Assassin’s Creed Fekete lobogó

OLIVER BOWDEN

BUDAPEST, 2014

Copyright © 2013 Penguin Books Ltd. All Rights Reserved.

A magyar változat az alábbi kiadás alapján készült: Oliver Bowden: Assassin’s Creed – Black Flag

First published in Great Britain in the English language by Penguin Books Ltd.

Copyright © Ubisoft Entertainment. All Rights Reserved. Assassin’s Creed, Ubisoft, Ubi.com and the Ubisoft logo are trademarks of

Ubisoft Entertainment in the U.S. and/or other countries.

Első magyar kiadás: Fumax Kft., 2014 Hungarian translation © Fumax Kft., 2014

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

Szerkesztő: Bayer Antal és Németh Vladimir Korrektor: Vas Annamária és Kótai Kata Tördelő: Blasits Katalin és Benes Attila

Műszaki szerkesztő: Benes Attila Felelős kiadó: a kiadó ügyvezetője

További információ kiadványainkról és kedvezményes vásárlási lehetőségek:

www.fumax.hu

Facebook-oldalunk: www.facebook.com/fumaxkiado

Nyomta: Kinizsi Nyomda, Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva. A jogtulajdonos írásbeli engedélye nélkül tilos ezt a könyvet vagy bármely részletét

sokszorosítani vagy bármely formában közzétenni.

ISBN: 978-963-9861-60-2

Fekete lobogó

ELSŐ RÉSZ

1

1719-ben (vagy úgy nagyjából)

Egyszer levágtam egy férfi orrát. Nem emlékszem sem arra, hogy pontosan mikor történt – talán 1719-ben,

vagy úgy nagyjából –, sem arra, hogy hol, de akkor esett meg, amikor rajtaütöttünk egy spanyol vitorláson. Természetesen a készleteikre fájt a fogunk. Szívesen büszkélkedtem azzal, hogy a Csóka fedélzetén semmiben sem szenvedünk hiányt. Akadt azonban még valami, ami azon a másik hajón megvolt. Valami, ami a miénkről hiányzott, és ami nélkül nem élhettünk. Egészen pontosan valaki. Egy hajószakács.

A mi szakácsunk meghalt, ahogy a kuktája is. A kuktát rajtakaptuk, hogy a ballasztba vizel, ezért a hagyományoknak megfelelő büntetésben részesítettük: meg kellett innia egy kupával a matrózok vizeletéből. El kell ismernem, még sosem láttam olyat, hogy valaki belehalt ebbe a büntetésbe, márpedig a kuktával éppen ez történt. Kiitta a kupát, aludni tért, és másnap reggel nem ébredt fel. A szakács egy darabig egyedül is boldogult, de szerette kortyolgatni a rumot, és egy kiadósabb kortyolgatás után szívesen szívott egy kis friss, éjszakai levegőt a hajó farfedélzetén. Egyik este végigtopogott a kabinom tetején, aztán egy kiáltást hallottam, amit egy csobbanás követett.

Félrevertük a harangot, és a legénység a fedélzetre sietett. Ledobtuk a horgonyt, lámpásokat és fáklyákat gyújtottunk, de a szakácsnak nyomát sem láttuk.

Persze dolgoztak mellettük legények is, de ők csak egyszerű fiúk voltak – konyhai tapasztalatuk kimerült annyiban, hogy megkavarták a levest, vagy meghámozták a zöldséget. Így hát azóta nyers ételeken tengődtünk. Még olyan sem akadt köztünk, aki fel tudott volna forralni egy kanna vizet.

Nemrégiben azonban elfogtunk egy hadihajót. A vidám kis kirándulás során zsákmányoltunk egy vadonatúj oldallöveget és egy raktérnyi fegyvert: szablyákat, dárdákat, muskétákat, pisztolyokat, lőport és lövedékeket. A foglyul ejtett matrózok egyike, aki később átállt az én legénységembe, elmesélte, hogy a donoknak van egy rakományhajójuk, amelyen egy kifejezetten műértő szakács szolgál. Azt beszélték, azelőtt a királyi udvarban főzött, de megsértette a királynőt, ezért száműzték. Persze egy szót sem hittem el ebből a pletykából, de ez nem akadályozott meg abban, hogy én is

terjesszem, és azzal biztassam a legénységet, hogy még a hét vége előtt ő fog főzni ránk. Bizony vadászni kezdtünk arra a vitorlásra, és amikor megtaláltuk, pillanatnyi habozás nélkül megtámadtuk.

Jól jött az új oldallövegünk. Mellé húzódtunk, és sortűz alá vettük a vitorlást. Addig lőttük, amíg ripityára nem tört. A vitorlavásznak cafatokban lógtak, a kormánykerék pedig forgácsként úszott a vízen.

Már megdőlt a hajótest, amikor a legénységem megcsáklyázta, és átugrott rá. Úgy futkároztak az oldalán, mint a patkányok. A levegőt megtöltötte a lőpor bűze, a muskéták dördülése és az összecsendülő szablyák zaja. Én is a harcolók között voltam, mint mindig, az egyik kezemben szablya, rejtett pengém előpattintva. A kard a csetepatéhoz kellett, a rejtett penge pedig a kegyelemdöféshez. Ketten támadtak rám. Az elsőt hamar elintéztem. Szablyámmal a feje felé vágtam, és kettészeltem háromszögletű kalapját, majdnem széthasítottam a koponyáját is. Térdre rogyott, kardommal a két szeme között, csakhogy túl mélyen állt bele a szablyám, és amikor ki akartam rántani, jött vele a vonagló teste is. A másik támadó már a nyakamon volt, szemében rettegés ült. Egyértelműen látszott, hogy nem szokott a harchoz. Egyetlen kardcsapással lenyestem az orrát, amitől hátratántorodott, ahogy terveztem, és a lyukból, ahol a csőre volt, vér spriccelt elő, nekem pedig mindkét kezem felszabadult, így a szablyámat kirángathattam az első támadó koponyájából, és folytathattam a csetepatét. Hamarosan véget ért a küzdelem. Az ellenséges legénységből a lehető legkevesebben haltak meg, ugyanis parancsba adtam, hogy semmi esetre sem sérülhet meg a szakács – mert bármi történjen is, mondtam, a szakácsra élve van szükségünk.

A vitorlásuk a hullámok alá süllyedt, mi pedig sűrű puskaporfelhőt, tengernyi szilánkot és a törött hajótest hánykolódó darabkáit magunk mögött hagyva elhajóztunk. A foglyokat a főfedélzeten gyűjtöttük össze, hogy előkerítsük a hajószakácsot. A jól táplált matrózok láttán alig volt köztünk, akinek ne folyt volna a nyála, vagy ne korgott volna a gyomra. Nagy hatással voltak ránk, az egyszer biztos.

Caroline tanított meg értékelni a jó ételeket. Caroline volt az egyetlen igaz szerelmem. Ő pallérozta ki az ízlésemet abban a rövidke időben, amit együtt tölthettünk. Szerettem azt hinni, hogy örülne annak, ahogy az étkezésről gondolkodom, és annak is, hogy igyekszem a legénység körében is terjeszteni a minőség szeretetét. Hiszen részint azért teszem, mert ő megmutatta nekem, hogy a jól táplált férfi boldog férfi, és egy boldog férfi kevésbé hajlamos megkérdőjelezni a fennálló hatalmat a hajón. Aminek köszönhetően ennyi év alatt egyetlen apró zendülés sem tört ki a hajómon. Egyetlenegy sem.

– Itt vagyok – mondta a szakács, és előlépett. Bár a bekötözött képe miatt inkább úgy hangzott: „Mit fagyok.” Valami hülye levágta az orrát.

2

1711

No, de hol is tartottam? Caroline. Nyilván kíváncsi vagy rá, hogy találkoztam vele.

Hát ez furcsa egy história, ahogy mondani szokás. Bizony az. Ehhez messzire kell visszanyúlnom az időben. Akkor még egyszerű birkatenyésztő voltam, és mit sem tudtam az Orgyilkosokról vagy a Templomosokról, Feketeszakállról, Benjamin Hornigoldról, Nassauról vagy az Obszervatóriumról, és talán így is maradt volna mindez, ha nincs az a véletlen találkozás a Vén Furkósbotban egy forró nyári napon, még 1711-ben.

Az a helyzet, hogy én is amolyan ifjú lázadó voltam, aki szívesen a pohár fenekére nézett akkor is, ha ez időnként slamasztikába juttatott. Igazából elég sok... mondjuk úgy, incidens történt akkoriban, amelyek közül egyikre sem vagyok büszke, de ez egy olyan kereszt, amelyet viselnie kell annak, aki szereti az italt; nehéz olyan részeg embert találni, akinek tiszta lenne a lelkiismerete. A többségünk már legalább egyszer vagy kétszer fontolóra vette, hogy véget vet a tivornyáknak, és újrakezdi az életét, talán Istenhez fordul, vagy valami hasznossal foglalja el magát. Aztán delet üt az óra, és te tudod, hogy egy újabb ital mindent rendbe tenne, így hát a kocsma felé indulsz.

A kocsmák, amelyekről beszélek, Bristolban voltak, ahol hozzászoktunk a hűvös telekhez és a fényes nyarakhoz. Abban az évben, abban a bizonyos évben, amikor először találkoztam vele, vagyis – ahogy már mondtam – 1711-ben, még csak 17 éves voltam.

És igen – részeg, amikor történt. Mondhatnánk, hogy akkoriban az idő nagy részében részeg voltam. Talán... hát ne essünk túlzásokba, nem akarom rossz színben feltüntetni magamat. Talán az idő felében. Talán több mint a felében.

Egy Hatherton nevű falu szélén állt az otthonom, Bristoltól hét mérföldre, ahol egy kis gazdaságot tartottunk fenn, és birkákat nevelgettünk. Édesapámat csak a lábasjószág érdekelte. Ez mindig is így volt. Én pedig megszabadítottam az üzlet azon aspektusától, amit a legkevésbé kedvelt – vagyis a városba tett utaktól a kalmárokkal és kufárokkal folytatott végtelen megbeszélésektől, alkudozásoktól, üzletkötésektől. Ez az én dolgom lett.

Apám boldogan hagyta rám, amint megfelelő korba értem, vagyis amint eléggé érett voltam hozzá, hogy az üzleti partnereink szeme elé kerülhessek, és egyenlő félként kezeljenek.

Apámat Bernardnak hívták, anyámat Linette-nek. Swansea-ból származtak, de tízéves koromban a nyugati országrészbe költöztünk. A walesi akcentusunkat sose sikerült levetkőznünk, de engem nem különösebben zavart, hogy ez kívülállónak bélyegzett minket. Birkatenyésztő voltam, nem birka.

A szüleim szerint mindig is jó volt a beszélőkém, anyám sokszor emlegette azt is, hogy jóképű fiú vagyok, és hogy könnyen elszédítem a lányokat. Így is volt, bár nem illik dicsekedni, de tényleg egészen jól boldogultam a hölgyekkel. Hogy úgy fogalmazzak, simább vadászterep a kereskedők feleségeivel üzletelni, mint a férjekkel megegyezni.

Hogy hogyan töltöttem a napjaimat, az az évszakon múlt. Januártól májusig tartott az ellés, ez volt az év legtevékenyebb időszaka. Ilyenkor már pirkadatkor az ólban találtam magamat – sajgó fej ide vagy oda –, hogy megnézzem, megellett-e valamelyik juh az éjszaka során. Ha igen, akkor az egyik kisebb ólba vittük át, és ott akolba vagy – ahogy mi neveztük – elletőkarámba raktuk, ahol apa átvette az irányítást. Én addig kipucoltam, majd újra megtöltöttem a vályúkat, kicseréltem a szénát és a vizet, anyám pedig szorgalmasan feljegyezte az újszülött adatait egy noteszbe. Én akkor még nem értettem a betűkhöz. Most már persze igen, és természetesen erre is Caroline tanított meg egy csomó más olyan dologgal egyetemben, ami férfivá tett; de akkor ez a munka még anyámra hárult, aki szintén nem konyított sokat a betűvetéshez, ám ahhoz eleget tudott, hogy vezesse a nyilvántartást.

Szerettek együtt dolgozni, mármint a szüleim. Többek között ezért is örült apám, hogy én járok a városba. Ő és az anyám, mintha összenőttek volna. Sosem láttam még két embert, akik ennyire szerették egymást. Nem kellett bizonygatniuk, egyszerűen látszott rajtuk, hogy egymásért élnek. Jólesett rájuk nézni. Ősszel egy legelőre hajtottuk a kosokat a jerkékkel, hogy belefoghassanak

a báránygyártás folyamatába a következő tavaszra. A földeket gondozni, kerítést és falakat felhúzni és javítani kellett.

Telente, ha rosszra fordult az idő, a birkákat behoztuk az ólba, ahol biztonságban és melegben vészelték át a hideget januárig, amikor újra elkezdődött az ellési időszak.

Nyáron voltam a leginkább elememben. A nyírási időszakban. A munka nagyját a szüleim végezték, én pedig egyre sűrűbben utaztam a városba, ezúttal már nem a húsnak való levágott birkákkal, hanem a gyapjúval megrakott szekeremmel. Nyaranta, mivel még több lehetőségem nyílt rá, egyre gyakrabban találtam magamat a helyi kocsmákban. Úgy is mondhatjuk,

hogy ismerős látványt nyújtottam ott, hosszú, gombolós mellényemben, bricsesznadrágomban, fehér zoknimban és az enyhén viseltes, barna trikornomban, amire szerettem úgy gondolni, mint a védjegyemre, mert az anyám azt mondta, jól megy a hajamhoz. (A frizurám egyébként állandóan vágásra szorult, de egészen vonzó homokszínű hajjal áldott meg az ég, ha mondhatok ilyet magamról.)

A kocsmákban jöttem rá arra is, hogy a beszélőkém jobban működik egypár korsó délben elfogyasztott világos sör után. Hát ilyen hatása van a piának ugyebár. Megoldja a nyelvet, a gátlásokat és az erkölcsöket. Nem mintha amúgy józanon szégyenlős vagy zárkózott lettem volna, de a sör még nagyobb löketet adott nekem. Végül is a sörtöltetű alkudozásaim több pénzt hoztak a házhoz. Legalábbis én ezt hajtogattam magamban akkoriban.

Nem csak ez volt azonban a baj velem. Eltekintve attól az ostoba elképzelésemtől, hogy a kapatos Edward jobb kereskedő, mint a józan, komoly gondok voltak a hozzáállásommal is.

Igazság szerint akkoriban úgy éreztem, más vagyok. Nem is. Tudtam, hogy más vagyok. Előfordult, hogy üldögéltem magamban éjszaka, és éreztem, hogy máshogy látom a világot, mint a többi ember. Ma már énem ezt a különös érzést, de akkor még nem voltam képes szavakba önteni; csak annyit tudtam, hogy más vagyok.

Vagy emiatt, vagy ennek ellenére, de eldöntöttem, hogy nem akarok életem hátralévő részében birkatenyésztő lenni. Ezt már akkor tudtam, amikor először tettem be a lábamat a gazdaságba dolgozóként. Már nem voltam gyerek. Láttam magamat, aztán apámra néztem, és megértettem, hogy már nem játszani jöttem ide, és aztán ha hazamegyek, majd kedvemre álmodozhatok egy olyan jövőről, amelyben vitorlát bontok a nyílt tenger felé. Nem, az én jövőm ez volt. Birkatenyésztőként tölthettem volna az életemet, dolgozhattam volna apámnak, elvehettem volna egy helyi lányt, aki fiúkat szül nekem. A fiaimat aztán birkatenyésztésre taníthattam volna, mint az apám engem. Kiterítve láttam magam előtt az életemet, mint az ágyra fektetett tiszta munkaruhát, és ahelyett, hogy az elégedettség és a boldogság meleg hulláma járt volna át, inkább halálra rémültem.

Szóval az volt az igazság – és ezt nem tudom finomabban megfogalmazni, sajnálom, apám, isten nyugosztalja a lelked –, hogy utáltam a munkámat. Pár korsó sör segített kicsit kevésbé gyűlölni. Vajon csak alkoholba fojtottam a széttépett álmaimat? Lehetséges. Akkoriban nem sokat gondolkodtam ezen. Csak azt tudtam, hogy a vállamon rühes macskaként trónol a fekélyesedő harag, amit az életem leendő alakulása – vagy ami még rosszabb, az addigi alakulása miatt éreztem.

Talán túlzottan is kimutattam, mit érzek. Néha ivócimboráimnak arról keseregtem, hogy úgy érzem, az élet még sokkal jobb dolgokat tartogat a

számomra. Mit is mondhatnék? Fiatal voltam, dölyfös és iszákos. Ez így még a legjobb pillanatokban is halálos kombináció lenne, és azok bizony nem voltak igazán jó pillanatok.

– Azt hiszed, felettünk állsz, mi? Hányszor hallottam én ezt vagy a különböző változatait! Diplomatikusabb lett volna, ha tagadom, de nem tettem, és így jócskán

kijutott a részem a balhéból. Talán így akartam bizonyítani, hogy tényleg jobb vagyok náluk mindenben, többek között a verekedésben is. Lehet, hogy részeges voltam. Szoknyabolond. Arrogáns. Megbízhatatlan. De gyáva nem. Ó, nem!

Sosem tértem ki a verekedés elől, és általában nyaranta érte el vakmerőségem a csúcsát; akkortájt voltam a legrészegebb, a legféktelenebb és a legszemtelenebb. Másfelől ilyenkor voltam a leghajlamosabb rá, hogy segítsek egy bajba jutott hölgynek.

3

A Vén Furkósbotban láttam meg először. Ez a kocsma volt az egyik törzshelyem, félúton Hatherton és Bristol között, és nyaranta, amikor anyám és apám otthon gürcöltek a nyírással, én meg sűrűbben jártam a város felé, naponta többször megfordultam arra.

El kell ismernem, először nemigen figyeltem fel rá, ami nem vallott rám, mert szívesen hencegtem azzal, hogy pontosan tudom, hol keressem a csinos lányokat a környéken, de a Furkósbotban az ember nem számít szép nők megjelenésére. Nők itt is vannak. Főleg bizonyos típusú nők. De ez a lány nem tűnt olyannak: fiatal volt, nagyjából egykorú velem, fehér vászon főkötőt viselt, hozzá köpenyt. Cselédnek látszott.

De nem az öltözéke keltette fel a figyelmemet, hanem a harsány hangja, amely – mondhatjuk – teljes ellentétben állt a kinézetével. Három férfi társaságában ült, akik mind idősebbek voltak nála. Elsőre felismertem őket: Tom Cobleigh, a fia Seth és valami Julian, akinek a vezetékneve nem rémlett, de velük dolgozott – mindhárommal váltottam már pár keresetlen szót, még ha pofont nem is. Azok a fajták, akik magasan hordták az orrukat, és lenéztek, mert azt gondolták, hogy én is lenézem őket. Semmivel sem kedveltek jobban, mint én őket. Vagyis ugyanúgy utáltak. Előredőltek ültükben a sámlijukon, és sötét célokról árulkodó, éhes farkasszemekkel figyelték ezt a fiatal lányt, noha közben mind mosolyogtak, doboltak az asztalon, és biztatgatták, miközben kiürített egy korsó világos sört.

Nem, egyáltalán nem úgy festett, mint azok a nők, akik állandó vendégei a kocsmáknak, de úgy tűnt, elszántan próbál olyannak mutatkozni. A korsó majdnem akkora volt, mint ő, és ahogy a kézfejével letörölte a száját, majd az asztalra csapott, a férfiak éljeneztek, újabbért kiáltottak, és kétségkívül örömmel látták, hogy a lány meginog ültében. Talán el sem hitték, hogy ilyen szerencsések. Hogy egy ilyen kis szépség került a kezükbe.

Figyeltem, ahogy hagyják, hogy a lány még több sört igyon, ugyanolyan lármával üdvözölve a sikerét, és amikor még hangsúlyosabb ingás kíséretében ismét megtörölte a száját a kézfejével, a férfiak összenéztek. Ez a pillantás azt üzente: Megvan.

Tom és Julian felálltak, és elkezdték úgymond „kísérni” az ajtó felé a hölgyet.

– Már túl sokat ivott, kedvesem, hazavisszük, rendben? – És lefektetjük – mosolygott Seth. Azt hitte, a bajsza alatt mondja, de az

egész kocsma hallotta. – Ágyba tesszük szépen. Vetettem egy pillantást a kocsmárosra, aki lesütötte a szemét, és a

kötényébe fújta az orrát. Egy vendég, aki a söntésnél ült, elfordult. Szemétládák. Akár a macskához is fordulhatnék, gondoltam, egy sóhajjal lecsaptam a fedeles kupámat, feltápászkodtam, és követtem Cobleigh-ékat az útra.

Hunyorognom kellett, ahogy a kocsma sötétjéből a vakító napfényre léptem. A szekerem kinn sült a napon; mellette egy másik állt, úgy sejtettem, Cobleigh-éké lehet. Az út túlsó oldalán egy udvar feküdt, a házat messze a telek túlvégén húzták fel, de a gazdát sehol sem láttam. Egyedül álltunk az úton: csak én, a Cobleigh testvérek, Julian és természetesen a lány.

– Nocsak, Tom Cobleigh – szólaltam meg. – Mit nem lát az ember egy ilyen szép délutánon! Például téged és a cimboráidat lerészegedni, és még annál is jobban leitatni egy szegény, védtelen ifjú hölgyet!

A lány megroggyant, ahogy Cobleigh elengedte a karját, és felém fordult, hogy megszólítson, már emelve is az ujját.

– Maradj ki ebből, Edward Kenway, te kis mihaszna! Ugyanolyan részeg vagy, mint én, és legalább olyan léha is. Egy magadfajta ne prédikáljon nekem!

Seth és Julian is felém fordult. A lány tekintete homályos volt, mintha az elméje már aludna, miközben a teste még ébren van.

– Hát – mosolyogtam – lehet, hogy léha vagyok, Tom Cobleigh, de nem kell sörrel leitatnom egy lányt ahhoz, hogy ágyba csábítsam, és biztosan nem kell hozzá még két barát, hogy segítsen nekem.

Tom Cobleigh elvörösödött. – Te kis pimasz nyomorult, mit hordasz itt össze nekem? Csak felrakom a

kocsimra, és hazaviszem, ennyi az egész. – Azt nem kétlem, hogy a kocsidra teszed, aztán hazaviszed, inkább az

érdekel, mi a terved vele aközött, hogy a kocsira teszed, és hogy hazaérsz vele. – Az érdekel, mi? Mindjárt a bevert képed meg pár törött bordád fog

érdekelni, ha mások dolgába ütöd az orrodat! Kósza pillantást vetettem a faszegélyes út felé, amely aranyban és zöldben

ragyogott a napfényben, és a távolban egy magányos lovas kissé homályos alakja tűnt fel.

Tettem egy lépést előre, és ha eddig volt is bármi kedvesség vagy humor a viselkedésemben, az mostanra szinte önkéntelenül eltűnt. Acélosság csendült a hangomban, amikor legközelebb megszólaltam.

– Hagyd békén azt a lányt, Tom Cobleigh, vagy nem vállalok felelősséget a tetteimért!

A három férfi egymásra nézett. Részben megtették, amit kértem. Elengedték a lányt, aki szinte megkönnyebbültnek tűnt, hogy lecsúszhat a

földre. Egyik kezével megtámaszkodott, és csipás szemmel nézett ránk, nyilvánvalóan fel sem fogta, hogy ez az egész miatta történik.

Eközben én Cobleigh-ékra vetettem a tekintetem, és felmértem az esélyeket. Verekedtem már valaha három emberrel? Hát, nem. Mert ha három emberrel verekedsz egyszerre, azt már nem verekedésnek hívják, hanem verésnek. Ugyan már, Edward Kenway, bátorítottam magamat. Igaz, hogy hárman voltak, de az egyikük Tom Cobleigh, aki már nem mai gyerek, hanem apámmal egyidős, a másikuk Seth Cobleigh, Tom fia. Ha el tudod képzelni, milyen ember lehet, aki segít az apjának berúgatni egy fiatal lányt, akkor el tudod képzelni azt is, milyen ember volt Seth Cobleigh: egy alattomos féreg, az a fajta, aki inkább maga alá vizel, és elfut egy bunyó elől, mint hogy kiálljon küzdeni. Ráadásul részegek voltak.

Másfelől viszont én is részeg voltam. Ráadásul velük volt Julian is, aki ránézésre egészen jól tartotta magát.

De támadt egy ötletem. A közelgő magányos lovas. Ha fel tudnám tartani Cobleigh-ékat, amíg ideér, akkor a szerencse talán megint rám kacsint. Végül is, ha van benne némi tisztesség, akkor a lovasnak mellém kell állnia, és segítenie kell nekem.

– Nos, Tom Cobleigh – szóltam –, előnyben vagytok velem szemben, ezt bárki láthatja, de tudod, nem lennék képes anyám szemébe nézni, ha hagynám, hogy te és a cimboráid elraboljátok ezt a csinos kis teremtményt.

Az útra pillantottam, ahol a magányos lovas egyre közeledett. Gyerünk már, gondoltam, ne totojázz!

– Így hát – folytattam –, még ha péppé is vertek, és elviszitek ezt a leánykát, akkor is meg kell tennem minden tőlem telhetőt, hogy megnehezítsem a dolgotokat, amennyire csak lehet.

Tom Cobleigh kiköpött, majd rám bámult ráncos, összeszűkült szemével. – Hát akkor ezt eldöntötted, nem igaz? Ott fogsz állni egész nap, és csak

beszélsz róla, vagy neki is gyürkőzöl? Mert az idő nem vár – vigyorgott rám gonoszul. – Van más rendbetennivalóm, megraknivalóm.

– Úgy a, és minél tovább húzzuk, annál nagyobb az esélye, hogy szegény leányzó kijózanodik, nem-e?

– Bánom is én, mit gondolsz, kezdek belefáradni a dumába, Kenway. – Julianhez fordult. – Mit szólnál, ha megleckéztetnénk ezt a kis nyomorultat? Ó, és még mielőtt nekiállnánk, Kenway úrfi, jó, ha tudod, arra sem vagy méltó, hogy kifényesítsd anyád cipőjét, világos?

Ez erősen szíven ütött, elismerem. Tom Cobleigh, aki egy veszett kutya erkölcseivel és az intelligenciájának nagyjából a felével bírt, képes volt a lelkembe nyúlni, mintha a bűntudatom egy nyílt seb lenne, és belenyomta a hüvelykujját, ezzel még nagyobb fájdalmat okozva nekem. Ez megszilárdította az elhatározásomat.

Julian kidüllesztette a mellkasát, és vicsorogva lendült felém. Két lépésre tőlem felemelte az öklét, előreejtette a vállát, és ütött. Nem tudom, eddig Julián kikkel bunyózhatott a kocsmák előtt, de biztos, hogy tapasztalatlanabbak voltak nálam, mert én már megjegyeztem magamnak, hogy jobbkezes, és a napnál is világosabb volt a szándéka.

A por felhőkben emelkedett fel a lábam körül, ahogy könnyedén hárítottam az ütést, és élesen felcsaptam a jobbommal. Julian fájdalmában felordított. Az állkapcsa alatt találtam el, és ha egyedül lett volna, nyerek is. De Tom Cobleigh rám rontott Láttam a szemem sarkából, de túl késő volt; a következő pillanatban megszédültem a halántékomnak csapódó ököltől.

Egy kicsit megtántorodtam, ahogy felé csaptam, hogy viszonozzam a támadást, de sokkal szélesebb ívben lendült az öklöm, mint számítottam. Reméltem, hogy szerencsésen találom el, és legalább az egyik embert kiüthetem, amivel kiegyenlítődnének az esélyek, de egyik ütésem sem talált, mert Tom Cobleigh hátrafelé táncolt. Ráadásul Julian is aggasztó gyorsasággal szedte össze magát az első ütésem után, és most megint rám vetette magát.

A jobbja felfelé csapott, és eltalálta az arcomat. Megperdültem, majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. A kalapom lerepült, a hajam a szemembe hullott, és teljesen összezavarodtam. És vajon kinek a csizmája talált el ekkor? Azé a féreg Seth Cobleigh-é, aki belém rúgott, miközben apját és Juliant biztatta ordítva. És a kis nyomorultnak szerencséje volt. A csizmája rekeszizmon talált, és mivel már úgyis egyensúlyomat veszítettem, ledöntött a lábamról.

Elestem. Ez a legrosszabb, amit tehetsz bunyó közben. Ha elestél, mindennek vége. A lábuk rácsán át láttam a magányos lovast az úton, aki most az egyeden üdvözítő esélyem lett a menekülésre, talán arra is, hogy ezt élve megússzam. De ahogy közelebb ért, elvesztettem minden reményt. Nem férfi ült a lovon, nem egy kereskedő, aki lepattanna, és a segítségemre sietne. Nem, a magányos lovas egy nő volt. Nem oldalvást ülte meg a lovat, hanem lovagló ülésben, de így is látni lehetett, hogy hölgy. Főkötőt és világos nyári ruhát viselt, és az utolsó gondolatom az volt, mielőtt Cobleigh csizmájától elsötétedett a látásom, és záporozni kezdtek a rúgások, hogy milyen gyönyörű ez a hölgy.

És akkor mi van? Egy csinos pofi nem fog kihúzni a csávából! – Hé! – hallottam ekkor. – Maguk ott hárman! Most azonnal fejezzék be,

amit csinálnak! Felé fordultak, és lekapták a kalapjukat. Sorba rendeződtek, hogy elrejtsék

a szeme elől, ahogy köhögve fekszem a földön. – Mi folyik itt? – akarta tudni. A hangjából hallottam, hogy nagyon fiatal,

és ugyan nem nemesi származású, de kétségkívül jól nevelt, túlságosan jól nevelt ahhoz, hogy egyedül lovagoljon ki.

– Csak móresre tanítjuk ezt a fiatalembert itt – krákogta Tom Cobleigh lihegve. Hiába, fárasztó lehetett félholtra rugdosni engem.

– Ahhoz nem kellenek hárman, nem igaz? – felelte a nő. Most már láttam is, és kétszer olyan gyönyörű volt, mint gondoltam, ahogy fenyegetően nézett Cobleigh-ékra, akik a maguk részéről porig alázva ácsorogtak.

Leszállt a lováról. – Meg aztán mit művelnek ezzel az ifjú hölggyel? – mutatott a lányra, aki

még mindig kábán és részegen ült a földön. – Elnézést, asszonyom, ő csak egy ifjú barátnőnk, aki túl sokat ivott. A hölgy tekintete elsötétült. – Ő egészen biztosan nem a maguk ifjú barátnője. Hanem az egyik

szobalányom, és ha nem viszem haza, mielőtt az édesanyám észreveszi az eltűnését, akkor munkanélküli szobalány lesz.

Élesen pillantott egyik férfiról a másikra. – Ismerem én magukat, férfiakat, és azt hiszem, pontosan értem, hogy mi

zajlott itt! Most hagyják békén ezt a fiatalembert, és eredjenek a dolgukra, mielőtt meggondolom magamat!

Cobleigh-ék nagy hajlongás és lökdösődés közepette felkapaszkodtak a szekerükre, és hamarosan elhajtottak. Eközben a nő leszállt a nyeregből, és megszólított. A hangja megváltozott. Most egészen lágyan, aggódón beszélt.

– A nevem Caroline Scott. A családom Bristolban él, a Hawkins Lane-en. Hadd vigyem magammal, és ellátnám a sebeit.

– Nem lehet, hölgyem. – Felültem, és próbáltam mosolyogni. – Még dolgom van.

A hölgy összevonta a szemöldökét. – Értem. És helyesen értelmeztem a helyzetet? Felvettem a még ütött-kopottabbá vált kalapomat, és leporoltam. – Igen, asszonyom. – Akkor köszönettel tartozom magának, ahogy majd Rose is, ha

kijózanodik. Igazán önfejű teremtés, nem a legjobb szolgáló, de ettől még nem szívesen látnám, hogy bajba kerül a féktelensége miatt.

Ez a nő egy angyal, állapítottam meg, ahogy nyeregbe segítettem őket. Caroline igyekezett megtartani Rose-t, aki részegen dőlt a ló nyakára. Hirtelen támadt egy ötletem.

– Láthatnám esetleg újra, hölgyem? Hogy rendesen megköszönhessem a segítséget, amikor talán egy kicsit szalonképesebben festek?

Sajnálkozva pillantott rám. – Attól tartok, apám nem egyezne bele – felelte. Azzal megrántotta a

kantárt, és távozott. Aznap este csak ültem a házunk zsúpfedele alatt, és bámultam a tanyánk

körül elterülő legelőket, ahogy lement a nap. A gondolataim általában akörül

forogtak, hogy kerülhetném el a jövőmet. Akkor azonban Caroline-ra gondoltam. Caroline Scottra, aki a Hawkins

Lane-en lakik.

4

Két nappal később sikítás hangjaira ébredtem. Sietve felkaptam a bricsesznadrágomat, és begombolatlan inggel, meztelen lábamon félig felrángatott csizmával ugrottam ki a szobából. Felismertem a sikolyt: az anyám volt az. Percekkel később a sikoltás szipogássá halkult és apám szitkozódása vette át a helyét. Egy olyan ember halk átkozódása volt ez, akinek beigazolódott a bajsejtelme.

A Vén Furkósbotban lezajlott verekedés után visszatértem a kocsmába, hogy csináljak valamit a vágásaimmal és a horzsolásaimmal, úgymond tompítsam a fájdalmat. És hogyan tehettem volna ezt jobban, mint egy vagy két itallal? Így aztán mire végül hazaértem, érdekes állapotba kerültem. Ezalatt azt értem, hogy úgy festettem, mint egy háborúviselt katona, ami végül is nem esik messze a valóságtól: az arcom és a nyakam tele volt zúzódásokkal, a ruhám rongyosan, tépetten lógott rajtam. Ugyanakkor az „állapotom” más szempontból is érdekes volt. Merthogy bőven túl sokat ittam.

Ezek bármelyike önmagában is könnyedén feldühíthette apámat, így hát összevitatkoztunk, és szégyellem, de mondtam pár csúnya dolgot anyám előtt. Természetesen apám haragra lobbant, és visszakézből felképelt. De igazán az váltotta ki a mérgét, hogy a csetepaté – ő annak nevezte, mert nem fogadta el, hogy egy hölgy becsületét védtem, és hogy ő is ugyanezt tette volna a helyemben – a munkanap közepén történt. Csak annyit látott, hogy amíg ők megfáradtak a munkában, addig én berúgtam, verekedtem, és beszennyeztem a Kenway nevet. És most tényleg több bajt hoztam a fejünkre, mint valaha.

– A Cobleigh-k – emelte magasba a kezét. – Az a kupacnyi záptojás! Muszáj volt pont velük kikezdened, mi? Nem fogják annyiban hagyni, ugye tisztában vagy ezzel?

Úgy is lett. Ahogy reggel kirohantam a kertbe, apám ott állt a munkaruhájában, nyugtatgatta anyámat, aki az arcát a mellkasába fúrta, és csendben szipogott, háttal a földön heverő kupacnak.

Kezemet a számhoz emeltem, amikor megláttam, mi fogadta őket. Két legyilkolt birka feküdt a földön, átvágott torokkal, egymás mellé hajítva a vértől feketéllő porba. Azért helyezték szem elé a tetemeket, hogy tudjuk, nem róka vagy vadkutya áldozatául estek. Hogy tudjuk, a birkákat okkal ölték meg.

Figyelmeztetés volt. Bosszú. – Cobleigh-ék – állapítottam meg, és köptem egy nagyot. A dühbuborékok

úgy gyűltek bennem, mint a lobogó vízben, és éles bűntudat hasított belém.

Mindannyian tudtuk, hogy ez az én hibámból történt. Apám rám sem nézett. Az arca csupa szomorúság és aggodalom volt. Meg

is értettem. Köztiszteletben álló ember volt, és ennek élvezte minden előnyét; kapcsolatait még a riválisaival is az udvariasság és a tisztelet jellemezte. Ő sem kedvelte Cobleigh-ékat, persze hogy nem senki sem szerette őket –, de addig még sosem volt baja se velük, se bárki mással. Ez volt az első ilyen eset. Ez még új volt nekünk.

– Tudom, mi jár a fejedben, Edward – mondta. Láttam, hogy képtelen rám nézni. Csak állt ott, anyámat ölelve, és egy távoli pontra meredt. – De eszedbe se jusson!

– Micsoda, apám? – Az, hogy lerendezed Cobleigh-ékkal az ügyet, ha már egyszer te hoztad a

nyakunkra ezt a vészt. – Miért? Te mit szeretnél? Hagyjam, hogy elvigyék szárazon? – A két

véres tetemre mutattam a földön. Elpusztult állatállomány. Elvesztett megélhetés. – Ezért fizetniük kell.

– Nem lehet – felelte egyszerűen. – Hogy érted, hogy nem lehet? – Két napja megkörnyékeztek, hogy lépjek be egy szövetségbe. Egy

kereskedelmi szövetségbe, ahogy mondták. Ahogy apámra néztem, eltűnődtem, vajon önmagam egy öregebb változatát

látom-e benne, és Isten sújtson le rám, de hevesen reméltem, hogy nem. Régen jóképű férfi lehetett, de most az arca ráncos és nyúzott volt. Előrecsúszott kalapjának széles karimája eltakarta bágyadtan lesütött szemét.

– Azt akarták, hogy csatlakozzak én is – folytatta –, de nemet mondtam. Cobleigh-ék viszont beléptek, mint a környék legtöbb kereskedője. A kereskedelmi szövetség védelmét élvezik, Edward. Mit gondolsz, máskülönben hogy mernének ilyen könyörtelenséget tenni? Védve vannak.

Lehunytam a szememet. – Semmit sem tehetünk? – Folytatjuk úgy, mintha mi sem történt volna, Edward, és reménykedünk,

hogy ezzel vége, hogy a Cobleigh-k úgy érzik, helyreállt a becsületük. Ahogy rám emelte fáradt, öreg pillantását, most először nem volt benne

semmi, sem méreg, sem szemrehányás. Csak legyőzöttség. – És most rád bízhatom, hogy tegyél itt rendet, amíg én megnyugtatom

édesanyádat? – Igen, apám – feleltem. Anyámmal együtt visszamentek a házba. – Apám – szóltam utána, ahogy az ajtóhoz értek –, te miért nem

csatlakoztál a kereskedelmi szövetséghez? – Egy nap majd megérted, ha felnősz – felelte úgy, hogy vissza sem nézett.

5

Időközben a gondolataim visszavándoroltak Caroline-hoz. Először is kiderítettem, ki is ő, és ahogy körbekérdezősködtem a Hawking Lane környékén, megtudtam, hogy az apja, Emmett Scott tehetős kereskedő, aki teával üzletel, és bár vásárlói újgazdagnak tartják, ennek ellenére beügyeskedte magát a felsőbb körökbe.

Egy nálam kevésbé konok vagy kevésbé magabiztos ember talán más utat választott volna Caroline szívéhez, mint én. Végül is apja minőségi teákkal látta el a nyugati országrész tehetős családjait, elég pénze volt, hogy szolgákat tarthasson, és egy méretes házban lakjon a Hawkins Lane-en – nem kiskereskedő volt, nem kelt hajnali ötkor, hogy megetesse a jószágot. Vagyonos és befolyásos ember volt. Azt kellett volna tennem – még ha tudom is, hogy haszontalan –, hogy megpróbálok a közelébe férkőzni. És így nagy része – igen nagy része – annak, ami azután történt, elkerülhető lett volna, ha legalább megpróbálom.

De nem próbáltam meg. Ugyanis fiatal voltam. És olyan arrogáns, hogy nem is csoda, ha a Tom

Cobleigh-félék utáltak. Társadalmi helyzetem ellenére úgy éreztem, nem méltó hozzám, hogy egy teakereskedő kegyét keressem.

Nos, úgy áll a helyzet, hogy ha annyira szereted a nőket, mint én, nem szégyellem kimondani, minden nőben megtalálod a szépséget, mindegy, hogy közelít-e a klasszikus szépségideálhoz vagy sem. De Caroline-nal balszerencsém volt. Egy olyan nőbe szerettem bele ugyanis, akinek a külső megjelenése vetekedett a belső szépségével, és a bájai természetesen mások figyelmét is felkeltették. Legközelebb azt tudtam meg róla, hogy már szemet vetett rá Matthew Hague, sir Aubrey Hague fia, aki a legnagyobb földbirtokos volt Bristolban, és a Kelet-indiai Társaság egyik igazgatója.

Kiderítettem, hogy az ifjú Matthew egykorú velünk, és szörnyen gőgös és felfuvalkodott fiatalember hírében áll. Rettentő sokat gondolt magáról. Szerette ravasz üzletember benyomását kelteni, mint az apja, de egyértelműen nem örökölt tőle ilyen irányú hajlamokat. Mi több, szívesen tetszelgett filozófusként, és gyakran diktálta le a gondolatait egy írnoknak, aki követte, akármerre ment – keze ügyében toll és tinta, hogy bármilyen körülmények között lejegyezhesse Hague ideáit. Olyasmiket, mint „a tréfa olyan, akár a vízbe dobott kő, és a nevetés a hullám, amit ver”.

Lehet, hogy tényleg rettentő mélyek voltak a gondolatai. Ám annyi biztos,

én észre sem vettem volna a fickót – talán csak csatlakozom a neve által kiváltott általános gúnyolódáshoz és nevetéshez –, ha nem mutat érdeklődést Caroline iránt. Talán még ez se aggasztott volna, ha nincs jelen két másik tényező is. Egyfelől az, hogy Caroline apja, Emmett Scott már odaígérte Caroline-t a Hague fiúnak. Másfelől az a tény, hogy vagy a lekezelő viselkedése miatt, vagy azért, mert még a legegyszerűbb üzletkötés közben is végzetes hibákat vétett, vagy mert képes volt pillanatok alatt feldühíteni az embereket, a Hague fiú mellé rendeltek egy felügyelőt, egy Wilson nevű fickót, egy kulturálatlan, de jó nagyra nőtt barmot, aki az egyik szemét mindig résnyire zárta, és kemény fickó hírében állt.

– Az élet nem harc, mert a harc célja, hogy nyerj vagy veszíts. Az életet viszont csak megtapasztalni kell – hallatszott, ahogy Matthew Hague diktál a vézna írnokának.

Természetesen Matthew Hague is folyamatosan vívta a maga kis harcait. Először is, mert sir Aubrey Hague fia volt, másodszor pedig, mert egy mocskos és hatalmas őrző követte mindenhová.

Végül úgy döntöttem, inkább kiderítem, hol tölti Caroline a napos délutánokat. Hogy hogyan? Mondjuk úgy, hogy kértem egy kis szívességet Emlékszel még Rose-ra, a szobalányra, akit megmentettem a halálnál is rosszabb sorstól? Nos, egy napon emlékeztettem a tartozására. Követtem a Hawkins Lane-től a piacig, és aztán, ahogy karján egy kosárral átvágott a standok között, a kofák rikácsolását ügyesen figyelmen kívül hagyva, bemutatkoztam neki.

Természetesen nem emlékezett rám. – Fogalmam sincs, hogy kicsoda ön, uram – mondta riadtan

körbepillantgatva, mintha a munkaadói bármikor előugorhatnának a standok közti sorokból.

– Nos, én viszont pontosan tudom, ki vagy, Rose – mondtam. – Múlt héten én kaptam miattad a verést a Vén Furkósbot előtt. Akármilyen részeg is voltál, remélem, emlékszel az irgalmas szamaritánusra, aki kihúzott a bajból.

Vonakodva bólintott. Tudom, nem éppen úriemberhez méltó cselekedet, hogy kihasználtam egy ifjú hölgy szerencsétlen helyzetét, hogy... nos, addig azért nem mennék, hogy megzsaroljam, inkább úgy mondanám, megnoszogassam, de lényegében ez történt. Megigéztek, és mivel a betűvetéshez még mindig nem konyítottam, úgy döntöttem, a legjobb út ahhoz, hogy elnyerjem Caroline szívét, egy szemtől szembeni találkozáson át vezet.

Hogy levegyem a lábáról, ugyebár. Végül is a kereskedőkkel bejött, és alkalmanként az ifjú hölgyekkel is, akikkel találkoztam a kocsmákban. Miért ne vált volna be egy jó családból származó kisasszonynál?

Rose-tól megtudtam, hogy Caroline csütörtök délután szívesen levegőzik a bristoli kikötőben. De – mondta, miközben gyorsan jobbra-balra pillantott – legyek óvatos Mr. Hague-gel. És persze az inasával, Wilsonnal. Mr. Hague nagyon odavan Caroline-ért, mesélte Rose, és a védelmezőjének tekinti magát.

Szóval másnap reggel úgy intéztem, hogy bejussak a városba. Amilyen gyorsan csak tudtam, szétszórtam az árumat, aztán lementem a kikötőbe. A levegő sűrű volt a tengeri sótól, a trágya és a forró szurok szagától. A fülem csengett a sirályok rikoltásától és a kikötőben dolgozók kiáltozásától – matrózok kurjantottak egymásnak, miközben le- vagy felrakodtak a hajókra, amelyek árboca ingott a gyenge fuvallatban.

Értettem, miért tetszhet ez a hely Caroline-nak. Minden élet a kikötőben zajlott. Voltak ott frissen szedett almával teli kosarakat vagy zsineggel a nyakuknál lelógatott fácánokat cipelő emberek, kereskedők, akik csak úgy lerakták a kosaraikat a rakparton, és kiabálva ajánlgatták a portékáikat az arra járó matrózoknak, és a tengerészeknek olcsó ruhaanyagokat kínáló nők. Voltak gyerekek is, akik virágot vagy gyújtóst árultak, vagy keresztülrohantak a felnőttek lába között, és fellökték a kereskedőket. Majdnem olyan jelentéktelenek voltak, mint a kutyák, amelyek mogorván járták körbe a kikötő falait, és az előző napról odasöpört szemetet és rohadó ételhalmokat szimatolgatták.

Ott sétált köztük Caroline is, egy csokorral a főkötőjén és napernyővel a vállán, Rose kíséretében, aki tisztelettudó módon pár lépésre lemaradva követte. Igazi hölgy volt a lábujja hegyéig. És mégis, messziről úgy tűnt – én is távolságot tartottam egyelőre, és a megfelelő pillanatra vártam –, hogy nem nézi le a zsongást maga körül, ahogy azt könnyedén megtehette volna. Láttam a viselkedéséből, hogy ugyanúgy élvezi az élet sokszínűségét, mint én. Eltűnődtem: hozzám hasonlóan vajon nézett-e már ki ő is a tengerre, amely gazdagon csillogott, miközben a hajóárbocok lágyan hajladoztak, a sirályok repültek a világ határa felé, és vajon elgondolkodott-e azon, hogy mit mesélhetne a látóhatár?

Romantikus alkat vagyok, ez igaz, de nem bolondja a romantikának, és voltak olyan pillanatok a kocsma előtti nap óta, amikor eltűnődtem, hogy a Caroline iránt érzett növekvő vágyam nem csak az elmém szüleménye-e. Végül is megmentett. Viszont most, ahogy a kikötőben sétált, újra beleszerettem.

Szóba állt volna velem Caroline a birkatenyésztős ruhámban? Hát persze, hogy nem. Ezért előrelátóan átöltöztem. Koszos csizmámat egy pár ezüstkapcsos cipőre váltottam, tiszta, fehér zoknira és sötét bricsesznadrágra. Ingem fölé frissen mosott mellényt öltöttem, és egy ahhoz illő háromszögletű kalapot csaptam a fejembe hűséges barnám helyett. Egészen úgy festettem, mint egy úriember, ha állíthatok ilyet: fiatal voltam, jóképű és magabiztos, a

környék egyik köztiszteletnek örvendő kereskedőjének fia. Egy Kenway. És ez a név jelentett valamit (minden ellenkező irányú törekvésem ellenére). Elkísért egy mihaszna, Albert nevű kölyök is, akit megvesztegettem, hogy dolgozzon nekem. Nem kell sok szürkeállomány hozzá, hogy kitaláld a munka természetét: segítenie kellett nekem lenyűgözni a szép Caroline-t. Gyorsan fizettem a virágáruslánynak, és már az eszközöm is megvolt hozzá.

– Jól van, ne feledd a tervet! – mondtam Albertnek, aki koravén szemmel nézett fel rám kalapja karimája alól, és az arcán az unott ezt-már-mind-hallottam kifejezés jelent meg. – Jól van, cimbora, neked kell odaadnod ezt a virágot annak a csinos hölgynek ott. Ő majd megáll, és azt mondja neked: „Ó, fiatalember, mi okból adja nekem ezeket a virágokat?”, és akkor te ide mutatsz. – Arra intettem, ahol majd büszke páva módjára fogok feszíteni. Caroline vagy felismer, vagy legalább meg kívánja majd köszönni az ajándékot nekem, titokzatos hódolójának, és arra utasítja Albertet, hogy hívjon oda, amivel kezdetét veszi az elbűvölő hadművelet.

– És mi hasznom nekem ebből? – kérdezte Albert. – Hogy mi hasznod belőle? Mit szólsz például ahhoz, hogy nem keverek le

neked egyet? Felfelé görbült a szája. – Mit szólsz például ahhoz, hogy lelöklek a móló széléről? – Jól van – válaszoltam. Tudok veszíteni. – Kapsz tőlem fél pennyt. – Fél pennyt? Többre nem telik? – Ami azt illeti, kisöreg, tényleg marhára csak ennyire telik, és fél pennyért

aligha bíznak rád könnyebb munkát, mint hogy végigmész a kikötőn, és odaadsz egy nőnek egy csokor virágot.

– Nincs vele a kérője? – nyújtogatta Albert a nyakát. Hamar nyilvánvalóvá vált, miért akarta tudni Albert, van-e kísérője

Caroline-nak, de abban az adott pillanatban egyszerű kíváncsiságnak gondoltam. Egy kis csevegésnek. Értelmetlen beszélgetésnek. Úgyhogy azt mondtam neki, nem, nincs vele az udvarlója, és odaadtam a virágcsokrot meg a fél pennyt, majd útjára eresztettem.

Csak ahogy elindult, szemet szúrt valami villanás a kezében, és rájöttem, mekkora hibát vétettem.

Egy apró penge volt az. A szemét végig Caroline karján tartotta, ahol egy szalagon az erszénye függött.

Ó, istenem! Ez egy zsebmetsző! A kis Albert zsebmetsző volt. – Te kis rohadék! – suttogtam, és azonnal elindultam utána, át a kikötőn.

Akkorra már félúton járt kettőnk között, de mivel kicsi volt, gyorsabban csusszant át a pezsgő tömegen. Láttam Caroline-t, aki mit sem sejtett a közelgő vészről – egy olyan vészről, amelyet én szabadítottam rá.

Aztán feltűnt három ember, akik szintén Caroline felé nyomultak. Ezt a

hármast felismertem: Matthew Hague volt az, a vézna írnoka és a felügyelője, Wilson. Gondolatban szívtam a fogamat. Akkor még inkább, amikor megláttam, hogy Wilson szeme Caroline-ról Albertre villan, majd vissza. A fickó értette a dolgát. Egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt felmérte, mi készül.

Megálltam. Egy pillanatra teljesen ledöbbentem. Fogalmam sem volt, mit tegyek.

– Hé! – kiáltott Wilson. Nyers hangja keresztülhasított a végtelen vijjogáson, beszéden és krákogáson. – Hé, te! – Azzal előrenyomult, de Albert már elérte Caroline-t, és egyetlen majdnem lehetetlenül gyors és ügyes, kígyószerű mozdulattal, levágta Caroline erszényét, és az apró selyemszütyő egyenesen Albert tenyerébe pottyant.

Caroline nem vette észre a lopást, de azt már nem tudta nem észrevenni, amikor Wilson hatalmas mancsa lecsapott a tolvajra. Meglepetten kiáltott fel, ahogy a férfi elrohant mellette, és megragadta Albert vállát.

– Ez a kis senkiházi elvett valamit, ami az öné, kisasszony! – üvöltötte Wilson, és olyan erősen rázta meg Albertet, hogy az a kikötő pallójára ejtette a selyemszütyőt. A lány szeme előbb az erszényére, onnan pedig Albertre vándorolt.

– Igaz ez? – kérdezte, bár a bizonyíték a szeme előtt volt, és egy kis kupac lócitromban hevert a lábánál.

– Vedd fel! Vedd fel! – mondta Hague vézna társának. Csak most érkezett, de máris úgy viselkedett, mintha ő maga fogta volna el a késes kölyköt, és nem kétméteres testőre. – Tanítsd móresre ezt a kis haramiát, Wilson! – intett Hague, mintha valami büdös gázt igyekezne ellegyezni a kezével.

– Örömmel, uram. Még mindig jó pár méter volt köztünk. Albertet erősen fogták. A szeme

először ijedten bámult Wilsonra, utána oda fordult, ahol én álltam, találkozott a tekintetünk, és könyörögve pislogott rám.

Összeszorítottam a fogamat. Az a kis rohadék, romba döntötte a terveimet, most meg tőlem vár segítséget? Van bőr a képén!

De aztán, amikor Wilson, aki egy kézzel fogta a tarkójánál, gyomron vágta Albertet, nem bírtam tovább. Ugyanaz az igazságérzet, ami a kocsmából is kizavart, újra fellobbant bennem, és egy percen belül már tolakodtam is keresztül a tömegen Albert megsegítésére.

– Hé! – kiáltottam. Wilson megpördült, hogy rám nézzen, és bár nagyobb és sokkal rondább volt, mint én, most csak azt láttam, hogy megüt egy gyereket, és ettől felforrt a vérem. Tudom, hogy ilyet férfi egy másik férfival nem tesz, és nem elegáns így lerendezni egy nézeteltérést, de tapasztalatból tisztában voltam vele – szenvedtem is már el –, hogyan lehet a leggyorsabban leszerelni valakit. Lendült a lábam. Térddel tökön rúgtam, hogy egészen pontos legyek. Olyan gyorsan és olyan keményen, hogy Wilson, aki egy

pillanattal azelőtt még egy hatalmas, vicsorgó szemétláda volt, a következőben kezét az ágyékára szorítva nyüszített a földön.

Megragadtam Albertet, és nem is figyeltem Matthew Hague háborgására. – Kérj bocsánatot a hölgytől – parancsoltam rá, ujjamat az arcába tolva. – Sajnálom, kisasszony! – nyögte Albert engedelmesen. – Most tűnj innen! – mutattam a kikötő vége felé. Nem kellett kétszer

mondanom, egy pillanat múlva már ott sem volt, ami még több ellenkezést váltott ki Matthew Hague-ből, de hála az égnek, Albert már kívül esett a képen, és nem tudott engem elárulni.

Igaz, hogy megmentettem Albertet a megruházástól, de győzelmem rövid életűnek bizonyult, és egyáltalán nem volt időm kiélvezni. Wilson már talpra is kászálódott, és bár az ágyéka valószínűleg rendesen lüktethetett, abban a pillanatban a dühön kívül semmit sem érzett. Ráadásul gyors is volt, és mielőtt még időm lett volna reagálni, elkapott, és erősen megszorított. Próbáltam elhúzódni, előreejteni a vállamat, és bevinni egy ütést a gyomorszájára, de nem volt hozzá lendületem, és a testével blokkolt is engem. Felmordult, legalább annyira az elégedettségtől, mint az erőlködéstől, miközben valósággal végigcibált a kikötőn. A tömeg szétnyílt előtte. Egyenlő küzdelemben lett volna esélyem, de a következő pillanatban a levegőbe lendült a lábam, ahogy a testi erejét és düh fűtötte sebességét kihasználva, átperdített a kikötő korlátján.

Hát végül is mindig arról álmodtam, hogy tengerre szállok! Nevetés hangja kísért, ahogy a legközelebbi kötélhágcsóhoz úsztam, és kimásztam. Caroline, Rose és Hague meg a két embere már nem voltak ott. Láttam, hogy egy kéz nyúl ki értem.

– Gyere, cimbora, hadd segítsek! – mondta egy hang. Hálásan néztem fel, készen arra, hogy megragadjam az irgalmas megmentőm kezét, de csak Tom Cobleigh bamba fejét láttam, ahogy átpislog a kikötő pereme felett. – Így jársz, ha a muskétád nélkül indulsz el – mondta, és én nem tehettem semmit ellene, hogy az ökle az arcomba csapódjon, és letaszítson a létráról, vissza a vízbe.

6

Tom Cobleigh lelépett, de Wilson visszajött. Valószínűleg meggyőződött róla, hogy Hague és Caroline biztosan jól van-e, aztán újra a kikötőbe sietett, és még ott talált, ahogy a sebeimet nyalogatva ültem a lépcsősoron. Eltakarta előlem a fényt, és amikor felnéztem rá, elkeseredtem.

– Ha azért jöttél, hogy folytasd – mondtam –, most nem fogom megkönnyíteni a dolgodat.

– Abban nem kételkedem – felelte szemrebbenés nélkül. – De nem azért jöttem, hogy visszadobjalak a tengerbe, Kenway.

Erre szúrós pillantást vetettem rá. – Bizony, fiú. Megvannak a kémeim, és azt jelentették, hogy egy ifjú

úriember, bizonyos Edward Kenway kérdezősködött Caroline Scottról. Ugyanez a fiatalember, bizonyos Edward Kenway részt vett egy verekedésben a Vén Furkósbot előtt a Hathertonba vezető úton múlt héten. Ugyanezen a napon Scott kisasszony is a Hathertonba vezető úton tartózkodott, mert a szobalánya eltűnt. Te és Scott kisasszony a civakodást követően beszédbe elegyedtetek.

Olyan közel jött, hogy éreztem az áporodott kávészagot a leheletén. Ez bizonyítéka volt annak – ha kellett egyáltalán még bizonyíték –, hogy egy cseppet sem tart sem tőlem, sem a félelmetes hírnevemtől.

– Eddig jó irányba tapogatózom, Kenway úrfi? – Meglehet. Bólintott. – Sejtettem. Hány éves vagy, kölyök? Tizenhét? Körülbelül annyi, mint

Scott kisasszony. Úgy sejtem, táplálsz iránta bizonyos érzelmeket, igazam van?

– Meglehet. – Azt hiszem, igen. Nos, ezt csak egyszer mondom el, de Scott kisasszonyt

Hague úrnak ígérték. A nászukra szülői áldást kaptak... Talpra húzott, karomat az oldalamhoz szorította. Túl vizes, túl mocskos és

túl fáradt voltam, hogy ellenálljak. Tudtam, mi következik. – Nos, ha még egyszer azt látom, hogy a kisasszony körül őgyelegsz, vagy

újabb ostoba trükkökkel próbálkozol a figyelme felkeltésére, akkor nem csak a vízbe doblak. Világos voltam?

Bólintottam. – És mi a helyzet a tökön rúgással, amire készülsz?

Ádázul mosolyodott el. – Ja hogy az? Az személyes. Állta a szavát, és eltartott egy ideig, mire képes voltam talpra állni, és

vissza tudtam menni a szekeremhez. Nemcsak a szerszámom bánta – a büszkeségemet is a földbe döngölték.

7

Aznap este az ágyamban feküdtem, és átkoztam a balszerencsémet. Minden esélyemet eljátszottam Caroline-nál, elástam magamat előtte. Köszönhetően a kapzsi lurkónak, Albertnek, nem is beszélve Hague-ről és a társairól, valamint újra találkoztam Tom Cobleigh öklével is. Apám ferde szemmel nézett rám, amikor hazaértem. Kicsit később érkeztem, mint szoktam, és annak ellenére, hogy friss váltás ruhát viseltem, még a szokásosnál is mocskosabb voltam.

– Már megint kocsmában jártál? – kérdezte komoran. – Isten úgy segéljen, ha megint bemocskoltad a jó hírnevünket...

– Nem, apám, semmi ilyen nem történt. Tévedett, nem jártam hazafelé a kocsmában. Sőt, a Vén Furkósbot előtti

verekedés óta távolról elkerültem minden italmérést. Eddig azt mondogattam magamnak, hogy Caroline-nal való találkozásom volt rám hatással. Egészen konkrétan kijózanító hatással.

De aztán már nem tudtam biztosan. Kezdtem azt gondolni, hogy az életem talán tényleg a sörhab meg a fogatlan, könnyű nőcskék kihívó mosolya körül fog forogni, és a harmincadik nyaram környékére, amikor még mindig a bristoli piacra szállítok gyapjút, majd belefásulok, és elfelejtem minden álmomat arról, hogy egy nap bejárom a világot.

Aztán két dolog is történt, ami mindent megváltoztatott. Az egyik egy úriember formájában érkezett, aki mellém telepedett Bristolban a György és a Sárkány kocsmában egy napsütéses délutánon. Elegánsan öltözött úriember volt rikító kézelőben és színes nyakkendőben. Előbb levette, majd a pultra helyezte a kalapját, és az italomra mutatott.

– Kérhetek magának még egyet, uram? – kérdezte. Nagy változás volt ez a „fiamhoz”, „kölyökhöz”, „fiúhoz” képest, amit nap

nap után, szinte minden órában hallottam. – És mivel hálálhatom meg az italt? Mit kér cserébe? – Talán csak egy kis beszélgetést, barátom – ragyogott fel az idegen, és a

jobbját nyújtotta. – A nevem Dylan Wallace, örülök a találkozásnak, Mr... Kenway, igaz?

Néhány napon belül másodszor került elém valaki, aki tudta a nevemet, és fogalmam sem volt, honnan.

– Ó, igen – mondta sugárzóan (legalább barátságosabb természetű volt, mint Wilson, nyugtáztam magamban). – Tudom a nevét. Edward Kenway. Errefelé elég szép hírneve van. És magam is láttam akció közben.

– Valóban? – szűkült össze a szemem. – Úgy bizony! – felelte. – Azt hallottam az itteniektől, akikkel beszéltem,

hogy nem idegenkedik egy kis csetepatétól. Nyilván emlékszik még a minapi verekedésre a Vén Furkósbotban.

– Aligha fogják hagyni, hogy elfelejtsem – sóhajtottam. – Hát mondok én magának valamit, uram. Egyenesen állok elő vele, mert

olyan fiatalembernek tűnik, aki tudja, hogy mit akar, és valószínűtlen, hogy így vagy úgy, csellel rábeszélhetnem arra, amit el akarok mondani. Gondolt már rá, hogy tengerre szálljon?

– Hát, most, hogy említi, Mr. Wallace, valóban gondoltam már rá, hogy itt hagyom Bristolt, és abba az irányba indulok.

– És mi akadálya van ennek? A fejemet ingattam. – Hát ez egy jó kérdés. – Tudja maga, ki az a privatér, Mr. Kenway? – Mielőtt válaszolhattam

volna neki, elmondta. – Olyan kalóz, akinek a korona adott kalózlevelet. Tudja, a spanyolok és a portugálok kiszolgálják magukat az Újvilág kincseiből, megrakják a ládáikat, és a privatérok munkája vagy az, hogy megállítsák őket, vagy az, hogy elvegyék a rakományukat. Érti?

– Nagyon szépen köszönöm, Mr. Wallace, de tudom, mi az a privatér. Tudom, hogy nem kerülhetünk bíróság elé kalózság miatt, amíg nem a saját országunk hajóját támadjuk meg, ennyi az egész, nem igaz?

