöne-
imre: úgy tekintek vissza a sivatagban eltöltött időre, mint nevel-
tetésem fontos részére és tizenéves korom egyik legcsodálato-
sabb élményére.
Már e zsenge koromban is egy olyan csoport tagjaként utaz-
tam Nevadába, amelyet a Salinasi Rodeó Szövetség küldött oda,
hogy az évenkénti rodeóverseny egyik számához, a vadlóverseny-
hez musztángokat fogjon be. A vadlóverseny afféle „szabad bu-
nyó" volt, amelyben háromfős csapatok igyekeztek megnyergel-
ni, felszerszámozni és megülni egy vadlovat. A verseny után a lo-
vakat elárverezték.
Ezeken az évenkénti musztángbefogásokon - az elsőt 1950-
ben szervezték - hosszú órákon át figyeltem a vadon élő csapato-
kat, és a látvány annyira lenyűgözött, hogy néha arról is elfeledkez-
tem, miért vagyok ott. Különösen nagy hatást gyakorolt rám a matri-
archa. Rájöttem, hogy a csődör feladata a nőstények és a csikók
megvédése, a csapat igazi vezetője azonban a domináns nőstény:
ő hozza meg a mindennapos döntéseket arról, hol legeljenek és
hol igyanak. A matriarchának megvan a maga jól bevált módszere
az antiszociális viselkedés leszerelésére. Ha egy ló megsérti a szabá-
lyokat, azt elkergeti a csapattól, és a bűnös csak akkor térhet visz-
sza, amikor a domináns nőstény enyhít addigi szigorú elutasításán.
Az „előrenyomulás és visszavonulás” elve szerint, ha egy bi-
zonyos időn át egy adott irányban hajszolunk egy vadlócsapatot,
aztán egyszer csak hátat fordítunk nekik, és az ellentétes irány-
ban kezdünk haladni, akkor természetes hajlamaiknak engedel-
meskedve követni fognak bennünket. Amerika őslakói ezt hasz-
nálták ki arra, hogy vadlócsapatokat fogjanak be. Először leg-
alább egy napon át hajtottak maguk előtt egy musztángcsapatot,
s ahol elhaladtak, a társaik egy kulcslyukra emlékeztető alakú,
majdnem fél kilométer hosszú karámot építettek drótokból, póz-
nákból és szúrós bokrokból.
40
Amikor az indiánok abbahagyták a csapat kergetését, az ál-
latok megfordultak, és követni kezdték őket. Ekkor néhány lovas
a hátukba került, és immár a csapda felé kezdte terelni a csapa-
tot. Előrenyomulás és visszavonulás.
Aztán az agyamban valahogy összekapcsolódott ez az elv és
a matriarcha viselkedése.
Ha egy serdülő ló helytelenül viselkedik - például beleharap
egy idősebb társa tomporába, esetleg rugdosni vagy fölényesked-
ni kezd -, akkor a vezető nősténynek kell helyre tennie. Ilyenkor
szembefordul a bűnössel, és kíméletlenül elkergeti.
A szabálysértő természetesen megijed ettől. Ha valakit kita-
szítanak a csapatból, az olyan, mintha halálra ítélnék, hiszen a
pusztaságban számos ragadozó les zsákmányra. Gyakran előfor-
dul, hogy egy-egy idősebb ló, amely inkább már csak terhére van
a csapatnak, otthagyja társait, és magányos bolyongásra indul.
Az öreg ló vállalja ezt az önkéntes halált.
Amikor a serdülő ló ráébred, milyen nagy bajba került, rög-
tön könyörögni kezd, hogy fogadják vissza. Jól felismerhető jel-
zést ad, amellyel részben a matriarcha bocsánatáért esedezik,
részben pedig közli, hogy hajlandó engedelmeskedni. Ez a jelzés
a „nyalogatás és rágcsálás”, az alárendelt ló jellegzetes szájmoz-
gása, amellyel élelmet kunyerál felettesétől. A behódolás másik
jele az, hogy a fejét szinte a földig ereszti.
Amikor a bűnös eljut idáig, a matriarcha végre reagál kéré-
sére. Addig szembefordul a másikkal, és teste szinte nyílként mu-
tat felé, ám ekkor változtat a testhelyzetén. Megfordul, az oldalát
mutatja, változtat a testtartásán, és már nem néz a szabálysértő
szemébe. Ezekkel a jelzésekkel adja tudtára a másiknak, hogy
megbocsát neki, és most már visszatérhet társai közé.
41
Ma már tudom, hogy ezt a testbeszédet a világ összes lova ismeri,
hiszen ennek kódját a génjeik hordozzák.
Akkoriban azonban csak egy fiú voltam, aki a lovak nyelvét igye-
kezett megtanulni a sivatagban. Nyelvüknek az Equus nevet ad-
tam, és lassacskán megtanultam, hogyan használhatom. Rájöt-
tem, hogy képes vagyok kommunikálni a lovakkal, bármilyen va-
dak legyenek is.
E nyelvet használva rá tudtam venni a vadlovakat arra, hogy
úgy kövessenek, mintha én lennék a matriarcha. A lépések és
mozdulatok - a kommunikációs folyamat állomásai - mérhetők és
ismételhetők voltak, és a ló reakcióit is ki lehetett számítani. Azt
csak jóval később tudtam meg, hogy az általam kialakított mód-
szer a legalaposabb állatviselkedés-tani vizsgálatokban is megállja
a helyét. Olyan nyelv volt ez, amelyet fel lehetett használni a ló és
az ember kommunikációjában.
Megtanultam odafigyelni arra, amit a lovak mondanak.
Később egy salinasi körkarámban a vadlóversenyre befogott
musztángokkal is ugyanilyen kísérleteket végeztem.
De elméletemet először Nevada sivatagos fennsíkján tettem
próbára, ahol se közel, se távol nem volt más ember vagy kerítés.
Arra vágytam, hogy együtt legyek a musztángokkal, hogy megért-
sem őket, tanuljak tőlük, s e vágy révén olyasmit tanultam, ami
messze meghaladta addigi tudásomat.
A tudásom korlátozott volt, hiszen még csak gyerek voltam.
Mindazonáltal sok időt töltöttem egy bizonyos musztánggal, és
sikerült rávennem, hogy ne meneküljön előlem, hanem visszatér-
jen hozzám. Huszonnégy óra elteltével a kis ló már hűségesen
követett. Amerika legvadabb lovainak egyike gyakorlatilag arra
kért, hogy legyünk barátok.
42
Vad musztáng bogáncsokkal az üstökében
Gyorsan félbeszakítottam a kísérletet, és visszasiettem a
befogócsapat központjául szolgáló Campbell-ranchra - amely
Nevada állam középső részén, Eureka közelében áll -, hogy min-
denkinek elmondjam, mit értem el. Biztos voltam abban, hogy
a tapasztaltabb lovasok örömmel fogadják majd elképzelései-
met, és maguk is megpróbálkoznak a módszer alkalmazásával.
Meg voltam győződve róla, hogy ez a megközelítés gyorsan el-
terjed, és forradalmasítani fogja a lovakkal való bánásmódunkat.
Ma már belátom, hogy szavaim csak egy túlzottan gazdag kép-
zeletű ifjonc meséjének tűnhettek - és persze kinevettek.
Miután a befogott musztángokkal hazatértünk Salinasba,
apám és a barátai is mulatságosnak találták állításaimat. Ha csak
megemlítette valaki, máris a combjukat csapkodták nevettükben.
Mivel nem felejtettem el apám gyakori erőszakos dühkitöréseit,
inkább csendben maradtam.
Amikor a rá következő évben, 1951-ben ismét megenged-
ték, hogy részt vegyek a rodeóra szánt musztángok befogásában,
azzal a céllal tértem vissza a sivatagos fennsíkra, hogy mindent
elkövetek előző évi eredményeim igazolására.
Ez alkalommal egy hímet szemeltem ki, egy három-négy esz-
tendős, mozgékony, egészséges és értelmes jószágot. Huszonnégy
órán belül sikerült elérnem, hogy a musztáng kérésre visszatért
hozzám. Pusztán azzal, hogy testemet pontosan a lovaméhoz iga-
zítottam - egyenesen előrenéztem, a vállam és a csípőm tengelye
párhuzamos volt a hátasoméval -, meg tudtam állítani a musztán-
got, és rá tudtam venni, hogy kövessen. Ez alkalommal olyan közel
engedett magához, hogy megsimogathattam. Hihetetlen élmény
volt a nyeregből kihajolva megérinteni ezt a vadon élő állatot.
A vadló úgy döntött, hogy nem jelentek veszélyt rá. Olyan
volt, mintha csak egy családtagja lettem volna, aki a nyaka felső
oldalát vakargatja. Kötelet csúsztattam a nyakára, és tanítani
kezdtem arra, hogy mellettem haladjon, miközben lovagolok.
44
Nem is ellenkezett különösebben; nyilván úgy gondolta, hogy egy
csapatba tartozunk.
Fogtam egy hevedert - amellyel a lovakat a nyereg érzésé-
hez szoktatják és a hátára tettem. Mivel nem akartam megkoc-
káztatni, hogy a hasa alatt átbújva kapjam el a szíj másik végét,
egy drótkampóval húztam át a hevedert a hasa alatt, hogy szabá-
lyosan felcsatolhassam rá.
Miközben ezt csináltam, szinte végig visszatartottam a lé-
legzetemet. Igazi vad vidéken jártam, és bár az életemet koc-
káztattam, mégis a világ legtermészetesebb dolgának tűnt,
hogy magam vagyok a végtelen sivatagban egy musztánggal.
Nem bokkolt. Egy kicsit idegesen viselkedett, de nem
bokkolt. Megkértem, hogy fogadja el a zablát - és megtette. Ké-
sőbb egy vadnyugati nyerget is feltettem rá. Néhányszor azért
megpróbálta ledobni magáról a hátán lévő súlyt és az oldalának
ütődő kengyelt.
De ez sem okozott számára nagy megrázkódtatást, és nem *
is ijesztette meg túlságosan. Aznap elég sok új dologra sikerült
rávennem, de éreztem, hogy nem leszek képes meglovagolni,
amíg még jobban meg nem nyugszik, viszont ha ledob a hátáról
és beverem a fejem a talajon szerteszét heverő kövek valamelyi-
kébe, nem tudom, mikor találna rám valaki.
A kísérlet sikeres volt, ezért úgy döntöttem, hogy aznapra
ennyi elég is lesz. Levettem róla a szerszámokat, és szabadon en-
gedtem. Alig tudtam elhinni, hogy sikerült ilyen szoros személyes
kapcsolatba kerülnöm egy vadlóval. De nem volt senki, aki tanúja
lett volna a történteknek, pedig én már alig vártam, hogy elbüsz-
kélkedhessek az eredményeimmel.
A Campbell-ranchra visszatérve rögtön elmeséltem az ott
dolgozó lovászoknak, hogy mit sikerült elérnem, és az apámhoz
hasonlóan ők is kinevettek. Csak egy taknyos kölyköt láttak ben-
nem, aki az egész történetet kitalálta, részben túlzott lelkesedé-
45
sétől hajtva, részben pedig azért, hogy a valóságosnál jobb képet
fessen önnön képességeiről.
Elhatároztam, hogy a következő évben, 1952-ben ismét visz-
szatérek. Ez alkalommal egy-két nappal több időt szánok majd a
munkára, hátha akkor sikerül a musztáng hátán visszalovagolnom
a ranchra. Azt gondoltam, ha ez sikerülne, senki sem vonhatná
többé kétségbe a szavaimat.
Közben titokban odahaza is elkezdtem alkalmazni ezt az újon-
nan kifejlesztett módszert, amelyet később „csatlakozásának nevez-
tem el; így „indítottam” el a musztángokat, azaz ezzel a módszerrel
szoktattam hozzá őket a zablához, a nyereghez, a kantárhoz és a
lovashoz. A rodeó után vagy száz állat került eladósorba, és a fivé-
remmel úgy döntöttünk, kicsit megnöveljük az értéküket azzal,
hogy elvégezzük az alapvető iskoláztatásukat. Ő a hagyományos
betörést alkalmazta a neki jutó állatoknál, én viszont a csatlako-
zással próbálkoztam. A lovak nagy számára való tekintettel már
ekkor elkezdtem tovább finomítani a módszeremet, és rájöttem,
hogy az új eljárás sokkal gyorsabb, mint amit addig alkalmaztam.
A következő évben már jóval felkészültebben vágtam neki a
munkának. Ekkor már sokkal jobban tudtam, mit is csinálok, és
elegendő időt hagytam magamnak a célom - a szabad természet-
ben való csatlakozás - elérésére, majd a vadló felnyergelésére,
felszerszámozására és meglovagolására.
Az egyik musztángcsapatból kiszemeltem magamnak egy
erős, pej csődört. Talán négy-öt éves lehetett, és sok tekintetben
hasonlított az andalúziai lovakhoz: a mellső lába erőteljesen moz-
gott, a csüdjén szőrcsomók nőttek, a nyaka és a válla kifejezetten
izmos volt. Nagy, fekete szemében sajátos tűz égett - egy tapasz-
talt lovas azt mondta volna, hogy értelmes szemei voltak. Az egész
megjelenését roppant vonzónak találtam.
Elkülönítettem a társaitól, és így még jobban megfigyelhet-
tem: fenséges látványt nyújtott. A nyakát ívbe hajlította, az orrát
46
felemelte, farkát pedig olyan magasan tartotta, hogy szőre a tom-
porára borult. Olyan hosszú volt a farka, hogy fekete fátyolként
borította a hátsó felét, le egészen a csánkjáig. Elvágtatott előlem,
én pedig követtem.
Hamar feltűnt, hogy rövid, erőteljes léptekkel vágtat, s moz-
dulatai egészen más jellegűek, mint a telivéreké. Ahogy követtem,
és különböző irányokban terelgettem - de mindig egyre távolabb
a csapattól -, lassan megszoktuk egymást. Tudtam, melyek azok
a jelek, amelyeket várnom kell: a nyalogatás és a rágcsálás, a talajig
horgasztott fej. Az otthoni körkarámban szerzett tapasztalataim
alapján már sokkal pontosabban tudtam értelmezni Equus nyelvét.
Jóval gyorsabb is voltam, mint korábban. Huszonnégy óra
sem kellett ahhoz, hogy kötelet tudjak vetni a nyakára, és elkezd-
jem vezetgetni. Kicsit ijedős volt, de nagyon igyekezett a kedvem-
ben járni. Amikor eljutottam odáig, hogy futószárat próbáltam
a tomporára dobni, kirúgott felém. A futószár mintegy 9 méter
hosszú lapos kötél, a leginkább egy hosszú kantárra emlékeztet.
Az idomár két ilyen kötelet erősít a ló fejéhez, majd azokat átve-
zeti a két kengyelen, s a másik végüket a kezében tartja. Ezzel a
módszerrel tudja megtanítani a lónak az irányítás alapvető fogá-
sait, a jobbra és balra fordulást, valamint a hátrálást.
Valahányszor a musztáng kirúgott, mindig azt suttogtam
magamban: „Hey, buster!” „Hé, hapsikám!” Ettől kezdve a lovat
Busternek hívtam.
Miután iskoláztattam egy darabig, hogy hozzászokjon a fu-
tószárhoz, látni lehetett rajta, hogy úgy dönt: abbahagyja a rug-
dosást. Ekkor megdörgöltem a csípőjét, hogy ezzel fejezzem ki,
helyeslem a döntését. A hevedert nagyjából a huszonnegyedik
óra táján tettem fel rá, és egyáltalán nem bokkolt. A harmincadik
óra táján már felszerszámozva és felnyergelve vezetgettem. A ken-
gyel miatt megint kirúgott néhányszor, de nem bokkolt, csak né-
hányszor felgörbítette a hátát.
47
A harmadik nap délutánján egyik lábamat a kengyelbe he-
lyeztem, és ránehezedtem. Buster körözni kezdett, és úgy tűnt,
itt a remek alkalom arra, hogy átvessem a hátán a másik lábamat
is, és felüljek rá.
Előbb azonban tettem néhány óvintézkedést. Otthonról ho-
zott lovamon lovagolva kerestem egy kevésbé köves területet
- hátha a musztáng mégis ledob a hátáról. Egy nyolcméteres kö-
telet kötőfékként erősítettem fel Busterre, a maradékot pedig
feltekerve az övembe dugtam, hogy ha ledob, akkor is legyen le-
hetőségem a megállítására.
A negyedik nap délelőttjén aztán meglovagoltam. Itt nem
volt körkarám, sem kerítés, ami korlátozta volna a mozgásban,
mégis hagyta, hogy lábamat a kengyelbe helyezzem, és felüljek a
hátára. Aprócska pontok voltunk a hatalmas sivatagban, én mégis
úgy éreztem, hogy az egész világmindenség körülöttünk forog.
Szinte az egész délutánt azzal töltöttem, hogy Busteren lo-
vagoltam. Egyszerre mindig csak néhány percet töltöttem a há-
tán, és ügyeltem rá, hogy hol a jobb, hol pedig a bal oldalán száll -
jak fel és le, hogy semmi se okozzon meglepetést a számára,
semmi se adjon okot a bokkolásra. Ahhoz is hozzászoktattam,
hogy vezetnie kell a lovaimat, mivel úgy terveztem, hogy vissza-
viszem a jó harminc kilométerre lévő Campbell-ranchra, így az
ott dolgozó jó néhány cowboy saját szemével láthatja majd, hogy
a sikereimről szóló történeteket nem csupán én találtam ki.
Az út nagy részét az egyik lovam hátán tettem meg, hogy
Buster pihenhessen. Aztán a ranchtól vagy három kilométerre át-
ültem a musztángra, és bevallom, nagyon izgatott voltam. Üge-
A tél néha még a világ legszívósabb lovainak tartott
musztángokat is megviseli. Ez a két ló azonban jól felkészült
a hidegre - erről tanúskodik vastag szőrzetük.
48
tésben haladtunk, és mérhetetlen büszkeség töltött el, amikor
Buster úgy lovagolt be a ranchra, mintha egész életében ezt csi -
nálta volna.
A cowboyok egy csoportja borjúkat kezelt egy karámban, má-
sok a csűr mellett bíbelődtek egy generátor motorjával, néhányan
pedig éppen ekkor léptek ki a barakkból, ahol a szállásuk volt. Vé-
gignéztek rajtunk, és megkérdezték: - Hát ez meg mi?
Amikor elmondtam nekik, mi történt, arra számítottam,
hogy arckifejezésük megváltozik, és elárasztanak a kérdéseikkel.
Ehelyett azonban csak kétkedést tapasztaltam.
- Biztosan kivittél egy már betört lovat, és most azt hozod
vissza nekünk - mondta az egyik cowboy.
- Nézzék csak meg a patáját! - érveltem. - Még soha nem
volt rajta patkó. Nyilvánvaló, hogy ez egy igazi musztáng!
- Azt látom, hogy sok időt töltött odakinn - felelte a férfi -,
de csak szerencséd volt, hogy egy olyan példányt találtál, ame-
lyikkel már foglalkozott valaki.
A jó kedvem egy csapásra elpárolgott. Haragot éreztem és
bosszúságot. Idegfeszítő négy napot töltöttem odakinn a sivatag -
ban, és olyasmit sikerült elérnem, amit én óriási áttörésnek érez-
tem a lovakkal való viszonyunkban. Amikor hazatértünk Salinasba,
két-három cowboy elmesélte másoknak, hogy láttak egy musztáng
hátán lovagolni, s én magam is beszéltem róla. De senki sem akar-
ta elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet. A csatlakozás módszerét
ugyan ezután is használtam, de a sivatagos fennsíkon történteket
emlékezetem legtávolabbi zugába száműztem.
Vagy negyven évvel később a vad musztáng megszelídítésének
ötlete olyan módon bukkant újra elő, amire álmomban sem gon-
doltam volna. 1996 őszén Londonban jártam - azért voltam
Nagy-Britanniában, hogy egy országos körút során az ottani kö-
50
zönséget is megismertessem a csatlakozás módszerével. Ekkor
kerestek meg a BBC vezetői, akik már korábban is készítettek
egy dokumentumfilmet a munkámról. A film eléggé sikeresnek
bizonyult, és most arról beszélgettünk, milyen más témákon dol-
gozhatnánk együtt.
Londonban a White City nevű, hatalmas, fehér márványépü-
letben találkoztunk. Ez az épület olyan, mint valami önálló közös-
ség, ahol a televíziós műsorokkal kapcsolatos döntések születnek.
- Szóval, mi következzen? - kérdezte valaki. - Tudunk újabb
filmet készíteni? Vannak új ötletei?
Egy darabig tétováztam, mert az ötletem egyáltalán nem
volt jelentéktelennek nevezhető. De aztán belevágtam.
- Nos, van valami, amit mindig is szerettem volna megismé-
telni - kezdtem.
Türelmesen vártak.
- Tizenhét éves koromban sikerült megcsinálnom a csatla-
kozást egy vad musztánggal, a szabad természetben.
Szavaimat csend fogadta.
- Arra gondoltam - folytattam -, hogy megismételném ezt,
hogy próbára teszem a csatlakozás elvét odakinn, a szabadban,
ahol nincs körkarám, és ahol a ló egy teljesen vad musztáng len-
ne. Egyszer már megcsináltam ezt, és azt hiszem, ma is képes len-
nék rá.
- Miért gondolja, hogy minden úgy fog történni, ahogyan
maga szeretné? - kérdezték.
Elmagyaráztam, hogy a csatlakozás elvét a nevadai sivatagos
fennsíkokon természetes körülmények között élő, az emberrel
semmiféle kapcsolatban nem álló musztángoktól lestem el. An-
nak, ami a világ különböző pontjain, a nézőktől körülvett körka-
rámban mindig sikerül, ott is be kell válnia, ahol az egész mód-
szert megtanultam.
Úgy tűnt, hogy a BBC-t érdekli az ötlet, de nem kötelezték
51
el magukat a film mellett. Ez persze érthető is volt. Egy egészen
más, az övékétől teljesen különböző világról volt szó. Óriási koc-
kázatot kellett volna vállalniuk: ott voltak például az utazással, a
stábbal, a rendezővel és a felszerelésekkel kapcsolatos óriási
költségek, és egy sor egyéb nehézség is. És ha az időjárás, egy kí-
gyómarás, egy baleset vagy egyszerűen a kudarc miatt nem sike-
rül az, amit terveztem, akkor ők egy rakás pénzt dobtak ki a
semmiért. Új területre kellett merészkedniük, és az összes ezzel
járó anyagi kockázatot is nekik kellett viselniük.
Szinte biztos voltam benne, hogy elutasítják az ötletet. De
emlékszem, hogy amikor visszanéztem az épületre, arra gondol-
tam, milyen óriási változást idézhetne elő a lovakkal való bánás-
módban az, ha a BBC valami csoda folytán vállalná a film elkészí -
tését, bemutatná a történetemet és a módszeremet. Csak álltam
ott, és rengeteg gondolat kavargott a fejemben. Vajon valóban
képes lennék erre? Hatvankét éves lévén a fizikai képességeim
már nem voltak a régiek, más téren viszont jóval többet tudtam.
Igyekeztem mérlegelni a különbségeket. Tizenéves koromban
makkegészséges, ügyes és erős fiú voltam, viszont nem volt ele-
gendő tapasztalatom a lovak szelídítésében. Most jóval öregebb
voltam, jó néhány törött csonttal a testemben, viszont sokat nyo-
mott a latban az, hogy egész életemben lovakkal dolgoztam.
Felvetettem tehát a dokumentumfilm gondolatát, de mivel a
megvalósítása már nem tőlem függött, nem is rágódtam túl sokat
rajta.
Amikor 1997 januárjában hazaértem kaliforniai otthonomba, a
Flag Is Up farmra, egy üzenet várt a BBC-től. Ha hajlandó vagyok
belevágni, ők is hajlandók vállalni a kockázatot.
Shy Boy, jövök!
52
3 S H Y B O Y Á R N Y É K Á B A N
Már harminchat órát töltöttem álmatlanul a nyeregben, és életem
egyik legmegerőltetőbb lovaglása állt mögöttem - teljesen kimerültem.
Az első nehézséget az jelentette, miként férjek hozzá Shy Boy-
hoz. A musztáng ma már nemzeti örökségünk része és veszélyez-
tetett fajnak számít.
Ennek következtében - és nagyon helyesen - a musztángo-
kat szövetségi törvények védelmezik. A kongresszus által hozott
rendelet tiltja, hogy bárki bármilyen módon beleavatkozzon az
életükbe. A BLM fennhatósága alá tartoznak, és törvénybe ütkö-
ző cselekedet engedély nélkül a vadon élő musztángcsapatok kö-
zelébe menni.
Így aztán csakis egyféle módon juthattam musztánghoz:
örökbefogadás révén. A BLM egy olyan rendszert alkalmaz
a musztángok létszámának állandó szinten tartására, amelynek
során minden évben elhoznak egy bizonyos számú állatot a sza-
bad legelőkről, és azokat örökbefogadásra ajánlják fel magán-
személyeknek. Az örökbe adandó állatok terelése során gyakran
helikoptereket használnak, ami már többször váltott ki heves vi -
tákat. Véleményem szerint azonban nem az a fő kérdés, hogy
használjanak-e helikoptereket, hanem az, hogy hogyan használ-
53
ják azokat. Egy jó pilóta szépen el tudja végezni a munkát; egy
rossz pilóta azonban halálra hajszolhatja az állatokat.
A lovakat nem adják el, ugyanis az az egész rendszert kérdé-
sessé tenné, ha hasznot próbálnának húzni a dologból, bár az
örökbefogadók egy év után kérelmezhetik - és a BLM ellenőrzé-
se után meg is kaphatják - a teljes tulajdonjogot. A jelentkezők
nevét egy kalapba teszik, és abból húznak: aki szerencsés, az
egyszerre akár négy lovat is örökbe fogadhat. Erre a musztáng-
lottóra azonban csak néha-néha kerül sor, így amikor kiderült,
hogy a BBC három hónapon belül el akarja készíteni a filmet, el -
szorult a szívem. Vajon lesz addig időben örökbefogadás? A si -
kerhez óriási szerencsére volt szükségünk. Ha sikerül örökbe fo-
gadnunk néhány musztángot, egyiküket visszavihetnénk természe-
tes élőhelyére, és ott nekiláthatnánk a kamerák előtt végzendő
kísérletnek.
Éppen e kérdéseken töprengtem a farmunkon, amikor beron-
tott hozzám az egyik diákunk. A Flag Is Up farm egyszerre általá-
ban öt diákot fogad, akik a lovak szelídítését sajátítják el nálunk.
- Monty, Monty! Képzeld, lesz egy örökbefogadási sorshúzás!
- Mikor?
- Holnap!
Itt volt hát a szerencse, amelyre vártam! Úgy tűnt, a sors is
azt akarja, vágjunk bele. Másnap teherautóra szálltunk, és elin-
dultunk a farmtól 120 kilométerre északra lévő kisváros, Santa
Margarita felé.
Tudni kell, hogy a legelőkről befogott musztángok nem lesz-
nek szelídebbek a karámban, sőt! Az adrenalinszintjük az égbe
szökik. A csődöröket - mint Shy Boyt is - ivartalanítják; a musz-
tángokat szűk karámokba zárják, aztán teherautóval szállítják a
sorsolás helyszínére. Csupa olyan hatás éri őket, melynek követ-
keztében erőt vesz rajtuk a menekülési ösztön, és sokkal nehe-
zebb megnyugtatni őket.
54
Engem a hímek érdekeltek, nem a nőstények, mivel jó esély
volt rá, hogy a kancák vemhesek legyenek. Három lovat akartam
örökbe fogadni: az első számú választottamnak a lehető legjob-
ban kellett mutatnia a képernyőn, és szükség volt még két tarta-
lékra is, arra az esetre, ha valami baj történne az első jelöltem-
mel. Úgy gondoltam, hogy három-négy éves állatokat kellene vá-
lasztanom.
Az aznap örökbefogadásra felkínált állatok közül csak húsz
felelt meg a követelményeimnek. Bedobtam egy kalapba a neve-
met, ötvenhat másik jelentkezővel együtt. A vállalkozás sikere
megint csak a jó szerencsétől függött. A diákjaim és én türelme-
sen vártunk, amíg egymás után felolvasták a kihúzott neveket.
Már a negyvenkilencedik névnél tartottak, és engem még
nem szólítottak. Ötvenkettő, ötvenhárom, ötvennégy... Legvégül
az én nevemet húzták.
A választási lehetőségeink korlátozottak voltak. De amikor
végignéztem a karámba zárt állatokon, egyikükön rögtön meg-
akadt a szemem. Csinosabb volt a többieknél, és a szeme is értel -
mesebben csillogott. Amikor elhúzódott az emberi érintés elől,
gyorsabban és hevesebben mozdult, mint a társai. Testalkatában
és mozgásában jól látszott klasszikus spanyol öröksége, elődei-
nek büszke, erőteljes hagyatéka.
A szeme sarkából nézett rám, és azt akarta, hogy semmi
közünk se legyen egymáshoz. Olyan volt, mintha azt mondta
volna: „Maradj távol tőlem! Vad vagyok, és az is maradok! Nem
értem, mi folyik itt, ilyesmit még soha nem tapasztaltam,
de nem is akarom megtudni!” Látszott rajta, hogy harcias jellem,
ugyanakkor olyan is, akinek az ismeretségére bárki büszke
lehet.
Ő volt Shy Boy. Ekkor persze még nem adtam neki nevet, de
ott álltunk egy olyan kapcsolat kezdetén, amelynél szorosabbat
még soha egyetlen vadlóval sem kötöttem.
55
Feljegyeztem magamnak a nyakára kötött nejlonzsinóron
függő táblácska számát : 212. Ezután körülnéztem, és kerestem
két tartalék lónak alkalmas állatot. Mivel az én nevem került elő
utoljára a kalapból, már akkor is mázlistának mondhattam ma-
gam, ha a három ló közül egy megmarad nekem.
De a szerencsénk kitartott: mindhárom lovat megkaptam.
Úgy tűnt, mintha valaki őrködne felettem.
A Flag Is Up farmra visszatérve a musztángok a háziasított
lovak számára kialakított környezetbe kerültek. Idegesek és za-
varodottak voltak. Amikor meghallották az egymásnak nyihogó
többi ló hangját, mindhárman összebújtak kifutójuk egyik sarká -
ban, lehorgasztották a fejüket, és igyekeztek minél óvatosabban
lépdelni. Nekik úgy tűnt, hogy a házi lovak megszegik a szabályo-
kat, és felesleges nyihogásukkal több kilométeres körzetből ösz-
szecsődítik a ragadozókat. Ezt a jelenséget már sokszor tapasz-
taltam, de most diákjaim is láthatták, milyen jelentős különbsé-
gek állnak fenn a vad- és a házi lovak viselkedésmódja között.
Az első dolgom az volt , hogy Shy Boyt elvigyem a farmról.
Nem akartam, hogy emberek közelében legyen - főként nem az
én közelemben. Megbeszéltem a BBC-vel, milyen lépéseket kelle-
ne tenni annak érdekében, hogy a majdani film nézői számára is
egyértelmű legyen: igazi vad lovat látnak. Végül abban állapod-
tunk meg, hogy szerződtetünk egy független bírót, aki a munka
megkezdéséig rendszeresen ellenőrzi a musztángokat. Ennek a
személynek kell majd biztosítania, hogy a lovak ne kerüljenek
érintkezésbe az emberekkel.
A három musztángot végül Carol Childerley vette a védő-
szárnyai alá; Carol neves állatjogi aktivista, aki vadgondozásból
és -kezelésből szerzett diplomát, és akkoriban a Santa Barbara
Wildwatch Association nevű természetvédő szervezet önkéntese -
ként dolgozott. Ő szervezte meg az állatok elszállíttatását a far-
munktól mintegy kétórányira északra, a magasan fekvő, sivata-
56
gos Cuyama-völgybe, hogy ott elvegyülhessenek a Claudia Russel
több ezer hektáros ranchán szabadon élő, de magántulajdonban
lévő musztángcsapattal. Carol vállalta, hogy rendszeresen ellen-
őrzi, hogyan boldogulnak.
A musztángok örökbefogadásuk után többé már nem tér-
hetnek vissza a BLM gondozásában lévő területekre; az örökbefo-
gadási okirat egyik előírása szerint magánszemélyek földjein kell
maradniuk. Az a ranch, amelyet nagy szerencsénkre használhat-
tunk, igen közel esett a musztángok természetes élőhelyéhez.
Csak az egymástól 10-20 kilométerre húzódó kerítések, illetve a
láthatáron itt-ott feltűnő szélmalmok emlékeztettek arra, hogy
nem teljesen érintetlen vidéken járunk.
Úgy éreztem, most, hogy sikerült Shy Boyt megszereznünk,
a szervezés legnehezebb részén már túljutottunk. A BBC ráadásul
egy olyan rendezőt jelölt ki a filmhez, aki dokumentumfilmjeivel
már sok elismerést szerzett.
A BBC 1997 januárjában adott zöld utat a filmnek. A csörgő-
kígyók általában áprilisban fejezik be téli álmukat, s ezután gyor-
san nő a bozóttüzek veszélye is, tehát a filmet mielőbb el kellett
készíteni. Az is fontos volt, hogy legyen némi holdfény, mivel
csak így vehettem hasznát jó éjszakai látásomnak. Az ideális idő-
pont ezek alapján március utolsó hétvégéje volt - amely húsvét
hétvégéjére esett. Nem volt más dolgunk, mint előkészíteni a há-
taslovakat és a felszerelést, azután vártunk.
Egy gondolat azonban nem hagyott nyugodni: mire vállal-
koztam én voltaképpen? A hátam eléggé rossz állapotban volt:
vagy tizenöt évvel korábban öt csigolyámat kellett összeszege-
cselni, a közeiket kitöltő puha porckorongokat pedig eltávolítot-
ták. Vajon kibírom-e, ha két napon át egyfolytában lovagolnom
kell a sivatagos fennsík szélsőséges hőmérsékleti viszonyai köze-
pette? Képes leszek-e emellett elvégezni a magam elé tűzött fel-
adatokat is, és rábírni a musztángot a csatlakozásra?
57
Végül aztán félretettem a kételyeket . Lehetőséget kaptam
rá, hogy filmen örökítsék meg az egész folyamatot, és az ehhez
szükséges anyagi támogatást is biztosították. Az egész munká-
ban azt tartottam a legfontosabbnak, hogy milyen sokat jelent az
egész, milyen széles körben terjesztheti el a film az erőszakmen-
tesség üzenetét. Egy ilyen lehetőséget semmiképpen sem hagy-
hattam ki, és nem is állt szándékomban kihagyni. Meg kellett csi-
nálnom.
A Cuyama-völgy Kaliforniában, a Sierra Madres és a Caliente-
hegység között húzódik. Az egész hely zord szépséget áraszt,
különösen napnyugtakor, amikor a hegyek árnyéka hosszúra nyú-
lik. Az egyik irányba nézve az ember úgy látja, mintha a hegyek
fenyegetően tornyosulnának fölé, de ha megfordul, szelíden hul-
lámzó dombok tűnnek elé. Ha pedig másfelé tekint, a táj szinte a
végtelenségig húzódik.
Az először idelátogató mindig meglepődik a sziklák színén:
az okkersárga, barnásnarancs, palaszürke, mészfehér és a krém-
színű kövek váltakozásán. E színorgiát a sivatagi növényzet teszi
még gazdagabbá. Az itt honos növények közül a jukka a kedven-
cem, sivatagi gyertyának is nevezik: magas száron hozza ragyo-
góan fehér virágait, melyeket lepkék poroznak be a holdvilágnál.
A talaj, amelyben él, gránit, homokkő, kvarc, földpát és finom
márga keveréke.
A terület földtani tekintetben sem mindennapi. Keleti vé-
gében húzódik a Szent András-törésvonal, amely ezen a ponton
mintegy 25 fokos szögben megtörik, és északnyugatabbra ha-
lad tovább. A hatalmas föld alatti kéreglemezek elmozdulása
miatt a hegyek itt kissé a tenger felé billennek. Lehet, hogy
mindez bonyolultan hangzik, sőt talán veszélyesnek is, de a va -
lóságban a Föld kérgének mozgásai meglehetősen civilizált mó-
don zajlanak - leszámítva persze az időnkénti földrengéseket.
58
Stratégiai megbeszélés szombat este a Santa Ynez-i
Maverick Saloonban. A résztvevők Pat Roberts, Monty
és a BBC stábjának egyik tagja.
59
A Cuyama-völgy egy úgynevezett kereszthegységben fek-
szik, amely kelet-nyugati irányban keresztezi az észak-déli irány-
ban húzódó fő hegyvonulatokat. Az itteni környezet a sok napsü-
tés miatt igen száraz. 1997 márciusában is ez volt a helyzet, így
bármi haladt is a fóldutakon - teherautók, lovak vagy marhák -,
embermagasságú porfelhő gomolygott utánuk.
Shy Boyt és a két tartalék musztángot ebbe a völgybe szállí-
tották, ahol egy magánkézben lévő musztángcsapathoz csatla-
koztak. Itt minden bizonnyal otthonosan érezték magukat: a hely
a szó szoros értelmében nem volt ugyan vad vidék, de annak
tűnt. Ezen a vidéken hatalmas magánbirtokok vannak: a ranchok
némelyike 15 000 hektárosnál is nagyobb.
Kész voltam rá, hogy bebizonyítsam: a csatlakozás itt is le-
hetséges, ahol a lovat nem korlátozza a körkarám. Egyedül akar-
tam szembenézni a musztánggal olyan helyen, ahol kedve szerint
menekülhet.
A feladathoz három lovamat választottam ki. Duallynak ter-
mészetesen jönnie kellett: őt olyan tökéletesen betanítottam
már, hogy a mozgását centiméteres pontossággal tudtam irányí-
tani, és mindehhez a legapróbb érintés is elegendő volt. Duallyt
a munka utolsó szakaszára akartam tartogatni, a csatlakozáshoz,
mivel ott olyan lóra volt szükségem, amely pontosan tudta imi-
tálni a vadon élő matriarchák testtartását és mozdulatait.
Második lovam a The Cadet névre hallgatott; sötét színű,
csinos terelőló volt, amely nagyszerűen tudott ügetni: ügetésben
óránként 20 kilométert tett meg. Neki akkor vehettem hasznát,
amikor Shy Boyt már elválasztottam a társaitól, és egy kicsit le-
csillapodott. Ekkor ugyanis hosszú órákig tartó, folyamatos lo-
vaglásra kellett számítanom.
Freddy a Maverick Saloonban
60
61
Harmadik választottam a Big Red Fox nevű, nagy termetű,
nyugalmazott versenyló volt; rá a munka második szakaszában
volt szükségem.
Úgy terveztem, hogy The Cadet segítségével elválasztom
Shy Boyt a csapattól, aztán alkonyatkor átülök Big Red Foxra, és
az ő hátán töltöm a holdfényes éjszakát, elegendő időt hagyva
Shy Boynak a pihenésre és a táplálkozásra. Másnap reggel aztán
Dually nyergébe szállok át, és hozzáfogunk a csatlakozás kényes,
feszültséggel teli műveletéhez. Mindhárom ló szív- és érrendsze-
re tökéletes állapotban volt. A felkészülés során napi öt-nyolc ki-
lométert ügettem, hogy én magam is formába lendüljek. Össze-
szedtük a köteleket, nyergeket és sátrakat, aztán újra meg újra
ellenőriztük a felszerelések listáját.
Öt lovász vállalta, hogy a segítségemre lesz. Egyikük, a ti -
zenhat éves Caleb Twissleman lett az „árnyékom”. Caleb minden
tekintetben roppant megnyerő fiatalember: nagyszerű sportoló,
lovas és lasszós, aki már vagy húsz győzelmet aratott a vadnyuga-
ti lovasversenyeken. A csapat tagja volt még Cathie Twissleman,
Caleb anyja is; neki és három társának az volt a dolga, hogy miu-
tán én és Caleb elválasztottuk Shy Boyt a csapattól, velünk ellen-
tétes irányba tereljék a többi lovat.
Nagy gondot fordítottunk az alaptábor helyszínének a kivá-
lasztására is: egy kis hegy csúcsát foglaltuk el, a rendelkezésünk-
re bocsátott mintegy 500 hektárnyi terület közepén. A közelben
kiváló legelők is voltak; ezek kapóra jönnek majd, ha Shy Boy
megéhezik. Az alaptábor egyébként meglehetősen népes volt: a
BBC forgatócsoportján kívül itt kellett ellátni a lovászokat és az
egyéb segítőket is.
Szabad musztángcsapat a fenséges Cuyama-völgyben, vasárnap hajnalban
62
63
Mindenkinek többször is felhívtuk a figyelmét arra, hogy
gondosan figyeljen a lába elé. Értesítettek ugyanis bennünket,
hogy ebben az évben a csörgőkígyók a szokásosnál korábban jöt-
tek elő téli búvóhelyeikről. Ezek a hüllők a test hője alapján talál -
ják meg áldozatukat , és amikor először bújnak elő a sötét zugok-
ból, ahol téli álmukat aludták, idegesek és kiszámíthatatlanok.
A forgatás március 29-én, szombaton kezdődött. Az első je-
lenetek nem a gyönyörű hajnalt ábrázolták és nem is a zsályacser -
jék között vágtató musztángokat; a filmesek bevonultak a Sant a
Ynez-i Maverick Saloonba, ahol jó néhány igazi vadnyugati ruhát
viselő helybéli ropta a sortáncot Art Green zenekarának muzsiká-
jára. A rendező rögtön kiszúrt magának egy Dutch Wilson nevű
öreg cowboyt.
- Montynak teljesen elment az esze - közölte Dutch jelleg-
zetes, vontatott hangján mindenkivel, aki csak hajlandó volt
meghallgatni. - Szerintem jó esélye van rá, hogy kinyiffantsa sa-
ját magát - hangoztatta, majd még hozzátette: - Ki az ördög
akarná elkísérni?
Mások is csatlakoztak hozzá.
- Kíváncsiak a véleményemre? Nem lesz könnyű, annyi
szent! Sokan belehaltak már abba, hogy musztángot próbáltak
betörni!
- Mondok én valamit a musztángról: a legveszélyesebb ré -
sze a mellső lába. A hátsó lábával is fájdalmasakat rúg, de a mell -
sővel meg is ölhet.
- Jó néhány cowboyt látni errefelé, akinek töröttek a fogai!
- No meg a csontjaik is!
Én mindennek ellenére teljesen nyugodt voltam, és felké-
szültnek éreztem magam a feladatra. Ha nem sikerül valóra válta-
nom az álmomat, gondoltam, az nem azért lesz, mert nem volt
meg rá a lehetőségem.
Este kilenc óra körül jöttem el a Maverick Saloonból, és
64
vagy másfél órát autóztam, mire feljutottam a sivatagos fennsík-
ra. A lakókocsimban sikerült néhány órát aludnom, bár a kegyet-
len hideg már előre jelezte, mi vár rám.
Aztán megvirradt: húsvétvasárnap volt.
Először is felkészítettem a testemet az előttem álló nem
mindennapi lovaglásra. A combom, a térdem és a lábszáram
belső oldalára egyfajta „második bőrt” ragasztottam: a 3M cég
Tegaderm nevű termékét. Ez egy erős, átlátszó fólia, amelyet fő-
ként a maratoni futók használnak arra, hogy megakadályozzák
bőrük kidörzsölődését. Mivel azonban a fóliát erős ragasztó rög-
zíti a bőrhöz, előzőleg leborotváltam a lefedendő területeket: így
jóval kevésbé fog fájni a tapasz eltávolítása.
A fólia fölé hosszú alsót, nadrágot és bőr lábvédőt húztam.
Úgy számítottam, hogy végig kell lovagolnom az előttem álló na-
pot és éjszakát, sőt valószínűleg a következő nap java részét is.
Fájós hátam miatt bevettem néhány gyulladáscsökkentő tablet-
tát, és persze rajtam volt a gerincfűző is. A hideg ellen öt réteg
ruhát vettem magamra, bár az arcom és a kezem így is fedetlen
maradt.
Soha életemben nem hordtam kesztyűt, valahogy nem érez-
tem úgy, hogy igazán melegítene, és nem sikerült hozzászoknom
a kantár és a lasszó kesztyűben való kezeléséhez sem.
A ranch munkásai már a hajnal első fényénél gyülekezni
kezdtek, hogy eltávolítsák a marhákat a kijelölt területről. Meg-
beszéltük, ki melyik lovon üljön, aztán a Cuyama-folyó mentén
nyugat felé indultunk. Pat Russell, Cathie és Caleb Twissleman,
66-67. oldal: Monty Dually hátán és Cathie Twissleman
Splash nyergében hozzákezdenek Shy Boy elkülönítéséhez:
ő balról a harmadik ló, könnyen felismerhető a bal hátsó
lábán lévő fehér kamásniról
65
Barney Skelton és Scott Silvera tartottak velem. Shy Boy valahol
odakint várt ránk.
Minden tekintetben hatalmas és csodálatos ez a vidék. Itt
készítik például a Marlboro-reklámokat is. A kora reggeli napsütés-
ben megelevenedett a táj. A méhek már útra keltek fehér ládáikból
a zsályacserjék felé, és a madarak is vidáman röpködtek. A nap
rásütött a völgyekben kanyargó folyók partján álló platánokra, és
ragyogó fénybe vonta a fehér virágú jukkákat és kaktuszokat is.
Nagyjából ott találkoztunk a szabad lovakkal, ahol számítot-
tunk rájuk: úgy másfél kilométer megtétele után pillantottuk meg
őket. Köztük volt Shy Boy is: a többiekkel együtt, magasra emelt
fejjel figyelte közeledtünket, de megjelenésével és a kíváncsisá-
gával valahogy mégis kirítt közülük. Úgy tűnt, elég jól beilleszke-
dett új családjába. Karcsú volt és egészséges, tökéletes fizikai ál -
lapotban.
Természetesen sejtelme sem volt arról, mi vár rá, sem pedig
arról, hogy mennyi minden előzte meg találkozásunkat. Nem tud-
hatott a filmes stábról és a rendezőről, a marhák máshová terelé-
séről vagy a készenlétben álló helikopterről, pedig a sok készülő-
dés mind miatta volt.
A Cathie-től és Montytól közvetlenül jobbra látható Shy Boy menekülni kezd
70-71. oldal: A társaitól immár elválasztott Shy Boy éberen figyel
72. oldal: Úgy tűnik, Monty élvezi a feladatot, de persze a neheze még hátravan
73. oldal: Shy Boy megpróbál visszatérni társai közé, de Dually nem engedi
68
69
72
73
A BBC felkért egy állatorvost és egy állatviselkedés-kutatót,
dr. Robert Millert, hogy legyen jelen megfigyelőként, és kommen-
tálja a film számára a látottakat. Azt is neki kellett igazolnia,
hogy Shy Boy valóban vad állat, éppúgy, mint, mondjuk, egy szar-
vas. Neki kellett áldását adnia a forgatásra is: ezt csak azzal a fel-
tétellel vállalta, hogy megígértük, a következő napokban egyet-
len állatnak sem esik baja - sem Shy Boynak, sem a hátas- vagy
málhás lovaknak.
Jelen volt Carol Childerley is, aki ekkor már csaknem két hó-
napja felügyelt a három musztángra: ő tanúsította, hogy Shy Boy
valóban az a vadló volt, amelyet Santa Margaritában örökbe fo-
gadtam. Carol gondosan megfigyelte az állat mozgását, majd je-
lentette: igazi, érintetlen vadlóval van dolgunk.
Christopher Dydyk, a fotós valamivel a filmesek mögött állí-
totta fel állványait a kályhacső nagyságú objektívekkel és egy
Hasselblad fényképezőgéppel. Készen állt rá, hogy állóképeken
örökítse meg az eseményt - és meg is tette, amit az e könyv lap-
jain látható nagyszerű műalkotások is igazolnak.
A filmesek elfoglalták a helyüket, én pedig kiadtam az utasí-
tásaimat. Mind a hatan belovagolunk a musztángcsapat közepé-
be, aztán én The Cadet, Caleb Twissleman pedig Tari nyergében
elkülönítjük, és kelet felé, a nyílt területek felé tereljük Shy Boyt.
Elődeihez hasonlóan ő is menekülni fog, ha elszakítják a társaitól,
és tudtam, nem lesz könnyű dolgunk, ha lépést akarunk tartani
74- 75. oldal: Cathie segít Montynak, miközben Shy Boy próbára teszi elszántságukat
A társaitól elszakított Shy Boy és Monty megkezdik közös útjukat
78-79. oldal: Shy Boy keletnek tart, a magasabban fekvő területek felé
76
vele. Caleb követni fog, és egy málhás lovat vezet majd maga
után. A többiek eközben az ellentétes irányba, vagyis nyugat fe-
lé kezdik terelni a többi musztángot. Az volt a cél, hogy a lehető
leggyorsabban eltávolodjanak tőlünk, mert így Shy Boy kevésbé
érez majd kényszert arra, hogy visszatérjen közéjük. Azt akartam,
hogy a lehető leggyorsabban kerüljenek látótávolságon kívül.
A musztángok közé lovagoltunk, és az állatok biliárdgolyók-
ként szóródtak szét. A csapat elindult az egyik irányban, én pe-
dig az ellentétes irányba kezdtem terelni a vágtatva menekülő
Shy Boyt. A helikopterből készült filmfelvételen egy karcsú,
gyors, elegáns mozgású és fiatalos musztáng látható, akit egy jól
kipárnázott öreg cowboy követ vad vágtában. Shy Boy életereje,
ártatlansága és a jelleméből áradó lendület csak még nyilvánva-
lóbbá vált most, hogy ellentétként ott volt az én élemedett ko-
rom és a vele járó gyöngeségeim.
Tapasztaltságom azonban mellettem szólt. Ha a jól bevált
módszeremhez akarom hasonlítani azt, amit tettem, akkor ebben
a szakaszban a körkarámban körbe-körbe való száguldásra kész-
tettem Shy Boyt. Ha viszont a vadon élő csapat pszichológiájából
kölcsönzött hasonlattal akarok élni, akkor azt mondhatnám, hogy
én voltam a domináns kanca, aki elkerget egy serdülőt, hogy ez-
zel fejezze ki a vele szembeni elégedetlenségét, és felszólítsa ar-
ra, hogy tanúsítson több tiszteletet iránta.
Nem számítottam azonban arra, hogy milyen nagy pánikot
vált ki Shy Boyból a helikopter. A légi felvételek nélkülözhetetle-
nek voltak az események filmen való megörökítéséhez, mivel
80-81. oldal: A menekülő Shy Boy keletnek tart,
ám Cathie és Monty nem tágítanak mögüle.
A fenséges Caliente-hegység előtt Shy Boy északkelet felé vágtat, de Monty és Dually szorosan a nyomában maradnak.
82
83
azonban a vadon élő musztángokat gyakran terelik helikopterek
segítségével, a lovak már megtanultak félni tőlük. Ez alól Shy
Boy sem volt kivétel. Teljes erőből futott, én meg igyekeztem
nem lemaradni mögötte. Így utólag sajnálom egy kicsit, hogy a
filmnek ez a része nem a terveinknek megfelelően sikerült.
Szerettem volna inteni a helikopternek, hogy maradjon egy
kicsit távolabb. Ez azonban nem volt olyan könnyű: a vágtázó ló
hátáról integetni és közben a nyeregtáskára erősített rádiót is
kezelni egyáltalán nem egyszerű. A pilóta nem láthatta jelzése-
met, a fehér pólót, amelyet indulás előtt a dzsekimbe gyömöszöl-
tem, és most vadul lengettem a fejem fölött. A vágta során szinte
végig álltam a kengyelben, hogy kíméljem The Cadet hátát. Nem
törődtem összeszegecselt gerincemmel sem, pedig egy ilyen se-
besség mellett bekövetkező esésnek komoly következményei le-
hettek volna.