– Ó, igen, ennyi, Mr. Kenway – vigyorgott Dylan Wallace. – Mit szólna ahhoz, ha áthajolnék a pulton, és kiszolgálnám magamat egy korsó sörrel? Az lopás lenne, nem igaz? A kocsmáros talán megpróbálna megállítani, de mi történne, ha büntetlenül tehetném? Mi van, ha a lopásomon az uralkodó engedélyező pecsétje állna? Erről beszélünk, Mr. Kenway. Arról a lehetőségről, hogy kihajózzon a tengerre, és kiszolgálja magát annyi arannyal és kinccsel, amennyit a kapitánya hajója elbír. És miközben ezt teszi, nemcsak őfelsége, Anna királynő engedélyével teszi, hanem még szolgálja is őt. Hallott már Christopher Newport kapitányról, Francis Drake-ről, sir Henry Morgan admirálisról? Ők mind privatérok. Mit szólna, ha az Edward Kenway nevet is ehhez az illusztris listához csapnánk?

– Mire akar kilyukadni? – Mit szólna, ha privatérnak állna, uram? Az arcát fürkésztem. – És ha megígérem, hogy gondolkodom rajta, abból magának mi haszna

van? – Hát természetesen jutalékot kapok! – Általában nem erőszakosan toboroznak az ilyesmire embereket? – A magaféléket nem, Mr. Kenway. Az olyanokat nem, akiket

tisztanyagnak tartunk. – Csak mert ígéretesnek tűntem harc közben? – Igen, amiatt, ahogyan viselkedett harc közben, Mr. Kenway, minden

szempontból. Bólintottam. – Ha megígérem, hogy elgondolkodom rajta, akkor nem kell kifizetnem a

sört?

8

Aznap este abban a tudatban feküdtem le, hogy el kell mondanom apámnak, az én végzetem nem a birkatenyésztés, hanem a privatérok kalandos élete.

Csalódott lesz, természetesen, de talán valahogy meg is könnyebbül majd. Igen, egyfelől hasznos voltam számára, és a kereskedői készségeim a család javát szolgálták. De másfelől ott volt az ivás, a csetepaték és az ellentét Cobleigh-ékkal.

Nem sokkal azután, hogy megtaláltuk a két dögöt az előkertben, történt egy másik eset is, amikor arra ébredtünk, hogy valaki szabadjára engedte a nyájat. Apám úgy gondolta, szándékosan rongálták meg a kerítést. Nem beszéltem apámnak a kikötőben történtekről, de egyértelmű volt, hogy Tom Cobleigh még mindig neheztel rám – és nem úgy tűnt, hogy a közeljövőben ez változni fog.

Ezt mind én hoztam apám fejére, és ha kilépek a képből, talán véget ér a bosszúhadjárat.

Így hát akkor este, ahogy letettem a fejem, már csak arról kellett döntenem, miként tálaljam a hírt apámnak, és azon merengtem, ő vajon hogyan fogja tálalni anyámnak.

De akkor meghallottam valamit. Kocogtattak az ablakon. Izgatottan néztem ki az udvarra. Mire számítottam? Még frissen élt bennem

az összetűzés emléke Cobleigh-ékkal. Ehelyett egy lovast láttam odakinn. Ott ült a nyergen a sápadt holdfényben, amelyet mintha Isten maga gyújtott volna lámpásnak a szépsége fölött. Caroline Scott volt az.

Úgy öltözött, mintha lovardába készülne. A ruházata sötét volt. Magas kalapot, fehér inget és fekete kabátot viselt. Egyik kezével a kantárt tartotta, a másikat pedig éppen felemelte. A markában egy adag kavics, amit az ablakomra készült dobni.

Én is használtam már ugyanezt a trükköt, amikor egy hölgyismerősöm figyelmét akartam felkelteni; jól emlékeztem a rémületre, amit éreztem. Felébresztettem az egész háznépét, így legközelebb már egy kőfal takarásából dobtam a köveket a szárnyas ablakra. Nem így Caroline. Ez volt a különbség kettőnk társadalmi helyzete között. Nem kellett attól félnie, hogy futva kell elhagynia a birtokot egy fenékbe rúgással és bolhával a fülében. Ő Caroline Scott volt Bristolból, a Hawkins Lane-ről. És a Kelet-indiai Társaság egyik igazgatójának a fia udvarolt neki. Tiltott találka vagy sem – és ahhoz nem fért kétség, hogy ez nagyon is tiltottnak számított –, ő bizony nem fog kőfalak

mögött bujkálni. – Nos... – suttogta. Láttam, hogy a szeme táncol a holdfényben. – Egész

éjjel itt fog váratni? Nem. Azonnal kinn teremtem az udvaron mellette, megragadtam a

kantárját, és odébb vezettem, miközben beszélgettünk. – Amit a minap tett – mondta. – Nagy veszélynek tette ki magát, hogy

megvédje azt az ifjú tolvajt. (Igen, igen, tudom, mire gondolsz. És igen, igen, volt egy kis bűntudatom

miatta.) (De azért nem túl sok.) – Semmit sem utálok jobban, mint ha valaki visszaél az erejével, Scott

kisasszony – feleltem. Ez legalább igaz is volt. – Gondoltam. Már másodszor nyűgözött le a lovagiasságával. – Akkor kétszeresen is boldog vagyok, hogy jelen volt. – Maga érdekes ember, Mr. Kenway. És észrevettem, hogy maga is

érdeklődik az irányomban. Hallgattam. Sétáltunk egy darabig. Bár egy szót se szóltunk,

hallgatásunknak jelentése volt, mintha beismertük volna egymás iránti érzéseinket. Szinte hozzáértem a lovaglócsizmájához, olyan közel volt. Mintha a ló testmelegén és szagán túl egy másik illat is megcsapta volna az orrom. Talán a púder lehetett, amit viselt. Minden idegszálammal éreztem a jelenlétét, még sosem volt rám senki ilyen hatással.

– Úgy sejtem, már tud róla, hogy engem másnak ígértek – mondta. Megálltunk az ösvény mellett. Mindkét oldalon kőfalak emelkedtek,

azokon túl a zöld pázsitot fehér birkafodrok tarkították. A levegő meleg és száraz volt, szellő sem zavarta a fákat, amelyek az ég felé nyúltak, és meghúzták a horizont vonalát. Valahol a távolban egy állat vonyított, talán a társát hívta, vagy megsérült. Vad hang volt, ezért összerezzentünk, amikor hirtelen megmozdult a bokor. Betolakodónak éreztük magunkat. Hívatlan vendégeknek a természet házában.

– Nos, nem hiszem, hogy... – Mr. Kenway... – Hívhat nyugodtan Edwardnak, Scott kisasszony. – Maga pedig szólíthat nyugodtan továbbra is Scott kisasszonynak. – Komolyan? – Jól van, hívj csak Caroline-nak! – Köszönöm, Scott kisasszony. Laposan nézett rám, mintha arról akarna megbizonyosodni, hogy ugratom-

e vagy sem. – Nos, Edward – folytatta. – Tudom jól, hogy te tudakozódtál utánam, és

bár nem teszek úgy, mintha pontosan tudnám, mit mondtak neked, de a

lényeget biztosan: hogy Caroline Scottot Matthew Hague-nek ígérték, annak a Matthew Hague-nek, aki szerelmes versekkel bombázza, és hogy a frigyre mindkét apa áldását adta. Igazam van?

Elismertem, hogy ezt hallottam. – Talán rövid ismeretségünk alapján is el tudod képzelni, mit érzek ezzel a

megállapodással kapcsolatban. – Nem szívesen mondanám ki. – Hát akkor majd inkább én. Már a gondolattól is felfordul a gyomrom,

hogy Matthew Hague-hez menjek. Szerinted szívesen élném le az életemet a Hague-házban? Azt várnák tőlem, hogy királyként bánjak a férjemmel, hunyjak szemet a viszonyai felett, vezessem a háztartást, kiabáljak a személyzettel, virágokat válogassak és asztalkendőt válasszak, látogassam az ismerősöket, teázzak, pletykáljak a többi feleséggel. Szerinted szeretnék olyan mélyre merülni az illendőségben és az etikettben, hogy ne is találjam többé magamat? Jelenleg két világ között élek, Edward, és mindkettőt látom. Az a világ, amit a kikötőben tett sétáim alkalmával látok, nekem sokkal igazibbnak tűnik, Edward. Sokkal elevenebbnek. És ami magát Matthew Hague-et illeti, legalább annyira taszít a személye, mint a versei. De ne gondold, hogy egy magatehetetlen, bajba jutott kisasszony vagyok, Edward, mert nem így van. Nem a segítségedet kérem. Azért jöttem, hogy segítsek magamon.

– Azért jöttél, hogy velem segíts magadon? – Ha te is úgy akarod. A következő lépés a tiéd, de ha megteszed,

egyvalamit jobb, ha tudsz: a kettőnk közötti kapcsolatra apám soha nem adná áldását, de én igen.

– Ne haragudj, de az apád nem érdekel, csak az, hogy milyen utat szánt neked.

– Az sem veszi el a kedved, hogy ellenségeddé teheted a Hague-eket? – Nem, Caroline, nem veszi el. – Ezt reméltem. Azzal az ígérettel váltunk el, hogy újra találkozunk. És azután virágozni

kezdett a kapcsolatunk. Sikerült titokban tartanunk. Tulajdonképpen néhány hónapig senki sem tudott róla: pillanatokat loptunk, amíg barangoltunk az utakon Bristol és Hatherton között, lovagoltunk a legelőkön.

Aztán egy nap bejelentette, hogy Matthew Hague másnap készül megkérni a kezét, és a szívem majdnem megállt.

Eldöntöttem, hogy nem veszíthetem el őt. Mert szerettem, mert csak rá tudtam gondolni, mert amikor együtt voltunk, ízlelgettem minden pillanatot. Minden szó, minden mozdulat, amit Caroline tett, olyan volt számomra, mint a nektár – minden vele kapcsolatban, testének minden hajlata és körvonala, az illata, a nevetése, a kifinomult viselkedése, az intelligenciája.

És mindez átfutott a fejemen, amikor fél térdre ereszkedtem előtte, és

megragadtam a kezét, mert amit mondott nekem, lehet, hogy nem is felkérés volt, hanem búcsú, és ha az volt, hát legalább nem lesz széles körű a megaláztatásom. Kivéve persze, ha nagyközönségnek számítjuk a madarakat a fákon, és a teheneket, amelyek a földeken álltak, és álmos szemekkel figyeltek minket, miközben tűnődőn majszolták a füvet.

– Caroline, hozzám jössz feleségül? – kérdeztem. Visszatartottam a lélegzetemet. Az udvarlás alatt minden találkozónk

alkalmával, minden lopott csók során kísértett az érzés, hogy nem lehetek ilyen szerencsés – félig azt vártam, hogy Tom Cobleigh előlép az árnyékból, és horkantgatva nevet fel. És ha nem – ha ez nem valami kicsinyes tréfa ellenem –, akkor lehet, hogy csak kikapcsolódást jelentettem Caroline számára, egy utolsó elhajlás, mielőtt eleget tesz a családi kötelezettségeinek.

– Jaj, Edward – mosolyodott el. – Már azt hittem, sosem kérdezed meg!

9

De nem tudtam elfogadni a helyzetet, így azon kaptam magamat, hogy másnap a városba utazom, és az utam a Hawkins Lane-hez vezet. Kizárólag csak annyit tudtam, Matthew Hague azt tervezi, hogy reggel meglátogatja Caroline-t, és ahogy haladtam az úton, és egyre inkább magam mögött hagytam a házak sorát, amelyek között az övé is ott volt, arra gondoltam, hátha már odabent van, és éppen most kéri meg a kezét.

Tudtam Caroline-ról, hogy bátor nő, de hiába a legbátrabb, akit valaha ismertem, épp készült feladni annak a lehetőségét, hogy élete végéig kényeztető luxusban éljen, és ami még rosszabb, készült megbotránkoztatni anyját és apját. Jól ismertem azt a nyomást, amikor próbálsz megfelelni a szüleidnek, milyen csábító lenne azt az utat választani! Egy kiteljesedésre szomjazó vagy egy bűntudatban szenvedő lélek – melyiket nehezebb vajon elviselni?

Ahogy előtte álltam – és szeretett engem, ebben biztos voltam –, talán könnyebb volt dönteni. De mi van éjjel, amikor megkörnyékezi az aggodalom, és meglátogatja a kétkedés? Lehet, hogy egyszerűen csak meggondolta magát, és ebben a szent pillanatban épp pirulva fogadja el Matthew Hague ajánlatát, és fejben már levelet fogalmaz nekem.

Ha így lenne, akkor még mindig ott van Dylan Wallace ajánlata. Ekkor a szemem sarkából megláttam, ahogy kitárul a bejárati ajtó.

Megjelent Wilson, akit gyorsan követett az írnok, végül Matthew Hague, aki Caroline-nak nyújtotta a karját; Rose pedig hátramaradt, ahogy sétálni indultak.

Kis távolságot hagyva követtem őket a kikötő felé, próbáltam kiokoskodni, mi lehet Hague terve. Tényleg a kikötőbe mennek? A mocskos, bűzös, zsúfolt kikötőbe, ahol állandó a trágya- és forrószurok-szag, a frissen fogott halakról és az emberekről már nem is beszélve, akik több hónapos távollét után tértek haza a tengerről, és ez idő alatt aligha fürödtek?

Egy kétárbocos hajó felé tartottak, amely a kikötőben vesztegelt, és körülötte összegyűlt néhány ember. Nehéz volt megállapítani, pontosan milyen a típusa, mert a faráról valami vászon féle lógott le, elrejtve a nevét. Azonban ahogy közeledtek, már tudtam, mire készül. Kezdtem sejteni a tervét.

Megálltak a hajó előtt, miközben én még mindig messziről figyeltem, ahogy Caroline szeme idegesen rebben Matthew Hague-ről a hajóra. Wilson és az írnok hátratett kézzel álltak, készen a tapsra, ahogy Hague feltette a nagy

kérdést: – Kedvesem, megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? Caroline nyelt egyet, és dadogva válaszolt: – Matthew, m-muszáj ezt éppen itt? A férfi bátorító pillantást küldött felé, és kitárta a kezét, mire a vásznak

lehullottak a kétárbocos faráról. Felfedték az oldalába maratott aranybetűs nevet: Caroline.

– Jobb helyet el sem tudnék képzelni, kedvesem. Ha más lett volna a helyzet, élveztem volna Caroline tanácstalanságát.

Mindig nagyon magabiztos volt. Talán neki is éppen olyan újdonságként hatott a szemében tükröződő kétség és az eluralkodó pánik érzése, mint nekem.

– Az a helyzet, Matthew, hogy zavarba hozol... – Kedvesem, drága Caroline-om, édes virágszálam... – mondta Matthew, és

intett az írnokának, aki azonnal toll után kezdett kutatni, hogy lejegyezhesse mestere költői szavait. – Mi más módon fedhettem volna fel előtted a nászajándékomat? Most pedig hadd kérjem a válaszodat! Kérlek, már oly sokan bámulnak...

És valóban, én is észrevettem, hogy az egész kikötő megdermedt, és mindenki Caroline válaszára várt, amely így hangzott:

– Nem, Matthew. Hague olyan hirtelen pattant fel a térdelésből, hogy az írnokának hátra

kellett tántorodnia, és majdnem elvesztette a talajt a lába alól. Arca elsötétült, ajkát szorosan összepréselte, mintha küzdene, hogy megőrizze a nyugalmát, és mosolyt erőltessen magára.

– Talán ez is egyike a kis tréfáidnak? – Attól tartok, nem, Matthew. Már eljegyzett valaki más. Hague kihúzta magát, mintha meg akarná ijeszteni Caroline-t. Ahogy a

tömegben álltam, éreztem, hogy forrni kezd a vérem. Közelebb nyomultam. – Valaki más? – károgta. – És ki lenne az a valaki más? – Én, uram – jelentettem be, ahogy elértem a csődület szélét, és megálltam

előtte. Szűk szemmel méregetett. – Te?– köpte ki. Hátulról Wilson máris felém indult. Láttam a szemében a dühöt, amiért

nem hallgattam a figyelmeztetésére. Lám, most ő a hibás a fiaskóért. Hague kinyújtotta a karját, hogy megállítsa.

– Nem, Wilson – szólt rá élesen. – Nem itt, és nem most. Biztos vagyok benne, hogy meggondolja magát a kisasszony...

Meglepetés és nevetés hullámzott végig a tömegen, főleg, amikor Caroline megszólalt.

– Nem, Matthew. Edward és én össze fogunk házasodni. Hague feléje fordult. – És apád tud erről? – Még nem – felelte. Aztán hozzátette: – De az az érzésem, nemsokára tudni fog róla. Hague egy pillanatig csak ott állt a méregtől remegve, és most először, de

mint később kiderült, nem utoljára, komolyan megsajnáltam. A következő pillanatban már a bámészkodókra rivallt, hogy menjenek vissza dolgozni, aztán a hajó legénységével ordított, hogy engedjék vissza a vásznat, majd odakiáltott Wilsonnak és az írnokának, hogy hagyják el a kikötőt. Tüntető módon hátat fordított Caroline-nak, rám pedig egy gyűlöletteljes pillantást vetett távoztában. Mögötte Wilson masírozott, a tekintetünk találkozott. Lassan elhúzta az ujját a torka előtt.

Nem kellett volna ezt tennem, tudom. Wilson nem az az ember, akit érdemes provokálni, de nem bírtam ki, hogy ne viszonozzam a halálos fenyegetését egy pimasz kacsintással.

10

Így tudta meg egész Bristol, hogy Edward Kenway, egy birkatenyésztő, aki alig évi 75 font jövedelemmel bír, készül elvenni Caroline Scottot.

Micsoda botrány volt! Már az is elég méretes pletyka lett volna, hogy rangon alul házasodik, de hogy még ki is kosarazta Matthew Hague-et, az végképp nagy felbolydulást keltett. Meglehet, a botrány végső soron nekünk kedvezett, mert én már felkészítettem magamat a megtorlásra – Wilsont kerestem minden sarkon, és minden reggel az első ideges pillantásom az udvarra vetettem –, de semmi sem történt. Nem láttam Wilsont, és nem hallottam Matthew Hague felől.

Végül a házasságunkra az egyetlen fenyegetés nem kívülről érkezett – nem Cobleigh-éktól, nem Emmett Scott-tól, Matthew Hague-től vagy Wilsontól. Hanem belülről. Tőlem.

Rengeteg időm volt gondolkodni az okán. Az volt a baj, hogy folyton eszembe jutott a találkozóm Dylan Wallace-szal, no meg Nyugat-India kincseinek az ígérete. El akartam menni, és gazdag emberként akartam visszatérni Caroline-hoz. Kezdtem úgy érezni, ez az életem nagy esélye a sikerre. Az egyetlen esélyem, hogy méltó legyek a kezére. Mert persze ott volt az azonnali dicsőség, vagy talán úgy is mondhatjuk, az érdem, hogy Caroline Scottot a feleségemmé tettem, és elhalásztam Matthew Hague orra elől, de ezt hamarosan követte egy bizonyos... hát, csak úgy tudom leírni, hogy pangás.

Emmett Scott az esküvőnkön mérte ránk a végső csapást. Azt hiszem, hálásnak kellett volna lennünk, hogy ő és Caroline anyja egyáltalán méltóztattak eljönni. De ami engem illet, egy cseppet sem voltam hálás. Jobban örültem volna, ha inkább távol maradnak. Utáltam látni az apámat kalapjával a kezében hajlongani Emmett Scott előtt, aki nem is volt nemesember, csak egy kereskedő, nem az arisztokrata vérvonal, hanem csak a pénz választotta el tőlünk.

Egyedül Caroline miatt örültem, hogy eljöttek. Nem mintha elfogadták volna a frigyünket, távolról sem volt így, de legalább nem akarták elveszíteni miatta a lányukat. Hallottam, ahogy az anyja azt mondja neki:

– Mi csak azt akarjuk, hogy boldog légy, Caroline! – és tudtam, hogy csak a saját nevében beszél. Emmett Scott szemében nyoma sem akadt ilyetén vágynak. Egy olyan ember pillantását láttam, akitől megtagadták, hogy még feljebb másszon a társadalmi ranglétrán, egy olyan férfiét, akinek összezúzták a hatalomról szőtt álmait. Csak elviselte, hogy jelen kell lennie, vagy talán

azért az élvezetért jött, hogy a templom udvarán átadhassa a „nászajándékát”, miután letettük a házastársi esküt.

Emmett Scott fekete haját hátrafésülte, sötét, beesett arca volt, és a száját állandóan annyira összecsücsörítette, hogy úgy nézett ki, mint egy macska fara. Tulajdonképpen mindig úgy festett az ábrázata, mintha citromba harapott volna.

Kivéve ezt az egy alkalmat, amikor vékony mosolyba feszült az ajka, ahogy kimondta:

– Nem lesz hozomány. Felesége, Caroline anyja szorosan összezárta szemét, mintha ettől a perctől

félt volna, és remélte, hogy nem jön el. Gondolom, vitatkoztak róla, és Emmett Scotté volt az utolsó szó.

Így hát beköltöztünk apám tanyájának egyik melléképületébe. Nevezhettük, ahogy akartuk, de végül mégis csak melléképület maradt; a falak vályogból és szalmából készültek, és a tetőre sürgősen ráfért volna a tatarozás.

Nyáron költöztünk össze, amikor az otthonunk még hűvös menedéket nyújtott, védve a nap hevétől, de télen, az esőben és szélben egyáltalán nem hasonlított menedékre. Caroline városi téglaházhoz szokott, amelyet körüllengett a bristoli élet nyüzsgése, szolgák hada intézte a mosást, főzést és minden szeszélyét. Most már nem volt gazdag. Szegény volt. És a férje is az volt. Semmi kilátással a kitörésre.

Újra járni kezdtem a kocsmákat, de már nem voltam ugyanaz az ember, mint előtte, amikor még nőtlen voltam, az a vidám, harsány részeg, udvari bolond. Most a világ súlya terhelte a vállamat, és háttal ültem a teremnek. Görnyedve tűnődtem a söröm felett, úgy éreztem, mintha mindenki rólam beszélne, mintha mind azt mondanák; „Ez itt Edward Kenway, aki nem tudja eltartani a feleségét.”

Persze felvetettem Caroline-nak is. Mármint azt, hogy privatérnak állnék. És bár nem mondott nemet – végtére is a feleségem volt –, nem is egyezett bele, a szeme pedig tele volt kétséggel és aggodalommal.

– Nem akarlak egyedül hagyni, de szegényen távozom innen, és gazdagon jövök vissza – magyaráztam neki.

Ha a távozás mellett döntöttem volna, azt az áldása nélkül kellett volna tennem. Ráadásul úgy, hogy egyedül hagyom egy tanyasi kunyhóban. Az apja azt mondta volna, elhagytam, az anyja pedig megvetett volna, amiért boldogtalanná tettem a lányát.

Sehogy sem nyerhettem. – Veszélyes? – kérdezte egyszer, amikor a privatérok életéről beszéltem

neki. – Nem fizetnék meg ilyen jól, ha nem lenne az – feleltem, és természetesen

vonakodva, de beleegyezett, hogy elmehetek. Mi más választása lett volna?

De nem akartam összetörni a szívét. Egyik reggel másnaposan ébredtem. Hunyorogtam a reggeli napfényben, és

láttam, hogy Caroline már felöltözött. – Nem akarom, hogy elmenj – mondta, majd elfordult, és távozott a

szobából. Egy másik este a Fakó Sörben ültem. Szeretném azt mondani, hogy nem

voltam önmagam, ahogy háttal a kocsmának keseregtem a fedeles kupám fölé hajolva, és két sötét gondolat között mélyeket kortyoltam, majd figyeltem, ahogy ürül a kupa. Mindig figyeltem, ahogy fogy a söröm. De az a szomorú tény, hogy nagyon is önmagam voltam. Az a fiatalember, aki mindig készen állt egy kis szájalásra vagy egy mosolyra, eltűnt. Átvette a helyét egy olyan valaki, aki még mindig fiatal, de a világ baja nyomja a vállát.

Caroline segített anyámnak a gazdaságban, aki eleinte berzenkedett a gondolattól, és azt emlegette, túlzottan úriasszony ahhoz, hogy ilyen helyen dolgozzon. Caroline csak nevetett, és nem hagyta magát eltántorítani. Eleinte büszkeség töltött el, amikor figyeltem, ahogy ropogós, fehér főkötőjében, munkacsizmájában, munkaruhájában és kötényében átlépked ugyanazon a kerten, ahol először lovon ülve pillantottam meg. Most már viszont valahányszor munkaruhában láttam, csak arra emlékeztetett, hogy férfiként kudarcot vallottam.

A helyzeten csak rontott, hogy valahogy úgy tűnt, Caroline egyáltalán nem is bánja. Mintha ő lett volna az egyetlen a környéken, aki nem úgy tekintett volna magára, mint aki lecsúszott a társadalmi ranglétrán. Mindenki más viszont igen, és senki sem érezte ezt jobban, mint én.

– Hozathatok neked még egy sört? – Felismertem a hátam mögött felcsendülő hangot, és megfordultam, hogy a szemébe nézhessek: Emmett Scott volt az, Caroline apja. Utoljára az esküvőn láttam, ahol megtagadta a lányától az örökségét. Most pedig a gyűlölt vejének italt ajánl. Ez a baj az ivással. Ha már benne vagy, ahogy én is voltam – ha figyeled a söröd fogyását, és közben azon tűnődsz, honnan jön a következő kupa –, bárkitől elfogadsz egy új korsót. Még Emmett Scott-tól is. Az ellenségedtől. Egy olyan férfitól, aki legalább annyira gyűlöl téged, mint te őt.

Így elfogadtam az ajánlatát, ő meg magának is rendelt egyet, és odahúzott egy széket, amivel végigkaristolta a kövezetet, majd leült.

Emlékszel még, milyen arcot vágott mindig Emmett Scott? Mint aki citromba harapott. És most, hogy velem, a gyűlölt Edward Kenway-jel beszélt, mintha még nagyobb fájdalmai lettek volna. A kocsmában mindig teljesen otthon éreztem magamat, ebben a környezetben ellazulhattam, de hozzá egyáltalán nem illett. Időről időre hátranézett, előbb egyik, majd másik válla felett, mintha attól tartana, hogy valaki hirtelen megtámadja.

– Úgy tűnik, soha nem nyílt alkalmunk beszélgetni – kezdte. Horkantva

nevettem fel válasz gyanánt. – A viselkedése az esküvőn megpecsételte a kapcsolatunkat, nem igaz? Az ital megoldotta a nyelvemet, bátorrá tett. No és persze az is táplálta az

önbizalmamat, hogy a lányáért folytatott csatát megnyertem. Legalábbis a szíve az enyém volt. És nem is kellett jobb bizonyíték arra nézve, hogy elkötelezte magát nekem, mint hogy ennyi mindent feladott, csak hogy velem lehessen. Ezt még Scottnak is tudomásul kellett vennie.

– Mindketten ismerjük a világot, Edward – mondta egyszerűen, és látszott, hogy próbálja éreztetni a fölényét.

De átláttam rajta. Láttam, mi is ő valójában: egy ijedt, undok alak, akit lenéznek az üzleti életben, aki lefelé rúg, aki valószínűleg veri a cselédeit és a feleségét, aki úgy érzi, a magamfajtának hajbókolnia kéne előtte, ahogyan anyám és apám tette az esküvőn (már az emléktől is elöntött a méreg). – Mit szólnál, ha megegyeznénk, mint üzletemberek?

Hosszút kortyoltam a sörömből, és álltam a pillantását. – Mit forgat a fejében, drága apósom? Az arca megkeményedett. – Elhagyod Caroline-t. Kidobod. Amit csak akarsz. De elengeded, és

visszaküldöd hozzám. – És ha megteszem? – Gazdaggá teszlek. Legurítottam a söröm maradékát. A korsó felé biccentett, kérdéssel a

szemében, én igent bólintottam, megvártam, amíg rendel még egyet, és egy húzásra majdnem elfogyasztottam azt is. Forogni kezdett velem a terem.

– Tudja, mit csináljon az ajánlatával? – Edward – győzködött előredőlve –, mindketten tudjuk, hogy nem tudod

eltartani a lányomat. Mindketten tudjuk, hogy azért ülsz itt kétségbeesetten, mert nem tudod eltartani a lányomat. Szereted, ezt tudom, mert én is olyan voltam valamikor, mint te: értéktelen ember.

Vicsorogva néztem rá. – Értéktelen? – Ó, igen – vágta rá. Visszadőlt. – Birkatenyésztő vagy, fiú. – Mi történt az „Edward”-dal? Azt hittem, egyenlő felekként beszélgetünk. – Egyenlő felekként? Sosem jön el az a nap, hogy te egyenlő leszel velem,

és ezt te is tudod. – Téved. Megvan a magam terve. – Hallottam már felőle. Privatérnak állsz. A tengeren leszel vagyonos

ember. Nincs meg benned, ami ahhoz kell, Edward Kenway. – De igen. – Nincs meg benned az erkölcsi tartás. Kiutat ajánlok neked a lyukból,

amibe ástad magad, fiú. Azt ajánlom, gondold meg jól.

Leküldtem a söröm maradékát is. – Mi lenne, ha egy újabb korsó fölött gondolkodnék rajta? – Ahogy akarod. Egy új korsó jelent meg előttem, és nekiláttam, hogy múlt idővé tegyem,

miközben az agyam járt. Igaza volt. Ez volt a legszörnyűbb az egész beszélgetésben. Emmett Scottnak igaza volt. Szerettem Caroline-t, mégsem tudtam eltartani, és ha tényleg kötelességtudó férj vagyok, elfogadom az ajánlatát.

– Nem akarja, hogy elmenjek – mondtam. – És te menni akarsz? – Azt akarom, hogy támogassa a tervemet. – Nem fogja. – Azért még reménykedem. – Ha tényleg annyira szeret, mint mondja, sosem fog támogatni. Még részegen sem tudtam belekötni a gondolatmenetébe. Tisztában voltam

vele, hogy igaza van. – Rengeteg ellenséget szereztél, Edward Kenway. Rengeteget.

Néhányuknak nagy hatalma van. Mit gondolsz, ezek az ellenségek miért nem álltak még bosszút?

– Mert félnek? – Részeg arrogancia csendült a hangomban. Felhorkant. – Dehogy félnek! Csak Caroline miatt hagynak békén. – Ha viszont elfogadnám az ajánlatát, már semmi sem állíthatná meg az

ellenségeimet. – Semmi, csak az én védelmem. Ebben nem voltam olyan biztos. Ahogy vedeltem tovább, ő egyre csüggedtebbé vált. Az este végén még

mindig ott volt, és jelenléte arra emlékeztetett, hogy milyen kevés lehetőségem maradt.

Amikor megpróbáltam felállni, hogy távozzak, a lábam majdnem felmondta a szolgálatot, és meg kellett kapaszkodnom az asztalban, hogy talpon maradjak. Caroline apja arcán undorral a segítségemre sietett, és mielőtt észbe kaptam volna, hazavitt, de nem azért, hogy biztonságban tudjon, hanem mert biztosra akart menni, hogy Caroline tanúja lesz, hogy milyen részeg vagyok. Így is történt, amikor röhögve átestem a küszöbön. Emmett Scott pöffeszkedve így szólt:

– Ez a borissza egy tönkrement ember, Caroline. Nem való neki az élet a szárazföldön, a tengeren még kevésbé, ha Nyugat-Indiába megy, te fogsz szenvedni miatta.

– Apám... apám. Caroline feldúltan szipogott, és ahogy az ágyra dőltem, még láttam távozni

Scott csizmáját. – Az a vén rohadék – nyögtem. – Téved velem kapcsolatban. – Remélem is – felelte Caroline. Hagytam, hogy a részeg képzeletem elragadjon. – Te hiszel bennem, ugye? Caroline, el tudsz képzelni, ahogy ott állok egy

kikötőbe befutó hajó fedélzetén? Mint vagyonos ember... Ezer dublon potyog a zsebemből, mint az eső. Én így képzelem.

Amikor ránéztem, csak rázta a fejét. Ő nem tudta elképzelni. És amikor másnap kijózanodtam, már én sem. Azt hiszem, csak idő

kérdése volt. A kilátástalanságom a házasságomban más emberré tett. Átgondoltam a helyzetemet és Emmett Scott ajánlatát meg az álmaimat arról, hogy elhajózom.

Mindkettővel összetörtem volna Caroline szívét.

11

Másnap felkerestem Emmett Scottot. Visszatértem a Hawkins Lane-re, és kopogtattam az ajtón, hogy bebocsátást kérjek. Ki más nyitotta volna ki, mint Rose?

– Mr. Kenway – mondta meglepetten, és enyhén elpirult. Kicsit feszengett, aztán megkért, hogy várjak, és nem sokkal azután Emmett Scott dolgozószobájába vezetett. A szobát a középen álló íróasztal uralta, a lambéria sötét és misztikus hangulatot kölcsönzött a helynek. Scott az asztalánál állt, és a félhomályban fekete hajával, hullaszerű külsejével és borús, beesett arcával úgy festett, mint egy holló.

– Ezek szerint átgondoltad az ajánlatomat? – kérdezte. – Igen – feleltem. – És úgy éreztem, legjobb, ha amilyen hamar csak lehet,

közlöm önnel a döntésemet. Keresztbe fonta a karját, és győztes vigyorba kúszott a képe. – Ezek szerint azért jöttél, hogy előállj a követeléseiddel? Mennyit ér

neked a lányom? – Mennyit fizetett volna? – Fizettem volna? Most rajtam volt a mosolygás sora, de igyekeztem nem túlzásba vinni.

Emmett Scott veszélyes ember volt Veszélyes játékot játszottam egy veszélyes emberrel.

– Igen, úgy döntöttem, elhajózom Nyugat-Indiába. Tudtam, hogy érhetem el Dylan Wallace-t. És már elmondtam a hírt

Caroline-nak is. – Értem. Úgy tűnt, gondolkodik. Dobolt az ujjaival. – De nem tervezed, hogy végleg elmész? – Nem. – Ez nem szerepelt az ajánlatom feltételei között. – Ez nem az ön feltételeinek felel meg, inkább egy ellenajánlat, ami

remélem, elnyeri a tetszését. Igazi Kenway vagyok, Mr. Scott. Nekem is van büszkeségem. Remélem, ezt megérti. Azt is értse meg, hogy szeretem a lányát, bármennyire bántja is önt ez a tény, és csak a legjobbat akarom neki. A célom, hogy gazdag emberként térjek vissza az utamról, és a szerzett vagyonnal megadjam Caroline-nak a megérdemelt életet. Egy olyan életet, amilyet ön is szánt neki, ebben biztos vagyok.

Bólintott, de összeszorított ajka elárulta az elképzelésem iránti teljes megvetését.

– És? – A szavamat adom magának, hogy nem térek vissza ezekre a partokra,

amíg gazdag ember nem leszek. – Értem. – És a szavamat adom, hogy nem mondom el Caroline-nak, hogy vissza

akarta őt vásárolni. Elsötétült a pillantása. – Értem. – Csak annyit kérek, adja meg nekem a lehetőséget, hogy vagyont

szerezhessek, és olyan körülményeket biztosíthassak Caroline-nak, amilyeneket megszokott.

– De így is a férje maradsz. Én nem ezt akartam. – Ön azt hiszi, semmirekellő vagyok, és nem érdemlem meg, hogy a férje

lehessek. Remélem, bebizonyíthatom, hogy téved. Amíg távol vagyok, kétségkívül többet láthatja Caroline-t. Ha olyan mélyen gyűlöl engem, talán ellenem is hangolhatja. A lényeg, hogy bőséges lehetősége lesz rá. Mi több, lehet, hogy odaveszek a tengeren, és ebben az esetben végleg visszatér magához: fiatal özvegy lesz, még mindig kiházasítható korban. Ez az én ajánlatom. Cserébe csak annyit kérek, engedje meg nekem, hogy akadálytalanul vághassak neki az útnak.

Bólintott, átgondolta az ötletet, talán tetszett neki a gondolat, hogy odaveszhetek a tengeren.

12

Dylan Wallace a bristoli kikötőben veszteglő Császár legénységébe vett fel. A hajó két nap múlva indult. Hazamentem, és elmondtam anyámnak, apámnak és Caroline-nak.

Persze, voltak könnyek, vádaskodások, marasztalások, de én szilárdan tartottam magamat az elhatározásomhoz, és miután előadtam a híreket, Caroline kétségbeesetten távozott. Gondolkodási időre van szüksége, mondta, mi meg csak álltunk az udvaron, és figyeltük, ahogy ellovagol – a családjához, ahol legalább elmesélheti a hírt Emmett Scottnak, aki így láthatja, hogy betartottam az ígéretemet. Csak remélni tudtam – vagy fogalmazzunk úgy, akkor még reméltem –, hogy ő is betartja az övét.

Most, ahogy itt ülök, és ennyi évvel később mesélek róla, még mindig nem tudom, hogy megtette-e. De én be fogom tartani. Már nem kell rá sokat várni. Nemsokára eljön a leszámolás napja...

De akkor meg messze voltam ettől. Akkor még fiatal voltam, ostoba, arrogáns és nagyszájú. Olyan nagyszájú, hogy amint Caroline elment, ismét a kocsmákban kötöttem ki, és régi élénkségem egy része visszatért: elmondtam mindenkinek, aki meghallgatott, hogy elhajózom, és hogy Mr. és Mrs. Edward Kenway nemsokára gazdag pár lesz, hála a vállalkozásaimnak a nyílt tengeren. Nagy örömet leltem a gúnyos pillantásaikban és a válaszaikban, hogy túl sokat képzelek magamról, vagy hogy nincs elég jellemem a feladathoz, hogy rövidesen fülemet-farkamat behúzva fogok visszakullogni, hogy cserbenhagyom az apámat. Egy pillanatra sem tűnt el a mosoly az arcomról. A ravasz mosolyom. A mosolyom, amely azt üzente: majd meglátjátok.

De hiába voltam kapatos, hiába volt csak egy napom a távozásig – vagy talán épp ezért –, mégis szívemre vettem a szavaikat. Azt kérdeztem magamtól: Tényleg eléggé férfi vagyok, hogy túléljem egy privatér életét? Vagy megszégyenülten fogok visszakúszni?

És igen, tudtam, hogy akár meg is halhatok. És tényleg igazuk volt: cserbenhagytam az apámat. Láttam a csalódottságot

a szemében, amikor előálltam a hírrel, amely azóta sem tűnt el onnan. Szomorú volt. Végérvényesen összedőlt az álma, hogy majd együtt vezetjük a gazdaságot. Nemcsak azért mentem el, hogy egy új életbe kezdjek, hanem teljes szívemből elutasítottam a régit. Azt az életet, amelyet ő épített fel önmagának, az anyámnak és nekem. Elutasítottam. Úgy döntöttem, az nem

elég jó nekem. Sosem gondoltam arra, milyen hatással lesz ez Caroline és a szüleim

kapcsolatára, de most, hogy visszatekintek, nevetséges, hogy arra számítottam, a tanyán marad. Egy este arra értem haza, hogy teljes díszben áll.

– Hova készülsz? – Akadozott a nyelvem, az este nagy részét a kocsmában töltöttem.

Nem bírt a szemembe nézni. A lábánál egy lepedő feküdt, kidudorodó csomagba kötve. A ruhákkal sosem foglalkoztam különösebben, most mégis először arra figyeltem fel, hogy elegánsabban öltözött, mint általában.

– Nem, én... – Végre a szemembe nézett. – A szüleim megkértek, hogy menjek vissza hozzájuk, és éljek velük. És én ezt szeretném.

– Hogy érted, hogy velük élj? Te itt élsz. Velem. Azt mondta, hogy nem lett volna szabad feladnom a munkát apámmal.

Hogy be kellett volna érnem azzal, amim van. Hogy boldognak kellett volna lennem vele.

A sör ködén át próbáltam elmagyarázni, hogy tényleg boldog voltam vele. Hogy amit most teszek, azt mind érte teszem. Amíg oda volt, beszélt a szüleivel, és persze számítottam rá, hogy az apja, az a rohadék, majd megpróbálja ellenem hangolni, de nem gondoltam, hogy ilyen korán kezdi.

– Rendes fizetés? – dühöngtem. – Ez a munka csak arra elég, hogy ne kelljen lopnom. Egész életedben egy paraszt felesége akarsz lenni?

Túl hangosan beszéltem. Összenéztünk, és ijedten arra gondoltam, hogy apám is meghallhatta. Aztán elment. Én meg kiabáltam utána, próbáltam maradásra bírni.

De mindhiába. Másnap reggel, amikor kijózanodtam, és próbáltam felidézni az este történteket, anyám és apám vádló tekintettel bámultak rám. Nemcsak kedvelték – akár addig is elmennék, hogy szerették – Caroline-t, mert anyám évekkel ezelőtt már elveszített egy lányt, így neki Caroline olyan volt, mintha a saját lánya lett volna, de ráadásul még a gazdaság körül is kisegített, és mindezt minimális fizetésért. Csak hogy segítsen – így mondta...

– Talán, amíg nem jön a baba – emlegette mindig anyám, és könyökkel megbökte mosolygó apámat, mire Caroline fülig pirult, és azt válaszolta:

– Talán... Hát, próbálkoztunk. És természetesen ennek is vége szakad, ha elutazom. Azontúl, hogy kedvelték, és segített a gazdaságban, legalább volt még egy

nő a családban. Segített anyának a számokkal és a betűkkel is. Most elment – azért ment el, mert nem elégedtem meg annyival, amennyim

volt. Azért ment el, mert kalandozni akartam. Mert az ital már nem kárpótolt az unalomért.

Miért nem tudtam boldog lenni vele? – kérdezte. Pedig tényleg boldog voltam vele.

Miért nem tudtam megelégedni az életemmel? – kérdezte. De tényleg nem voltam elégedett vele.

Látni akartam, meg akartam győzni, hogy gondolja meg magát. Tudtommal még mindig a feleségem volt, és én még mindig a férje, és amit tettem, azt a házasságunkért tettem, mindkettőnk érdekében, nem csak a sajátoméban.

(És azt hiszem, azzal áltattam magamat, hogy ez igaz is. Lehet, hogy bizonyos fokig az is volt. De tudtam, és talán ő is tudta, amellett, hogy persze el akarom tartani, látni is akarom a Bristolon túli világot.)

Semmire sem jutottam vele. Azt mondta, aggódik, hogy bajom lesz. Azt feleltem, hogy majd vigyázok, hogy pénzzel a zsebemben térek haza, vagy küldök neki. Azt mondtam, szükségem van a hitére, de süket fülekre találtam.

Aznap készültem indulni. Otthagytam a családomat, bepakoltam és átvetettem a lovamon a zsákjaimat, és elmentem.

Ugyanazzal vádló tekintettel búcsúztak tőlem, amely nyílként döfött belém, és ahogy leszállt az este, nehéz szívvel lovagoltam el. A Császár a kikötőben állt, de a várt szorgoskodás helyett majdnem kihaltan találtam a hajót, pedig másnap reggel kellett volna kifutnia. Csak egy hatfős csoport ült ott – gondoltam, matrózok lehetnek. Szerencsejátékot játszottak. Egy lécet használtak asztalnak, hordókon ültek, bőr rumosflaskájuk a kezük ügyében pihent.

A Császárra kúszott a tekintetem. A felújított kereskedőhajó magabiztosan szelte a hullámokat. A fedélzet üres volt, egy lámpás sem égett, a korlát ragyogott a holdfényben. Alvó óriás volt a hajó, és bár megzavart a nyüzsgés hiánya, így is lenyűgözött a mérete és a formája. Ezen a fedélzeten fogok szolgálni. A fedélközben fogok aludni egy függőágyban. Ezt az árbocot fogom megmászni. Az új otthonom állt előttem.

Az egyik férfi figyelmesen végigmért. – Na, mit tehetek érted? – kérdezte. Nyeltem egyet, hirtelen nagyon fiatalnak és tapasztalatlannak éreztem

magamat, és szomorúan azt gondoltam, talán igaz, amit mindenki mondott rólam, Caroline apja, a részegesek a kocsmában és maga Caroline is. Talán tényleg nem való nekem a tengeri élet.

– Jelentkezni jöttem – feleltem. – Dylan Wallace küldött. Négyükön kuncogás futott végig, és még nagyobb figyelemmel

méricskéltek. – Dylan Wallace, a toborzó, igaz? – mondta az első. – Már küldött hozzánk

egyet-kettőt. Mit tudsz, fiú? – Mr. Wallace úgy gondolta, elég jó alapanyag vagyok tengerésznek –

válaszoltam, és reméltem, hogy magabiztosabban és rátermettebben hangzott, mint ahogy éreztem.

– Milyen a látásod? – kérdezte az egyik. – Jó. – Van tériszonyod? Már értettem, mire gondolnak. A Császár vitorláira mutattak, az

árbockosárra, ahol az őrszem székel. – Azt hiszem, Mr. Wallace inkább matróznak szánt. Igazából tisztalapanyagot mondott, de ezt nem akartam megosztani velük.

Fiatal voltam, és ideges. De nem ostoba. – Hát varrni tudsz-e, legény? – jött a kérdés. Csak ugrattak. – Mi köze a varrásnak a privatérkodáshoz? – kérdeztem, és éreztem, hogy

kicsit túl szemtelen vagyok a helyzetemhez képest. – A matrózoknak tudniuk kell varrni, fiú – felelte egy másik. Ennek is,

mint a többinek, matrózoknál szokásos lófarokba volt fogva a haja, és a tetoválásai kikandikáltak az ingujja és -nyaka alól.

– Nem árt, ha a csomókhoz is értenek. Te értesz a csomókhoz, fiú? – Ezt mind meg tudom tanulni – feleltem. A bevont vitorlájú hajóra bámultam. A vitorlázat rendezett tekercsekben

lógott az árbocokról, és a hajótestet réz ágyúcsövek szabdalták, ahogy kikukucskáltak a fegyverfedélzetről. Elképzeltem magamat olyannak, mint az asztalnál játszó fickók. Az arcuk cserzett volt, és barna a tengeren töltött időtől, a szemükben fenyegetés és kalandszellem villant. Ők voltak a hajó őrzői.

– Emellett még sok minden máshoz is hozzá kell szoknod – mondta az egyik ember. – Le kell feszegetni a kagylókat a hajótestről, ki kell kátrányozni a csónakot.

– Hogy állsz a tengeribetegséggel, fiam? – kérdezte megint egy másik. Most már nevettek rajtam. – Zárva tudod tartani a gyomrod, amikor hullámok vagy egy hurrikán szele csapkodja a hajót?

– Úgy vélem, igen – feleltem, kellőképp dühösen. – Mindegy is, nem ezért gondolta Mr. Wallace, hogy jó lennék a legénységbe.

Összenéztek, és megváltozott a légkör. – Ó, igen? – mondta az egyikük, miközben elfordította ültében a lábát.

Mocskos vászonnadrágot viselt. – És vajon miért gondolta akkor a toborzótiszt, hogy jó matróz válna belőled?

– Látott akció közben, és azt gondolta, jól jönnék a harcoknál. Felállt. – Szóval harcos vagy, he? – Úgy van. – Hát, fiú, rengeteg alkalmad lesz, hogy bizonyítsd a képességeidet,

holnaptól kezdve. Lehet, hogy én is beszállok egy körre ellened, mit szólsz

hozzá? – Hogy érti, hogy holnaptól? – kérdeztem. Visszaült, és újra a játékra fordította a figyelmét. – Holnap, amikor kihajózunk. – Nekem azt mondták, ma este hajózunk ki. – Holnap hajózunk ki, legény. A kapitány még itt sincs. Kora reggel

indulunk. Abban a tudatban hagytam ott őket, hogy talán máris megszereztem az első

ellenségeimet a hajón. De még maradt egy kis időm. Arra, hogy rendbe hozzam a dolgokat. Visszaszálltam a lovamra, és elindultam haza.

13

Hatherton felé, hazafelé vettem az irányt. Miért mentem vissza? Talán bocsánatot kérni. Talán azért, hogy elmagyarázzam nekik, mi jár a fejemben. Végül is a fiuk voltam. Talán akkor apám felismerne bennem valamit magából. És talán ha így lenne, megbocsátana nekem.

Mert ahogy visszafelé ügettem az országúton, leginkább arra jöttem rá, hogy a bocsánatára vágyom. Mindkettőjük bocsánatára.

Csoda hát, hogy elkalandozott a figyelmem, hogy védtelen voltam? Már majdnem hazaértem, ahol a fák egy szűk fasort formáltak, amikor

mozgást érzékeltem a sövénykerítésnél. Megálltam, és figyeltem. Ha vidéken élsz, megérzed a változást, és most valami másként volt, mint szokott. Fentről éles füttyentés hallatszott, ami figyelmeztetés lehetett, és hirtelen még több mozgást láttam magam előtt, csak ezúttal a tanyaházunk udvarán.

A szívem kalapált, ahogy megsarkantyúztam a lovamat, és az udvarunk felé siettem. Egyszerre csak megláttam egy fáklya összetéveszthetetlen lobbanását. Nem lámpás volt, hanem fáklya. Olyan fáklya, amit akkor használnak, ha fel akarnak gyújtani valamit. Futó alakokra lettem figyelmes, és a fáklya fényében láttam, hogy csuklyát viselnek.

– Hé! – kiáltottam, egyfelől, azért, hogy felébresszem a szüleimet, másfelől, hogy elijesszem a támadókat. – Hé! – kiáltottam újra.

A fáklya pörögve szelte keresztül a levegőt, narancsszínű csíkot húzva az éjszakai égen, mielőtt szikraesőben földet ért a házunk zsúptetején. A tető száraz volt – taplószáraz. Nyaranta igyekeztünk nedvesen tartani, mert nagy volt a tűzveszély, de mindig akadt valami fontos tennivaló, és úgy vélem akkor már hetek óta nem vizezhettük, mert sercenve lángra kapott.

További alakokat láttam. Hármat, talán négyet. Aztán ahogy az udvarra értem és megálltam, oldalról egy alak repült felém, kezek ragadták meg a felöltőmet, és hátrafelé lerántottak a lóról.

Nem kaptam levegőt, ahogy keményen a földnek csapódtam. A közelben kövek voltak odakészítve egy fal építéséhez. Fegyverek. Aztán fölém tornyosult egy alak, kitakarva a holdfényt, csuklyás volt ő is, mint a többiek. Mielőtt bármit szólhattam volna, előrehajolt, és egy pillanatra láttam a csuklyája anyagát, ahogy remegett a szája előtt, miközben zihált, aztán az ökle az arcomba csapódott. Elfordultam, így a második ütése a nyakamon ért. Mellette megjelent egy újabb alak; valami fémes villanásra lettem figyelmes. Tudtam, hogy tehetetlen vagyok, és felkészültem a halálra. De az első alak

egyetlen odavetett szóval megállította az újonnan érkezőt. – Ne! – Így legalább a pengétől megmenekültem, de a veréstől nem, és a

rekeszizmomba rúgó csizmától kétrét görnyedtem. Az a csizma – felismertem azt a csizmát. Újra jött, újra és újra, amíg végre abbahagyta, és a támadóm elfutott.

Kezem a fájó gyomromra csusszant, hasra fordultam, és köhögtem. A homály kezdett elnyelni. Talán hagytam is volna. Csábítónak tűnt a feledésbe süppedés. Az öntudatlanság elvenné a fájdalmat. És a jövőbe repítene.

Futó léptek zaját hallottam, ahogy a támadóim elmenekültek. Némi kivehetetlen kiabálás is megütötte a fülemet. Meg a megzavart anyajuhok bégetése.

De nem. Még éltem. Már majdnem megízleltem a kard hegyét, de kaptam egy második esélyt, és ez a második esély túl jó volt ahhoz, hogy kihagyjam. Meg kellett mentenem a szüleimet, és már akkor tudtam, hogy ezek az emberek meg fognak fizetni a tetteikért. Annak a csizmának a gazdája bánni fogja, hogy nem ölt meg engem, amikor megtehette volna. Ebben az egyben biztos voltam.

Feltápászkodtam. Füst lengett át az udvaron, mintha köd ereszkedne alá. Az egyik csűr már lángokban állt. Ahogy a ház is. Fel kellett keltenem őket, fel kellett keltenem anyámat és apámat.

Körülöttem a por a tűz narancssárga ragyogásában fürdött. Ahogy felálltam, paták dobogására lettem figyelmes, és megpördülve láttam elügetni pár lovast – elhagyták a tanyaházat, elvégezték a munkát, már minden lángokban állt. Felkaptam egy követ, és megfordult a fejemben, hogy hozzávágom az egyik lovashoz, de most volt fontosabb gondom is. Egy nyögéssel, amit félig a fájdalom, félig az erőlködés szült, a ház legfelső ablaka felé hajítottam a követ.

Célba találtam, és reméltem, ez elég ahhoz, hogy felkeltsem a szüleimet. A füst már vastagon állt a kertben, a lángok morajlása mintha a pokolból jött volna. A juhok bégettek a csűrökben, élve égtek el.

Szüleim megjelentek az ajtóban. Apa kiverekedte magát a lángok közül, karjában anyámmal, az arca elszánt, a tekintete üres volt. Csak arra tudott gondolni, hogy biztonságba juttassa a feleségét. Amint kiért anyámmal a lángok közeléből, óvatosan lefektette mellettem az udvaron, aztán felegyenesedett, és magatehetetlenül bámult a lángoló épületre. A csűrhöz siettünk. A juhok hangja már elhalt – az állataink, apám megélhetése odaveszett. És aztán a lángok fényében forró arccal az apám olyat tett, amit sosem láttam. Sírva fakadt.

– Apám... – nyúltam felé, de ő egy dühös rántással elhúzta a vállát, és amikor hozzám fordult, arcát füst kormozta és könnyek csíkozták. Remegett a visszafojtott indulattól, mintha az önuralom minden unciájára szüksége lenne,

hogy ne fakadjon ki. Hogy ne essen nekem. – Méreg. Az vagy – sziszegte összeszorított fogakkal –, méreg.

Tönkreteszed az életünket! – Apám... – Tűnj innen! – vetette oda. – Tűnj a szemem elől! Ne is lássalak többé! Anyám megmozdult, mintha ellenkezni akarna. Ahelyett, hogy

szembenézzek a további indulatokkal – amelyeknek én lettem volna az okozója –, lóra pattantam, és elnyargaltam.

Soha többé nem láttam a szüleimet.

14

Ahogy keresztülszeltem az éjszakát, az összetört szívem és a dühöm volt a társam. Az országúton a város felé lovagoltam, és betértem a Vén Furkósbotba, ahol ez az egész elkezdődött. Betántorogtam, egyik kezem még mindig sérült mellkasomba markolt, az arcom lüktetett a veréstől.

A beszélgetés azonnal elhalt a kocsmában. Mindenki rám figyelt. – Tom Cobleigh-t és azt a sunyi fiát keresem – nyögtem. Ziháltam, a

szemöldököm alól meredten néztem rájuk. – Jártak itt? Hátak fordultak felém. Vállak púposodtak. – Nem akarunk itt semmi balhét – mondta Jack, a tulajdonos a söntés

mögül. – Már egy életre elég bajt okoztál, köszönjük szépen, Edward Kenway. Úgy ejtette a „köszönjük szépen”-t, mintha egy szó lenne.

Köszönjükszépen. – Majd megtudja, mit is jelent a „baj”, ha kiderül, hogy maga bújtatja

Cobleigh-ékat – figyelmeztettem. A pult felé iramodtam. Jack oldalra kapott, tudtam, hogy egy kard lóg ott egy szögön. Én értem el előbb. A mozdulattól fájdalom nyilallt a hasamba, de megragadtam, és egyeden gyors lendülettel kirántottam a tokjából.

Túl gyorsan történt ahhoz, hogy Jack reagálni tudjon: egyik pillanatban még átfutott a fején, hogy a kard után nyúl, a másikban az a bizonyos kard a torkának szegeződött, köszönömszépen.

Kevés fény volt a kocsmában. Tűz pislákolt a rostélyon sötét árnyékok vetültek a falra, és az italozók összeszűkült, óvatos szemekkel figyeltek.

– Most pedig ki vele! – mondtam. A kard élét Jack torka felé fordítottam, amitől összerezzent. – Jártak itt Cobleigh-ék ma este?

– Neked meg nem kellett volna kihajóznod ma este a Császárral? Nem Jack volt az, valaki más szólalt meg. Valaki, akit nem láttam a

sötétben. Nem ismertem fel a hangját. – Úgy igaz, de a terveim megváltoztak, és még szerencse, különben a

szüleim halálra égtek volna az ágyukban. – Felemeltem a hangomat. – Ezt akartátok? Mert ez történt volna. Tudtatok erről?

Még azt is hallani lehetett volna, ha a kocsmában valaki elejt egy szöget. Engem figyeltek a sötétből a szemek: férfiaké, akikkel verekedtem, és nőké, akiket ágyba vittem. Megtartották a titkukat. És meg is fogják tartani.

Ekkor odakint csörögve futott be egy szekér. A többiek is hallották, és a feszültség tapinthatóvá nőtt a kocsmában. Lehet, hogy Cobleigh-ék azok.

Talán azért jöttek, hogy alibit gyártsanak maguknak. A kardot még mindig a torkának szegezve kirángattam Jacket a söntés mögül, és az ajtóhoz vonszoltam.

– Senki se szóljon egy szót se! – figyelmeztettem mindenkit. – Egy nyavalyás szót se, és akkor nem vágom föl Jack nyakát! Az egyetlen, akinek ma itt bántódása esik, az lesz, aki fáklyát dobott apám tanyájára!

Már behallatszottak a kinti hangok. Hallottam Tom Cobleigh-t. Az ajtó mögé helyezkedtem, ahogy kinyílt. Jacket pajzsként tartottam magam előtt, és a kard hegyét a nyakának nyomtam. A csend halálos volt, és a három jövevény azonnal észrevette, hogy valami nem stimmel, de túl lassúak voltak, hogy rájöjjenek, mi nincs rendben.

Hallottam, ahogy belépéskor elhal Cobleigh torokhangú kuncogása, és láttam, ahogy megjelenik a csizma, amelyet felismertem: Julian csizmája. Hát kiléptem az ajtó mögül, és keresztülvágtam a karddal.

Meg kellett volna ölnöd, amikor volt rá esélyed. Ezt íratom a sírkövemre. Mivel az ajtóban kaptam el, Julian csak állt ott esetlenül, a szeme

kikerekedett, ahogy először lefelé bámult a mellkasába fúródott kardra, aztán a szemembe. A gyilkosa volt az utolsó, akit ebben az életben látott. Utolsó sértés gyanánt vért köhögött az arcomba, ahogy meghalt. És nem ő volt az utolsó ember, akit megöltem. Távolról sem. De ő volt az első.

– Tom! Kenway az! – érkezett egy kiáltás a kocsmából, de nem volt rá semmi szükség, hisz még egy olyan ostoba alak, mint Tom Cobleigh is rájött, hogy mi folyik itt.

Julian szeme üveges lett, kiveszett belőle a fény, ahogy lecsúszott a kardomról, és nekitántorodott az ajtófélfának, mint egy vérző részeg. Mögötte Tom és a fia, Seth állt tátott szájjal, mintha szellemet látnának. Azonnal elfelejtették a hűsítő korsót és a hetvenkedést az esti heccről, ahogy megfordultak, és menekülőre fogták a dolgot.

Julian teste útban volt, így értékes másodperceket nyertek, amíg átmásztam rajta, és az országút sötétjébe vetettem magam. Seth elbotlott, és éppen összeszedte magát, de Tom nem várt, nem segített a fiának, hanem átrohant az úton a szemközti tanya felé. Egy pillanaton belül Seth mögött voltam, véres kardom még mindig a kezemben, és átfutott az agyamon, hogy ő lesz a második ember, akivel végzek. A vérem forrt, és végül is azt mondják, hogy az első a legnehezebb. Amúgy is csak jót tennék a világnak, ha megszabadítanám Seth Cobleigh-tól, nem?

De nem. Megkegyelmeztem neki. Merthogy kétség is költözött belém. Az esély – bármilyen vékony is –, hogy Seth nem volt ott.

Ehelyett, ahogy elhaladtam mellette, a kard markolatával tarkón vágtam, és megelégedtem a dühös, fájdalmas kiáltásával, ahogy elterült a földön, remélhetőleg öntudatlanul. A karom és a lábam lüktetett, ahogy átszeltem az

utat Tom nyomában. Tudom, mire gondolsz. Arra sem volt semmi bizonyítékom, hogy Tom ott

volt. De egyszerűen tudtam. Tudtam. Az út túloldalára érve megkockáztatott egy gyors hátrapillantást, mielőtt

mindkét kezét a kőfalra tette, és átlökte magát rajta. Ahogy meglátott, apró, rémült nyöszörgés hagyta el a száját, és volt időm egy kósza gondolatra, miszerint a korához képest egész fürge – nyilván a félelem is a segítségére sietett –, de lassan utolértem. A kardot egyik kezemből a másikba dobtam, ahogy átlendültem a falon, és azonnal üldözőbe vettem Tomot.

Olyan közel voltam, hogy éreztem a bűzét, de eljutott egy melléképülethez, és eltűnt a szemem elől. Csizmák csikordulását hallottam a közeli köveken, mintha egy harmadik ember is lenne az udvaron, és átfutott az agyamon, hogy talán Seth az. Vagy a gazda. Vagy talán az egyik részeg a Vén Furkósbotból. De nem érdekelt, csak arra figyeltem, hogy megtaláljam Tom Cobleigh-t.

Lekuporodtam a melléképület közelében, és hallgatóztam. Bárhol is volt Cobleigh, nem mozdult. Előbb jobbra, majd balra pillantottam, de csak tanyaépületeket láttam, fekete tömböket a szürke éjszakában, és csak egy kecske ritkás mekegését hallottam, meg a bogarak zümmögését. Az országút túloldalán fények égtek az ablakban, de máskülönben a kocsma csendes volt.

Aztán a majdnem nyomasztó csendben megcsikordult a sóder az épület túloldalán. Ott volt, és rám várt.

Átgondoltam a helyzetünket. Azt várta, hogy majd meggondolatlanul körberohanom az épületet a rövidebb oldalán. Ezért hát inkább nagyon lassan és olyan halkan, ahogy csak tudtam, az ellenkező sarok irányába araszoltam. Megrándult az arcom, ahogy a csizmám meglökte a kavicsokat, és reméltem, hogy a hang nem hallatszik el odáig. Aztán elkezdtem haladni csendben az épület mentén, a végén megálltam, és hallgatóztam. Ha igazam volt, akkor Tom Cobleigh a másik oldalon vár rám. Ha tévedtem, akkor egy késre számíthatok a gyomromban. Visszatartottam a lélegzetemet, és megkockáztattam egy pillantást a melléképület sarkánál.

Jól ítéltem meg. Cobleigh ott volt a másik saroknál. Háttal állt nekem, és felemelt öklében kést szorongatott. Arra várt, hogy felbukkanjak. Könnyű célpont volt. Három gyors lépéssel elérhettem volna, hogy még azelőtt a gerincébe fúrjam kardomat, mielőtt ideje lenne szellenteni.

De nem. Élve akartam. Tudni akartam, kik voltak a társai. Ki az a magas, gyűrűt viselő fickó, aki képes volt leállítani Juliant. Így hát a lefegyverezés mellett döntöttem, és gondoltam, egyúttal a kezétől is megszabadítom. Előreszökkentem, és levágtam a karját.

Legalábbis ez volt a célom. Csakhogy teljesen tapasztalatlan voltam a kardforgatásban, de az is lehet, hogy egyszerűen csak életlen volt a penge. Mindegy, ahogy két kézzel lecsaptam Tom Cobleigh alkarjára, elvágtam az

ingujját, és a pengém a húsába vájt, de nem vágta le a kart, de legalább a kést elejtette.

Cobleigh felkiáltott, és elhúzódott tőlem. Megragadta a sérült végtagját, amiből vér spriccelt végig a melléképület falán és a földön. A sötétben mozgásra lettem figyelmes, és eszembe jutott a hang, amit az imént hallottam. Lehet, hogy valaki más is van itt? Elkéstem. Az árnyékok egy alakot rajzoltak ki a holdfényben, és a csuklya mögül üres szemek meredtek rám. A munkaruhája és a csizmája túl tiszta volt.

Szegény Tom Cobleigh erre nem számított, és lényegében belehátrált az idegen kardjába, felnyársalódott, ahogy az újonnan érkezett a hátába tolta a pengéjét, át a bordái között. A penge hegye nyomán csöpögni kezdett a vér. Cobleigh lenézett a mellére; egy nyögés volt az utolsó megnyilatkozása e földön, mielőtt az idegen oldalra pöccintette a kardját, és Tom hullája lefordult a pengéről, majd súlyos csattanással ért földet.

Van az a mondás, hogy az ellenségem ellensége a barátom. Vagy valami ilyesmi. De mindig vannak szabályt erősítő kivételek, és esetemben ez a kivétel egy csuklyás férfi volt, kezében véres karddal. A nyakam még mindig fájt a gyűrűje nyomától, ahol eltalált. Az arcom még mindig lüktetett az öklétől. Hogy miért ölte meg Tom Cobleigh-t, arról sejtelmem sem volt, és nem is érdekelt. Egy csatakiáltással rávetettem magam, és a pengéink ütközése csengettyűként pengett a csendes éjszakában.

Könnyedén hárított. Egy. Kettő. Azonnal vissza is verte a támadásomat, és kapkodó, ügyetlen védekezésre kényszerített. Hogy tapasztalatlan kardforgató voltam? Egyáltalán nem is voltam kardforgató. Ennyi erővel akár bot vagy husáng is lehetett volna nálam, amilyen ügyetlenül bántam a pengével. Egyetlen kardlendítéssel mély vágást nyitott a karomon, és éreztem, hogy meleg vér önti el a bicepszemet, és áztatja el az ingemet, mielőtt az erő is elhagyta a fegyvert tartó karomat Ez nem küzdelem volt. Már nem. Csak játszott velem. Játszott velem, mielőtt megöl.

– Mutasd az arcod! – nyögtem, de ellenfelem nem felelt. Egyetlen jelét adta, hogy egyáltalán hallotta, amit mondtam, a szeme halványan elmosolyodott. Aztán a kardja íve megtréfált, és én túl lassú voltam ahhoz – nemcsak kicsit, hanem nagyon lassú –, hogy megakadályozzam az újabb vágásban.

Újra lecsapott, és újra. Azóta rájöttem, hogy olyan precizitással kaszabolt engem, mint egy sebész: eléggé ahhoz, hogy fájjon, de nem annyira, hogy tartós sérülést okozzon. Ám ahhoz mindenképpen eléggé, hogy lefegyverezzen. A végén már nem is éreztem, ahogy a kard kifordul az ujjaim közül. Csak hallottam, ahogy földet ér, és lenézve láttam, hogy a pengén a karsebemből származó vér vöröslik.

Talán azt vártam, hogy leveszi a csuklyáját. De nem tette. Ehelyett

felemelte a kardját úgy, hogy éppen az állam alá érjen, és a másik kezével mutatta, hogy ereszkedjek térdre.

– Nem ismer elég jól, idegen, ha azt hiszi, hogy térden állva fog érni a halál – mondtam neki meglepő nyugalommal a vereség és a halál torkában. – Ha úgyis mindegy, inkább állok.

Mély, színtelen hangon beszélt, valószínűleg álca volt ez is. – Téged nem ma este ér el a vég, Edward Kenway. Nagy kár. De

egyvalamit elárulok. Ha nem vagy a Császár fedélzetén, amikor holnap kihajózik, ez az este csak a kezdete annak, ami mindenkire vár, aki a Kenway nevet viseli. Távozz az első napsugárral, és nem esik több bántódása anyádnak és apádnak. De ha a hajó nélküled bont vitorlát, akkor ők fognak szenvedni. Mindannyian szenvedni fogtok. Világos voltam?

– És megtudhatom kegyes ellenségeim kilétét? – kérdeztem. – Nem. Csak azt kell tudnod, hogy nagyobb erők mozognak ebben a

világban, mint azt felfoghatnád, Edward Kenway. És ma mozgásban láttad őket. Ezeknek a kezétől szenvedtél. Legyen ez a vége! Sose térj vissza ezekre a partokra! És most, Edward Kenway, térdre fogsz rogyni!

Felemelte a kardját, és a markolatával halántékon vágott. Amikor felébredtem, már a Császáron voltam.

15

Legalábbis azt hittem, hogy a Császáron vagyok. Reméltem. Lüktető fejjel másztam ki a függőágyból, és ahogy a csizmám a padlóhoz ért, előrezuhantam.

Az esésemet megakasztotta valami – az arcom. Egy percig nyögve feküdtem a hajópadlón, és azon tűnődtem, miért érzem magam részegnek, ha nem is emlékszem, hogy ittam. Persze, nem részeg voltam.

De ha nem voltam részeg, akkor miért mozgott a padló? Előbb erre fordult, aztán arra, és beletelt egy percbe, amíg vártam, hogy megálljon. Aztán rájöttem, hogy az állandó ingás tényleg állandó. Nem fog abbamaradni.

Felegyenesedtem remegő, bizonytalan, a fűrészporban táncoló lábamra, a karomat kinyújtottam oldalra, mintha egy egyensúlyozó rúddal ügyeskednék. Az egész testem fájt az elszenvedett ütlegeléstől, de már gyógyulófélben voltam, a sebeim egy-két naposak lehettek.

Azután a levegő vaskos illata csapott meg. Nem is illat volt, hanem inkább bűz.

Úristen, mennyire bűzlött! Ürülék, vizelet, izzadtság és tengervíz szaga keveredett. Ez a szag – ahogy azt később megtanultam – jellemző volt a fedélközben. Ahogy a hentesboltoknak és a kocsmáknak is megvan a maguk szaga. Az egészben az a legijesztőbb, hogy milyen gyorsan hozzászokik ember.

Ez a szag a Császár legénységéé volt, azé a százötven emberé, akik – amikor éppen nem kakaskodtak, lógtak a kötélzeten vagy tolongtak a hajókonyhán – a lövegtalpakhoz kucorodtak az ágyúfedélzeten, vagy olyan függőágyakban aludtak, amilyenben én most felébredtem.

Már hallottam, ahogy az egyik matróz kuncog az árnyékban, ahogy a hajó megingott, és én a faoszlopnak tántorodtam, aztán legalább ilyen erővel csapódtam neki egy másiknak. Matrózjárás. Azt hiszem, így hívják. El kell sajátítanom a matrózjárást.

– Ez a Császár?– kérdeztem a sötéttől. A hajó recsegéséhez, ahogy a szaghoz és a hánykódáshoz is, hozzászoktam

idővel. – Úgy a’, a Császáron vagy – jött a válasz. – Még nem szolgáltam hajón – mondtam a sötétnek, miközben

kétségbeesetten kapaszkodtam. Reszelős kuncogás volt a válasz:

– Nem mondod! – Milyen messze vagyunk a szárazföldtől? – Egynapnyira. Aludtál, vagy ájult voltál, amikor a fedélzetre hoztak. Túl

sok volt a pia, mi? – Olyasmi – feleltem, még mindig az oszlopon csüngve. Az emlékezetem

visszakúszott az esti eseményekhez, de ez olyan érzés volt, mintha egy nyílt sebet tépkednék. Túl friss, túl fájdalmas. Rá kellett jönnöm, mi történt, szembe kellett néznem a szégyennel, és meg kellett írnom pár levelet. (Amire Caroline tanítgatása nélkül most nem lennék képes – emlékeztettem magamat újraéledő bűntudattal.) Azonban ez mind ráér még.

A hátam mögött reszelő, tekergő hangot hallottam. Megperdültem, és hunyorogtam a félhomályban, majd amikor a szemem hozzászokott, megláttam egy csörlőt. Fentről leszűrődött a lábak dobogása és egy ember kiabálása. A csörlő nyikorogva, recsegve fordult.

– Emeljétek! – kiáltották odafent. – Emeljétek! Újra csodálkozó kisfiúnak éreztem magamat. Körbepillantottam.

Körülöttem mindenütt gömbölyded ágyútalpak álltak. A csövek tompán fénylettek a sötétben. A fedélzet túlsó végében láttam, hogy egy négyzet alakú napfényfoltból kötéllétra csüng le. Arra indultam, és felmásztam a fedélzetre.

Hamarjában rájöttem, a matróztársaim hogy tettek szert a matrózjárásra. Nemcsak máshogy öltözködtek, mint a szárazföldi emberek – rövid kabátot, kockás inget, hosszú vászonnadrágot viseltek –, de máshogy is jártak. Mintha az egész testük a hajóval mozogna, és ez ösztönösen alakult ki. Az első pár napomban az alattunk dühöngő hullámok oszloptól póznáig taszítgattak, és hozzá kellett szoknom a fedélzeten mindahányszor végiggördülő röhögés hangjához. De éppúgy, ahogy hozzászoktam a fedélköz szagához és a hajótest folyamatos recsegéséhez, valamint ahhoz a gondolathoz, hogy a hatalmas óceánt pár vékony léc és némi kátrány tartja csak távol tőlem, nemsokára megtanultam együtt mozogni a vízzel és a Császárral. Hamarosan én is úgy jártam a fedélzeten, mint a többiek.

A társaim egytől egyig mind dióbarnák voltak. Többségük sálat vagy kendőt kötött lazán a nyaka köré, tetoválásokat és szakállat viseltek. Akadtak idősebb matrózok is a hajón, barna, megviselt arcuk olyan volt, mint az olvadt gyertya, a szemük összehúzva és óvatosan figyelt, de a legénység nagy része alig tíz évvel lehetett idősebb nálam.

Apránként rájöttem arra, hogy a világ minden részéről érkeztek ide tengerészek: Londonból, Skóciából, Walesből, a nyugati országrészből. Sokan közülük, talán minden harmadik, néger volt, pár szökött rabszolga, akik a tengeren találták meg a szabadságot, mert itt a társaik és a kapitányuk egyenlő emberként kezelte őket – pontosabban a társaik és a kapitányuk ugyanolyan söpredékként bánt velük, mint a többiekkel. Az amerikai gyarmatokról is

érkeztek emberek, Bostonból, Charlestonból, Newportból, New Yorkból és Salemből. Többségüknél állandóan volt fegyver: rövidkard, tőr, kováspisztoly. Úgy néztem, pisztolyból több is, mint azt később megtudtam, azért, mert mindig fennállt a veszélye, hogy megnedvesedik a puskapor, és az első csütörtököt mond.

Szerettek rumozni, szinte hihetetlenül közönségesen beszéltek, pláne ha nőkről esett szó, és semmit nem élveztek jobban, mint az acsarkodást.

De a kapitánynak tett eskü összekötötte őket. A kapitányunk, Alexander Dolzell skót volt. Nagydarab ember, aki ritkán

mosolygott. Ragaszkodott a hajószerződéshez, és minket is örömest emlékeztetett rá. Ott állt a hajóhídon, keze a kormányon, mi pedig felsorakoztunk a tatfedélzeten, a főfedélzeten és az orrfedélzeten. Figyelmeztetett minket, hogy aki elalszik munka közben, azt kátrányba és tollba forgatják. Ha egy férfit rajtakapnak egy másik férfival, azt kasztrálják, a fedélközben tilos a dohányzás, és tilos a ballasztba vizelni. (ÉS ahogy azt már tudod, ez utóbbi szabályt kapitányként később én is betartattam.)

Én egyelőre friss hús voltam, új a fedélzeten. A karrierem ezen pontján még nem hiszem, hogy bármelyik szabályt is megszegtem volna.

Hamar hozzáedződtem a tengeri élet ritmusához. Lett nekem is matrózlábam, megtanultam, a hajónak mikor melyik oldalán érdemes elvégezni a dolgomat, hogy ne kelljen szembeszélben, azt is, hogyan kell könyökkel az asztalon enni, hogy ne csúszkáljon a tányér. A napjaim abból álltak, hogy őrszemként ültem az árbockosárban. Megtanultam sekély vízben mélységet mérni, és elsajátítottam a navigáció alapjait. Ellestem a matrózoktól, akik, amikor nem éppen arról hencegtek, milyen harcokat vívlak a spanyolok ellen, semmit sem szerettek jobban, mint tengerészeti bölcsességmorzsákat hinteni: „Ha vörös az alkonyat, a tengerész jól mulat, ha vörös a pirkadat, a tengerész megriad.”

Az időjárás. A szél. Ezek tartottak rabul minket. Ha rossz nap volt, az általános jókedv helyét átvette a mogorva szorgoskodás, mert ilyenkor nemcsak annyi dolgunk volt, hogy a vízen tartsuk a hajót, hanem egyenesen az életünkért küzdöttünk az orkánszerű szélben. Ilyenkor csak futtában kaptunk be valami ennivalót, miközben a hajóval ügyködtünk, foltoztuk a törzsét, vagy a vizet szivattyúztuk ki. Mindezt csendben és elszánt kétségbeeséssel végeztük, ahogy olyan férfiak dolgoznak, akik az életükért küzdenek.

Ezek a napok fárasztóak voltak, fizikailag kimerítőek. Ébren kellett maradnom, azt mondták, másszak fel a kötélhágcsón vagy le a fedélközbe a szivattyúkhoz, és csak pár pillanatra hunyhattam le a szememet a hajótesthez simulva.

Aztán a víz elcsitult, és újraindult az élet. Figyeltem, mit csinálnak az idősebb társaim, ahogy isznak, ahogy játszanak, ahogy a nőügyeikről

mesélnek, és rájöttem, milyen visszafogott voltam én valójában Bristolban. Akikkel a nyugati országrész kocsmáiban találkoztam, és azt gondolták magukról, hogy nagy ivók, még sosem látták a matróztársaimat. A semmin is képesek voltak torzsalkodni. Akár azon is, ha leesett egy kalap. Egyből kést rántottak. Egymás vérét vették. Az első hónap alatt a hajón több csontot hallottam reccsenni, mint életem első tizenhét éve során összesen. És ne felejtsd el: Swansea-ban és Bristolban nőttem fel.

De az erőszak ugyanolyan könnyen ment, mint ahogy jött; akik egy pillanattal azelőtt még kést fogtak egymásra, nagy medveöleléssel békültek ki, ami legalább olyan fájdalmasnak tűnt, mint ha verekedtek volna, de elérték vele a kellő hatást. A szerződés szerint a legénység közti nézeteltérést a parton kellett rendezni karddal vagy pisztollyal. Ezt persze valójában senki sem akarta. A torzsalkodás egy dolog, de a halál lehetősége egészen más. Így a viták ugyanolyan hamar simultak el, mint ahogy támadtak. A düh fellobbant, aztán kihunyt.

Ennek köszönhetően igazi sérelemből kevés akadt. Balszerencsémre egynek éppen én lettem az elszenvedője.

Először a második vagy a harmadik napon figyeltem fel rá, mert egy veséig hatoló pillantást éreztem a hátamban. Megfordultam, és mosollyal viszonoztam. Barátságos mosollyal, azt gondoltam. De ami nekem barátságos mosoly volt, az másnak lehetett pimasz vigyor is, és úgy tűnik, ez csak még jobban feldühítette. Mérgesen bámult vissza rám.

Másnap, ahogy átvágtam a főfedélzeten, egy könyök vágott oldalba olyan erősen, hogy térdre estem, és amikor felpillantottam, azt várva, hogy majd egy mosolyba futok – „Megvagy!” –, csak a gúnyos vigyorát láttam, ahogy a válla felett visszapillantott rám, miközben a helyére tartott. Jókora fickó volt. Nem az a fajta, akivel szívesen tűznél össze. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy nekem sikerült.

Később beszéltem Péntekkel, egy fekete matrózzal, aki sokszor a szomszédos függőágyban aludt. Amikor leírtam neki a fickót, aki megütött, azonnal tudta, kiről beszélek.

– Ez Blaney lesz. Blaney. Mindenki csak így hívta. És sajnos – mármint nekem sajnos –

Blaney utált engem. Nem tetszett neki a képem. Csak ez lehetett az oka. Mivel még sosem beszéltünk, más indokot nem találtam rá. A lényeg, hogy Blaney fejében így élt a dolog, és végső soron csak ez számított. Na meg az a tény, hogy Péntek szerint Blaney nemcsak nagydarab alak volt, de a karddal is jól bánt.

Blaney, ahogy azt már kitalálhattad, egyike volt azoknak, akikkel a Császár kifutásának előestéjén találkoztam. Tudom, hogy mire gondolsz: hogy vele kerültem szóváltásba, és ő ígért be egy-két leckét, cserébe a

pimaszságomért. Hát, nem, ha ezt gondoltad, tévedtél. Blaney a ládán kártyázók egyike volt.

Egy egyszerű, állatias fickó előreugró homlokkal, sűrű szemöldökkel, amely állandóan összeért, mintha folyton össze lenne zavarodva. Aznap este szinte észre sem vettem, és talán ezért is dühödött be annyira, talán az szülte a neheztelését, hogy úgy érezte, semmibe veszem.

– Mi baja lehet velem? – kérdeztem Pénteket, de ő csak megvonta a vállát, és azt motyogta: „Ne foglalkozz vele!”, aztán lehunyta a szemét, hogy jelezze, befejeztük a beszélgetést.

Így is tettem. Nem foglalkoztam vele. Ettől Blaney csak még dühösebb lett. Blaney nem szerette, ha nem

foglalkoznak vele. Blaney azt akarta, hogy észrevegyék. Azt akarta, hogy rettegjenek tőle. Hogy nem ijedtem meg tőle – nos, épp ez lobbantotta fel a gyűlöletét.

16

Eközben más dolgom is akadt. Például keringett egy pletyka a legénység körében, hogy a kapitány úgy érzi, megfosztják a zsákmánytól. Két hónapja nem volt portyázás; fél pennyt sem kerestünk, és elégedetlen zúgolódás ütötte fel a fejét, amely nagyrészt az ő kabinjából eredt. Mindenki tudni vélte, hogy a kapitányunk szerint ő betartja az alku ráeső részét, de semmit nem kap cserébe.

Hogy miféle alku, kérdezed? Nos, privatérként a jelenlétünkkel támogatjuk őfelségét, mintha besorozatlan katonái lennénk a spanyolok elleni háborúban. Cserébe megengedték, hogy büntetlenül lerohanjuk a spanyol hajókat, ami azt jelentette, hogy annyi vért ontottunk, amennyit csak akartunk, és pontosan ez is történt.

Csakhogy egyre kevesebb spanyol hajó siklott a vizeken. A kikötőben olyan pletykák keltek szárnyra, hogy a háború hamarosan véget ér, és nemsokára aláírják a békeszerződést.

Ám Dolzell kapitány – és azt hiszem, azért mindenképpen elismerés jár, hogy előrelátóan tudta, merről fúj a szél, és miért fosztanak meg minket a zsákmánytól – úgy döntött, hogy a kalózlevelünket semmibe vevő tevékenységbe kezdünk.

Trafford, az első tiszt Dolzell kapitány mellett állt, amikor az levette a trikornját, és letörölte az izzadságot a homlokáról, majd visszatette, és beszédet intézett hozzánk.

– Ez a portya gazdaggá tesz minket, legények! A zsebetek csordultig telik majd. De figyelmeztetnem kell titeket, mert nem látnám el jól kapitányi tisztemet, ha nem tenném, hogy a kaland kockázatos lesz.

Kockázatos. Igen. Fennáll a kockázata, hogy elkapnak, és akasztófán végezzük. Úgy hallottam, az akasztott ember belei elengednek. Ezért a kalózok nadrágját megcsomózták a bokájuknál, hogy ne folyhasson ki a székletük. Ez a megaláztatás rettentett meg a legjobban. Nem akartam, hogy Caroline úgy emlékezzen rám, ahogy egy kötélen lógok, és bűzlök a ganétól.

Nem azért hagytam el Bristolt, hogy törvényenkívüli legyek. Egy kalóz. És ha a hajón maradok, és részt veszek a kapitány tervében, akkor pontosan az válik belőlem. A Kelet-indiai Társaság flottája és őfelsége tengerészei lesznek a nyomunkban.

Igaz, nem azért lettem privatér, hogy kalózkodhassak, de a lényeg ugyanaz: ha valaha is hazatérek, nem lehetek nincstelen. Az járt a fejemben, hogy ha

meggazdagodom, talán kifizethetem a vérdíjat, amit a fejemre szabtak, és megbékíthetem az ellenségeimet.

Így hát nem, nem azért álltam be, hogy kalóz legyek. Ha pénzt keresek, azt törvényes munkával akartam tenni.

Nem kell kuncogni. Tudom, hogy furcsán hangzik. Akkoriban még dúlt bennem a szenvedély, és a fejem tele volt álmokkal. Így amikor a kapitány előállt a tervvel, és kijelentette, tudja, hogy a fedélzeten nem mindenki akar részt venni a komiszságban, és aki nem akar, az mondja el most, vagy tartsa meg magának mindörökre, hogy megszervezhesse a távozásukat, elő akartam lépni.

Péntek lopva megállított a kezével. Rám se nézett. Csak nem hagyta, hogy előremozduljak, és közben felém se pillantott. A szája szegletéből vetette oda: „Várj!” – és nem kellett sokáig várnom, hogy megtudjam, miért. Öt matróz csoszogott a fedélzetre. Rendes emberek voltak, akik nem akartak kalózkodni. Ezt az öt jó embert a kapitány egyetlen szavára az első tiszt lehajította a hajóról.

Akkor és ott eldöntöttem, hogy befogom a számat. Inkább követem a kapitányt, de csak egy bizonyos pontig. Bezsebelem a pénzt, aztán átszállok egy másik hajóra. Ha pedig más privatérokhoz szegődöm – végül is már tapasztalt matróz vagyok –, letagadom, hogy a Császáron szolgáltam, amikor ez a szörnyű bűntett megesett.

Ahogy a tervek általában, ez sem volt túl alaposan kidolgozott. Megvoltak a maga buktatói, ezt el kell ismernem, de két tűz közé kerültem, és egyik oldal sem volt valami kecsegtető.

Ahogy a vízbe dobott matrózok könyörgése elhalt mögöttünk, a kapitány nekiállt felvázolni a tervét. Arra azért nem vetemedett, hogy a királyi flottát támadjuk meg (az öngyilkosság lett volna), ellenben tudott egy jó célpontot Afrika nyugati partjánál. Hát ide indult a Császár 1713 januárjában.

17

1713. január

Ahogy a szigetek között hajóztunk, időről időre lehorgonyoztunk egy védett öbölben vagy folyótorkolatban, és néhány embert a partra küldtek utánpótlásért: fát, vizet, sört, bort és rumot hoztak. Volt, hogy napokig is ott tanyáztunk, és azzal töltöttük az időt, hogy teknőst fogtunk ebédre, vagy madarakra lőttünk, vagy lábasjószágra, kecskére, disznóra vadásztunk, ha tudtunk.

Egyszer meg is kellett döntenünk a Császárt; ehhez partra kellett futtatnunk, aztán farönkök és csörlők segítségével átfordítottuk. Fáklyákkal égettük le a hínárt, lefeszegettük a kagylókat, és a hajóács irányításával kicseréltük a korhadt deszkákat. Előre várta az ilyen alkalmakat. Ez aligha meglepő, mert ilyenkor kijavítottuk az árbocokat és a vitorlákat is, ő pedig még a fedélzetmesternek, az első és másodtisztnek is dirigálhatott, akik nem tehettek mást, mint hogy némán teljesítették a parancsait.

Boldog napok voltak ezek: halásztunk, vadásztunk, élveztük, hogy a feletteseink kellemetlenül érzik magukat. Szinte csalódottak voltunk, amikor újra tengerre szálltunk, de attól még vitorlát bontottunk.

A hajó, amelyet üldözőbe vettünk, a Kelet-indiai Társaság egyik kereskedőhajója volt, és Nyugat Afrika partjainál értük utol. Sokat beszéltünk a fedélközben a vállalkozás kockázatáról. Tudtuk, ha ilyen neves hajót támadunk meg, körözni fognak minket, de a kapitány azt mondta, csak három hadihajó és két naszád őrzi az egész Karib-tengert. Úgy érvelt, hogy a Kelet-indiai Társaság hajója, az Amazon Gálya állítólag hatalmas kincseket szállít, és ha a nyílt vízen állítjuk meg, messze a szárazföldtől, akkor kedvünkre kifoszthatjuk, meglóghatunk, és sose tudja meg senki.

Nem fog azonosítani minket a Gálya legénysége? – gondolkodtam hangosan. – Nem fogják elmondani a tengerészetnek, hogy a Császár támadta meg őket? Péntek furcsán nézett rám, ami nagyon nem tetszett.

Az üldözés harmadik napján rátaláltunk a hajóra. – Vitorla a láthatáron! – kiáltották odafönn. Sokszor hallottuk már ezt,

úgyhogy nem reménykedtünk, csak figyeltük, ahogy a kapitány és a fedélzetmester értekezik. Percekkel később bizonyossá vált, hogy a Gályát értük utol, és azonnal a nyomába eredtünk.

Ahogy megközelítettük, felhúztuk a vörös lobogót, az angol zászlót, és a Gálya bevárt minket. Azt hitték, angol privatérok vagyunk, és az ő oldalukon állunk.

Így is volt. Elméletben. Az emberek megtöltötték a pisztolyaikat, és ellenőrizték a kardjukat.

Felmarkoltuk a csáklyákat, és megtöltöttük az ágyúkat. Ahogy a Gálya mellé értünk, a legénysége rájött, hogy harcra készülünk. Olyan közel voltunk hozzájuk, hogy láttuk a kővé dermedő arcukat. A pánik oly gyorsan vágtatott át a hajón, mint egy ijedt kanca.

Szélárnyékba kényszerítettük a hajót. Embereink tettre készen a korláthoz rohantak, rájuk fogták a pisztolyukat, a kéziágyúkat, előkapták a szablyákat, és vicsorogtak. Nekem nem volt pisztolyom, a kardom pedig egy rozsdás vacak, amit a fedélzetmester talált egy láda alján. Hiába szorultam nálam kétszer idősebb, és nálam tízszer keményebb férfiak közé, mindent megtettem, hogy legalább olyan vadnak tűnjek, mint ők. Legalább olyan kegyetlennek.

Az ágyúk egytől egyig mind a Gálya felé fordultak. Egyetlen szó, és tüzet nyitunk, a záporozó golyók félbetépték volna a hajótestet, és mind a tenger fenekén végzik. A legénységük arcán ez az ijedelem tükröződött. Az a tetten ért ember fest így, akinek vállalnia kell a cselekedetei következményét.

– Elő a kapitánnyal! – kiáltott át a két hajó között az első tisztünk. Előkapott egy időmérőt, és lecsapta a korlátra. – Adjátok elő a kapitányt, mire lepereg a homok, különben tüzet nyitunk!

Már majdnem az egész idő letelt, mire végül megjelent a fedélzeten a kapitány. Előkelően öltözött, és dacosan méregetett minket – de nem tudta elrejteni az idegességet a szemében.

Úgy tett, ahogy parancsoltuk neki. Követte az utasításokat, vízre tetetett egy csónakot, kimászott rá, és átevezett a hajónkhoz. Titokban együtt éreztem vele. A jóindulatunkra bízta magát, hogy megóvja a legénységét, ami tiszteletre méltó lépés volt. Mindezt emelt fővel tette, akkor is, amikor felmászott a Jákob lajtorjáján, és az oldalágyúkat kezelő embereink a fedélközben kigúnyolták, majd keményen megragadták a vállát, és átrántották a korláton a főfedélzetre. Miután talpra kényszerítették, elhúzódott a markoló kezektől, hátravetette a vállát, megigazította a kabátját meg a mandzsettáját, és a kapitányunkat követelte.

– Úgy a’, itt vagyok! – kiáltott Dolzell, aki Trafforddal, az első tiszttel a sarkában jött le a hídról. A kapitányon ott feszített a trikornja, alatta kötés takarta a homlokát, és szablyája a kezében villogott. – Hogy hívják, kapitány? – kérdezte.

– Benjamin Pritchard kapitány a becses nevem – válaszolta keserűen a kereskedőhajó kapitánya. – Szeretném tudni, mire véljem ezt az egészet.

Egészen kihúzta magát, de még így is eltörpült Dolzell termete mellett.

Mint szinte mindenki más. – Mire vélje?– ismételte Dolzell. Halvány mosoly kúszott a szájára, talán

most először láttam így. Jelentőségteljes pillantást küldött a fedélzeten összegyűlt emberei felé, mire gonosz kuncogás hullámzott végig a legénységen.

– Igen – felelte kimérten Pritchard. Felsőbb osztálybeli kiejtéssel beszélt. Furcsa módon Caroline-ra emlékeztetett. – Pontosan erre lennék kíváncsi. Remélem, tudja, hogy a hajómat a Brit Kelet-indiai Társaság birtokolja, és őfelsége haditengerészetének teljes védelmét élvezi.

– Ahogyan mi is – mondta Dolzell, és a felsővitorlán lobogó vörös zászlóra mutatott.

– Úgy vélem, ezt az előjogot elvesztették, amikor felénk fordították az ágyúikat. Hacsak nincs valami nagyszerű indokuk minderre.

– Van. Átpillantottam a Gálya legénységére, akiket sakkban tartottak a

fegyvereink, de legalább olyan érdeklődéssel figyelték a fedélzeten zajló eseményeket, mint mi. Azt is meg lehetett volna hallani, ha valaki leejt egy szöget. A csendet egyedül a tenger hullámainak hangja törte meg, ahogy a hajótestnek csattantak, és persze a szél suttogása az árbocok és az árbockötelek között.

Pritchard kapitány meglepődött. – Van rá indokuk? – Van. – Értem. És megosztaná velem is? – Igen, Pritchard kapitány. Azért állítottam meg a hajóját, hogy az

embereim kifoszthassák. Tudja, rettentően kevés mostanság a préda a tengeren. Az embereim nyugtalankodnak. Nem értik, miért éri meg nekik ez az utazás.

– Uram, maga privatér – vágott vissza Pritchard kapitány. – Ha ezt megteszi, kalóz lesz magából, körözött ember. – A legénységhez fordult. – Mindüket körözni fogják. Őfelsége tengerészei üldözőbe veszik és letartóztatják magukat. Felkötik magukat a Kivégződokkon, és a hullájukat összeláncolva közszemlére teszik Wappingben. Ezt akarják?

És halálukban bevizelnek, és bűzlenek majd a ganétól – tettem hozzá gondolatban.

– Pedig én úgy hallom, hogy őfelsége éppen békét készül kötni a spanyolokkal meg a portugálokkal. Úgysem lesz már szüksége a szolgálataimra. Mit gondol, akkor mi lesz majd a sorsom?

Pritchard kapitány nyelt egyet, mert erre ő sem tudott válaszolni. És most, életemben először láttam igazán mosolyogni Dolzell kapitányt; a szájában felvillantak törött, fekete fogai, mint egy kifosztott temető.

– Most pedig, uram, mit szólna hozzá, ha inkább arról beszélgetnénk, hol találjuk a kincseket a hajón?

Pritchard kapitány tiltakozni próbált, de Trafford már mozdult is előre, megragadta, és feltaszigálta a lépcsőn, be a kormányfülkébe. Eközben az emberek figyelme a másik hajó legénysége felé fordult, és nyugtalan, fenyegető csend ereszkedett alá.

Akkor meghallottuk a kiáltásokat. Megugrottam, és a szemem a kabinajtóra kúszott, amely mögött eltűntek.

Ahogy Péntekre pillantottam, láttam, hogy ő is a kormányfülkét figyeli. Arcára megfejthetetlen kifejezés ült ki.

– Mi folyik itt? – kérdeztem. – Csitt! Halkan! Mégis, mit gondolsz? – Kínozzák? A szemét forgatta. – Mire számítottál, megkínálják rummal? A kiáltozás folytatódott. A másik hajó legénységének arckifejezése

megváltozott. Eddig sértődötten, baljósan meredtek ránk, mintha csak az alkalmas pillanatot várnák, hogy visszatámadjanak. Mintha csak semmirekellő csirkefogók, gazemberek lennénk, akiket majd elvernek, akár egy hitvány kutyát. Most merő rettegés tükröződött a tekintetükben – talán ők lesznek a következők, akiket megkínoznak.

Furcsa volt. Egyszerre éreztem szégyent és elégedettséget a történtek miatt. Én is okoztam már épp elég fájdalmat, és csak szenvedést hagytam magam után, de sosem viseltem az oktalan gonoszságot.

Dolzell erre azt mondta volna: „Nem oktalan, fiú. Azt akarjuk tudni, hogy hol a kincs.”

Ez azonban csak féligazság lett volna. Hiszen amint az embereink megszállják a hajót, pillanatok alatt fel tudnák deríteni, mi hol van. Nem, igazából azért kínozták meg a kapitányt, hogy megváltozzon a legénység hozzáállása. Hogy elrettentsék a matrózokat.

Talán negyedórával később, amikor a kiáltások már elérték azt a pontot, amit a legszívtelenebb, röhögő matróz sem tudott elviselni, és a legkönyörtelenebb ember is azon kezdett tűnődni, nem volt-e elég ennyi szenvedés egy napra, kivágódott a kormányfülke ajtaja, és feltűnt Dolzell és Trafford. A kapitány elégedetten mérte végig a legénységünket, aztán az aggódó arcokat a másik hajón, végül így szólt:

– Te, fiú! – rám mutatott. – I-igen, uram! – dadogtam. – Befelé a kabinba! Vigyázz a kapitányra, amíg kiderítjük, mennyit érnek

az információi! Te is! – mutatott még valakire. Nem láttam, ki volt az, mert a főfedélzet elejébe siettem, szembe az emberek árjával, akik készülve az

átszállásra a hajókorlát felé nyomultak. Akkor ért az első sokk, amikor beléptem a kormányfülkébe, és megláttam

Pritchard kapitányt. A kabinban állt egy nagy ebédlőasztal, amelyet most a falhoz toltak. Ahogy a fedélzetmester asztalát is, amin a navigációs eszközei és a térképei pihentek.

Pritchard kapitány a kabin közepén ült egy székhez kötözve, a kezét a háta mögött rögzítették. A fülkében sós szag terjengett, amit nem tudtam beazonosítani. A kapitány feje előrebiccent, álla a mellkasát érte. Az ajtónyitás hangjára felnézett, és homályos, fájdalomtól megtört pillantást vetett rám.

– A kezem – krákogta. – Mit tettek a kezemmel? Mielőtt felelhettem volna, másodszor is meglepetés ért. Belépett a kabinba

a másik strázsa. Nem más, mint Blaney. A francba! Behúzta maga után az ajtót. A pillantása rólam a sérült

kapitányra vándorolt, majd vissza rám. Kintről beszűrődött a legénység kurjongatása, ahogy átszállni készültek a

másik hajóra, de mintha mi nem is lettünk volna részesei az eseményeknek, mintha valahol a távolban történne mindez, olyan emberekkel, akikhez semmi közünk. Álltam Blaney pillantását, ahogy a kapitány mögé léptem, hogy lássam a hátrakötött kezét és rájöttem, mi volt az a sós, amit éreztem. Az égett hús szaga.

18

Dolzell és Trafford égő gyutacsokat dugott Pritchard kapitány ujjai köze. Így bírták szóra. Szanaszét szórták a pallókon, mellettük egy kupa folyadék; ahogy beleszagoltam, arra jutottam, hogy nyilván tengervíz. Biztosan a sebre locsolták, hogy még jobban fájjon.

A kapitány keze hólyagos volt, helyenként szénfekete, másutt nyers és véres, mint a klopfolt hús. Újra a vizes ibrikre néztem, még mindig óvakodva Blaney-től. Vajon miért nem mozdult még meg? Miért nem szólalt még meg? Aztán megszabadított a szenvedésemtől.

– Nahát, nahát, nahát – mondta reszelős hangon. – Úgy néz ki, kettesben maradtunk.

– Igen – feleltem szárazon. – Micsoda szerencse. Nem igaz, pajtás? A hosszú asztalon láttam egy korsó tiszta vizet, és arra indultam. Meg sem hallotta a gúnyt a hangomban. – Most mégis mire készülsz? – Szerzek vizet, hogy lemossam ennek az embernek a sebeit. – A kapitány nem mondta, hogy lássuk el a foglyot. – Fájdalmai vannak, ember, nem látod? – Ne merészelj így beszelni velem, te kis taknyos! – csattant föl Blaney

olyan indulattal, hogy megfagyott a vér az ereimben, de titkoltam. Folyton hetvenkedtem. Folyton keménynek mutattam magamat.

– Csak nem verekedni akarsz, Blaney? Reméltem, hogy ez magabiztosabban hangzott, mint amilyennek éreztem. – Hát, lehet, hogy azt akarok! Két pisztoly volt az övében, meg egy szablya az oldalán, de az íves tőr, ami

ezüstösen villant meg a kezében, mintha a semmiből került volna elő. Nyeltem egyet. – És hogy tervezed, Blaney? A hajó mindjárt zsákmányolni indul, és a mi

dolgunk vigyázni a kapitányra. Fogalmam sincs, mi bajod velem, miért neheztelsz rám, de azt hiszem, máskor kell lerendeznünk, hacsak nincs jobb ötleted.

Blaney elvigyorodott, kivillant az aranyfoga. – Ó, van jobb ötletem, fiú! Például, hogy a kapitány szökni próbált, és

közben levágott téged. Vagy mit szólnál ehhez a másikhoz? Azt mondom majd, te magad segítettél szökni a kapitánynak, kioldoztad a kezét, és éppen felhúztad volna a nyúlcipőt, amikor megállítottalak, és sajnos mindkettőtöket

meg kellett ölnöm. Azt hiszem, ez az ötlet még jobban tetszik. Te mit szólsz? Komolyan beszélt, láttam rajta. Blaney csak a megfelelő pillanatra várt. Ha

csak úgy összeverekedtünk volna, megkorbácsolják. Ezt nyilván nem akarta, de most a kezére játszott engem a sors.

Aztán történt valami, ami irányt mutatott nekem. Letérdeltem, hogy megvizsgáljam a kapitányt, és valami felkeltette a figyelmemet. Az egyik ujján gyűrűt viselt. Egy vastag pecsétgyűrűt. Egyből felismertem rajta a jelképet.

Aznap, amikor felébredtem a Császáron, találtam egy tükröt a fedélközben, és megvizsgáltam a sebeimet. Rengeteg vágást és horzsolást gyűjtöttem be; mint várható volt, pont úgy néztem ki, mint egy összevert ember. Az egyik sebet akkor szereztem, amikor megütött a csuklyás férfi. A gyűrűje nyomot hagyott a bőrömön, egy kereszt jelképét.

Ugyanezt a jelképet láttam most Pritchard kapitány gyűrűjén. Hiába szenvedett szegény ember, nem bírtam magammal. – Ez meg micsoda? – A hangom egy kicsit túl éles és túl hangos volt, így

felkeltette Blaney érdeklődését. Ellökte magát a zárt ajtótól, és beljebb lépett, hogy lássa, amit én.

– Mi micsoda? – kérdezte Pritchard kapitány, de addigra már Blaney is odaért. Meglátta a gyűrűt, de nem annyira a jelentése izgatta, mint inkább az értéke. Nem érdekelte, hogy Pritchardnak fájdalmai vannak. Gondolkodás nélkül nyúlt érte, és letépte, amivel le is nyúzta az égett, szenes bőrt az ujjáról.

A kapitány ordítása csak hosszú idő után halt el, és amikor elcsendesedett, a feje előrebiccent a mellkasára. Szájából hosszú nyálcsík nyúlt a kabin padlója felé.

– Add vissza! – szóltam Blaney-nek. – Már miért adnám neked? – Ugyan már, Blaney – kezdtem volna bele, de akkor kiáltás harsant

odakintről. – Vitorla a láthatáron! Nem mintha elfelejtettük volna a viszályunkat, de egy pillanatra félretettük. – Te várj itt! – bökött felém a tőrével Blaney, aztán elhagyta a kabint, hogy

megnézze, mi történik. A résen át egy villanásnyi pánikot láttam meg a fedélzeten, de ahogy a

hajótest megbillent, becsukódott az ajtó. Pritchard kapitányra pillantottam, aki most fájdalmasan nyögött fel. Sosem akartam kalóz lenni. Egy bristoli birkatenyésztő voltam. A kalandot kerestem, ez igaz, de tisztességes, nem pedig mocskos módon. Nem voltam se bűnöző, se törvényenkívüli. Nem akartam részt vállalni egy ártatlan ember kínzásában.

– Oldozz el! – kérte a kapitány rekedt, fájdalommal teli hangon. – Segíthetek neked, elintézem, hogy megkegyelmezzenek.

– Ha beszél nekem a gyűrűről. Pritchard kapitány egyik oldalról a másikra biccentette a fejét, mintha ki

akarná rázni belőle a fájdalmat – A gyűrűről? Milyen gyűrű...? – felelte zavarodottan; próbált rájönni,

miért kíváncsi egy fiatal matróz ilyen lényegtelen dolgokra. – Egy titokzatos férfi, akit az ellenségemnek tartok, ugyanolyan gyűrűt

viselt, mint ön. Tudnom kell, hogy mit jelent. Összeszedte magát. A hangja reszelős volt, de kimért. – Azt jelenti, hogy aki viseli, annak nagy hatalma van. Olyan hatalom,

amely segíthet rajtad, barátom. – Mi van akkor, ha ezt a hatalmat ellenem használják? – Arról is lehet szó. – Úgy hiszem, már megtették. – Szabadíts ki, és latba vetem a befolyásomat, utánajárok neked. Bármit

tettek is ellened, jóvátehetem. – Köze van a nőhöz, akit szeretek, és egy befolyásos férfihoz. Amit ezután mondott, emlékeztetett arra, amit a csuklyás fickó vetett oda

nekem aznap este a tanyaháznál. – Van különbség befolyásos ember és befolyásos ember között. Esküszöm

a Bibliára, fiú, hogy bármi bánt is, meg tudjuk oldani. Bármit vétettek is ellened, az jóvátehető.

Az ujjaim már a csomójával matattak, s amint a kötél engedett és a padlóra hullott, kitárult a kabin ajtaja. Dolzell kapitány állt ott. A szemében vad tűz égett, a kardja kivonva. Mögötte hatalmas felbolydulás támadt. Az emberek, akik egy perce még rendezett egységként átszállni készültek az Amazon Gályára, most hirtelen megzavarodtak.

Dolzell kapitány csak egyetlen szót szólt, de az is elég volt. – Privatérok.

19

– Hogy mondja, uram? – kérdeztem. Szerencsére Dolzellt túlzottan lefoglalta a dolgok alakulása ahhoz, hogy

elgondolkodjon rajta, mit keresek Pritchard kapitány széke mögött. – Privatérok közelednek! – ordította. A tekintetem rémülten átvetődött Dolzellről Pritchard kapitány frissen

eloldozott kezére. Pritchard egyből magához tért, és bár volt annyi lélekjelenléte, hogy a

kezét a háta mögött tartsa, nem bírta ki, hogy ne gúnyolódjon Dolzell-lel. – Edward Thatch az, a segítségünkre siet! Jobb lesz, ha menekülőre fogja,

kapitány! Edward Thatch olyan privatér, aki hűséges a koronához, nem úgy, mint maga, és ha elmondom neki, mire készült...

Dolzell két hosszú lépéssel ott termett, előredöfött, és kardjának hegye átszúrta Pritchard hasát. Pritchard megfeszült ültében, ahogy felnyársalta a penge. A feje hátravágódott, s a tekintete egy pillanatig összefonódott az enyémmel, mielőtt elernyedt volna, és belesüppedt a székbe.

– Te már semmit nem mondasz a kis barátodnak! – morogta Dolzell, ahogy kihúzta a kardját.

Pritchard karja előrezuhant, és csak úgy lógott az oldalán. – Eloldódott a keze. – Dolzell gyanakvó pillantása most rám szegeződött. – A szablyája vágta el a kötelet, uram – feleltem. Úgy tűnt, ezzel

megelégszik. Megfordult, és kirohant a kabinból. Ebben a pillanatban a Császár megremegett – később tudtam meg, hogy

Thatch hajója oldalról belénk ütközött. Volt, aki azt mondta, hogy a kapitány a harcok közepébe vetette magát, és a privatérok hajójának becsapódása lökte le a fedélzetről, át a korláton, bele a vízbe. Mások azt állították, annyira megijesztette a Kivégződokk gondolata, hogy inkább a tengerbe vetette magát, nehogy elkapják. A kormányfülkében magamhoz vettem egy szablyát és egy pisztolyt, utóbbit az övembe dugtam, és kirohantam a fedélzetre.

A hajó hadban állt. A privatérok a jobb oldalon szálltak át, míg balról az Amazon Gálya legénysége megragadta az alkalmat az ellentámadásra. Reménytelenül nagy volt a túlerő, már amikor kivont karddal a csatába vetettem magam, azonnal észleltem, hogy elvesztettük a harcot. A fedélzetet mintha vérfolyó árasztotta volna el, és mindenfelé olyan fickókat láttam holtan, a korlátokra hajolva, véres vágásokkal összeszabdalva, akikkel együtt szolgáltam. Dörögtek a muskéták és a pisztolyok, az acél szüntelen pengése, a

haldoklók halálsikolya és a támadó martalócok harci üvöltése töltötte meg a világot körülöttem.

Valami furcsa módon mégis a csatán kívül találtam magamat. Sosem volt jellemző rám a gyávaság, de talán még két kardcsapásig se jutottam az egyik ellenféllel, amikor véget értek a harcok. Sok társam meghalt. A többiek térdre hulltak, és kiejtették a kezükből a kardot. Minden bizonnyal a megszállók könyörületében reménykedtek. Néhányan még küzdöttek, köztük az első tiszt, Trafford is – mellette egy másik fickó, akit nem ismertem, talán Melling volt a neve. Láttam, hogy egyszerre két martalóc támad rá, és olyan erővel forgatják a kardjukat, hogy semmilyen technika nem használt volna ellenük. Mellinget a korlátnak szorították, vágások szakították fel az arcát, és felkiáltott, ahogy mindkét ellenfele belemélyesztette a kardját.

Blaney-t is láttam. És nem messze tőlem megpillantottam a harmadik kapitányt, Edward Thatchet, akit évekkel később a világ Feketeszakáll néven ismert meg. Éppen úgy nézett ki, ahogy a legendák is leírják, bár a szakálla még nem volt annyira hosszú akkor: magas, szikár, sűrű, sötét hajjal. Ő is részt vett a csatában, ruháját vérfoltok tarkították, és vér csöpögött a kardjáról is. Az egyik emberével együtt feljött a fedélzetre, én meg két másik társam, Trafford és Blaney mellett találtam magamat. Igen, pont Blaney mellett.

A csata véget ért. Láttam, ahogy Blaney rám, majd Traffordra, végül Thatchre néz. Terv született a fejében, és a következő pillanatban megszólította a kapitányt.

– Uram, végezzek velük? – A kardjával felénk legyintett, a hegyével rám és Traffordra mutatott. Nekem egy különösen gonosz vigyort is tartogatott.

Mindketten döbbenten bámultunk vissza rá. Mégis hogy tehet ilyet? – Ó, te nyomorult, alávaló cápaeledel! – kiáltotta Trafford az árulástól

felháborodottan, és Blaney felé vetődött; a szablyáját inkább dühösen lengette meg, mint elszántan, kivéve, ha az volt a szándéka, hogy meghaljon, mert az sikerült.

Blaney könnyedén oldalra lépett, és egy alattomos vágással megmerítette a kardját Trafford mellkasában. Az első tiszt inge felszakadt és vér áztatta át. A meglepetéstől és a fájdalomtól felnyögött, ám ez nem akadályozta meg abban, hogy elindítson egy második, de sajnos még kevésbé pontos támadást. Blaney azonnal megtorolta, újra lesújtott a szablyájával, csapást csapás után osztva, és mindannyiszor eltalálta Traffordot az arcán és a mellkasán, míg végül az szánalmas nyöszörgéssel térdre nem rogyott. Ajkai közül vér buggyant elő, és elterült.

A fedélzet elcsendesedett, minden életben maradt társunk most oda nézett, ahol Blaney és én álltunk, a kapitány kabinjának közelében, a támadók és a lépcső között.

– Végezzek vele, uram? – kérdezte Blaney. Emelt karddal lendültem előre,

de mielőtt bármit is tehettem volna, utamat állta egy kard hegye a torkomnál. Blaney már megint vigyorgott.

A tömeg kettévált Edward Thatch előtt, ahogy előlépett – Mondd csak... – intett Blaney felé a szablyájával, amin még mindig ott

vöröslött társaink vére. – Miért szólítasz uradnak, legény? Blaney kardja csiklandozta a nyakamat. – Csatlakozni szeretnék önhöz, uram – felelte. – És bizonyítani szeretném a

hűségemet. Thatch most felém fordult. – És te, kölyök? Te mit szeretnél, azontúl, hogy a matróztársad kardja által

veszítsd az életedet? Inkább csatlakoznál a privatér legénységemhez, vagy elpusztulnál mint kalóz, akár itt, az embereim keze által, akár odahaza, Angliában?

– Sosem akartam kalóz lenni, uram – feleltem gyorsan. (Ne vigyorogj!) – Csak egy kis pénzt akartam keresni, hogy el tudjam tartani a feleségemet, uram, tisztes pénzt, amit hazavihetek Bristolba.

(Bristolba, ahonnan kitiltottak, a feleségemnek, akitől eltiltottak. Gondoltam, nem terhelem Thatchet a fölösleges részletekkel.)

– Hát persze – nevetett Thatch. Kitárta a karját, hogy az elfogott embertömegre mutasson. – Úgy hiszem, ezt elmondhatnánk a többi életben maradt társadról is. Mindannyian meg fognak esküdni, hogy sosem akartak kalóznak állni. Azt fogják mondani, csak a kapitány parancsát követték. Akaratuk ellenére történt.

– Valóban vasszigorral vezetett minket – feleltem. – Mind igazat mondana, aki ezzel áll elő.

– És mégis hogy győzött meg a kapitányod téged, hogy állj kalóznak? Kérlek, oszd meg velünk! – követelte Thatch.

– Azt mondta, hogy nemsokára úgyis mind kalózok leszünk, uram, amikor aláírják a békeszerződést.

– Hát ebben valószínűleg igaza volt – sóhajtott gondterhelten Thatch. – Nem tagadom. De ez még nem kifogás – vigyorodott el. – Addig nem, amíg még én is privatér vagyok, és védem és támogatom őfelsége flottáját, ahogy megfogadtam, vagyis ügyelek az olyan hajókra, mint az Amazon Gálya. Jól sejtem, hogy nem konyítasz a kardforgatáshoz, igaz, fiú?

Megráztam a fejemet. Thatch kuncogott. – Hát, meglátszik. De ettől még nekiugrottál volna ennek az alaknak, mi?

Pedig sejthetted, hogy a kardhegyén végeznéd. Miért tetted? – Blaney-ből áruló lett, uram. Elborult az agyam – morogtam. Thatch szablyája hegyét a fedélzetbe szúrta, és mindkét kezét a markolatán

nyugtatta, úgy nézett előbb rám, aztán Blaney-re, akinek az általában dühösen

értetlen arckifejezésébe most némi aggodalom is vegyült. Thatch viselkedéséből nem lehetett megállapítani, kinek ad igazat. Egyszerűen csak rám nézett, aztán Blaney-re, aztán vissza rám. Rólam Blaney-re, aztán megint vissza rám.

– Van egy ötletem! – kiáltott fel végül, amitől a fedélzeten azonnal oldódott a feszültség. – Döntsük el párbajjal! Mit szóltok hozzá, legények?

A mérleg két serpenyőjének a mozgásához hasonlóan, ahogy a matrózok jókedve emelkedett, úgy csökkent az enyém. Alig adódott még alkalmam kardozni. Blaney viszont tapasztaltan forgatta a pengét. Egy szívdobbanás alatt eldöntötte volna a kérdést.

Thatch kuncogott. – De nem ám karddal, legények! Mind láttuk, milyen jól bánik a pengével

ez itt. Nem. Azt mondom, döntsön az ököl. Semmi fegyver, semmi bicska! Így jó lesz, fiú?

Bólintottam, és közben arra gondoltam, a legjobb az lenne, ha egyáltalán nem kéne párbajoznom, de ha már muszáj, akkor az ökölharc a legjobb esélyem.

– Helyes. – Thatch összeütötte a tenyerét, amitől a kardja megremegett a fában. – Gyerünk, legények, álljunk körbe, nézzük, mit mutat nekünk ez a két úriember!

1713-at írtunk, és a halál várt rám, ebben biztos voltam. Most, hogy belegondolok, ez éppen húsz éve történt. Akkor, amikor te

megszülettél.

20

– Kezdjük hát! – parancsolta Thatch. A matrózok felkúsztak az árbocköteleken, és a rudakon lógtak. A

kötélhágcsók, a korlátok és mindhárom hajó teljes fedélzete tele volt – mindenki a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. Hogy kedvében járjon a közönségnek, Blaney letépte az ingét, csak egy szál gatyában feszített. Én is így tettem, de tisztában voltam vele, hogy sokkal véznább vagyok. Aztán felemeltük az öklünket, és felmértük egymást.

Ellenfelem vigyorgott az alkarja takarásában – akkora ökle volt, mint egy kalapács, és legalább kétszer olyan kemény. A bütykei, mint a szobrok orra. Lehet, hogy Blaney jobban örült volna egy kardpárbajnak, de ez is majdnem olyan jó volt. A kapitány beleegyezésével zúzhatott péppé. Anélkül verhetett halálra, hogy tartania kellett volna a kilencágú korbácstól.

A fedélzeten és a kötélzeten kiabálva szurkolt a legénység, vágytak már egy jó bunyóra. De főleg egy véres bunyóra. A fütyülésekből nem tudtam leszűrni, kinek szurkolnak, de próbáltam a helyükbe képzelni magamat: én mit akarnék látni? Egy kis mulatságot.

Hát akkor mulattassuk őket. Magasabbra emeltem az öklömet, és arra gondoltam, mekkora púp volt a hátamon Blaney, amióta a fedélzetre tettem a lábamat. Senki mással nem akadt bajom, csak vele. Ezzel a szűkagyú kreténnel. Mindvégig próbáltam elkerülni, és nem értettem, miért is utál, hiszen nem hordtam fenn az orromat, nem viselkedtem olyan arrogánsan, mint otthon. Az élet a hajón megszelídített, ha mondhatom, egy kicsit felnőttem. A lényeg, hogy nem volt oka utálni.

De akkor megvilágosodtam. Megértettem. Nem is volt oka. Csak úgy utált. És ha nem én lettem volna, akit kiszúr, akkor talál magának valaki mást. Talán az egyik hajósinast vagy valamelyik feketét. Szeretett gyűlölködni.

És ezért én is utáltam őt. Gondosan elraktároztam magamban ezt az érzést, ezt a gyűlöletet. Zavarodott voltam az ellenségessége miatt? Gyűlöletbe fordítottam az érzést. Mindennap kerülnöm kellett? Gyűlöltem érte. Nap nap után néznem kellett az ostoba, bárgyú képét? Gyűlöltem érte.

És éppen ezért enyém volt az első ütés. Előreléptem, és mintha kirobbant volna belőlem, kihasználtam, hogy gyors és kicsi vagyok, behajoltam a védekező karja alá, és gyomorszájon vágtam. Felnyögött, és hátratántorodott. Nem is annyira a fájdalom, hanem inkább a meglepetés miatt gyengült a védekezése, így gyorsan balra tudtam táncolni, és előrecsaptam a bal

kezemmel. A jobb szeme felett találtam el. Egy mámoros pillanatig azt hittem, talán ez elég is lesz ahhoz, hogy kiüssem.

A nézők elismerően, vérszomjasan bömböltek fel. Szép ütés volt! Felsértette Blaney bőrét, és egy kitartóan csordogáló vérpatak indul lefelé az arcán. De nem, ezzel még nem állítottam meg végleg. Sőt, az arca, ami mindig mérges, értetlen grimaszba feszült, most még értetlenebbnek, még mérgesebbnek látszott. Én már két ütést vittem be, ő pedig pontosan nullát. Még el sem mozdult a helyéről.

Visszahelyezkedtem. A lábmunkám sosem volt különösebben jó, de Blaney-éhez képest kifejezetten fürgének hatott. Ráadásul előnyből indultam. Enyém volt az első vér, és a tömeg az én oldalamon állt. Dávid Góliát ellen.

– Rajta, te kövér köcsög! – gúnyoltam. – Gyere! Erre vársz, amióta a hajóra tettem a lábamat. Lássuk, mit tudsz, Blaney!

A legénység hallotta a szavaimat, és felmorajlott, értékelve a leleményességemet. A szemem sarkából láttam, hogy Thatch fejét hátravetve, a hasát fogva felnevet. Hogy megőrizze a méltóságát, Blaney-nek cselekednie kellett. És meg kell hagyni, cselekedett is.

Péntek mondta, hogy Blaney ügyesen bánik a karddal, és fontos tagja volt a Császár partra szálló csapatának. Azt viszont nem említette, hogy ököllel sem elveszett. Ez valahogy kimaradt a beszámolóból. És valamiért sosem feltételeztem, hogy jól megy neki az öklözés. Pedig ha valami tengeri bölcsesség rám ragadt, akkor azt megtanultam, hogy „sose feltételezz semmit”, ám most mégis valahogy figyelmen kívül hagytam ezt a jó tanácsot. Az önteltségem megint bajba kevert.

És a tömeg is hamar átállt Blaneyhez, amint eltalált. Sose kerülj a földre egy verekedésben! Ez az aranyszabály. Sose kerülj a földre! De nem volt sok választásom: amint az ökle elért, harang kondult a fejemben, térdre zuhantam a fedélzeten, és egy kis nyállal és vérrel együtt egy fogamat is kiköptem. A látásom elhomályosodott. Persze, előfordult már korábban is, hogy megütöttek, de soha, soha nem ilyen erősen.

A fájdalomhullámok és a nézők éljenzése közepette – vért akartak, amit Blaney szíves örömest meg is adott volna nekik – ellenfelem lehajolt hozzám, olyan közel került az arca, hogy éreztem savas leheletét, ami ködként szivárgott ki fekete, rohadó fogai közül.

– Kövér köcsög, mi? – mondta, és felszívta a taknyot az orrával. Éreztem, ahogy arcon csap a nedves köpet. A „kövér köcsög” mindig beválik. Feldühíti a másik embert, annyi biztos.

Aztán felegyenesedett, és olyan közelről mutatta be a csizmáját, hogy még a hajszálrepedéseket is láttam a bőrön. Még mindig küzdöttem a fájdalommal, csak szánalmasan emeltem fel az egyik kezemet, mintha el akarnám hessegetni az elkerülhetetlen rúgást.

Amikor azonban tényleg belém rúgott, nem az arcomat célozta, hanem egyenesen a gyomromat. Olyan erővel, hogy a levegőbe emelkedtem, aztán visszaestem a fedélzetre. A szemem sarkából láttam Thatchet, és ha eddig azt hihettem, hogy nekem szurkol, most ugyanúgy szívből nevetett az én nyomoromon is, mint amikor Blaney ingott meg.

Erőtlenül az oldalamra fordultam, és láttam, hogy Blaney felém tart. Felemelt csizmával készült rám lépni, de előtte még Thatchre nézett.

– Uram? – kérdezte. Na ne szórakozz velem! Én nem várok engedélyre! Egy morgással

elkaptam a lábát, és úgy kirántottam alóla, hogy elterült a fedélzeten. Újra érdeklődés remegett végig a közönségen. Fütyültek és kiabáltak. Éljeneztek és fújoltak.

Nem érdekelte őket, hogy ki nyer, ők csak szórakozni akartak. De most Blaney a földön hevert, és én újult erővel vetettem rá magamat. Püföltem az öklömmel, és közben a térdem is utat talált az ágyékába, majd a bordái közé. Úgy támadtam rá, mint egy hisztiző gyerek, és reméltem, hogy egy szerencsés csapással majd kiütöm.

Nem így lett. Aznap nem jutott nekem egyetlen szerencsés ütés sem. Blaney elkapta az öklömet, oldalra csavarta, és tenyérrel képen vágott. Hátrarepültem. Hallottam, hogy eltörik az orrom, és éreztem, hogy vér önti el a felső ajkamat. Blaney felkecmergett, és most nem várt Thatch engedélyére. Most kész volt megölni. A kezében penge villant...

Pisztoly dördült, és egy lyuk jelent meg a homlokán. A szája kitárult, és a kövér köcsög térdre rogyott – holtan rogyott a fedélzetre.

Amikor kitisztult a fejem, láttam, amint Thatch az egyik kezét felém nyújtja, hogy felsegítsen. A másikban pisztoly füstölgött.

– Üresedés van a hajómon, legény. Hozzám szegődsz? Bólintottam. Felálltam, és lenéztem Blaney hullájára. Füstfelhő emelkedett

a véres lyukból a homloka közepén. Akkor kellett volna megölnöd, amikor még volt rá esélyed, gondoltam.

21

1713. március

Mérföldekkel odébb, egy olyan helyen, ahol én még sohasem jártam, és ahol soha nem is fogok – bár sohasem késő –, egy csapat angol, spanyol, francia, portugál és holland követ leült, hogy megírják azt a szerződést, amely végül megpecsételte a sorsunkat, összetörte az álmainkat, és új irányba sodort minket.

De ne rohanjunk előre! Előbb még hozzá kellett szoknom egy újfajta élethez – egy olyan élethez, amelyet nagyon megszerettem.

Szerencsés voltam, hogy Edward Thatch magához vett. Bokszolónak becézett, és azt hiszem, örült a jelenlétemnek. Azt mondogatta, hogy egy megbízható matrózra lelt bennem, és igaza volt, mert Edward Thatch megmentett attól, hogy Dolzell kapitány keze alatt a bűn útjára lépjek – vagy hogy kihajítsanak a hajóból, mint azokat a szegény bolondokat. A szárnya alá vett, és a segítségének köszönhetően ismét esélyem nyílt rá, hogy legyen belőlem valaki, és hogy gazdag emberként, emelt fővel térhessek vissza Bristolba.