A helikopter végre észrevette a jelzést, lemaradt egy kicsit,
és így egy kicsit elviselhetőbb tempóra váltottunk vissza. Aztán
újabb nehézséggel kellett szembenéznem. Csaknem húsz kilomé-
tert tettünk meg, és lassacskán elértük az első kerítést - a szö-
gesdrótból készült alkotmány a marhacsordák túlzott szétszóró-
dását volt hivatott meggátolni. Csakhogy amikor a musztángok
menekülnek, nem látják túl jól a kerítéseket, márpedig most
rendkívül fontos volt, hogy Shy Boynak ne essen baja.
Ezért aztán az oldalába kellett kerülnöm, hogy más irányba
tereljem. Egy kicsit gyorsítottam a tempón, és a musztáng hala-
dási irányától kissé eltérő szögben vágtatva még jóval a kerítés
előtt sikerült rávennem, hogy másfelé meneküljön tovább.
Északkeletnek tart és lassan elkanyarodik.
A többi musztánghoz hasonlóan Shy Boy is elképesztően kitartó,
s úgy tűnik, még mindig erőlködés nélkül vágtat.
84
85
Azon a délutánon Shy Boy a környék összes vízlelőhelyéhez,
patakjához és marhaitatójához elvezetett. Eszembe juttatta, mi-
lyen nagyszerűen értenek ezek az állatok a víz felkutatásához itt,
a sivatagos fennsíkon, ahol gyakran hosszú heteken át nem esik
eső.
Néhol hatalmas, csaknem fél hektár nagyságú ürgetelepek-
hez értünk, és ámulattal figyeltem, amint Shy Boy szinte lassítás
nélkül kerüli ki a talajon sűrűn sorakozó lyukakat. Nekem bizony
nagyon oda kellett figyelnem, hogy The Cadet nehogy belelépjen
egybe, ami szinte biztos bukást jelentett volna.
A nyeregben ülve időnként előhúztam egy-egy szelet szárí-
tott marhahúst a táskámból, és hozzá vizet kortyolgattam a kula-
csomból. Sokat beszéltem: néha csak magamban, máskor Shy
Boyhoz, hogy kitartásra buzdítsam mindkettőnket. Elképesztő út
volt.
Amikor alkonyodni kezdett, jóval lassúbb tempóra váltot-
tunk. Nem állt szándékomban egész éjjel hajszolni a musztángot:
csupán követni akartam őt. Shy Boynak pihenésre, ételre és vízre
volt szüksége - akárcsak nekem.
Ekkorra már hét-nyolc órája haladtunk meglehetősen sebe-
sen. The Cadetnek is szüksége lett volna némi pihenésre, már
csak azért is, mert a helikopter miatt jóval gyorsabban kellett lo-
vagolnunk, mint azt eredetileg szerettem volna. A tervekben
azonban számítottunk Shy Boy és The Cadet erejére és szívóssá-
gára, és így sikerült végigcsinálnunk az első szakaszt.
Most következett azonban a legnehezebb rész: az éjszaka.
Caleb odalovagolt mellém, és hozta az éjszakai munkára
szánt lovamat, Big Red Foxot. The Cadetet visszavitte a táborba,
ahol a feleségem, Pat letisztogatta, megetette és megitatta. A lá-
Shy Boy itt kelet felé halad, változatlanul igen gyors tempóban
86
87
baira dunsztkötést tett, nehogy begyulladjanak, és az elvesztett
folyadék pótlására speciális sóoldatokat adott neki.
Én eközben figyeltem, hogyan legelészik és iszik Shy Boy.
Fél szemét mindig rajtam tartotta, és néha-néha megpróbált egy
gyors iramodással elhúzni előlem, de mindig utánamentem. Za-
vart volt, és magyarázatot követelt, de nem kérte, hogy csatla-
kozhasson hozzám. Még nem.
Ahogy sötétedett, Shy Boy lelassított, és én nagyon örültem
ennek. Igyekeztem jobban szemügyre venni és felmérni
a jellemét. Vajon miféle állat lehet? Azokból a reakcióiból, ame-
lyeket az alkony utolsó fényénél figyelhettem meg nála, úgy érez-
tem, hogy van benne némi huncutság is. Lépteinek ruganyossága
csak fokozta szépségét.
Ezen az éjszakán lett a musztángból Shy Boy. Úgy tűnt, Big
Red Fox számára nem okoz gondot az állat követése, még azután
sem, hogy a tenger felől érkező hideg, sűrű pára kioltotta a hold-
fényt. Ha valóban kísértetet követtünk, akkor ez a kísértet valami
rejtélyes módon olyan nyomot hagyott maga után, amelyet a lo-
vam könnyedén észre tudott venni.
Lovaglás közben egy kis dalocska született meg az agyam-
ban, és azt ismételgettem, mint valami mantrát. Hangosan dúdol-
gattam, hogy ne lankadjon a figyelmem, hogy ne a hideggel tö-
rődjek, és hogy a musztáng a hangomból is érezze: nem akarok
ártani neki. A dal valahogy így szólt:
Hej, te kis Félénk Fiú, hová igyekszel?
Elég volt a bújócskából.
Úgyis itt leszek majd, mikor a nap felkel reggel.
Hej, te kis Félénk Fiú, nem félj már tőlem, Nem bántlak én téged, ezt most megígérem.
88
Ötven éve rokonodnak ígértem már ezt,
S a szavam most többet ér, meglehet.
Azt ígértem, a világot jobb hellyé teszem,
S ennek éppúgy örül majd a ló, mint az emberi nem.
Hej, kicsi Félénk Fiú, higgadj végre le, Ne menekülj, inkább egyél, s idd magad tele!
Azt hiszed, tán bántanálak, pedig nem létezhet, Nem szegnék meg ilyen régi szent ígéretet.
Célom egyszerű: semmi se legyen, mi a lónak fáj, Ezen dolgozom mindig, ezért gyötör folyton az aggály.
Félénk Fiú, Félénk Fiú, ne légy oly félénk,
Úgyis tudom, barátok leszünk lassanként.
Nagyjából éjfélre Shy Boy teleette magát a zsenge fűvel, sőt
még némi lucernát is talált, amit a ranch munkásai az ösvény mellé
szórtak. Most sokkal nyugodtabbnak tűnt a viselkedése, néha még
meg is pihent. Örömmel követtem a példáját, s egy-egy rövid
időre Big Red Fox is megszabadulhatott a hátát nyomó súlytól.
Ilyenkor mindhárman csak álldogáltunk úgy tizenöt percig.
A hangulatom továbbra is remek volt - nem is csoda, hiszen
azt csinálhattam, amit szerettem. Ámde sajgott az egész testem,
kifárasztott a nyeregben töltött tizennyolc óra. A hideg a csontja-
imig hatolt, orrom és fülem olyan keménynek tűnt, mint a jég-
csap. De amíg ez a derék, kitartó Big Red Fox a musztáng nyomá-
ban tudott maradni, addig én sem adhattam fel a reményt.
Hajnali fél öt felé az égbolt keleti szélén derengés tűnt fel .
A napkelte első jelére Shy Boy egyértelműen felgyorsított. Ami-
89
kor megvirradt, tovább fokozta a tempót, és újra ügetésben ha-
ladt. A köd szerencsére felszállt, így jobban láthattam, és Big Red
Fox sem téveszthette szem elől.
Shy Boy magasra emelt és kissé előretolt fejjel szívta be az
új nap illatait. Úgy tűnt, hogy a világ peremén felbukkanó fény fe-
lé tart. Talán száz méterre volt tőlem, a jobb oldalamon, és kelet
felé haladt, majd hirtelen vágtatni kezdett. Ismét kénytelen vol-
tam megkapaszkodni a nyeregszarvban, és a kengyelbe állni,
hogy ne terheljem túl Foxy hátát. Csak ekkor tűntek fel a tenyere-
men és az ujjaimon éktelenkedő hólyagok, az előző napi vágták
nyomai, ott, ahol a nyeregszarvat markolva kapaszkodtam.
Ijesztő volt, hogy a vágtának nem akart vége szakadni. Érez-
tem, hogy kezdek nagyon kifáradni, és nem tudom, hogy Big Red
Fox nagylelkűsége és kitartása nélkül képes lettem volna-e végig-
csinálni.
Valamivel hajnali öt után, amikor még mindig eléggé sötét
volt, Shy Boy ismét kényelmesebb tempóra váltott, így sikerült
rávennem, hogy nyugat felé, a tábor irányába kanyarodjon. Most
már csak kényelmes ügetésben haladtunk, így a rádiómon be
tudtam szólni Calebnek és Patnek, hogy hamarosan le kell cserél-
ni a hátasomat.
Egy idő múlva, amikor a tábornál valamivel délebbre jár-
tunk, a tőlem jobbra lévő hegygerincen megpillantottam Patet és
Duallyt. Alig ötven méterre voltunk a tábortól. Lehetséges volna,
hogy Shy Boy tréfál velünk? Talán vissza akart vinni a saját fajtám-
hoz, mert úgy tűnt neki, hogy bőven elegem van a vadonból?
Shy Boy, mint később megtudtam, valójában vizet akart, és a
tábortól északra volt egy itatóvályú. Az a tény, hogy ennyire kö-
zel merészkedett az emberekhez, máris jelentős viselkedésbeli
változást sejtetett: továbbra is tartott az emberektől és a teher-
autóktól, mégis úgy látszott, hogy újfajta nyugalom szállta meg.
Olyan volt, mintha bekeringőzött volna a konyhába.
90
A lányom, Laurel később elmesélte, mennyire meglepődött
mindenki, amikor a domb mögül felbukkant Shy Boy, aztán a ka-
lapom teteje is. Ő és Christopher Dydyk éppen azokról a nehéz-
ségekről beszélgettek, amelyeket a köd okozhatott nekem.
Az időjárás és a feszültség mindenkit megviselt.
A tábor lakói valóságos üdvrivalgásban törtek ki, amikor
megjelentünk, aztán Laurel odakiabálta nekem:
- Rémesen nézel ki, apu!
- Rémesen is érzem magam - morogtam.
Nem tudtam róla, de az arcom fekete volt a verejtékbe szá-
radt portól. A szél teljesen visszalapította kalapom karimáját; úgy
néztem ki, mint valami szánalmas üldözőcsapat utolsó életben
maradt tagja. Laurel odasietett hozzám, és egy diétás Pepsit meg
egy darab szárított marhahúst nyomott a kezembe. Mindkettőt
örömmel fogadtam el.
Megláttam Patet is, és a tekintetünk néhány pillanatra ösz-
szefonódott. Láttam, hogy szeme érzelemmel telik meg, és én is
ugyanúgy éreztem, mint ő.
- Istenem, Monty! - szólalt meg végül. - Jól vagy? Végig bí-
rod csinálni?
Ekkor döbbentem csak rá, mennyire közel jártam a kudarc-
hoz. De aztán a tábort elhagyva, ahogy a hangok elhalkultak mö-
göttem, a hangulatom ismét javulni kezdett. Nagyon sokat segí-
tett az, hogy az éjszaka elszigeteltsége és bizonytalanságai után
találkozhattam a családommal.
Fél hat felé járt az idő, még mindig alig volt fény, de azért
már látni lehetett a BBC közeledő járművei által felvert port a
földúton, a tábortól néhány kilométerre keletre.
Az adó-vevő recsegve életre kelt, a rendező érdeklődött az
éjszaka történtek felől. Közöltem vele, hogy minden a terv szerint
halad. Már huszonnégy órája ültem a nyeregben, de továbbra is
kitartottam eredeti elképzelésem mellett, és nem veszítettem
91
szem elől Shy Boyt. Azt is megmondtam a rendezőnek, hol va-
gyunk most, hogy kedvére filmezhessen. Lassú ügetésben halad-
tunk - Shy Boy észak felé, az itatóvályú felé vezetett. Én vagy öt -
ven méterrel távolabb várakoztam, amíg a musztáng az egy méter
mély és nagyjából kétszer négyméteres nagyságú galvanizált acél-
edénybe hajtotta a fejét.
Vártam... és vártam. Arra gondoltam, ha Shy Boy nem akarja
kiinni az egész vályút, akkor nincs valami rendben.
Közelebb óvakodtam, és Shy Boy arrébb húzódott, de az or-
ráról nem csöpögött víz. Hamarosan azt is megláttam, miért: a
víz felszínét vastag jégréteg borította. Valóban hideg éjszaka állt
mögöttünk.
Leszálltam a nyeregből, és a táskámból elővett kalapács-
csal akkora lyukat ütöttem a jégbe, hogy akár mindkét ló is
odaférhessen. Először Big Red Fox itta tele magát, aztán hát-
rább húzódtunk, hogy Shy Boy is csillapíthassa szomját. Szokás
szerint óvatosan, fél szemét rajtunk tartva ment oda a vályúhoz,
és amíg ivott, volt időm töprengeni.
Az elmúlt éjszaka szépségeit soha nem fogom elfelejteni: a
hegyek pirkadatkor kirajzolódó sötét sziluettjét, az égen éjjeli
lámpaként függő holdat, a Hale-Bopp üstökös fényjátékát és a
Csendes-óceán üzenetét hordozó bársonyos páraszőnyeget,
amely az egész éjszakát még csodálatosabbá tette. És persze az
is nagy élmény volt, hogy Big Red Fox milyen csalhatatlanul veze-
tett Shy Boy után.
Aztán ott van a többi felejthetetlen élmény is: a kegyetlen
hideg és a süvítő szél, a talajon éktelenkedő lyukak, amelyek en-
gem halálra rémítettek, de úgy tűnt, hogy e két nagyszerű ló szá-
Monty vasárnap este, napnyugta előtt The Cadet hátán lovagol,
miközben a hegyekből a hideg leereszkedik a völgybe
92
mára nem jelentenek komoly akadályt, a felhólyagzott kezem és
a hátam, amely pihenőre vágyott.
Mindent összevetve a hosszú éjszaka pozitívumai jócskán
többet nyomtak a latban, mint a kellemetlenségek. Már hat óra
volt, és a nap egyre jobban visszaszorította a sötétséget a hori-
zontról. A BBC filmesei tőlem vagy fél kilométerre nyugatra szor-
goskodtak a kamerák felállításán. Hirtelen úgy éreztem, új erő
árad szét egész testemben, tudtam, hogy a nehezén már túl va-
gyunk.
Figyeltem, hogyan mozog Shy Boy orra a víz felett, mintha
csak azt mondaná, hogy mennyire szereti, és milyen jó lenne, ha
mindig lenne belőle, amikor szükség van rá. Ekkor furcsamód egy
olyan fogalom jutott az eszembe, amelyet nagyon régen, még
pszichológiai tanulmányaim során hallottam: a „katasztrófakötő-
dés”. Ilyen kapcsolat alakul ki például a repülőgép-szerencsétlen-
ségek túlélői között, akik órákat töltenek a roncsok között,
mondjuk, egy hegytetőn.
Biztos voltam benne, hogy Shy Boy számára valóságos ka-
tasztrófa az, hogy állandóan egy ember nyargal a nyomában, és
talán azon töprengett, hogy mennyi esélye van rá, hogy ezt túlél-
je. Bennem is hasonló érzések kavarogtak: az örömteli gondola-
tok közepette rettegtem attól, hogy a testem bármelyik pillanat-
ban cserbenhagyhat. Amikor két ember ül egy autóban, és túlél-
nek egy csaknem végzetes balesetet, akkor először ösztönösen
átölelik társukat, aki osztozott velük egy, a lelkierejüket a végső-
Shy Boy hétfőn reggel végre abbahagyja a menekülést, egy kicsit megnyugszik, így már készen áll a csatlakozásra
96. oldal: A csatlakozás sikeres volt, Shy Boy most már szabad akaratából követi Montyt
97. oldal: Monty George nyergében
94
96
kig próbára tevő élményben. Az ilyen kapcsolatok sok esetben
mély és tartós barátsággá fejlődnek.
Shy Boy nyilvánvalóan meg volt győződve arról, hogy én
nem vagyok méltó az ilyesfajta barátságra - én viszont már kezd-
tem nagyon megszeretni őt.
Legelészett egy kicsit, aztán újból munkához láttunk. A ka-
merák ismét rögzítették minden mozdulatunkat. Reggel nyolcra
már sikerült szembefordulnom vele, a szemébe néztem, és rá-
vettem, hogy álljon meg. Ilyenkor mindig megállítottam a lova-
mat, megszakítottam a szemkontaktust, és távolabb vittem tőle
Big Red Foxot. Elérkeztünk a csatlakozás kezdeti fázisához.
A musztáng rájött, hogy a meneküléssel semmit sem ér el.
Tudta, hogy kénytelen lesz megegyezni velem, a segítségemet
kérni és párbeszédet kezdeményezni. Rajtam múlt, odafigyelek-e,
észreveszem-e a jelzéseket, és reakcióim gyorsaságával és pon-
tosságával értésére adom-e, hogy értem a nyelvét.
Ehhez azonban Duallyra volt szükségem. Úgy éreztem, egy-
két óra múlva sikerülhet elérnem a csatlakozást, ezért olyan ló
kellett, amely elég ügyes és pihent a művelet során szükséges
pontos mozdulatok végrehajtásához. Megnyomtam az adó-vevő
gombját, és arra kértem Calebet, hogy hozza ki nekem Duallyt.
Big Red Foxot visszavitték a táborba, hogy kipihenhesse ma-
gát, amire alaposan rá is szolgált. Valóságos áldás volt a számom-
ra ez a ló, olyan büszkeséget éreztem iránta, amilyet a jó tanuló
diák szülei érezhetnek gyermekük iránt. Ő is kijárta a maga isko-
láját, megtanulta a leckéket, és ragyogó eredménnyel teljesítette
a vizsgákat.
Dually természetesen kipihent volt, sőt eleinte még játékos
is, szeretett volna bolondozni egy kicsit. Láttam, hogy Shy Boyt
megzavarja a másik lóból áradó szertelenség. Eltartott vagy 15-
20 percig, mire a kedélyek kissé lecsillapodtak.
Most már elkezdhettem Equus nyelven beszélni. A musz-
100
98-99. oldal: A dühös Shy Boy (figyeljék meg a hátracsapott
füleket) mintha csak azt mondaná: „Nem akarom, hogy feltedd
a kötelet! Menj el, kérlek!”
A Tarin lovagló Caleb Twissleman és a George nyergében ülő
Monty csendben figyelik a fáradt Shy Boy behódoló gesztusát.
Figyeljék meg a ló száját!
101
táng az egyik fülét állandóan felém fordította, úgy figyelt, és
időnként leengedte az orrát . Ilyenkor rögtön kicsit távolabb men-
tem Duallyval, hogy csökkentsem a Shy Boyra nehezedő lelki
nyomást. Ez volt a jutalma azért, hogy megenyhült, és hajlandó
volt elfogadni engem. Ámde amint távolodni kezdett, azonnal
közelebb mentünk hozzá, előrenyomultunk - vagyis agresszívan
viselkedtem. Előrenyomulás és visszavonulás. Shy Boy hamar rá -
jött, mit kell tennie, ha nem akarja, hogy ez az ember a lovaival
állandóan a közelébe húzódjon. Az ő nyelvén beszéltünk, aminek
eredményeként hamarosan ellazult, majd viszonozta kommuniká-
ciómat: elkezdődött az együttműködés.
Teljesen fellelkesültem, mert a tapasztalataim alapján tud-
tam, hogy ha sikerül elérni a kommunikációnak ezt a szintjét, ak-
kor a végeredmény már nem lehet kétséges. Negyvenöt perc múl -
va már meg tudtam tenni, hogy körbe-körbe léptetek, Shy Boy
pedig engedelmesen követ. Ez azt bizonyította, hogy megbízik
bennem.
Délelőtt tízkor a rádión megkértem Calebet, hogy jöjjön ki
hozzánk, és közelítse meg Shy Boyt a másik oldala felől. Caleb
azonnal teljesítette a kívánságomat.
Lassú, megfontolt mozdulattal kihajoltam a nyeregből, és
megsimogattam Shy Boy nyakát. Megmondtam neki, milyen szép
tőle, hogy úgy döntött, velem marad. Megígértem, hogy nem fo-
gok köteleket használni, nem okozok neki fájdalmat és nem
kényszerítem behódolásra.
Dr. Miller, a BBC által felkért viselkedéstan-szakértő így kom-
mentálta a látottakat:
- Íme egy vad musztáng, amely akár egy legyet is le tudna
Shy Boy immár szemmel láthatóan kevésbé ideges
102
103
rúgni a falról, de most szabad akaratából úgy döntött, hogy elfo-
gadja az emberi érintést.
Úgy éreztem, kiváltságos ember vagyok.
Kimerült voltam, de diadalt éreztem, s a fejemben sorjáztak
a gondolatok: életben vagyok, viszonylag jól vagyok. Dually há-
tán lovagolok. Huszonhat órája ülök nyeregben. Itt áll velem egy
musztáng. Sikerült elérnem a csatlakozást!
Ez a pillanat egyenrangú volt életem többi nagy jelentőségű
eseményével: a házasságommal, a három gyermekem születésé-
vel, azzal a nappal, amikor elfordultam apám hagyományos mód-
szereitől, vagy amikor először pillantottam meg bajnoki lovamat,
Johnny Tiviót.
Éreztem, hogy új erőre kapok.
A következő lépés az volt, hogy laza kötélhurkot dobjak a
musztáng nyakára, és megtanítsam Duallyt követni. Shy Boynak
nem tetszett ez az új ötlet. Amikor azonban menekülni kezdett,
nem is próbáltam megállítani. Éppen ellenkezőleg, helyeseltem a
döntését. „Gyerünk, fuss el!”, jeleztem neki. „De ne csak egy ki-
csit fuss, hanem messzire fuss!” A kötél még rajta volt, és én ad-
dig hajszoltam, amíg önként nem kérte, hogy visszajöhessen.
Nem kellett hozzá sok idő, hogy teljesen megbízzon bennem, és
hagyja magát kényelmesen vezetni.
A délelőtt java része a csatlakozással és azzal telt, hogy rá-
tettem a kötelet, s Dually segítségével ide-oda vezetgettem. Ez-
után egy kis pihenő következett, és ettünk is egy keveset. Hagy-
tam, hogy a lovak nyugodtan legelésszenek. A Shy Boy szemmel
tartásával megbízott Cathie Twissleman jelentette, hogy a musz-
táng semmi jelét sem adja a menekülési szándéknak, úgy tűnt,
jól érzi magát a háziasított lovak mellett.
Délután Duallyt lecseréltem George-ra, erre a megbízható
marhaterelő lóra. A nap hátralevő részét lényegében azzal töltöt-
tük, hogy George vezetésével nagy körökben járattam Shy Boyt.
104
Hétfő délutánra úgy tűnik, hogy Shy Boy megszokta Monty
társaságát, bár egy kicsit még mindig tart tőle
106-107. oldal: Monty Caleb segítségével kötélhurkot csúsztat
Shy Boy nyakára
105
^
Az első vezetési próbálkozások
heves ellenállást váltanak ki
Shy Boyból
109
Időnként mintha szikra villant volna, ellenkezni kezdett, de a bi-
zalom és együttműködés időszakai egyre hosszabbra nyúltak.
George derekasan kivette a részét a munkából. Mivel vaskos
törzsű, viszonylag alacsony ló, így a hátáról könnyen meg tudtam
simogatni Shy Boy hátát, oldalát és csípőjét. A musztáng hamar
hozzászokott George-hoz, ezért a fejétől a csípőjéig végigdör-
zsölgethettem.
Délután négy óra felé elérkezettnek láttam az időt arra,
hogy felcsatoljam Shy Boyra a hevedert. George nyergében ülve
csúsztattam rá a musztáng hátára a széles szíjat, és a csatot egy
dróthorog segítségével húztam át a felém eső oldalra. Shy Boy
ezt minden panasz vagy ellenkezés nélkül tűrte, nem bokkolt, és
még csak meg sem ugrott. Egyszer sem rúgott felém, bár a mell-
ső lábaival kapált egyet-egyet, amikor túl gyorsan mozogtam.
Miután felkerült a heveder, úgy döntöttem, hogy ennyi elég
volt Shy Boynak egy napra. Mindkettőnkre ráfért némi éjszakai
pihenés. A csatlakozáson már túl voltunk, és a legjobb úton ha-
ladtunk afelé, hogy nyerget és kantárt tegyünk erre a vadlóra.
Már harminchat órát töltöttem álmatlanul a nyeregben, és
életem egyik legmegerőltetőbb lovaglása állt mögöttem - telje-
sen kimerültem. Furcsamód azonban természetes izgatottságom
csak igen lassan csillapodott. Egész életemben mindig igen sokat
mozogtam, de még soha nem éltem át olyan erőmegújulást, mint
Felkerül a heveder, hogy a musztáng később könnyebben elfogadja a nyerget
112. oldal: Cathie és Caleb tábort ver, és felkészül a jól megérdemelt pihenőre
113. oldal: A lovak kikötve, ég a tábortűz, a lenyugvó nap fénye beragyogja a csodás völgyet: egy darabka földi mennyország
110
111
112
113
114
115
ezen a napon. Úgy tűnt, hogy ebben a csatlakozás pillanata ját-
szotta a döntő szerepet; az adott erőt, hogy végig tudjam csinál-
ni a nap hátralevő részét.
Valóságos csoda, hogy a hátam kibírta ezt az erőpróbát, és
ezért életem végéig hálás leszek a sorsnak. Pat segített levenni a
tapaszokat a lábamról, s a bőröm meglepően jó állapotban volt.
A lovakat a tábor közelében etették és itatták meg, segítőim
pedig beosztották egymás közt az éjszakai feladatokat.
Ettem egy keveset - rég esett ennyire jól az étel -, aztán
mély álomba zuhantam. Jól aludtam, de öt-hat óra múlva már ké-
szen álltam a folytatásra. Hogyan is alhattam volna egy ilyen na-
pon?