És bár te és én tudjuk, hogy végül nem így alakult, mindez nem lesz kevésbé igaz.

Az élet a tengeren ugyanolyan mederben folyt tovább, mint azelőtt, de akadt néhány kellemes különbség. Például nem volt ott Blaney – utoljára akkor láttam azt a kullancsot, amikor a vízbe dobták, mint egy döglött bálnát. Alexander Dolzell kapitánnyal se kellett többé találkoznom. 1715-ben halálra ítélték a britek. Kettejük nélkül máris kellemesebb volt a hajón; igazi privatérélet. Összecsaptunk a spanyolokkal és a portugálokkal, amikor alkalmunk nyílt rá. Zsákmányoltunk, amikor alkalmunk nyílt rá. Már nemcsak a tengerészmesterséget kezdtem kitanulni, hanem a harc művészetét is. Thatch a szárnyai alá vett. Megtanultam tőle, hogyan kell ügyesebben forgatni a kardot, hogyan kell használni a pisztolyt.

És Edward Thatch egy olyan életfilozófiára nevelt, amelyet ő is egy idősebb martalóctól sajátított el, egy olyan férfitól, aki alatt matrózkorában szolgált. Ezt a férfit pedig Benjamin Hornigoldnak hívták.

És hol máshol találkozhattam volna Benjaminnal, mint Nassauban? Nem tudom, gondoltunk-e valaha is úgy New Providence sziget nassaui

kikötőjére, hogy a „miénk”, mert nálunk ez nem volt szokás, de igazi mennyország volt számunkra a hely: a meredek sziklák az egyik oldalon, a hosszan elnyúló, sekély tengerbe futó partok a másikon – ahol nem volt elég mély a víz őfelsége hadihajóinak –, a rakpart, ahol letettük a zsákmányt és a készleteket, az erőd a hegyoldalban, amely elnézett az ócska házak, tetők és düledező fateraszok felett. És persze ne feledkezzünk meg a csodás kikötőről sem, ahol a hajóink védve voltak vihartól és ellenségtől egyaránt. Hogy tovább nehezítsen mindennemű támadást, ott volt még a hajótemető is, ahol a kiégett, partra futott hajók csontvázai figyelmeztették az óvatlanokat. Mindenütt pálmafák nőttek, a levegőt tengervíz és kátrány szaga járta át, és rengeteg volt a kocsma meg a rum. És persze ott volt Edward Thatch. Meg Benjamin Hornigold.

Kedveltem Benjamint. Ő volt Feketeszakáll mentora, ahogy később Feketeszakáll az enyém. Nem ismertem jobb tengerészt Benjamin Hornigoldnál.

Talán azt gondolod, a későbbi történések tükrében mondom ezt, de hidd el nekem, megesküszöm, hogy igaz – mindig is éreztem, hogy van valami furcsa benne. Katonásabban viselkedett, sasorra volt, mint egy angol tábornoknak, de még máshogy is öltözött. Inkább tűnt katonának, mint martalócnak.

De én akkor is kedveltem. És ha nem is kedveltem annyira, mint Edwardot, annyi biztos, hogy tisztelni még talán jobban is tiszteltem. Végül is Benjaminnak volt köszönhető Nassau létrejötte. És ha másért nem, ezért igazán kedveltem.

Épp Edwarddal vitorláztam, amikor a parton megölték a fedélzetmestert. Két héttel később üzenetet kaptam, hogy a kapitány hívat.

– Tudsz olvasni, fiam? – Igen, uram – feleltem, és egy pillanatra eszembe jutott a feleségem

otthon. Edward inkább a térképasztal mellett ült, mint mögötte. A lábát keresztbe

vetette, hosszú, fekete csizmát és vékony bőr vállövet viselt, a derekára vörös selyemövet kötött, amelyen négy pisztoly lógott. Térképek és rajzok feküdtek előtte, de valami azt súgta, nem ezeket kéne elolvasni.

– Szükségem lenne egy fedélzetmesterre – mondta. – Ó, uram, nem hiszem, hogy... Nevetésben tört ki, még a térdét is csapkodta. – Nem, fiam, én sem hiszem. Túl fiatal és tapasztalatlan vagy ahhoz, hogy

fedélzetmester legyen belőled. Nem igaz? A csizmámat fixíroztam. – Gyere ide! Olvasd ezt el nekem! Megtettem, amit kért, hangosan felolvastam a rövid üzenetet, amely az

angolok, a spanyolok és a portugálok közti megállapodásról adott számot.

– Ez azt jelenti, hogy...? – kérdeztem, amikor a végére értem. – Igen, Edward – felelte. Ekkor szólított először a nevemen, nem pedig

„fiam”-nak vagy „legény”-nek, és ami azt illeti, azt hiszem, ezután soha többé nem is szólított „fiam”-nak vagy „legény”-nek. – Azt jelenti, hogy Alexander Dolzell kapitánynak igaza volt, és a privatéroknak befellegzett. Nemsokára bejelentem a legénységnek. Te velem tartasz?

A világ végére is követtem volna, de ezt nem osztottam meg vele. Csak bólintottam, mintha lett volna más választásom.

Végigmért. Sűrű, fekete hajától és fekete szakállától csak még szúrósabbnak tűnt a tekintete.

– Akkor kalóz leszel, Edward. Körözött ember. Biztosan ezt akarod? Az igazat megvallva nem ezt akartam, de mi mást tehettem volna? Nem

mehettem vissza Bristolba. Nem mertem egy zsák pénz nélkül hazatérni, és csak úgy szerezhettem pénzt, ha kalóznak állok.

– Nassauba kell hajóznunk – mondta Thatch. – Úgy terveztük Benjaminnal, hogy ott találkozunk, ha valami ilyesmi történne. Azt hiszem, össze kell fognunk, mert ezzel a bejelentéssel el fogom veszíteni a legénységem javát. Szeretném, ha velem tartanál, Edward. Bátor a szíved, jól harcolsz, és mindig hasznos, ha kéznél van valaki, aki ért a betűkhöz.

Bólintottam. Hízelgő volt ezt hallani. Amikor visszamentem a függőágyamhoz, és végre egyedül maradtam,

szorosan behunytam a szememet, mert attól féltem, hogy kicsordulnak a könnyeim. Nem azért szálltam tengerre, hogy kalóz váljon belőlem. Persze, tudtam, hogy nincs más választásom. Mások is így döntöttek, például Edward Thatch. De akkor sem ezt akartam. Sosem akartam törvényen kívüli lenni.

Ám amint már említettem, nem volt sok választásom, és attól a pillanattól felhagytam azzal a tervvel, hogy úriemberként térek vissza Bristolba. Legfeljebb abban reménykedtem, hogy vagyonra teszek szert. Attól a pillanattól fogva csak az hajtott, hogy minél nagyobb zsákmányt szerezzek. Attól a pillanattól fogva kalóz voltam.

MÁSODIK RÉSZ

22

1715. június

Nincs hangosabb az ágyú dördülésénél. Főleg, ha a füled mellett sül el. Mintha fejbe vágna a semmi. A semmi, ami össze akarja zúzni a

koponyádat. Nem vagy benne biztos, hogy csak a látásod tréfált meg, a vakító robbanás zavart össze, vagy a világ remeg. Talán nem is számít.

Valahol becsapódik a golyó, hajódeszkák repülnek szanaszét Emberek karja és lába szakad le, mások lepillantanak, és abban a néhány másodpercben, ami még a halálukig hátravan, ráébrednek, hogy ellőtték a fél testüket, és visítani kezdenek. A lövés után mást se hallasz, csak a hajótest nyikorgását, a haldoklók sikolyát és a halált.

Nem mondom, hogy hozzá lehet szokni az ágyú hangjához, ahhoz, ahogy lyukat üt a világodba, de az a lényeg, hogy gyorsan magadhoz kell térned. Gyorsabban, mint az ellenfeled. Így maradhatsz életben.

Épp elhagytuk a kubai Buena Vista-fok partját, amikor megtámadtak minket az angolok. A kalózhajón csak angoloknak hívtuk az ellenséget, bár a legénység java angol volt, ahogy én is angolnak születtem, és teljes szívemmel angolnak éreztem magam. De ez mit sem számít, ha egyszer kalóznak állsz. Onnantól őfelsége (ekkor már György király uralkodott, nem Anna királynő) és a korona ellensége vagy. Így amikor meghallottuk, hogy „Vitorla a láthatáron!”, és megláttuk a vörös zászlót és a felénk hasító fregattot a fedélzetén rohangáló alakokkal, ezt kiáltottuk: „Támadnak az angolok! Támadnak az angolok!” – tekintet nélkül a saját származásunkra.

A hajó gyorsan beért minket. Megfordultunk, és próbáltunk eltávolodni a hatfontos ágyúitól, de lecsapott ránk, olyan közel jött, hogy láttuk a legénység szeme fehérjét és az aranyfogaik villanását, a nap pedig megcsillant a pengéken a kezükben.

Láng lobbant a hajó oldalán, ahogy feldöndültek az ágyúk. Az acélgolyók áthasítottak a levegőn. A hajótestünk felnyikordult és nagyot reccsent, ahogy a lövések célba értek. Eddig esős nap volt, de a sűrű lőporfüsttől hirtelen esős éjszaka lett. Megtöltötte a tüdőnket is, köhögtünk, fuldokoltunk, köpködtünk, és még jobban elhatalmasodott rajtunk a pánik és a fejetlenség.

Ilyenkor jött az érzés, hogy a fejünkre omlik a világ. Eluralkodott a rettenet, és pár pillanat erejéig azt gondoltuk, talán már eltaláltak minket,

halottak vagyunk, és így fest a mennyország. Illetve az én esetemben inkább a pokol. Ami tényleg nem sokban különbözhet ettől, hiszen ott is füst gomolyog és tűz lobog, fájdalom és sikoly visszhangzik. Ha így vesszük, nem is számított sokat, hogy élünk-e még, vagy már meghaltunk. Így is, úgy is a pokolban jártunk.

Az első becsapódásnál felemeltem a karom, hogy védjem magam. Szerencsére. Ugyanis a karomba fúródó szilánkok különben az arcomat vagy a szememet találták volna el. A lökéshullámtól hátratántorodtam, megbotlottam, és elestem.

Rudas golyókat használtak. A vastag fémrudak, végükön egy-egy golyóval gyakorlatilag bármit átlyukasztottak, feltéve, hogy elég közelről találták el. Jelen esetben tökéletesen megfeleltek a célnak. Az angolok nem akartak megcsáklyázni minket. Mi, kalózok általában arra törekedtünk, hogy minél kevesebb kárt tegyünk a prédában, hiszen át akarunk szállni, és ki akarjuk fosztani a hajót. Ez néha napokig is eltartott, márpedig egy süllyedő hajót nehéz kirámolni. Azonban az angoloknak ez a csapata – vagy mert tudta, hogy nincsen kincs a fedélzeten, vagy mert nem érdekelte őket – kifejezetten el akart pusztítani minket. És átkozottul jó munkát végeztek.

Talpra küzdöttem magamat, és éreztem, hogy valami meleg csorog végig a karomon. Amikor odanéztem, láttam, hogy egy szilánk miatt vérzek. Fintorogva téptem ki a fadarabot a karomból, és elhajítottam a fedélzeten. Alig éreztem a fájdalmat, ahogy hunyorogtam a lőporfüstben és az ostorozó esőben.

Az angol fregatt legénysége éljenzett, ahogy jobboldalt elhaladt mellettünk. Muskéták és kováspisztolyok pukkanását-sistergését hallottam. Bűzbombák és gránátok záporoztak ránk. Ahogy felrobbantak a fedélzeten, csak még nagyobb lett a fejetlenség és a fojtogató füst, amely halotti lepelként lengett a fejünk felett. A bűzbombákból szörnyű kénszag áradt, térdre kényszerítette az embereket, és annyira sűrű és sötét lett tőlük a levegő, hogy látni sem lehetett, nemhogy felmerni a távolságot.

Ennek ellenére megláttam a hajóhídon álló csuklyás alakot. Karját összefonva állt, köpenye sem rebbent, egész viselkedése azt üzente, hogy cseppet sem érdeklik a körülötte zajló események. Láttam a tartásából és a csuklya alatt ragyogó tekintetéből. A szeme egy pillanatra rám szegeződött.

Ekkor a támadóinkat elnyelte a füst. Olyan volt, mint egy szellemhajó a lőporszagban, a kénbűzben, a szitáló eső alatt.

Csak a recsegő fa hangját és az emberek kiáltásait hallottam magam körül. Mindenütt hullák hevertek, vérük bemocskolta a törött deszkákat. A főfedélzet résén át láttam, hogy a fedélköz megtelik vízzel, a fejem felett pedig panaszosan reccsent a fa, és ahogy a füsttakaró felhasadt, kiderült, hogy egy láncos golyó szétszaggatta a fővitorlánkat. A halott őrszem a lábánál fogva

lógott ki az árbockosárból: a fél fejét ellőtték. A matrózok egy pillanat alatt felugrottak a kötelekre, hogy kiszabadítsák a törött árbocot, de elkéstek. A hajó már dülöngélt, és úgy imbolygott a vízben, mint egy kövér nő fürdés közben.

Végre eloszlott a füst, így láthattuk a brit fregatt helyezkedéséből, hogy készül bevetni a jobb oldali ágyúkat. De ekkor fordult a szerencse. Mielőtt munkához láthattak volna, az a szél, amely felkapta a füstöt, hirtelen elült, a vitorlájuk összeesett, és lelassultak. Kaptunk egy második esélyt.

– Ágyúhoz! – kiáltottam. A legénység még talpon lévő tagjai az ágyúkhoz dülöngéltek. Én egy

forgólöveget kaptam el, és sortüzet nyitottunk rájuk, amit a fregatt magatehetetlenül tűrt. A lövéseink majdnem akkora kárt okoztak, mint amekkorát ők tettek bennünk. Most rajtunk volt az éljenzés sora. Ha nem is fordult egészen győzelembe a vereségünk, de legalább szerencsésen megmenekültünk. Egyesek közülünk már azon gondolkodtak, milyen kincsek lehetnek a brit hajón. Ez a néhány derűlátó meg is ragadta a csáklyákat, fejszéket és bújtatófákat, készen arra, hogy megpányvázzák a hajót, és szemtől szemben küzdjenek meg az ellenséggel.

Ami azonban ezután történt, minden tervet szétzúzott. – A fegyverraktár! – érkezett a kiáltás. – Fel fog robbanni! A hírt kiáltások követték, és ahogy a forgólövegtől az orrtőke felé

pillantottam, láttam, hogy a hajótesten ütött résen át lángok törnek elő. Eközben a far felöl meghallottam Bramah kapitány hangját, a szomszédos hajón pedig mozgásba lendült a köpenyes férfi. Szó szerint lendült. Már nem fonta össze a karját. Egyetlen ugrással a fedélzet korlátjára ugrott, onnan pedig a következő pillanatban a hajónk felé vetette magát.

Egy pillanatra úgy festett, akár egy sas a levegőben, ahogy széttárta a karját, és a köpenye szárnyként feszült ki mögötte.

Azután Bramah kapitány elesett. A csuklyás fickó ott állt felette, visszahúzta a kezét, és az ingujjából egy rejtett penge pattant elő.

Micsoda penge! Egy pillanatig kővé dermedtem, ahogy figyeltem. A fedélzeten táncoló lángok szinte életre keltették. Végül a csuklyás fickó megmerítette a fegyverét Bramah kapitányban. Én csak ott álltam, és bámultam, kezemben a szablyámmal. A hátam mögött hallottam a legénység tompa kiáltásait, ahogy reménytelen küzdelmet vívtak a fegyverraktárt elárasztó lángokkal.

Fel fog robbanni – gondoltam zavarodottan. – A fegyverraktár fel fog robbanni. Eszembe jutott, hány lőporos hordót tárolunk ott. Az angol hajó a közelünkben hánykolódott. A robbanás mindkét hajótestbe jókora lyukat fog ütni. Ezt mind tudtam, de csak távoli gondolatként kavargott a fejemben.

Egészen megbabonázott a csuklyás fickó mozgása. Lenyűgözött a halál ügynöke, aki nem törődött a felfordulással, csak a megfelelő pillanatra várt, hogy lecsaphasson.

A munkáját elvégezte, Bramah kapitány halott volt. A gyilkos felnézett a hulláról, és újra találkozott a tekintetünk, csakhogy ezúttal valami fellobbant a szemében, és a következő pillanatban talpra ugrott. Egyetlen rugalmas szökkenéssel átlendült a hulla fölött, és nekem rontott.

Felemeltem a szablyámat, eltökéltem, hogy nem adom meg könnyen magamat a nemlétnek. Ekkor azonban a tat felől – egészen pontosan a fegyverraktár felől, ahol az embereink nem tudták eloltani a tüzet, és a lángok elérték a lőport – robbanás hasított át a levegőn.

A mennykőcsapás letaszított a fedélzetről, kört írtam le a levegőben, és közben egy pillanatra megszállt a teljes béke érzete: nem tudtam, élek-e vagy már meghaltam, megvan-e az összes testrészem, és akkor nem is érdekelt. Azt sem tudtam, hol érek földet. Ha a fedélzetre csapódom, eltöröm a gerincemet, felnyársal a törött árboc, vagy a fegyverraktár poklának lángjába zuhanok.

Ám végül úgy esett, hogy a tengerben kötöttem ki. Nem tudtam, élek-e vagy meghaltam, és eszméletemnél vagyok-e. A

felszín alatt lebegtem. Figyeltem a fölém feszülő tengert: fekete, szürke és lángoló vörös foltok úsztak fölöttem. Mellettem holttestek süllyedtek a hullámsírba. A szemük tágra nyílt, mintha meglepte volna őket a halál. Elszínezték a vizet, és mint valami furcsa csápokat, úgy húzták maguk után a bélfonalakat meg az ínrostokat. Láttam, ahogy az egyik törött hátsóárboc alámerül a vízben, és magával rántja a kötélzetbe gabalyodott testeket.

Caroline-ra gondoltam. Apámra. A kalandjaimra a Császáron. Nassaura, ahol csak egyetlen törvény uralkodott: a kalózoké. És persze arra, hogy tett privatérból kalózzá Edward – Edward Thatch.

23

Ez mind átfutott a fejemen, ahogy egyre mélyebbre merültem. Mindennel tisztában voltam, ami körülöttem történt: láttam a hullákat, a pusztulást... Tudatában voltam, de nem érdekelt. Mintha valaki mással történne. Visszatekintve már értem, mi ütött belém akkor, abban a rövidke – tényleg nagyon rövidke – pillanatban, amikor elsüllyedtem a vízben. Abban a pillanatban lemondtam az életemről.

Elvégre Edward előre figyelmeztetett, hogy ne vállalkozzak erre a kalandra.

– Azzal a Bramah kapitánnyal valami nincs rendben. Ne mondd, hogy nem szóltam!

Igaza volt. És az életemmel készültem fizetni a kapzsiságomért és az ostobaságomért.

És akkor megtaláltam újra. Megleltem magamban az élni akarást. Megtaláltam. Megragadtam. A keblemre öleltem, és soha többé nem engedtem el. Tempóztam a lábammal, a karom előrenyúlt, és a felszín felé lendültem. Fuldokolva bukkantam a víz fölé – egyfelől, mert nem kaptam levegőt, másfelől, mert megdöbbentett a mészárlás. Figyeltem, ahogy az angol fregatt lángolva süllyed a hullámok alá. Szerte az óceánon apró lángok égtek, amelyeket hamar kioltott a víz. Mindenfelé roncsok és persze emberek lebegtek a felszínen – túlélők.

És akkor, ahogy attól tartottam, támadásba lendültek a cápák, és felharsantak az első sikolyok – eleinte csak rémült kiáltásokat hallottam, aztán ahogy a cápák egyre kitartóbban próbálkoztak, felcsendültek a halálsikolyok is, és egyre sűrűbbé váltak, ahogy gyűltek a ragadozók a lakomához. A csata közben hallott halálhörgések eltörpültek a kormos délutánt betöltő visításokhoz képest.

Én a szerencsések közé tartoztam, csak kisebb sebeket szenvedtem. Több kellett volna ahhoz, hogy odavonzza a cápákat, így partra tudtam úszni. Egyszer meglökött az egyik, ahogy elhúzott mellettem, de jobban érdekelte a lakoma, nem ért rá megállni. A lábam súrolt valamit, ami egy hal testének tűnt a vízben. Imádkoztam, ne folyjék ki elegendő vérem ahhoz, hogy elcsábítsa őket a terített asztaltól. Kegyetlen iróniája a sorsnak, hogy a súlyos sérülteket támadták meg először.

Amikor azt mondom, „megtámadták”, tudod, hogy értem. Megették, élve falták fel őket. Fogalmam sem volt, hányan élték túl a csatát, de azt tudom,

hogy a legtöbb túlélőből cápavacsora lett. Én biztonságban értem ki a Buena Vista-fok egyik tengerpartjára, és kimerülten, megkönnyebbülten estem össze. Ha a part nem homokos, talán meg is csókolom.

A kalapom eltűnt. Az imádott háromszögletűm, amely végigkísérte egész felnőtté válásomat. Akkor még nem tudtam, hogy ez az első lépés ahhoz, hogy végre elszakadjak a múlttól, és búcsút mondjak a régi életemnek. Ráadásul a szablyám még megvolt, és ha választanom kell egy szablya és egy kalap között...

Így miután hálát adtam a szerencsecsillagomnak, füleltem, hátha más túlélőket is meghallok, de csak tompa sikolyokat hozott a szél. Az oldalamra fordultam, és akkor a balomról egy hang ütötte meg a fülemet.

Pontosabban egy nyögés. Ahogy odapillantottam, azt is láttam, hogy a köpenyes gyilkostól származik. Nem messze tőlem pihent meg. Szerencsés volt, nagyon szerencsés, hogy nem ették meg a cápák, mert amikor a hátára fordult, vörös foltot hagyott maga után a homokban.

Csak feküdt ott, a mellkasa sűrűn emelkedett és süllyedt, szaggatottan kapkodta a levegőt. A keze a hasára csúszott. A sérült hasára.

– Te is élvezted? – kérdeztem nevetve. Valahogy kifejezetten szórakoztatónak találtam a helyzetet. Hiába

töltöttem el éveket a tengeren, még mindig bennem élt a bristoli szájhős, és szerettem elbagatellizálni a sötét helyzeteket. A gyilkos semmibe vett. Vagyis úgy tett, mintha meg se hallotta volna, amit mondtam.

– Havanna – nyögte. – El kell jutnom Havannába. Ez újabb mosolyt csalt elő belőlem. – Hogyne, pajtás, mindjárt összedobok egy hajót! – Fizetek neked – préselte ki összeszorított fogai között. – Ezt szeretitek, ti

kalózok, nem igaz? Tízezer escudót. Ez már felkeltette az érdeklődésemet. – Hallgatlak! – Segítesz vagy sem? – akarta tudni. Egyikünk súlyosan megsérült, és az nem én voltam. Felálltam, hogy

megnézzem; láttam a köpenyét, amely alatt, gondolom, a pengéjét rejtegette. Tetszett az a penge. Ráadásul volt egy olyan érzésem, hogy a birtokosa jól tudná használni. Főleg az én szakmámban. Azt se felejtsük el, hogy mielőtt a fegyverraktár felrobbant, meg akart ölni engem azzal a pengével. Talán szívtelennek, gonosznak vagy könyörtelennek tűnik, de értsd meg, kérlek, egy ilyen helyzetben az ember bármit megtesz a túlélésért. És egy jó tanács, ha egy égő hajón állsz, és gyilkosságra készülsz: fejezd be, amit elkezdtél!

Második jó tanács: ha nem sikerül, ne várj segítséget a célpontodtól! Harmadik jó tanács: ha mégis segítséget kérsz, lehet, hogy nem a legjobb

ötlet dühösen megtenni.

Így hát arra kérlek, ne ítélj el. Hanem értsd meg, miért néztem le rá olyan szenvtelenül.

– Most nincs nálad az arany, igaz? Visszanézett rám, és gyorsabban, mint gondoltam, vagy el tudtam volna

képzelni, pisztolyt rántott elő a zsebéből, és a gyomromhoz nyomta. Nem is annyira a fegyvercső tántorított hátra, mint a döbbenet; pár méterrel odébb fenékre estem.

Nagy nehezen feltápászkodott, miközben egyik kezét a sebén tartotta, a másikkal pisztolyt szegezett rám.

– Nyavalyás kalózok – sziszegte összeszorított fogai között. Láttam, hogy az ujja elfehéredik a ravaszon, hallottam, hogy a kakas

csattan, és lehunyt szemmel vártam a golyót. De nem jött. Persze hogy nem. Igaz, ez a fickó egészen földöntúlinak tűnt –

az eleganciája, a sebessége, az öltözéke, a fegyverválasztása is –, de végső soron mégis csak egy egyszerű ember volt. És nincs ember, aki parancsolhatna a tengernek.

Még ő sem tudta szárazon tartani a puskaporát. Negyedik jó tanács: ha már nem hallgattál az első, második és harmadik

tanácsra, legalább ne hadonássz egy használhatatlan pisztollyal! A gyilkos minden előnyét elveszítette. Elfordult, és a fák vonala felé indult.

Egyik kezét a sebére szorította, a másikkal félrehajtotta az aljnövényzetet, majd eltűnt mögötte. Egy pillanatig csak ültem ott, és el sem hittem, milyen szerencsés vagyok. Ha macska lennek, aznap legalább három életemet vesztettem volna el a kilencből.

Azután gondolkodás nélkül a nyomába eredtem – na jó, egyetlen gondolattal talán mégis adóztam annak a ténynek, hogy sérülés ide vagy oda, ez a fickó veszélyes, mivel láttam harcolni. De volt nála valami, ami kellett nekem. A rejtett penge.

Hallottam, ahogy közvetlenül előttem áttör a dzsungelen. Rá se hederítettem, hogy ágak söprik az arcomat, és gyökereken bukdácsolok át. Csak mentem utána. Kinyújtottam a kezemet, hogy ne vágjon képen egy bendzsó méretű levél, és véres kéznyomot láttam rajta. Jól van. Jó úton haladok. Távolabb valami megzavarta a madarakat, amelyek felrebbentek az égig érő fák közé, és megjegyeztem magamnak, így még amiatt sem kell aggódnom, hogy nyomát vesztem – az egész dzsungel remegett ügyetlen lépteitől. Úgy tűnt, az eleganciája elveszett a túlélésért folytatott küzdelemben.

– Ha követsz, megöllek! – hallottam. Ebben erősen kételkedtem. Ahogy néztem, a gyilkolászás már véget ért a

számára. És igazam lett. Egy tisztásra érve láttam, hogy a fájdalomtól kétrét

görnyedve áll. Próbálta eldönteni, merre menjen tovább, de ahogy

meghallotta, hogy előbújok az aljnövényzetből, felém fordult. Lassú, fájdalmas mozdulat volt ez, mint egy öregemberé, akinek fáj a hasa.

A régi büszkeségéből visszatért valamennyi, és némi küzdőszellem költözött a tekintetébe, aztán a jobbjánál előugrott a penge, és ragyogott a tisztás félhomályában.

Rájöttem, hogy a penge nyilván félelmet kelthetett az ellenfeleiben, és ha sikerül megfélemlíteni az ellenfeledet, félig meg is nyerted a csatát. Az a döntő, hogy féljenek tőled. De sajnos mivel a gyilkolászás véget ért számára, már az ellenségeiben sem tudott rettegést kelteni. Fáradt volt, és meggörnyesztette a fájdalom, így a köpenye, a csuklyája, de még a pengéje is csak értelmetlen csecsebecsének tűnt. Nem leltem semmi örömöt benne, hogy megöltem, és talán nem is érdemelt halált. A kapitányunk gonosz, könyörtelen ember volt, aki élvezte a korbácsolást. Ami azt illeti, annyira élvezte, hogy maga terjesztett olyan szóbeszédeket, amelyekért aztán másokat büntetett meg. És volt egy kedvenc játéka is: szívesen „tett kormányzóvá matrózokat a saját szigetükön”, vagyis hagyta magukra őket. Legfeljebb a saját anyja fogja gyászolni holtában. Akárhonnan nézzük is, a köpenyes fickó szívességet tett nekünk.

De ez a köpenyes fickó most engem is készült megölni, és az első jó tanács, hogy ha valakit készülsz megölni, akkor fejezd be, amit elkezdtél.

Ezt ő is tudta, amikor meghalt, ebben biztos vagyok. Azután átkutattam a holmiját. És igen, a teste még mindig meleg volt, és

nem, nem vagyok büszke rá, de kérlek, ne felejtsd el, kalóz voltam – és most is az vagyok. Szóval átkutattam a holmiját. A köpenye alatt találtam egy zsákot.

Hmm – gondoltam –, rejtett kincsre bukkantam. De amikor kiborítottam a földre, hogy a nap kiszáríthassa a tartalmát, sok

mindent találtam, csak éppen kincset nem. Volt ott egy furcsa kristálykocka, a két végén lyukkal – talán valami dísz lehet? (Később rájöttem, mi az, és akkor már nevettem azon, hogy valaha is úgy gondoltam, csak egy dísz.) Találtam még térképeket, amelyeket félretettem, és egy feltört pecsétű levelet. Amikor elkezdtem olvasni, rájöttem, hogy ez a kulcsa mindannak a kincsnek, amit ettől a titokzatos gyilkostól reméltem.

Señor Duncan Walpole!

Örömmel fogadtam nagylelkű ajánlatát, és izgatottan várom érkeztét. Ha valóban birtokában van a szóban forgó információknak, úgy tisztes jutalom várja, bár nem ismerem önt személyesen, úgy hiszem, könnyedén felismerem titkos szervezete hírhedt öltözékéről. Kérem,

sürgősen jöjjön Havannába! Bízhat benne, hogy testvérként fogjuk üdvözölni. Nagy megtiszteltetés lesz, hogy végre találkozhatok önnel, señor, hogy végre arcot is rendelhetek a névhez és meleg, baráti kézfogással köszönthetem. Szívet melengető a támogatása titkos, nemes ügyünkben.

Legalázatosabb szolgája, Laureano Torres y Ayala kormányzó

Kétszer is elolvastam a levelet, azután harmadszorra is a biztonság kedvéért. Torres, Havanna kormányzója, mi? Tisztes jutalom, mi? Terv született a fejemben. Eltemettem Señor Duncan Walpole-t. Legalább ennyivel tartoztam neki.

Úgy távozott az élők sorából, ahogyan érkezett, anyaszült meztelenül, meri a cselhez szükségem volt a ruhájára, amely szerintem tökéletesen illett rám. Máris úgy festettem, mint ő.

De a bőrébe bújni az egészen más lapra tartozott. Hogyan utánozzam ezt az embert? Nos, már elmeséltem, milyen aura lengte körül. Amikor a rejtett pengét az alkaromra erősítettem, próbáltam kipattintani, de nem történt semmi, Felidéztem, ő hogy csinálta, és igyekeztem utánozni. Egyszerűen legyintett a csuklójával. Valami nyilvánvalóan megakadályozta, hogy a penge véletlenül előugorjon. Legyintettem a csuklómmal, forgattam a karomat. Zongoráztam az ujjaimmal. Eredménytelenül. A penge makacsul pihent a foglalatában. Egyszerre volt gyönyörű és ijesztő, de ha nem tudom működésbe hozni, egy légynek se árthatok vele.

Most mihez kezdjek? Vigyem magammal, és próbálkozzam tovább? Reméljem, hogy véletlenül megfejtem a titkát? Úgy döntöttem, nem kísérletezem. Az az érzésem támadt, hogy titokzatos tudás bújik meg a penge mögött. Ha nálam találják, akár le is leplezhet.

Nehéz szívvel hajítottam el, majd az áldozatom sírjához fordultam. – Mr. Walpole – szóltam –, szerezzük meg azt a jutalmat!

24

A Buena Vista-fok tengerpartján találtam rájuk másnap reggel. Egy szkúner horgonyzott a kikötőben. Csónakokat bocsátottak le, ládákat rakodtak le és húztak a partra, ahol egymásra pakolták azokat vagy a bús képű emberek, akik most hátrakötött kézzel ültek a homokban, vagy talán a rájuk felügyelő, unott angol katonák. Amikor odaértem, épp befutott a harmadik csónak is; még több katona szállt ki belőle, és ők is a foglyokra pillantottak.

Hogy miért voltak megkötözve a fickók, nem tudtam megállapítani. Nem tűntek kalózoknak, inkább kereskedőknek. Ahogy újabb evezős csónak közeledett, kiderült ez is.

– A sorkapitány előrement Kingstonba – jelentette be az egyik katona. Ahogy a többiek, ő is trikornt, valamint mellényt viselt, a kezében pedig muskétát tartott. – Ezennel lefoglaljuk a hajódat!

Szóval erről volt szó. Az angolok a hajójukat akarták. Ugyanolyan rosszak voltak, mint a kalózok.

A kereskedők legalább annyira szerettek enni, mint inni, úgyhogy egytől egyig meglehetősen testesek voltak, de az egyikük még tésztaképűbb és gömbölyűbb, mint a többiek. Ő volt az a szárazföldi patkány, akihez az angol beszélt. Mint később megtudtam, Stede Bonnet-nek hívták. Kingston említésére egyből magához tért, és felemelte a fejét, ami eddig lefelé csüggött, ahogy a homokot vizslatta, mint aki azon tűnődik, hogy került ebbe a helyzetbe, és hogy mászik majd ki belőle.

– Nem, nem – felelte. – Az úti célunk Havanna! Én csak egy kereskedő... – Fogd be a pofádat, nyomorult kalóz! – kiáltotta a dühös katona, és

homokot rúgott a szerencsétlen ember képébe. – Uram – hajlongott a kereskedő –, mi csak azért horgonyoztunk le, hogy

feltölthessük a készleteinket. Csak ők tudják, miért, de Stede Bonnet legénysége éppen ezt a pillanatot

választotta a menekülésre. Illetve megpróbáltak elmenekülni. A kezük még mindig meg volt kötve, de talpra kecmeregtek, és a fák felé iramodtak, ahonnan én figyeltem a jelenetet titokban. Amint a katonák meglátták, mi készül, célra tartották a muskétáikat.

Golyók csapódtak a fákba körülöttem, és láttam, ahogy az egyik kereskedő vért és agyvelőt spriccelve elterül. Egy másik hangosat kiáltva, súlyos puffanással ért földet. Eközben a katona Bonnet fejéhez szorította a puskája csövét.

– Csak egy jó okot mondj, miért ne loccsantsam szét a koponyádat! – vicsorgott.

Szegény öreg Bonnet. Megvádolták kalózkodással, elvették a hajóját, és készültek golyót repíteni a fejébe. Pontosan azt tette, amit bárki más is tett volna az ő helyzetében. Hebegett-habogott. És talán be is vizelt.

– Öm... öm... Ekkor előkaptam a szablyámat, és kirontottam a fák közül. A nap a hátam

mögül sütött. A katona eltátotta a száját. Nem tudom, miként festhettem, ahogy lebegő köpennyel és szablyával a kezemben kiléptem a nap ragyogásából, de ahhoz elég hatásos volt, hogy meglepjem a lövészt. Egyetlen pillanatig habozott csak. Ez az egyetlen pillanat viszont az életébe került.

Felfelé csaptam, felhasítottam a mellényét, a belei kiömlöttek a homokra. Ugyanazzal a lendülettel megperdültem, és a pengémmel átvágtam egy másik katona torkát, aki a közelben állt. Egyetlen szempillantás alatt két emberrel végeztem, és egy harmadik is rövidesen csatlakozott hozzájuk, ahogy levágtam a szablyámmal. Holtan csúszott le a pengéről, és rángatózva halt meg a parton. Előkaptam a tőrömet az övemről, és a másik kezemmel egy negyedik fickó szemébe vágtam. Rémült kiáltással tántorodott hátra, vér folyt végig a markolaton, amely kiállt a fejéből, és elszínezte a fogát, amikor kiáltásra nyitotta a száját.

A katonák elvesztegették egyetlen lövésüket a menekülő kereskedőkre, és bár biztosan gyorsan töltöttek újra, egy kardforgatóval szemben védtelenek voltak. Ez a baj a korona katonáival. Túl sokszor támaszkodnak a muskétájukra. Az indián nők ellen biztosan remekül beválik, de nem olyan hatásos közelharcban, egy bristoli kocsmákban edződött fickó ellen.

A következő katona még mindig a muskétájával bajlódott, amikor két határozott vágással lekaszaboltam. Egyedül az utolsó katonának sikerült leadnia egy második lövést. Hallottam, ahogy a golyó átszeli a levegőt az orromnál, és döbbenetből reagáltam. Vadul a karjára vágtam, amíg ki nem esett belőle a muskéta, és térdre nem hullott. Felemelt kézzel könyörgött az életéért, ám torkon szúrtam a szablyám hegyével.

Gurgulázva dőlt el, a vére eláztatta körülötte a homokot. Csak álltam a teteme felett, a vállam hullámzott, ahogy kapkodtam a levegőt. Melegem volt a köpenyben, de tudtam, hogy jól végeztem a dolgom.

– Istennek hála, uram, megmentette az életemet. Nem tudom elégszer megköszönni! – szólított meg hálásan Bonnet, és attól a pillanattól fogva, már nem Edward Kenway voltam, a bristoli parasztfiú. Új életet kezdtem Duncan Walpole néven.

Mint kiderült, Stede Bonnet nemcsak a legénységét veszítette el, de a

hajózáshoz sem értett. Igaz, megmentettem attól, hogy az angolok elvegyék a hajóját, de helyettük lefoglaltam én. Egy dolog közös volt bennünk. Mindketten Havannába tartottunk. A hajója gyors volt, ő pedig szószátyár ugyan, de kellemes társaság, így együtt hajóztunk ki. Kölcsönösen előnyös lett a társulás – legalábbis egyelőre.

Miközben kormányoztam, magáról kérdeztem. Megtudtam, hogy gazdag, de ingerlékeny ember, és kétségkívül vonzották a pénzkeresés vitatható formái. Egyrészt állandóan a kalózokról kérdezett.

– A többségük a Szeles-átjáró körül portyázik Kuba és Hispaniola között – mondtam neki, és elnyomtam egy mosolyt, miközben elforgattam a szkúner kormánykerekét.

– Az igazat megvallva, nem kéne attól tartanom, hogy utadat állják a kalózok – válaszolta. – A hajóm kicsi, és nincs nálam semmi igazán értékes. Csak nádcukor meg az edény, amiben hozom. Egy kis melasz, rum meg ilyesmi.

Elnevettem magam, ahogy eszembe jutott a saját legénységem. – Nincs olyan kalóz széles e világon, aki ne csapna le a rumra, ha alkalma

van rá.

Havanna kikötőjét erdők és magas pálmafák vették körül. Élénkzöld lombjuk lengedezett a szellőben, befelé terelve minket, ahogy a szkúnerünk közeledett a part felé. A sürgő-forgó városban a vörös cseréptetős, fehér épületek düledezőnek és viharvertnek tűntek, a nap kifakította, a szél megtépte őket.

Kikötöttünk. Bonnet a dolgára indult, ami pedig nem volt más, mint hogy baráti kapcsolatot ápoljon régi ellenségeinkkel, a spanyolokkal. Ehhez a diplomácia legősibb formáját használta – kereskedett velük.

Úgy tűnt, jól ismeri a várost, így ahelyett, hogy egyedül kóvályogtam volna, megvártam, hogy végezzen a diplomáciával, és elkísértem egy kocsmába. Ahogy odafelé tartottunk, éreztem, korábbi énem, Edward Kenway alig várná, hogy elérjük a kocsmát. Mostanra már szörnyen megszomjazott volna.

De nem vágytam az italra. Ezen töprengtem, ahogy bejártuk Havannát, kerülgettük a városlakókat, akik mind siettek valahova a fényben úszó utcákon. Gyanús öregemberek hunyorgása kísért minket a kapualjakból. Csak felvettem egy másik nevet, új ruhát öltöttem, de mintha második esélyt kaptam volna rá, hogy... nos... hogy igazi férfi legyek. Mintha Edward Kenway csak gyakorlás lett volna, akinek a hibáiból tanulhatok, de Duncan Walpole volt az az ember, aki mindig is lenni akartam.

Elértük a kocsmát. Amíg az Edward múltjában szereplő ivók mind sötét, alacsony mennyezetű helyek voltak, ahol árnyékok táncoltak a falakon, ahol a

férfiak a kupájuk fölé görnyedtek, és a szájuk sarkából vetettek oda egymásnak pár szót, addig itt, a kubai nap alatt a szabadtéri kocsma szinte csak úgy ragyogott. Matrózokkal tele, akik bőre a több hónapos tengeri úttól cserzett és inas volt, és ültek itt kereskedők is – természetesen Bonnet barátai –, meg helyiek: férfiak, maréknyi gyümölcsöt áruló gyerekek és a testüket áruba bocsátó nők.

Egy mocskos, részeges matróz gonoszan nézett rám, amikor leültem, és Bonnet eltűnt, hogy találkozzon az ismerőseivel. Lehet, hogy nem tetszett neki a képem – a Blaney-vel történtek után már ezen sem lepődtem volna meg –, vagy csak tisztességes volt, és nem díjazta, hogy elmarkoltam egy alvó részeg sörét.

– Segíthetek valamiben, pajtás? – kérdeztem újonnan szerzett kupám felett. A matróz csettintett a szájával. – Ne már! Egy walesi a donok földjén! – mondta borgőzös hangon. – Én is

angol volnék, itt várom a következő háborút, hogy visszahívjanak szolgálatba! Mosolyra kunkorodott a szám. – Nagy mázlista a vén György király, hogy egy ilyen szarzsák viszi a

zászlóját, mint te. Erre kiköpött felém. – Hé, nyavalyás! – A nyála ott csillogott a frissen szerzett kupám száján.

Előrehajolt, és egyhetes piabűzt lehelt rám. – Láttam már a pofádat! Egy követ fújsz azokkal a nassaui kalózokkal, nem-e? Te...

Megemelte a hangját. A szomszédos asztalnál néhány tengerész felénk fordult.

– Te vagy az, nem igaz? – Most már majdnem ordított. Felálltam, elkaptam, felrántottam a székéről, és a falhoz vágtam. – Fogd be a pofád, mielőtt golyót röpítek belé! Világos? A matróz tompán nézett rám; ha hallotta is, amit mondok, semmi jelét nem

adta. Helyette összeszűkítette a szemét, rám meredt, és kibökte: – Edwardnak hívnak, nem-e? A francba! A leghatékonyabban úgy lehet elhallgattatni egy szószátyár matrózt egy

havannai kocsmában, ha elvágjuk a torkát. Esetleg hatásos lehet még, ha térddel tökön rúgjuk, vagy az, amit végül én is választottam. A lefejelés.

Arcába vágtam a homlokomat, és bármit is akart mondani, annak útját állták törött fogai, ahogy a padlóra csúszott, és elterült.

– Te kis nyavalyás! – hallottam a hátam mögül, és amikor megfordultam, egy újabb vörös képű matrózt találtam ott. Kitártam a karomat. Hékás, nem akarok verekedni!

Sajnos ez nem akadályozta meg abban, hogy egy jobbegyenest küldjön az

arcomba, és a következő pillanatban már a szemgödrömbe nyilalló fájdalom vörös függönyén át, két újabb matrózt láttam érkezni. Feléjük csaptam, és az egyiket el is találtam, így nyertem egy kis időt magamhoz térni. Ilyen mélyen eltemettem volna magamban Edward Kenway-t? Akkor ideje előásni. Mert akárhová mész is a világon, legyen az Havanna vagy Bristol, a kocsmai bunyó, az kocsmai bunyó. Azt mondják, gyakorlat teszi a mestert. Hát, ha mester nem is voltam soha, azért az a harci tapasztalat, amelyre elpazarolt ifjú éveim során szert tettem, ezúttal is győzedelmeskedett, és A három matrózból nemsokára már csak egy karokból és lábakból – valamint egyedül tűzifának jó bútortörmelékből – álló, nyöszörgő kupac maradt.

Épp leporoltam magam, amikor valaki felkiáltott: – Katonák! A következő pillanatban azon kaptam magam, hogy egyrészről teljes

sebességgel húzom az irhámat Havanna utcáin, hogy lerázzam a céklaképű muskétásokat, másrészről igyekszem nem eltévedni.

Mindkettő sikerült. Később csatlakoztam Bonnet-hez a kocsmában, és megtudtam, hogy a katonák nemcsak a cukrát vették el, de még Duncan Walpole zsákját is. Azt a zsákot, amelyet Torresnek akartam elvinni. A francba! Azt még túléltem volna, hogy Bonnet cukra oda, de a zsákra szükségem volt.

25

Havanna olyan hely, ahol észrevétlenül meghúzhatod magad. Legalábbis egy átlagos napon. Olyankor, amikor kalózokat akasztanak a kivégzésekre kijelölt téren, nemcsak meghúzhatod magad, de átkozottul tanácsos is. Az Anglia és Spanyolország között létrejött szövetség bizonytalan volt, de pár dologban mindkét nemzet egyetértett. Az egyik: mindketten utálták a kalózokat. A másik: mindketten szerették fellógatni őket.

Az akasztófa árnyékában három martalóc állt hátrakötött kézzel, és tágra nyílt, ijedt szemekkel meredtek át az előttük fityegő hurkon.

Nem messze tőlük egy El Tiburón nevű spanyol állt. Nagy, szakállas fickó volt, halott szemmel. Sosem beszélt, mert nem tudott: néma volt. Róla az elítéltekre vetődött a pillantásom. Rájöttem, nem tudok rájuk nézni anélkül, hogy az járna a fejemben: A Jóisten kegyelmezzen, rám is ez vár...

Különben sem miattuk voltunk ott. Bonnet és én háttal álltunk a napszítta falnak, és csak úgy bámultuk a világot, mintha a sürgést néznénk, az akasztásra várnánk, és egyáltalán nem érdekelne minket, miről pletykálnak a spanyol katonák a közelünkben. Ó, nem, egy cseppet sem.

– Még mindig szeretnéd átvizsgálni a szekeret, amit tegnap lefoglaltunk? Úgy hallottam, angol cukor volt rajta.

– Úgy van! Amit attól a barbadosi kereskedőtől szereztünk. – Duncan – vetette oda a szája szegletéből Bonnet. – Az én cukromról

beszélnek. Lenéztem rá, és hálásan biccentettem a fordításért. A katonák tovább beszélgettek az esti verekedésről. Eközben az

emelvényen egy spanyol tiszt bejelentette az első elítélt kivégzését, felsorolta a bűneit, és végül annyit mondott:

– Kötél általi halálra ítéllek! Intésére El Tiburón meghúzta a kart, és a csapóajtó kinyílt. A testek

lezuhantak, a tömeg pedig felkiáltott: – Ó! Kényszerítettem magam, hogy a három himbálódzó hullát nézzem, és azt

vettem észre, visszatartom a lélegzetemet, hátha igaz, hogy a belek elengednek. A testeket akasztófán fogják közszemlére tenni a városban. Bonnet és én láttunk már ilyesmit utazásaink során. Errefelé nem tűrték meg a kalózokat, és ezt a világ tudtára is akarták hozni.

Kezdett melegem lenni a köpenyemben, de most kifejezetten örültem az

álruhának. Távoztunk. A vesztőhelyen tett kitérőnk során minden szükséges

információt megszereztünk. A szekér a castillóban volt. Akkor nekünk is ott a helyünk.

26

Hatalmas, szürke kőfal emelkedett fölénk. Vajon tényleg kitakarta a napot, vagy csak képzeltem? Az biztos, hogy fáztunk, és elveszve éreztük magunkat a tövében, mint két elhagyott gyermek. A kubaiak vagy a spanyolok dicséretére váljon, bárki építette is ezt a hatalmas épületet, a Castillo de los Tres Reyes del Morrót, hogy tudta, hogyan kell ijesztő erődöt alkotni. Időtállónak készült, már százötven éve állt ott, és úgy tűnt, még százötven évet könnyedén kibír. A falakról a tengerre vándorolt a pillantásom, és elképzeltem, ahogy hadihajók ágyúzzák az erődítményt. Vajon milyen hatást érnének el a rögzített ágyúk acélgolyói? Nem tudom. De azt hiszem, nem sokat.

Mindegy is, mert nekem nem volt hadihajóm, csak egy cukorkereskedőm. Úgyhogy valami diszkrétebb módot kellett találnom a bejutásra. Előnyömre vált, hogy akinek volt egy csepp józan esze, nem vágyott bejutni azokon a sötét és merengő falakon, hiszen a spanyol katonák itt kínozták vallomásig a foglyokat, és talán még a gyorsított kivégzéseket is itt hajtották végre. Csak egy bolond akarna betörni ide, ahol meg a nap se süt, ahol senki sem hallhatja a kiáltásodat. De ettől még nem lehetett csak úgy besétálni, hogy: „Hé, haver, nem tudod megmondani nekünk, merre van a zsákmányraktár? Elvesztettem egy zsákot, tele fontos iratokkal meg egy fura kristállyal.”

Áldom az eget az örömlányokért. Na nem mintha kanos lettem volna, de kiszúrtam egy jó kis behatolási lehetőséget – mármint úgy értem, az erődbe. Az éjszakai pillangóknak, akik egy vagyonon ültek, nos, nekik nagyon is jó okuk volt, hogy átjussanak a falon. Jobbat nem is találhattam volna, aki becsempész minket.

– Kell egy kis társaság, gringo? Kell egy nő? – kérdezte az egyik, és odalibbent hozzám. A melle hullámzott, az ajka rubinvörös volt, a szeme pedig fátyolos, tele ígérettel.

Odébb vezettem a faltól. – Mi a neved? – kérdeztem. – Neved, señor? – Beszélsz angolul? – Nem, nem angol. Elmosolyodtam. – De az arany nyelvén mindannyian beszélünk, nem-e? Igen, úgy tűnt, Ruth beszél az arany nyelvén. Ráadásul folyékonyan.

Akárcsak a barátnője, Jacqueline. Bonnet is ott legyeskedett, és ravaszul méregette őket. Bemutatkoztunk, és

pár perc múlva szemtelenül magabiztosan sétáltunk a kastély bejárata felé. Az út tetejéről visszanéztem: Havanna sürgése, nyüzsgése és forrósága

apadni látszott, mintha a castillo tilalmas kőfalai és magas őrtornyai zaboláznák meg. Egyfajta ellenségességet sugároztak, akár azok a mitikus szörnyek, amelyek a tengerészek szerint az óceánok felderítetlen fenekén élnek. Azokhoz hasonlatosan a kastély is hatalmas volt, és halálos. Elég! – figyelmeztettem magamat. Túlzottan felpörögtem. Volt egy tervünk. Csak azt kellett elérni, hogy működjön.

A rideg felvigyázó szerepében keményen csaptam öklömmel a rácsos ajtóra, aztán vártam, hogy kinyíljon. Két spanyol katona jelent meg, kezükben szuronyos muskétával, és tetőtől talpig végigmértek minket: engem és Bonnet-t csak futva, de Ruthnak és Jacqueline-nek különösen kéjes pillantásokat tartogattak.

Játszottam a szerepemet. Keménynek tűntem. Ruth és Jacqueline is játszotta a szerepét. Vadítóak voltak. Bonnet-n volt a beszéd sora; egy részét értettem annak, amit mond, a többit később osztotta meg velem.

– Helló! – mondta. – Azért beszélek én, mert sajnos egyik hölgyismerősünk sem tud spanyolul, sem a kollégám itt – mutatott rám. – Ő azért van jelen, hogy ügyeljen a hölgyek biztonságára.

(Hazugság! Visszatartottam a lélegzetem, úgy éreztem, mintha a fejünk fölött tábla hirdetné a cselünket. Hazugság!)

A két katona a lányokra nézett, akik az arany ígéretére és jó néhány üveg rum hatására olyan műértéssel illegették magukat és csücsörítettek, hogy nem volt kérdés, miből élnek. Azonban ez még nem győzte meg a strázsákat. Éppen készültek elhessegetni minket, és eltűnni a zömök, szürke szörnyeteg gyomrában, amikor Bonnet kimondta a varázsszót: El Tiburón. A lányokat személyesen El Tiburón, a hóhér rendelte, magyarázta, az őrök pedig elsápadtak, és idegesen összenéztek.

Persze, már láttuk munkában. Nem igényelt különösebb ügyességet a feladata, de mindenképpen kellett hozzá – hogy is fogalmazzak? – egy bizonyos sötét jellem, hogy képes legyen meghúzni azt a kart, amely megnyitja három ember alatt a csapóajtót, a halálba rántva őket. Elég volt megemlítenünk El Tiburón nevét, máris félelmet szült.

Egy kacsintás kíséretében Bonnet azt is hozzátette, hogy El Tiburón a portugál lányokat szereti. Ruth és Jacqueline tovább játszotta a szerepét. Kuncogtak, csókokat dobáltak, és kihívóan tolták ki a keblüket.

– El Tiburón a kormányzó jobbkeze, a végrehajtója – jegyezte meg némi gyanakvással az egyik katona. – Mégis miből gondolja, hogy itt van a castillóban?

Nyeltem egyet, szívem a bordámnak feszült, akkorát dobbant. Lapos pillantást vetettem Bonnet-re. Ennyit erről az információról!

– Drága uram – mosolyodott el Bonnet. – Tényleg azt hiszi, hogy Torres kormányzó jóváhagyná ezt a találkát? El Tiburón új munka után nézhetne, ha a kormányzó rájönne, hogy prostituáltakkal hál. Pláne, hogy a kormányzó saját tulajdonára vetett szemet...

Bonnet körbepillantott, a két katona pedig a nyakát nyújtotta, hogy újabb titkokat halljon.

– Aligha kell mondanom, uraim, hogy kellemetlen helyzetbe kerültek, most, hogy a birtokukban van ez az információ – folytatta Bonnet. – Egyfelől, tudnak egy titkot El Tiburónról, aki Havanna legveszélyesebb embere, ezt ne felejtsük el, amiért ő képes lenne fizetni vagy ölni is.

Itt egy kis szünetet tartott hagyta ülepedni a híreket. – Csak ne derüljön ki. És attól függően, hogy kezelik a helyzetet,

számíthatnak El Tiburón hálájára. Értenek engem, uraim? Nekem úgy tűnt, mintha csak úgy folyna belőle a szó összevissza, de a

hatását elérte a két őrszemnél, akik végre félreálltak, és beeresztettek minket. Beléptünk hát. – A kantinba menjenek! – tanácsolta az egyik, és a sétány felé mutatott,

amely arra az udvarra futott le, ahol éppen álltunk. – Mondják, hogy El Tiburónt keresik, ott majd eligazítják magukat. És szóljanak rá a hölgyekre, hogy viselkedjenek rendesen, nehogy véletlenül kiderüljön, milyen ügyben járnak!

Bonnet megvillantotta legkenetteljesebb mosolyát, és meghajolt az őrök felé, ahogy elindultunk, miközben ravaszul biccentett felém. Két tökéletesen átvert őrt hagytunk magunk mögött

Ahogy megmásztam a lépcsőt, reménykedtem, hogy úgy festek, mintha idetartoznék. Legalább csendes volt a környék: az őrszemek kivételével alig jártak erre katonák. Úgy tűnt, a legtöbben a kantinban vannak.

Egyenesen a zsákmányraktár felé vettem az irányt, ahol is örömömben majdnem felkurjantottam, amikor megtaláltam a zsákot, benne az iratokkal és a kristállyal, épen és hiánytalanul. Zsebre vágtam, és körülnéztem. Mi az ördög? Zsákmányraktárhoz képest nem sok zsákmányt tartottak itt. Egy zacskón kívül, amelyben pár arany pihent (és végül a zsebemben kötött ki), csak Bonnet cukrosládáit láttam. Vetettem rájuk egy pillantást. Esélytelennek tűnt, hogy ki tudjuk hordani innen. Sajnálom, Bonnet, majd máskor.

Pár perccel később ismét csatlakoztam hozzájuk. Úgy döntöttek, inkább nem kockáztatják meg a kantint, és fel-alá járkáltak a sétányokon, idegesen várva a visszatértemet. Bonnet túlságosan is megkönnyebbült a viszontlátásomtól ahhoz, hogy a cukorról kérdezzen – arra számítanom kellett, hogy később nem úszom meg az élményt. Idegesen törölte le a verejtéket a

homlokáról, és visszakalauzolt minket egy átjárón, majd egy lépcsőn át az udvarra, ahol a barátaink, az őrök összenéztek, ahogy közeledtünk.

– Nahát. Jó hamar végeztek... Bonnet megrántotta a vállát. – Megkérdeztük a kantinban, de nem látták El Tiburónt. Talán valami hiba

történt, vagy máshol élte ki a vágyait... – Akkor majd mi szólunk El Tiburónnak, hogy itt voltak – mondta az egyik

őr. Bonnet beleegyezően bólintott. – Azt megköszönném, de kérem, ne feledje: csak diszkréten! A két őr bólintott, az egyik még az orrát is megkocogtatta. A titkunk jó

helyen lesz náluk.

Később már a kikötőben álltunk, Bonnet hajója közelében. Átadtam neki a zacskót, amit elloptam a castillo zsákmányraktárából. Így

tűnt helyesnek – cserébe a cukorért. Nem voltam azért én olyan rossz. – Ó, az nem nagy veszteség – mondta, de azért eltette. – Sokáig maradsz? – kérdeztem. – Pár hétig biztosan. Aztán visszamegyek Barbadosra egy kis otthoni

unalomért. – Ne elégedj meg az unalommal! – mondtam neki. – Hajózz Nassauba, és

élj úgy, ahogy jólesik! Addigra már félúton járt a stégen, az újonnan szerzett legénysége készen

állt kihajózni. – Nem azt mondtad, hogy Nassauban nyüzsögnek a kalózok? – nevetett. –

Elég züllött helynek tűnik. Belegondoltam. Nassaura gondoltam. – Nem, nem züllött – feleltem neki. – Felszabadult. Elmosolyodott. – Ó, istenem, az micsoda kaland lenne! De nem, nem. Férj vagyok, és apa.

Kötelességeim vannak. Az élet nem csak szórakozás és kicsapongás, Duncan. Egy pillanatra megfeledkeztem a felvett személyiségemről, és elkapott a

bűntudat. Bonnet végig csak segített nekem. Nem tudom magam sem egészen, mi szállt meg. Talán a bűntudat volt a hibás. De elmondtam neki.

– Hé, Bonnet! Az igazi nevem Edward, a Duncant csak használom. – Á – mosolyodott el. – Titkos név a titkos találkozóhoz a kormányzóval... – Igen. A kormányzóval – feleltem. – Igaz is. Azt hiszem, már így is eléggé

megvárattam.

27

Egyenesen Torres kormányzó rezidenciájára mentem. Egy hatalmas palotával találtam szemben magamat, meredek falak és üvegkapuk mögött, messze Havanna lármájától. Megszólítottam az őröket.

– Szép napot! Mr. Duncan Walpole Angliából látni szeretné a kormányzót. Úgy hiszem, már vár engem.

– Igen, Mr. Walpole, kérem, lépjen be! Ez könnyen ment! Felcsikordultak a kapuk, a meleg nyári nap hangja volt ez. Beléptem, és

bepillantást nyertem abba, hogyan is él a világ gazdagabb fele. Mindenütt pálmafák álltak, alacsony szobrok pihentek talapzatukon, és valahonnan víz csobogása hallatszott Szöges ellentéte volt ez az erődnek: kies, míg az kietlen, léha, míg az szigorú.

Ahogy sétáltunk, két őr tisztes, de a célnak megfelelő távolból követett minket, és hiányos spanyoltudásommal elcsíptem pár szót a sugdolózásukból: úgy tűnt, késtem pár napot, Megtudtam, hogy asesino vagyok, orgyilkos, és volt valami furcsa abban, ahogy kimondták ezt a szót. Talán az, ahogyan hangsúlyoztak.

Hátraszegtem a vállamat, felemeltem az államat, és közben csak arra gondoltam, hogy még egy darabig fenn kell tartanom a látszatot. Élveztem Duncan Walpole szerepét – felszabadító érzés volt megfeledkezni Edward Kenway-ről. Néha azt gondoltam, végleg búcsút is intek neki. Az biztos, hogy Duncan jó néhány dolgát szívesen megtartottam volna, emléknek, például a köpenyét vagy a harcmodorát. A tartását.

Most azonban a jutalmára vágytam a legjobban. Az udvarra értünk, amely halványan emlékeztetett az erődére, kivéve, hogy amíg az egy sziklából kivájt négyzet volt, árnyas sétányoktól körbevéve, ez egy buja zöldbe borult szoboroázisnak tűnt. A palacio díszes erkélyének keretén át látszott a mélykék ég és a messzeségben parázsló napkorong.

Már álltak ott ketten. Öltözékük alapján nemesemberek lehettek, ezt egyből láttam. Őket nehezebb lesz átverni. Mellettük egy ládányi fegyver pihent. Az egyikük pisztolyt fogott egy céltáblára, a másikuk fegyvert tisztogatott.

Ahogy meghallották, hogy a két őr kíséretében belépek az udvarra, a lőni készülő fickó idegesen pillantott rám, amiért megzavartam, aztán egy vállrándítással újra összeszedte magát, hunyorogva nézett át a pisztoly irányzékán, és elsütötte a fegyvert.

A dördülés visszhangzott az udvarban. Az ijedten felrebbenő madarak mintha megtapsolták volna. Apró füstcsík emelkedett a talapzatán finoman ingó céltábla kellős közepéről. A lövész ferde mosollyal fordult társa felé, amaz elismerően vonta fel a szemöldökét. Így kommunikálnak egymással a jómódúak. Aztán felém fordították a figyelmüket.

Duncan Walpole vagyok – mondtam magamnak, és igyekeztem nem elbátortalanodni fürkésző tekintetük nyomása alatt. – Duncan Walpole. Egy veszélyes ember. Egyenlő velük. Egyenesen a kormányzó hívott ide.

– Jó napot, uram! – mosolyodott el az a férfi, aki eddig fegyvert tisztogatott. Hosszú, őszülő haja volt, amit hátrafogva viselt, és az arcán látszott, hogy sok időt töltött el a tengeri fuvallatok közt. – Helyesen gondolom, hogy ön Duncan Walpole?

Felidéztem, hogyan beszélt Walpole. Milyen kiművelten. – Az vagyok, valóban – feleltem, de olyan hamisnak hallottam magam,

hogy szinte arra vártam, a fegyvertisztogató azonnal felém fordítja a pisztolyát, és őrizetbe vetet.

Ám nem így történt. – Mindjárt gondoltam – mondta, és vidáman szelte át az udvart, hogy felém

nyújthassa tölgyfa keménységű kezét. – A nevem Woodes Rogers. Örvendek a szerencsének!

Woodes Rogers. Már hallottam ezt a nevet. A bennem élő kalóz elsápadt. Woodes Rogers a fajtám mételye volt. Valamikori privatérként gyűlölte azokat, akik kalózkodásba kezdtek, és expedíciókat vezetett ellenük, hogy kiirtsa őket az utolsó szálig. Szívesen látott volna lógni egy olyan kalózt, mint Edward Kenway.