Úgy terveztem, hogy a harmadik nap könnyű lesz: immár
két lábon állva szerettem volna szorosabbra fűzni a kapcsolato-
mat Shy Boyjal. Így, a földön állva egészen más lény lehettem,
mint az az ember és ló keverék, amelyben már megtanult bízni.
Nyugodtan tűrte, hogy simogassam és dörzsölgessem, végig-
futtattam a kezemet a testén, le, egészen a patájáig. Készséggel
követett, bárhová vezettem, és később ismét feltettem rá a heve-
dert. Ez szinte pihenőnap volt a számára, ennek ellenére nagyon
szépen fejlődött. Bőven volt ideje enni és inni, sőt még arra is,
hogy egy kis időre leheveredjen a délutáni napsütésben. Együtt
álldogáltunk, együtt sétáltunk. Shy Boy befogadott az életébe, és
114. oldal: Shy Boy, Dually és Monty a napnyugta egy csendes pillanatában
115. oldal: Monty és Caleb, a tapasztalat és a fiatalság
megtestesítői kellemesen érzik magukat a tábortűz mellett, hiszen a levegő hőmérséklete jóval fagypont alá süllyed
Monty előrenyúl, és jó viselkedése jutalmául megsimogatja Shy Boy fejét
116
117
úgy tűnt, egyáltalán nincs nyomás alatt. Egy új világ tárult fel előt-
te. A keddi napot arra használtuk, hogy elmélyítsük kapcsolatun-
kat, amely reményeim szerint segít majd bennünket a következő
napra tervezett fontos eseményben, amikor is Shy Boynak el kell
fogadnia élete első nyergét, kantárját és lovasát.
Szerdán hajnalban George hátán kilovagoltam egy kanyon-
ba, amely a tábortól mintegy két és fél kilométerre nyugatra volt.
A csaknem 45 méter mély kanyon a fennsíkról gyakorlatilag telje-
sen láthatatlan volt, de amikor az ember a pereméhez ért, fensé-
ges látvány tárult elé. A nem egészen egy kilométer hosszú s szinte
végig száz méter széles kanyon aljában kis patak kanyargott.
A patak partján óriási kaliforniai platánok nőttek, némelyik
tán kétszáz éves is lehetett, s törzsük két-két és fél méteres át-
mérőjű volt. A nyári lombjuktól megfosztott platánok fehér kérge
és göcsörtös ágai századok óta adnak ihletet a művészeknek.
Az a fajta hely ez, amelyet Frederick Remington, Charles Russell
vagy Ansel Adams is szívesen megörökített volna.
Részben mi is a szépsége miatt választottuk ezt a helyet, de
a gyakorlati megfontolások is szerepet játszottak döntésünkben.
A köveket itt az évezredek során lezúduló víz homokká morzsol-
ta, a patak pedig homokrétegeket terített szét a kanyon feneké-
nek nagy részén, amely így - és ez nagyon fontos volt - szinte
teljesen simává vált.
Ez a hely tehát biztonságosnak tűnt Shy Boy lábai számára
Kedd reggel, egy hosszú nap előtt. Monty reméli, hogy Shy Boy
talán már ezen a napon elfogadja a nyerget és a kantárt
120. oldal: Az első nyereg felhelyezését előkészítendő Monty nyeregtakarót tesz Shy Boy hátára
121. oldal: Monty odalép Shy Boyhoz az első nyereggel
118
119
120
121
éppúgy, mint a lovasnak arra az esetre, ha a ló, balszerencséjére,
ledobná.
Egy S alakban kanyargó ösvényen lovagoltunk le a kanyon
aljába. Caleb 16 marok magas vöröspej lova, Tari hátán ült, én pe-
dig George nyergéből vezettem Shy Boyt. A filmesek és a ranch
néhány munkása terepjárókkal hozta utánunk a szükséges felsze -
reléseket.
Pat Russell és Scott Silvera vigyázott a lovasfelszereléseimre:
egy zablára és kantárra, a hevederre, egy kis szoktatónyeregre,
néhány nyeregtakaróra és egy szabványos nyeregre. Felkészül -
tünk.
A heveder felhelyezése nem okozott gondot, hiszen ezen a
lépésen már az előző délután is túlestünk. Ezután arra kértem
Shy Boyt, fogadja el a kis gyakorlónyerget, mire ő azt felelte:
„Hogyisne! Még csak az kéne!” A nyereg sok bőrrésze zavarhatta,
de némi győzködés után mégis megengedte, hogy feltegyem a
hátára.
A normál nyereg azonban úgy tűnt, áthághatatlan akadályt
jelent Shy Boy számára kapcsolatunk fejlődése szempontjából.
Egy fél órán át igyekeztem meggyőzni arról, hogy bízhat ben-
nünk. Szerencsére a csatlakozás megkönnyítette a továbbhala-
dást: ha egyszer sikerül kialakítani az első kapcsolatot, a többi
már jóval könnyebben megy - feltéve, hogy az ember nem akar
hirtelen túl sokat. Beletelt ugyan némi időbe, de végül többször
is sikerült feltennem és levennem a nyerget, a ló jobb és bal olda-
la felől egyaránt. A kantárt egészen készségesen fogadta, ekkor
már nyilván nagyon vágyott egy jó barátra.
Most mind közül a legnagyobb lépés következett: megis-
mertettem Shy Boyt Scott Silverával, az első emberrel, aki meg
Az első kis nyereg felhelyezése a musztáng hátára
122
123
Monty engedi, hogy Shy Boy
érezze a nyereg súlyát, majd megjutalmazza azért,
mert elfogadta
126-127. oldal: Monty most
már egy vadnyugati stílusú nyereggel közelít Shy Boyhoz
125
128
129
fogja lovagolni őt. A musztáng gyanakodva fogadta az új arcot, és
felágaskodva hátrált el Scott elől. Elég időt hagytunk rá, hogy egy
kicsit összeismerkedjenek: a musztáng megszaglászta Scott ruháit,
s érezte keze érintését a nyakán és homlokán.
Scott ezután lassan, óvatosan a kengyelbe tette a lábát. Shy
Boy hátraugrott, és a mellső lábával kapálni kezdett.
Nagyon fontos volt, hogy valamennyien megőrizzük a nyu-
galmunkat. Az efféle helyzetekben feltétlenül kerülni kell a kap-
kodásnak még a látszatát is. A lovak kezeléséhez rendkívül nagy
türelem kell. Ha valaki úgy viselkedik, mintha csak tizenöt perce
lenne, akkor az egész napja rá fog menni a feladatra; ha viszont
úgy tesz, mintha egész nap ráérne, akkor akár tizenöt perc alatt
is elkészülhet.
Hagytunk még egy kis időt, hogy Shy Boy jobban megszok-
hassa új társát, aztán Scott ismét a kengyelbe tette a lábát.
A musztáng most ellenkezés nélkül tűrte ezt. Scott óvatosan fel-
emelkedett, és átvetette a ló hátán a lábát. Hátsó fele pehelyköny-
nyedséggel érintette a nyerget.
A legrejtettebb vágyam volt, hogy tanúja lehessek ennek a
pillanatnak, s az, hogy láthattam, elmondhatatlanul nagy örömet
szerzett. Úgy éreztem, mintha valami csodálatos ajándékot kap-
tam volna.
128. oldal: Monty a nyereg becsatolására készül, Caleb pedig kicsit távolabbról figyeli
129. oldal: Úgy tűnik, mintha Shy Boyt csiklandozná a csat
Shy Boy könnyen elfogadja élete első zabláját
132. oldal: Egy kis közös pihenő a sok izgalom közepette
133. oldal: Az immár teljesen felszerszámozott Shy Boyt Monty vezeti és Caleb kíséri
130
131
132
133
134
135
Amikor Scott lovagolni kezdett a musztáng hátán, diadalki-
áltást hallattam. Alig öt perc kellett ahhoz, hogy Shy Boy teljesen
megnyugodjon. Vagy fél órán át lovagoltunk fel-alá úgy, hogy én
George hátán kísértem Scottot és Shy Boyt; az volt a célunk,
hogy egy kicsit iskoláztassuk, és hozzászoktassuk a lovas terhé-
hez, mielőtt elhagynánk a puha talajú területet. De a ló egész idő
alatt egyetlen lépést sem vétett el.
Shy Boy úgy vitte a lovasát, mintha világéletében ezt csinál-
ta volna - ennek bizonyítéka a járásában látszott. A ló vagy a
jobb vagy a bal lábát teszi le előbb, amikor lép, de hogy melyik a
vezető láb, azt magától vagy lovasa kérésére bármikor megvál-
toztathatja. Shy Boy többször is lábat váltott, ami a lovaknál a
könnyedség egyértelmű jele. Előfordul néha, hogy az életében
először meglovagolt állaton testi vagy lelki eredetű merevség
vesz erőt; ilyenkor soha nem változtatják meg a vezető lábat. Shy
Boy figyelmének jelentős részét lekötötte a lovasa, gyakran visz-
szapillantott rá, de egyébként teljesen nyugodtan viselkedett.
A következő lépés az volt, hogy visszalovagoltunk a Russell-
ranch központi épületéhez. Én George hátán ültem, Caleb a saját
lován, Scott pedig Shy Boyon. Hárman egymás mellett vágtattunk
oda a házhoz, mit sem törődve a világgal. Az izgatottságtól szól-
ni sem tudtam.
134. oldal: A vadló készen áll arra,
hogy először meglovagolják
135. oldal: Monty, Caleb és Scott Silvera az első nyeregbeszállás kísérlete során.
Mintha azt kérdezné a musztáng: „Ugye csak vicceltek? Szó sem lehet róla!”
A lovaglás első perce.
136
137
Gratulálok! Scott Shy Boyon, Monty pedig Duallyn.
140. oldal: Shy Boy, Dually és Monty
együtt gyönyörködnek a kaliforniai
tájban a Flag Is Up farm közelében
141. oldal: Shy Boy, Dually és Monty
tavaszi kirándulása a hegyekben; az előtérben virágzó jukka látható
139
141
142
143
Nyilvánvaló volt, hogy a többiek is hasonlóképpen reagáltak a
történtekre. Ott várt ránk dr. Miller, Carol Childerley és az egész
BBC-stáb, akik kezdettől fogva figyelemmel kísérték a történte-
ket. A jókora tömeg hangos tapssal és üdvrivalgással fogadott
bennünket.
Eljött néhány közeli barátunk is, akik biztosak voltak vállal -
kozásunk sikerében; amikor belovagoltunk a rancsra, Pat, Laurel
és a többiek mellett megpillantottam John és JoAnn Jonest, vala-
mint Brian és Cheryl Russellt is.
Elláttuk a lovakat, majd ismét összegyűltünk, hogy „hivata-
losan” is megünnepeljük a sikert hússütéssel, zenével és törté-
netmeséléssel, miközben a nyugati égen lassan lenyugodott a
nap. A BBC filmeseinek még Dutch Wilsont és barátját is sikerült
lencsevégre kapniuk a Santa Ynez-i Maverick Saloonban.
- Végül is - jegyezte meg Dutch -, ha már embert tudnak
küldeni a holdra, akkor miért ne lovagolhatnának meg egy musz-
tángot is?
Később Shy Boy különösebb gond nélkül ment be a lószál-
lító kocsiba, ahol Dually, The Cadet és Big Red Fox voltak az úti -
társai a hazaúton. A Flag Is Up farmról később Ron Rall buelltoni
farmjára került. Ron a tanítványaim egyike, akinek idomítótelepe
szinte szomszédos az enyémmel.
Ott talált otthonra Shy Boy a következő év során, de ez alatt
az esztendő alatt sem őt, sem a saját otthonomat nem láttam
gyakran, ugyanis a módszeremet népszerűsítő előadásaim és per-
142. oldal: Monty, Dually és Shy Boy a hegyekben
143. oldal: Dutch és Freddy a ranch központjában:
a hitetlenek hívőkké váltak
Másnap reggel a két barát közösen tűnődik a sikeren
144
145
sze első könyvem, Az igazi suttogó reklámkörútja
miatt szinte minden időmet Észak-Amerika és
Európa legkülönbözőbb városaiban töltöttem.
Ez alatt az idő alatt rengeteget gondoltam
Shy Boyra. Hogy haladhatnak a betanításával? Va-
jon boldog-e? Emlékszik-e még az öreg cowboy-
ra, aki egész éjjel kitartóan követte a völgyben?
Egy kérdés szinte mindenütt felmerült,
amerre csak jártam. A BBC Shy Boyról szóló do-
kumentumfilmjét ekkorra már nagyon sok or-
szágban bemutatták, és az emberek nagyon kí-
váncsiak voltak. Most, hogy Shy Boyt megszelídí-
tettük, vajon boldogabb lett-e? És ha lehetőséget
kapna, hogy újra szabad legyen, vajon elfogadná-e
azt, és elmenne?
Úgy tűnt, erre a kérdésre egyedül én adha-
tom meg a választ.
146
Győzelem! Shy Boy vezet haza bennünket.
148
4 A K E G Y E T L E N S É G E L L E N
Megindító élmény volt az aprócska lányt a körkarámban látni
- senki sem tudott meghatottság nélkül ránézni.
Már régen megfogadtam, hogy akár a világ végére is elmegyek,
csak hogy megmutathassam, mi minden lehetséges az ember és
a ló kapcsolatában. El akartam mondani a világnak, hogy a szelí -
debb módszer egyben jobb is. Ha megmutatnám a programomat,
és kiszámolnák, mennyi időt töltök úton, akkor önök is meggyő-
ződhetnének arról, mennyire komolyan veszem ezt az ígéretet.
1998-ban alig voltam otthon, a Flag Is Up farmon - megszá-
moltam: mindössze tizennégy teljes napot töltöttem odahaza.
A csatlakozás-bemutatókra rendszerint arénákban vagy
lovaslétesítményekben kerül sor, bárhol, ahol érdeklődést tanúsí-
tanak a lovakkal szembeni durva bánásmód egy szelíd alternatí-
vája iránt. A körkarámban lényegében ugyanazt teszem, amit Shy
Boyjal tettem a Cuyama-völgyben. Általában két „nyers” lovat in-
dítok el egymás után, miközben folyamatosan magyarázom a kö-
zönségnek, hogy mire is kell odafigyelniük.
Monty egy „nyers”, betanítatlan lóval ismerkedik a körkarámban
149
Amikor egy betanítatlan lóval van dolgom, általában hét-tíz
perc alatt jutunk el odáig, hogy csatlakozzon hozzám. Ekkor már
bárhová megyek is a porondon, követ engem, s az orrát állandó-
an a vállamnál tartja. A huszadik perc táján nyugodtan, ellenke-
zés nélkül fogadja, amikor megkérem, hogy engedje feltennem rá
a nyerget, majd a zablát és a kantárt. És nem kell hozzá fél óra
sem, hogy ez a ló elfogadja élete első lovasát. Nincs szükség szi-
gorú szavakra, sem ostorra, sem sarkantyúra.
Ez a folyamat, amelyet én „betörés” helyett „indításnak” ne-
vezek, apámnak jóval hosszabb ideig tartott volna, a fájdalomról
nem is beszélve.
A lovakkal végzett munka során minden lépésemet az a
szándék vezérli, hogy a kegyetlenséget bármi áron elkerüljem.
Ennek az az oka, hogy a jellemem alakításában fontos szerepe
volt annak, amit láttam és átéltem. Óriási hatást gyakorolt rám
az, hogy látnom kellett, miként alkalmazzák apám és mások a ha-
gyományos módszereket, hogyan kényszerítik behódolásra e cso-
dálatos állatokat, hogyan kötik fel a lábukat. Hasonlóan fontos
szerepe volt annak is, hogy tanúja és szenvedő alanya voltam
apám embertársaival szembeni rendkívüli erőszakosságának.
Talán érthető, hogy a bemutatóim gyakran a közönség azon
tagjai számára is fordulópontot jelentenek, akik maguk is szenve-
dő alanyai voltak testi bántalmazásnak.
Egyesek elájulnak, amikor látják, mit teszek a körkarámban
a lovakkal, és hallják, amit a kegyetlenkedés hiábavalóságáról
mondok. Olyanok is akadnak, akik katartikus élményként élik
Monty a ló saját nyelvét használva agresszív testhelyzetet
vesz fel, hogy eltaszítsa magától és a karámban körbe-
körbe
való menekülésre késztesse
150
151
meg bemutatóimat, s utána kényszert éreznek rá, hogy megosz-
szák velem történetüket.
A családon belüli erőszak sokkal elterjedtebb, mint azt vala-
ha is gondoltam volna. Ha, mondjuk, kétezren jönnek el egy be -
mutatómra, a nézőknek akár a fele is megpróbálhat néhány szót
váltani velem valamelyik szünetben - többnyire azért, hogy dedi-
káltassanak egy könyvet vagy egy videokazettát, vagy egyszerűen
csak üdvözöljenek. De szinte mindig akad köztük húsz-harminc
olyan egyén is, akik testi bántalmazás tanúi vagy szenvedő ala-
nyai voltak saját családjukban. Nem könnyű dolog a számukra er-
ről beszélni - de megteszik.
Nagyjából ugyanennyien lehetnek azok is - és feltehetően
közéjük tartoznak a legsúlyosabb esetek -, akik semmiképpen
sem akarnak a bántalmazásokról beszélni, és erre nagyon jó okuk
van. Ha egyszer áttörik a hallgatás gátja, az családok széthullásá-
hoz vezethet - ezt tapasztalatból tudom. Az emlékirataim megje-
lentetése a saját családom egyes tagjainak sem volt az ínyére, és
akkor még nagyon finoman fogalmaztam. A bántalmazás beisme-
rése nem tesz jót a családok jó hírének.
Ám ha nem beszélünk az efféle dolgokról, az olyan, mintha
lepleznénk, vagy ami még rosszabb, mintha elnéznénk azokat. A fia-
talok egy része teljesen felépül a testi bántalmazásból, de sokuk-
nál maradandó károk keletkeznek - akárcsak az állatoknál.
Az utazásaim és a közönség előtt tartott indítási bemutató-
im tapasztalatai nyomán az a meggyőződés alakult ki bennem,
hogy szoros összefüggés áll fenn az állatokkal szembeni és
az emberekkel szembeni kegyetlenség között. Ha az előbbit
Ez az eredendően társas állat barátra vágyik, és hamar rájön:
a fárasztó menekülésre a megoldást a karámban álló embernél
kell keresni, aki a jelek szerint ismeri a lovak testbeszédét is
152
153
egyértelműen elutasítjuk, akkor az utóbbi felett sem hunyhatunk
szemet tiszta lelkiismerettel.
Mindent elkövetek annak érdekében, hogy felszólaljak az
erőszak ellen. A rendezvényeim többnyire kedvező hatással van-
nak a jótékonysági szervezetek bevételeire. Örömmel számolok
be arról, hogy a bemutatóim csak 1998-ban 655 000 dollárt hoz-
tak olyan ügyeknek, amelyek jelentősen javíthatják majd a lovak
és a velük foglalkozó emberek életét.
Az, hogy a kegyetlenség a lovaknál sem eredményesebb,
mint az embereknél, az egyik 1996-os nagy-britanniai körutam
során vált bizonyossá. A turné első állomásán, Essexben alkal -
mam volt megismerkedni egy rendkívüli kislánnyal.
A szünetben egy nő jött oda hozzám, és azt mondta, elhoz-
ta a legnagyobb rajongómat. Azzal lehajolt, és felemelt egy gyer-
meket.
- Ő Samantha - közölte, aztán mutattak egy fényképet a
kislány lováról, Bessről is.
- Hát, lehet, hogy a rajongóm - feleltem mosolyogva -, de
az biztos, hogy nem valami nagy. - Ránézésre nyolc-kilenc éves-
nek gondoltam, de mint utóbb kiderült, Samantha tizenkét esz-
tendős volt.
- Már háromszor olvasta végig a maga könyvét! - büszkél-
kedett az édesanyja.
Samantha alig volt magasabb 140 centiméternél, s az arca is
törékenynek tűnt. Kis termete ellenére makkegészségesnek lát-
szott, szeplős arca pirospozsgás volt. A látásom miatt (mint már
említettem, én csak különböző szürkeárnyalatokat látok) nem tu-
dom megmondani, milyen színű lehetett a szeme, de úgy gondo-
A csatlakozás pillanata. Egyezség született a ló és Monty
között, így az állat most már hajlandó odafigyelni rá.
154
155
lom, talán kék volt vagy zöld. Amire azonban később a legjobban
emlékeztem, az a szemének csillogása volt. Gyönyörű fehér fogait
nagyon sokat láthattam, mert szinte állandóan mosolygott.
Nagy hatással volt rám értelmes arckifejezése és komoly el-
szántsága is. Azt ígérte, hogy mindent meg fog tanulni a lovak-
ról, amit csak lehet. Azt is mondta, értesít majd arról, hogyan ha-
lad, majd megkérdezte, hogy megölelhet-e és lefényképeztethe-
ti-e magát a társaságomban.
Ez a közvetlen, érzelmes reakció mélyen meghatott, és tud-
tam, hogy mindig emlékezni fogok rá, függetlenül attól, hogy ta-
lálkozunk-e még az életben.
Samantha és a világ különböző pontjain sokan mások is
gyakran tesznek fel nekem egy alapvető kérdést: „Bárki meg tud-
ja tenni azt, amit maga csinál?” Ha pontos akarok lenni, a kérdés
többnyire így hangzik el: „Én is meg tudnám tenni azt, amit maga
csinál?” Az emberek tehát arra kíváncsiak, vajon tudnák-e követ-
ni a módszeremet, és el tudnák-e érni maguk is a csatlakozást
egy lóval.
A válaszom mindig ugyanaz: hát persze! Lehet, hogy én vol-
tam az első, aki véletlenül felfedezte az Equus nyelvet, de ha va-
laki eléggé eltökélt, kellően magabiztos, és megvan benne a ké -
pesség annak felismerésére, hogy mikor mit kell tenni, akkor ő is
el tudja érni a csatlakozást. Sok tapasztalt lovasnak mutattam
már meg a módszeremet, és ők általában igen rövid idő alatt ké-
pessé váltak annak alkalmazására.
Persze vannak a dolognak bizonyos gyakorlati oldalai is. Elő-
ször is, ez a módszer semmiképpen sem ajánlható azoknak, akik
Az első nyereg beállítása. Ez sem kelt riadalmat
a lóban, hiszen a porondon álló embertől eddig még
csak szelídséget tapasztalt.
156
157
fóbiásan rettegnek a lovaktól. Elengedhetetlen a viszonylag jó fi -
zikum is: a módszert nem lehet tolókocsiból vagy mankókra tá-
maszkodva alkalmazni, és az se próbálkozzon vele, aki rosszul
lát, hiszen az állat reakcióinak megfigyelése kulcsfontosságú.
Viszont minél hozzáértőbb személy próbál így foglalkozni a
lovakkal, annál nagyobb esélye van a sikerre. Persze nem árt
szakember tanácsát kérni, és feltétlenül maximális biztonságra
kell törekedni a lovakkal való munka során, akár e módszereket
alkalmazzák, akár másokat.
Samantha az ígéretének megfelelően egy évvel később leve-
let küldött nekem egy házi videofelvétel kíséretében. A felvételen
Samantha volt látható egy lóval, amely teljesen egyértelműen re-
agált a kislány jelzéseire. Többször is végignéztem a szalagot, de
nem férhetett hozzá kétség: Samanthának sikerül csatlakozásra
bírnia a lovát, Besst.
Ekkor alig nyolc nap volt hátra addig a bemutatómig, ame-
lyet a londoni Docklands Arenában terveztem: ez az ötezer férő-
helyes csarnok volt a legközelebb Samantha lakóhelyéhez.
Telefonáltam neki, és meghívtam a bemutatóra. Azután
megkérdeztem, vajon össze tudná-e szedni a bátorságát ahhoz,
hogy kiálljon a közönség elé, és elmondja, mit sikerült elérnie.
Megkértem, hogy ha tudja, hozza magával a lovát, Besst is, hogy
együtt mutathassák be, mire jutottak.
Akik jelen voltak azon az estén, soha nem fogják elfelejteni
Samanthát és a történetét. Alig három hónapos volt, amikor sú-
lyos influenzán esett át, és a betegség annyira legyengítette,
A nyereg persze idegen a ló számára, így az állat
bokkol néhányszor, hogy megszabaduljon tőle, de aztán
hamar megnyugszik - főként azért, mert Monty is
mindvégig megőrzi a nyugalmát
158
I
159
hogy ezután ideje java részét kórházban töltötte. Néha rohamai
voltak, szörnyű fájdalmakat kellett elviselnie, és a légzése is
többször leállt. Ötéves korában még csak tizenhárom kilót nyo-
mott. Az élete hosszú időn át komoly veszélyben volt.
Aztán valaki ajánlott nekik egy allergiaspecialistát. Saman-
tha anyja ugyan nemigen hitte, hogy ez az újabb orvos segíthet-
ne, de bármire hajlandó volt a lánya életéért, így hát elvitte őt a
rendelésre. A kislánytól egész sor fontos élelmiszerfélét megvon-
tak, és szigorú diétára fogták, amelyhez azután apránként ada-
golták az újabb élelmiszereket. A harmadik hétre már sikerült is
azonosítani bizonyos allergén élelmiszereket, amelyek addig le-
gyengítették; sokkal jobban érezte magát, és hamarosan haza is
mehetett. Samantha szülei végre visszakapták a lányukat.
Volt egy megtartandó ígéretük is. Az egyik különösen kritikus
légzésleállás során anyja kétségbeesetten igyekezett javítani kislá-
nya hangulatán, ezért a reményeiről és az álmairól faggatta.
- Van valami, amit nagyon szeretnél, ha majd jobban leszel?
- kérdezte.
- Egy lovat - vágta rá a kislány habozás nélkül.
Az anyja megrémült a gondolattól, hiszen semmit sem tud-
tak a lovakról. De hát az ígéret szép szó... Amikor Samantha be-
töltötte a tizenkettedik évét, és már nem volt szüksége a szigorú
diétára, s a gyógyszerekre sem, az édesanyja lovat keresett a szá-
mára.
Ez persze még a szakember számára sem egyszerű feladat.
Aki vásárolt már lovat, annak szinte mindig van néhány tanulsá-
gos története a tapasztalatairól. Ebben az esetben pedig igen sa-
Következik az első kantár - egy újabb lépés azon az úton,
amelynek végén a ló önként elfogadja élete első lovasát.
Mindez nem egészen fél órával az indítás megkezdése után
történik.
160
161
játosan alakultak a dolgok. Samantha anyja olvasott valahol egy
eladó lóról, és megbeszélt egy találkozót, hogy megnézhesse.
A tulajdonosok körbevezették az állatot, amely nyugodtnak és
könnyen kezelhetőnek tűnt. Nagy hatást gyakorolt az asszonyra,
aki azonban a biztonság kedvéért még kétszer elment megnézni
a lovat - egy 16 marok magas, telivér külsejű állatot. Az eladók
minden esetben ragaszkodtak az előre megbeszélt időponthoz,
nem akartak belemenni, hogy Samantha anyja bármikor, bejelen-
tés nélkül is elmehessen megnézni a lovat. Amikor pedig utolsó
alkalommal szemlélte meg, az állatot felszerszámozva mutatták
meg neki. Minden tökéletesnek tűnt. Az anyja ezután Samanthát
is elvitte egy - természetesen előre megbeszélt - időpontban, hogy
megnézze a lovat, és a kislány csak úgy úszott a boldogságban.
Amikor azonban a kanca megérkezett új istállójába, a kiszál-
lításakor kitört a zűrzavar. Az állat felágaskodott, a mellső lábai-
val kapált és a földre vetette magát, csak hogy megszabaduljon a
vele foglalkozó lovászoktól. Samantha és a szülei biztosak voltak
benne, hogy a lónak csupán néhány napra van szüksége ahhoz,
hogy beleszokjon új környezetébe.
De csalódniuk kellett. A lónak esze ágában sem volt együtt-
működni az emberekkel. Ágaskodott és vadul rugdosott, s nem
hagyta, hogy bárki is a hátára üljön. A kislány szülei mostanra
már rájöttek, hogy a lovat a látogatások előtt minden bizonnyal
elkábították. Nyilvánvaló volt, hogy veszélyes, kiszámíthatatlan
állat, ha lett volna kétségük afelől, az is eloszlott, amikor a kanca
egyszer Samantha ellen fordult, és kiharapott egy darabkát az uj -
jából, amit aztán úgy kellett visszavarrni. Jól jellemzi azonban
Monty kilencméteres futószáron vezeti a lovat,
hogy megismertesse a megállás és a fordulás alapelveivel, mielőtt lovas ülne a hátára
162
163
Samantha jellemét, bátorságát és a lovába vetett hitét, hogy
mindennek ellenére sem adta fel.
A szülők végül úgy döntöttek, hogy szakember segítségét
kérik, s elküldték a lovat egy trénerhez. A kanca ott először ledo-
bott a hátáról egy tapasztalt lovast, de annyit azért sikerült elér-
ni, hogy mire visszatért, jóval kezelhetőbb lett, bár embert to-
vábbra sem tűrt meg a hátán. Samantha nagyjából ekkor látta az
első BBC-dokumentumfilmet, amely rólam és a csatlakozás mód-
szeréről szólt.
Rögtön nyaggatni kezdte a szüleit, hogy szeretne többet
tudni erről a Monty Roberts nevű fickóról. Némi utánjárás révén
rájöttek, hogy nem egy új popsztárról van szó, mint az anyja elő-
ször hitte, hanem egy lovakkal foglalkozó férfiról. Megvették ne-
ki a könyvemet.
A kislány alaposan áttanulmányozta a kötetet és a videofil -
memet is, majd összegyűjtött annyi bátorságot, hogy egymaga
próbálkozzon a csatlakozással - anélkül, hogy erről bárkinek
szólt volna. Legnagyobb ámulatára és örömére a módszer reme-
kül bevált. Lova, Raichia egyébként a papírok alapján orosz-arab
keveréknek bizonyult, így a szülők végső soron jó vásárt csinál-
tak vele.
Később eladták Raichiát, aki akkorra már nyugodt, szeretet-
re méltó állat lett, s megbízható hátaslóvá fejlődött.
Samantha új lova, Bess sem volt mentes a problémáktól,
amikor megvették. Annyira jó volt azonban a természete, hogy
nem akartak megválni tőle. Amikor először próbálták felnyergel-
ni, Bess bokkolni kezdett, majd kitört. A szülők ismét képzett
A lovas is nagyon ügyel arra, hogy betartsa a lovak
udvariassági szabályait. Itt például hagyja, hogy a fiatal ló
megismerje, mielőtt ő felülne a hátára.
164
165
trénerhez fordultak, aki hamar kiderítette, honnan erednek Bess
viselkedésbeli zavarai. A lovat élete során valamikor lekötözték,
megrugdosták és kegyetlenül összeverték. Nem csoda, hogy az
ostornak még a látványától is szinte hisztériás rohamot kapott.
Bess azonban nem volt olyan súlyos eset, mint Raichia, és
a csatlakozás nála is jól bevált. Samantha ma már díjugrató verse-
nyeken indítja Besst, és a ló egymás után nyeri a díjakat.
Megindító élmény volt az aprócska lányt a londoni arénában
felállított körkarámban látni. Nagy örömet szerzett azzal, ahogy
Equus nyelvét beszélte, és azzal, hogy milyen sikeresen kommuni-
kált Bess-szel. Teljesen megérdemelten Samantha volt az est sztár-
ja. Senki sem tudott meghatottság nélkül ránézni, szinte tapintani
lehetett a levegőben a kislány felé áradó csodálatot.
Megmentett egy lovat a vágóhídtól, és saját magát is megkí-
mélte attól, hogy további baja essék, s mindezt úgy tette, hogy
egyszer sem emelte fel a kezét vagy a hangját.
Samantha történetének a lényege az volt, hogy a lovaknál a
mások által elkövetett bántalmazások hatásán is túl lehet jutni,
ha az Equus nyelvet használva kiépítjük a bizalmat. Csakhogy azt
is tudom, hogy szerte a világon sok-sok gyerek kénytelen a lovak-
hoz hasonlóan felemelt öklökkel és értelmetlen fegyelmezéssel
szembenézni. A férfi, akit itt csak memphiszi cowboyként fogok
említeni, szomorú példája ennek a ténynek.
Tennessee-ben turnéztunk, és a körút egyik állomásán akkora
volt az érdeklődés, hogy több egymást követő estén is tartottunk
bemutatót. Az első estén, az előadás után szokás szerint könyve-
ket és videofilmeket dedikáltam. A sorban állók között felfigyel-
tem egy hatalmas termetű férfira és vörös, cserzett arcára, bár
úgy tűnt, nem lehet idősebb negyvenévesnél.
Az első lovas. Nincs ellenkezés, pedig nem használtak
sem sarkantyút, sem erőszakot.
166
167
A fején lévő, gondosan benyomott tetejű cowboykalap jó
néhány évadnyi kemény munkát láthatott már. Ennek ellenére
megtartotta a formáját, jelezvén, hogy kiváló minőségű darab, és
hogy a gazdája büszke profi. Mivel éveken át segítettem filmszí-
nészeket öltöztetni, hogy minél hitelesebbnek tűnjenek a film-
vásznon, pontosan tisztában voltam azzal, milyen nehéz lehet va-
lakinek „igazi cowboynak” látszani, ha nem az.
Még vagy tíz ember választotta el tőlem, amikor kissé kilé-
pett a sorból. Az inge, a farmernadrágja és a csizmája is arról ta-
núskodott, hogy viselőjük kiváló cowboy. Jól megnézett magá-
nak, aztán visszaállt a sorba, de annyit azért láttam, hogy olyan
övcsatot visel, amilyet a rodeóversenyek győzteseinek szoktak
adni - méghozzá jó néhány évszámmal.
Sok évig voltam hivatásos cowboy, így bárhol könnyen felis-
merem a „kollégákat”. Nem szívesen állnak sorba semmiért, fő -
ként nem egy aláírásért. Kíváncsiságom a sor előrehaladtával nőt-
tön-nőtt. Azon morfondíroztam, talán azt akarja mondani, hogy
egy időben együtt versenyeztünk. Megesik az ilyesmi, méghozzá
elég gyakran. Lehet, hogy felidézi régi barátságunkat. De persze
az sem kizárt, hogy nem az aláírásomért jön, hanem, mondjuk,
azt akarja közölni velem: ő hivatásos „lóbetörő”, és amiről én itt
beszélek, az egy kalap lócitromot sem ér - bár a lócitrom helyett
valószínűleg inkább más kifejezést használna. Ilyesmit is tapasz-
taltam már, nem is egyszer.
- Szeretnénk köszönetet mondani önnek, Mr. Roberts - kezd-
te. - Ma este valami nagyon fontos dolgot tanultam. Bevallom,
nincs meg a könyve, csak ez a darab papír van nálam, és szeret-
ném, ha aláírná, de ha nem, az sem baj. Akár két órát is szívesen
álltam volna sorba, csak hogy megszoríthassam a kezét!
Azzal a közöttünk lévő asztalra tette hatalmas mancsát. Az én
kezem sem nevezhető éppen aprónak vagy gyengének, de szinte
eltűnt az övében. A viselkedése mégis arra késztetett, hogy bele-
168
tegyem kezemet a szeplőkkel borított satuba, és hagyjam, hogy a
látottak elismeréseként alaposan megszorongassa. Soha nem fo-
gom elfelejteni, ahogy a szemembe nézve közölte:
- Ma este olyasvalamire tanított meg, amire, azt hiszem,
senki más nem tudott volna megtanítani. Meg fogom venni a
könyvét.
Miközben távolodó hátát figyeltem, rájöttem, hogy a férfi
egyedül állt a sorban. Ez különös, gondoltam. Amikor az ember
ranchon dolgozik, akkor nincs semmi kivetnivaló abban, ha egye-
dül van, de ha bejön a városba, akkor általában nem áll be a sorba
egy csomó városlakó közé anélkül, hogy ne lenne ott vele néhány
haver is a ranchról. A dedikálás még vagy egy órán át tartott, de a
cowboyt nem tudtam kiverni a fejemből.
A másnap esti bemutató a szokásos módon zajlott, és utána
megint csak ott ültem a dedikálóasztalnál. Ahogy körülnéztem,
szinte rögtön észrevettem, hogy a cowboy megint ott volt: tőlem
kicsit balra álldogált, egy nyílt, néptelen részen. Jóval magasabb
lehetett 190 centiméternél, és még erősebb felépítésű volt, mint
ahogy emlékeztem rá. Tőle vagy két méterre négy kislány topor-
gott, a korukat nyolc és tizenegy év közöttinek becsültem. Mind
a négyüknek hosszú, vörös, göndör hajuk volt, és csinos ruhát vi-
seltek. A cowboy most egy könyvet szorongatott az egyik kezé-
ben, de az arckifejezése ugyanolyan volt, mint az előző napon:
szigorú és megfontolt. Amikor odajött, nem az asztal elé állt,
ahogy a többiek, hanem inkább oldalról közelített felém - a cow-
boyok szívesebben használják a mellékajtót, mint a főbejáratot.
Egy pillanatra megrémített a gondolat, hogy esetleg újra kezet
akar fogni velem, de aztán összeszedtem magam: jöjjön, aminek
jönnie kell, és egyébként is, örültem, hogy ismét itt látom.
- Amióta tegnap este találkoztunk, elolvastam a könyvét
- mondta. - Az egészet. Nem is aludtam. Tudja, nem olvasok va-
lami gyorsan. Eddig még egyetlen könyvet sem olvastam végig
169
egész életemben. Maga nagyon jó dolgokat tesz, Mr. Roberts.
Sok jót tesz a lovakkal. Soha többé nem fogok úgy bánni velük,
ahogy eddig. Tudja, az én apám is kegyetlen volt a lovakkal, akár-
csak a magáé. De igazából azt szeretném tudni, hogy túl késő-e
már annak a négy kicsi lánynak ott? - Azzal zokogni kezdett. Át-
karoltam hatalmas vállát, és a kíváncsian bámuló tömeg szeme
elől a közelben álló lószállító kocsihoz kísértem.
Lassan közelebb óvakodtak a kislányok is, de tőlünk nyolc-tíz
méterre megálltak. Ott vártak összebújva, amíg apjuk történeteket
mesélt saját, a lovaival, a lányaival és a feleségével szembeni ke-
gyetlenségéről. A felesége nem mert eljönni, mondta, mert túlsá-
gosan tartott attól, amin a férje keresztül fog menni, és nagyobb
biztonságban érezte magát odahaza. A cowboy elismerte, hogy
kétszer is letartóztatták a család barátainak feljelentése alapján, de
a felesége minden esetben letagadta, hogy a férfi megverte, így a
vádakat mindkétszer elejtették. Akkor is a felesége húzta ki a baj-
ból, amikor a rendőrök kikérdezték, mivel bejelentést kaptak,
hogy súlyosan bántalmazza a lányait. Ez a hatalmas ember most
a vállamat átkarolva kérte a segítségemet.
Később körbetelefonáltunk, és segítettünk neki abban, hogy
felvegye a kapcsolatot egy, a lakóhelye közelében dolgozó csa-
ládsegítő szolgálattal. Azóta is ők viselik gondját, és a legutóbbi
jelentések szerint igen szépen fejlődik.
Mielőtt elment volna azon az estén, két karjával átölelte a
négy kislányt, és a bocsánatukért esedezett. Megígérte, hogy so-
ha többé nem bánik rosszul velük, és arra kérte őket, hogy az
édesanyjuknak is számoljanak be szavairól.
Ha csupán ez az egyetlen este lenne az egyedüli fizetség
életem munkájáért, akkor is azt mondanám, megérte.
170
5 B L U S H I N G E T E S E T E
Hátracsapott füllel és kivicsorított fogakkal rontott rám...
Azt hiszem, bármikor megölhetett volna, ha akar.
Shy Boy, ahhoz a sok ezer lóhoz hasonlóan, akiket életemben el-
indítottam, szelíd módon ismerkedett meg a nyereggel és azzal
az érzéssel, hogy valaki a hátán ül. De vajon a szelíd kezdet min-
den esetben szelíd befejezést garantál?
- Szép, szép, hogy a ló ilyen jó szándékú emberek közt
kezdi az életét - hallom gyakran -, de miként jelentkezik ez az
állat későbbi életében?
Erre a kérdésre a legjobb válaszom Dually volt, az én világ-
színvonalú rodeóversenylovam. Izmos, törzskönyvezett negye-
des ló volt, de csámpás járása és görbe lábai miatt nem sok ve-
vőnek akadt volna meg rajta a szeme.
A nevét egy régebbi fajta, speciális furgonról kapta, amelyre
az átlagosnál erősebb hátsó tengely és hátsó kerekek voltak jel-
lemzőek - ez a név viselőjének rendkívül erős hátsó felére utalt.
Rendkívül gyors és mozgékony ló, és a kantár legapróbb érintésé-
re is pontosan reagál. Ő az én legjobb barátom és munkatársam a
porondon.
De Dually lelke mélyén ott lakozik az ördög is. Ez az erőtől
171
duzzadó ló azt képzeli, övé a farm, a fák, a kerítések - egyszóval
minden. Arrogáns és nagy egyéniség. Amikor vele vagyok, minden
figyelmemre igényt tart. Ha szóba elegyedek valakivel vagy nem fi-
gyelek rá eléggé, akkor belém csippent egyet, vagy az orrával kezd
lökdösni, hogy az eszembe juttassa: vele foglalkozzam, ne mással.
Dually csak egy lovat hajlandó elismerni: Shy Boyt. Lehetsé-
ges, hogy tudja, mennyire fontos a számomra ez a musztáng. Shy
Boy talán nincs is tisztában vele, milyen rendkívüli kiváltságban
részesítette őt Dually király.
Amit Dually nem tud megcsinálni egy rodeóversenyen, azt
nem is lehet megcsinálni. Igen értelmes és készséges ló: nem
okoz gondot számára, ha egyetlen tehenet kell elkülöníteni a
csordától, aztán külön is tartani - bármilyen fordulóval vagy csel-
lel próbálkozzon is a másik, Dually eszén nem tud túljárni. És
mindezt teljesen magától teszi, anélkül hogy irányítanom kellene.
Dually pontosan tudja, mit kell csinálni, és azért teszi meg, mert
így akarja. Nekem nincs más dolgom, mint nyeregben maradni.
Dually remek példa arra, mit lehet elérni a szelíd trenírozási
módszerekkel. Ha az ember arra tudja használni tréneri képessé-
geit, hogy kinyisson egy ajtót, amelyen a ló át akar menni, akkor
ez a ló készséges társa lesz, nem pedig vonakodó alattvalója.
A vonakodó szó persze aligha lenne alkalmas Blushing ET jellem-
zésére - ez a ló volt eddigi tréneri pályafutásom talán legnagyobb
kihívása. Mint utóbb kiderült, Duallynak fontos szerep jutott ab-
ban, hogy segítsen nekünk helyrebillenteni ennek a lónak a lelki
egyensúlyát.
A történet akkor kezdődött, amikor a Sleeping Giant nevű
torontói televíziós produceriroda 1997 közepén elhatározta,
Monty és Dually egy párás reggelen a Flag Is Up farmon
172
173
hogy dokumentumfilmet készít egy szélsőségesen zavart lelkiál-
lapotú lóról. A lovat azon telivérek listájáról kellett kiválasztani,
amelyekről köztudott volt, hogy rettegnek a versenyeken alkal-
mazott indítóállásoktól. A cég egy ló útját szerette volna meg-
örökíteni a félelemtől az elfogadáson át egészen addig a pillana-
tig, amíg visszatér a versenyzéshez. A tréner szerepét rám osz-
tották, aztán elkezdődött a kutatás a megfelelő ló után.
Crawford Hall, a Flag Is Up farm igazgatója trénerek, indító-
állás-kezelők és zsokék egész sorával vette fel a kapcsolatot. Közöt-
tük volt Sean McCarthy, a farm egy korábbi alkalmazottja is, az
a diákom, aki mindenki másnál többet dolgozott együtt velem az
indítóállásoktól rettegő lovak rehabilitálásán. Sean velem vol t Ang-
liában is, amikor Henry Cecil newmarketi „udvarába” kaptunk meg-
hívást, hogy csináljunk valamit a North Country nevű lóval - mun-
kánk olyan sikeres volt, hogy az állat később több versenyt is nyert.
Crawford érdeklődésére tömegével érkeztek a válaszok az
Egyesült Államok minden részéről - ez is arra utalt, milyen ko-
moly gondokat okoz a jelenség a lóversenyzésben. Blushing ET-re
azonban végül Sean hívta fel a figyelmünket. A lovat Janine Sahadi-
ra, az ismert trénerre bízták, a kaliforniai Santa Anitában lévő ló-
versenypályán. A pálya és a tréner is az USA legjobbjai közé tar-
toznak. Janine-t figyelmeztették, hogy a lónak van egy kis problé-
mája az indítóállásokkal, de sejtelme sem volt e probléma súlyos-
ságáról. Az első próbálkozás, hogy bevigyék egy indítóállásba, ka-
tasztrofális következményekkel járt: Blushing ET gondozója, Zane
Baze eltörte a kezét, és a ló elszabadult a versenypályán.
Blushing ET, a híres csődör, Blushing John csikója két és fél
éves volt. Ez a vérvonal mindig is híres volt tagjainak idegességéről
- az ilyesmi nem ritka a legkiválóbb versenylovaknál. Az állatot Flo-
Dually és Monty a ritka nyugodt pillanatok egyikében, a farmon
174
175
ridából küldték Kaliforniába, ahol riasztó hírek kezdtek terjedni ró-
la: a kegyetlen verések végén Blushing ET állítólag lefeküdt a föld-
re, és tíz-tizenöt percig nem is volt hajlandó felkelni onnan. Aztán
idővel rendkívül agresszívvé vált, s több embert is megsebesített,
miközben rákényszerítették, hogy bemenjen az indítóállásba, sőt
még akkor is, amikor még vagy harminc méterre feküdt az állástól.
Mindenki egyetértett abban, hogy Blushing ET reménytelen eset.
Hozzám intézett kihívásként fogadtam el Blushing ET-t, és
magabiztosan fogtam munkához, különösen az után, hogy a kör-
karámban sikerült gond nélkül rávennem a csatlakozásra. Ám na-
gyon alábecsültem e ló azon elhatározásának erejét, hogy soha
többé nem akar indítóállás közelébe kerülni. Pedig elég sok ta-
pasztalatom volt már olyan lovakkal, amelyek kővé dermedtek a
rémülettől az indítóállás előtt. A példák közül rögtön eszembe
jutott Lomitas, North Country és az az állat, amelyet hosszú éve-
ken át a legnehezebb feladatnak tartottam az ilyen jellegű rend-
ellenességekkel küszködő lovak között: Prince of Darkness.
Blushing ET azonban külön kategóriába tartozott.
Emlékszem, annak idején milyen kínosnak éreztem, hogy
nyolc napomba telt, mire Prince of Darknesst sikerült újra ver-
senyképes állapotba hoznom. Blushing ET-vel azonban nem
nyolc, hanem nyolcvan napig kellett dolgoznom.
Prince of Darknessnek komoly gondjai voltak az indítóállá-
sokkal, és kisebb mértékben ugyan, de az emberekkel is,
Blushing ET azonban hevesen irtózott az előbbiektől és mélysé-
gesen gyűlölte az utóbbiakat. Azt hiszem, ez a gyűlölet nem volt
alaptalan, s a vele szemben elkövetett szörnyű kegyetlenségek
nyomán született. Sokkal érzékenyebbnek kellett volna lennem
ezekre a különbségekre.
Dually rendkívül tehetséges ló, ám azt képzeli, hogy övé a világ
176
177
Blushing ET-t 1997 novemberében szállították a Flag Is Up
farmra, és én úgy gondoltam, hogy az állatot már jóval a Santa
Anita-i pálya december 26-ai megnyitója előtt vissza fogom tudni
küldeni Janine Sahadinak. De már az első foglalkozás után rá kel-
lett jönnöm, hogy ilyen súlyosan zavart lóval még soha életem-
ben nem volt dolgom.
Képzeljék maguk elé azt a látványt, melyet egy tökéletesen
formált lábú, gyönyörű, gesztenyeszínű telivér gazellaszerű moz-
gása nyújt. A ló nagyon magas volt: 16,1 maroknyi, és még nem
fejeződött be a növekedése. A lovak magasságát marokban mé-
rik; egy marok négy hüvelyk, vagyis 10,2 cm, és a talajtól az állat
marjáig, vagyis a háta legmagasabb pontjáig terjedő távolságot
kell mérni. Még nem volt teljesen felnőtt és beérett ló, de már így
is áradt belőle az erő és a ruganyosság. Ideges, dühös állat volt.
Blushing ET szinte az első pillanattól kezdve gyakran ron-
tott rám kivicsorított fogakkal, és mindezt csupán azért, mert
megpróbáltam feltenni rá egy védőtakarót. Az első két-három
nap azzal telt el, hogy felimádkoztam rá a takarót, és nagy nehe-
zen rávettem, hogy lépjen be az indítóállás két oldalán felépített
zárt területek egyikére. Az egyelőre szóba sem jöhetett, hogy
megpróbálkozzunk az előremenetben való beállással.
Arra sem sikerült rávennem, hogy farolva menjen be az indító-
állásba. A tapasztalataim azt mutatták, hogy az a ló, amelyik nem
akar befarolni az indítóállásba, csaknem minden esetben megtagad -
ja az engedelmességet akkor is, ha előrefelé próbálkoznak ugyan-
ezzel. Márpedig Blushing ET egy lépést sem volt hajlandó hátrálni.
Edzettségi állapotának megőrzése érdekében mindennap
jót vágtáztunk vele, és időnként a farm környékére is kilovagol-
Blushing ET azonnal robban, ha valami hozzáér a csánkjához. Ezzel a lóval volt Montynak eddig a legnehezebb dolga
178
179
tunk a hátán. Reméltük, hogy sikerül felfrissíteni az elméjét, és
rávenni, hogy jobb fényben lássa az embereket. Felipe Castro, a
gyakorló lovasunk minden áldott nap foglalkozott vele, de a ló
indítóállások iránti ellenszenve gyakorlatilag mit sem változott.
Blushing ET makacssága nyomán támadt bennem az az ér-
zés, hogy talán lehetséges itt még valami, amiről nem tudunk.
Ez a nagyszerű ló sok mindenre megtanított bennünket az álla-
tokat érő traumák hatásairól. Csak egy bizonyos pontig juthat-
tam vele, és ott mindig falba ütköztem, de nem értettem, miért.
Az istállóban kedvesen és szelíden viselkedett, nyugodtan tűr-
te, hogy a lovászok lekeféljék, bebandázsolják és ellássák egyéb
szükségleteit. Még az sem zavarta, ha megfürdették, és a víz lecsur-
gott a lábán. De ha bármilyen idegen tárgy ért a csánkjához - vagyis
a hátsó láb hátrafelé néző ízületéhez -, Blushing ET valósággal fel-
robbant: vadul dobálta magát, hátracsapta a fülét és dühösen vi -
csorgott. A probléma igen komoly volt: ha a csánkját csak megérin-
tette a lovász keféje, a lótakaró szíja vagy a futószár, az olyan volt,
mintha valaki égő gyufát érintett volna egy dinamitrúd kanócához.
Gyanítottam, hogy ennek a zsokék lábtartó korlátjához le-
het köze, amely minden indítóállás falán körbefut, és a lovakat
éppen a véknyuk, illetve a kalácsízületük - testük két igen érzé-
keny pontja - magasságában érinti. A kalácsízület egyébként a lo-
vak hátsó lábának legmagasabb része, az emberi térd megfelelője.