De te most Duncan Walpole vagy, figyelmeztettem magam, ahogy a szemébe néztem, és keményen megszorítottam a kezét. Nem kalóz vagy. Ó, nem. Ezt felejtsd is el! Egyenlő vagy velük. A kormányzó hívott ide.

Bármilyen megnyugtató is volt ez a gondolat, egyből elfelejtettem, amint ráébredtem, milyen kíváncsian méreget engem. Ugyanakkor furcsa félmosoly terült el az arcán, mintha támadt volna egy gondolata, de nem lenne biztos benne, kimondja-e vagy sem.

– Meg kell hogy állapítsam, a feleségem szörnyű személyleírásokat ad – szólalt meg végül. Hagyta, hogy a kíváncsisága győzzön.

– Hogy értsem ezt? – A feleségem. Találkoztak évekkel ezelőtt Percyék álarcosbálján. – Ó, értem... – Ördögien jóképűnek nevezte magát. Természetesen csak a

féltékenységemet akarta szítani ezzel a hazugsággal. Nevettem, mintha érteném a tréfát. Talán meg kellett volna sértődnöm,

hogy nem talál ördögien jóképűnek? Vagy örülnöm, hogy végre elindult a

beszélgetés? Ahogy a pisztolyára pillantottam, az utóbbi mellett döntöttem. Most bemutattak a másik férfinak is. A sötét hajú, gyanakvó pillantású

francia fickó, Julien DuCasse díszvendégnek nevezett engem, és a szavaiból úgy vettem ki, hogy valami rendhez kéne csatlakoznom. Ismét orgyilkosnak hívtak, és ismét furcsa, számomra értelmezhetetlen hangsúllyal ejtették a szót.

Asesino – orgyilkos. Megkérdezte, őszinte-e a rendbe való áttérésem, nekem pedig eszembe

jutottak Walpole levelének a szavai: „Szívet melengető a támogatása titkos, nemes ügyünkben.”

Milyen titkos és nemes ügy lehet ez? – tűnődtem. – Nem azért jöttem, hogy csalódást okozzak önöknek – feleltem

bizonytalanul. Az igazat megvallva halvány fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél.

Én csak oda akartam adni a zsákot, a másik kezemmel meg el akartam venni egy arannyal tömött erszényt.

Ha ez nem jön össze, szerettem volna lelépni, mert úgy éreztem, a szélhámosságom bármelyik pillanatban lelepleződhet. Végül nagy örömömre Woodes Rogers arcára vigyor ült ki – talán akkor is ugyanígy vigyorgott, amikor kötélen lógó kalózok fejére gondolt –, meglapogatta a hátamat, és ragaszkodott hozzá, hogy szálljak be a céllövésbe.

Boldogan egyeztem bele. Bármibe belementem volna, ami eltereli a figyelmet rólam. Inkább beszélgetésbe kezdtem.

– És hogy van mostanság a kedves felesége, Rogers kapitány? Ő is Havannában tartózkodik?

Visszafojtottam a lélegzetem, úgy készítettem fel magam a válaszra, hogy: „Igen, itt is van! Kedvesem, ugye emlékszel Duncan Walpole-ra?”

Ám ezt felelte: – Jaj, dehogy! Nem, már két éve nem láttuk egymást. – Ezt sajnálattal hallom – feleltem, de közben arra gondoltam, hogy ez

aztán a remek hír. – Remélem, jól van – folytatta. Hangjában sóvárgás csendült, és ez

eszembe juttatta saját elveszett szerelmemet. – De... ezt nem tudhatom biztosan. Legalább tizennégy hónapot töltöttem Madagaszkáron kalózokat üldözve.

Erről én is hallottam. – Úgy érti, Libertaliában, a kalózvárosban? Libertalia Madagaszkáron volt. A legendák szerint William Kidd kapitány

egyszer megállt a szigeten 1697-ben, és végül a fél legénysége ott maradt, mert vonzotta őket ennek a kalózutópiának az életstílusa, ahol a mottó úgy hangzott: „Istenért és a szabadságért”, és a nagyobb hangsúly a szabadságon volt. Ott megkímélték a rabok életét, alig folyt vér, és minden zsákmányt

egyenlően, rangtól vagy beosztástól függetlenül osztottak el. Túl szépen hangzott, sokan meg voltak győződve róla, hogy az csak egy

mitikus hely, de engem biztosítottak róla, hogy létezik. Rogers felnevetett. – Én Madagaszkáron csak egy szánalmas orgia nyomait találtam. Haramiák

búvóhelye az. Még a kóbor kutyák is szégyellnék azokat az állapotokat. Ami azt a húsz-harminc ott élő fickót illeti, nem mondhatom, hogy toprongyosak lettek volna, mivel egyáltalán nem viseltek ruhát. Teljesen visszavadultak, ahogy mondani szokás.

Eszembe jutott Nassau, ahol az ilyesmi megengedhetetlen lenne – legalábbis nappal.

– És hogy bánt el a fajtájukkal? – kérdeztem ártatlanul. – Igen egyszerűen. A legtöbb kalóz olyan ostoba, mint a majmok.

Egyszerűen választás elé állítottam őket. Vagy hazajönnek velem Angliába vagyontalanul, és bocsánatot nyernek, vagy kötelet vetünk a nyakukba, és felhúzzuk őket. Eltartott egy darabig, amíg kisöpörtük a területről a bűnözőket, de végül sikerült. Ugyanezt a taktikát kívánom alkalmazni mindenütt Nyugat-Indiában.

– Értem – feleltem. – Jól sejtem, hogy a következő célpontja Nassau lesz? – Nagyon elmés, Duncan. Valóban azt tervezem. Aztán, ahogy hazatérek

Angliába, szándékom szerint kérelemmel folyamodom György királyhoz, hogy tegyen meg küldöttjének a Bahamákon. Persze kormányzóként, hiszen ennyi jár.

Szóval tényleg ezt tervezte. Tényleg Nassau volt a következő lépés. A várost, amelyre lassan már otthonomként gondoltam, most ágyúkkal, muskétagolyókkal fenyegették, de fenyegethették volna akár lúdtollal is, a lényeg ugyanaz.

Sikerült jeleskednem a lövészetben, és mindent egybevetve egészen elégedett voltam magammal. Így a gondolataim ismét visszatértek a jutalomhoz. Amint kézhez kapom a pénzt, visszatérhetek Nassauba, és ha odaérek, majd figyelmeztetem Edwardot és Benjamint, hogy a hírhedt Woodes Rogersnek most a mi kis kalózköztársaságunkra fáj az a Bahamák alakú foga. Hogy ránk készül rontani.

Aztán kinyitottak egy dobozt. Rogers megszólalt. – Csodálatos! Igazi mesterlövész ön, Duncan! A pisztollyal is legalább

olyan jól bánik, mint a csuklópengéjével, gondolom. Csuklópenge – gondoltam halványan. – Csuklópenge? – Persze, ha lenne önnél – tette hozzá DuCasse, ahogy a dobozban

sorakozó számos rejtett pengét méregettem. Éppen olyanok voltak, mint az, amit kelletlenül hajítottam el a Buena Vista-fok tengerpartján.

– Duncan, az ön csuklópengéje hol van? Sosem láttam még ilyen kevéssé

felfegyverzett Orgyilkost. Már megint: orgyilkos. Mármint: Orgyilkos. – Ó, megrongálódott, sajnos, javíthatatlanná vált – feleltem. DuCasse a dobozban sorakozó gyűjteményre mutatott. – Akkor válasszon! – dörmögte. Lehet, hogy csak a vaskos francia

akcentus tette, de mintha inkább fenyegetésnek szánta volna, mint ajánlatnak. Eltűnődtem, vajon honnan származhatnak a pengék. Nyilván más

orgyilkosoktól (de orgyilkosoktól vagy Orgyilkosoktól?). Walpole is közéjük tartozott, de át akart állni. Ezek szerint áruló volt? De miféle „rendhez” akart csatlakozni?

– Ezek emlékek – mondta Julien. Halottak fegyverei. Belenyúltam a dobozba, és előhúztam egyet. A

rögzítéseket a karomra szíjaztam, és ekkor ért utol a felismerés. Azt akarják, hogy használjam a pengét. Harc közben akarnak látni. Mindegy, hogy próbára tesznek, vagy csak mulatságból. Egy olyan fegyver forgatásában kellett volna bizonyítanom a jártasságomat, amelyet még sohasem használtam.

Már korántsem voltam olyan büszke magamra, hogy megszabadultam attól a nyavalyás pengétől (úgyis csak elárulna!), inkább átkoztam magam, amiért nem tartottam meg. (Gyakorolhattam volna, és mostanra a mestere lehetnék!)

Kihúztam magamat Duncan Walpole köpenyében. Eddig csak egyszerű csaló voltam. Most azonban tényleg bele kellett nőnöm a szerepembe. Át kellett lényegülnöm Duncan Walpole-lá.

Figyelték, ahogy felszíjazom a pengét. Eleresztettem egy gyenge tréfát arról, hogy kijöttem a gyakorlatból, ők pedig udvariasan, de vidámság nélkül nevettek rajta. Most, hogy felcsatoltam a fegyvert, hagytam lecsúszni a ruhaujjamat a kézfejemre. Séta közben nyújtogattam az ujjaimat, igazgattam a csuklómat, és próbáltam megérezni azt az árulkodó kattanást, amikor kiugrik a penge.

Walpole fegyvere nedves volt aznap, amikor harcoltunk. Talán tényleg meghibásodott. Ezt most olajozták és fényesítették, talán együttműködőbb lesz.

Legalábbis ezért imádkoztam. Elképzeltem, milyen arccal néznének, ha nem sikerülne előugrasztanom a pengét.

– Uram, ön egészen biztosan az, akinek kiadja magát? – Őrség! Azon kaptam magam, hogy ösztönösen a legközelebbi menekülő utat

keresem. Ráadásul azt kívántam, bár ott hagytam volna a nyavalyás zsákot az iratokkal, ahol találtam, bárcsak békén hagytam volna Walpole-t. Miért nem elégedtem meg Edward Kenway életével? Lehet, hogy szegény voltam, de legalább éltem. Mostanra már visszaérhettem volna Nassauba, Edwarddal tervezgethetném a következő portyánkat, és bámulhatnám Anne Bonnyt a vén

Avery kocsmájában. Edward figyelmeztetett, hogy ne álljak be Bramah kapitányhoz. Abban a

pillanatban, hogy felvetettem az ötletet, megmondta, hogy nem származhat belőle jó. Mi a francért nem hallgattam rá?

Julien DuCasse hangja zavarta meg a gondolataimat. – Duncan. – Ő „dön-kön”-nek ejtette. – A kedvünkért bemutatná a híres

technikáját? Próbára tettek. Minden kérdéssel, minden kihívással, amit elém vetettek,

mindnek az volt a célja, hogy bizonyítsam a képességeimet. Eddig átmentem a vizsgákon. Ha nem is jelessel, de átmentem.

Most azonban átléptük a kert határait, és egy újonnan épített gyakorlóterület fogadott. Magas pálmafák szegélyeztek egy füves utat, az egyik oldalon céltáblák álltak, azokon túl pedig egy dísztó vize csillogott, akár egy tál kék napsütés.

A fasoron túl árnyak mozogtak a pálmák pikkelyes törzse mögött. Őrök voltak, arra az esetre, ha cselre készülnék.

– Felállítottunk egy kis edzőteret az ön számára – mondta Rogers. Nyeltem egyet. Házigazdáim várakozón ácsorogtak az oldalamon. Rogersnél még mindig

ott volt a pisztoly, lazán tartotta az egyik kezében, de az ujja a ravaszra feszült, Julien jobbja pedig a kardmarkolatán pihent. A fák mögött az őrök mozdulatlanul álltak és vártak. Mintha még a bogarak ciripelése és a madarak csiripelése is elhallgatott volna.

– Sajnálnám, ha anélkül kéne távoznom, hogy látnám önt harc közben. Woodes Rogers mosolygott, de a szeme rideg volt. Jellemző. Egyetlen

nyüves fegyverem van, és azt sem tudom, hogyan kell használni. Nem érdekes. Elbírok velük. A bennem élő bristoli bunyós csak pár puccos, nyápic alakot látott, akiket

könnyedén lerendez a kocsma előtt. Felidéztem, hogyan küzdött Walpole, mennyire tudatában volt a környezetének. Ő könnyedén kifektette volna mindkettőt, és a legközelebbi őrökre vetette volna magát, mielőtt azok a muskétájuk után nyúlhattak volna. Igen, én is képes vagyok rá. Csak meg kell őket lepni...

Most kell lépni – gondoltam. Most. Megfeszültem és hátrahúztam a karomat, felkészülve az első ütésre. És akkor előpattant a penge.

28

– Ó, szép munka volt, Duncan! – tapsolt Rogers. Róla és DuCasse-ról az árnyékomra tévedt a pillantásom. Egészen

látványos pózba vágtam magamat, ahogy előpattant a pengém. Mi több, azt hiszem, tudtam is, hogyan csináltam. Megfeszültek az izmaim, de nem csak az alkaromon, a felkaromon is...

– Lenyűgöző – tette hozzá DuCasse. Előrelépett, egyik kezével megfogta a karomat, és kioldott egy reteszt, majd a másik tenyerével nagyon óvatosan visszacsúsztatta a pengét a tokba. – Megtenné, hogy bemutatja még egyszer?

Le sem vettem róla a szememet, csak hátraléptem, felvettem ugyanazt a pózt. Ezúttal semmi szükségem nem volt a szerencsére, mert bár nem tudtam pontosan, mit csinálok, biztos voltam benne, hogy működni fog. Ne kérdezd, honnan tudtam. Csak úgy tudtam. És valóban: katt. A penge előugrott fejtekéből, és gonoszul csillant meg a délutáni napsütésben.

– Egy kicsit hangos – mosolyodtam el; visszatért a pimaszságom. – Ideális esetben semmit se hallani. Máskülönben rendben van.

Végtelen sok próbának vetettek alá, de a végére úgy éreztem, már tényleg csak a szórakozás kedvéért dolgoztatnak, nincs szükségük további bizonyítékra. Véget ért a vizsgáztatás. Az őrök elszállingóztak, és meg DuCasse is, aki úgy viselte az óvatosságot, mint egy kedves, régi császárkabátot, mintha ellazult volna. Mire elhagytuk a szedett-vedett edzőteret, már úgy beszélgetett velem, mint régi barátjával.

– Az Orgyilkosok jól kiképezték magát, Duncan! – mondta. Az Orgyilkosok – gondoltam. Szóval ez egy csoport neve. Walpole pedig

ennek volt a tagja, de azt tervezte, hogy elárulja a testvéreit. Aljas szemétláda volt, ez világos.

A kérdés csak az, hogy miért akarta elárulni őket. – Épp a legjobb pillanatban hagyta ott őket. – Ezzel óriási kockázatot vállalt – lelkesedett Rogers. – Nem tesz jót az

ember egészségének, ha elárulja az Orgyilkosokat. – Nos – feleltem csöppnyi nagyképűséggel –, az alkohol sem, mégis

rendszeresen vállalom a veszélyt. Elnevette magát, én pedig DuCasse-hoz fordultam. – És ön, uram, mit keres itt? Talán a kormányzónak dolgozik? Vagy leendő

társa, mint én? – Ó, én... hogy is mondják maguk? Fegyverkereskedő vagyok.

Zsákmányolt fegyverekkel és hadifelszerelésekkel foglalkozom. – Afféle csempész – licitált rá Rogers. – Fegyvereket, kardokat, gránátokat adok-veszek. Bármit szívesen

beszerzek, amivel embert lehet ölni – magyarázta a francia. Addigra elértük a teraszt, ahol először pillantottam meg Torres

kormányzót. Nagyjából hetvenéves lehetett, de nem hízott el úgy, ahogy a gazdag

emberek szoktak. A takarosra nyírt kecskeszakállától eltekintve az arca egészen barna és ráncos volt, a feje tetején előrefésült, ritkuló, fehér haj hullott a homlokába. Egyik keze egy hosszú pipa fején nyugodott, miközben a másikban tartott kerek távcsőbe bámult.

Nem is nézett föl, legalábbis eleinte nem. Csak az a nagydarab, szakállas fickó bámult rám, aki a jobb vállánál állt, a karját keresztbe fonva, és pont olyan mozdulatlannak tűnt, mint a kertben álló szobrok. Csak épp tízszer olyan keménynek.

Azonnal felismertem. Előző nap láttam, ahogy a halálba küld három kalózt. Azon a szent reggelen játszottam el, hogy prostituáltakat közvetítek neki. A spanyol volt az, El Tiburón, és bár mostanra a házigazdáim miatt hozzá kellett volna szoknom a vizslató pillantásokhoz, az ő szeme mintha keresztüldöfött volna. Ahogy így bámult, egy darabig meg voltam győződve róla, hogy nemcsak beszélt a castillo őreivel, de pontos személyleírást is kapott tőlük, és mindjárt remegő ujját rám emelve fogja követelni, mondjam el, mit kerestem az erődben.

– Torres nagymester – törte meg a csendet Rogers –, Mr. Duncan Walpole megérkezett.

Torres felnézett, és végigmért a látcsöve felett. Bólintott, majd egy levelet adott El Tiburónnak, és hála istennek, hogy így tett, mert így az legalább nem bámult tovább.

– Egy héttel ezelőttre vártuk – mondta Torres, de nem tűnt idegesnek. – Bocsánatát kérem, kormányzó úr – feleltem. – A hajómra kalózok

támadtak, és meglékeltek minket. Csak tegnap érkeztem. Tűnődve bólintott. – Ez igazán szerencsétlen eset. De sikerült megmentenie a kalózok kezétől

azt, amit nekem ígért? Biccentettem, és arra gondoltam, egyik kezemmel odaadom a zsákot, a

másikkal elveszem a pénzt, miközben köpenyem alól elővettem a zsákot, és egy kisasztalra ejtettem Torres térdénél. A kormányzó megszívta a pipáját, aztán kinyitotta a zsákot, és kivette a térképeket, amelyeket természetesen megnéztem már én is, de nekem nem mondtak semmit. Ha már itt tartunk, a kristály sem. De Torresnek nagyon is, ehhez kétség sem fért.

– Ez hihetetlen. – A hangjában csodálat csendült. – Az Orgyilkosoknak

jelentősebb erőforrásaik vannak, mint ahogyan képzeltem... Most a kristály után nyúlt, szemüvegén keresztül hunyorgott rá, és ujjai

közt forgatgatta. Az a kis dísz vagy micsoda... nos, számára nem csak egy dísz volt.

Visszatette a papírokat és a kristályt a zsákba, és intett El Tiburónnak, hogy lépjen előre, és vegye fel. Ezután elkapta és megrázta a kezemet, és beszéd közben újra és újra erőteljesen szorított rá.

– Örömömre szolgál, hogy végre találkozhatok önnel, Duncan. Örömmel látjuk itt. Jöjjenek, uraim! – intett a többieknek. – Sok megbeszélnivalónk van.

Együtt indultunk el a teraszról, mint jó barátok. És még mindig nem esett egy nyomorult szó sem a jutalomról. A francba!

Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem valamiben, amiből köszönöm szépen, de nem kértem.

29

Egy hatalmas asztal körül ültünk egy privát szobában, a főépületben: én, Torres, El Tiburón, DuCasse és Rogers.

El Tiburón végig mestere vállánál maradt, és egy hosszú, vékony dobozkát fogott, olyasmit, mint egy szivardoboz. Mintha a szemét végig rajtam tartotta volna, vagy csak képzelődtem? Netán átlátott rajtam, vagy figyelmeztették? „Uram, egy furcsa, köpenyes fickó kereste önt korábban az erődben.”

Nem hiszem. Rajta kívül mindenki nagyon nyugodtnak tűnt. Elfogadtuk a Torres által kínált italt, és kellemesen elcsevegtünk. amíg magának is töltött. Jó házigazdaként gondoskodott róla, hogy előbb a vendégeinek legyen tele a pohara, de nem értettem, miért nem a cselédek intézik az ilyesmit. Aztán rájöttem: az ügyünk természete miatt. Nyugodt volt ugyan a légkör – legalábbis egyelőre –, de Torres elküldte az őrt, és olyan arckifejezéssel zárta be az ajtót, amely azt üzente, ami itt elhangzik, nem tartozik másra. Ez volt az oka, hogy percről percre egyre kevésbé éreztem magam magabiztosnak, és azt kívántam, bár előbb felkeltette volna a figyelmemet a levél azon sora, amely szerint támogatom őket a „titkos és nemes ügyükben”.

Legközelebb, ha szélhámoskodni támad kedvem – gondoltam –, érdemes jobban odafigyelnem a nemes ügyekre. Főleg, ha titkos nemes ügyekről van szó.

Most, hogy már mindnyájunk kezében ital volt, eljött a pohárköszöntő ideje. Torres emelkedett szólásra.

– Végre összegyűltünk! És micsoda nemzetközi társaság... angolok, franciák, spanyolok... szomorú és korrupt birodalmak polgárai.

Torres intésére El Tiburón odalépett hozzá, kinyitotta és lehelyezte az asztalra a dobozt, amit addig szorongatott. Vörös bársony bélést láttam, odabent pedig valami fémes villant. Bármi volt is az, fontosnak tűnt. És valóban az is volt. Torres mosolya elhalványult, szeme természetes ragyogását egy sokkal fennköltebb fény fedte el, és kezdetét vette egy ceremónia, amely nyilvánvalóan nagy fontossággal bírt.

– De most már mind Templomosok – mondta. – E világ igazi, titkos törvényhozói. Kérem, nyújtsák ki a kezüket!

A kedélyes légkör hirtelen ünnepélyessé vált. Letettük a poharakat. Gyorsan oldalra léptem, és láttam, hogy a többiek egymástól nagyobb távolságokra helyezkednek el az asztal körül. Azután azt tettem, amire kértek. Kinyújtottam a kezemet, és közben arra gondoltam: Templomosok, szóval ez a

rend neve. És talán furcsállod, hogy most ezt mondom, de megnyugodtam –

megnyugodtam, mert abban a hitben voltam, hogy ez az egész nem komoly, csak egy titkos társaság. Egy ostoba klub, olyan, mint a többi, tele szegény nagyravágyó, megvezetett bolondokkal. A grandiózus céljaik (hogy ők e világ igazi, titkos törvényhozói) légvárak csupán. Ürügyek arra, hogy értelmetlen rangokon és értéktelen csecsebecséken civakodhassanak.

Hogy mik voltak a kicsinyes szabályaik? Ezen is eltűnődtem. De arra jutottam, hogy nem érdekel. Végül is miért érdekelt volna? Kalóz voltam, és csak a kalózok törvényét ismertem el. Teljes volt a szabadságom. Persze, engem is szabályok irányítottak, de ezek a tenger törvényei voltak, és azért vetettem alájuk magam, mert ez kellett a túléléshez, és nem volt köze a harácsoláshoz meg a páváskodáshoz. Aztán belegondoltam, vajon min kaphattak hajba az Orgyilkosokkal, és rájöttem, hogy ez sem izgat egy cseppet sem.

Szóval igen, megnyugodtam. Nem vettem őket komolyan. Torres felhúzta az első gyűrűt DuCasse ujjára.

– Véssék a szívükbe a célunkat! Jusson minden csökönyös lélek csendes útra!

A második gyűrű Rogers ujjára került. – Jusson minden eltévedt vágy megnyugváshoz a szenvedélyes szívben! Üres locsogás – gondoltam. Csak üres, értelmetlen szavak. Céljuk

mindössze annyiban állt, hogy a beszélőt érdemtelen jelentőséggel ruházták fel. Nézz csak rájuk! Úgy isszák, mintha jelentene valamit. Ostoba férfiak, akiket annyira elvakít a saját fontosságukba vetett hitük, hogy azt sem látják, a hatalmuk nem ér túl a palota falain sem.

Senkit nem érdekel, barátaim. A kutya sem kíváncsi a titkos társaságotokra. Torres most hozzám fordult, és az én ujjamra húzta a harmadik gyűrűt. – Jusson minden eltévedt elme biztonságos és józan gondolatokhoz! Józan, gondoltam. Ez vicces. Aztán lenéztem a gyűrűre az ujjamon, és egyből elszállt a jókedvem.

Hirtelen már nem úgy tekintettem ezekre a Templomosokra, mint egy ostoba titkos társaság tagjaira, akiknek a saját portájukon kívül nincs semmi hatalmuk, mert az ujjamon ugyanolyan gyűrű csillogott, mint amilyet a Kelet-indiai Társaság hajóskapitánya, Benjamin Pritchard viselt, és ugyanolyan, mint amilyet az a csuklyás fickó hordott, aki a szüleim tanyájának felégetését vezényelte. Mindkét férfi figyelmeztetett engem a világot mozgató, hatalmas és rettenetes erőkre. Hirtelen arra gondoltam, bármin kaptak is össze ezek az Orgyilkosokkal, nos, én biztosan az Orgyilkosok oldalán állok.

De majd kivárom a megfelelő alkalmat. Torres hátralépett.

– A tudás fényének atyja segítsen minket a munkánkban! – mondta. – Évtizedekkel ezelőtt a tanács azzal a feladattal bízott meg, hogy derítsem fel, hol található Nyugat-Indiában az a hely, amelyet az eleink csak Obszervatóriumnak hívtak. Látják ezt?

Az asztalon feküdtek előtte azok az iratok, amelyeket a zsákban hoztam, és amelyeket El Tiburón helyezett oda.

– Nézzék meg jól, és véssék az emlékezetükbe ezeket a képeket! – folytatta. – Egy régi és fontos történetet mesélnek el. Immáron két évtizede próbálom megtalálni ezt az Obszervatóriumot... Azt beszélik, a hely egy elképzelhetetlenül hatalmas és hasznos eszköz rejteke. Egy afféle armilláris gömbé, Ha úgy tetszik. Egy olyan eszközé, amelynek segítségével megtalálhatunk minden férfit és nőt a világon, bárhol legyenek is. Képzeljék csak el, mit jelentene, ha ilyen hatalom kerülne a birtokunkba! Ezzel a szerkezettel nem lennének többé titkok az emberek között. Sem hazugságok. Sem csalások. Csak igazság. Színtiszta igazság. Ezzel kecsegtet az Obszervatórium. És meg kell szereznünk magunknak.

Nos, ekkor hallottam először az Obszervatóriumról. – Tudjuk már, hol találjuk? – kérdezte Rogers. – Nemsokára megtudjuk – felelte Torres. – Mert a felügyeletünk alatt áll az

az ember, akinek birtokában van az információ. A neve Roberts. Akit egykor Bölcsnek neveztek.

DuCasse elfojtva nevetett. – Negyvenöt éve is megvan annak, hogy bárki is utoljára egy Bölcset látott

volna. – Megbizonyosodtunk róla – felelte Torres. – Az Orgyilkosok érte fognak jönni – jegyezte meg Rogers. Az előttünk kiterített iratokra pillantottam. A rajzok egy ősinek tűnő

emberfajt ábrázoltak, amint valamit építenek – gondolom, az Obszervatóriumot. Rabszolgák törték a köveket, és hordták a hatalmas sziklablokkokat. Emberinek tűntek, de mégsem egészen embernek.

Csak egy dolgot tudtam biztosan – lassan egy terv kezdett formálódni a fejemben. Ez az Obszervatórium sokat jelentett a Templomosoknak. Vajon mennyit érhet? Pontosabban, menynyit érhet olyasvalakinek, aki bosszúra készül azok ellen, akik felégették a szülőotthonát? A kis kristálykocka még mindig az asztalon pihent. Ismét eltűnődtem rajta, mi lehet az. Pont úgy, mint a Buena Vista-fok tengerpartján. Most láttam, hogy Torres érte nyúl és felkapja, miközben Rogersnek válaszol.

– Persze hogy érte fognak jönni, de hála Duncannek és az általa hozott információknak, az Orgyilkosok már nem sokáig tudnak keresztbe tenni nekünk. Holnap mindent megértenek majd, uraim, amikor maguk is találkoznak a Bölccsel. Addig pedig... igyunk!

Házigazdánk egy italos asztalra mutatott, és amíg háttal álltak, zsebre vágtam az egyik iratot – egy képet az Obszervatóriumról. Éppen időben. Torres visszafordult, és kiosztotta a poharakat.

– Találjuk meg együtt az Obszervatóriumot, uraim, mert a hatalmától királyok buknak el, papok hunyászkodnak meg, és a világ minden szíve és elméje a mi szolgálatunkba áll!

Ittunk. Együtt ürítettük a poharunkat, de akkor már tudtam, hogy nem ugyanarra

iszunk.

30

Másnap találkozóra hívtak „Templomos társaimmal” a város északi kikötőinél, ahová állítólag be fog futni a kincses flotta a jutalmammal, és akkor megbeszélhetjük a további terveket.

Rábólintottam, igyekeztem elkötelezett Templomosnak mutatni magamat, és tervezgettem új kebelbarátaimmal azt, amit egy Templomosnak tervezgetnie kell – azt az apróságot, hogy miként irányíthatunk minden férfit és nőt. Én valójában arra készültem, hogy felmarkolom a pénzt, kitalálok valami jó kifogást, legyen az bármi, és távozom. Alig vártam, hogy elköltsem a pénzemet, megoszthassam frissen szerzett tudásomat nassaui társaimmal, aztán megtaláljam az Obszervatóriumot, learassam a jutalmamat, és segítsek elbuktatni a Templomosokat.

De mindehhez legelőször meg kellett szereznem a pénzt. – Jó reggelt, Duncan! – hallottam, ahogy Woodes Rogers odaköszön

nekem a dokkok felől. Havannában friss volt a reggel, a nap még nem tüzelt teljes hévvel, és a Mexikói-öböl felől kellemes fuvallat érkezett.

Épp Rogers után indultam, amikor hallottam, hogy valaki kiabál. – Edward! Helló, Edward! Nagyjából egy másodpercig azt hittem, összekevertek valakivel, és azon

kaptam magam, hogy a vállam fölött visszapillantok, ki is lehet ez az „Edward”. Aztán eszembe jutott, hogy én vagyok Edward. Ez az én nevem. Ostoba Edward. Aki valami téves bűntudat okán bevallotta a titkát Havanna legbeszédesebb emberének, Stede Bonnet-nek.

– Találtam vevőt a megmaradt cukromra. Dörzsölt vagyok, mi? Visszaintettem neki – ez nagyszerű hír –, miközben egy pillanatra sem

feledkeztem meg Rogers vizslató tekintetéről. – Az a férfi az előbb Edwardnak szólította – jegyezte meg. Megint ugyanaz a kíváncsi mosoly játszott az ajkán, mint előző nap. – Ó, ez a kereskedő hozott el idáig – magyaráztam egy cinkos kacsintás

kíséretében. – Óvatosságból hamis nevet adtam meg neki. – Nahát... Ügyes – felelte. Nem győztem meg. Örültem, hogy magunk mögött hagytuk a főkikötőt, és csatlakoztunk

ugyanazokhoz a Templomosokhoz, akik előző nap összegyűltek Torres palotájában. Biccentettünk egymásnak, kezet ráztunk, a frissen az ujjunkra húzott gyűrűk csillogtak a fényben. Testvérek voltunk. Testvérek egy titkos társaságban.

Aztán Torres egy halászkunyhóhoz kísért minket. A közelben a vízen hánykolódó csónakok voltak kikötve. Senki sem járt a környéken, egyelőre. Az egész kis kikötő a miénk volt, ahogy tervezték, ehhez nem fért kétség. Torres a kikötő vége felé vezetett minket, ahol őrök álltak egy kis kunyhó mellett; odabenn egy felfordított ládán maga a Bölcs ült szakállasan, tépett rongyokban, a szemében szomorú, de mégis dacos pillantással.

Láttam, ahogy a társaim arca megváltozik. Éppúgy, ahogy a Bölcs arcán harcot vívott egymással a levertség és harciasság, a Templomosok is kínlódtak, és tekintetét a szánalom és a bámulat elegyével viszonozták.

– Ő az – mondta Torres. Halkan beszélt, már-már tiszteletteljesen, még ha nem is volt ezzel teljesen tisztában. – Ezt a férfit a Templomosok és az Orgyilkosok is több mint egy évtizede keresik.

Megszólította a Bölcset. – Úgy hallottam, a neve Bartholomew Roberts. Igaz ez? Roberts, vagy a Bölcs, vagy akárhogy is neveztük aznap, nem felelt. Csak

baljósan bámulta Torrest. Torres nem vette le a pillantását a Bölcsről, csak vállmagasságban kinyújtotta a kezét. El Tiburón a tenyerébe helyezte a kristálykockát. A kristálykockát, amelyen már én is annyit tűnődtem. Mindjárt megtudom, mi is az.

Torres ismét megszólította a Bölcset; – Úgy hiszem, felismeri ezt. Bartholomew Roberts továbbra is csendbe burkolódzott – a Bölcs nem

szólt semmit. Talán tudta, mi következik ezután. Torres ismét intett, és egy újabb felfordított ládát hoztak neki, amelyre leült a Bölccsel szemben. Mint férfi a férfival kivéve, hogy az egyik férfi Havanna kormányzója volt, a másik pedig rongyokat viselt, egy vad remetéhez méltó szemekkel figyelt, és a kezét hátrakötötték.

Így hát Torres előrenyúlt, kezében a kristálykockával, és hozzányomta a Bölcs hüvelykujjához.

Rövid ideig a két férfi csak bámult egymásra. Torres ujjai mintha valahogy manipulálták volna a Bölcs hüvelykjét, mert végül egy vércsepp töltötte meg a fiolát.

Figyeltem, és nem tudtam eldönteni, mit is látok. Úgy tűnt, a Bölcsnek nem fáj, a tekintete mégis végigrebbent a társaságon, mintha mindnyájunkat egyenként megátkozna, köztük engem is, ráadásul olyan vadul méregetett, hogy azon kaptam magam, szívem szerint apróra zsugorodnék.

Mi az ördögnek kellett nekik a szegény ember vére? Mi köze ennek az Obszervatóriumhoz?

– A régi mesék szerint szükség van egy Bölcs vérére, hogy be lehessen lépni az Obszervatóriumba – suttogta DuCasse, mintha a gondolataimban olvasna.

A művelet véget ért, és Torres felállt a ládáról; kicsit reszketett, ahogy felemelte a fiolát, hogy mindannyian láthassuk. A fénytől a vérrel töltött kristály vörös derengést kölcsönzött a kezének.

– Kezünkben van a kulcs – jelentette be. – Már csupán a helyet kell megtalálnunk. Talán Mr. Roberts szívesen elárulja nekünk.

Odaintette az őröket. – Vigyétek a rezidenciámra! Ennyi volt. Véget ért a szörnyű művelet, és örömmel hagytam magam

mögött a furcsa helyszínt. Visszaindultunk a főkikötőbe, ahová éppen megérkezett egy hajó. Az, amelyik a kincset hozta, legalábbis reméltem. Nagyon reméltem.

– Micsoda felhajtás egyetlen ember miatt! – mondtam Torresnek. Próbáltam fesztelenebbnek tűnni, mint amilyennek éreztem magamat. – Az Obszervatóriumnak tényleg ennyire nagy a jelentősége?

– Úgy van – felelte Torres. – Az Obszervatóriumot az előttünk valók építették. Felfoghatatlan az értéke.

Eszembe jutottak az ősi képek, amiket a palotában láttam. Az lenne Torres előttünk való faja?

– Bárcsak maradhatnék, hogy láthassam, miként alakul a mi kis drámánk – mondta Rogers –, de ki kell használnom a szelet, hogy Angliába hajózzak.

Torres bólintott. Visszatért a szemébe az ismerős ragyogás. – Feltétlenül, kapitány! Jó szelet és gyarapodást! Kezet fogtak egymással. Testvérek voltak. Testvérek egy titkos

társaságban. Azután én is megráztam Rogers kezét, mielőtt a legendás kalózvadász sarkon fordult, és elindult, hogy folytassa áldásos tevékenységét a martalócok átkaként világszerte. Találkozunk még, biztos voltam benne, de azért reméltem, hogy ez a nap csak sokára jön el.

Addigra az egyik matróz odaért, és átnyújtott Torresnek valamit, ami gyanúsan úgy festett, mint ami a pénzemet tartalmazza. Azonban a zsák nem volt olyan köpcös, mint reméltem.

– Tekintse ezt az első fizetségnek hosszú távú együttműködésünk során – mondta Torres, és átnyújtotta nekem az erszényt, amely gyanúsan könnyű volt. – Köszönöm.

Óvatosan vettem át, tudván a súlyából, hogy vár még rám több is. Mármint több pénz és több kihívás is.

– Szeretném, ha holnap jelen lenne a kihallgatáson. Dél körül jöjjön – mondta Torres.

Szóval erről volt szó. Ha a pénzem maradékára is rá akartam tenni a kezemet, végig kellett néznem, ahogy tovább kínozzák a Bölcset.

Torres elment, és én csak álltam ott egy percig a mólón a gondolataimba mélyedve, mielőtt elindultam készülődni. Eldöntöttem, hogy megmentem a

Bölcset. Nem tudom, miért döntöttem így. Vajon miért nem tettem egyszerűen

zsebre a kapott pénzt, húztam fel a nyúlcipőt, és bontottam vitorlát északkelet felé, a nassaui átjáró irányába? Vissza Edwardhoz, Benjaminhoz és a vén Avery kocsmájának örömeihez?

Szívesen mondanám, hogy nemes vágy hajtott a Bölcs kiszabadítására, de ennél azért némileg többről volt szó. Az az ember segíthetett nekem megtalálni az Obszervatóriumot, azt az eszközt, amellyel követni lehet az embereket. És menynyit érhet egy ilyen kincs? Ha a megfelelő embernek adom el, gazdag leszek, a leggazdagabb kalóz Nyugat-Indiában. Gazdag emberként térhetek vissza Caroline-hoz. Szóval lehetséges, hogy pusztán a kapzsiság vitt rá a megmentésére. Visszanézve talán inkább a kettő keveréke.

A lényeg, hogy rövidesen nagyon is megbántam ezt a döntést.

31

Éjjel a Torres-palota falai fekete szegélyt húztak a szürke, csillagtalan ég alá. A ciripelő bogarak elemükben voltak, szinte elnyomták a vízcsobogást és a pálmalevelek halk zizegését. Egy gyors balra majd jobbra pillantással – úgy időzítettem az érkezésemet, hogy ne legyen jelen őr – kinyújtottam az ujjaimat, és egy ugrással felhúztam magamat a fal tetejére, aztán ott feküdtem egypár másodpercig, hogy lelassítsam a lélegzetemet, és fülelhessek futó léptek hangja, felháborodott kiáltások, kirántott kardok csusszanása után...

Nem hallottam semmit – csak a bogarakat, a vizet és az éjszakai szél suttogását a levelek között, Leugrottam a túloldalon a kormányzó havannai villájának udvarára.

Szellem módjára szeltem át a kertet a főépület felé, majd odaérve hozzálapultam a belső udvart körülölelő falhoz. A jobb karomon éreztem a rejtett penge megnyugtató jelenlétét, a mellkasomra két pisztolyt szíjaztam fel. Az övemen, a köpenyem alatt egy rövid kard lógott, és a csuklyát a fejemre húztam. Láthatatlannak éreztem magam. És halálosnak. Mintha nagy csapást készülnék mérni a Templomosokra – bár nem, a Bölcs kiszabadítása meg sem közelítette azt, amit a testvéreik tettek velem. Ez nem fogja kiegyenlíteni a számlát, ez még csak a kezdet. Az első csapás.

Mi több, megszerzem az Obszervatórium helyének a titkát, és még előttük odaérhetek. Az pedig egy sokkal, de sokkal nagyobb csapás lesz. Az fájni fog, én pedig kéjesen gondolok majd arra, hogy mekkora fájdalmat okoztam, miközben a pénzemet számolom.

Csak találgathattam, merre lehet a kormányzó börtöne, de szerencsére nem tévedtem. Állt egy kis épület a villától külön, amelyet egy magas fal védett, és...

Ez furcsa. Miért van nyitva az ajtó? Átosontam a küszöbön. Égő fáklyák függtek a falakon, és egy mészárlás

helyszínét világították meg. Négy vagy öt katona feküdt holtan a porban, torkukon tág nyílás éktelenkedett, a mellkasukon cafatos volt a hús.

Hogy hol tartották a Bölcset, arról fogalmam sem volt. Ám azt az egyet tudtam biztosan: most már nincsen itt.

Hangot hallottam hátulról. Már késő volt elhárítani a csapást, azonban azt meg tudtam akadályozni, hogy kiüssön. Előrevetődtem, a porban értem földet, azonban volt annyi lélekjelenlétem, hogy azonnal odébb is gördüljek. Egy nekem szánt dárdanyél fúródott a földbe ott, ahol még az előbb tartózkodtam.

A másik végén egy meglepett katona állt. Egy rúgással felpattantam, elkaptam a vállát, és átfordítottam. A csizmámmal a dárdanyélre léptem, eltörtem, és rárántottam a testét.

Úgy vonaglott saját lándzsája törött nyelén, mint egy partra vetett hal, de nem értem rá csodálni a haláltusáját. A második katona már a nyakamon volt, és a dühét az is szította, hogy az imént látta meghalni a barátját.

Nos – mondtam magamban –, lássuk, hogy most is működik-e. Nyissz. A rejtett penge kipattant, és a kard acélja az én acélomnak csattant;

félrecsaptam a szablyát, és visszakézből átvágtam ellenfelem torkát. Épp időben rántottam ki a kardomat az övemből, hogy megállíthassam a harmadik támadómat. Mögötte két muskétás katona állt. Mellettük szorosan El Tiburón. A kardja a kezében volt, de lazán lógott, mintha csak a harcot figyelné. Láttam az egyik katona grimaszát, ezt a nézést felismertem, megfigyeltem már a fedélzeten, az ellenséges hajó matrózainak arcán.

Pont akkor tüzelt, amikor mind a szablyámat, mind a rejtett pengémet a rám támadó katonába mélyesztettem, és a kardomra szegezve magam elé fordítottam. Ernyedt teste megrándult, ahogy belécsapódtak a muskétagolyók.

Elengedtem emberi pajzsomat, közben kirántottam egy tőrt az övéből, s azért imádkoztam, hogy még mindig olyan jól célozzak, mint régen, amikor otthon óraszám kínoztam fatörzseket dobótőrökkel.

Ugyanolyan jól ment. Nem az első muskétást szedtem le – ő elkeseredetten igyekezett újratölteni a puskáját –, hanem a másikat, aki most a tőrrel a bordái között hanyatlott a földre.

Egy pillanaton belül az elsőnek is vége volt. Gyomron vágtam a pengés kezemmel, felköhögött, és az acélhegyen végezte. Vérgyöngyök rajzolták ki a pengém ívét, ahogy kirántottam a testéből, készen El Tiburón támadására.

De ő nem mozdult. El Tiburón lassított a harc tempóján, nem támadott azonnal, csak állt, és

kényelmesen egyik kezéből a másikba dobta a kardját, mielőtt rám emelte volna.

Nagyszerű. Ebben a bunyóban legalább nem fogunk sokat beszélgetni. Vicsorogva indultam felé, közben félköröket vágtam a levegőbe a

kardommal, hátha el tudom terelni a figyelmét. Az arckifejezése jottányit sem változott, és a könyöke meg az alkarja gyors mozdulatával könnyedén hárította a támadásomat. A bal kezemre koncentrált, arra, amelyikben a kardot tartottam, és mielőtt ráeszméltem volna, a szablyám pörögve repült ki véres ujjaim közül a porba.

Most a rejtett pengém következett. Arra koncentrált, mintha tudná, hogy még új számomra. A háta mögött még több őr gyűlt össze az udvaron, és bár nem értettem, mit mondanak, az egyértelmű volt: nem érek fel El Tiburónnal,

egy szívverésnyire vár rám a halál. Így is lett. Utolsó támadásával az arcomba vágott az ökle, én pedig

éreztem, hogy a fogaim meglazulnak, forgott velem a világ, ahogy zuhantam, először a térdemre, azután egyenesen előre. A köpenyem alatt a vér úgy mosta az oldalamat, mintha izzadnék. Ami kevéske harci vágy maradt bennem, most elsodorta a fájdalom.

El Tiburón előrelépett, a csizmájával a pengémre taposott, hogy lefogja az alkaromat. Homályosan eltűnődtem azon, hogy vajon van-e a fegyveren gyorskioldó, bár rajtam most az sem segített volna, mivel ellenfelem kardhegye a nyakamba bökött, készen a kegyelemdöfésre...

– Elég! – érkezett a kiáltás az épület ajtajából. A vérfátyolon át láttam, ahogy az őrök szétnyílnak, és Torres halad át köztük, mögötte szorosan DuCasse-szal. A két Templomos odébb terelte El Tiburónt, aki némi ideges villanással a szemében lépett el, mint a vadász, akitől elvették a zsákmányát. Őszinte leszek. Nem szomorkodtam a távozása miatt.

Zihálva vettem a levegőt. A szám tele volt vérrel, és éppen köptem, amikor Torres és DuCasse felém hajoltak. Úgy tanulmányoztak engem, mint orvosok a beteget. Amikor a francia az alkarom után nyúlt, szinte azt vártam, hogy egyúttal megméri a pulzusomat is; ehelyett csak leszerelte a rejtett pengét, gyakorlott ujjakkal oldotta el a szíjakat, azután félredobta a fegyvert. Torres lenézett rám, és közben azon tűnődtem, tényleg olyan csalódott-e, amilyennek látszik, vagy csak eljátssza. Megfogta a másik kezemet, lehúzta róla a Templomos-gyűrűt, és zsebre vágta.

– Mi az igazi neved, szélhámos? – kérdezte Torres. Így, hogy már fegyvertelen voltam, hagyták, hogy felüljek. – Kapd-be kapitány. Ismét köptem, ezúttal DuCasse cipője mellé. A véres pacáról rám pillantott,

és gúnyosan elmosolyodott. – Ez csak egy mocskos paraszt. – Mozdult, hogy megüssön, de Torres

visszafogta. Végignézett az udvaron, a holttesteken, mintha próbálná megérteni a helyzetet.

– Hol van a Bölcs? – kérdezte. – Te szabadítottad ki? – Semmi közöm hozzá. Bárcsak lenne! – nyögtem ki. Úgy sejtettem, a Bölcset vagy az Orgyilkos barátai szabadították ki, vagy

maga intézte a kitörést. A lényeg ugyanaz, szabad volt – elkerülte a veszélyt, és az ő birtokában volt az a tudás, amelyre mindannyian vágytunk: ismerte az Obszervatórium helyét. Én pedig a semmiért lepleztem le magamat.

Torres rám nézett, és talán látta az igazságot a szememben. A Templomos kapcsolatai az ellenségemmé tették, de volt valami, amit kedveltem, vagy legalábbis tiszteltem az öregben. Talán ő is érzett bennem valamit, azt, hogy nem is különbözünk annyira. Egy dolgot biztosan tudtam: ha a döntés

DuCasse kezében lett volna, végignézhetem, ahogy a padlóra folynak a zsigereim. Torres azonban felállt, és odaintett az embereinek.

– Vigyék a kikötőbe, és küldjék Sevillába a kincses flottával! – Sevillába? – kérdezte DuCasse. – Igen – felelte Torres. – De mi magunk is kikérdezhetnénk – mondta DuCasse. A szavaiba is

beszűrődött gonosz mosolya. – Ami azt illeti, szívesen segédkeznék. – Éppen ezért szeretném az ügyet a spanyol kollégáinkra bízni – jelentette

ki Torres. – Remélem, ez nem jelent gondot önnek, Julien. Még a fájdalomtól ködös tudattal is éreztem az ingerültséget a francia

hangjában. – Non, monsieur – felelte. Jobb híján abban élte ki magát, hogy egy ütéssel eszméletlenre pofozott.

32

Amikor magamhoz tértem, egy spanyol galleon gyomrában találtam magam. Hatalmas hajó volt, olyasfajta, amit emberek... szállítására használnak. A bokámra nagy, leszerelhetetlen bilincs feszült, ugyanolyan, mint amit mindenfelé a fedélzeten szétszórva láttam. Némelyik üres volt, némelyik viszont nem.

Nem messze tőlem több testet is észrevettem a derengésben. Vagy tucatnyian lehettek, hozzám hasonlóan őket is megbilincselték, de hogy milyen állapotban voltak, a fülemet elérő nyögéseikből és morgásaikból nem tudtam megállapítani. A fedélzet végében egy kupacba hajigálták a foglyok tárgyait, ruhákat, csizmákat, kalapokat, bőröveket, hátizsákokat és ládákat. Ott láttam köztük az előző nap a börtönépületben folytatott harctól még mindig mocskos és véres köpenyemet is.

Emlékszel még, hogy azt mondtam, a fedélközöknek megvan a maguk jellegzetes szaga? Nos, ennek egészen más szaga volt. Szenvedésbűz terjengett. A félelem szaga.

Egy hang azt mondta: – Egyél! – és egy fatál landolt a padion a lábamnál, majd az őr fekete

bőrcsizmája eltűnt a szemem elől. A plafon nyílásán át láttam a napfényt, és hallottam a létra kopogását.

A tálban száraz kenyér volt, meg egy pacányi zabkása. Nem messze tőlem egy fekete férfi ült, ő is ugyanolyan bizonytalanul méregette az ételt, mint én.

– Éhes vagy? – kérdeztem. Nem válaszolt, nem is nyúlt az ételért. Csak a bilincseivel kezdett matatni,

mélyen elmerülve. Először azt hittem, csak az idejét vesztegeti, de ahogy a keze a lába és a

vasak között matatott, rám tekintett, és bár nem szólt semmit, megláttam a szemében a múlt fájdalmait. Kezét a szájához emelte, és egy pillanatig úgy festett, mint egy mosakodó macska. Aztán a kásába nyúlt, nyálát összekeverte a ragacsos étellel, és azzal kente be a lábát a bilincsben.

Már értettem, mit csinál, és egyre nagyobb csodálattal és reménnyel néztem a műveletet. A lába lassan egyre zsírosabb lett, amíg már elég sikamlós volt hozzá, hogy...

Próbáld meg! Rám nézett, és ezzel elhallgattatott minden bátorítást, ami elhagyni készült a számat, aztán egyszerre forgatta és húzta a bilincsét.

Ordított volna a fájdalomtól, ha nem összpontosít annyira arra, hogy

csendben maradjon. Amikor a lába végre kiszabadult a vasból, beborította a vér, a köpet és a kása undorító elegye. Úgysem akarta egyikünk sem megenni.

Hátranézett a fedélzeten a létra felé, és mindketten felkészültünk rá, hogy bármelyik pillanatban megjelenhet egy őr, aztán elkezdett dolgozni a másik lábán. Nemsokára az is szabad volt. A fára kuporodott, a fejét felszegte, és hallgatta, ahogy léptek közelednek a csapóajtóhoz, aztán szerencsére újra távolodtak.

Egy pillanatig eltűnődtem azon, hogy mi lesz, ha egyszerűen itt hagy. Végtére is idegenek voltunk; nem tartozott nekem semmivel. Miért vesztegette volna az időt azzal, hogy segít nekem, saját szabadulását kockáztatva?

De nekiadtam volna az ételemet, és úgy tűnt, ez számított valamit, mert a következő pillanatban, rövid tépelődés után – talán ő is azon tűnődött, bölcs dolog-e segíteni nekem – hozzám mászott, megnézte a láncaimat, aztán hátrasietett, a fedélzet egy olyan részére, amelyet nem láttam, és egy kulcscsomóval tért vissza.

Adewalénak hívták. Ezt aközben árulta el, hogy kinyitotta a bilincsemet. Csendben megköszöntem neki, miközben a bokámat masszíroztam, és azt suttogtam:

– És most mi a terved, pajtás? – Lopok egy hajót – felelte egyszerűen. Tetszett a dolog. Mindenekelőtt visszaszereztem a köpenyemet és a rejtett

pengémet. Magamhoz vettem még egy bőr nadrágtartót és egy bőrmellényt is, miközben Adewalé a kulcsokkal kiszabadította a többi rabot. Én is lekaptam egy kulcscsomót a fali szögről, és csatlakoztam hozzá.

– Ára is van ennek a szívességnek – mondtam az első embernek, akihez odaértem, miközben a kezem a zárral matatott. – Velem hajózol.

– Ezért a pokolba is követlek, pajtás... Most már többen voltak szabadon, mint ahányan még viselték a láncaikat,

és odafent meghallhattak valamit, mert a csapóajtó hirtelen feltárult, és kivont karddal leviharzott az első őr.

– Hé! – kiáltott fel, de ez lett az utolsó szava. Addigra már felvettem a rejtett pengémet (egy pillanat erejéig megjegyeztem, hogy bár még csak rövid ideje viselem, olyan természetesnek érzem, mintha évek óta lenne a társam), és egyetlen karmozdulattal előugrasztottam a fegyvert, aztán előreléptem, és bemutattam a pengét az őrnek. Mélyen a gyomorszájába döftem.

Nem voltam sem halk, sem kifinomult. Olyan erősen szúrtam meg, hogy a penge átlyukasztotta a hátát, és a lépcsőhöz szegezte, amíg ki nem rántottam belőle. Már meg is érkezett az erősítés. Láttam a második katona csizmáját és a kardhegyét. Nem tétováztam, visszakézből suhintottam a pengémmel. Éppen a térde alatt vágtam meg. Kiáltva botlott meg. Elejtette a kardját, elvesztette az egyensúlyát. Az egyik lábszárát csontig átvágtam, és most vér bugyogott

belőle, ahogy elterült a hajópadlón a társa mellett. Ekkorra már teljes volt a zendülés. A kiszabadított emberek a lefoglalt

holmikhoz rohantak, magukhoz vették a saját felszerelésüket, szablyákkal, pisztolyokkal fegyverezték fel magukat, és csizmát húztak. Láttam, hogy veszekedések robbannak ki – máris! – azon, hogy melyik fegyver kié, de most nem volt időm a döntőbírót játszani. Csak egy hókon csapás kellett, és új csapatom már készen is állt harcba indulni. Felettünk doboló léptek zaját hallottuk, és rémült spanyol kiáltásokat, hogy az őrök a felkelés leverésére készültek.

De volt itt valami más is. A hajó hirtelen megdőlt egy széllökéstől, és a fedélzeten keresztül elkaptam Adewalé tekintetét. Azt tátogta: hurrikán.

Olyan volt, mintha vernék a hajót, ahogy elért minket a második széllökés is. Még az időjárás is ellenünk dolgozott; gyorsan kellett győzedelmeskednünk és uralmunk alá hajtanunk a hajót, mert ezek a széllökések, legyenek bármilyen erősek is, semmik – semmik – egy igazi hurrikán dühéhez képest.

Ki lehetett számítani az érkezését az első széllökések között eltelt időből. Látni lehetett azt is, merről jön a hurrikán. És ha elég tapasztalt tengerész vagy – és én akkor már az voltam –, akár az előnyödre is fordíthatod a szelet. Ha hamar vitorlát tudunk bontani, minden üldözőt pillanatok alatt lehagyhatunk.

Igen, ezt fogjuk tenni. A rémületet, ami elfogott a hurrikán miatt, hirtelen felváltotta az érzés, hogy kihasználhatjuk a lehetőséget. Befogjuk a hurrikánt, lehagyjuk a spanyolokat. Pár szót suttogtam Adewalé fülébe, új barátom bólintott, és továbbadta a tervet a többieknek.

A fő feljáratnál számítottak ránk. Azt hitték, egy rendezetlen, összeszedetlen támadás várja őket a fedélközből.

Megbánják még, hogy alábecsültek minket! Néhány embert a lépcső aljához irányítottam, és azt kértem, keltsenek

olyan zajt, mintha támadásra készülnének. A többieket a tathoz vezettem, ahol áttörtünk az orvosi kabinba, aztán a lépcsőn felosontunk a felső szintre.

A következő pillanatban elözönlöttük a fedélzetet, a spanyolok pedig felkészületlenül, háttal nekünk álltak, a muskétájuk a fedélköz ajtaja felé irányult.

Ostobák voltak. Figyelmetlenek és ostobák: nemcsak hogy hátat fordítottak nekünk, de muskétával érkeztek egy karddal vívott harcba, és acéllal a zsigereikben, átvágott torokkal fizettek érte. A fedélzet harctérré változott, könyörtelenül használtuk ki a meglepetés előnyeit, amíg minden spanyol holtan vagy haldokolva nem hevert a lábunknál. A legénység maradéka rémülten vetette át magát a hajókorláton, mi pedig ott álltunk lihegve.

Bár a vitorlákat bevonták, a hajó hánykódott, ahogy jött egy újabb széllökés. Bármelyik pillanatban elérhetett minket a hurrikán. Láttuk a kikötő mentén a kincses flotta többi hajóján, ahogy a katonák dárdákat és muskétákat

kapnak fel, készülve a támadásunkra. A miénknél gyorsabb hajóra volt szükségünk, és Adewalé ki is szúrt egyet.

Már át is vezette az embereink egyik csoportját, le a pallón a rakpartra. A kikötői katonák a kardjuk hegyén végezték. Muskéták dördültek, és páran a csapatunkból elestek, de már meg is szálltuk a mellettünk veszteglő hadihajót. Szép hajó volt – és éppen készültem átvenni az irányítását.

Ahogy az ég elsötétült, már fent is voltunk rajta. A vihar nagyszerű hátteret biztosított a harcunknak, és rettenetes előjele volt annak, ami ránk várt.

Szél csapott le ránk. Ahogy erősödött, egyre sűrűbb korbácscsapásokkal támadott minket. A spanyol katonák sorai rendezetlenek voltak; legalább annyira féltek a közelgő vihartól, mint a raboktól, és egyik csapást sem kerülhették el.

A harc véres és kegyetlen volt, de hamar vége szakadt, és a hajó a miénk lett. Egy percig eltűnődtem, vajon Adewalé át akarja-e venni a parancsnokságot: minden joga meglett volna hozzá – nemcsak kiszabadított engem, de ráadásul azt a rohamot is ő vezette, amellyel átvettük a hatalmat ezen a hajón. Ha úgy döntött volna, hogy ő lesz a kapitány, tiszteletben tartom a döntését, szerzek magamnak saját legénységet, és megyek az utamra.

De nem így lett. Adewalé fedélzetmesterként tartott velem. Határtalan hálát éreztem, amiért nemcsak hajlandó volt vállalni az alávetett

szerepet, de meg is maradt társamnak. Adewaléban hűséges fedélzetmesteremre találtam, olyan emberre, aki sosem szítana lázadást ellenem, amíg igazságos kapitány leszek.

Ezt már akkor, a barátságunk kezdetén ugyanúgy tudtam, mint most, hogy évek óta társak vagyunk.

(Ó, csak hát az Obszervatórium! Az Obszervatórium közénk állt.) Kihajóztunk, amint árbocot bontottunk, és a közelgő vihar első széllökése

feldagasztotta a vitorlánkat. A keresztszéllel küzdve hagytuk el a kikötőt, és a kormányrúdtól hátrapillantva láttam, hogy a kincses flotta többi hajóját elérte a szél és az eső. Először összevissza csapkodtak az árbocaik, mint zabolázatlan ingagolyók, aztán recsegtek-ropogtak, ahogy lesújtott rájuk a vihar. Kibontott vitorlázat nélkül könnyű célpontot nyújtottak, és vidáman néztem, ahogy a hajókat gyufaszállá aprítja a hurrikán.

Körülöttünk egyre hidegebbé vált a szél. Láttam, ahogy felhők gyűlnek felettünk, és az égen átszáguldva kitakarják a napot. A hullámok egyre terebélyesebbre duzzadtak: vízhegyek emelkedtek, a csúcsuk gőzölgött, és mind meg akart fojtani minket. Egyik vízszurdokból a másikba hánykolódtunk.

A baromfikat a fedélzetre mosta a hullámverés. Emberek lógtak a kabinajtókon. Sikolyok hallatszottak, és szerencsétlen matrózok zuhantak le a hajóról. A tűz kialudt. Minden kajüt ajtaját, minden nyílást bedeszkáztunk.

Csak a legbátrabbak merészkedtek a kötelekre, hogy igazgassák a vásznakat. Az első árbocunk eltört, és rettegtem, hogy a főárbocunk is erre a sorsra

jut, de az kitartott, istennek hála. Csendben megdicsértem ezt a gyors, bátor hajót, amit az utunkba sodort a végzet.

Az ég foltokban tárult elénk, a fekete felhők itt-ott szétnyíltak, és közöttük néhol áttört egy napsugár, mintha a nap rács mögött raboskodna. Az időjárás gúnyt űzött velünk, de nem adtuk fel. Hárman álltunk a kormánykeréknél, emberek lógtak a kötélzeten, mintha egy nagy és utálatos papírsárkányon lovagolnának, miközben kétségbeesetten próbálták a vihar dühe fölött tartani a hajót Ha lassítunk, megadtuk volna magunkat neki. Ha pedig megadjuk magunkat neki, akkor meghalunk.

Nem haltunk meg. Legalábbis nem aznap. Mögöttünk a kincses flotta maradékát összezúzta a vihar a kikötőben, csak egyetlen hajó menekült meg, fedélzetén a szökött rabokkal. Az embereink, akik alig tettek ki egy legénységet, hűséget esküdtek nekem és Adewalénak, és elfogadták a javaslatomat, hogy induljunk azonnal Nassauba. Legalább végre hazajutok. Láthatom Edwardot és Benjamint meg a kalózköztársaságot, ami annyira hiányzott.

Alig vártam, hogy megmutassam nekik a hajómat. Az új hajómat, amelyet a Csóka névre kereszteltem.

33

1715. szeptember

– Egy nyavalyás madárról nevezted el az új bárkádat? Bárki más mondta volna ezt, azonnal pisztolyt rántok, vagy előkapom a

rejtett pengémet, és a torkára forrasztom a szavait. De most Edward Thatch-csel beszéltem. Ekkor még nem nevezték Feketeszakállnak, ó, nem. Még nem növesztette meg hírhedt arcszőrzetét, amelyről a becenevét kapta, de hencegő virtusa már megvolt, és ez legalább olyan jellemző lett rá, mint a fonott szakálla meg a gyutacsok, amelyeket benne viselt.

Benjamin is ott volt. Edward mellett ült az Old Avery vitorlavászonból készült ponyvái alatt. A vén Avery kocsmája a dombon állva kilátást nyújtott a kikötőre. Az egyik legkedvesebb helyet jelentette ez számomra a világon, és az első állomást, amikor partra szálltam Nassauban – ahol örömmel láttam, hogy semmi sem változott: a legkékebb óceán nyúlt el a kikötőben, elfogott hajók pettyezték a tengerpartot, árbocukon angol zászlókkal, feléjük magasodtak a pálmafák, a kunyhók és a hatalmas nassaui erőd, amelynek halálfejes lobogója lengett a keleti fuvallatban. De nem, hazudok: igenis megváltozott. Sokkal jobban nyüzsgött az élet. Akkorra már nagyjából kilencszáz férfi és nő telepedett le itt, ahogy észrevettem – legalább hétszázan közülük kalózok, köztük Edward és Benjamin is. Itt tervezgettek a portyáikat egy ital mellett, vagy itt iszogattak, és mellesleg portyákat tervezgettek, mindegy, hogy fogalmazunk.