Blushing ET-t annyira zavarták ezek a korlátok, hogy úgy
tűnt, egy lépéssel sem jutunk előbbre mindaddig, amíg nem sike-
rül meggyőzni arról, hogy a rudak nem ártalmasak számára. Na-
gyon meglepett, hogy a takaró használatával és a sokórányi mun-
Úgy tűnik, Montynak hamar sikerül elnyernie
Blushing ET bizalmát, de valójában rendkívüli,
nyolcvannapos küzdelem vár rájuk
180
181
kával nem sikerült látványosabb haladást elérnünk. A takaró az
én találmányom, amely bizonyos fokú védelmet és biztonságér-
zetet nyújt azoknak a lovaknak, amelyek félnek az indítóállástól.
Lényegében ahhoz hasonló ponyva, amit a pikadorok lovai visel -
nek a bikaviadalokon, ám ez a takaró a verseny kezdetekor egy-
szerűen ott marad az indítóállásban.
Blushing ET esetében azonban még a futószárazás is megva-
lósíthatatlan feladatnak tűnt - nem kért belőle. Ha a kötél csak rá-
hullott a véknyára és az oldalára, rögtön megvadult. Hátsó lábai-
val nagyokat rúgott, a mellsőkkel pedig a földet kapálta, olyan
volt, mintha bármire képes lenne, csak hogy megszabadulhasson
a futószártól. Úgy tűnt, előbb-utóbb biztosan megsebesíti önma-
gát - vagy engem. Agresszivitásának üzenete olykor teljesen egy-
értelműnek látszott: „Most aztán elintézlek.”
Egy darabig körözött körülöttem, aztán olyan erővel táma-
dott, hogy képtelen voltam a futószárral visszatartani. Azt hi-
szem, bármikor megölhetett volna, ha akar. Beismerem, hogy
ezekben a pillanatokban képtelen voltam irányítani.
Egyik este amerikaifutball-mérkőzést néztem a tévében, de
hirtelen rádöbbentem, hogy azt sem tudom, melyik két csapat ját -
szik, mert gondolataim egyre csak Blushing ET körül forognak. Úgy
döntöttem, végére járok ennek a dolognak. Hívtam némi segítsé-
get, és kimentem a körkarámhoz. Mire odaértem, már sötét volt,
így fel kellett gyújtanom a világítást. Velem volt a farm alkalmazott -
ja, Caroline Baldock és Faith Grey is, ennek ellenére a körkarámba
lépve nagyon magányosnak éreztem magam.
Az istállóknál először felnyergeltem Duallyt, a kantárszárat a
A csatlakozás pillanata Monty és Blushing ET között.
Az indítóállás azonban továbbra is félelmetes
helynek tűnt a ló számára.
182
183
nyeregszarvra hurkoltam, aztán otthagytam a bokszában. A mai
napig sem tudom, miért tettem ezt. Talán tudat alatt éreztem, hogy
szükségem lehet Dually segítségére. De az is tény, hogy bár az
évek során több tucat indítóállás-fóbiával küszködő versenylovon
segítettem, addig soha nem vettem igénybe másik ló segítségét.
Ezután Blushing ET-t is felnyergeltem, de rajta hagytam a me-
legítőtakarót, hogy ezzel is csökkentsem a futószár hatását a csí-
pője és a csánkja környékén. Gyakorlatilag biztos voltam abban,
hogy a takaró segítségével rá tudom majd venni a futószár elfo-
gadására, aztán később a takarót is levehetem róla. Attól tartok,
megint csak alábecsültem szegény pára fóbiáját.
A körkarámban aztán szinte azonnal szertefoszlottak a ter-
veim. Blushing ET ugyanolyan erőszakosan viselkedett, mint a ta-
karó nélkül, pedig én mindent elkövettem, hogy lecsillapítsam és
elfogadtassam vele a futószárat.
Nagy bajban voltam, mert ahogy teltek a percek, a ló egyre
dühösebbé vált. Hiába viselkedtem nyugodtan és megfontoltan,
hátracsapott füllel és kivicsorított fogakkal rontott rám, teljesen
egyértelmű volt, hogy támadni akart. Próbáltam megfordítani,
kétségbeesetten húzogattam a külső futószárat, hogy elfordít-
sam magamtól, de ez sem vált be - Blushing ET túl erős volt.
Kezdtem komolyan félteni az életemet.
Caroline és Faith leugrottak a nézőknek kialakított emel-
vényről, és kinyitották a karám kapuját, hogy biztonságba juthas-
sak. Odakint aztán fel-alá kezdtem járkálni, hogy egy kicsit lecsil-
lapítsam vadul kalapáló szívemet. Minél többet gondolkoztam
rajta, annál nyilvánvalóbb volt, hogy rendkívül mélyen gyökerező
félelem él benne mindentől, ami csak az oldalához ér. A trénerek
verései, amelyekkel az indítóállásokkal szembeni természetes vona-
kodását próbálták legyűrni, csak tovább rontottak a helyzeten.
Minél dühödtebben ostorozták szegényt, ő annál inkább a korláto-
kat okolta szenvedéseiért - aztán persze később az embereket is.
184
Felléptem a nézői emelvényre, ahonnan láthattam, amint
a két futószárat maga után húzva rohangál fel-alá a karámban.
Eszembe jutott, hogy ha rongycsíkokba bugyolálnám a kengyele-
ket, azzal talán sikerülne hozzászoktatnom az oldalát érintő,
a csánkja közelében lévő tárgyakhoz. Ezek a rongycsíkok lesza-
kadnának a dühödt rugdosás hatására, nem úgy, mint a futószár,
amely a lába köré gabalyodva akár súlyos sérülést is okozhatna.
Bementem az istállóba, és kerestem néhány nyeregtörlő és
hevederburkoló rongyot - ez utóbbiak olyanok, mint egy térdha-
risnya, és annak megakadályozására valók, hogy az egyik ló eset-
leges bőrfertőzéseit ne kapja el a többi is. A rongyok, gondoltam,
segítenek majd Blushing ET-nek megszokni azt az érzést, hogy
valami ide-oda leng az oldalánál, így később már könnyebben el-
tűri a futószárat is.
Blushing ET eközben eléggé lecsillapodott ahhoz, hogy hagy-
ja lecsatolnom a futószárakat, és feltekernem a rongyokat a ken-
gyelekre. Egy darabig rugdosott, küzdött a nyereg alatt himbálózó
tárgyak ellen, de végül lecsillapodott egy kicsit. Úgy tűnt, lassacs-
kán sikerül hozzájuk szoknia. Ezután fokozatosan egyre hosszabbra
engedtem a csíkokat, amíg azok végül a földig nem értek. A ron-
gyok ekkor menet közben már a hátsó lábát verdesték.
Megint csak rugdosni kezdett, de úgy éreztem, hogy talán
már megpróbálkozhatnék a futószárral. Hangos reccsenés - a ka-
rám palánkjának csapódó pata zaja - jelezte, hogy tévedtem. Ez
alkalommal kis híján eltalált a gyilkos erejű rúgás.
A következő pillanatban rám támadott, és nem sokon mú-
lott, hogy nem sikerült belém harapnia. Ismét kénytelen voltam
kimenekülni a kapun, és a paták most alig ujjnyival kerülték el a
fejemet. Faith és Caroline immár komolyan aggódtak, és minden
áron rá akartak beszélni, hogy hagyjam abba a próbálkozást.
Fel-alá járkáltam a karámon kívül, és próbáltam megoldást
találni. Aztán hirtelen az az ötletem támadt: mi lenne, ha felülnék
185
Duallyra, és belovagolnék a körkarámba? Vajon Blushing ET elfo-
gadná Duallyt? Így legalább jóval magasabban lennék, s ezáltal
csökkenne az életemet fenyegető veszély is.
Így is tettem. Dually hátán ülve újra kézbe vettem a futószá-
rakat: az egyiket közvetlenül a zablához erősítettem, a másikat
pedig a hátán vetettem át, aztán hajtani kezdtem, anélkül hogy
egyik kötél is hozzáért volna a csípőjéhez. Hajtani alatt itt azt ér-
tem, hogy én irányítottam a ló mozgását és fordulásait a kilenc-
méteres futószár segítségével.
Ez a megoldás többé-kevésbé elfogadhatónak bizonyult a szá-
mára. A kantárszárat a nyeregszarvra csavartam, és Duallyt csak a
hangommal és a lábammal irányítottam. Néhány perc múlva úgy
tűnt, hogy szépen haladunk. Ekkor megpróbáltam átvetni a futó-
szárat Blushing ET csípőjén, hogy így folytassam az irányítását, ám
ő rögtön rúgni, harapni és kapálni kezdett, s kétszer is rátámadt
Duallyra. Mindkét alkalommal előreugrattam Duallyt, és a karomat
széttárva sikerült megtörnöm Blushing ET rohamának lendületét .
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy a nyeregben ülve a hely-
zet ura voltam; maradjunk annyiban, hogy a helyzetem így leg-
alább elfogadható volt, és nem olyan sebezhető, mint amikor a
talajon álltam. Ekkor a felém eső oldaláról lecsatoltam a futószá-
rat, csak a másikat hagytam fenn, majd nagy köröket leírva kezd-
tem lovagolni. Úgy csináltam, hogy amikor áthaladok Blushing ET
mögött, a futószárat a csánkja közelébe vigyem. Ha a kötél hoz-
záért a csánkjához, Blushing ET azonnal vad rúgással reagált.
Ezt jó néhányszor megismételtük, egészen addig, amíg pil-
lanatnyi habozást nem észleltem a rúgás előtt: ekkor az érintés
után rögtön el is vettem a kötelet a csánkjáról, és körbelovagol-
tam előtte, hogy a másik oldalon ismételhessem meg ugyanezt.
Ezt többször is megtettem, és ha valami javulást tapasztaltam,
azt azzal jutalmaztam, hogy egy kicsit eltávolodtam tőle. A futó-
szárat újból és újból a csánkjához érintve lassacskán sikerült elér-
186
nem, hogy a rugdosás fokozatosan alábbhagyjon. Ilyenkor széles
ívben körbelovagoltam - néha ügetésben -, a kötelet a másik
csánkhoz érintettem, és az egész művelet kezdődött elölről.
Lenyűgöző volt megfigyelni, ahogy Blushing ET megtanult
kommunikálni velem. Szinte látható volt, ahogy lassan kezd meg-
érteni. Ha abbahagyta a rugdosást, elvettem a kötelet a csánk-
járól. Egy idő után már nem is kezdett rúgni, amikor a futószárral
megérintettem a lábát; ilyenkor rögtön el is húztam onnan a kö-
telet. Ez volt az első lépés a gyógyulás felé vezető úton.
Ha a tanulás folyamatát egy egytől tízig terjedő számsorral
akarjuk jelképezni, akkor annak a nulla és egy közötti szakasz
a legfontosabb része.
Vagy fél óráig dolgoztunk így, s ezután már hagyta, hogy
két, a kengyeleken átvezetett futószárral irányítsam a mozgását
Dually nyergéből. Minél többet léptem előre, annál jobban visel -
kedett. Néha persze előfordult egy kis visszaesés, de ilyenkor
mindig elölről kezdtem a munkát. A visszaesések azonban egyre
rövidebbek lettek, és úgy tűnt, remekül haladunk.
Még ezen az estén sikerült elérnem, hogy ellenkezés nélkül
hagyja magát irányítani. Aztán megint csak bekövetkezett egy kis
visszaesés, amikor úgy döntöttem, hogy leszállók Duallyról, és
a földön állva vezetem tovább Blushing ET-t. Ez nagy hiba volt,
mert a ló rögtön agresszívvá vált.
Csak ekkor értettem meg, milyen mélységesen gyűlöl ez az
állat minden, a földön álló embert. Később megfigyeltem, hogy
ha az indítóállásba való belépése során ember közelített felé,
rögtön idegessé, ha pedig mögé lépett valaki, akkor azonnal
harciassá vált. Azt hiszem, ez a fajta viselkedés bizonyos mér-
tékben még mindig jellemző rá; kétlem, hogy valaha is elfelejte-
né mindazt, amit más emberek tettek vele: azért ütötték-ver-
ték, hogy bemenjen arra a helyre, amelytől a világon a legjob-
ban rettegett - az indítóállásba. De az az este, a hat óra és fél
187
tíz közti időszak fordulópontot jelentett Blushing ET számára
és a számomra is. Ezután már engedte, hogy mögötte állva, a
futószár segítségével áttereljem a nyitott indítóálláson.
El tudtam érni, hogy körbe-körbe járva újra meg újra átha-
ladjon az indítóálláson, s ez egy idő után már ne váltson ki rémü-
letet belőle. Most már nem volt más dolgom, mint hogy a saját
nyelvét használva lépésről lépésre végigvegyem vele az egyes
műveleteket, s ennek eredményeként hamarosan a normális lo-
vakhoz hasonlóan kezdett viselkedni.
Nagyon hálás vagyok Blushing ET-nek mindazért , amire
megtanított. Eszembe juttatta, hogy egy nagy feladat megoldása
mindig jó alkalom a tanulásra. Az én feladatom az volt, hogy erő-
szakmentes kommunikációs módszert találjak, amelynek segítsé-
gével megértethetem vele a szándékaimat, de úgy, hogy közben
a jogait is tiszteletben tartom.
Talán furcsának tűnik, hogy a türelméért dicsérem azt a lo-
vat, amelynek minden jel szerint eltökélt szándéka vol t, hogy vé-
gezzen velem. De az igazság az, hogy nem ártott nekem. Ha pe-
dig figyelembe vesszük, hogy mi mindenen ment át ez a ló, és
milyen szenvedésekben volt része, szerintem kész csoda, hogy
nem ölt meg néhány embert, mielőtt hozzám került. Igen ,
Blushing ET türelmes volt : hatékony tanárnak bizonyult, aki sok-
sok órán át várt, amíg végre tanulni kezdtem tőle. Megtanított
arra, hogyan érthetem meg a félelem - és az állhatatosság - egy
olyan fokát, amelyhez hasonlóval lónál még soha nem találkoz-
tam. Amíg nem győztem meg a futószár ártalmatlanságáról, ad-
dig semmilyen módon nem tudtam volna rávenni, hogy akár csak
a közelébe is menjen egy indítóállásnak.
Felipe Castro és Blushing ET átlovagolnak a nyitott
indítóálláson. De mire idáig eljutottak, Montynak jó néhány-
szor újra kellett gondolnia a stratégiáját.
188
189
De a legfontosabb dolog, amit tőle tanultam, az az, hogy né-
ha muszáj visszalépni. Ha valaha is azt képzeltem volna magamról,
hogy zseni vagyok vagy valami világhírű tréner, Blushing ET most
az emlékezetembe idézte, hogy e téren még csak óvodás vagyok.
Blushing ET-től kaptam meg mindazt az információt, amely-
nek alapján elő tudtam állni egy újfajta, a hozzá hasonló lovak
számára igen hasznos eszköz, az úgynevezett folyosó ötletével.
Az eszköz két főelven alapul: az egyik az, hogy a tanulás legfonto-
sabb eleme az ismétlés, a másik pedig az, hogy a csapatokban élő
állatok számára megnyugtató, ha körbe-körbe járhatnak. Ha a ma-
gasból tekintenénk le erre a szerkezetre, a következőt látnánk:
egy aprócska lóversenypálya oválisát, két rövid egyenessel és két
kis kanyarral. Az egész pálya nem hosszabb harminc méternél.
Az útvonalat két méter magas kerítéselemek határozzák meg, és
a ló az egyik ilyen levehető elem helyén átjuthat be a pályára. A lovat - lovas nélkül - általában az óramutató járásával el-
lentétes irányban vezetik körbe a pályán. Útközben át kell halad-
niuk egy szabványos, három lóra méretezett indítóállás középső
kapuján; a két másik állás a folyosón kívül van. Nagyon fontos,
hogy az indítóállás mindkét vége nyitva legyen, hiszen az egész
módszernek az a lényege, hogy a ló kényszer alkalmazása nélkül
tanulja meg elviselni az élményt. A szerkezetről így először csu-
pán szűk átjáróként szerez tapasztalatot; azt, hogy ez egy zárha-
tó kapu, ráér később is megtudni.
A ló jó néhány órát eltölthet ezen a pályán, amíg az egész
rutinszerűvé nem válik a számára. Itt is igen fontos, hogy aprán-
ként haladjunk előre. Feltesszük a nyerget, aztán a futószárat is.
Később lovas kerül a nyeregbe, aki a - még mindig nyitott - kapu
előtt egy kis időre megállítja a lovat, és csak ezután halad tovább.
Végül elérkezik az a nap, amikor ló és lovasa áthaladnak az indító-
álláson, és a hátsó kapu bezárul mögöttük. Az utolsó fázis az, ami-
kor már nemcsak mögöttük, hanem előttük is becsukják a kaput.
Blushing ET újra versenyben - méghozzá győztesként
Ha a lóversenyipar felfogja „a folyosó” jelentőségét, az esz-
köz talán a világ valamennyi versenypályáján megjelenik majd.
Az Egyesült Államokból már több pálya vezetősége is jelezte,
hogy szívesen kipróbálná.
Szomorú módon a világon még mindig nagyon sok olyan ló
van, amely hiába próbálja megértetni az emberekkel, hogy rosz-
szul bánnak vele. Sok évig magam sem értettem, miért küzdenek
a lovak az indítóállások ellen. Csak az vigasztal, hogy más sem
jött rá a jelenség okára. Nagyon remélem, hogy a trénerek és
azok a személyek, akik a lóversenyzés világában a döntéseket
hozzák, most végre odafigyelnek majd Blushing ET üzenetére.
Persze még mindig jó néhány tréner akad, aki nem érti, miről
van szó. Az indítóállás falán elhelyezett korlátok kifejezetten
előnytelenek a lovak szempontjából. Már maguk a kapuk is zajos,
természetellenes, félelmetes szerkezetek. Nagyok, magasak,
csontvázszerűek, hideg fémből készülnek, és a körülöttük dolgo-
zó emberek - mint mindenki, aki a lóversenypályán jelen van - te-
le vannak izgalommal és feszültséggel. A lovak ezt azonnal meg-
érzik. Tulajdonképpen igazából az lep meg, hogy milyen sok ló -
nak nincs baja ezekkel az indítóállásokkal.
Blushing ET időközben visszatért a versenypályákra. Az ame-
rikai lóversenyzés szakemberei ezt valóságos csodaként emlege-
tik. Egymás után két versenyen is győzni tudott: az első a bemu-
tatkozó „fellépése” volt 1998. július 12-én Hollywood Parkban, a
második pedig egy pénzdíjas verseny Del Marban, 1998. augusz -
tus 26-án, ahol 55 200 dollárt nyert. Tökéletesen egészséges, és
talán további győzelmekkel is meglepi majd a tulajdonost.
Könnyen lehet, hogy ma sem kedveli az indítóállásokat, sem
a lovászokat, akik betessékelik oda a verseny előtt, de az a páni
rémület, amely ezt a magas, gesztenyeszínű lovat a hideg fém lát-
tán korábban mindig elfogta, a jelek szerint szinte teljesen elmúlt.
192
6 S H Y B O Y Ú J É L E T E
A patkolókovácsunk berontott az irodába:
- Miféle vadállatot küldtél ide nekem?!
Ha 1997 húsvét hétvégéje életem egyik nagy fordulópontját je-
lentette, akkor nyilvánvalóan ugyanez mondható el Shy Boyról is.
A kis pej musztáng ekkor került be a házi lovak világába, amely
igencsak messze állt attól, amit a nevadai hegyek között megis-
merhetett.
Sok, már befogott musztánghoz hasonlóan neki is az volt az
első dolga, hogy megnőtt és súlyosabbá vált. A musztángoknak
meghagyott földek általában zord, száraz, sziklás területek, ahol az
élet nehéz, a legelők szűkösek, és mivel állandóan vándorolniuk
kell, a musztángok mindig soványak. Amikor először láttam Santa
Margaritában, Shy Boy nagyjából tizenhárom marok és két hüvelyk
(137 cm) magas volt. Ma ezzel szemben tizennégy marok és egy
hüvelyk (145 cm) magas, és nagyjából 450 kilót nyom, majd 50 ki-
lóval többet, mint amikor a legelőn élt.
Most, amikor e sorokat írom, már két év telt el azóta, hogy
megszelídítettem, de még mindig megvan benne a vadlovak né -
hány ösztöne. Nagyon nehezére esik például, hogy a fejét telje-
sen beledugja a takarmányos vödörbe, ha ugyanis annak pereme
193
eltakarja a szemét, akkor nem veheti észre a közelgő ellenséget.
Aztán még istállói boksza biztonságában is mindmáig tart a raga-
dozóktól. A feje fölé akasztott hálóból is csak óvatosan, gyana-
kodva meri enni a szénát.
Ráadásul egy alkalmat sem mulaszt el az ivásra, ahogyan azt
musztáng öröksége megköveteli. Egy nap például, amikor arról
beszéltem a farmon élő diákjaimnak, hogy a musztángok mindig
isznak, ha vizet látnak, Shy Boy éppen az egyik közeli kifutóban
volt. Nem sokkal korábban jókora felhőszakadás zúdult a kör-
nyékre, és a musztáng, mintha csak jeladásra tette volna, minden
egyes pocsolyánál megállt, beledugta az orrát, és ivott egy kor-
tyot.
A befogása óta eltelt időben egyre jobban megismerhettük
figyelemre méltó személyiségét. A PBS 1997-ben és 1998-ban jó
néhány alkalommal sugározta Észak-Amerikában a BBC Shy Boy-
ról készült dokumentumfilmjét, és ez ünnepelt hírességgé tette a
kis musztángot. A földrész minden pontjáról érkeztek látogatók
a farmunkra, sőt még Európából is, csak hogy személyesen lát -
hassák ezt a lovat.
Ő pedig egyértelműen élvezi a rá irányuló figyelmet. Pat jó
néhányszor megfigyelte már, hogyan viselkedik a kifutóban, ami-
kor azt emberek veszik körül: - Roppant büszkén járkál, és olyan
tartást vesz fel, mintha csak pózolna. Ráadásul nagyon szereti a
gyerekeket. Ha meglát egyet, rögtön odamegy hozzá, és megpró-
bálja megnyalogatni, vagy megbökdösi az orrával.
Shy Boy pontosan tudja, mit akar - néha például a gyerekek
társaságát. Ez 1998 nyarán vált egyértelművé a számunkra.
A gyakorlócsűrbe vezető út a kifutó mellett halad, ahol néha Shy
Tara Twissleman Shy Boyjal; a háttérből a kislány bátyja, Caleb figyel. A musztáng nagyon megszerette a gyerekeket.
194
195
Boy is tartózkodik, és ezen a bizonyos napon a személyzet egyik
tagjának feltűnt, hogy egy autó állt meg az úton. A kifutón lévő
ló ekkor - lovasának legnagyobb derültségére - mélyen bedugta
a fejét és a nyakát az autóba. A ló Shy Boy volt.
A nyeregben Felipe Castro ült. Ő és Jason Davis sok időt töl-
töttek a musztáng gondozásával és ápolásával. Felipe az arra járó
autó vezetőjében a fivérére ismert, és megállította Shy Boyt, hogy
köszönjön. A ló kíváncsi volt rá, hogy ki van az autóban, ezért a
vezető oldalán lévő nyitott ablakon bedugta a fejét az utastérbe.
Valószínűleg a szokásos köszöntésre, egy kis arcdörzsölésre szá-
mított.
Odabent azonban nem Felipe fivére kötötte le igazán a fi-
gyelmét, hanem a mellette ülő kislány. Még mélyebben bedugta
hát a fejét az autóba. Miután a kislány megsimogatta a homlokát,
és Shy Boy meggyőződött róla, hogy mindenki megfelelő módon
üdvözölte, óvatosan hátrébb lépett.
Shy Boyban, sok más jó lóhoz hasonlóan, az évek során ki-
alakult önnön fontosságának tudata. Mivel oly sokan veszik kö-
rül, és olyan nagy felhajtást csapnak körülötte, úgy véli, hogy
mindig neki kell a figyelem középpontjában állnia. Szereti, ha
észreveszik, és nagyon rossz néven tudja venni, ha az emberek
csak úgy elmennek mellette.
Egy nap a farm igazgatója, Crawford Hall néhány vendéget
vezetett körbe a trenírozórészlegben, és útközben elhaladtak
Shy Boy boksza mellett is. Hirtelen nagy lárma hallatszott:
a musztáng végighúzta fogait a boksz dróthálóján, és belehara-
pott az egyik deszkába.
- Ajjaj! - mondta Crawford -, hibát követtünk el! Úgy men-
tünk el Shy Boy boksza mellett, hogy nem is üdvözöltük! -
A musztáng ezek után természetesen megkapta azt a simogatást,
amely szerinte neki kijárt.
Én úgy látom, hogy elégedett és kiegyensúlyozott ló, de
196
persze az ő életében is voltak hullámhegyek és hullámvölgyek.
Híres musztángszívósságának első próbájára igen hamar sor ke-
rült. Alig kezdhette el megszokni új környezetét, amikor egy ví -
rusfertőzést kapott, és kis híján belepusztult.
Néhány héttel azután, hogy Shy Boy a farmra került, döntést
hoztam a további sorsáról: terelőlónak kell betanítani, és e célból
el kell vinni Ron és Billie Jo Ralis ranchára, amely a Flag Is Up
farmtól alig öt kilométerre található. Jó okom volt arra, hogy ép-
pen őket válasszam.
Billie Jo az 1980-as évek közepén kezdett nálam dolgozni,
és nyolc évig maradt. Amint munkába állt, azonnal nyilvánvalóvá
vált, hogy a saját területén - a szaporításban - jelentős tapaszta-
latokkal rendelkezik. Néhány hónap múlva már ő hozta a részleg
működéséhez szükséges döntések nagy részét, és hamarosan
igazgató lett. Billie Jo ugyanolyan jól értett a kancák egészség-
ügyi ellátásához, mint az állatorvosok többsége, vagy még job-
ban is.