A közelükben egy másik kalóz ült, akiben James Kiddre ismertem. Azt beszélték, hogy William Kidd fia. Egyedül gubbasztott. Engem jobban érdekeltek a valamikori matróztársaim, akik felemelkedtek az üdvözlésemre. Itt semmi szükség sem volt formaságokra, nem ragaszkodtunk olyan görcsösen az udvariassághoz és az illemhez, amely béklyóban tartotta a társadalom többi részét. Nem, én igazi kalózüdvözlésben részesültem. Hatalmas ölelést kaptam Edwardtól és Benjamintól, a Bahamák rémeitől, akik mostanra kedves, vén medvékké váltak, s könny csillant a szemükben, amikor meglátták régi barátjukat.

– Isten nevére mondom, hát téged is lát még az én sóáztatta szemem! – kiáltott fel Benjamin. – Gyere, igyál egyet!

Edward végigmérte Adewalét.

– Hé, Kenway, ez meg kicsoda? – Ő Adewalé, a Csóka fedélzetmestere. És ekkor nevette el magát Edward a Csóka néven. Még egyikük sem

említette meg a köpenyemet, de sejthettem, hogy az se fog sokáig váratni magára. Az biztos, hogy volt egy pillanat az érkezésem után, amikor hosszan, keményen végigmértek, és nem tudom, azok a tekintetek csak a ruhámat bámulják-e, vagy nyugtázták a többi változást is. Merthogy még csak kölyök voltam, amikor először találkoztam velük, de a gyenge és arrogáns tizenévesből, az elkóborolt fiúból, a szerető, de megbízhatatlan férjből valami egészen mássá nőttem ki magam – olyan férfivá, akit rettegtek, akit megedzettek a harcok. Olyan valakivé, aki már nem volt annyira nyegle, nem engedte annyira szabadjára az érzéseit. Egy számos szempontból rideg férfivá, aki mélyen eltemette a valódi indulatait.

Talán két barátom is látta ezt rajtam. Talán észrevették, hogy fiúból férfivá keményedtem.

Elmeséltem nekik, hogy legénységet keresek a hajómra. – Nos – mondta Edward. – Rengeteg alkalmas embert találsz itt, de légy

óvatos! Két hete egy hajónyi királyi katona jelent meg, bajt kevertek, és úgy masíroztak fel-alá, mintha otthon lennének itt.

Nem tetszett, amit hallottam. Talán Woodes Rogers máris mozgolódik? Előreküldött egy csapatot? Vagy lehetett valami más magyarázat is erre? A Templomosok? Talán engem kerestek? Vagy valami mást? Nagy volt a tét, tudtam. És a magam részéről mindent megtettem azért, hogy még tovább emeljem.

Ahogy egyre több embert gyűjtöttem össze a hajómra, többet is megtudtam az angolok jelenlétéről a Bahamákon. Azok, akikkel Adewalé és én beszéltünk, elmondták, hogy sok királyi egyenruhában páváskodó katonát láttak. A britek ki akartak minket ebrudalni, persze hogy ezt akarták, szálka voltunk őfelsége szemében, egy mocskos nagy folt a vörös lobogón, de úgy tűnt, hogy most még nagyobb a britek érdeklődése. Éppen ezért, amikor legközelebb találkoztam Edwarddal, Bennel és a társaságunkban James Kiddel a vén Averynél, különösen figyeltem az idegen arcokra, és ügyeltem arra, hogy ne beszéljek hangosan.

– Hallottatok valaha egy Obszervatórium nevű helyről? – kérdeztem őket. Rengeteget gondolkodtam rajta. A név hallatán James Kidd szeme

megvillant. Rápillantottam. Fiatal volt meg, fiatalabb nálam – tizenkilenc-húsz évesnek néztem –, de éppen olyan forrófejű, mint én. Így amikor Thatch és Hornigold csak rázták a fejüket, ő megszólalt.

– Én igen! – kiáltott fel. – Már hallottam az Obszervatóriumról. Egy ősi legenda, mint Eldorádó vagy az Ifjúság forrása.

Egy asztalhoz tereltem őket, ahol körbepillantottam, nincs-e királyi kém a

közelben, és kiterítettem eléjük a Torres villájából elemelt rajzot. Kicsit szamárfüles volt, de így is tisztán látszott rajta az Obszervatórium. Mindhárman érdeklődve pillantottak rá, kit jobban izgatott, ki pedig úgy tett, mintha egyáltalán nem törődne vele.

– Mit hallottál? – kérdezte James. – Elméletileg templom vagy sírhely, valamiféle kincset rejt. – Ezek csak kavicsok! – kiáltott fel Edward. – Jobban szereted a

tündérmeséket, mint az aranyat? Edwardot nem érdekelte az Obszervatórium, ezt az elejétől fogva sejtettem.

A pokolba is, már azelőtt tudtam, hogy kinyitottam volna a számat. Olyan kincsre vágyott, amelyet mér a mérleg, ládákat akart, tele spanyol ezüstérmékkel, az előző tulaj rájuk száradt vérével.

– Ez többet ér, mint az arany, Thatch! Tízezerszer többet, mint amennyit bármelyik spanyol hajóról lophatnánk!

Bent sem győztem meg, igazság szerint egyedül James Kidd figyelt rám. – Mi itt abból élünk, hogy meglopjuk a királyt, hogy abból fizessük a

szegényeket – mondta Ben kioktató hangon. Ráncos, megviselt ujjával a lopott képre mutatott. – Az ott nem vagyon, hanem csak egy mese.

– De ebből a kincsből életünk végéig ellennénk. Két régi hajóstársam igazi arany ember volt, a legjobbak, akikkel valaha is

találkoztam, de most átkoztam a korlátoltságukat. Ők mindig két-három célról beszéltek, amely hónapokig eltartott minket, én azonban olyan kincsre pályáztam, ami megalapozhatja az életemet. Arról nem is beszélve, hogy úrrá tehet: vagyonos, sokra hivatott emberré.

– Még mindig arról a bristoli szajháról álmodozol? – gúnyolódott Ben, amikor megemlítettem Caroline-t. – Jesszus, felejtsd már el, pajtás! Nassau a nekünk való hely, nem Anglia!

Egy ideig próbáltam meggyőzni magamat, hogy így van, hogy igazuk van, és elérhetőbb kincsek felé kéne fordulnom. A napok alatt, amelyeket ivással, tervezgetéssel, rajtaütésekkel, aztán újabb győzelmi koccintással és újabb tervezgetéssel töltöttem, volt időm belegondolni a helyzetem iróniájába: hogy amikor a Templomos „barátaimmal” álltam az asztal körül, ostobának tartottam őket, azt hittem, a felhőkben járnak, és mindvégig arra vágytam, hogy az egyenes beszédű, tisztafejű kalóz pajtásaim között lehessek.

Most pedig, hogy itt voltam Nassauban, csupa szűk látókörű embert találtam, hiába látszottak nyitottnak, hiába állítottak mást, hiába jelentette a fekete lobogó ennek homlokegyenest az ellentétét, ahogy arra az egyik délután, a tűző nap alatt felhívták a figyelmemet.

– Mi itt nem hajózunk országok lobogói alatt, hanem üdvözöljük a hiányukat! – mondta Edward, ahogy a Csóka felé pillantottunk, ahol Adewalé állt a zászlórúd mellett. – A fekete zászló az emberi szabadság melletti

elkötelezettségünket jelképezi. Ez a tiéd. Büszkén húzd fel! A zászló lágyan lobogott a szélben, és én büszke voltam – tényleg büszke.

Büszke arra, amit jelképezett, és magamra, amiért részese lehettem ennek. Valami értékes dolog felépítésében segédkeztem, a szabadság érdekében intéztem csapásokat – az igazi szabadság érdekében. Mégis úgy éreztem, hogy egy lyuk tátong a szívemben, amikor Caroline-ra gondoltam, és a csúfságra, amit velem tettek. Tudod, édesem, más emberként tértem vissza Nassauba. És mi a helyzet az eltemetett érzéseimmel? Alig vártam a napot, hogy cselekedhessek.

Közben azonban más gondolkodnivalóm is akadt. Fenyegettek az életmódunkat. Egyik este a tábortűz körül ültünk a tengerparton, hajóink, a Benjamin és a Csóka kikötve álltak.

– Ez egy kalózköztársaság, pajtás – mondta Thatch. – Sikeresek vagyunk, és szabadok. A király papjai és a behajtók itt nem érnek el minket.

– Közel ötszáz ember fogadott hűséget, és állt a Nassau-parti testvéreink közé. Ez nem rossz szám – mondta James Kidd. Egy gyors, lapos pillantást vetett rám. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Ez igaz – böfögte Thatch. – Azonban sajnos nem elég erős a védelmünk. Ha a király megtámadná a várost, összezúzna minket.

Megragadtam a rumosüveget, amit felém nyújtott, a holdfény felé tartva figyeltem, van-e benne felkavarodott üledék, majd elégedetten meghúztam.

– Akkor találjuk meg az Obszervatóriumot! – javasoltam. – Ha képes mindarra, amit a Templomosok állítanak róla, legyőzhetetlenek leszünk.

Edward felsóhajtott, és az üveg után nyúlt. Már rengeteget hallottak erről tőlem.

– Ne kezdd már megint a fecsegést, Kenway! Az egy gyerekmese; én igazi védelemről beszéltem. El kéne lopni egy hadihajót, és az összes ágyút átvinni az egyik oldalra. Szép kis dísz lenne a kikötőnkben.

Most Adewalé szólalt meg: – Nem lesz könnyű elkötni egy teljesen felfegyverzett spanyol galleont. –

A beszéde lassú volt, tiszta és tűnődő. – Van valakinek ötlete? – Nekem van, uram! – vágta rá Thatch részegen. – És mindjárt meg is

mutatom. Mint egy léha asszonyság, olyan kövér és lassú. Így indultunk támadásra egy spanyol hadihajó ellen. Ekkor még nem

tudtam, de épp készültem újra összefutni régi barátaimmal, a Templomosokkal.

34

1716. március

Délkelet felé indultunk, legalábbis nagyjából. Edward azt mondta, a Bahamák délebbi fokainál látta ólálkodni azt a bizonyos hajót. Felszálltunk a Csókára, és kihajóztunk. Egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy James Kiddet faggatjuk a származásáról.

– Szóval te a néhai William Kidd fattya vagy, mi? – csodálkozott rá az összefüggésre Thatch. – Igaz, amit mesélsz mindenfelé?

Hármasban álltunk a farfedélzeten, úgy adtuk körbe a távcsövet, mintha egy flaska rum lenne, és próbáltunk átlátni a kora reggeli ködfalon, amely olyan vastag volt, mintha tejbe bámulnánk.

– Anyám így állította – felelte Kidd kimérten. – Egy szenvedélyes éjszaka eredménye vagyok, mielőtt William elhagyta Londont.

Nehéz volt megállapítani a hangjából, hogy vajon bosszantotta-e a kérdés. Az ilyesmiben más volt, mint a többiek. Edward Thatch például sohasem palástolta az érzelmeit. Az egyik pillanatban dühös volt, a másikban viszont vidám. Mindegy, hogy éppen pofonokat osztott, vagy részeges, bordaropogtató medveöleléseket, mindig tudtad, hogy éppen mit várhatsz tőle.

De Kidd nem fedte fel a kártyáit. Eszembe jutott egy beszélgetésünk. – Ezt az öltözéket valami havannai piperkőctől loptad? – kérdezte. – Nem, kérem – feleltem. – Egy hullán találtam... Egy hullán, aki egy

perccel azelőtt még vidáman járkált, és a képembe mocskolódott. – Ó... – mondta, és egy olyan kifejezés szántott át az arcán, amit lehetetlen

volt dekódolni. De még így sem tudta elrejteni a lelkesedését, amikor végre

megpillantottuk azt a galleont. – Az a hajó egy szörnyeteg! Nézzétek csak, mekkora! – kiáltott Kidd,

Edward pedig kihúzta magát, mintha csak azzal hencegne: én megmondtam. – Úgy igaz – figyelmeztetett. – És szemtől szemben nem is állnánk sokáig

a sarat. Hallod, Kenway? Tartsd a távolságot, és majd lecsapunk, ha kedvez a szerencse!

– Valószínűleg az éj leple alatt – tettem hozzá, távcsővel a szememen. Thatch jól mondta. A hajó szépséges volt. Igazi éke lenne a kikötőnknek, és már önmagában is impozáns védelmi vonal.

Hagytuk, hogy a hadihajó elhúzódjon tőlünk valami elmosódott folt felé a horizonton, amit szigetnek néztem. Inagua szigete volt, ha nem csal az emlékezetem, ahol egy kis öböl tökéletes kikötőt ígért a hajóinknak, és ahol a bőséges vad- és növényállományból feltölthettük a készleteinket.

Ezt Edward is megerősítette. – Ismerem a helyet. Egy természetes erőd, amelyet egy DuCasse nevű

francia kapitány használ. – Julien DuCasse? – kérdeztem, leplezetlen meglepetéssel a hangomban. –

A Templomos? – Ez a neve – felelte Edward szórakozottan. – Azt nem tudtam, hogy ilyen

titulusa van. Dühösen szólaltam meg: – Ismerem azt a fickót! Ha meglátja a hajómat, fel fogja ismerni

Havannából. És lehet, hogy azon is elgondolkodik, ki kormányozhatja. Ezt nem kockáztathatom meg.

– Én meg nem akarom futni hagyni azt a hajót – vágta rá Edward. – Gondolkodjunk... és várjunk éjszakáig, mielőtt lecsapunk!

Később megszólítottam a legénységet. Felmásztam a kötélzetre, és lenéztem rájuk, ahogy összegyűltek a fedélzeten. Köztük volt Edward Thatch és James Kidd is. Azon tűnődtem egy pillanatig, ahogy ott lógtam, és vártam, hogy elcsendesüljenek, vajon Edward most büszke-e egykori kis védencére, akit ő vezetett be a kalózkodás rejtelmeibe. Reméltem, hogy igen.

– Uraim! Ahogy az szokás a fajtánk körében, nem ugrunk fejest egyetlen őrült parancsára az ostobaságba, hanem a közös őrület vezérel minket! – Nevetve üvöltöttek fel. – Figyelmünk tárgya egy keresztvitorlázatú galleon, és Nassau javára van szükségünk a kicsikére. Így hát szavazásra bocsátom a kérdést... Akik arra szavaznak, hogy rohanjuk le az öblöt, és foglaljuk el a hadihajót, dobbantsanak, és kiáltsanak „igen”-t!

A legénység egyetértően morajlott fel. Egyetlen hangnyi bizonytalanság sem csendült közöttük. Öröm volt hallani.

– Akik ellenzik, nyüszítsék, hogy „nem”! Senki sem szólt. – Még a királyi tanácsban sem volt soha ilyen egyetértés – kiáltottam, és a

többiek csatlakoztak hozzám. Lenéztem James Kiddre és Edward Thatchre (utóbbira külön figyelemmel), és mindketten egyetértőn mosolyogtak.

Nemsoká behajóztunk az öbölbe. Átvillant az agyamon a gondolat, hogy végleg el kell intéznem Julien DuCasse-t. Ha meglátja a Csókát, vagy még ennél is rosszabb, meglát engem, és meglóg, elmondhatja a Templomos bajtársainak, hogy hol vagyok, és ezt nem akartam. Főleg azért, mert még

mindig meg akartam találni az Obszervatóriumot, annak ellenére, hogy a cimboráim ellenezték. Szenteltem pár gondolatot az ügynek, átrágtam a különböző lehetőségeket, és aztán eldöntöttem, hogy megteszem, amit kell. Kiugrok a hajóból.

Persze nem azonnal. Először megosztottam a tervemet Edwarddal és Jamesszel, és miután barátaim tudomására hoztam, hogy szeretnék előremenni, és meglepni DuCasse-t a támadás kezdete előtt, nos, hát akkor ugrottam ki a hajóból.

Kiúsztam a partra. Szellemként mozogtam az éjszakában, és közben Duncan Walpole-ra gondoltam, meg arra az estére, amikor betörtem a Torres-villába, és reméltem, hogy most nem fogok ugyanúgy járni.

Elhagytam egy csoport őrt, és kezdetleges spanyoltudásommal elkaptam pár beszélgetés foszlányt. Azon morgolódtak, hogy vadászniuk kell a hajó készleteinek a pótlására. Addigra már leszállt az este, én pedig egy táborhoz érkeztem, és lehasaltam az aljnövényzetbe, onnan hallgattam ki egy párbeszédet egy menedék vászna mögül. Az egyik hangot felismertem: Julien DuCasse-é volt.

Már tudtam, hogy DuCasse-nak van egy villája a szigeten, biztos ott szerette kipihenni világuralmi törekvéseit. A tény, hogy most mégsem ott tartózkodott, azt jelentette, hogy csak egy rövidke időre állt meg, a készletek feltöltésére.

Csak egy gondom maradt. A sátorban valamikori Templomos bajtársamat őrök hada vette körül. Elvadult, talán egyenesen szófogadatlan őrök voltak ezek, akik dühöngtek, amiért vadászniuk kell, és nyilván Julien DuCasse éles nyelvét sem díjazták. De akkor is őrök voltak. Körbenéztem a táborban. A túlsó felén tűz parázslott, nem messze tőlem ládák és hordók álltak, és ahogy újra a tűzre pillantottam, azt is megértettem, hogy szándékosan helyezték el azokat ilyen messze. Amikor közelebb másztam, meg is bizonyosodhattam róla, hogy lőport tárolnak a hordókban. A nyakam mögül előhúztam a pisztolyomat – oda dugtam, hogy ne érje víz. A lőpor természetesen így is átnedvesedett, de ez már nem jelentett problémát, hisz volt itt száraz bőven.

A tábor közepén három katona állt. Gondolom, őrködtek, de igazából valami olyasmiről suttogtak, amit nem értettem. Talán DuCasse-t szidták. Más csoportok is jöttek-mentek, és rakodták a készleteket: főleg tűzifát, aprófát meg lötyögő flaskákat, amelyeket a közeli kút vizéből töltöttek meg. Nem kifejezetten az a vaddisznósült és friss forrásvíz, amire DuCasse vágyott, fogadni mernék.

Az árnyékban maradva fél szemmel figyeltem a csoportok mozgását, közben közelebb kúsztam a hordókhoz. Az egyik alsóba lyukat vájtam, elég nagyot ahhoz, hogy a tenyeremet megtölthessem lőporral, és kis csíkot húzhassak magam után a tábor körül, amíg olyan közel nem értem a tűzhöz,

amennyire csak lehetett. A lőporcsíkom félkörben vezetett onnan, ahol lekuporodtam a hordók mögé, egészen addig a sátorig araszolva, amelyben Julien DuCasse ült, ivott, és álmodozott a grandiózus, Templomos, világuralmi terveiről – valamint ordibálva szidta vonakodó embereit.

Jól van. Volt tüzem. Megvolt a lőporcsík is, amely a tűztől az aljnövényzeten át a hordókig vezetett, láttam az embereket, akiket fel készültem robbantani, és DuCasse is ott várt a leszámolásunkra. Most már csak úgy kellett időzítenem a dolgokat, hogy egyik bugris se lássa meg a silány kanócomat, mielőtt az felrobbanthatná a lőport.

Lekuporodva másztam a tűzhöz, és egy izzó fadarabot a lőporcsíkomhoz pöcköltem. Felkészültem a sistergő hangra – az éjszakában fülsiketítőnek hatott –, és közben hálás voltam a katonáknak, hogy annyi zajt csaptak. Aztán, ahogy a láng eltávolodott tőlem, reméltem, hogy sehol sem szakítottam meg véletlenül a lőporcsíkot, hogy nem szórtam nedves helyre, hogy egyik katona sem érkezik vissza pont abban a pillanatban, amikor...

De az egyik visszajött, karján egy teli kosárral. Talán gyümölcsök lehettek benne. Vagy a hang figyelmeztette, vagy a szag, de pont akkor állt meg a tisztás szélén és nézett le a csizmájához, amikor a sistergő lőporcsík elrohant mellette.

Felnézett, kitátotta a száját, hogy segítségért kiáltson, de előkaptam a tőrömet az övemből, hátrahúztam a vállamat, és elhajítottam. Ismét hálát rebegtem azokért az unalmas délutánokért, amikor a fákat rongáltam otthon, Bristolban, és megköszöntem Istennek, hogy a kés eltalálta a fickót valahol a kulcscsontja felett – nem a legpontosabb dobás, de a célnak megfelelt. Vészkiáltás helyett csak egy néma, gurgulázó hangot hallatott, azután térdre rogyott, miközben kezével a torkát kaparta.

A többiek a tisztáson hallották a zuhanó test hangját, ahogy elejtette a kosarát, és a gyümölcsök szétgurultak, s megfordultak, hogy lássák, mi történt. Hirtelen mindenki készültségben volt, de már nem számított, mert hiába kapták le a vállukról a muskétáikat, hiába kiáltottak, nem tudták, mi következik.

Azt sem hiszem, hogy tudták, mi találta el a társukat. Hátat fordítottam, kezemet a fülemre szorítottam, és labdává gömbölyödtem, ahogy a robbanás belehasított a tisztásba. Valami hátba vágott. Valami nedves és puha. Bele sem akartam gondolni, mi lehetett az. Távolról kiáltásokat hallottam, és tudtam, hogy bármely pillanatban megérkezhet az erősítés, így megfordultam, és kirohantam a tisztásra. Katonák felrobbant, különböző mértékig összeroncsolódott és csonkolódott teste mellett futottam el, a többségük halott volt, némelyikük pedig könyörgött a halálért. A tisztást sűrű, fekete füst töltötte be, és a levegőben pernye szállingózott.

DuCasse kirontott a sátorból, franciául káromkodott valamit, és követelte,

hogy valaki, bárki azonnal oltsa ki a tüzet. Köhögve, köpködve legyezett a kezével az arca előtt, hogy eloszlassa a füstöt, elhessegette a szálló hamut, és átlásson a ködön.

És akkor megpillantott engem maga előtt. Tudom, hogy felismert, mert megszólalt: – Te... – Ennyit tudott kinyögni, mielőtt beledöftem a pengémet. Amely ezúttal némán járt. – Emlékszel még az ajándékra, amit adtál? – Ahogy kihúztam belőle a

fegyveremet, halkan cuppant. – Azt hiszem, remekül működik. – A kurva anyádat! – Köhögött, vér pettyezte az arcát. Körülöttünk úgy

záporoztak a lángoló lövedékek, mint valami sátáni cső. – Durva vagy, mint egy muskétagolyó, de feleolyan kemény sem – nyögte, ahogy lassan elszállt belőle az élet.

– Bocs, pajtás, de nem kockáztathatom meg, hogy elmondod a Templomos barátaidnak, hogy még mindig nem dobtam fel a talpamat.

– Szánlak téged, kalóz. Mindazok után, amit láttál, amit mutattunk neked a rendünkben, még képes vagy úgy élni, mint egy céltalan, vak zsivány?

A nyaka körül olyasmit vettem észre, ami azelőtt nem volt ott. Egy kulcsot láncon. Megrántottam. Könnyedén a kezemben maradt.

– A piti lopásig terjed a becsvágyad? – gúnyolódott. – Elméd képtelen felfogni a céljaink nagyságát? Eltörlünk minden birodalmat! Szabad és nyitott világot hozunk létre, amelyben nincsenek hozzád hasonló élősködők!

Lehunyta a szemét. Haldoklott. Az utolsó szavai ezek voltak: – Remélem, a saját poklodban fogsz elégni! Hallottam, ahogy mögöttem emberek rontanak a tisztásra, és éreztem, hogy

ideje távozni. A távolból újabb kiáltásokat hallottam, csatazajt, amiből tudtam, hogy megjöttek a matróztársaim, hogy az öböl és a galleon nemsokára a miénk lesz, és bevégezzük az éjszakai munkát. Ahogy eltűntem az aljnövényzetben, DuCasse utolsó szavai jártak a fejemben: Remélem, a saját poklodban fogsz elégni!

Majd meglátjuk, gondoltam. Majd meglátjuk.

HARMADIK RÉSZ

35

1716. május

Két hónappal később történt. Éppen Tulumban voltam, a Yucatán-félsziget keleti partján. Hogy mit kerestem ott? A titokzatos James Kidd hívott oda, azt mondta, mutatni akar nekem valamit a San Inagua szigeten.

Most már tudom, hogy egészen idáig kivárt. Arra a pillanatra, hogy egyedül találjon. DuCasse halála után, amikor elloptuk a hadihajót, és... nos, fogalmazzunk úgy, „foglalkoztunk” a francia többi emberének ügyével, ami úgy nézett ki, hogy „vagy közénk álltok és kalózok lesztek, vagy mehettek úszni”, Thatch pedig elhajózott Nassauba a spanyol galleonnal, magával vitte a legtöbb embert is. Csak én, Adewalé és Kidd maradtunk ott, és nem is igazán tudtuk, mihez kezdjünk az öböllel. Én úgy terveztem, hogy lazítok egy kicsit a tengerparton, és addig iszom, amíg ki nem fogy a rumunk, aztán majd visszatérek Nassauba. Nahát, nélkülem építetted meg a megerősített kikötőt? Milyen már, hogy lemaradtam, és nem tudtam segíteni! Vagy valami ilyesmi.

Hogy Kidd mit forgatott a fejében, arról fogalmam sem volt. Legalábbis addig, amíg egy nap oda nem jött hozzám azzal, hogy valamit meg akar mutatni nekem, aztán valami maja kövekhez vezetett.

– Fura kavicsok, mi? – kérdezte. Nem tévedett. Messziről a rakás úgy festett, mint egy kőkupac, de közelről

látszott, hogy a vésett köveket gondosan egy furcsa alakzatba rendezték. – Ez maja? – kérdeztem, közelebbről is megvizsgálva a kupacot. – Vagy

azték? Rám nézett. Ugyanazzal a vesébe hatoló, kíváncsi pillantással, mint

mindig, amikor beszélgettünk. Őszintén szólva, kellemetlenül éreztem magam. Miért érzem mindig úgy, hogy mondani akar valamit? Továbbra sem fedte fel a kártyáit, és néha elfogott egy olyan érzés, hogy szívem szerint leginkább kitépném azokat a kezéből.

A megérzéseim azonban azt súgták, hogy idővel úgyis megtudom. És a megérzéseim beváltak.

– Hogy állsz a rejtvényekkel, Edward? – kérdezte. – A fejtörőkkel, kirakósokkal meg hasonlókkal?

– Se jobban, se rosszabbul, mint mások – feleltem óvatosan. – Miért? – Szerintem természetes érzéked van hozzájuk. Már egy ideje látom abból,

ahogy dolgozol és gondolkodsz. Ahogyan megérted a világot. Kezdtünk a tárgyra térni. – Ebben nem vagyok olyan biztos. Most is rejtvényekben beszélsz, és

látod, egy kukkot sem értek belőle. Bólintott. Bármire céloz is, nem fogja egyik pillanatról a másikra

megosztani velem. – Kapaszkodj fel erre a kupacra! Segíts nekem megoldani valamit! Mindketten felmásztunk a kőkupac tetejére, ott pedig leguggoltunk.

Amikor James a kezét a combomra tette, lenéztem rá. Ugyanolyan barna és megviselt volt, mint a többi kalóz keze, a tengeren szerzett vágások és hegek tarkították.

De valahogy kisebb volt a tenyere, az ujjai hegyesebbek, és eltűnődtem azon, mit keres ott. Hacsak... Nem. Az nem lehet.

Most megszólalt, és valahogy komolyabbnak hangzott, mint előtte, akár egy elmélkedő szent ember.

– Koncentrálj, hegyezd ki minden érzékedet! Nézz át az árnyékon és a hangon, le a dolgok mélyére! Amíg meg nem látsz és hallasz egy csillámlásfélét!

Miről beszél? A keze erősebben szorította meg a combomat. Kényszerített rá, hogy koncentráljak. A szorítása, az egész viselkedése nem hagyott kételkednem, eltörölte minden vonakodásomat és ellenállásomat...

És akkor – akkor megláttam. Nem, nem jó szó, hogy láttam. Hogyan is magyarázzam? Éreztem – éreztem a szememmel.

– Csillámlás – mondtam halkan. Ott volt a levegőben körülöttem, mindenütt, egy élénkebb verziója valaminek, amit láttam már azelőtt, amikor a tanyán ültem otthon, Hathertonban, késő este, és az egyik álmomban az elmém szabadon szárnyalt. Olyan érzés volt, mintha a világ hirtelen világosabb és élesebb lenne. Különös tisztasággal hallottam a dolgokat, olyasmiket láttam magam előtt, amiket azelőtt nem, és volt ott még valami furcsaság: mintha egy hatalmas tár lenne bennem, nagy mennyiségű tudás, amihez még nem férhetek hozzá, és csak egy kulcsra lenne szükségem, hogy kinyissam az ajtaját.

Kinyíltam, ahogy ott ültem, és Kidd keze a combomon pihent. Mintha megtaláltam volna a kulcsot. Már tudom, miért éreztem mindig, hogy más vagyok. – Érted már? – susogta Kidd. – Azt hiszem. Láttam már ilyet. Ragyog, mint a holdfény az óceánon.

Mintha minden érzéked egyszerre használnád, hogy lásd a hangokat, és halld az alakokat. Nem semmi kombináció.

– Minden férfi és nő a földön hordoz magában valamiféle beleérző képességet – mondta Kidd, miközben úgy néztem önmagamra, mint aki

hirtelen egy idegen világba került. Mint egy vak, aki egyszerre visszanyerte a látását.

– Egész életemben megvolt bennem ez az érzék – mondtam neki. – Csak eddig azt hittem, az álmaimhoz van köze, vagy valami ilyesmi.

– A legtöbben sosem találják meg magukban. Másoknak évekbe kerül, hogy kifejlesszék. De a szerencsés keveseknek olyan természetes, mint maga a légzés. Amit érzel, az az élet fénye. Az elmúlt és az eljövendő élőlényeké. Az életerő maradványai jönnek és mennek. Gyakorlás. Megérzés. Minden ember érzékeit be lehet hangolni jóval élesebbre, mint amilyennel született. Ha igyekszik.

Azután elváltunk. Abban egyeztünk meg, hogy Tulumban találkozunk. Ezért találtam magam ott a tűző melegben, próbáltam beszélgetni egy bennszülött nővel, aki egy galambketrec-féleség mellett állt, és lapos pillantást vetett rám, amikor megérkeztem.

– Ezeket háziállatnak tartják? – kérdeztem. – Hírvivők – felelte tört angolsággal. – Így üzenünk a szigetek között. Így

osztjuk meg a tudást. Így tartunk kapcsolatot. – Kapcsolatot? – kérdeztem, és arra gondoltam, Orgyilkosok. Kapcsolatot

az Orgyilkosokkal? Azt mondta, Kidd már vár rám egy templomnál, és otthagytam. Honnan

tudta? És miért éreztem azt, amikor elhaladtam mellette, hogy már várták az érkezésemet? Miért éreztem úgy, ahogy áthaladtam a főleg alacsony kunyhókból álló falun, hogy a falubeliek rólam beszélnek, és csak üresen pislognak rám, amikor rájuk nézek? Néhányan színes, lebegő lepleket és ékszereket viseltek, a kezükben dárdát és botot fogtak. Néhányuknak csupasz volt a mellkasa, és csak ágyékkötőt hordtak, a testükre jeleket tetováltak, és furcsa díszek ékítették őket: ezüst és arany karkötők, gyöngy nyakláncok és csontmedálok.

Azon tűnődtem, vajon ők is olyanok-e, mint az én világom emberei, akiket a társadalmi osztály és a rang irányít. Talán épp úgy, mint Angliában, itt is a ruha szabása és a sétapálca minősége határozza meg az úriembert. Itt a ranglétra tetején állók egyszerűen jobb lepleket, több ékszert hordtak, és bonyolultabb tetoválásokat viseltek.

Lehet, hogy tényleg Nassau volt az egyetlen hely, ahol a szabadság uralkodott. De lehet, hogy ezzel is csak áltatom magam.

Aztán mintha szétnyílt volna a dzsungel, a föld magasan fölém emelkedett piramisalakzatban. Egy hatalmas, emeletes maja templom előtt álltam. A kőemeletek közepéből hosszú lépcsősorok indultak a csúcs felé.

Tátott szájjal álltam az aljnövényzetben, aztán frissen vágott gallyakra lettem figyelmes. Nemrég ösvényt nyitott valaki vagy valami, így hát követtem, amíg el nem értem a bejáratot a templom lábánál.

Odabenn? Igen. Odabenn. Végigtapogattam az oldalát, és nagy erőfeszítéssel odébb húztam annyira,

hogy be tudjak kúszni. Odabenn egy kamra fogadott, de feleolyan sötét sem volt, mint vártam. Mintha valaki már fényt...

– Kenway kapitány – szólt egy hang az árnyakból. Ezt a hangot azonban én nem ismertem, így egy pillanat alatt pisztolyt rántottam, és megperdültem, hogy belebámuljak a sötétbe.

Újdonsült ellenségeim mellé szegődött a meglepetés ereje, és egy pillanat alatt kicsapták a kezemből a fegyvert, ugyanakkor valaki hátulról megragadott, és lefogott. A lobogó fáklyafény megvilágította a csuklyás, sötét alakokat, akik mozdulatlanságra kényszerítettek, amíg előttem két férfi lépett ki az árnyak közül. Az egyikük James Kidd volt, a másikuk egy bennszülött, ugyanolyan csuklyás, mint a többiek. Az arca beleveszett az árnyakba. Addig nézett rám, amíg abba nem hagytam a vergődést és James Kidd átkozását, és le nem higgadtam. Aztán így szólt:

– Hol van a Duncan Walpole nevű orgyilkos? Kiddre pillantottam. A tekintete biztosított engem afelől, hogy minden

rendben, és nem fenyeget veszély. Hogy miért bíztam meg benne? Nem tudom. Elvégre ő csalt oda. Mégis megnyugodtam.

– Meghalt, és eltemettem – feleltem. Nem tűnt úgy, hogy a velem szemben álló bennszülött dühös lett volna, nem is éreztem ilyesmit. Azért gyorsan hozzátettem: – Miután megpróbált megölni.

A bennszülött röviden, tűnődőn biccentett. – Egyáltalán nem bánjuk, hogy utolérte a vég. De te vitted véghez a végső

árulását. Miért? – A pénzért, mi másért? – vetettem oda szemtelenül. Közelebb lépett hozzám, és így már jól láttam. Bennszülött volt, a haja

sötét, a szeme komoly és szúrós, barna arcát ráncok szabdalták, valamint festék díszítette. És most már dühösnek tűnt.

– A pénzért? – kérdezte keményen. – És ez meg kellene, hogy nyugtasson engem?

– Megvan benne az érzék, mentor – lépett közbe James. Az érzék. Ezt a részt értettem. De ez a mentor dolog... Hogy lehetett ez a

bennszülött főnök James mentora? Az érzékem említése megnyugtatta az indiánt, akiről később megtudtam,

hogy Ah Tabainak hívják. – James azt mondja, találkoztál a Templomosokkal Havannában – folytatta.

– Láttad a férfit, akit Bölcsnek neveznek? Bólintottam. – Felismernéd, ha újra látnád? – Azt hiszem – feleltem.

Egy darabig gondolkodott, aztán döntésre jutott. – Biztosra kell mennem – mondta gyorsan, majd ő és a társai eltűntek az

árnyak között; magamra hagytak Jamesszel, aki szigorúan pillantott rám, és felemelte az ujját, mintha azt üzenné, hogy „ne szólj egy szót se”, mielőtt még kérdőre vonhattam volna.

Elvett egy fáklyát, hunyorgott a pislákoló, halovány fényben, aztán legörnyedt, hogy egy szűk folyosón át mélyebbre vezessen a templomban.

Itt a plafon már olyan alacsony volt, hogy szinte kétrét görnyedve haladtunk, egyszerre figyelve, hogy mi minden ólálkodhat egy ilyen több ezer éves épületben, és hogy miféle meglepetés várhat ránk. Amíg a kamrában visszhangoztak a szavaink, itt elnyomták őket a falak, a nyirkos sziklák, amelyek mintha maguk alá temettek volna minket.

– Csalárd és aljas módon rángattál bele ebbe az őrületbe, Kidd. Ki a fene volt az a bolond?

– Ah Tabainak hívják. Orgyilkos, és a mentorom – vetette hátra a válla felett.

– Szóval mind valami ostoba vallás hívei vagytok? – Orgyilkosok vagyunk, és egy krédót követünk. De ez nem kényszerít

minket behódolásra, alázatra... csak bölcsességre. Kiértünk az alacsony alagútból egy másik folyosóra, de itt legalább már fel

tudtunk egyenesedni. – Egy krédót? – érdeklődtem, ahogy továbbhaladtunk. – Ó, mesélj még

róla! Égek a vágytól, hogy halljam! – „Semmi sem igaz, mindent szabad”, ez a világ egyetlen igazsága. – „Mindent szabad”? Ez tetszik. Tetszik a hangzása. Azt gondolhatok, amit

akarok, azt tehetek, amit akarok... – Csak szajkózod a szavakat, Edward, de nem érted őket. Röviden felnevettem. – Ne gőgösködj itt nekem, Kidd! Barátként követtelek, és te átvertél! – Ember, megmentettem az életed azzal, hogy idehoztalak! Ezek az

emberek végezni akartak veled, amiért összeálltál a Templomosokkal. Én beszéltem le erről őket.

– Hát éljen! – Éljen, bizony. – Szóval titeket kerget az a sok templomos? James Kidd felkuncogott. – Amíg fel nem bukkantál, addig mi kergettük őket. Szétcsaptunk köztük.

De most náluk az előny. Á... Ahogy előrenyomultunk a folyosón, furcsa hangokat hallottam magunk

körül.

– Van itt még valaki rajtunk kívül? – Meglehet. Csak átkelők vagyunk. – Valaki figyel minket? – Abban nem kételkedem. A szavaink úgy pattogtak, mint a kövek, végigvisszhangoztak a templom

falain. Vajon Kidd járt már itt? Nem mondta, de tudta, hogyan működnek az ajtók, és kiismerte magát a lépcsők és a hidak között, amelyeket meg-megmásztunk, amíg végül elértük az utolsó kaput.

– Bármi várjon is a túloldalon, remélem, megérte, hogy időt szántam rá! – mondtam idegesen.

– Ez csak rajtad múlik – felelte Kidd titokzatosan. Aztán a lábunk alatt szétnyíltak a kövek, és az alattunk hömpölygő vízbe

csobbantunk.

36

Az utat kőtörmelék zárta el újabb próbatételként, így a víz alatt úsztunk. Amikor már épp azon kezdtem gondolkodni, meddig bírom visszatartani a lélegzetemet, végre a felszínre bukkantunk, és egy medencében találtuk magunkat, egy hatalmas kamra sarkában.

Kimásztunk, és továbbindultunk a következő kamrába, ahol egy mellszoborba botlottunk.

Az arca ismerős volt. – Jézusom! – kiáltottam fel. – Ő az! A Bölcs! De hát ez a szobor több száz

éves! – Vagy annál is öregebb – mondta Kidd. Előbb rám, majd a mellszoborra

vetődött a tekintete. – Biztos vagy benne, hogy ő az? – Persze, felismerem a szeméről! – Elárulták a templomosok, miért kell nekik a Bölcs? Kelletlenül emlékeztem vissza. – A vérét valami üvegkockába folyatták. Abba a kockába, amit te adtál oda nekik – emlékeztettem magamat, de nem

volt bűntudatom. Miért kellett volna, hogy legyen? – Egy ilyenbe? – kérdezte Kidd. A kezében egy másik fiolát tartott. – Igen. Az Obszervatóriumról akarták kérdezni, de megszökött. Az üvegcse eltűnt Kidd erszényében. Egy kicsit eltűnődött, aztán elfordult

a Bölcs mellszobrától. – Itt végeztünk. Visszamentünk, találtunk egy újabb lépcsőt a templom belsején keresztül,

majd egy ajtószerűség fele haladtunk. Ahogy félrehúzódott, először pillantottam meg a napfényt órák óta, és a következő pillanatban már nyeltem is a friss levegőt, és ahelyett, hogy panaszkodtam volna a forróságra, mint általában, a templom nyirkos hidege után kifejezetten örültem neki. Kidd megtorpant előttem, és hallgatózott. Visszapillantott, és intett, hogy ne csapjak semmi zajt, és próbáljak meglapulni. Nem értettem, mi történik, de úgy tettem, ahogy mondta, és követtem. Lassan és némán nyomultunk előre centiméterről centiméterre addig, ahol Ah Tabai guggolt egy szikla mögé bújva – azért bújhatott el, mert a távolból meghallottam az angol katonák összetéveszthetetlen londoni tájszólását, ahogy egymáshoz kiabáltak.

A fedezék mögött lapultunk csendben. Ah Tabai átható pillantása felém fordult.

– A szobor a templomban – suttogta – azt az embert ábrázolja, akit Havannában láttál?

– Kiköpött mása, igen – suttogtam vissza. Ah Tabai visszafordult, hogy egy pillantást vessen a katona a fedezék

mögül. – Úgy tűnik, találtunk egy másik Bölcset – motyogta magában. – Az

Obszervatórium faja újjáéled. Csoda-e, hogy kirázott a hideg? Most már én is belekeveredtem. – Azok miatt suttogunk? – kérdeztem. – Ez a te műved, Kenway kapitány – jegyezte meg Ah Tabai halkan. – A

térképek, amelyeket eladtál a Templomosoknak, egyenesen hozzánk vezették őket. És most két birodalom ügynökei is tudják, hol vagyunk.

Kidd már készült a katonákra rontani. Biztosan szívesebben páholt el angol katonákat, mint bennszülötteket, de Ah Tabai megállította. Fél kezével Kiddet tartotta vissza, a tekintete azonban rám vetődött.

– Edward legénységét is elvitték – mondta. Megdöbbentem. Csak a legénységet ne! Nem vihették el Adewalét és az

embereimet! De Ah Tabai egy utolsó szemrehányó pillantást küldött felém, azután eltűnt. Csak egy fúvócsövet hagyott maga után. Kidd felvette.

– Fogd ezt! – nyújtotta felém. – Kevesebb figyelmet keltesz, és kevesebb életbe kerül.

Ahogy néhány gyors tanácsot adott a használatát illetően, eltűnődtem, hogy vajon ez is egy próba része-e. Vagy valami más? Kiképeznek valamire? Felmérik az erőmet?

Mérjék csak! – gondoltam sötéten. – Senkihez nem vagyok hűséges, csak magamhoz. Csak magamnak és a lelkiismeretemnek vagyok köteles engedelmeskedni. Szabályok és játékszerek? Nem kérek belőlük, köszönöm.

Felőlem aztán oda dughatják a krédójukat, ahol sosem süt a nap. Miért kellenék én nekik? Az érzékem miatt, talán? Vagy a harci tapasztalatom miatt?

Az nem lesz olcsó, uraim – gondoltam, ahogy megközelítettem tisztás szélét, ahol a legénységemet tartották fogva. Egymásnak háttal ültek, a kezüket megkötözték. Jó legények ezek! Válogatott sértéseket vágtak az angol katonák fejéhez:

– Eressz el, szarzsák, és küzdj meg velem férfiként! – Ha tudnátok, mi vár rátok, szednétek a sátorfátokat, és elfutnátok! Belecsúsztattam az első nyilat a fúvócsőbe. Láttam, mit kell tennem:

egyenként kell leszednem az angol katonákat, hogy kicsit enyhítsem a számbeli fölényüket. Egy szegény, szerencsétlen bennszülött biztosította számomra azt a figyelemelterelést, amire szükségem volt. Dühösen ordított fel, aztán talpra küzdötte magát, és futni kezdett. Vele szaladt a katonák

figyelme is, akik hálásak voltak a szórakozásért, vállukra kapták a muskétájukat, és tüzeltek. Csatt. Csatt. Mintha ágak törtek volna az erdőben. Felröhögtek, amikor a célpontjuk vörös vérpárában terült el, de azt nem vették észre, hogy az egyik társuk is kinyúlt az aljnövényzetben. A marka rászorult a nyakából kiálló nyílra.

Ahogy az őrök visszatértek a tisztásra, átsiklottam mögöttük az ösvényen, és útjára eresztettem egy második nyilat a leghátul haladó katona felé. A sarkamon megfordulva estében kaptam, majd berántottam a testét a bokrok közé. Hálát adtam istennek a lármás embereimért. Fogalmuk sem volt róla, hogy ott vagyok, de ha tudják, se lehettek volna jobban segítségemre.

Egy katona hátrafordult. – Hé! – Sehol sem látta a barátját. – Hol van Thompson? Az aljnövényzet takarásában újabb nyilat készítettem elő, és a számhoz

emeltem a csövet. Gyorsan belélegeztem, felfújtam az arcomat, ahogy Kidd mutatta. A nyíl pont az álkapcsa alatt találta el, talán azt hitte, csak egy szúnyog csípte meg – egészen addig, amíg el nem veszítette az eszméletét.

Most már jól álltunk. A bokrok előnyös takarásából számolgattam. Hárman meghaltak, hat még mindig élt; ha további két őrt le tudnék lőni anélkül, hogy a többiek észrevennék, akkor a maradékkal egyedül is elbánhatnék. Hiszen ott volt a rejtett pengém.

Ezek szerint már én is Orgyilkosnak számítok? Most, hogy már úgy viselkedem, és úgy is gondolkodom, mint egy Orgyilkos? Végül is azt terveztem, hogy bosszút állok a Templomosokon a Hathertonban történtekért.

Az ellenségem ellensége a barátom. Nem. Én egyedül dolgozom. Csak magam előtt felelek. Nem kell nekem

krédó. Évekig csak arra vágytam, hogy megszabaduljak végre a kötöttségektől. Nem akartam mindezt felrúgni.

Mostanra a katonák már forgolódtak, és kezdtek azon gondolkodni, hová tűnhettek a társaik. És rájöttem, hogy nincs időm még egyet kilőni. Mindet puszta kézzel kell elintéznem.

Hat az egy ellen. De a meglepetés ereje mellettem állt. Ahogy kiugrottam az aljnövényzetből, első dolgom volt elvágni Adewalé kötelét. Nekilendült, hogy fegyvert találjon magának. A kardom a jobbomban volt, a pisztolyom a balomban. Ahogy két katona közé értem, kinyújtottam a kezemet, egyszerre lőttem és kaszaboltam. Az egyiknek egy mellkasába fúródó fémgolyó okozta a vesztét, a másiknak egy tátongó torokseb.

Fordultamban eldobtam az üres pisztolyt, és egy másikat rántottam elő az övemből. Felemeltem a kezemet, és két újabb célponttal végeztem. Ezúttal a pengém hátrafelé csapott, és felhasította az egyik férfi mellkasát, a negyedik katonát pedig szájon lőttem. Elhárítottam egy kardcsapást, aztán egy katona vicsorogva támadt rám, így nem volt időm előkapni a harmadik pisztolyomat.

Jó néhány csapást váltottunk. Ügyes volt, ügyesebb, mint számítottam, mert amíg értékes pillanatokat vesztegettem el a hadakozásra, a társa előkerítette a muskétáját, és rám fogta, már készült is meghúzni a ravaszt. Féltérdre rogytam, és felfelé döftem a kardommal, felhasítva a katona oldalát.

Mocskos kis trükk. Gonosz trükk. Az elkínzott, fájdalmas halálkiáltásában volt valami a dühös angol

büszkeségből, ahogy a földre roskadt, és a lába megadta magát. Elkeseredetten lengette meg a kardját, de már nem tudta kivédeni, hogy a pengém felhasítsa az állkapcsától a szájpadlásáig.

Mocskos kis trükk. Gonosz trükk. És ostoba is, mert most a földön voltam. (Sose kerülj a földre harcban!) Pengém pedig az ellenfelembe fúródott. Könnyű célpont voltam. Balommal a pisztolyom után nyúltam, de tudtam, hacsak nem mond csütörtököt a muskétája a nedves puskapor miatt, nekem végem.

A katonára pillantottam, láttam az arcán a „mindjárt lövök” kifejezést. Aztán egy kard bukkant ki a mellkasából, ahogy Adewalé átdöfte. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, tudtam, milyen közel – egy

karnyújtásnyira – voltam a haláltól. – Köszönöm, Adé! Mosolyogva hessegette el a hálálkodásomat, és a pillantásunk az elterülő

katonára tévedt. Az utolsó lélegzete még megemelte, elernyesztette a mellkasát, és az egyik keze megrándult, mielőtt megmerevedett, mi pedig arra gondoltunk, hogy mi is járhattunk volna így.

37

Nemsokára újra szabadok voltak az embereim, és James meg én ott álltunk Tulum tengerpartján – amely újra az őslakóké volt, nem pedig katonáké vagy rabszolga-kereskedőké –, és a tengert bámultuk. James káromkodva nyújtotta át nekem a látcsövét.

– Ki az ott? – kérdezte. Egy hatalmas gálya látszódott a horizonton, minden egyes másodperccel

egyre távolabb került. Épphogy ki tudtam venni az embereket a fedélzeten; az egyikük a többieknek parancsolgatott.

– Látod azt a rühes, vén trógert? – kérdezte James. – Az egy holland rabszolga-kereskedő. A neve Laurens Prins. Most úgy él Jamaicán, mint valami király. Azt a rohadékot már évek óta üldözzük. A pokolba is, most majdnem elkaptuk!

Kiddnek igaza volt: a fickó Tulumban járt, de most már útban volt a biztonság felé. Igaz, hogy a küldetése nem járt sikerrel, de legalább szabadon elmenekülhetett.

Egy másik orgyilkos, Ah Tabai sem volt túl boldog. Olyan komoly képpel lépett oda hozzánk, hogy elnevettem magam.

– Az isten szerelmére, ti, Orgyilkosok aztán vidám egy társaság vagytok! Csupa összeráncolt homlok és felvont szemöldök!

Rám meresztette a szemét. – Kenway kapitány, figyelemre méltóak a képességeid. – Kösz, pajtás. Istenadta tehetség. Lebiggyesztette a száját. – De bárdolatlan vagy, és arrogáns. Olyan egyenruhában parádézol,

amelyet nem érdemeltél ki. – Mindent szabad – nevettem fel. – Nem ez a mottótok? Az indián talán öreg volt, de a teste inas, és úgy mozgott, mint egy sokkal

fiatalabb ember. Az arcát mintha fából faragták volna, és a szemében valami igazán sötét csillant meg, valami ősi és időtlen. Elbátortalanított, ahogy a szemembe nézett, és úgy éreztem, mondani akar valamit, de csak hagyta, hogy aszalódjak a megvetése tüzében.

Végül megtörte a rettenetes csendet. – Feloldozlak havannai vétkeid alól – mondta. – De nem látunk itt

szívesen. Azzal elment. James rám pillantott.

– Bocs, pajtás. Bár változtathatnék rajta! – Azzal magamra hagyott a gondolataimmal.

Nyomorult Orgyilkosok! – gondoltam. Legalább olyan rosszak ők is, mint a másik oldal, ezzel az önelégült, álszent viselkedéssel. Ezek vagyunk, azok vagyunk. Mint a papok, otthon, akik a kocsmák előtt várakoztak, és megátkoztak, amiért bűnös lélek vagy, aztán felszólítottak, hogy gyakorolj penitenciát. Akik azt akarták, hogy állandóan bűntudatod legyen.

De nem az orgyilkosok égették fel apád tanyáját, nem igaz? – jutott eszembe. – Azok a templomosok voltak.

És az Orgyilkosok mutatták meg azt is, hogyan használd az érzékedet. Egy sóhaj kíséretében úgy döntöttem, hogy elsimítom a dolgokat Kidd-del.

Nem érdekelt az az út, amire terelni akart. De maga a tény, hogy megkérdezte. Hogy azt gondolta, megfelelő lennék. Ez mellette szólt.

Megint a galambdúc mellett találtam, ahol az indián nővel is találkoztam. Ott állt, és a rejtett pengéjével piszmogott.

– Vidám pajtásaid vannak – szólítottam meg. Bár összevonta a szemöldökét, egy kis fény a szemében elárulta, hogy örül

a jöttömnek. – Mindazonáltal valóban megérdemled a megvetést, Edward. Úgy

parádéztál, mintha közénk tartoznál, és szégyent hoztál az ügyünkre. – Mi is az? Mármint az ügyetek. Próbálgatta a pengéjét – ki-be, ki-be –, és közben felém fordult. – Durván kimondva... embereket ölünk. A templomosokat és a társaikat.

Olyan fickókat, akik a világ összes birodalma felett akarnak uralkodni, és azt állítják, mindezt a béke és a rend nevében teszik.

Igen, találkoztam már ilyen emberekkel. Akik minden és mindenki felett ítélkezni akartak a földön. Barátkoztam is velük.

– Pont, mint DuCasse utolsó szavai – mondtam. – Akkor megérted. Igazából az egész csak a hatalomról szól. Az emberek

feletti uralomról. A szabadságunk megnyirbálásáról. És én ezt a szabadságot bizony nagyon, nagyra sokra értékeltem. – Mióta vagy te is Orgyilkos? – kérdeztem. – Pár éve. Spanish Townban találkoztam Ah Tabaijal, és valamiért rögtön

megbíztam benne. Bölcsességet árasztott. – Ez az egész az ő ötlete volt? Ez a klán? Kidd kuncogott. – Ó, nem. Az Orgyilkosok és a Templomosok már évezredek óta

háborúban állnak egymással szerte a világon. Az Újvilág őslakosainak hasonló a filozófiájuk, amióta csak élnek, és amikor az európaiak megérkeztek, a mi csoportunk, hogy is mondjam... összefogtunk velük. A kultúrák, a vallások és a nyelvek megosztják az embereket... de valahogy az Orgyilkosok krédója

átlépi a korlátokat. Az élet és a szabadság szeretete nem ismer határt. – Mintha Nassauról beszélnél, nem? – Olyasmi, de azért nem ugyanaz. Amikor elváltunk, tudtam, hogy nem akkor láttam utoljára Kiddet.

38

1716. július

Ahogy Nassau kalózai leverték Porto Guárico őreit, beléptem a kincseskamrába, és magam mögött hagytam a kardok csattogását, a muskétatűz ropogását, a halottak és haldoklók sikolyait.

Leráztam a vért a pengémről, és kiélveztem a meglepetést az egyetlen bennlévő arcán.

Egyedül Laureano Torres kormányzó fogadott. Pont úgy festett, ahogyan emlékeztem rá. Szemüveg pihent az orrnyergén.

A szakálla pedánsan nyírva, és csillogó, értelmes szemén látszott, hogy hamar túljutott első döbbenetén.

Mögötte ott várt rám a pénz. Éppen, ahogy Charles Vane megígérte...

Két nappal azelőtt találtuk ki a tervet. Éppen Nassauban ültem az Old Averyben. Voltak persze más kocsmák és bordélyok is a városban, és hazudnék, ha azt mondanám, nem használtam ki mindkét intézményt, de az Old Avery volt az a hely, ahová visszatértem. Itt Anne Bonny volt a pincérnő, aki kihordta az italokat (és nem láttam még soha szebb fehércselédet áthajolni a bárpulton, kezében egy korsóval). Rengeteg vidám órát töltöttem itt a hátsóját csodálva, és nagyokat nevetve Edwarddal meg Benjaminnal. Amíg itt iszogattunk, mintha nem ért volna el minket a világ, és miután visszatértem Tulumból, különösen szomjasnak éreztem magam.

Ó, igen. Éppúgy, mint régen Bristolban, minél elégedetlenebb voltam, annál inkább nőtt a szomjam. Nem mintha akkor tisztában lettem volna ezzel. Nem tudtam összerakni a kettőt. Pedig nem ártott volna. Nem. Inkább ittam, hogy enyhítsem a szomjam, és ezáltal tápláljam is, miközben az Obszervatóriumon tűnődtem, és azon, hogyan befolyásolja a meggazdagodásról és a Templomosok elleni bosszúról szőtt terveimet. Eszembe jutott James Kidd és Caroline is. És aznap úgy festhettem, mint aki nagyon a gondolataiba mélyedt, mert amikor a Calico Jack Rackham nevű kalóz meglátott, ez volt az első szava hozzám:

– Hé, te, mit bambulsz? Szerelmes vagy? Ködös tekintettel néztem rá. Harcos kedvűre ittam magam, de túl részeg

voltam egy tényleges verekedéshez. És különben is, Calico Jack Charles Vane mellett állt, mindketten épp akkor érkeztek Nassauba, de a hírük megelőzte őket. Minden Nassaun áthaladó kalóz emlegette őket. Charles Vane a Kopó kapitánya volt, Calico Jack pedig a fedélzetmestere. Jack angolnak született, de Kubában nőtt fel, úgyhogy emlékeztetett a füstös képű dél-amerikaiakra. Erről árulkodtak az élénk kalikóból készült hacukák is, amelyeket viselt. Nagy karika fityegett a fülében, és fejkendő emelte ki magas homlokát. Tudom, bagoly mondja verébnek, de folyton ivott. A lehelete állandóan alkoholgőzös volt, sötét szeme pedig álmos és bágyadt.

Ezzel szemben Vane esze és nyelve sokkal élesebben vágott. A haja hosszú volt, a szakálla fésületlen, és soványnak tűnt. Mindketten pisztolyt viseltek az övükön és a mellkasukon, szablyát az oldalukon, azonkívül bűzölögtek a tengeren töltött hosszú hónapoktól. Egyikük sem gerjesztett valami nagy bizalmat: Calico Jack legalább olyan bolond volt, mint amilyen részeges, Vane pedig kiszámíthatatlan, mintha a közelében az ember mindig egy nyelvbotlásra lenne a kaszabolástól. Nem idegenkedett attól sem, hogy a saját legénységének menjen neki.

Mégis kalózok voltak mindketten. A mi fajtánk. – Üdvözlet Nassauban, uraim! – mondtam. – Mindenkit szívesen látunk,

aki kiveszi a részét a munkánkból. Egy dolgot meg kell hagyni Nassauval kapcsolatban, főleg, ami a

fenntartását illeti: takarítónak gyengék voltunk. Végső soron suvikszolásból kaptunk eleget a tengeren, ahol azon múlt a

túlélésünk, hogy kifogástalan állapotban legyen a hajónk. A tisztaságból elég is volt annyi. Ezért a szárazföldön, ahol már nem forgott veszélyben az életünk – legalábbis nem közvetlen veszélyben –, a takarítás kellemetlen kötelességgé vált... Arra próbálok utalni, hogy az egész hely egy pöcegödörre emlékeztetett. A mi hatalmas nassaui erődünk düledezett, egyre nagyobbra nőttek a repedések a falán, a viskóink omladoztak, a készleteinkre és raktárainkra nem ügyeltünk, rendetlenség uralkodott, és ami az illemhelyeket illeti – hát, tudom, hogy eddig nem szégyenkeztem megosztani veled dicső életem körülményeit, de itt húzom meg a határt.

A legrosszabb a bűz volt. Nem, nem az illemhelyek bűze, bár annyit mondhatok, hogy az sem volt semmi, hanem az egész várost átható szag, a rothadó állati irhakupacok bűze, amelyet a kalózok egyszerűen ott hagytak a parton. Amikor ideális irányból fújt a szél – ó, te jó ég!

Nem hibáztattam hát Charles Vane-t, amikor körbenézett – bár mulatságos, ha pont egy olyan ember mondja, akiről bűzlik, hogy hónapokat töltött a tengeren és megjegyezte:

– Szóval ez lenne az új Libertalia? Pont úgy bűzlik, mint a többi odú, amit egy év alatt kirámoltam.

Az egy dolog, hogyha te magad szidod a saját otthonodat, de az egészen más lapra tartozik, ha valaki más szájából hangzik el a sértés. Hirtelen úgy érzed, védekezned kell. Én azonban elengedtem a fülem mellett.

– Nekünk azt mondták, Nassauban az ember azt tehet, amit csak akar – horkantott Calico Jack. Mielőtt válaszolhattam volna, megérkezett a felmentő sereg Edward Thatch személyében, aki úgy bődült fel, hogy az lehetett üdvözlés vagy akár csatakiáltás is, ahogy megjelent a lépcsők tetején, és berontott a teraszra. Mintha az Old Avery valami zsákmány lenne, amit kifosztani készül.

Ez az Edward Thatch most egészen máshogy festett, mert az amúgy is lenyűgöző hajzatához addigra komoly, fekete szakállat is növesztett.

Mint egy igazi színész, széttárta a karját. Rettegjetek! Küldött felém egy kacsintást, aztán bevonult a terasz közepére, és minden erőlködés nélkül magához ragadta az irányítást. (Vicces, ha belegondolsz, hogy hiába neveztük köztársaságnak, a teljes szabadság otthonának a városunkat, mégis alkalmazkodtunk a saját hierarchiánkhoz, és ha megjelent Feketeszakáll, nem volt kérdés, ki a főnök.)

Vane elvigyorodott. Haragja elpárolgott, és figyelme a terasz felé fordult. – Nahát, kit látnak szemeim, Thatch kapitány! Milyen szép kis bozótot

növesztettél a képeden! – dörgölte meg saját arcszőrzetét, miközben Feketeszakáll válaszolt.

– Minek a fekete lobogó, jó lesz a fekete szakáll is – nevetett fel Thatch. Ebben a pillanatban született meg a legendája. Ebben a pillanatban kapta a

Feketeszakáll nevet. Aztán fonogatni kezdte az arcszőrzetét. Amikor pedig hajóra szállt, kanócokat rejtett bele, amivel megrémített mindenkit, aki látta. Ez tette őt a leghírhedtebb kalózzá világszerte, nem csak a Bahamákon vagy a Karib-tengeren.

Edward sosem volt gonosz ember, bár rémséges híre terjengett. De épp ahogy az Orgyilkosok a köpenyükkel és az alattomosan előbukkanó pengéjükkel, vagy mint a Templomosok a vészjósló jelképeikkel és állandó nagyhatalmi törekvéseikkel, Edward Thatch, későbbi nevén Feketeszakáll is pontosan tudta, milyen nagy szerepe van annak, ha az ellenfél már a harc előtt maga alá csinál.

Úgy tűnt, nem csak a remek sör, a menedék és a jó társaság miatt tisztelt meg minket Charles Vane és Calico Jack a jelenlétével.

– Úgy hallottam, a kubai kormányzó készül nagyobb mennyiségű aranyat fogadni a közeli erődből – mondta Vane, amikor letelepedtünk a pipáink és a korsóink társaságában. – Addig meg csak arra vár ott az az arany, hogy valaki rátegye a kezét.

Hát ezért csaptunk le Porto Guáricóra...

A küzdelem véres volt, de rövid. Rengeteg embert mozgósítottunk, és lobogó, fekete zászlóval, na meg négy hadihajóval érkeztünk meg a kikötőbe, ahol üdvözlés gyanánt meg is soroztuk ágyútűzzel az erődöt.

Aztán lehorgonyoztunk, leeresztettük a csónakokat, átgázoltunk a sekély vízen, és morogva-vicsorogva, harci kiáltásokat üvöltözve érkeztünk meg a partra. Ekkor láttam először Feketeszakállt harc közben. A küzdelemhez csupa feketébe öltözött, és szakállában a kanócok úgy sziszegtek és pattogtak, mintha élő kígyók tekergőznének benne. Rémisztő füstkoszorú vette körül.

A legtöbb katona, azt látva, hogy felé masírozik a parton, azonnal menekülőre fogta. Azok a bátrak, akik hátramaradtak küzdeni, bele is haltak a döntésbe.

Én is kivettem a részem a kaszabolásból. Jobb kezemen a rejtett pengémmel, amely mostanra éppannyira hozzám nőtt, mint az ujjaim, balomban pisztollyal meneteltem előre, és amikor azt eldobtam, előkaptam a szablyámat. Voltak páran a csapatunkban, akik még sosem láttak küzdeni, és talán megbocsátod, ha azt mondom, igyekeztem a legjobb formámat hozni előttük. Emberről emberre fordultam, egyik kézzel kaszaboltam, a másikkal lőttem, egyszerre két, néha három katonával is végeztem. Nem a düh vagy a vérszomj vezérelt – nem voltam én állat, semmi vadság vagy gonoszság nem volt a tetteimben –, hanem a tapasztalat, az elegancia és az ügyesség. Már-már művészi módon öltem.

És amikor végre miénk volt az erőd, beléptem a terembe, ahol Laureano Torres ült pipázgatva. Két testőre kíséretében felügyelte a pénzszámolást.

Egy pillanat műve alatt hulla lett a két katonából. Torres undorodva, megvetőn pillantott rám, ahogy ott álltam az Orgyilkos-köpenyemben – amely mostanra már egy kissé elrongyolódott, de még így is félelmetes látványt nyújtott. A pengém visszakattant a helyére, az öklöm alá. A testőrök vére átszivárgott az ingujjamon.

– Nocsak, jó napot, őexcellenciája! – mondtam. – Hallottam hírét, hogy itt lesz.

Felnevetett. – Felismerlek, kalóz, de legutóbb, amikor találkoztunk, mástól vettél

kölcsön nevet. Duncan Walpole. Már hiányzott! Addigra Adewalé is csatlakozott hozzánk a kincseskamrában, és pillantása

a holttestekről Torresre vetődött. Talán eszébe jutott, hogy a kormányzó úr egyik hajóján verték vasra.

– Nos – folytattam –, mit keres egy templomos nagymester ilyen messze a castillójától?

Torres dölyfösen pillantott rám. – Erre nem kívánok válaszolni.

– Én se kívánom lenyesni a szád, és megetetni veled, de ettől még meg fogom tenni – feleltem vidáman.

Ennek megvolt a hatása. Forgatta a szemét, de az önelégültsége elpárolgott. – Miután a Bölcs megszökött Havannából, vérdíjat tűztünk ki a fejére. És

valaki azt állítja, hogy megtalálta. Ez az arany pedig a jutalma. – Ki találta meg? – kérdeztem. Torres tétovázott. Adewalé keze a kard markolatára csusszant, és a

szemében égő gyűlölettel pillantott a templomosra. – Egy Laurens Prins nevű rabszolga-kereskedő – sóhajtott Torres. –

Kingstonban él. Bólintottam. – Tetszik ez a történet, Torres, és szívesen segítünk pontot rakni a végére,

de a magunk módján. Most velünk jössz, ahogy az aranyad is. Nem volt más választása, és ezzel ő is tisztában volt. A következő

megállónknak Kingstont tűztük ki.

39

Így pár nappal később Adewalé és én azon kaptuk magunkat, hogy a kormányzót követjük a perzselő kingstoni napsütésben a találkájára Prinsszel.

Prinsről azt beszélték, hogy cukornádültetvénye van Kingstonban. A Bölcs neki dolgozott, de amint Prins megneszelte a vérdíjat, gondolta, köt egy előnyös üzletet. Miért nem rohamoztuk meg az ültetvényt? Azért, mert túl sok őrbe futottunk volna. Felkeltettük volna a Bölcs figyelmét Ráadásul még abban sem voltunk biztosak, hogy tényleg ott van.

Inkább fel akartuk használni Torrest, hogy fizesse le a férfit. Találkozik vele, odaadja neki a fele pénzt, a másik felét pedig akkorra ígéri, amikor leszállítja nekünk a Bölcset. Akkor Adewalé és én közbelépünk, elraboljuk a Bölcset, eltűnünk innen, és kiszedjük belőle az Obszervatórium helyét. Aztán meggazdagszunk.

Egyszerű, mi? Hogy is sikerülhetne félre egy ilyen átgondolt terv? A válasz régi barátom, James Kidd személyében érkezett. Az öreg, túlsúlyos és a nap alatt verejtékező Prins a kikötőben üdvözölte

Torrest, aztán elindultak együtt, beszélgetve. Kicsivel előttük és mögöttük két-két testőr haladt.

Hogy Torres figyelmeztethette volna? Meglehet. És ha megteszi, akkor fölényben lettek volna velünk szemben, de Torres azt is tudta, hogy akkor az első csapásommal az ő torkát szelnem át. És úgy egyikünk sem látná újra a Bölcset.

A vicces az egészben az, hogy nem láttam. Legalábbis elsőre nem. Mintha érzékeltem volna a jelenlétét, vagy felfigyeltem volna rá. Azon kaptam magam, hogy körbekémlelek, mint amikor égett szagot érzel ott, ahol nem számítasz rá. Mi ez a szag? Honnan jön?

Csak ekkor láttam meg. A tömegben ólálkodó alakot a kikötőgát túloldalán. Beleolvadt a háttérbe, de én kiszúrtam, és amikor elfordította az arcát, azonnal felismertem. James Kidd volt az. És egészen biztosan nem azért jött, hogy nézelődjön. Az Orgyilkosok ügyeit intézte. Ölni jött... de kit? Prinst? Torrest?

Jézusom! Közel maradtunk a kikötőfalhoz, ahogy felé vezettem Adewalét. Aztán megragadtam Kidd vállát, és berántottam egy szűk sikátorba, két halászbódé közé.

– Edward, mi az ördögöt keresel itt? – Vonaglott a szorításomban, de könnyen megtartottam. (Később sokszor elgondolkodtam azon, hogyan

tudhattam ilyen egyszerűen hozzászorítani a bódé falához.) – Követem azokat a fickókat. A Bölcshöz tartanak – szóltam. – Addig

visszafognád magad, amíg meg nem jelenik? Kidd szemöldöke a homlokára szaladt. – A Bölcs itt van? – Úgy ám, pajtás, itt bizony, és Prins egyenesen hozzá vezet minket. – Jesszus! – nézett rám zavartan, de nem maradt sok választása. – Egy

darabig még pihentetem a pengém. Nem sokáig. Torres és Prins már továbbálltak, és kénytelenek voltunk utánuk sietni.

Követtem Kiddet, és kaptam egy kis helyszíni kiképzést orgyilkos-lopakodásból. Ami működött. Méghozzá kiválóan. Tisztes távolságot tartva észrevétlenek is tudtunk maradni, és a beszélgetésükből is elcsíptünk részleteket. Például azt, hogy Torrest kezdte dühíteni a halogatás.

– Fáraszt már ez a séta, Prins – mondta. – Ugye már közel járunk? Mint kiderült, nagyon is. De mihez? Nem Prins ültetvényéhez, annyi

biztos. Egy düledező fakerítés állt előttünk, és egy temetőnek tűnő hely furcsa, oda nem illő, íves kapuja.

– Itt is volnánk – felelte Prins. – Semleges területet kerestem. Tudja, én sem bízom meg jobban a Templomosokban, mint maguk bennem.

– Ha tudtam volna, hogy ilyen ijedős, Prins, akkor virágcsokorral jövök – erőltetett magára egy mosolyt Torres, és még egy utolsó pillantást vetett körbe, mielőtt belépett a temetőbe.

Prins felnevetett. – Nem is tudom, miért segítek... Talán a pénzért, azt hiszem. A hatalmas

jutalomért... – A hangja elhalkult, ahogy távolodott. Egyetértően egymásra biccentettünk, és a nyomukban mi is beosontunk a

temetőbe. Némán jártunk, és a ferde sírköveket használtuk fedezéknek, fél szemmel pedig az út közepét figyeltük, ahol Torres, Prins és négy kísérőjük megállt.

– Most megölöm – mondta Kidd, ahogyan mi is lekuporodtunk. – Ne! Amíg nem látjuk meg a Bölcset, ne öld meg! – feleltem határozottan. Mostanra a templomos és a rabszolga-kereskedő már alkudoztak. Az

oldalán függő tarsolyból Torres előhúzott egy erszény aranyat, és Prins kinyújtott tenyerébe ejtette. Prins a súlyát méregette, miközben le sem vette a szemét Torresről.

– Ez csak egy része a jutalomnak – magyarázta Torres. Csupán egy rándulás a száj szegletében árulta el, hogy nem olyan összeszedett, mint általában. – De a többi sem várat sokat magára.

Addigra a holland már kinyitotta a zacskót. – Nem szívesen adok el valakit a saját fajtámból, Mr. Torres. Mondja csak

el újra... Mit tett maga ellen ez a Roberts?

– Ez valami protestáns kegyesség a maga részéről? – Nos, talán máskor üzletelhetünk – felelte váratlanul Prins, és visszadobta

a zacskót Torresnek, aki el is kapta azt. – Micsoda? De Prins már készült is otthagyni őt. Intett az őreinek, és közben csak úgy

mellékesen odavetette Torresnek: – Legközelebb figyeljen oda, hogy ne kövessék! – Aztán az embereihez

fordult. – Intézzetek el! Ám azok nem Torres felé lendültek, hanem felénk. Előugrasztottam a

pengémet, és felpattantam a sírkő mögül. Felkészültem, és egy gyors csapással fogadtam az első ember támadását, egyenesen a lágyékába, ami elég is volt, hogy megállítsa. Mellé perdültem, és a pengém hegyét a torkába fúrtam. Átvágtam a nyaki ütőerét, és vörösre festettem a napot.

Összeesett, és meghalt. Letöröltem a vérét az arcomról, aztán megfordultam, és átdöftem egy másik mellvértjét. A harmadik fickót azzal vezettem félre, hogy felálltam egy sírkőre, és forró acél büntette meg a hibájáért. Aztán eldördült Adewalé pisztolya, a negyedik ember is elterült a földön, és a harc véget ért. Kidd már Prins nyomába is eredt. Vetettem egy utolsó pillantást oda, ahol Torres állt döbbenten, mert képtelen volt feldolgozni a helyzet hirtelen fordulását, aztán odakiáltottam Adewalénak, és üldözőbe vettem Kiddet.

– Eljátszottad az esélyedet, Kenway! – kiáltott hátra a válla felett Kidd, ahogy keresztülrohantunk a napsütötte utcákon.

– Kidd, ne! Ugyan már, ember, együtt megoldjuk! – Megkaptad rá az esélyt Addigra már Prins is rájött, hol siklottak félre a dolgok: négy embere, a

négy legjobb testőre holtan feküdt a temetőben – milyen helyénvaló –, míg ő egyedül menekült egy orgyilkos elől Kingston utcáin.

Fogalma sem volt róla, de én voltam az egyetlen esélye a túlélésre. Szegény pára! Épeszű ember nem akarhatja, hogy Edward Kenway legyen az egyetlen reménye.

Aztán megragadtam Kidd derekát, és a földre rántottam. (És Istenre esküszöm – nem csak azért mondom, ami azután történt –, de

arra gondoltam, milyen könnyű, és milyen vékony a dereka.) – Nem hagyhatom, hogy megöld, Kidd – nyögtem. – Addig nem, amíg

meg nem találtam a Bölcset. – Egy hete követem már azt a disznót, feltérképeztem a mozgását – vetette

oda dühösen. – Erre most nem egy, hanem rögtön két célpontom jelent meg egy helyen, és te mindkettőtől megfosztasz!

Olyan közel volt egymáshoz az arcunk, hogy szinte éreztem a dühe hevét. – Türelem – mondtam –, és megölheted.

Bosszúsan húzódott el. – Jól van hát! – egyezett bele. – De ha megtaláltuk a Bölcset, segítesz

végezni Prinsszel, világos? A tenyerünkbe köptünk, és kezet ráztunk. A vulkán kitört, de mostanra már

megnyugodott, és együtt indultunk el Prins ültetvénye felé. Kénytelenek voltunk mégis betörni. Úgy néz ki, az élet mindig meghazudtol.

Találtunk egy fennsíkot egy alacsony, a cukornádültetvényre néző dombon, ott telepedtünk le. Figyeltem az alattunk folyó munkát. A férfi rabszolgák szomorúan énekeltek, miközben a nádat vágták, állandó zsongást hozott a hátán a szél. Az asszonyok a nehéz cukornádas kosarak súlya alatt kétrét görnyedve botladoztak.

Adewalé mesélt nekem az életről az ültetvényen. Miután levágták a nádat, két fémhenger között őrölték meg, és a kezek gyakran a hengerek közé szorultak. Amikor ilyesmi történt, csak úgy lehetett kiszabadítani a rabszolgát, ha levágták a karját. Aztán, amikor kipréselték a cukorlevet, el kellett forralni belőle a vizet, márpedig a forró cukor ragad, mint a madárenyv, és égetett is, szörnyű hegeket hagyva maga után.

– Volt olyan barátom, aki elvesztette a szemét – mesélte – meg az ujjait és a karját. És elhiheted, mi rabszolgák sosem kaptunk dicséretet, és elnézést sem kértek semmiért.

Eszembe jutottak a szavai: – Ezzel a bőrrel, ezzel a hanggal hova mehetek a világon, hogy nyugton

hagyjanak? A Prins-féle emberek tehettek a népe szenvedéseiről. Elveik ellenkeztek

mindennel, amiben hittem, és amit vallottunk Nassauban. Mi az életet és a szabadságot éltettük. Nem ezt az... elnyomást. Kínzást. Lassú halált.

Ökölbe szorult a kezem. Kidd pipát húzott elő a zsebéből, és rágyújtott, miközben figyeltük odalent

a jövés-menést. – Végig őrök védik a területet – mondta. – Úgy vettem észre, hogy

kongatással jelzik, ha gond van. Látod? Azzal a haranggal. – Jobb lesz, ha azokat hatástalanítjuk, mielőtt betörünk – merengtem. A szemem sarkából valami furcsát vettem észre: Kidd megnyalta a

hüvelykujját, és eloltotta vele a pipát. Nem ez volt a furcsa, hanem amit utána tett. A hamuba nyomta az ujját, és megdörgölte vele a szemhéját.

– Ennyi őr mellett nem támaszkodhatunk csak a lopakodásra – mondta. – Megpróbálom elterelni a figyelmüket, te meg levágod őket.

Figyeltem; nem értettem, mit tervez. Megvágta az ujját egy kis zsebkéssel, kinyomott egy csepp vért, és az ajkára kente. Lekapta a trikornját, levette a kötést is, ami a homlokára feszült. Előrehúzta a haját, majd egy kicsit beletúrt, hogy az arcába hulljon. Aztán megnyalta az ujját, és mint egy macska,

megtisztogatta a képét. Az ínyéhez nyomta az hüvelykjét, és nedves vattabélést húzott ki a szájából – ami eddig felpuffasztotta az arcát –, majd a földre hajította.

Ezután felhúzta az ingét, és nekiállt kioldani a fűzőjét, amelyet alatta viselt. Azt is a földre dobta. Ahogy lejjebb gombolkozott, és széjjelhúzta a gallérját, az inge alatt megpillantottam a keblét.

Forogni kezdett velem a világ. Keblek? Hogyan? Amikor végre levettem a szemem a melléről, és újra ránéztem az arcára, már határozottan láttam, hogy nem férfi, és sosem volt az.

– Ugye jól sejtem, hogy az igazi neved nem James? – kérdeztem némiképp feleslegesen.

Elmosolyodott. – Általában nem. Na, gyere! Ahogy felállt, még a tartása is megváltozott. Eddig úgy járt és mozgott,

mint egy férfi, de immár semmi kétség nem maradt bennem. Olyan egyértelműen látszott, mint a melle az ing alatt. Nő volt.

És már el is indult lefelé a dombon az ültetvény kerítései felé. Csúszva igyekeztem utolérni.

– A pokolba, ember, hogyhogy nő vagy? – Jézusom, Edward, muszáj ezt pont most elmagyaráznom? Dolgunk van.

Majd később elszórakoztatlak a részletekkel. Végül egyáltalán nem szórakoztattak a részletek; tökéletesen megértettem,

miért kellett férfinak öltöznie. A matrózok nem tűrtek az asszonyt a fedélzeten. Rossz ómennek tartották. Így ha egy rejtélyes nő tengerésznek akart állni, bizony a szó szoros értelmében közlegénnyé kellett változnia.

És amikor belegondoltam, megdöbbentett, mennyi átkozott merészség kellett ehhez. Mennyi bátorság, hogy megtegye, amit tett. És hadd mondjam el, édesem, elég sok különleges emberrel találkoztam. Néhány rosszal, néhány jóval is. De mind közül azt szeretném leginkább, ha az ő példáját követnéd. A neve Mary Read volt. Tudom, hogy nem fogod elfelejteni. Ő volt a legbátrabb nő, akivel valaha találkoztam.

40

Amíg a kapunál vártam Maryre, belehallgattam az őrök beszélgetésébe. Torresnek sikerült megszöknie. Érdekes. Prins pedig rémülten gubózott be az ültetvényen. Nagyszerű. Reméltem, hogy a félelem jeges ujjakként mar a gyomrába. Hogy a rettegés ébren tartja éjszaka. Alig vártam, hogy lássam a szemét, miközben megölöm.

De előbb még be kellett jutnunk... Mary már meg is érkezett. Azt azonban meg kell hagyni, remek színész

volt. Az ég se tudja, milyen sokáig hitette el velünk, hogy férfi, most pedig új szerepben tündökölt. Ezúttal nem kellett megváltoztatnia a nemét, csak arról kellett meggyőznie az őröket, hogy rosszul van. És átkozottul jó munkát végzett.

– Megállj! – kiáltott rá egy katona a kapuban, – Kérem, meglőttek! – nyögte Mary. – Segítsen valaki! – Jézusom, Phillips, nézz már rá! Megsérült! Az együtt érzőbb katona előrelépett, és az ültetvényre vezető kapu

megnyílt Mary előtt. – Uram – mondta elhaló hangon –, gyenge vagyok, alig állok a lábamon. Együtt-érző Katona a karját nyújtotta neki, hogy beljebb segítse. – A Jóisten áldja magukat! – mondta Mary, és átbicegett a kapun, amely be

is zárult mögötte. A búvóhelyemről nem láttam, mi történik, de hallani tisztán hallottam: penge csusszant, tompa csattanással merült meg a húsban, az élet mély nyögéssel hagyta el a katonákat, végül a testük a porba puffant.

Most már mind a ketten benn voltunk, és átsiettünk a rabszolgatáboron a főépület felé. A rabszolgák megláthattak minket, de reméltük, hogy nem figyelmeztetik az őröket. Imáink meghallgatásra találtak, mert percekkel később már az udvarházban lopakodtunk, és kézjelekkel kommunikáltunk egymással, ahogy a szobák között osontunk – aztán megtaláltuk Prinst. Egy kilátóban állt, egy hátsó kertben. Egy árkádsor két oldalához lapulva néztünk körül, amikor megláttuk. Háttal állt nekünk, keze a hasán pihent, végignézett a földjein, és rettentő elégedett volt az életével – kövér rabszolga-kereskedő volt, akinek a vagyona mások szenvedéséből született. Emlékszel, hogy azt mondtam, találkoztam jó néhány rossz emberrel? Nos, Laurens Prins a lista élén állt.

Maryvel egymásra néztünk. Az ő prédája volt, de valamiért (talán mert próbáltak bevonni engem is maguk közé?) intett, hogy menjek csak, ő pedig

eltűnt, hogy felderítse az udvarház többi részét. Talpra szökkentem, és átosontam az udvaron. A kilátó mögé lopakodtam, majd megálltam Laurens Prins mögött.

Előpattintottam a pengémet. Olajozottan járt. Egy dolgot jobb, ha tudsz a kalózokról: lehet, hogy nem

vagyunk túl háziasak, erre a Nassauban uralkodó állapot a legjobb példa, de a fegyvereinket mindig jó karban tartjuk. Ugyanaz a filozófia indokolja ezt is, mint a hajótakarítást. Szükség kérdése. A túlélésünk múlik rajta.

Így volt ez a pengémmel is. Ha víz érte, rendesen megtisztogattam, és mindig meg is olajoztam, így mostanában már alig adott hangot, amikor előugrasztottam. Ami azt illeti, olyan néma volt, hogy Prins meg sem hallotta.

Káromkodtam egyet, mire végre meglepetten fordult meg – talán valamelyik őrére számított, és készült leszidni a pimaszságáért, hogy így mögé osont. Ám ekkor beledöftem a pengét. A szeme tágra nyílt, az arca megdermedt, ahogyan a földre eresztettem. Megtartottam, amíg a vér megtöltötte a tüdejét, és az élet kezdte elhagyni a testét.

– Miért bámulsz, mint valami kíváncsi holló? – köhögte. – Mulattat egy öregember szenvedése?

– Maga is éppen elég szenvedést okozott már, Mr. Prins – feleltem szenvtelenül. – Azt hiszem, ez a büntetés.

– Ti ostoba martalócok, és az a drága filozófiátok! – gúnyolódott. A haldokló utolsó, szánalmas hetvenkedése volt ez. – Csak éltek ebben a világban, de nem forgattok a kerekén.

Lemosolyogtam rá. – Azt hiszem, félreérti az indítékaimat, öreg. Én csak pénzt akarok. – Én is csak azt akartam – nyöszörögte. – Én is... Meghalt. Kiléptem a kilátóból, ott hagytam a testét, és egyszer csak valami zajt

hallottam fentről. Ahogy felnéztem, megpillantottam Robertset, a Bölcset. Éppen úgy nézett ki, ahogy emlékeztem rá. Az erkélyen állt, és túszul ejtette Maryt, egy kováspisztolyt szorított a tarkójához, és – okos koma – közben a csuklóját markolta, hogy ne tudja előugrasztani a pengéjét.

– Megvan az embered – kiáltott le nekem Mary, mintha nem is zavarná, hogy pisztolyt fognak a fejéhez. Pedig a férfi komolyan gondolta, ezt súgta a tűz a szemében. Szinte lángolt a pillantása.

Emlékszel még rám, pajtás? – gondoltam. – Ott álltam, amikor a véredet vették.

Emlékezett. – Te vagy a templomos Havannából – állapította meg, én pedig

biccentettem. – Nem vagyok templomos, pajtás – kiáltottam vissza. – Az csak egy csel

volt. Azért jöttünk, hogy megmentsük az életed. (Ami igazából azt jelentette: „Addig fogunk kínozni, amíg ki nem nyögöd,

hol van az Obszervatórium.”) – Hogy megmentsetek? Mr. Prinsnek dolgozom. – Hát, akkor elég rossz mestert választottál. El akart adni a

Templomosoknak. A szemét forgatta. – Látom, nem lehet bízni senkiben. Elernyedhetett a szorítása, mert Mary éppen ezt a pillanatot választotta,

hogy akcióba lépjen, csizmasarkával a sípcsontjába rúgott. A fickó fájdalmasan kiáltott fel, miközben Mary kifordult a szorításából. A pisztoly felé nyúlt, ám a férfi elrántotta a kezét, és leadott a lányra egy lövést, de elvétette. Mary elvesztette az egyensúlyát, a Bölcs pedig kihasználta az alkalmat, a korláton megtámaszkodva páros lábbal rúgta meg a lányt, aki egy kiáltás kíséretében zuhant le. Már rohantam volna, hogy elkapjam, de megkapaszkodott, és az alsó erkélyre lendült.

Közben a Bölcs újabb pisztolyt húzott elő, de már érkeztek az őrök, felfigyeltek a lövésre.

– Roberts! – kiáltottam. Ő nem az őrökre lőtt, hanem a harangra. Bamm! Nem is lehetett elvéteni, és a lövés azonnal elérte a célját: ahogy Mary

ruganyosan leugrott a második erkélyről, és előpattintotta a pengéjét, hogy csatlakozzon hozzám, őrök özönlötték el az udvart az árkádok felől.

Egymásnak vetettük a hátunkat. Nem volt időnk kényelmesen felmérni az ellenfelet. Már töltötték a muskétákat és a pisztolyokat, úgyhogy egyből harcba lendültünk.

Azt hiszem, hat-hat jutott mindkettőnknek. Tizenkét különböző képességű és bátorságú ember halt meg, köztük legalább egy olyan, aki egyáltalán nem szokott harchoz. Láttam abból, ahogy összeszorította a szemét, és nyöszörgött, amikor a küzdelem közepébe rohant.

Még több felénk rohanó talp dobogását hallottuk, és tudtuk, hogy itt az ideje távozni. Kiszaladtunk az udvarról, át a táboron, közben biztattuk a rabszolgákat: „Fussatok, fussatok, szabadítsátok fel magatokat!” És ha nem loholt volna egy csapat katona a nyomunkban, talán meg is állunk, hogy noszogassuk őket, de mivel erre nem volt lehetőségünk, így nem tudom, éltek-e a kaland esélyével.

Később megálltunk, és amikor kiszitkozódtam magam, amiért futni hagytam Robertset, hát akkor kérdeztem meg a lány igazi nevét.

– Az anyámnak Mary Read – felelte, és éreztem, hogy valami az

ágyékomhoz ér. Amikor lenéztem, láttam, hogy Mary rejtett pengéjének a hegye az.

De hála istennek mosolygott. – Erről egy szót se senkinek! Vagy kiheréllek. És tényleg sosem árultam el senkinek, elvégre olyan nő volt, aki képes volt

állva is vizelni. Nagy hiba lett volna alábecsülni.

41

1718. január

Kedves Edward!

Szomorú bírt kell közölnöm veled. Édesapád egy hónappal ezelőtt elhunyt, elragadta egy mellhártyagyulladás. Nem szenvedett sokat, a karjaimban halt meg, így legalább az utolsó pillanatig egymás mellett maradhattunk.

Amikor itt hagyott engem, szegények voltunk, így munkát vállaltam egy helyi ivóban. Ide küldheted a válaszleveledet is. A tetteid híre elért a fülemhez. Azt beszélik, hírhedt kalóz vagy. Kérlek, írj, és nyugtass meg, hogy ez nem igaz! Sajnálattal tudatom, hogy Caroline-t nem láttam, amióta elment tőlünk, így az ő hogylétéről nem áll módomban beszámolni.

Édesanyád

A megadott címre néztem. Nem tudtam, sírjak vagy nevessek.

42

Tudom, hogy 1718 elejét Nassauban töltöttem – hol másutt lettem volna, hisz az volt az otthonom –, de őszintén mondom, csak foszlányokra emlékszem. Hogy miért? Ezt ne tőlem kérdezd. Kérdezd attól a kis hangtól a fejemben, ami mindig azt javasolja, hogy igyál még egyet, amikor már úgy érzed, elég. Ez a kis hang kiabált benne, és nem hagyta, hogy úgy menjek el az Old Avery mellett, hogy ne térjek be, és ne töltsem ott a nap hátralevő részét, aztán meg másnap morcosan ébredjek, mint egy medve, azt gondolván, csak egyetlen dologtól érezném jobban magam, és azt az egy dolgot Anne Bonny szolgálta fel az ivóban. És aztán, micsoda meglepetés, kezdődött elölről az egész nyavalyás, ördögi kör.

És igen, azóta már rájöttem, azért iszom, hogy elnyomjam az elégedetlenségemet, viszont az a baj az ivással, hogy miközben műveled, sokszor nem tudod az okát. Nem jössz rá, hogy ez is csupán tünet, nem pedig gyógymód. Így pedig csak ültem ott, és figyeltem, ahogyan Nassau omladozik. És amilyen részeg voltam, még undorodni is elfelejtettem tőle. Ehelyett nap nap után ugyanannál az asztalnál töltöttem az időmet a kocsmában, és közben vagy az Obszervatórium gyűrött képét bámultam, vagy levelet fogalmaztam anyámnak vagy Caroline-nak.

Az apámra gondoltam. Azon tűnődtem, vajon van-e köze a halálához a tanya leégésének. Hogy vajon ezért is én vagyok-e a hibás, és tudtam, azért végzi valamennyi levelem összegyűrt papírlabdaként a terasz padlóján, mert a válasz: igen.

Csak hogy tisztában legyél vele, annyira azért nem foglaltak le a saját problémáim, hogy ne tudtam volna elmerengeni Anne Bonny csinos hátsóján, noha tabu volt. (Mármint hivatalosan, mert, fogalmazzunk úgy, Anne szerette a kalózok társaságát, ha érted, mire célzok.)

Anne a férjével, Jamesszel, egy martalóccal érkezett Nassauba. Szerencsés fickó volt, hogy ilyen nő jutott neki. Bár azt is meg kell jegyezni, hogy Anne-t kihívó természettel áldotta meg a sors, például nem félt szemezni a férfiakkal, és ettől az ember elgondolkodott, hogy vajon a jó öreg James Bonny rendesen teszi-e a dolgát. Biztos vagyok benne, hogy az sem a férfi ötlete volt, hogy a felesége söröket szolgáljon fel az Old Averyben.

– Kevés jó dolog van ebben a városban, minden tiszta húgy meg bogár – panaszkodott Anne gyakran, miközben kifújt egy rakoncátlan hajtincset az arcából. Igaza volt, mégis maradt, és a legtöbb hencegőt leszerelte, csak a

szerencsés keveseknek adta be a derekát. Ekkoriban történt, miközben a saját nyomoromban dagonyáztam, küzdve a

másnapokkal, és előkészítve az újabb fejfájást, hogy először hallottam a királyi bocsánatról.

– Ez egy zsák szar – mondta Charles Vane. Szavai belehasonlítottak a késő reggeli alkoholgőzbe, amelyet előállítottam.

Micsoda? – Tőrbe akarnak csalni minket – mennydörögte. – Csak el akarják altatni a

gyanakvásunkat, mielőtt lerohanják Nassaut! Meglátjátok! Én megmondtam! Miről beszél ez? – Ez nem csapda, Vane – mondta Feketeszakáll, és a hangja szokatlan

komolyságról árulkodott. – Magam is hallottam egy hónapja attól a hájas bermudai kapitánytól. Bűnbocsánatot ajánlanak minden kalóznak, aki él vele.

Bűnbocsánat. Próbáltam felfogni. Hornigold is ott volt. – Csapda vagy sem, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy az angolok vissza

fognak térni Nassauba – felelte. – Fegyverekkel, minden bizonnyal. Ha már úgyse tudjuk, mire számítsunk, én azt javaslom, húzzuk meg magunkat. Semmi kalózkodás, semmi erőszak! Egyelőre ne bolygassuk fel a király kedélyét!

– Engem nem érdekel a király kedélye, Ben – dörrent rá Feketeszakáll. Benjamin hozzá fordult. – Majd fog, amikor ideküldi a katonáit, hogy kimossák innen a mocskot.

Nézz körül, öregem, érdemes meghalni ezért a pöcegödörért? Természetesen igaza volt. A városunk bűzlött, napról napra erősebben: az

ürülék, a poshadt víz és a rothadó dögök szagának keverékétől felfordult az ember gyomra. De még akkor is – és tudom, hogy ezt nehéz elhinni –, ez a mi ürülékünk, poshadt vizünk és rothadó dögünk volt, és készen álltunk a harcra. Különben részegen nem is éreztem a szagokat.

– Úgy bizony, ez a mi köztársaságunk! A mi eszménk! – makacskodott Feketeszakáll. – Szabad föld, ahol szabad emberek élnek, emlékszel? Lehet, hogy mocskos a hely, de az eszméért érdemes küzdeni, nem igaz?

Benjamin elfordította a tekintetét. Vajon ő már döntött? Már választott? – Már nem tudom – mondta. – Mert amikor végignézek azon, amit elértünk

az évek alatt, csak nyomort... tespedést... és ostobaságot látok. Emlékszel, mit mondtam Benjaminról? Hogy mindig máshogy öltözködött,

és katonásabb volt a megjelenése? Ha most belegondolok, azt hiszem, sosem akart igazán kalóz lenni; a tervei inkább a túloldalhoz, őfelsége tengerészetéhez húzták. Például sosem szeretett hajókat megtámadni, és ez a körünkben ritkaságszámba ment. Feketeszakáll egyszer elmesélte, hogy az egyik hajójával csak azért ostromolt meg egy naszádot, hogy utána Benjamin

ellophassa az utasok kalapját. Ennyi, csak a kalapjukat. És igen, talán azt hiszed, azért, mert egy vén mamlasz volt, és nem akarta nagyon megrémíteni az utasokat, és talán igazad is van. De azt a tényt mindannyian tudtuk, hogy közülünk Benjamin Hornigold volt a legkevésbé kalózszerű, mintha nem lenne hajlandó elfogadni, hogy az.

És mivel így állt a helyzet, nem kellett volna meglepődnöm azon, ami ezután történt.

43

1718. július

Drága Caroline...

Azon a bizonyos napon (helyszín: az Old Avery, ha még mondanom kell) nagyjából eddig jutottam.

– Szóba öntöd az érzéseidet? – Anne állt meg felettem. Barna volt, és gyönyörű. Igazi ínyencség a szemnek.

– Csak egy rövid levelet írok haza. Különben sem hiszem, hogy még kíváncsi rám.

Összegyűrtem a levelet, és elhajítottam. – Ó, milyen kemény a szíved! – mondta Anne, ahogy a söntés mögé állt. –

Meg kéne lágyítani! Úgy igaz, gondoltam. Ahogy mondod, kislány. És az én lágy szívem úgy

érezte, menten elolvad. Az elmúlt hónapokban, amióta először hallottunk a királyi bűnbocsánatról, Nassau szétszakadt. Voltak, akik elfogadták a bocsánatot, akik tervezték, hogy elfogadják (még egy utolsó zsákmány után), és azok, akik ellenezték a bocsánatot, és mindenkit elátkoztak, aki élt vele. Utóbbiak élén Charles Vane állt.

És Feketeszakáll? Öreg barátom szárazon tartotta a puskaport, de visszagondolva azt hiszem, eldöntötte, hogy a kalózélet már nem neki való. Elhagyta Nassaut, nagyobb zsákmányok után kutatva. Megbízások és furcsa szerződések híre jutott el a fülünkbe. Kezdtem úgy gondolni, hogy amikor Feketeszakáll elhagyta Nassaut, már tudta, hogy sosem fog visszatérni. (Tudomásom szerint úgy is lett.)

És én? Hát, egyfelől bosszantott, hogy Vane társa lettem, másfelől nem akartam elfogadni a bocsánatot, így akár tetszett, akár nem, a társa maradtam. Vane a jakobiták segítségére várt, amely azonban sosem érkezett meg. Ezért aztán tervezgetni kezdte, hogy útra kel, és talán megalapít egy másik kalózköztársaságot valahol. Én pedig a Csókával követtem volna. Mi más választásom volt?

Aztán elérkezett az a bizonyos reggel, pár nappal azelőtt, hogy elindultunk volna. Az Old Avery teraszán ültem, és Caroline-nak fogalmaztam a

levelemet, közben Anne Bonny társaságában ütöttem el a napot, amikor ágyú dörrent a kikötőben. Tizenegy díszlövést adtak le. Elérkezett az, amire mind számítottunk. Jöttek a britek, hogy átvegyék az uralmat a szigeten.

Ott álltak a kapuban. Blokád zárta el a kikötő kijáratának mindkét oldalát. A Milford és a Rose biztosította az erejüket. Ez a két hadihajó kísérte az öt kisebb hajóból álló flottát, amivel katonák, kézművesek, készletek, építőanyagok, egy valóságos kolónia érkezett, hogy kipenderítsék a kalózokat, hogy kirángassák a posványból Nassaut, és visszaadják a tisztességnek.

A menetet a Delicia nevű zászlóshajó vezette, amely evezős csónakokat eresztett le, hogy a hajótemetőt megkerülve szálljanak partra nálunk. Amikor mi is megérkeztünk oda, az összes többi nassaui matrózzal egyetemben, a tengerészek épp kikászálódtak. Köztük volt régi barátom, Woodes Rogers is. Ahogy kisegítették a csónakból, ugyanolyan napbarnítottnak és jól öltözöttnek, de kicsit megviseltebbnek tűnt, mint legutóbb.

Emlékszel az ígéretére, hogy egyszer Havanna kormányzója lesz? Beváltotta. Emlékszel, hogy azt mondta, kiteszi a kalózokat Nassauból? Ezt meg épp most készült beváltani.

Sosem hiányoltam jobban Feketeszakállt. Edward Thatch, öreg barátom biztosan tudta volna, hogy mihez kezdjünk. Az ösztön és a ravaszság elegye úgy hajtotta volna, mint hajót a szél.

– Úgy néz ki, felkötnek minket – jegyezte meg mellettem Calico Jack. (Ne kísértsd a sorsot, Jack!) – György király belefáradt a trükkjeinkbe. Ki az a marcona fickó?

– Az ott Woodes Rogers kapitány – feleltem, és mivel nem siettem találkozni vele, elvegyültem a tömegben, de azért elég közel maradtam ahhoz, hogy mindent halljak, amikor Rogersnek átnyújtottak egy pergamentekercset. Belenézett, majd megszólított minket.

– Tárgyalni kívánunk azokkal, akik a sziget kormányzóinak nevezik magukat. Charles Vane, Ben Hornigold és Edward Thatch, kérem, lépjenek elő!

Benjamin előlépett. – Gyáva bolond! – szitkozódott Jack. Sosem mondott meg nagyobb

igazságot. Mert ha választanunk kell egy pillanatot, amikor összedőltek a köztársaságról szőtt álmaink, akkor ez volt az.

44

1718. november

Amíg rá nem találtam, észre sem vettem, mennyire hiányzik. Akkor nem sejtettem, hogy nemsokára örökre elveszítem. Egy észak-karolinai tengerparton találkoztunk, a nap felkelni készült, ő

pedig természetesen mulatott, és természetesen egész éjjel ébren volt. A partot végig tábortüzek tarkították, egyesek ugrós táncot jártak egy távoli

hegedű hangjára, mások a rumosüveget adták körbe, és harsányan hahotáztak. Vadkan sült nyárson, és ínycsiklandó illatára szaltót vetett a gyomrom. Talán Feketeszakáll itt, az Ocracoke tengerparton alkotta meg a saját kalózköztársaságát. Talán nem is készült visszatérni Nassauba, hogy rendbe tegye a dolgokat.

Charles Vane már ott volt, és ahogy a homokban vánszorogva elindultam feléjük, máris érezve a számban az alkohol és a vaddisznó ízét, éppen felállt, a beszélgetése Feketeszakállal láthatólag véget ért.

– Nagy csalódást okoztál, Thatch! – kiáltotta gorombán, és amikor észrevett engem, így szólt: – Azt mondja, eldöntötte, hogy itt marad. Földeljék csak el, és kössenek fel mindenkit, aki ezt a szánalmas nyomorultat követi!

Ha nem Feketeszakállról lett volna szó, Vane elvágja a torkát, amiért elárulta az ügyünket. De nem tette, mert Feketeszakállról volt szó.

Ha nem Vane-ről lett volna szó, Feketeszakáll vasra vereti a szemtelenségéért. Azonban nem tette. Hogy miért? Talán mert bűntudata volt, ugyanis tényleg hátat fordított a kalózéletnek. Talán így volt, mert gondolj bármit is Charlesról, a bátorságát és az ügyünk iránti elkötelezettségét mindenképpen díjazni kellett. Senki sem küzdött keményebben a királyi bűnbocsánat ellen, mint Charles. Senki sem volt nagyobb szálka nála Rogers szemében. Lángoló hajót kormányzott a blokádnak, és elmenekült, aztán egymás után vezényelte a támadásokat Új Providence ellen, hogy ellehetetlenítse Rogers kormányzóságát, miközben várta az erősítést. Ez a reménybeli erősítés feketében harcolt, és Feketeszakállnak hívták. De azon a balzsamos reggelen, amikor megérkeztem a tengerpartra, úgy tűnt, Charles Vane szép reményeinek végképp befellegzett.

Elmasírozott, talpa csak úgy rúgta a homokfelhőket, ahogy a dühtől remegve eltrappolt a pattogó tűz melegétől.

Néztük, ahogy elmegy. Feketeszakállra pillantottam. Az övét megoldotta, a kabátját kigombolta, alatta az ing gombjainál egy frissen szerzett, szúrt seb látszott.

Egy szót se szólt, csak intett, hogy telepedjek mellé a homokba, egy üveg bort nyújtott oda, és várta, hogy kortyoljak.

– Ez a fickó egy pöcs – mondta kótyagosan, és kezével abba az irányba intett, ahol Charles Vane eltűnt.

Az – gondoltam –, de ironikus módon a te kis pártfogoltad, Edward Kenway ugyanazt akarja, mint ez a pöcs.

Vane elkötelezettje volt ugyan az ügyünknek, de a bajtársai nem bíztak benne. Mindig is gonosz ember volt, és mostanában még könyörtelenebb, még kegyetlenebb lett. Azt mesélték, újabban úgy kínozza a rabokat, hogy az orrárbochoz kötözi őket, gyufaszálakat rak a szemhéjuk alá, és aztán meggyújtja. Már a követői is kezdtek kételkedni benne. Talán Vane is épp annyira tisztában volt ezzel, mint én – tudta, hogy Nassaunak olyan vezetőre van szüksége, aki lelkesíti az embereket. Nassaunak Feketeszakáll kellett.

Feketeszakáll már talpon volt – Charles Vane pedig csak egy távoli pont a láthatáron –, és hívott, hogy kövessem.

– Tudom, azért jöttél, Kenway, hogy hazahívj. – Úgy láttam, elérzékenyült. – Kedves a belém vetett bizalmad. De most, hogy Nassaunak vége, azt hiszem, én is végeztem.

Igazat mondtam, amikor azt feleltem: – Nem értek egyet veled, pajtás. De nem vitatom el a véleményedet. Bólintott. – Jesszusom, Edward! Így élni olyan, mintha hatalmas lyuk tátongna a

gyomromon, és valahányszor kiömlenek a beleim, köteles lennék fellapátolni és visszatömködni azokat. Amikor Ben és én letelepedtünk Nassauban, alábecsültem a jellemes emberek szerepét a köztársaságunk kialakításában és helyes vezetésében. De abban sajnos nem tévedtem, hogy a hatalom mindenkit megront.

Egy percig csak sétáltunk, és hallgattuk a hullámok hangját a homokon, a lágy sodrást, a tenger moraját. Talán ő is Benjaminra gondolt, mint én.

– Ha egy ember egyszer megízleli a hatalmat, utána rögtön az egész világot akarja irányítani. – Hátrafelé intett. – Tudom, az embereim szerint jó kapitány vagyok, de én átkozottul utálom az egészet. Arrogáns vagyok. Nincs meg bennem az a kiegyensúlyozottság, ami ahhoz kell, hogy hátulról irányítsak.

Azt hiszem, értettem, mire gondol – tényleg értettem. Csak nem tetszett. Nem örültem neki, hogy Feketeszakáll elhagy minket.

Sétáltunk tovább. – Még mindig azt a Bölcs fickót keresed? – kérdezte. Mondtam, hogy igen, de azt nem, hogy ez a keresés többnyire abból állt,

hogy az Old Averyben ültem, ittam, és Caroline után ácsingóztam. – Nos, a legutóbbi bevetésem során hallottam egy Roberts nevű pasasról,

aki a Hercegnő nevű rabszolgahajón dolgozik. Már ha érdekel... Ezek szerint a tompa szemű ács, a fickó, aki időtlen tudás birtokosa, a

rabszolgaültetvény után rabszolgahajóra szállt? Hihetőnek hangzott. – A Hercegnőn? Köszönöm, Thatch.

45

A britek természetesen Feketeszakáll nyomába eredtek. Ahogy később megtudtam, az üldözést a Gyöngy nevű hadihajó kapitánya, Maynard főhadnagy vezette. Virginia kormányzója vérdíjat tűzött ki a fejére, miután a kereskedők kiszivárogtatták, hogy az Ocracoke-öbölből hajózik ki néha egy-egy ritka préda elejtésére; a kormányzó attól félt, hogy Ocracoke nemsoká új Nassau lesz, és nem örült annak, hogy a világ legrettegettebb kalóza az ő fennhatósága alá tartozó területen garázdálkodik. Ezért vérdíjat tűzön ki a fejére. Így hát jöttek a britek.

Először csak egy elsuttogott figyelmeztetést hallottunk. „Jönnek az angolok, jönnek az angolok” – és ahogy kinéztünk Feketeszakáll naszádja, a Kaland korlátján át, láttuk, hogy csónakokat engednek vízre, és megpróbálnak meglepni minket. Persze, máskor könnyűszerrel elpusztítottuk volna őket, csak egy baj volt. És ez egy fontos körülmény. Emlékszel arra a kis mulatságra, amiről meséltem? Borral meg vaddisznósülttel? Az egyre csak folytatódott és folytatódott.

Így nagyon, nagyon, katasztrofálisan másnaposak voltunk. Legfeljebb annyira voltunk képesek, hogy leadjunk pár figyelmeztető

lövést a hánykolódó csónakokra. Aznap reggel kevesen tartózkodtunk Feketeszakáll hajójának fedélzetén.

Legfeljebb húszan. De egyikükként akkor még fogalmam sem volt, milyen szerepet játszok majd a későbbiekben, hogy én fogom megpecsételni a világ leghíresebb kalózának sorsát.

Azt azért meg kell hagyni, hiába volt másnapos – ahogyan mi mindnyájan –, Feketeszakáll ismerte az Ocracoke körüli vízi utakat, így hát elindultunk, felhúztuk a horgonyt, és célba vettük a homokágyakat.

Maynard emberei a nyomunkba szegődtek. Felhúzták a vörös lobogót, és nem hagytak bennünk kétséget a szándékaik felől. Láttam Feketeszakáll szemén. Öreg barátom, Edward Thatch tudta. Sőt, mindannyian tudtuk a Kaland fedélzetén, hogy az angolok őt és csakis őt akarják. Virginia kormányzójának közleménye egyetlen kalózt idézett név szerint, és ez a kalóz Edward Thatch volt. Szerintem mindannyian sejtettük, hogy nem mi vagyunk a makacs angolok fő célpontjai, hanem Feketeszakáll. Mégsem akadt senki, aki feladta volna magát, vagy átvetődött volna a hajókorláton. Nem akadt

senki köztünk, aki ne halt volna meg érte – ilyen odaadást és hűséget váltott ki az emberekből. Bárcsak Nassau érdekében használhatta volna az adottságait!

Az idő nyugodt volt, nem feszítette szél a vitorlánkat, így az evezőinket kellett használnunk a haladáshoz. Láttuk a támadóink szeme fehérjét, és ők is a miénket. Feketeszakáll a tatra futott, áthajolt a korláton, és a mozdulatlan vízen át odakiáltott Maynardnak.

– Ki vagy te, átkozott gazember? És honnan jöttél? Az üldöző hajóról nem válaszoltak, csak üres tekintettel bámultak ránk.

Talán össze akartak zavarni minket. – Láthatod a zászlónkon, hogy nem vagyunk kalózok – kiáltotta

Feketeszakáll széles karmozdulattal. A hangja furcsán visszhangzott a szűk csatornák két oldalát szegélyező, meredek homokpadkákon. – Küldjetek át egy csónakot, meglátjátok, hogy nem vagyunk kalózok!

– Nincs felesleges csónakom, amit átküldhetnék – felelte Maynard. Aztán, kis szünetet után hozzátette: – Úgyis nemsokára utolér az őrhajóm, és akkor átszállok.

Feketeszakáll szitkozódott, és köszöntőre emelt egy üveg rumot. – Átok szálljon rád és az embereidre! Gyáva kutyák vagytok mindannyian!

Nem kérek irgalmat, és nem is kegyelmezek! – Én sem várok irgalmat tőled, Edward Thatch, és magam sem

szolgálhatok vele. A Maynard vezette két őrhajó közeledett, és most először láttam

tanácstalannak a barátomat, Edward Thatchet. Most először láttam félelmet a szemében.

– Edward... – szólítottam meg. Félre akartam vonni, hogy leüljünk felvázolni egy tervet, mint annyiszor tettük az Old Averyben, de most nem a zsákmány reményében. Nem. Hanem azért, hogy elmeneküljünk az angolok elől. Hogy biztonságba jussunk. Körülöttünk a legénység alkoholos kábulatban dolgozott. Még maga Feketeszakáll is rumot lóbált, és a hangja úgy nőtt, ahogy a részegsége. Minél többet ivott, annál kevésbé hajlott a logikára, és annál meggondolatlanabb és kapkodóbb dolgokat tett. Például megparancsolta, hogy töltsék meg az ágyúkat, de mivel nem volt lövedékünk, hát töltsenek bele szöget és vasdarabokat.

– Edward, ne... Próbáltam megállítani, tudtam, hogy kell lennie jobb és taktikusabb

egérútnak. Tudtam, ha tüzet nyitunk, azzal aláírjuk a saját halálos ítéletünket. Mellettük állt az erőfölény, több fegyverük volt, az ő embereikben nem munkált az alkohol, és a szemükben fanatizmus tüze égett. Egyetlen dolgot akartak, és az Feketeszakáll volt – egy részeg, dühös, tomboló és talán titokban rettegő Feketeszakáll.

Bumm!

A lövés széles körben mindent beterített, de a füst- és homokleplen kívül, ami a szemünkre szállt, nem láttunk mást. Hosszú percekig csak lélegzet-visszafojtva vártuk, hogy milyen pusztítást okozott az ágyúsorunk, csak a sikolyokat meg a reccsenő fa hangját hallottuk. Bármi kár is esett, a hangok alapján fájdalmasnak hatott. Ahogy a köd kitisztult, láttuk, hogy az egyik üldöző hajó az oldalára fordult, és partra futott, a másik is megsérült, a fedélzetén nyoma sem volt a legénységnek, a hajótörzsük itt-ott megrongálódott, és meg is repedt. A mieink szájából gyenge, de szívből jövő éljenzés harsant, és kezdtük azt hinni, talán nincs minden veszve.

Feketeszakáll rám nézett. Mellette álltam az ágyúrésnél. Rám kacsintott. – A másik még követ minket, Edward – figyelmeztettem. – Viszonozni

fogják a tüzet. Viszonozták bizony. Láncos golyókat használtak, amelyek tönkretették a

vitorlánkat, és a következő pillanatban a győztes éljenzés helyét átvették a kiáltások, amikor rájöttünk, hogy a hajónk már nem tengerképes: a csatorna oldalának dőlt, összetört árboca a meredek parton legelt. Amíg mi magatehetetlenül hánykódtunk a parton, üldözőink jobbról beértek minket, és így megnézhettük, mennyi erejük maradt még. Úgy tűnt, elég kevés. Láttuk a kormányost, mellette Maynarddal, aki vadul gesztikulálva ismételgette:

– Húzódj mellé, húzódj mellé! Ekkor döntött úgy Edward, hogy a legjobb védekezés a támadás. Kiadta a

parancsot az embereinek, hogy fegyverkezzenek fel, és készüljenek az átszállásra. Töltött pisztolyokkal és kivont szablyákkal vártunk utolsó csatánkra egy kihalt csatornában, a Karib-térségben.

Lőporfüst borított be minket, függőágyszerű, vastag rétegekben lebegett a levegő. Csípte a szemünket, és az egész jelenetnek egyfajta hátborzongató érzetet kölcsönzött, mintha az angol naszád valami szellemhajó lenne, és egy lidérces köd mögül bukkanna elő. A hatást az is erősítette, hogy a fedélzete még mindig üres volt. Csak Maynardot és a kormányost láttuk. A kapitány még mindig kiabált:

– Húzódj mellé, húzódj mellé! – A szeme vad volt, és őrülten forgott. A külseje és a hajója állapota reményt adott. Talán sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint azt először gondoltuk, talán mégsem ez lesz az utolsó csatánk, talán megérjük, hogy azt egy másik napon vívjuk meg.

Ahogy később kiderült, hamis volt a remény. Minden csendes volt, csak Maynard egyre hisztérikusabb vonyítását

hallottuk, ahogy az ágyúrések mögé kuporodva vártunk. Hányan lehetnek még életben a naszádon? Nem tudhattuk, de egyvalaki közöttünk biztos volt a dolgában.

– Három-négy kivételével mindet kiütöttük – kiáltotta Feketeszakáll. Észrevettem, hogy a fekete kalapját viseli, és meggyújtotta a kanócokat a

szakállában. Füst vette körül, a másnapossága elmúlt, és úgy ragyogott, mintha maga az ördög lenne. – Ugorjunk át, és kaszaboljuk cafatokra őket!

Három-négy? Ennél biztosan többen maradtak életben! Addigra azonban a két hajótest összekoccant, és Feketeszakáll egy

csatakiáltással vezetett minket a Kaland oldalába, onnan pedig át a brit naszádra. Kegyetlen üvöltést hallatott, ahogy az emberei Maynard és a kormánynál álló első tiszt felé hömpölyögtek.

De Maynard legalább olyan jó színész volt, mint Mary Read barátnőm, mert amint a mi tucatnyi kalózunk átszállt, a vad, hisztérikus ábrázata megváltozott, és elkiáltotta magát:

– Most, emberek, most! A tatfedélzet csapóajtaja kitárult, és a csapda bezárult. Elrejtőztek előlünk,

lapítottak, halottnak tettették magukat, hogy a fedélzetre csaljanak minket. Most pedig előrontottak, olyan sebesen, ahogy a patkányok menekülnek a fenékvíz elől. Két tucat ember várta a mi bátor tizenkettőnket, és azonnal össze is csendültek a kardok, lövések dörrentek. A levegőt sikolyok töltötték meg.

Egy katona rám támadt. Képen vertem, és közben előpattintottam a rejtett pengémet, aztán elhajoltam az orrából kilövellő vér elől. A másik kezemben pisztolyt tartottam, de ekkor meghallottam, ahogy Feketeszakáll odakiált nekem:

– Kenway! A földön hevert. Egyik lába súlyosan vérzett. Karddal védte magát, és

pisztolyt kért. Odadobtam neki az enyémet. Elkapta, és azonnal le is szedett egy fickót, aki kivont szablyával támadt rá.

De Feketeszakáll már halott ember volt. Mindketten tudtuk. Mindannyian tudtuk.

– Egy arany nélküli világban hősök lehettünk volna! – kiáltotta, ahogy körülvették.

Maynard újult erővel támadt Feketeszakállra, aki szemtől szemben láthatta a végzetét. Vicsorogva, kardcsapással fogadta. Maynard felnyögött, a kezéből karmazsin vöröslő vér buggyant elő, ahogy hátratántorodott. Elejtette a kardját, képtelen volt védekezni. Az övéből előkapta a pisztolyát, és tüzelt. A vállán találta el Edwardot, amivel térdre kényszerítette. Feketeszakáll felmordult és meglengette a kardját. Ellenfele könyörtelenül támadt rá.

Körülöttünk egyre több emberünk esett el. A második pisztolyomat is előkaptam, és tüzeltem, az egyik ellenfél fejére rajzoltam egy harmadik szemet, de most rám támadtak, csak úgy rajzottak körülöttem. Kaszaboltam az ellent. Könyörtelenül vágtam le őket és az a tudat, hogy a következő támadóm ugyanígy fog meghalni, kicsit elrettentette őket, így maradt időm ránézni Edwardra, aki már ezer vágástól haldoklott. Térdre kényszerült, de még

mindig harcolt, keselyűk vették körül, akik újabbat aprítottak, téptek belőle a pengéjükkel.

Ideges, dühös kiáltással álltam föl, és kinyújtott kézzel fordultam körbe, a pengém halált permetezett körém, amitől támadóim hátratántorodtak. Átvettem a kezdeményezést, előrenyomultam, és páros lábbal rúgtam bele az előttem álló férfi mellkasába és arcába, majd ugródeszkának használva a testét áttörtem az engem körülvevők falán. A pengém villant a levegőben, mire két katona terült el nyitott vénákkal, a vérük hallható csobbanással mosta végig a fedélzetet. Amint földet értem, barátom megsegítésére indultam.

De nem értem oda. Balról nekem rontott egy matróz, és ezzel eltérített. Nagydarab, durva fickó volt, aki belém csapódott, aztán mindketten olyan gyorsan mozogtunk, hogy már nem tudtunk megállni. A lendület átvitt a korláton, és a vízbe érkeztünk.

Egy dolgot azonban még láttam, mielőtt lezuhantam. Láttam, hogy a barátom torka nyitva tátong, vér önti el a mellkasát, és a szeme fennakad. Láttam, ahogy Feketeszakáll végleg elterül.

46

1718. december

Még sosem hallottál embert fájdalmában sikítani, amíg nem hallottad olyan valakinek a kiáltását, akinek ellőtték a térdkalácsát.

Ezt a büntetést rótta ki Charles Vane a brit rabszolgahajó kapitányára, amelyet éppen megcsáklyáztunk. Majdnem elsüllyesztette Vane saját hajóját, így a Csókával kellett közel húzódnunk, hogy az emberei átszállhassanak hozzánk. Vane őrjöngött, de ettől még nem kellett volna elveszítenie a fejét. Elvégre az egész expedíció az ő ötlete volt.

Nem sokkal Edward halála után állt elő a tervével. – Szóval kinyírták Thatchet? – kérdezte. A Csóka kapitányi fülkéjében

ültünk Calico Jackkel, aki már részeg volt, és kis híján aludt. Nyújtott lábbal feküdt a széken, a gravitáció törvényének ellentmondó pózban. Ő sem fogadta el a királyi bűnbocsánatot, így nálunk ragadt.

– Túlerőben voltak – meséltem Feketeszakállról. Az emlék kellemetlen, új vendég volt az agyamban. – Nem értem hozzá időben.

Eszembe jutott, ahogy lezuhantam, ahogy láttam meghalni. Vér ömlött a torkából, levágták, mint egy veszett kutyát. Újra meghúztam a rumomat, hogy kiűzzem a fejemből a képet.

Úgy hallottam, fejét az orrárbocra kötötték, mint egy trófeát. És még mi vagyunk a barbárok? – Az ördög vigye, szilaj egy fickó volt, azonban döntésképtelen – mondta

Charles. Kése hegyével az asztalom lapját piszkálta. Bármelyik másik vendégre rászóltam volna, hogy hagyja abba, de nem Charles Vane-re. Arra a Charlesra, akit legyőzött Woodes Rogers. Arra, aki éppen Feketeszakállt gyászolta. Pláne arra a Charlesra, akinek kés van a kezében.

Különben igaza volt. Még ha túl is élte volna, Feketeszakáll kétségkívül fel akart hagyni ezzel az életvitellel. Edward Thatch nem vágyott arra, hogy az élünkre állva kivezessen minket a pusztaságból.

Elhallgattunk. Talán mindketten Nassaura gondoltunk, és arra, hogy már csak a múltunk egy része. Vagy talán azon tűnődtünk, hogy mihez kezdjünk a jövőnkkel, mert pár perccel később Vane mély levegőt vett, összeszedte magát, és a combjára csapott.

– Jól van, Kenway – jelentette be. – Gondolkodtam a te kis terveden... Ez

az... Obszervatórium, amiről beszéltél... Honnan tudjuk, hogy tényleg létezik? Vetettem rá egy ferde pillantást, hogy meggyőződjek, tréfál-e, mert nem ő

lenne az első. Elég sokat ugrattak az Obszervatóriumról szóló meséim miatt, és nem voltam megfelelő hangulatomban egy újabb viccelődéshez. Most biztosan nem. De nem tréfált, halálosan komoly volt, előredőlt a székében, úgy várta a válaszomat. Calico Jack aludt tovább.

– Meg kell találnunk egy rabszolgaszállító hajót. A neve Hercegnő. A fedélzetén kell lennie egy Roberts nevű fickónak. Ő odavezethet minket.

Charles elgondolkodott. Minden rabszolga-kereskedő a Királyi Afrika Társaságnak dolgozik.

Találjuk meg az egyik hajójukat, és kérdezzük ki őket! Sajnálatos módon a Kopó volt az első hajó, amelyet megtaláltunk, és ez

rögtön léket is ütött Vane-én, vagyis meg kellett mentenem. Legalább sikerült átszállnunk a rabszolgaszállító hajóra, ahol az embereink már lecsendesítették a legénységet. Aztán előkerült a kapitány is.

– A kapitány azt állítja, hogy a Hercegnő Kingstonból fut ki pár havonta – mondtam Vane-nek.

– Jól van, akkor arra indulunk – döntött Vane. Már Kingston felé tartottunk volna, és kétségkívül a rabszolgahajó kapitányának sem esik bántódása, ha nem kiált ránk mérgesen:

– Ripityára aprították a vitorlámat és az árbockötélzetet, vademberek! Tartoznak nekem!

Bárki, aki ismeri Charles Vane-t, megjósolhatta volna, ami ez után következett. Persze nem pontosan. De nagyjából: szörnyű erőszak, minden lelkifurdalás nélkül. Ekkor történt, hogy megperdült, előkapta a pisztolyát, és egyetlen dühös mozdulattal a kapitányhoz lépett. Aztán a pisztoly csövét a térdkalácsához szorította, a másik karját pedig felemelte, hogy ne terítse be az arcát a vér, és meghúzta a ravaszt.

Gyorsan történt, szinte magától értetődő módon. Azután Charles Vane már ment is volna el. Ahogy mellém ért, rákiáltottam:

– Az ördögbe, Vane! – Charles, hogy te milyen egy durva pokolfajzat vagy! – mondta Calico

Jack. Ritka pillanat, de éppen józan volt, és ez a tény legalább olyan sokkolóan hatott, mint a kapitány éles kiáltása, ám úgy tűnt, a vén szeszkazánnak kekeckedni támadt kedve Charles Vane-nel.

Vane odafordult a fedélzetmesteréhez: – Ne baszogass, Jack! – Az a dolgom, hogy baszogassalak, Charles – csattant fel Calico Jack, aki

általában részegen hevert valahol, de úgy látszik, aznap olyan hangulatban volt, hogy megkérdőjelezze Vane tekintélyét.

– Bajtársak! – kiáltott fel, mire jó pár ember, aki Calico Jackhez volt

hűséges, és mintha egészen idáig csak az alkalomra várt volna, kivont karddal lépett elő. Túlerőben voltak, de attól még Adewalé előkapta a szablyáját. A következő pillanatban egy kard markolata képen találta, amitől elvágódott a fedélzeten.

Ahogy a segítségére siettem, én is fegyvercsövek erdejével néztem farkasszemet.

– Tudod... a fiúkkal tartottunk egy kis tanácskozást,amíg te ezzel a fickóval voltál elfoglalva – mutatott Calico Jack a rabszolgaszállító hajó kapitányára. – És úgy döntöttek, én jobb kapitány lennék, mint ti, féktelen kutyák.