Ha szépen felöltözik és kicsinosítja magát, fantasztikus lát-
ványt nyújt, ám ha az ember ellátogat a farmjukra, könnyen le-
het, hogy egy traktor vezetőülésében vagy éppen a bokszok ta-
karítása közben talál rá. Úgy tűnik, az energiái kifogyhatatlanok,
a kézfogása pedig meglepően erős.
Ron Ralis karcsú, inas, 180 centiméter magas, pirospozsgás
arcú férfi, és a feleségéhez hasonlóan edzett és egészséges. Még
akkor házasodtak össze Billie Jóval, amikor mindketten nálam dol-
goztak. Később saját vállalkozásba kezdtek: csúcskategóriájú
rodeólovakat tenyésztenek és treníroznak. Pat és én két ígéretes
lovunkat is rájuk bíztuk: Peppy San Nice-t és Captain Nice-t.
A Ralls-ranch a völgy szélén, a hegyek lábánál terül el, és
ami igazán érdekessé teszi, az a birtok fölé magasodó mesa, vagy-
is kis fennsík. A házaspár egy versenypályát hozott létre odafenn,
amelynek természetes talaja remek, márgás homok. A pályán
197
belüli mintegy hathektárnyi területen marhák tartására, valamint
a terelés és a lasszózás gyakorlására alkalmas létesítményeket
alakítottak ki. Ezt a helyet tartottam a legalkalmasabbnak arra,
hogy Shy Boy folytathassa „tanulmányait”.
Tudtam, hogy a Ralls-ranchon a lehető legjobb ellátásban és
trenírozásban lesz része. Ron azonban eleinte nem lelkesedett az
ötletemért. Amikor először vetettem fel neki, úgy nézett rám a sze-
me sarkából, mintha azt akarta volna mondani: „Most igazán jól ér-
zem magam. Több olyan lovam is van, amelyek képesek lehetnek
nagy versenyeket nyerni. Muszáj nekem ezek mellett még egy
musztángot is meglovagolnom?” De amikor elmagyaráztam neki,
milyen fontos a számomra Shy Boy, elvállalta a trenírozását.
Ronnak tíz nap alatt sikerült elég jól kiismernie Shy Boyt.
Soha egy percre sem feledkezett meg a ló vad eredetéről, és min-
dig figyelembe vette azt, amikor vele dolgozott. Azt is tudta,
hogy Shy Boy, mint minden vadló, eléggé ijedős, és ha megrémül,
veszélyes lehet. A fiatal lovászok, akiket néha azzal bíztak meg,
hogy lovagoljanak fel Shy Boy nyergében a mesára, ahol Ron át-
vette tőlük, több esetben is megdöbbentek a ló váratlan kitöré-
sein. Ha például egy szélfútta műanyag zacskó került az útjába,
nyaktörő vágtában száguldott le a hegyről. Ha azonban Ron lova-
golt rajta, akkor soha nem csinált ilyesmit; Ron lett számára a
biztos pont az életben.
Az istállóban töltött első tíz nap alatt Billie Jo is megismer-
kedett Shy Boyjal, és az ő figyelmét sem kerülte el a kis musz-
táng vadsága. Könnyen lehet, hogy az asszony éles szeme men-
tette meg Shy Boy életét.
Amikor Billie Jo a tizenegyedik nap estéjén belépett Shy Boy
bokszába, rögtön feltűnt neki az állat megváltozott viselkedése.
Monty Shy Boyjal dolgozik a körkarámban
198
199
Nem rezzent össze, amikor kinyílt az ajtó, nem merevedtek meg
hátának izmai, nem menekült a boksz legtávolabbi sarkába, és nem
is fújt nagyokat az orrán keresztül - holott az előző tíz napban
mindig így fogadta őt. Most azonban nem félt és nem igyekezett
megvédelmezni a saját kis birodalmát - valami nem volt rendben.
Billie Jo megtorpant:
- Shy Boy, jól vagy?
Egy kis ideig mozdulatlanul állt a boksz ajtajában, és a lovat
figyelte. Shy Boy lassan odament hozzá, és megállt úgy, hogy feje
az asszony közelében legyen. Billie Jo megsimogatta a homlokát,
és megismételte a kérdést:
-Jól vagy?
Aztán feltűnt neki, hogy a ló meleg, nagyon meleg. Kiment a
bokszból, és a felszerelések tárolására használt helyiségben kere-
sett egy végbélhőmérőt. Némi rábeszélés után Shy Boy megen-
gedte neki, hogy behelyezze a műszert. Amikor pár perccel ké-
sőbb Billie Jo leolvasta az értéket, rögtön arra gondolt, hogy a
szerkezet elromlott, ugyanis 41,8 fokot mutatott. A lovak normá-
lis testhőmérséklete 38 fok, szemben az ember 37 fokos egész-
séges hőmérsékletével.
Billie Jo sok beteg lovat gondozott már, de ilyen magas lázat
még soha nem mért. Én sem. Kiszaladt a lószállító kocsihoz, és
az elsősegélykészletből előkeresett egy másik lázmérőt. Az újabb
mérés eredménye azonban azonos volt az előzővel.
Beléhasított a félelem. A musztángok általában nem kapják
el a náthavírust, viszont nincs ellene természetes védettségük, és
eddig még senki sem fejlesztette ki számukra a szükséges védő-
oltást. Billie Jo leküzdötte rémületét, és felhívta dr. Van Snow-t,
Ron állatorvos bátyját, akiben valamennyien maradéktalanul
megbízunk. Ezután Crawfordnak telefonált, és elmondta, mi tör-
tént. Végül egy harmadik lázmérővel újabb mérést végzett - és
ez alkalommal már hinnie kellett a műszernek.
200
Megnedvesített egy törülközőt, és törölgetni kezdte Shy
Boy fejét. A musztáng viselkedése ekkor teljesen megváltozott.
Úgy tűnt, mintha azt mondaná: barátra van szüksége, mert érzi,
hogy nagy bajban van. Billie Jót az lepte meg a legjobban, hogy a
musztáng néhány percenként ivott pár korty vizet, sőt némi szé-
nát is elmajszolt. Egy háziló hasonló körülmények között szinte
soha nem tenne ilyet. Ha egy lázas állapotot előidéző náthavírus
támadja meg őket, sem enni, sem inni nem akarnak, ami komoly
gondot jelent, mivel így nagyon könnyen kiszáradhatnak.
Úgy tűnt azonban, hogy Shy Boy tisztában van azzal,
mennyire jót tesz neki az étel és a víz. Az is meglepő volt, hogy
míg a beteg házi lovak általában le akarnak feküdni, Shy Boy
szemmel láthatóan nagyon igyekezett négy lábon maradni.
Megérkezett dr. Snow, és rögtön amiatt kezdett aggódni,
hogy a musztáng nem kapta meg mindazokat a védőoltásokat,
amelyeket a házi lovaknak be szoktak adni. Ez jelentősen korlá-
tozta a kezelésnél alkalmazható gyógyszerek számát. A házi lo-
vaknál használt készítmények csak tovább fokozták volna Shy
Boy lázát, aminek végzetes következményei lehettek volna. Némi
töprengés után a fenilbutazon és a szulfametoxanzol-trimetho-
prim mellett döntött. Abban bízott, hogy az előbbi, az aszpirin-
hoz hasonló gyulladáscsökkentő hatású szer leviszi a lázat, a má-
sik orvosság pedig meggátolja a kiszáradást.
Miután beadták a gyógyszereket, nem tehettek mást, mint
hogy vártak. Billie Jo Shy Boy boksza mellett állított fel egy tábori
ágyat, és azon aludt.
Én minderről az angliai turném során értesültem, 13 000 ki-
lométeres távolságból. A hír lesújtott - és még rosszabb volt, hogy
semmit sem tehettem. Viszont egészen biztos voltam abban, hogy
Ralisék minden tőlük telhetőt megtesznek Shy Boy érdekében.
Bármi is lesz a vége, gondoltam, senkit sem hibáztathatok.
201
- Tegyetek meg mindent az érdekében - mondtam Billie
Jónak a telefonban.
Az első éjszakán, valamivel éjfél után Shy Boy láza csökken-
ni kezdett, és másnap már csak 39,3 fok volt. De még messze
volt a gyógyulástól.
Billie Jo később elmesélte, hogy a betegség második és har-
madik napján feléledt Shy Boy szívóssága, ereje és veleszületett
túlélési ösztöne, s végül ezek mentették meg az életét. Továbbra
sem volt hajlandó lefeküdni, és ha lehet, még elszántabban evett
és ivott.
Szóba került, hogy esetleg intravénásan kellene táplálni -
ehhez azonban infúziót kellett volna bekötni a nyaki vénájába, és
egy állványt kellett volna mellé tenni a folyadékot tartalmazó
zacskónak. Nem tűnt valószínűnek, hogy egy musztáng jól tűrné
az ilyesmit. De mivel folyamatosan evett és ivott, az infúzióra vé-
gül nem is volt szükség, és az állapota tovább javult. Billie Jo há-
rom teljes napot és éjszakát töltött mellette, és tíz napon át ada-
golta neki a gyógyszereket.
Eközben dr. Snow elvégzett néhány vizsgálatot annak meg-
állapítására, hogy nem lehetne-e csökkenteni a gyógyszeradagot.
Ámde valahányszor ezzel próbálkoztak, a musztáng láza ugrás-
szerűen megnőtt. Nyilvánvaló volt, hogy Shy Boyt egy makacs és
igen veszélyes vírus támadta meg.
Billie Jónak tíz nap alatt sikerült végleg leküzdeni a lázat, és
csak ezután kezdte csökkenteni a beadott gyógyszer mennyisé-
gét. Shy Boy még harminc napig lábadozott a Flag Is Up farmon,
majd amikor teljesen rendbe jött, visszatért a Ralls-ranchra, hogy
folytassák a trenírozását.
Shy Boyt a tanítás során szinte mindennap felnyergel ték és
meglovagolták. A munka eleinte az olyan egyszerű dolgokra
összpontosított, mint a járás, az ügetés és a vágta. Aztán a tan-
anyagba fokozatosan bekerültek a nyolcasok, a menet közbeni
202
lépésváltások és a perdülések is - mindez a marhákkal végzendő
munkára készítette fel.
Ron a második hónapban kezdett marhákat is terelni Shy
Boy segítségével, és attól kezdve főként erre összpontosítottak.
Az egyes foglalkozások nagyjából egy óra hosszúak voltak, utána
Shy Boy megfürdött és eltöltött némi időt egy szabadtéri kifutón.
Beszélgetéseink alapján egyre világosabbá vált a számomra,
hogy Ron valósággal beleszeretett a musztángba. Ő nem a szavak
embere, így amikor arról faggattam, miért szereti annyire Shy
Boyt, csak ennyit mondott:
- Hát mert olyan helyes kis ló.
Végül Billie Jót kértem meg, hogy puhatolja már ki, mivel
hódította meg Shy Boy Ron szívét. Ő eleget tett a kérésemnek, és
másnapra már meg is volt a válasz: - Ron egyszerűen úgy gondol-
ja, hogy Shy Boy olyan helyes kis ló.
Azt hiszem, én le tudom fordítani, mit jelent ez a kifejezés
egy olyan ember szájából, mint Ron Ralis. Úgy gondolom, hogy a
kulcsszó jelen esetben a „készséges”. Aztán tegyük még hozzá
azt is, hogy „nagylelkű”, és esetleg egészítsük ki az „együttmű-
ködésre késszel”. Ron valahogy így gondolkozhat: igaz ugyan,
hogy világszínvonalú versenylovaihoz képest Shy Boy kicsi és ta-
lán gyenge is, viszont minden áldott nap megpróbálja leküzdeni
ezeket a hiányosságokat azáltal, hogy szíwel-lélekkel veti bele
magát a munkába.
Ron feltehetően úgy véli, hogy ha ezt a fajta hajlandóságot
át lehetne ültetni a gondos tenyésztőmunkával előállított sztár-
lovakba, akkor ez nagyon sokat javítana bármelyiken. Mivel élete
első három évében nem juthatott olyan, tudományos alaposság-
gal összeállított étrendhez vagy egészségügyi ellátáshoz, mint a
nemesített versenylovak, soha nem hozhatja be lemaradását, de
ez nem jelenti azt, hogy nem próbálkozik.
A jó edző mindig hamar szívébe zárja azt a diákot, akiből
203
ugyan soha nem lesz bajnok, de aki munkaerkölcse, nagylelkűsé-
ge és a mások örömére való törekvése révén mégis kiemelkedik
a többiek közül. Ezért is vezették be a „legtöbbet fejlődő” vagy a
„legelkötelezettebb” sportolónak járó díjakat. Shy Boy is ebbe
a kategóriába tartozik.
Az egyik legnehezebb dolog, amit Shy Boynak le kellett küz-
denie, az a patái védelmezésére való természetes hajlama volt.
A musztángok nagyon vigyáznak a lábukra és a patájukra, vagyis
azon testrészeikre, amelyek nélkülözhetetlenek a meneküléshez.
A musztángokkal szerzett tapasztalatom az, hogy gyakorlatilag
minden testrészüket előbb engedik megérinteni, mint a lábukat
vagy a patájukat.
így aztán nem is meglepő, hogy Shy Boy igen gyanakvó volt
mindenkivel szemben, aki a patájához ért. A Ralls-ranchon töltött
ideje alatt sokat tanult a fürdésről és a kefélésről. Megtanulta,
hogy semmi rossz sincs abban, ha valaki kitakarítja a bokszát, mi-
közben ő is benn van. Megtanulta, hogyan kell más lovakat vezet -
ni, miközben a hátán lovagolnak, és még sok minden mást is.
Semmi okunk sem volt rá, hogy megpatkoltassuk, hiszen a ter-
mészettől erős, ellenálló patákat kapott. De Ron ahhoz azért
hozzászoktatta szép lassanként, hogy fogadja el, ha ki akarják
tisztítani, és le akarják nyírni a patáit. A nyírásra azért volt szük-
ség, hogy a paták alja sima legyen, és a paták ellensúlyozzák az
egyenetlen kopást.
- Amikor először csináltam, eltartott egy darabig - mondta
Ron -, de később egészen jól belejöttünk. Nem volt vele semmi
baj.
Miközben Shy Boy a Flag Is Up farmon lábadozott, Crawford
ellenőrizte a patáit, és úgy látta, itt az ideje egy újabb nyírásnak.
Felírta a musztángot egy listára, aztán meg is feledkezett róla. Né-
hány órával később David Bowen, az akkori patkolókovácsunk be-
rontott az irodába:
204
- Miféle vadállatot küldtél ide nekem?! - szegezte Craw-
fordnak a kérdést. - Ez a Shy Boy egyáltalán nem tűri, hogy a pa-
táihoz nyúljak. Mind a négy lábánál próbálkoztam, de esélyem
sem volt!
- Na gyere, nézzük meg! - mondta Crawford, és elindult a
kovácsműhely felé. Miközben a tágra nyílt szemmel figyelő Shy
Boyhoz közeledtek, Crawford megkérdezte Davidet, hogy mit
gondolt, mennyi idő alatt fogja lenyírni a musztáng patáit. „Hát,
legfeljebb tizenöt perc alatt” - hangzott a válasz.
Crawford ekkor emlékezetébe idézte az egyik kedvenc té-
telemet:
- Ha úgy akarsz valamit megcsinálni egy lóval, mintha csak
tizenöt perced lenne, akkor az egész napod rá fog menni. Gyere,
most próbáljuk meg úgy, mintha egész nap ráérnénk: lefoga-
dom, hogy jóval közelebb leszünk a tizenöt perchez.
David most jóval lassúbb mozdulatokkal fogott munkához,
hogy Shy Boy láthassa, megbízhat benne - és rövid idő alatt el is
készült az egésszel. A jelenet két hónappal később szinte ponto-
san megismétlődött egy másik patkolókováccsal.
- Miféle vadállat ez? - panaszkodott. - Nem látott még pat-
kolókovácsot?
Másodszorra most is ráérősebben fogtak munkához, és Shy
Boy az új kovácsban is megtanult bízni.
A musztángok rendkívüli lovak, de nagyon fontos, hogy az
ember megértse őket, és tiszteletben tartsa a bizalom iránti igé-
nyüket. Ötvenötmillió év történései tanították óvatosságra őket.
Én könnyen fel tudom szállítani Shy Boyt az utánfutóra, de meg-
lehet, hogy ellenszegül, ha számára ismeretlen személyt bízok
meg ugyanezzel a feladattal. Ugyanez lesz az eredmény akkor is,
ha arra kérik, hogy lépjen át ismeretlen tárgyak fölött, vagy men-
jen be egy szűk helyre: felméri az embert, aki ezt kéri tőle, és at -
tól teszi függővé a reakcióját.
205
Volt még valami, ami Shy Boyt megkülönböztette a farm ösz-
szes többi lovától - tele volt férgekkel: galandférgekkel, orsógi-
lisztákkal, bélférgekkel és vérférgekkel.
A musztángok ott isznak, ahol vizet találnak, és a pocsolyák
vagy tavak vize gyakran poshadt, iszapos, és sok esetben tele van
élősködők petéivel is. Ennek eredményeként a musztángok leg-
többje belső élősködőkkel fertőzött; a fiatal állatok különösen
könnyen szednek össze ilyen férgeket. Az egyéves musztángok-
nál gyakran figyelhetők meg súlyos bélférgesség okozta tünetek;
de ahogy idősebbé válnak, lassan kialakul bennük a férgekkel
szembeni immunitás. Ha lenne egy varázspálcám, amellyel Észak-
Amerika összes musztángját megszabadíthatnám az élősködők-
től, akkor ezek az állatok legalább száz kilóval nehezebbé és tíz
centivel magasabbá válnának.
A házilovak ezzel szemben tisztított vizet kapnak inni, az is-
tállókban és kifutókon tartott lovakat pedig rendszeresen féreg-
telenítik.
Aki musztángot fogad örökbe, annak mégis óvatosnak kell
lennie a féregtelenítéssel. A féreghajtó szerek mérgezőek, más-
ként nem pusztítanák el az élősködőket. Dr. Snow pontos féreg-
telenítési programot dolgozott ki Shy Boy és a másik két örökbe
fogadott musztángunk számára.
A féreghajtó szert lassan, kis részletekben kezdtük adagolni,
és Shy Boy ennek hatására elképesztő mennyiségű belső élőskö-
dőtől szabadult meg az ürülékében. Ha kezdettől fogva akkora
gyógyszeradagokat kap, mint a házilovak, annak beláthatatlan
következményei lettek volna. Így viszont Shy Boy végig gond nél-
kül tűrte az eljárást. Ahogy a szervezete megszabadult a parazi -
táktól, amelyek addig folyamatosan elszívták az erejét, szinte ra-
Barátság
206
207
gyogni kezdett az egészségtől, s olyan életöröm áradt belőle,
amilyet vadlóként talán soha nem érezhetett volna. Ma már Shy
Boyt is a többi lóéval azonos program szerint féregtelenítik, és ő
vidáman ugrándozik és játszadozik; a házilovak társaságában is
sokkal jobban érzi magát, mint azt valaha hittük volna.
Egy nap kihoztam a bokszából, és a mező felé vezettem:
úgy gondoltam, kiengedem egy kicsit, hogy friss füvet legelhes-
sen, kedvére mozoghasson és élvezhesse a napsütést. Ahogy ki -
reteszeltem a kaput, Shy Boy nyihogni kezdett izgalmában, hely-
ben állva felszökkent a levegőbe, aztán újra meg újra megismé-
telte a mutatványt. Olyan volt, mintha gumiasztalon ugrándozott
volna; jót nevettem komikus viháncolásán. Amikor kivezettem a
mezőre, és elengedtem, vagy húsz percen át száguldozott fel-alá.
Úgy tűnt, egyszerűen élvezi az életet.
Crawfordnak azt mondtam, hogy a másik két musztáng kizá-
rólag azért van a farmon, hogy a diákjaimat tanítsák. Meg kell
hagyni, nagyszerű munkát végeztek. A fiatalabbik, a Mustang
Sally névre keresztelt sötét pej („Sally” valójában heréit, így a női
név kissé megtévesztő) majdnem ugyanolyan jó választás lett vol-
na a filmhez. A feje csinosabb, mint Shy Boyé, hosszú, elegáns
nyaka és izmos törzse pedig ugyanolyan szép. Mustang Sally
szellemi képességek terén sem marad el híressé vált társától, s
ugyanolyan szeles és érzékeny, mint Shy Boy, de egy évvel fiata-
labb nála. Ez utóbbi tény, valamint viszonylag kicsi termete miatt
esett el a film főszerepétől.
Ma már két centiméterrel magasabb Shy Boynál. Nagyon
szép a mozgása, musztáng létére kimondottan elegáns, és csinos
is. Roppant csintalan ló, és állandóan hegyezi a fülét.
Shy Boy és Monty a körkarámban. A musztáng imádja,
ha figyelik, és nagyon szeret a kifutóban kergetőzni
208
209
A harmadik musztángot, aki egy évvel idősebb és valamivel
világosabb színű Shy Boynál, Francónak neveztük el. Ő igazi dik-
tátortípus. Két társánál jóval lassabban alkalmazkodott az embe-
rekhez, és még ma sem mulasztja el az emlékezetünkbe idézni,
hogy ő bizony musztáng. Nagyobb lett Mustang Sallynél és Shy
Boynál is, s az állán és a lábain szőrcsomók nőnek. Úgy húzza
hátra a fejét, mint valami csikóhal, s mindenhez engedélyt kér,
majd addig erőszakoskodik, amíg meg is kapja.
Ha meg tudnám oldani, legszívesebben harminc musztángot
tartanék a Flag Is Up farmon, csak hogy még hatékonyabban ta-
níthassák a diákjaimat . Ha egy diákom, mondjuk, egy hetet tölt el
Francóval, az nagyjából olyan, mintha fél évig dolgozna együtt
egy házilóval. Francónál nem ajánlatos elfeledkezni a kötőfékről,
sem arról, miként kell szabályosan lekefélni. Aki hibázik, azzal
megfizetteti az árát. A házi ló nem ennyire érzékeny, kevésbé haj-
lamos arra, hogy kifejezze elégedetlenségét az emberek hibái mi -
att.
De éppen ez az, ami a musztángokat csodálatos tanítóvá te -
szi: a vadlovak nyersek, természetesek és tiszták.
210
7 S H Y B O Y V I S S Z A T É R
Sok százan kérdezték már meg tőlem: „Maga szerint jobb
Shy Boynak terelőlóként, mint ha szabadon élhetne?”
Idővel rájöttem, hogy erről Shy Boynak kell döntenie.
Ezt a könyvet Shy Boy ihlette.
A szabadban való megszelídítése gyakorlatilag gond nélkül zaj-
lott, bár közben persze voltak feszült, aggodalommal teli pillana-
tok. A BBC dokumentumfilmjét, amely e nagy kalandot örökítette
meg, később Észak-Amerikában is bemutatták, és ennek nyomán
rengeteg kérdés érkezett hozzám.
Sok százan érdeklődtek, hogy vajon jobb-e Shy Boynak tere-
lőlóként, mint ha szabadon élhetne.
Azt szoktam mondani, nem tudom. Nem tudok olvasni a gon-
dolataiban. Az biztos, hogy ha ránézek, egy nyugodt és elégedett
lovat látok, aki élvezi a munkáját, és szereti az őt gondozó embe-
reket. Azt azonban nem tudom megállapítani, vágyik-e a szabad
legelőkre.
212-213. oldal: Shy Boy önfeledt vágtája egy tavaszi délelőttön
211
Ennyit tehát tudtam. Miután 1998-ban szinte végig úton vol-
tam, Shy Boyjal csak decemberben találkoztam. Év közben sokat
gondoltam rá, hogy vajon megismer-e majd ennyi idő után. A je-
lek szerint megismert. Másodperceken belül tudta, ki vagyok, és
azonnal engem helyezett világa középpontjába. Hiába vette körül
nagy tömeg, mindenki felett elnézett - az őt vezető lovászt is be-
leértve -, és egyenesen felém indult.
Csak egyféle módon lehet megállapítani, hogy élvez-e egy ló
egy bizonyos tevékenységet: lehetőséget kell adni neki arra, hogy
megtegye, aztán meg kell figyelni, önként is megcsinálja-e. Ugyan-
ezen logika alapján gyakran magyarázom a diákjaimnak: - Oké,
szóval azt mondod, hogy a lovad szeret ugrani. Remek, akkor vi-
gyük ki egy akadályokkal teli pályára, és nézzük meg, hogy lovas
nélkül, magától is nekiáll-e átugrálni rajtuk. Ha megteszi, akkor
hiszek neked.
A gondolat egyébként nem olyan elképesztő, mint első hal-
lásra tűnik: vannak olyan lovak, amelyek ilyen helyzetben ponto-
san így viselkednek.
A Shy Boy történetét megismerő emberek közül nagyon so-
kan kíváncsiak lettek volna az ő választására is. Vajon hogyan
döntene, ha szabadon választhatna? Házilóként akarna-e élni
vagy inkább musztángként? Idővel rájöttem, hogy erről Shy Boy-
nak kell döntenie. Vissza kell vinnünk őt a vadonba, és hagynunk
kell, hogy döntsön a saját sorsa felől.
A Twissleman család arra készült, hogy mintegy háromszáz-
ötven marhát terel össze 1998 márciusának elején, majdnem egy
évvel azután, hogy Shy Boy csatlakozott hozzám a Russel-ran-
chon. A közelben elterülő Twissleman-ranch még kaliforniai mér-
cével mérve is óriási: becslésem szerint a két vége úgy 70-80 kilo-
Monty és Dually a fennsíkot kémlelik
214
215
méterre lehet egymástól. Ugyanazon a sivatagos fennsíkon fek-
szik, ahol az előző évben megszelídítettem Shy Boyt.
Azt javasoltam, hogy a terelés során Caleb Twissleman lova-
goljon Shy Boy hátán, aztán egy alkalmas pillanatban hagyja ma-
gára azon szabadon élő musztángcsapat közelében, amelyből be-
fogtuk. Ezzel lehetőséget adunk neki arra, hogy szabad társaival
maradjon, vagy visszatérjen hozzánk.
Szerettem volna megörökíteni ezt az eseményt - mint
ahogy Shy Boy megszelídítése is filmszalagra került -, ezért felfo-
gadtam egy forgatócsoportot, kibéreltem néhány négykerék-
meghajtású teherautót, egy repülőgépet, hogy légi felvételeket
készítsen, és minden egyebet is, amire szükségem lehetett Shy
Boy döntésének dokumentálásához. Dr. Robert Miller, aki a BBC
dokumentumfilmjének elkészítésében állatorvosként és állat-
viselkedéstan-szakértőként vett részt, vállalta, hogy elejétől a vé-
géig velünk tart. Megfigyeli és kommentálja az események pszi-
chológiai vonatkozásait, és felügyel a munkában részt vevő álla-
tok egészségére is.
Mindenki egyetértett abban, hogy ez hiteles utószó lesz Shy
Boy történetéhez, így aztán hozzáfogtunk a tervezéshez. Úgy
döntöttem, hogy a fennsíkon The Cadet lesz a lovam. Caleb és én
a terület nyugati részét vállaltuk magunkra, mivel a jelentések
szerint arra látták a leggyakrabban a musztángcsapatot.
Március 9-én, egy hétfői nap reggelén beszállítottuk a lova-
kat az utánfutóba. Shy Boy, The Cadet és Dually remek állapotban
vártak az indulásra. Pat és én megkértük Caroline Baldockot is,
hogy tartson velünk. Caroline-nal még Angliában ismerkedtem
meg; nyolc éve a barátunk, és néhány éve kutató-asszisztensként
Monty és Dually könnyed ügetése a zsályacserjékkel borított tájban
216
217
segíti munkámat. Most arra kértük, nézze át a tervezetünket, és
gondoskodjon róla, hogy egyetlen fontos részlet se maradjon le a
filmről.
A 101-es úton autóztunk észak felé; áthaladtunk Santa Bar-
bara és San Luis Obispo megye tengerparti településein, aztán
Santa Margaritánál keletnek fordultunk, a szárazföld belseje felé.
Útközben megcsodálhattuk Kalifornia néhány gyönyörű hegyét,
s közben egyre feljebb kapaszkodtunk: közeledtünk a sivatagos
fennsíkhoz, ahol tizenegy hónappal korábban már jártunk egyszer.
A téli esők nyomán az egész táj bársonyos zöldbe öltözött, és a
déli lejtőkön már bontogatni kezdték szirmaikat a vadvirágok.
Az út mintegy 900 méteres magasságig emelkedett, aztán
megérkeztünk a Carissa-fennsíkra. Ameddig csak a szem ellátott,
mindent az alig ujjnyi magas téli fű zöld szőnyege borított; de fát
szinte egyet sem láttunk. A tiszta időben megpillantottuk a mint-
egy 50 kilométerre lévő Soda-tó tükrét, amely oly sima és ezüstös
volt, mintha üveglapot borítottak volna a táj egy mélyedésére.
A Szent András-törésvonal éppen kettészeli ezt a végtelen
vidéket. A tábor helyét éppen a törésvonal fölött, a síkság északi
peremén jelöltük ki. Ahogy Pattel ott álltunk, és figyeltük, ho -
gyan rakodnak ki a munkatársaink, hirtelen szíven ütött a hatal -
mas hegyekkel övezett síkság fenségessége. A szél zsálya- és ló-
hereillatot sodort felénk. A csend szinte tapintható volt.
A táborban hamarosan már vidáman pattogott a tűz, és az
égő tölgyfa kellemes illata átjárta a levegőt.
Ekkor magas hangú vonyítás törte meg a csendet, és hason-
ló hangok kórusa felelt rá. Olyan volt, mintha ezer kutya egyszer -
re válaszolt volna ugyanarra a kérdésre. A prérifarkasok falkája
Shy Boy és Caleb készen állnak, hogy megkezdjék
a marhaterelést a hatalmas Twissleman-ranchon
218
219
Cathie Twissleman a hosszú tél után már alig várja, hogy
tavasz legyen és marhákat terelhessen
220
221
még fél kilométernyire sem lehetett tőlünk. A vonyítás ijesztő
volt csoportunk azon tagjai számára, akik nem ismerték a préri -
farkasokat, ez a hang ugyanis valóban vérfagyasztó; de számunk-
ra, akik tudtuk, hogy valójában az emberre és lóra veszélytelen
teremtményekről van szó, csak emlékeztető volt: szinte érintet-
len természet vett körül bennünket.
Később a csoportunk egyik tagja beszámolt róla, hogy Shy
Boy az éjszaka során többször is megdermedt, és hegyezni kezd-
te a fülét; úgy fél perc múlva aztán ő is meghallotta a prérifarka-
sokat. A musztáng „radarja” jóval előbb észlelte a ragadozókat,
mint az emberi fül.
Hideg éjszaka volt, ugyanúgy, mint tizenegy hónappal koráb-
ban, amikor néha attól tartottam, hogy megfagyok, mielőtt akár
csak hozzáérhetnék Shy Boyhoz.
Napkeltekor megérkezett a táborba Rowly Twissleman, a fe -
lesége, Cathie és a fiuk, Caleb. Autóik két hatalmas utánfutót
húztak: az egyikben a lovaik voltak, a másikban a felszerelések.
Gyorsan felkészültünk az előttünk álló napra, és Rowly kis cso-
portokra osztott szét bennünket. Az volt a dolgunk, hogy össze-
tereljük a marhákat, és már ideje volt indulnunk. A nagy kérdést
csak a munka elvégzése után tehettük fel Shy Boynak.
Ahogy a nap magasabbra hágott az égen, és sugarai melegí -
teni kezdtek bennünket, éreztem, hogy szétárad bennem az elé-
gedettség. A táj szépsége, a szabadban való táborozás meghitt
öröme és az előttünk álló marhaterelés gondolata szinte varázs-
latos hatással volt rám. Caleb felült Shy Boyra, én pedig The
Cadetre, és elindultunk a hatalmas terület északkeleti sarka felé.
Zane Davis és lova, Arnie a terelés előtt
224-225. oldal: Caleb Shy Boy hátán, Monty pedig Dually nyergében együtt terelik a marhákat
222
I
223
Caleb itt született és itt nevelkedett, úgy ismeri a táj min-
den zugát, mint a tenyerét. Végiglovagoltunk egy kanyonon,
majd egy hegygerincen, aztán egy meredek hegyoldal tövében
haladtunk tovább, ritkás bokrok és zsályatövek között. Hirtelen
egy nyúl szökkent át előttünk: a szívem majd kiugrot t a mellka-
somból. The Cadet rémülten menekülni kezdett, és nem kis erő-
feszítésembe került megfékezni. Caleb jót nevetett rajtunk; Shy
Boy pedig alig vett tudomást az egész kis közjátékról. Neki per-
sze bőven volt alkalma hozzászokni a nyulakhoz.
Nem sokkal azután, hogy elértük a legelő legmagasabb
pontját, már tekintélyes számú marhát gyűjtöttünk össze, és el-
kezdtük őket lefelé terelni, a birtok keleti határa felé. Már vagy
hatvan állatot hajtottunk, de láttam, hogy jó néhány van még
előttünk.
Itt jó 600 méterrel magasabban voltunk a fennsíknál, és a
távcsövemmel jól láttam, ahogy a többi csapat tagjai már a kará -
mok felé terelik a marhákat. Úgy tűnt, minden a legnagyobb
rendben zajlik.
Caleb és én tovább lovagoltunk, s útközben egyre több mar-
hát gyűjtöttünk magunk elé. Egyszer leereszkedtünk egy kanyon-
ba, amelynek a mélyén patak kanyargott. Ahogy közeledtünk, hir-
telen záptojásszag ütötte meg az orromat, és a bűz egyre erő-
sebb lett. Caleb elmondta, hogy a patakot egy kénes forrás táp-
lálja.
Ideje volt megitatni a lovakat, csakhogy The Cadet nem volt
hajlandó a víz közelébe menni. Shy Boynak viszont semmi kifogá-
sa sem volt a víz ellen, és Caleb hagyta, hogy igyon néhány kor-
Caleb és Shy Boy megérkeznek a marhákkal.
Az ilyen terelések során az állatokat a saját tempójukban kell
hajtani, ugyanakkor mindig készen kell állni egy kis vágtára.
226
227
tyot. A musztáng jól ismerte a természetet, és az emberek között
töltött tizenegy hónap sem feledtette vele, hogy ettől a víztől
semmi baja sem lesz. A természet egyébként arra is megtanítot-
ta, hogy megeshet: csak sokára talál újra vizet.
Ahogy ereszkedni kezdtünk a karámok felé, észrevettem
vagy tíz marhát, amelyek az általunk terelt csoporttól egy kicsit
távolabb legelésztek. Azt javasoltam Calebnek, hogy ő vigye to-
vább a csordát, én pedig odaügetek, és begyűjtöm ezt a néhány
csellengőt. A marhákhoz közeledve, a mögöttük húzódó bozóto-
son túl megpillantottam Shy Boy tavalyi musztángcsapatát.
A marhákat Caleb csordája felé kezdtem hajtani, és nem tettem
semmit, ami megzavarhatta volna a lovakat.
Tovább tereltük az állatokat a karámok felé, ahol ekkorra
már vagy kétszáz marha gyűlt össze. Onnan, ahol ekkor voltunk,
vagy száz méterrel magasabban a karámoknál, káprázatos látvány
tárult elénk. A Carissa-fennsík ötven kilométeren át húzódott, s a
máskor sivatagos tájat most fehér virágok tömege borította.
Csaknem négyszáz marha ballagott odalenn, és színeikkel még
változatosabbá tették a vidéket: a Herefordok vörös-fehér foltjai,
a szénfekete Angusok és a kékesszürke Brahminok jól megkülön-
böztethetők voltak egymástól.
És itt volt Shy Boy, aki a csorda mellett vágtatott, s hol árko-
kon ugrott át, hol bokrokat kerülgetett. Lassan a mi marháink is
megérkeztek a karámokba, és örömmel állapítottam meg, hogy
Shy Boy hasznos és értékes tagja a csapatnak. Úgy tűnt, hogy ki-
fejezetten büszke saját magára.
Miután az összes marha a helyére került, elfogyasztottuk a
jól megérdemelt ebédet. A piknikasztalok körül ünnepi hangulat
uralkodott, amit a teherautók egyikének vezetőfülkéjéből böm-
Monty és The Cadet
228
229
bölő Garth Brooks-zene tett teljessé. A lovakról levettük a nyer-
geket, megetettük és megitattuk őket, s egy locsolócsővel lemos-
tuk a lábaikat. Az egy-két órányi pihenés az embereknek és az ál-
latoknak egyaránt jólesett.
A lovászok egyike jelentette, hogy a musztángcsapat - Shy
Boy volt „családja” - közelebb húzódott a táborunkhoz; valószí-
nűleg felkeltették a kíváncsiságukat a lovaink (no meg a Garth
Brooks-zene).
Az ebéd és a pihenő után következett az előre kiválasztott
egyéves borjak elkülönítése a csordától. Amikor az anyjuk már el-
választotta őket, a borjakat egy időre elkülönítik, és gabonával
táplálják, hogy gyorsabban fejlődjenek. Ez alkalommal Duallyn lo-
vagoltam, hiszen itt azt kellett csinálni, amit a legjobban szere-
tett: a marhák elkülönítését. A versenyeken is szívesen végzi ezt
a feladatot, de igazán akkor örül, ha a dolog „élesben” zajlik.
Caleb visszaült Shy Boyra, és így figyelték, ahogy Dually, az
öreg profi a fiatal marhák elkülönítésén dolgozik. Caleb odakiál-
tott nekem, hogy szívesen megpróbálná ugyanezt Shy Boyjal, és
ezt én is jó ötletnek tartottam. A musztáng nagyon alaposan
megfigyelhette Duallyt, mert hamar ráérzett a dologra, s az
egész csoportunk megtapsolta, amikor megakadályozta, hogy az
egyik borjú visszatérjen társai közé.
Mire ezzel a munkával is végeztünk, már délután négy óra
volt, és az árnyékok megnyúltak. Tábortüzet gyújtottunk, a lova-
Caleb Shy Boyjal kívülről lovagolja körül a csordát. Figyeljék meg, hogy a musztáng egyik lába sem éri a talajt!
232. oldal: Monty és Dually egy borjút különítenek el, Shy Boy pedig figyeli, hogyan is kell ezt csinálni
233. oldal: Pat elégedetten szemléli az összeszokott páros munkáját
230
231
232
233
kat kikötöttük egy-egy jókora köteg széna mellé, és azokat a
marhákat, amelyeket nem kellett máshová vinni, szélnek eresz-
tettük.
A lenyugvó nap színesre festette a felhők alsó oldalát, a le-
vegő megtelt a borjaikat hívogató tehenek és a felelgető borjak
hangjával. Mivel háromszáznál is több marha gázolt át a zsályá-
val teli területen, az a jellegzetes, kissé csípős illat szállt felénk,
amelyet én mindig is a szabadban való lovaglással azonosítottam.
Már majdnem öt óra volt, amikor Caleb és én leültünk a tűz
mellé, hogy megbeszéljük következő teendőnket: Shy Boy szaba-
don eresztését. A legújabb megfigyelések szerint a musztáng-
csapat látótávolságon éppen csak hogy kívül, a tábortól északra
eső hegygerincek egyikén legelészett. A lovászok kivitték néhány
hátaslovukat a tábor délkeleti peremére, hátha így sikerül még
közelebb csalogatni a kíváncsi musztángokat. A csel bevált: a csa-
pat hamarosan feltűnt az egyik, már a táborból is látható gerin-
cen. Talán húszan lehettek, és a lenyugvó nap aranyló fénnyel
vonta be alakjukat.
Shy Boy volt az egyetlen ló a táborban, aki észrevette őket.
Füleit feléjük fordította, nagy, fekete szemét szinte le sem vette
róluk.
- Ez az, amiért itt vagyunk - mondtam Calebnek -, itt az
ideje megnézni, mi történik. - Caleb arcán nyugtalanság és szo-
morúság tükröződött. - Simogasd meg! - kértem, és a fiatal cow-
boy engedelmeskedett.
Abban a pillanatban, hogy levettem róla a kötőféket, Shy
Boy megperdült, és egyetlen kecses ugrással vágtára váltott.
Egyenesen a horizonton látható musztángok felé tartott. Félelem
Miközben Caleb a kanyon túloldalán bóklászó marhákat figyeli,
Shy Boy jól szemügyre veszi a fényképészt
234
235
hasított belém, mert Shy Boy mozgásában nyoma sem volt a bi-
zonytalanságnak.
Már majdnem sötét volt, de még tisztán láttuk, amikor csatla-
kozott a többi musztánghoz fenn, a gerincen. Azt hittem, a csapat
elutasítóan viselkedik majd vele, legalábbis eleinte. Végül is tizen-
egy hónapon át egészen mást evett és más vizet ivott, mint ők. In-
nen vagy 150 kilométerre élt, és a társai már bizonyára elfelejtet -
ték. Álmélkodva láttam, hogy ennek éppen az ellenkezője történik:
a musztángok úgy fogadták vissza maguk közé, mintha soha el
sem ment volna. Nem provokáltak verekedést vele, nem harap-
dálták, nem rúgtak felé. Mielőtt teljesen besötétedett, még láttuk,
hogy a csapat Shy Boy vezetésével távolodni kezd a gerincen.
Shy Boy nyílegyenesen vágtatott feléjük, kiábrándító lelke-
sedéssel. Nem volt könnyű dolgom, mire sikerült meggyőznöm
Calebet, hogy a játszmának még nincs vége. Shy Boy semmi mást
nem kapott tőlünk, csak kedvességet, bizonygattam. Az elmúlt ti -
zenegy hónap minden egyes napján meleg istállóban pihent, jó-
kat ehetett és tiszta vizet kapott. Biztos voltam benne, hogy nagy-
szerűen érezte magát nálunk - de vajon elég lesz-e mindez ah-
hoz, hogy a mérleg nyelve felénk billenjen? Ebben nem voltam
biztos.
Tarának, Caleb nyolcéves húgának nem voltak kételyei afe-
lől, hogy a musztáng vissza fog jönni. A szeplős, vörösesszőke
kislány elevensége és nyíltsága szöges ellentétben áll bátyja nyu-
godt természetével, de abban hasonlít rá, hogy ő is remekül érzi
magát az állatok között.
- Ne féljetek! - biztatott bennünket. - Shy Boy visszajön,
majd meglátjátok!
Mindenki észrevette a horizonton felbukkanó musztáng-
csapatot - természetesen Shy Boy is
236
237
A fejemben azonban egyre csak ugyanaz a kérdés forgott :
„Mit tettem?” Nos, adtunk egy lehetőséget Shy Boynak, mert biz -
tosak voltunk abban, hogy visszatér. Most azonban kétségeim vol -
tak. Nagyon sok múlott a kísérlet kimenetelén. Ha a musztáng in -
kább azt választja, hogy a szabad legelőkön folytatja az életét , e
döntése nagy pofon lett volna azoknak az elveknek, amelyek
egész életemet meghatározták.
A lovakkal végzett munkám alapelve az a gondolat , hogy ha
jól bánunk egy állattal, és érzéssel közeledünk felé, akkor ez a
szeretet kölcsönössé válik. Hiszek abban, hogy ha sikerül partne-
ri kapcsolatot kialakítani egy lóval, akkor az a ló velünk akar
majd maradni.
Van is egy olyan, sokak által támogatott tudományos elmé-
let, amely szerint az ember állatokkal való munkakapcsolatának
kezdetén valójában nem is az ember háziasította az állatokat ,
hanem fordítva történt a dolog. A vadkutyák szívesen ólálkod-
tak az ember táborai körül, mert mindig reménykedhettek né-
hány potyafalatban. Talán a lovak is így tettek: nagyobb bizton-
ságban érezhették magukat a ragadozóktól, és jókat lakomáz -
hattak a termesztett növényekből. Egyértelmű előnyei voltak
annak, ha az emberi lények közelében tartózkodtak.
Ha a lovakkal jól bánnak, akkor nem érzik úgy, hogy bezár-
ták őket. Márpedig mi soha semmire nem kényszerítettük Shy
Boyt.
Viszont a musztáng gondolkozás nélkül otthagyott, amikor
lehetősége nyílt rá, hogy régi társai közé vegyüljön. Aznap éjjel
elkerült az álom. Fel-alá járkáltam a legkülönfélébb tennivalók
ürügyén, de nemigen tettem mást, mint hogy a tábor környékét
fürkésztem az ismerős alak felbukkanásában reménykedve.
Dr. Róbert Miller állatorvos, aki megfigyelőként volt jelen
238
239
Monty és Caleb. Shy Boy elment,
és most nem tehetnek mást,
mint hogy várnak, és reményked-
nek a visszatérésében.
242-243. oldal:
Monty magában imádkozva
próbálja visszahívni Shy Boyt,
s azon töpreng, képes lesz-e
együtt élni a musztáng döntésével
241
Shy Boy visszatér
244
Shy Boy talán most emlékezik vissza azokra a nehézségekre,
amelyeket élete első három évében el kellett viselnie, gondoltam.
A nyári napokra, amikor a hőmérséklet a 40 fokhoz közelít, és se-
hol sem találni vizet. Biztos voltam benne, hogy az itteni télben
nem ritka a -30 fokos hideg sem. Néhányszor talán azt a szörnyű
félelmet is átélte, amit egy veszélyes ragadozó látványa vagy a
hajszálon múló menekülés okozott.
Lehet, hogy ő sem aludt sokat, miközben a döntésén töp-
rengett.
Hajnali ötkor kimentem a karámban levő lovak és marhák
közé. A szememet nem tudtam levenni a láthatárról, de hiába.
Egy óra múlva már elég világos volt ahhoz, hogy láthassuk: Shy
Boy nincs a közelben.
Rowly Twisslemannek eközben be kellett fejeznie a terelést,
és jó néhány egyéb dolgot is el kellett intéznie. Kiadta az utasítá-
sokat: szítsák fel a tüzet, és készítsék el a reggelit. Az egyéves
borjakat még aznap vissza kellett hajtanunk a ranch központjába.
Caleb azonban csak ímmel-ámmal dolgozott.
Valamennyien olyan lassan reggeliztünk, amennyire csak
tudtunk: reméltük, hogy ha elég sokáig késleltetjük az indulást,
akkor majd csak felbukkan Shy Boy. Mivel a musztáng elment,
Calebnek nem volt lova, így fájdalmát tovább tetézte az a gondo-
lat, hogy hazafelé esetleg az egyik teherautón kell utaznia.
A reggeli tűz körül szinte szikrázott a levegő a feszültségtől.
Felnyergeltem The Cadetet, és úgy döntöttem, hogy kifésü-
löm a farkát. Furcsa, hogy mit meg nem tesz az ember, ha az időt
akarja húzni. Aztán egyszer csak meghallottam Tara hangját.
- Hé, oda nézzetek! Ott van Shy Boy! Visszajött!
Felkaptam a fejemet, és valóban: valami mozgott a zsálya-
Egyenesen Monty felé tart
246
cserjék között. Egyetlen ló volt, tőlünk vagy háromszáz méterre
északra, egy kis dombon. A felkelő nap fénye beragyogta a domb
gerincét, így jól láttuk, hogy a ló felénk tart. Vágtában közele-
dett, aztán egy, a zsályacserjék közti kis tisztás közepén megtor-
pant, mintha csak egy színész állt volna meg a színpadon. Arra
gondoltam, milyen szép.
A táborban egy pisszenés sem hallatszott, mindenki
lélegzet-visszafojtva várta, hogy mi fog történni. Shy Boy nem
mozdult. Ha most megfordul, és elvágtat, villant át az agyamon,
akkor is meglesz az a vigaszom, hogy legalább visszajött elbú-
csúzni.
Shy Boy megfontolt mozdulattal visszanézett arra, amerről
jött és amerre a csapat lehetett. Néhány másodpercig így maradt,
aztán a tábor felé pillantott, majd lehajtotta a fejét, és elindult.
Shy Boy valóban szabad ló volt, hiszen választhatott. Vajon
még mindig vívódik magában? Haladási iránya most az őt és min-
ket összekötő képzeletbeli egyenesre rézsútos volt. Lassan lép-
delt, nem kapkodott, mintha azon morfondírozna, hogy merre
forduljon. Kígyózva kerülgette a bokrokat. Amikor aztán elérte
a tisztás szélét, felemelte a fejét, és ügetni kezdett - egyenesen
felénk.
A tábortól vagy kétszázötven méterre aztán vágtára váltott.
A zsályacserjék közt mintha valami ösvény kanyargott volna, s ő
most azt követte. Magamban újra meg újra elismételtem:
- Gyerünk, Shy Boy, gyere haza!
Caleb is ott állt már, közvetlenül mögöttem.
Shy Boy most már egyenesen felénk vágtatott, és hangosan
felnyerített.
Pat és Monty szemmel láthatóan elégedettek Shy Boy döntésével.
248
Nem mozdultunk. Én boldogan és elégedett mosollyal áll-
tam, s vártam őt. Shy Boy továbbra is teljes sebességgel szágul-
dott, és csak az utolsó pillanatban fékezett. Tőlem alig néhány
méterre állt meg, hogy előreléphessek, és üdvözölhessem.
Shy Boy úgy döntött, hogy hazatér.
250
Caleb húga, Tara is nagyon örül Shy Boy visszatérésének
251
Shy Boy modellt áll, Pat pedig azt magyarázza Montynak,
hogyan szeretné elkészíteni a musztáng szobrát
Pat domborműve Shy Boyról Pat szobra, amely a vágtató Shy
Boyt ábrázolja
252
zérigazgatói posztját. Marty nemcsak megszervezi a bemutatóin-
kat, hanem a rendezvényeken műsorvezetőként is részt vesz.
Debbie, az első gyermekünk a hivatásos teniszezőből befek-
tetési tanácsadóvá lett Tom Loucks-hoz ment férjhez. Két fiuk van,
Matthew és Adam, és mindketten igen tehetséges ifjú teniszezők.
Másik lányunk, Laurel a család egyetlen tagja, aki „zöld uj-
jal” rendelkezik: neki köszönhető az a parkszerű hangulat, amely
minden látogatót megragad otthonunkban, a Flag Is Up farmon.
253
MONTY
CSALÁDJA Pat és én 1956 óta va-
gyunk házasok. Pat si-
keres művész, lovakat
ábrázoló szobrait ván-
dorkiállításokon mutat-
ja be. De ugyanilyen jól
ért ahhoz is, hogy a
mikrofonnál állva elma-
gyarázza a közönség-
nek, honnan veszi az
ötleteket alkotásaihoz,
vagy valamilyen mulat-
ságos anekdotát mesél-
jen rólam.
A fiunk, Marty ti-
zenegy évig dolgozott
ügyvédként, mielőtt el-
foglalta volna a Pat and
Monty Roberts, Inc. ve-
Monty bemutatóin gyakran a családtagjai is részt
vesznek. Itt Marty Roberts és Pat áll a körkarámban.
Kettős expozíció
255
T O V Á B B I F E L V I L Á G O S Í T Á S
Az a célom, hogy a világ a lovak és az emberek számára is jobb
hellyé váljon, mint amilyennek én megismertem.
Ezért ha további felvilágosításra van szüksége a Shy Boy: Egy vad
musztáng megszelídítése című könyvhöz kiadott videokazettával,
illetve a tanácsadásokkal, konferenciákkal, oktató videokazetták-
kal és egyéb ismertető anyagokkal kapcsolatban, akkor az alábbi
helyeken érdeklődhet:
Telefon: 1-888-826-6689
Internet: E-mail:
www.montyroberts.com [email protected]
Köszönettel:
Monty Roberts