Adewalé felé mulatott, és a vérem felforrt, ahogyan kimondta: – Ezt itt lehet, hogy el tudom adni egy tízesért Kingstonban. De veletek

nem kockáztathatok. Körülvettek engem és Charles-t, és az embereink tehetetlenek voltak. Az

agyam őrülten járt, azon tűnődtem, hol romlottak el a dolgok. Ennyire hiányzott nekünk Feketeszakáll? Tényleg annyira őrá támaszkodtunk, hogy most, amikor már nincs velünk, ilyen szörnyen félrecsúszott minden? Úgy tűnt, hogy igen. Nagyon is úgy tűnt.

– Megbánod még ez a napot, Rackham! – sziszegtem. – A legtöbbet már így is bánom – sóhajtott a zendülő Calico Jack. Színes

indián ingje volt az utolsó dolog, amit láttam, aztán előlépett egy másik embere, a kezében egy fekete zsákkal, és a fejemre húzta.

47

Így találtuk magunkat hajótöröttként Providencián. Bár előtte körülbelül egy hónapig hánykolódtunk a megrongálódott Kopón.

Jack hagyott nekünk élelmet és fegyvereket, de nem tudtunk sem vitorlát bontani, sem kormányozni a hajót. Így egy hónapot töltöttünk azzal, hogy kudarcba fulladt kísérleteket tettünk a kötélzet és az árboc rendbehozatalára, napközben pedig a szivattyúkat működtettük, hogy egyáltalán a víz felett tartsuk a hajót. Egy egész hónapon át kellett hallgatnom, ahogy Vane szitkozódik és dühöng éjt nappallá téve. Az öklét rázta az ég felé.

– Ezért elkaplak, Jack Rackham! Szétszabdallak! Kitépem a beleidet, és egy szaros lantot csinálok belőlük!

1718 karácsonyát a Kopón töltöttük elhajított rumosüvegként hánykolódva, kitéve az időjárás szeszélyeinek. Csak mi ketten, ő és én. És mivel persze nem volt naptárunk, nem tudhattuk, melyik napra esett karácsony, vagy mikor lett 1718-ból 1719, de felkészültem rá, hogy végig azt fogom hallgatni, ahogy Charles Vane szidja az óceánt, az eget, engem, de főleg vén cimboráját, Calico Jack Rackhamet.

– Egyszer elkaplak! Meglátod, úgy éljek, te hitvány nyomoronc! És amikor csitítani próbáltam, és megjegyeztem, hogy a folyamatos

kiabálása csak a munkakedvünknek árt, nekem esett. – Nahát, nahát, megszólalt a rettegett Edward Kenway! – ordította. –

Könyörgöm, mondja el nekünk, kapitány, hogyan oldjuk meg ezt a vészhelyzetet, zseniális elméje nyilván vitorla és kormány nélkül is elvezet egy hajót!

Nem tudom, hogy nem öltük meg egymást ez idő alatt, de Isten nevére mondom, örültünk, amikor megláttuk a szárazföldet. Boldogan kurjongattunk, megöleltük egymást, és fel-le ugráltunk. Leeresztettünk egy csónakot a sérült Kopóról, majd az éjszaka leszálltával partra eveztünk, és összeestünk a homokban. Kimerültünk, de mámorító volt az érzés, hogy egy hónap után végre újra földet látunk.

Másnap reggel arra ébredtünk, hogy a Kopó zátonyra futott a parton, és egymást szidtuk, amiért nem eresztettük le a horgonyt.

Aztán már a balszerencsénket átkoztuk, amikor rájöttünk, milyen kicsi szigeten szenvedtünk hajótörést.

Providencia egy kis sziget volt jó nagy történelemmel, méghozzá meglehetősen véres történelemmel. Közel száz esztendőn át angol telepesek,

kalózok és spanyolok ölték egymást érte. Negyven évvel ezelőtt a nagy kalóz, Henry Morgan szemet vetett rá, elvette a spanyoloktól, és egy ideig itt ütött tanyát.

Mire Vane és én partra szálltunk, már csak egypár telepes, szökött rabszolga és fegyenc, valamint az őslakos moszkitó indiánok leszármazottai lakták. Felderíthettük az elhagyott erődöt, de nem sok minden maradt ott, legalábbis semmi ehető vagy iható. Átúszhattunk volna Santa Catalinára, de az még kisebb volt. Így napjaink javát horgászással és osztrigakereséssel töltöttük. Időnként alkalmunk nyílt vicsorgó háborút vívni az elhaladó őslakoscsoportokkal, a rongyos, kóborló telepesekkel vagy a teknőshalászokkal. Főleg a telepesek arcára ült ki mindig valami vad és rémült kifejezés, mintha nem tudnák eldönteni, hogy támadjanak vagy elfussanak, és bármelyik ugyanúgy előfordulhatott. A szemük mintha egyszerre különböző irányokba fordult volna a gödrében, és furcsán rángott száraz, napszítta szájuk.

Az egyik ilyen találkozás után Charles Vane-hez fordultam, hogy megjegyzést tegyek az elhaladóra, és azt láttam, hogy az ő arcán is vad kifejezés ül, az ő szeme is mintha különböző irányokba fordulna egyszerre a gödrében, és az ő száraz, napszítta szája is furcsán ráng.

Bármilyen törékeny szál is tartotta addig egyben Charles Vane ép eszét, mostanra elszakadt, és elindult, hogy egy új providenciai törzset alakítson. Egy egyszemélyeset. Talán meg kellett volna próbálnom lebeszélni róla. „Charles, össze kell tartanunk!” De addigra már a hátam közepére sem kívántam Charles Vane-t, és különben is, nem akkor láttam utoljára. Először például úgy döntött, hogy ellopja az osztrigámat, kirontott a dzsungelból szőrösen, borotválatlanul, a ruhái szakadtan lógtak rajta, és őrület égett a szemében. Felnyalábolta a frissen gyűjtött osztrigáimat, elhordott mindenféle nyomorultnak, aztán visszarohant a vadonba, ahonnan szidott még egy darabig. A napjaim úszással és horgászattal teltek a tengerparton, miközben a láthatárt kémleltem, hátha meglátok egy hajót, mindvégig abban a tudatban, hogy Charles figyel a bozótból.

Egyszer meg is próbáltam beszélni vele. – Szólsz is hozzám, Vane? Vagy teljesen elnyelt az őrület? – Őrület? – kérdezett vissza. – Nincs abban semmi őrült, ha valaki küzd a

túlélésért, nem gondolod? – De én nem jelentek rád veszélyt, te barom! Oldjuk meg úgy, mint az

úriemberek! – Aha. Istenem, belesajdul a fejem a pofázásodba! Hagyjál engem

békében! – Hagynálak én, ha nem lopnád el az ételt, amit gyűjtök, és a vizet, amit

találok! – Addig nem hagyom abba, amíg vérrel nem fizetsz vissza nekem mindent!

A te hibád, hogy a rabszolgaszállító hajó nyomába eredtünk! A te hibád, hogy Jack Rackham elvette a hajómat!

Érted már, hogy mit kellett elviselnem? Kezdte elveszíteni az eszét. Még olyasmiért is engem hibáztatott, ami egyértelműen az ő hibája volt. Ő javasolta, hogy keressük meg az Obszervatóriumot. Ő okozta ezt az egész helyzetet azzal, hogy megölte a rabszolgahajó kapitányát. Legalább annyi okom volt utálni, mint neki neheztelni énrám. Kettőnk között csupán annyi volt a különbség, hogy én nem vesztettem el az eszemet. Legalábbis egyelőre. Azonban ő minden tőle telhetőt megtett, hogy ez megtörténjen. Napról napra őrültebb lett.

– A te tündérmeséd kevert ilyen bajba minket, Kenway! A bokrok mögött maradt, mint valami rágcsáló a sötét aljnövényzetben,

karját egy fatörzs köré fonta, és a saját bűzében kuporogva, gyáva szemmel figyelt. Kezdtem attól tartani, hogy megpróbál végezni velem. A pengémet tisztán tartottam, és bár nem viseltem – hozzászoktam, hogy alig vettem magamra valamit –, mindig kéznél volt.

Mielőtt észbe kaptam, már nemcsak egy bolond volt, aki az aljnövényzetből szidalmaz, hanem elkezdett csapdákat állítani. Egy nap aztán eldöntöttem, hogy elég. Meg kell ölnöm Charles Vane-t.

Nehéz szívvel indultam el aznap reggel, amikor meghoztam ezt a döntést. Azon tűnődtem, nem jobb-e egy őrült társasága, mint a teljes magány. De ez az őrült gyűlölt engem, és talán meg is akart ölni. Vagy ő, vagy én.

A víznyelőnél találtam rá, kezével a lába között guggolt, épp tüzet csiholt, és közben valami ostoba dalocskát dudorászott magában.

A hátát fordította felém, könnyű célpontot kínált és próbáltam bebeszélni magamnak, hogy humánusan cselekszem, hogy megkímélem a szenvedéstől. Közelebb osontam, és előugrasztottam a pengémet.

De elbizonytalanodtam, és ő abban a pillanatban élesítette a csapdáját. Egyik kezével forró hamut szórt a képembe. Ahogy hátratántorodtam, ő szablyával a kezében talpra szökkent és már folyt is a harc.

Támadás. Védekezés. Támadás. A pengémet kardként használtam, kivédtem a csapását, és visszaszúrtam.

Közben meg átvillant az agyamon, hátha most úgy érzi, hogy elárultam. Meglehet. A gyűlölete erőt adott neki, és pár percre nem volt többé az a szánalmas barlanglakó, akivé vált. Visszatért a szemébe a harci szellem. De ez kevés volt ahhoz, hogy megfordítsa a küzdelem kimenetelét. Legyengítették a hetek, amelyeket a bozótban kuporogva, az ételemet lopkodva töltött, így hát könnyedén lefegyvereztem. Mégsem öltem meg, hanem visszahúztam a pengém, leszíjaztam, és eldobtam. Letéptem az ingemet, és derékig

meztelenül, ököllel folytattuk a harcot. Amikor a földre küldtem, tovább vertem, végül úgy kellett leállítanom

magamat. Felálltam, ziháltam, az öklömről csöpögött a vér. Charles Vane alattam feküdt a földön. Egy fésületlen, remete külsejű alak – és természetesen én is büdös voltam, de nem annyira, mint ő. Éreztem a combjára száradt széklet szagát, láttam, ahogy átfordul, és egy vékony nyálcsíkkal együtt kiköpi a fogát. Magában kuncogott. Magában kuncogott, mint egy őrült.

– Te kis köcsög – mondta. – Csak félmunkát végeztél. Megráztam a fejemet. – Ez a jutalmam, amiért a legjobbat feltételeztem az emberekről? Amiért

azt hittem, hogy egy magadfajta vízi patkányba is szorult némi értelem? Lehet, hogy Hornigoldnak igaza volt. Lehet, hogy a világnak ambiciózus emberekre van szüksége, hogy a magadfajták ne zilálhassák szét!

Charles felnevetett. – Vagy talán csak nem vagy elég tökös hozzá, hogy megbánás nélkül élj! Köptem egyet. – Ne foglalj nekem helyet a pokolban, te kórság! Egy darabig még nem

jövök! Azzal otthagytam. Amikor később találtam egy halászbárkát, eltűnődtem,

hogy szóljak-e neki, de elvetettem az ötletet. Isten bocsásson meg, de már untig elegem volt az átkozott Charles Vane-ből.

48

1719. május

Hónapok óta először érkeztem haza Inaguára. Hálás voltam, hogy élek, és hogy találkozhatom a legénységemmel. Akkor még inkább, amikor úgy láttam, hogy ók is örülnek nekem. Él! A kapitány él! Napokig ünnepeltek, kiitták az öblöt is, repesett a szívem.

Mary is ott volt, de James Kiddnek öltözve, így elhessegettem minden gondolatomat a kebléről, és Jamesnek szólítottam a többiek jelenlétében. Még Adewalééban is, aki alig hagyta el az oldalamat, amióta hazatértem, mintha nem akarna szem elől téveszteni.

Mary híreket hozott a szövetségeseimről: Stede Bonnet-t felkötötték a White Pointon.

Szegény öreg Stede. Az én kereskedő barátom nyilvánvalóan meggondolta magát a kalózkodással kapcsolatban – olyannyira, hogy ő is beállt a sorba. „Kalóz úriember” néven emlegették. Mindig köpenyt viselt, és az északi hajózási utakon tevékenykedett, amíg nem keresztezték egymást az útjaik Feketeszakállal. Ekkor összefogtak, de mivel Bonnet legalább olyan rossz kalózkapitány volt, mint amilyen szörnyű tengerész, a legénysége átpártolt Feketeszakállhoz. A végső sértés az volt Bonnet számára, hogy „vendégként” kellett ott maradnia Feketeszakáll hajóján, az Anna királynő bosszúján. Na jó, talán mégse az volt a végső sértés. Hanem inkább az, hogy elkapták, és felakasztották.

Eközben Nassauban – szegény, beteg Nassauban – James Bonny kémkedett Woodes Rogersnek, és több szégyent hozott Anne fejére, mint amennyit az asszony kacér pillantásai az urára, miközben Rogers halálos csapást mért a kalózokra. Erőfitogtatás gyanánt elrendelte, hogy nyolcukat kössék fel a nassaui kikötőben, onnantól senki nem ellenkezett vele. Még a megölésére szőtt terv is lagymatag volt, és könnyedén lelepleződött.

Végül – nagy örömömre – Calico Jacket is elkapták, és visszaszerezték a Csókát. Úgy tűnik, az ital felülkerekedett Jacken. A jamaicai kormányzó által felbérelt privatérok Kubától délre érték utol. Jack és az emberei a parton tartózkodtak, és alkoholmámorban horkoltak a sátraikban, amikor befutottak a privatérok, úgyhogy bemenekültek a dzsungelbe. Így szerezték vissza a Csókát. Aztán a hitvány féreg visszakúszott Nassauba, ahol is meggyőzte

Rogerset, hogy adjon neki bocsánatot. Azóta a kocsmákat járja, és lopott órákkal meg harisnyákkal üzletel.

– És most? – kérdezte Mary, miután átadta a híreket. – Tovább űzöd az illékony kincsedet?

– Úgy bizony, és már közel járok hozzá. Úgy hallottam, hogy a Bölcs egy Hercegnő nevű hajón van, ami Kingstonból fut ki.

James felállt, és a kikötő felé indult. – Fordítsd jobb célra a becsvágyadat! Találd meg velünk a Bölcset! Természetesen az Orgyilkosokra gondolt. Elhallgattam, ahogy nekem is

eszembe jutottak. – Nincs gusztusom hozzátok meg a hókuszpókuszotokhoz... Mary. Meg

akarom ízlelni, milyen a jó élet. A könnyű élet. Megrázta a fejét, és készült otthagyni. A válla fölött vetette csak oda: – Senkinek nincs könnyű élete, Edward. És azoknak fáj a legjobban, akik a

legtöbb fájdalmat okozzák.

Ha a Hercegnő tényleg Kingstonból fut ki, akkor Kingstonban van az én helyem is.

Márpedig Istenemre mondom, Kingston gyönyörű volt. Menekülttáborból Jamaica legnagyobb városává nőtte ki magát, ami nem jelenti azt, hogy különösen hatalmas város lett volna, csak Jamaicában vitte a pálmát. Az új, mégis düledezőnek tűnő épületekre üde zöldben pompázó hegyek pillantottak le, és a Port Royal felől begördülő, hűs, tengeri szél simogatta meg őket, ellopva a szúró napfény néhány tüskéjét – de csak néhányat, tényleg csak néhányat. Imádtam. Kingstonban körbenézve azon tűnődtem, vajon lehetett volna-e Nassau is ilyen, ha kitartunk. Ha nem hagyjuk, hogy ilyen könnyen megrontsanak minket.

A tenger tiszta kék volt, mintha csillogna, és maga felett ringatta a kikötőben horgonyzó hajókat. Egy pillanatra döbbenten álltam a tenger szépsége előtt, mert eszembe juttatta, mennyi kincset tartogat. Bristolra gondoltam. Arra, ahogy álltam a kikötőben, ahogy kinéztem az óceánra, kincsekről és kalandokról álmodozva.

Hát, a kalandokat megtaláltam. És mi a helyzet a kincsekkel? Nos, a Csóka nem állt tétlenül a kikötőben, amíg én Providencián voltam. Ejtettek néhány zsákmányt, és ez az én ládámat is gyarapította. Nem voltam gazdag, de szegény sem. Talán mondhatom azt, hogy végre tehetős embernek számítottam.

Csak még az Obszervatóriumot találjam meg! (Kapzsiság, látod, édesem, ez a veszte rengeteg embernek.) A rakparton csónakok és vitorlások álltak, némelyik puccos, mások

korhadozó állapotban, de engem nem ez érdekelt. Megálltam, és látcsövet emeltem a szememhez, a látóhatárt kémleltem a Hercegnő nevű rabszolgaszállító hajó után. Egy pillanatra megálltam elgyönyörködni a Csóka fenséges látványában. Helybéliek és kereskedők nyüzsögtek körülöttem mindenfele portékával. És persze katonák. Spanyol katonák, kék tunikában és trikornban, vállukon muskétával. Egy unatkozó páros mellettem haladt el pletykálkodva.

– Mi ez a felhajtás? Ma mindenki olyan, mintha karót nyelt volna. – Úgy bizony, valami spanyol látogató miatt vagyunk készültségben.

Toreador, Torres vagy valami ilyesmi a neve. Hát ő is ide tart? Ő és Rogers. Ők is megneszelték, hogy a Bölcs a

Hercegnőn van? Aztán, ahogy tovább hallgatóztam, valami olyasmi hangzott el, ami

felkeltette az érdeklődésemet: – Tudod, mit hallottam? Azt mondják, hogy Rogers kormányzó és

Hornigold kapitány egy titkos társaság tagja. Ez valami rend, amit franciák, spanyolok meg olaszok alkotnak, de még néhány török is van köztük.

Templomosok – gondoltam. Még akkor is ezen járt az agyam, amikor megpillantottam, hogy Adewalé int nekem. Mellette egy izzadós, ideges képű matrózzal, aki a bemutatás alapján a Királyi Afrikai Társaságnak dolgozott. A tengerészt a bordáinak tartott késsel noszogattuk egy kis csevejre.

– Mondd el neki is, amit nekem meséltél! – parancsolt rá Adewalé. A kereskedő kényelmetlenül érezte magát. Nem is csoda. – Már vagy nyolc hete nem láttam a Hercegnőt, ha nem több – nyögte ki. –

Ami azt jelenti, valószínűleg nemsokára visszaér. Elengedtük, és eltűnődtem a híren. A Hercegnő nem volt itt... egyelőre.

Mondhatjuk, hogy azonnal döntöttem is. Szálljanak partra az embereink, viselkedjenek rendesen, ne keltsenek nagy feltűnést.

Adewalé félrevont. – Kezdek belefáradni, hogy a kényszerképzeteidet üldözzük, Edward. És a

legénység is. Épp erre volt szükségem. Egy elégedetlen legénységre... – Kitartás, cimbora! Már közel járunk – biztosítottam. Eközben támadt egy ötletem. Meg kellett találnom Rogerset és Benjamint...

A kikötő közelében maradva könnyedén a nyomukra akadtam, azután követni kezdtem őket, felidézve a Marytől tanultakat. Kívül maradtam a látóterükön, és az érzékemet használva hallgattam bele a beszélgetésükbe.

– Figyelmeztette már az embereket? – kérdezte Rogers. – Nincs sok időnk. – Úgy bizony! – felelte Hornigold. – Két katona fog várni ránk a

kereszteződésnél. – Nagyszerű! Testőrök? Hová készülhetnek? Nem akartam, hogy meglepjenek, így körbepillantottam. Hornigold ekkor

ismét megszólalt. – Szabad megkérdeznem, uram, mi okból veszünk vérmintákat? – Torres azt mondja, vér kell az Obszervatórium megfelelő működéséhez. – Hogy érti, uram? – Ha valaki arra akarná használni az Obszervatóriumot, hogy mondjuk...

kémkedjen György király után, akkor a király vérére lenne szüksége ehhez. Más szóval egyetlen csepp vér betekintést enged nekünk egy ember teljes életébe.

Mi ez a halandzsa? Akkor még nem sok figyelmet fordítottam erre, de később megbántam.

– Ezek szerint Torres utánam is kémkedni akar? – kérdezte Benjamin. – Mert a saját véremből is adtam neki mintát.

– Ahogyan én is, Hornigold kapitány. És az összes többi Templomos. Biztosíték gyanánt.

– És a bizalomért cserébe, gondolom. – Igen, de nincs mitől tartania. Torres elküldte a mintákat a Templomosok

egyik búvóhelyére, Rio de Janeiróba. Nem mi leszünk az Obszervatórium első célpontjai, ebben biztos lehet.

– Hát igen, uram. Azt hiszem, csekély ár ez azért, amit a Templomosok adhatnak.

– Ez már igaz! És ekkor találkoztam a testőrökkel: egyes számú melákkal és kettes számú

melákkal. – Mit tehetünk érted? Ó – gondoltam –, szóval ez az a két katona, akikről beszéltek!

49

Egyes számú melák balkezes, de azt akarja, hogy jobbkezesnek higgyem, így azzal fog ütni. Kettes számú melák nem harcol olyan hatékonyan. Túl nyugodt. Azt hiszi, könnyen elbánik velem.

– Nos, hova készülsz? – kérdezte az első. – Merthogy a barátommal figyeltünk téged, és ne haragudj, de nem áll jól a szénád, főnök! Mintha követnéd Mr. Rogerset és Hornigold kapitányt, mi több, mintha kihallgatnád a beszélgetésüket...

Az emlegetett Mr. Rogers és Mr. Hornigold nem is sejtették, mit művelnek éppen az őreik. Ez jó. Az már kevésbé tetszett, hogy újra elindultak, és még sok mindent kellett megtudnom.

Ideje megszabadulni a fickóktól. A rejtett pengém jelentette az előnyömet. Most is nálam volt, a jobb

karomra szíjazva. A kardom is azon az oldalon lógott, hogy a bal kezemmel könnyedén elérjem. Egy tapasztalt kardforgató arra számítana, hogy arról az oldalról érkezik a támadásom is, és eszerint védené magát. Egyes számú melák tapasztalt kardforgató volt. Láttam abból, ahogyan az egyik lábát finoman a másik elé csúsztatja, és cseppet elfordítja a felsőtestét (mégis, amikor a pillanat elérkezik, könnyedén vált majd lábat arra készen, hogy az ellenkező oldalról fogadja a támadást – ezt is jól tudtam), mégpedig azért, mert egyes számú melák arra számított, hogy bal kézzel rántok kardot. Egyikük sem tudta, hogy van egy rejtett pengém, ami a jobbomból ugrik elő.

Csak bámultunk egymásra. Főleg én és egyes számú melák. Aztán magamhoz ragadtam a kezdeményezést. Kinyújtottam a jobbomat, mintha védekeznék, de aztán – penge kipattan, lesújt. Kettes számú melák még mindig a kardját kereste, amikor a pengém átszelte a torkát. Ezzel egy időben előkaptam a kardomat az övemből, és kivédtem egyes számú melák támadását. Kardjaink az első becsapódás erejével csattantak össze.

Kettes számú melák gurgulázva halt meg, a vére átbugyogott a torkára szorított ujjai között, és kiegyenlítődtek az erőviszonyok. Kardot és pengét szegeztem egyes számú melákra, és láttam, hogy az ábrázata, a magabiztos, már-már önelégült tekintete átadta a helyét a félelemnek.

El kellett volna futnia. Valószínűleg elkapom, de akkor is meg kellett volna próbálnia. Figyelmeztetnie kellett volna az urait, hogy valaki figyeli őket. Egy veszélyes valaki. Egy olyan valaki, aki egy orgyilkos képességeivel bír.

De nem futott el. Ott maradt harcolni, és bár tehetséges fickó volt, és több

intelligenciával és bátorsággal küzdött, mint amihez hozzá voltam szokva, de a büszkesége lett a veszte. Ott, Kingston zsúfolt utcáján állva, emberek gyűrűjében, nem bírta feláldozni a büszkeségét. És amikor ráköszönt a vég egy kemény küzdelem után, igyekeztem hamar elhozni neki a halált, hogy minél kevesebbet szenvedjen.

A járókelők elhátráltak, ahogy menekülőre fogtam, és eltűntem a fődokkok között, remélve, hogy megpillantom valahol Rogerset és Hornigoldot. Sikerült is, ahogy megérkeztem a rakpartra, és lekuporodtam két részeg mellé a kikötő falához. Egy újabb fickóval találkoztak. Laureano Torresszel. Biccentéssel üdvözölték egymást, önnön fontosságuk legteljesebb tudatában. Lehajtottam a fejemet – mintha azért nyöszörögnék, mert túl sokat ittam –, ahogy a pillantása átsiklott felettem, majd közölte velük a híreket.

– A Hercegnőt hat hete elfogták a kalózok – mondta. – Tudomásunk szerint Roberts is a fedélzeten volt.

Magamban káromkodtam. Ha az embereim tudnák, milyen közel jártak egy rövid kingstoni vakációhoz! Erre most kénytelenek leszünk kalózokat üldözni.

Beszédbe elegyedtek, én meg felálltam, és próbáltam beleolvadni a tömegbe. Követtem őket láthatatlanul. Az érzékemet használva. Minden szót hallottam.

– Mi a helyzet a Bölcs jelenlegi tartózkodási helyével? Tudunk róla valamit? – kérdezte Torres.

– Afrikában van, méltóságos uram – felelte Rogers. – Afrikában... Istenem, azon az úton nem kedveznek a szelek!

– Egyetértek, Nagymester! Odahajózhatnék én magam is. Az egyik rabszolgagályám képes lenne gyorsan megtenni az utat.

– Rabszolgagálya? – kérdezte Torres. Nem tűnt boldognak. – Kapitány, azt hiszem, már megkértem, hogy hagyjon fel ezzel a beteges tevékenységgel!

– Nem látom a különbséget minden ember rabszolgasorba hajtása és csak néhány foglyul ejtése között – válaszolta Rogers. – Végül is az a célunk, hogy az egész civilizáció fejlődését mi irányítsuk.

– Ha az ember testét taszítjuk szolgasorba, a lelke lázongani fog, de ha a lelket igázzuk le, a test magától követi – vetette oda Torres kurtán.

Rogers elfogadta az érvet. – Igaza lehet, Nagymester! Mostanra elérték a dokkok szélét, ott megálltak egy düledező raktár

bejáratánál, és az ajtókon belül folyó tevékenységet figyelték. Az emberek holttesteket dobáltak. Vagy kirámolták őket a raktárból, vagy félrehajigálták a tetemeket, talán azért, hogy később hajóra tehessék őket. Vagy ami még valószínűbb, hogy egyenesen a tengerbe üríthessék a rakományt.

Torres olyasmit kérdezett, amire magam is szívesen hallottam volna a választ:

– Itt meg mi a fészkes fene történt? Rogers halványan elmosolyodott. – Ezek olyan emberek, akik nemet mondtak bőkezű ajánlatunkra a

vérminta fejében. Főleg kalózok és privatérok. Torres bólintott. – Értem. Megdermedtem a gondolattól. A holttestekre néztem: kezük-lábuk

kifacsarodva, a szemük üveges. Ezek az emberek semmiben sem különböztek tőlem.

– A király bocsánatlevelét használtam ürügynek, hogy annyi mintát gyűjthessek, amennyit csak lehet – mondta Rogers. – És ha megtagadják az együttműködést, felköttetem őket. Természetesen mindezt a felhatalmazásom keretein belül.

– Nagyszerű. Ha már egyszer nem tarthatjuk rajta a szemünket a világ gazemberein, jobb is, ha a tenger teljesen megszabadul tőlük.

Most továbbindultak, egy közelben horgonyzó hajó stégje felé. Követtem őket, és egy ládakupac mögé bújva hallgattam tovább a beszélgetést.

– Mondja csak el még egyszer – szólt Torres –, Afrikán belül hol is kell keresnünk?

– Principén, uram. Az egy kis sziget – felelte Hornigold. Torres és Rogers már fel is léptek a stégre, de Hornigold hátramaradt.

Miért? Miért maradt hátra? És akkor megláttam. Hunyorogva, egy tengeri utazó gyakorlott pillantásával kémlelte a

horizontot, és őrszem módjára tanulmányozta a ragyogó óceánon horgonyzó hajókat, majd a szeme megállt egy bizonyos hajón. Megrázott a döbbenet, amikor rájöttem, hogy hol is vagyunk – és hogy ahol vagyunk, onnan látni lehet a Csókát.

Hornigold megmerevedett, a keze kardja markolatára siklott. Lassan körbefordult. Engem keresett, tudtam. Arra gondolt, hogy ha itt a Csóka, én sem lehetek messze.

– Edward Kenway – kiáltotta el magát, és a pillantása tovább pásztázta a dokkokat. – Micsoda meglepetés, hogy itt látom a hajódat, a Csókát! Mindent hallottál, amit akartál? Most mész, és megmented szegény Bölcset a markunkból?

Elismerem, hogy egy kicsit hirtelen volt, amit ezután tettem. De csak arra tudtam gondolni, hogy valamikor Benjamin is egy volt közülünk. Egyik mentorom. Edward Thatch barátja. És most azért dolgozott, hogy elpusztítson minket. Mindez düh formájában buggyant a felszínre, ahogy előléptem a ládák mögül, és a szemébe néztem.

– A fekély rágjon téged, te áruló! Eladtál minket! – Mert találtam egy jobb utat – replikázott Hornigold.

Ahelyett, hogy fegyvert rántott volna, intett a kezével. Hallottam, hogy kardok hagyják el a hüvelyüket a raktárban.

Hornigold folytatta: – A Templomosok ismerik a rendet, a fegyelmet, a rendszert. De te

képtelen vagy felfogni ilyen finom dolgokat. Ég veled, cimbora! Egyszer igazi harcos voltál. Amikor valami igaziért küzdöttél. Olyasmiért, ami túlmutat önmagadon!

Távozott, már-már futott. A raktárból előtört az erősítés, és félkört alkottak körülöttem.

Megleptem őket. Előrelendültem, elkaptam az egyik matrózt, aki minden eredmény nélkül lóbálta a kardját, és megfordítottam. Élő pajzsnak használtam. Úgy löktem előre, hogy a csizmája megcsúszott a kikötő kavicsán.

Lövés dördült és az élő pajzsomat eltalálta egy nekem szánt muskétagolyó. Támadóim közé löktem, és bal kezemmel előkaptam az első pisztolyomat. Egyet szájba lőttem vele, eltettem, és már kaptam is elő a másodikat, miközben előpattintottam a rejtett pengémet is, és felhasítottam egy harmadik fickó mellkasát. Elsütöttem a pisztolyomat. Találomra lőttem, de így is eltaláltam egy szablyával felém rontó alakot, aki kezét a gyomrára szorítva hanyatlott a földre.

Leguggoltam, és körbeperdültem, amivel kisöpörtem a következő támadóm alól a lábát, aztán egy gyors és könyörtelen mellkason döféssel végeztem vele. Ismét talpon teremtem. A megmaradt két ember arca rettenetet tükrözött, nem akartak csatlakozni a vérben vagy holtan fekvő társaikhoz. A csónakomhoz rohantam, és elindultam vissza a Csóka felé.

Ahogy eveztem a horgonyzó hajó irányába, elképzeltem a beszélgetést a fedélzetmesteremmel, aki majd újra arra emlékeztet, hogy a legénységemnek már elege van a kalandjainkból.

Majd megértik, ha megtaláljuk az Obszervatóriumot. Ha megtaláljuk a Bölcset.

És bár egy hónapomba került, de sikerült.

50

1719. július

Principén találtam meg egy délután, egy hullákkal teli táborban. Álljon itt, amit megtudtam a Bölcsről, vagyis Bartholomew Robertsről.

Ezek egy részét ő maga mesélte el később, másik részét másoktól hallottam. Először is, volt bennünk valami közös: mindketten Walesben születtünk. Ő

Casnewydd Bachban, és csak később változtatta meg a nevét Johnról Bartholomew-ra. Akkor szállt először hajóra, amikor még csak tizenhárom éves volt. Ácsként dolgozott, amíg ez a titkos társaság, a Templomosok rendje el nem kezdett érdeklődni utána.

1719 elején, a Templomosokkal és az Orgyilkosokkal a nyomában, a Bölcs elkezdett a Hercegnő nevű hajón szolgálni mint harmadik tiszt, épp ahogyan mesélték, Abraham Plumb kapitány szolgálatában.

Ahogy Kingstonban megtudtam, júliusban a Hercegnőt a Királyi Vándor és a Királyi James nevű hajók kalózai támadták meg Howell Davis vezetésével. Amilyen ravasz manipulátor volt, Roberts valahogy lekenyerezte Howell Davis kapitányt. Meggyőzte a kalózkapitányt, aki történetesen szintén walesi volt, hogy remek navigátor (talán az is volt), és mivel tudott walesi nyelven beszélgetni Davisszel, így még erősebb lett kettejük között a kötelék.

Azt mondták, Bart Roberts eleinte nem akart kalóz lenni, de mint látni fogod, úgy hozzászokott az új munkájához, mint a kacsa a vízhez.

Aztán partra szálltak Principén. Mármint a Királyi Vándor, mert a Királyi Jamest hátra kellett hagyniuk hajóférgek okozta károk miatt. Így hát a Királyi Vándor Principé felé indult, és angol zászló alatt behajóztak a kikötőbe, és a partra szálló legénység látogatóban járó angol tengerészeknek adta ki magát.

Úgy hallottam, hogy Davis kapitány előállt egy tervvel. Ez pedig abban állt, hogy meghívja Principé kormányzóját a Vándor fedélzetére azzal az ürüggyel, hogy vendégül látja egy vacsorára, és amint a kezükben van, túszul ejtik, és hatalmas váltságdíjat követelnek érte.

Tökéletes. Mi csúszhatna félre? De amikor Davis elvitte az embereit, hogy találkozzon a kormányzóval,

rajtuk ütöttek a táborban az út mentén. És itt jöttem be a képbe én. Belopakodtam a táborba, az ütközet elhagyatott színhelyére, ahol a tűz már

vörösen parázsló szénné szikkadt, és egy ember teteme feküdt az elhaló parázsban, a holtteste lassan megfőtt. További hullák is feküdtek szanaszét. Némelyik kalóz, némelyik katona.

– Kenway kapitány? – hallottam, és a sarkomon megperdülve ott találtam őt, a Bölcset. Lehet, hogy örülnöm kellett volna neki, talán azt kellett volna gondolnom, hogy végre célba értem. Csakhogy éppen fegyvert szegezett rám.

A pisztolycsöve csendes noszogatására az égbe emeltem a kezemet. – Újabb szörnyű helyzet, Roberts. Leszokhatnánk az ilyen kellemetlen

találkákról. Ijesztően mosolyodott el. Vajon haragszik rám? Elvégre nem tudhatta, mit

tervezek, de támadt egy őrült gondolatom, hogy nem lennék meglepve, ha olvasni tudna az elmémben.

– Ne kövess, és valóra válik a vágyad! – felelte. – Erre semmi szükség. Tudod, hogy állom a szavamat. Körülöttünk a dzsungel csendbe burkolódzott, Bartholomew Roberts pedig

elmerengett. Furcsa egy helyzet, gondoltam. Egyikünk sem mérte még fel a másikat. Egyikünk sem tudta, mit akar a másik. Azt persze tudtam, hogy én mit akarok. Na de ő? Ő mit akart? Úgy éreztem, bármi is a célja, sötétebb és misztikusabb, mint amit el tudok képzelni. Csak azt tudtam biztosan, hogy Bart Roberts nyomában ott jár a halál, és én nem akartam meghalni. Még nem.

– Howell kapitányunkat megölték ebben a portugál támadásban – mondta. – Makacs bolond volt. Figyelmeztettem, hogy ne szálljunk partra.

Bartholomew Roberts most a nemrég elhunyt kapitányhoz lépett. Nyilván eldöntötte, hogy nem jelentek számára veszélyt, mert eltette a pisztolyát.

Hát persze. A támadás. Azt hittem, tudom, hogy ki állhat mögötte. – A templomosok tervezték meg – mondtam neki. – Azok, akik Havannába

vittek. Fekete haja meglebbent, ahogy bólintott, és eltűnődött. – Úgy látom, nem tudok elszökni a Templomosok figyelme elől, igaz?

Talán ideje visszavágnom. Végre a tárgyra tértünk – gondoltam. Miközben beszélgettünk, néztem, ahogyan leveszi a matrózgúnyáját, és

felhúzza előbb a halott kapitány nadrágját, majd az ingét. Az ing véres volt, úgyhogy végül eldobta, és visszavette a sajátját, aztán belerázta a vállát a kapitány kabátjába. Kihúzta a szalagot a hajából, aztán megrázta a fejét, majd felkapta a kapitány trikornját. A beletűzött tollak csak úgy szálltak, ahogyan felém fordult. Ez egy másik Bartholomew Roberts volt. A hajón töltött napjai újra életet leheltek az arcába. Sötét, göndör tincsei csillogtak a napfényben, ahogy ott állt, szinte ragyogott a vörös kabátban, a bricsesznadrágban, fehér harisnyában valamint a hozzáillő kalapban. Minden porcikájában igazi kalóz volt. Minden porcikájában kapitány.

– Most pedig – jelentette ki – jobb, ha indulunk, mielőtt ideér a portugál erősítés. Vissza kell jutnunk a Vándorhoz. Készülök egy bejelentésre, amit szeretném, ha te is hallanál.

Sejtettem, mire készült, és egyfelől meglepett – végül is csak egy matróz volt –, másfelől viszont nem döbbentett meg. Ezt vártam Robertstől. A Bölcstől. Sosem fogyott ki a cinkelt kártyából az ingujjában. (Figyelj oda, Kenway! Ez a fickó veszélyes!) És amikor megérkeztünk a Vándorhoz, ahol a legénység maradéka feszülten várakozott, hogy hírt halljanak a küldetésről, felpattant egy ládára, hogy felhívja magára a figyelmüket. Minden szem rámeredt: egy nyamvadt matróz, egy újonc a hajón, most a kapitány ruháiban parádézott.

– A becsületes szolgálat mellett rossz a koszt, kevés a pénz, és kemény a munka. Kalandorként ellenben megtapasztalhatjuk a bőséget és az elégedettséget, az élvezetet és a kényelmet, a szabadságot és a hatalmat... Hát melyik épeszű ember választaná az előbbit, amikor mi, kalózok csak egyetlen veszélybe futhatunk bele, az erőtlenek és szegények keserű pillantásába? Már hat hete vagyok a társatok, és ez idő alatt átvettem a külsőtöket, méghozzá olyan átütő hitelességgel, hogy talán meg is ijeszt titeket, milyen erős fénnyel tükrözöm vissza a szenvedélyeteket! De... ha most egy kapitányt láttok bennem, hát jó... én leszek az átkozott kapitányotok!

Meg kell hagyni, felemelő beszéd volt. Pár rövid mondatban érzékeltette, hogy egy közülük, és mostanra mind a tenyeréből ettek. Ahogy a tanácskozásnak vége szakadt, odaléptem hozzá. Úgy döntöttem, ideje, hogy én is kiterítsem a lapjaimat.

– Az Obszervatóriumot keresem – mondtam. – Állítólag, egyedül te tudod, hogy hol van.

– Így van. Tetőtől talpig végigmért, mintha megbizonyosodna első benyomásának

helyességéről. – Bár nem tetszik a mohóságod, látok benned valami kiforratlan

zsenialitást. – Kinyújtotta a kezét, és megszorítottam. – A nevem Bartholomew Roberts.

– Edward. – Még nincs olyan titkom, amit megoszthatnék veled – vetette oda. Csak bámultam rá, és nem hittem el, amit hallok. Ezek szerint meg akar

váratni?

51

1719. szeptember

A pokolba ezzel a fickóval! A pokolba Robertsszel! Azt akarta, hogy várjak két hónapot. Két teljes hónapot. Azután

találkozzunk a Leeward-szigeteknél, Puerto Ricótól délre. Egyedül az adott szavára hagyatkozva hajóztam vissza a Csókával San Inaguára. Ott egy darabig megpihentem a legénységgel.

Amikor volt rá lehetőségünk, zsákmányoltunk ezt-azt, és a kincsesládáim egyre csak duzzadtak. Azt hiszem, akkoriban történt, hogy levágtam egy hajószakács orrát. Amikor épp nem zsákmányra vadásztunk, és amikor nem orrokat aprítottam, a tanyámon gubbasztottam, és leveleket írtam Caroline-nak, amelyekben biztosítottam róla, hogy nemsokára vagyonos emberként térek vissza hozzá. Azután az Obszervatóriumon rágódtam, és túlzottan is jól tudtam, hogy ott nyugszik minden reményem a gazdagságra. És az egész Bartholomew Roberts ígéretén múlott.

Hogy aztán mi lesz? Az én egysíkú agyamban az Obszervatórium hatalmas vagyon lehetőségét jelentette. De még ha meg is találom – még ha Bart Roberts állja is a szavát –, akkor is megmarad egyszerű lehetőségnek. Edward még a gondolatán is gúnyolódott, nem igaz? Ő csak aranydublonokat akar – mondta. Lehet, hogy igaza volt. Még ha meg is találom ezt a lenyűgöző gépezetet, hogy a pokolba csinálok belőle vagyont, amire áhítoztam? Elvégre, ha meg lehetne belőle gazdagodni, nem kapott volna már az alkalmon Roberts?

Talán neki mások a céljai. Eszembe jutottak a szüleim. Emlékeim visszakúsztak a lángoló tanyához,

és újra elkapott a vágy, hogy csapást mérjek a Templomosokra, erre a titkos társaságra, amely a befolyását és a hatalmát latba vetve pusztít el mindenkit, aki az útjában áll. Még mindig sejtelmem sem volt róla, ki állhat a tanyánk felgyújtása mögött. És vajon miért tette? Bosszú volt ellenem, amiért elvettem Caroline-t, és megaláztam Matthew Hague-et? Vagy az apám elleni üzleti rivalizálásból? Úgy gyanítottam, talán mindkettő. Lehet, hogy a Kenway-k, ezek a walesi idegenek, akik szégyenbe hozták őket, megérdemelték, hogy móresre legyenek tanítva.

Eldöntöttem, hogy mindenképpen megtudom. Egy nap visszatérek

Bristolba, és véghezviszem a bosszúmat. Ezen is rengeteget rágódtam addig a szeptemberi napig, amikor is

összegyűjtöttem a legénységemet, és előkészítettük a Csókát – a lyukakat betömtük, az árbocot és a kötélzetet kijavítottuk, a burkolatot is rendbe hoztuk, feltöltöttük a készleteinket és a fegyverraktárt, és elindultunk találkozni Bartholomew Robertsszel.

Nem hiszem, hogy valaha is értettem volna, mi zajlik annak a fickónak a fejében. Megvolt a maga terve, és nem akaródzott megosztania velem. Egy dolgot ellenben nagyon szeretett: hagyni, hogy a sötétben tapogatózzak. Megváratni. Amikor elváltunk, azt mondta, van még egy kis elintéznivalója. Mint később megtudtam, ez abból állt, hogy a legénységét visszavitte Principére, és a sziget lakosságán állt bosszút Howell Davis kapitány haláláért.

Éjszaka támadtak, és annyi embert hánytak kardélre, amennyit csak bírtak, végül nemcsak temérdek kinccsel távoztak, hanem Fekete Bart rettegett hírnevét is ekkor alapozták meg: azt beszélték róla, hogy kiismerhetetlen, bátor és könyörtelen, és hajlamos merész portyákat vezetni. Például olyanokat, mint amilyenre mi is készültünk. Amelyik úgy kezdődött, hogy Roberts ragaszkodott ahhoz, a Csóka csatlakozzon egy kirándulásra a brazil partoktól a Todos os Santos-öböl felé.

Nem kellett sokat várnunk, hogy megtudjuk, miért. A célpontot egy nem kevesebb mint negyvenkét portugál kereskedőhajóból álló flotta jelentette. Ráadásul nem kísérte őket hadihajó. Roberts nem vesztegette az időt, elfogta az egyik szélső hajót, és elbeszélgetett a kapitánnyal. Én nem vettem ebben részt, de a sebesült portugál tengerésztől megtudta, hogy a zászlóshajón van egy láda, egy koffer, „tele vérrel töltött kristályfiolákkal. Talán még emlékszel”.

Fiolák vérrel. Hogy is felejthetném el?

Lehorgonyoztuk a Csókát és magammal vittem Adewalét meg egy kisszámú legénységet, hogy csatlakozzunk Robertshez a lopott portugál hajón. Egészen addig a flotta peremén maradtunk, de a hajóraj kettévált, és mi megragadtuk a lehetőséget. A zászlóshajó az ágyúit tesztelte.

Valamivel odébb horgonyoztunk le, és figyeltünk. Bartholomew hozzám fordult.

– Jól megy a lopakodás, Edward Kenway? – Úgy hiszem. Átpillantott a portugál zászlóshajóra. A parttól nem messze horgonyzott, a

legénység nagyja az ágyúknál volt, és a szárazföld felé tüzelt, így

gyakorlatoztak. Keresve sem találtunk volna jobb alkalmat, hogy a fedélzetre lopakodjunk, így Bart Roberts biccentésére kiugrottam a hajóból, és úszva közelítettem meg a galleont, halálos küldetésre készülve.

Felmásztam a függőlétrán, és már a fedélzeten is voltam. Némán odaosontam az első emberhez, előpattintottam a pengémet, és gyorsan átszeltem vele a torkát, aztán leengedtem a testét a fedélzetre, addig befogva a száját, amíg meg nem halt.

Eközben a szememet végig az árbockosárban posztoló őrszemen tartottam. A második katonától ugyanúgy szabadultam meg, mint az elsőtől. Aztán

elindultam felfelé a kötélzeten. Az őrszem a horizontot kémlelte, a látcsöve jobbra-balra járt. A figyelmét hirtelen Roberts hajójára irányította, amiből arra gondoltam, hogy talán gyanakszik. Könnyen megeshet. Talán azon tűnődik, azok az emberek a hajón miért nem tűnnek portugál kereskedőknek. Úgy láttam, döntött. Leeresztette a távcsövet, és már beszívta a levegőt, hogy kiáltson, de ekkor beugrottam a kosárba, elkaptam a karját, és a hónaljába döftem a pengémet.

A karommal elszorítottam a nyakát, hogy elhallgattassam, miközben vér bugyogott elő a karja alól. Egy utolsót lehelt, aztán hagytam, hogy visszasüllyedjen a kosárba.

Bart hajója mellénk húzódott, és miközben lecsúsztam a kötélen, a két bárka összekoccant, majd a legénységünk átözönlött.

Feltárult a fedélköz csapóajtaja, és megjelentek a portugálok, de nem volt semmi esélyük. Elvágták a torkukat, a testüket lehajították a hajóról. Pár véres pillanat múlva a galleont már Bart Roberts emberei irányították. Sokra mentek a próbalövéseikkel.

Amit ki lehetett fosztani, azt kifosztottuk. Egy matróz a fedélzetre húzta a hajóládát, és a kapitányra vigyorgott, mintha dicséretet várna, de nem kapott. Roberts semmibe vette, csak rámutatott a ládára, és megparancsolta, hogy rakodják át a másik hajóra.

Aztán hirtelen felharsant az őrszemünk hangja. – Vitorla a láthatáron! A következő pillanatban már nyomultunk át a lopott hajóra, néhány

lassabban mozduló matróz bele is esett a vízbe, ahogy Roberts elhúzódott a zászlóshajótól, és vitorlát bontott. Két portugál hadihajó közeledett felénk.

Muskéták dörrentek, de túl messze voltak ahhoz, hogy kárt okozzanak. Istennek hála, hogy épp egy lopott portugál hajón álltunk, így ugyanis nem akartak ágyúval lőni ránk. Legalábbis még nem. Talán még nem jöttek rá. Talán még mindig azon gondolkodtak, hogy mi a fészkes fene folyik itt.

Megközelítettük az öblöt, vitorláinkat dagasztotta a szél, az emberek lerohantak a fedélközbe az ágyúkhoz. A Csóka előttünk horgonyzott, és reméltem, hogy Adewalé állított őrszemeket. Reméltem, hogy épp ebben a

pillanatban adják tovább a hírt, miszerint Roberts hajója tart feléjük, nyomában a portugál tengerészekkel, és hogy gyorsan elfoglalják a helyüket, és felvonják a horgonyt.

Pontosan ezt tették. Még üldözés közben is volt időm megcsodálni azt, ami az én szememnek a

legszebb látvány. A Csókát, emberekkel a kötélzeten, ahogy a vitorlái méltóságteljesen kibomlanak, kikötik őket, majd olyan csattanással kap beléjük a szél, hogy azt még messziről is hallani.

A mi sebességünkkel így is ügyesen beértük a Csókát, éppen akkor, amikor az felgyorsult, és miután gyorsan váltottam néhány szót Robertsszel, csak álltam a hajófarban, és felidéztem magam előtt Duncan Walpole képét, aki ezt az egész utazást elkezdte, aztán Roberts hajójának a faráról átléptem a Csókára.

– Áh, semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor a pokol szele csap az arcodba! – hallottam Roberts kiáltását. Lekuporodtam, és figyeltem, ahogy a két hajó különválik. Fegyverbe parancsoltam az embereket. A portugálok ezúttal nem ódzkodtak tüzet nyitni, de a habozásuk sokba került nekik, mert a Csóka vette az első vért.

Hallottam eldördülni az ágyúinkat, aztán a hátracsapódásukat a fedélközben. Láttam, ahogy a forró fém elrobog az óceán felszíne felett, és belecsapódik a vezérhajóba. Láttam repkedni a szilánkokat a hajóorrba ütött lyukból. Testek es testrészek zuhantak az óceánt szemétként elfedő roncsok közé. Az orr páraszárnyakat kapott, ahogy merült. Szinte láttam magam előtt, mi zajlik a fedélközben. Az emberek kétségbeesetten működtetik a szivattyúkat, de már túl sok a víz, és nemsokára...

A hajójuk belefordult a vízbe, megdőlt, a vitorlái lelapultak. Az embereim éljenezni kezdtek, de ekkor megjelent mögüle a második hajó, és ez volt az a pillanat, amikor Bartholomew Roberts eldöntötte, hogy kipróbálja a fegyvereit.

Az ágyúi célba találtak, éppúgy, ahogy előtte az enyémek, és ismét élvezhettük a portugál hajó süllyedésének látványát. Amikor a hajóorr előrebukott és elsüllyedt, a test úgy nézett ki, mintha egy hatalmas cápa támadta volna meg.

Nemsokára mindkét hajó hánykódott, a második jobban, mint az első, és leeresztették a mentőcsónakokat. Tengerészek ugráltak át a korláton, és a portugál hadihajók, ha csak időlegesen is, de megfeledkeztek rólunk.

Elvitorláztunk, pár órán át ünnepeltünk, aztán Roberts megparancsolta mindkét hajónak, hogy horgonyozzon le, én pedig figyelmesen álltam a főfedélzeten, arra várva, hogy mi következik most.

Megtöltöttem a pisztolyomat, és a pengém is kéznél volt, Adewalén keresztül pedig megüzentem a legénységnek, hogy ha átverés jelét látnák,

harcoljanak, és mentsék magukat, de semmi esetre se tegyék le a fegyvert Roberts előtt. Láttam már, hogy bánik azokkal, akiket az ellenségének tart. Láttam, hogy bánik a rabokkal.

Most pedig áthívott engem. Az emberei a hálóköteleknél álltak és átlendítettek először nekem, aztán Adewalénak egy-egy kötelet, hogy átkelhessünk. Megálltam a fedélzeten, és szembefordultam vele. A feszültség olyan vastagon ült a levegőben, hogy szinte harapni lehetett, mert ha Roberts tényleg azt tervezte, hogy elárul minket, azt most kellett megtennie. A kezem készen állt, hogy előugrassza a rejtett pengét. De bármit is tervezett Roberts – és abban biztos vagyok, hogy valamit tervezett –, nem akkorra időzítette. Egyetlen szavára két matróz előlépett a ládával, amelyet kiszabadítottunk a portugál zászlóshajóról.

– Itt az én zsákmányom – mondta Roberts, közben a szemét rám függesztette. A láda tele volt vérrel. Éppen ezt ígérte. Nem a legnagyobb zsákmány. De meglátjuk. Majd meglátjuk.

A két segítője letette a ládát, és felnyitotta. A legénység körénk sereglett, hogy figyelje a történéseket. Eszembe jutott a nap, amikor megküzdöttem Blaney-vel Edward Thatch galleonján. Most is ugyanazt tették. Felmásztak az árbocra és a kötélzetre, a korláton álltak, hogy jobban lássák, amint a kapitány belenyúl a ládába, előveszi az egyik fiolát, és megvizsgálja a fényben.

Elégedetlen moraj futott végig a nézőközönségen. Itt nincsen arany nektek, cimborák. Sem spanyol ezüst. Bocsánat. Csupán fiolák, amelyekről az avatatlan szem esetleg azt hitte, hogy bor van bennük, azonban én tudtam, hogy vér. Roberts észre sem vette a legénysége elégedetlenségét, és ha észreveszi, akkor sem érdekelte volna. Egyenként vizsgálta meg a fiolákat.

– Á, látom, a templomosok nem tétlenkedtek... – Fürge ujjakkal tette vissza a fiolát, matatni kezdett a csillogó kristályok között, és előhúzott egy másikat, amelyet a fényre emelt, és megvizsgált. Körülöttünk az emberek elszontyolodva másztak le a kötelekről, és ugrottak le a korlátokról, hogy visszamenjenek a dolgukra.

Roberts hunyorogva emelt fel egy újabb kristályt. – Ez Laurens Prins vére – mondta, és odahajította nekem. – Már nem ér

semmit. Óvatosan bámultam, ahogy Roberts gyorsan végigfutotta a láda tartalmát,

és közben neveket sorolt. – Ez Woodes Rogers. Ben Hornigold. Még Torres is itt van. Kis

mennyiségek különleges célra. Ennek biztosan köze van az Obszervatóriumhoz, de mi? Elegem volt abból,

hogy csak hiteget ígéretekkel. Gyülemleni kezdett bennem a düh. Embereinek a többsége már visszatért dolgozni, a fedélzetmestere ugyan a közelben volt, de mellettem meg ott állt Adewalé. Lehet, de csak lehet, hogy ideje

megmutatni Bartholomew Robertsnek, milyen komolyak is a szándékaim. Talán ideje megmutatni neki, hogy már belefáradtam, ne szórakozzon tovább velem. Talán ideje szóra bírnom a pengémmel.

– Muszáj elvinned az Obszervatóriumba, Roberts – jelentettem ki. – Tudnom kell, mi az a hely.

Roberts szeme megvillant. – És mi célból, hé? Az orrom előtt akarod eladni? Vagy velem dolgoznál a

haszon érdekében? – Mindegy, melyik, csak segítsen biztosítani a jövőmet – mondtam

óvatosan. Lecsapta a láda tetejét, aztán mindkét kezét az íves fedélre helyezte. – Ez nevetséges! Boldog élet, rövid élet, ez a mottóm. Tőlem csak ennyi

optimizmus telik. Úgy tűnt, elgondolkodik. Lélegzetemet visszafojtva vártam. Megint arra

gondoltam: Most mi lesz? Aztán rám nézett, és a tekintetében a ravaszság átadta a helyét az ürességnek.

– Rendben, Kenway kapitány. Megérdemelsz egy pillantást. Elmosolyodtam. Végre.

52

– Érzed ezt, Adewalé? – szóltam oda, ahogy a Vándort követtük a brazil partok mentén. – Percekre vagyunk életünk legnagyobb zsákmányától!

– Én csak a meleg szelet érzem a fülemben, kapitány – felelte titokzatosan. Arccal a szél felé fordult, és mélyen beszívta a levegőt.

Végigmértem, és újra szinte ledöntött a lábamról a csodálat. Ez az ember valószínűleg vagy százszor mentette meg az életemet, három alkalommal pedig egészen biztosan. A legtehetségesebb és leghűségesebb fedélzetmester volt, akit kívánhat magának egy kapitány; aki megszökött a rabszolgasorból, mégis el kellett viselnie olyan lázongók megvetését, mint Calico Jack, mert azt gondolta, többet ér Adewalénél a bőrszíne miatt. Ez az ember minden mocskon felülemelkedett, amit csak az élet a nyakába zúdított, márpedig kapott rendesen, csak azok tudhatják, hogy mennyit, akiket adtak már el rabszolgának. Nap nap után mindig mellettem állt a Csóka fedélzetén, nem követelt nagy akciókat vagy erszényduzzasztó zsákmányolásokat, keveset kért, csupán annyi tiszteletet, amennyit megérdemelt, és elegendő pénzt, hogy megéljen belőle, meg persze egy helyet, ahol álomra hajthatja a fejét, és ételt az asztalára, amit egy orr nélküli szakács főzött.

És hogy fizettem ezt vissza neki? Úgy, hogy megállás nélkül csak az Obszervatóriumról beszéltem. És csak folytattam! – Ugyan már, ember! Ha miénk lesz az a kincs, életünk végéig elélünk

belőle. Mindannyian. Akár tízszer is. Bólintott. – Ahogy akarod. Akkorra a Csóka már a Vándor közelében járt, és éppen akkor pillantottam

át a fedélzetükre, hogy lássam a kapitányukat, amikor ő is rám nézett. – Helló, Roberts! – kiáltottam át. – Lehorgonyzunk, és a parton

találkozunk. – Követtek téged, Kenway kapitány. Csak azt nem tudom, mióta. Kikaptam a látcsövet Adewalé kezéből, és felmásztam a kötélzeten,

félretoltam az árbockosárban trónoló őrszemet, és szememhez emeltem a látcsövet.

– Szerinted az ott micsoda, cimbora? – mordultam rá az őrszemre. Fiatal volt, nagyjából annyi idős, mint én, amikor csatlakoztam a Császár

legénységéhez.

– Hajó, uram, de rengeteg a hajó errefelé, és azt gondoltam, nincs olyan közel, hogy riadót kéne fújni miatta.

Összecsuktam a látcsövet, és rámeredtem a kölyökre. – Azt gondoltad, mi? Te egyáltalán nem gondolkodtál! Az ott nem

akármilyen hajó, fiam, hanem a Benjamin! A fiú elsápadt. – Úgy bizony, a Benjamin, amit Benjamin Hornigold kapitány irányít. Ha

még nem értek utol minket az azt jelenti, hogy nem is akartak. Lefelé indultam a kötélzeten, és nagy hanggal felkiáltottam az őrszemnek. – Akkor rajta, ha késve is, de riadóztass, kölyök! – Vitorla a láthatáron! Kuba partvonala tőlünk jobbra terült el, mögöttünk pedig a Benjamin

közeledett. Azonnal a kormánykeréknél teremtem, és megfordítottam a hajót. A kormányszerkezet panaszosan nyikordult fel az éles mozdulatra, a matrózok kapaszkodó után nyúltak, ahogy az árbocok átlendültek. A bal oldalunk szinte elsüllyedt a kanyarban. Amikor a művelet véget ért az emberek szitkozódtak és morogtak, miközben kibocsátottuk az evezőlapátokat. A vitorláink megduzzadtak, és már száguldottunk is a Benjamin felé, hogy szemtől szemben találkozzunk vele. Erre nem számítasz mi, Benjamin?

– Kapitány, gondold át alaposan, hogy mire készülsz! – szólalt meg Adewalé.

– Mit zsémbeskedsz itt, Adewalé? Ben azért jött, hogy végezzen velünk. – Így igaz, és az árulónak vesznie is kell. De mi lesz azután? Biztos vagy

benne, hogy te jobban megérdemled az Obszervatóriumot, mint ő meg a templomos barátai?

– Nem. De ez most nem is fontos. Ha van jobb ötleted, ne fogd vissza magad!

– Ne dolgozz össze Robertsszel! – felelte hirtelen indulattal. Ilyet ritkán láttam tőle, általában megőrizte a hidegvérét. – Beszélj az Orgyilkosokkal, hozd ide őket, hadd védjék meg ők az Obszervatóriumot!

– Hát persze, idehozom őket, ha szép összeget fizetnek nekem érte. Utálkozva nyögött fel, aztán otthagyott. Előttünk a Benjamin megfordult – úgy tűnt, Hornigoldnak nem fűlik a foga

a harchoz –, és láttam, hogy az árbocon lekötik a vitorlákat. Megjelentek az evezőik, és a vízbe csaptak. A hajóink versenybe fogtak. Hosszú percekig csak a kormányosok kiáltását, a hajók recsegését és a víz csobbanását hallottam, ahogy álltam a Csóka orrában. Hornigold a Benjamin tatján állt, és csak bámultuk egymást.

Amíg versenyeztünk, a nap lassan, egy narancsszínű villanás kíséretében lebukott a horizonton, az utolsó fénye is kialudt, és leszállt az éjszaka, ezzel egy időben pedig az északnyugati szél ködöt húzott a szárazföldről a víz fölé.

A Benjamin hamarabb észlelte a szelet. Először csak annyit vettünk észre, hogy homályosabban látjuk a leeresztett vitorlájukat, és nőni kezd a távolság a két hajó között.

Vagy tizenöt perccel később már teljesen sötét volt, és köd hullámzott a kubai tengerpart Ördöggerinc nevű szakasza felett, ahol a szirtek úgy festettek, mint egy óriás csigolyái, a hold pedig kísérteties derengésbe vonta az ívüket.

– Ha Hornigold beljebb csalogat minket a ködbe, nehéz csatára számíthatunk – figyelmeztetett Adewalé.

Valóban ez volt Hornigold terve, csakhogy elkövetett egy nagy hibát, amit az ember nem várna egy ilyen tapasztalt tengerésztől. Nem számolt a szelekkel. A fuvallat a nyílt tenger felett támadt, a partvonal mentén ellenszélbe futott, és az Ördöggerinc homokpadjait felkavarva áthatolhatatlan köd- és homokfalat emelt.

– A szelek úgy dobálják, mint egy papírhajót – jegyezte meg Adewalé. Felhúztam a köpenyem csuklyáját, hogy megvédjen a hűvös széltől, amely

minket is elért, ahogy előrébb nyomultunk. – Ezt kihasználhatjuk arra, hogy a közelükbe férkőzzünk. Adewalé rám nézett. – Ha nem törik a mi hajónk is ripityára. Ismét felcsavartuk a vitorlákat, de a Benjamin ezúttal nem volt elég gyors.

A szél ütötte-verte őket. Láttam, hogy a matrózok megpróbálják bevonni a vitorlákat, de ilyen körülmények között nehéz dolguk akadt. Egy ember leesett, a kiáltását felénk sodorta a szél.

A Benjamin bajban volt. Hánykolódott a fodrozódó hullámok között, dobálták a szelek, amelyek a vitorláiba kaptak, hol egyik, hol másik irányba fordították. Az Ördöggerinc homokpadjainak közelébe sodródott, a matrózok rohangáltak a fedélzeten. Megint lerepült egy ember a hajóról. Elveszítették az irányítást, ki voltak szolgáltatva az elemeknek.

Az előfedélzeten álltam. Egyik kezem ökölbe szorítva, a másik előrenyújtva, hogy érezzem a szelet a tenyeremen. Rejtett pengém nyomását éreztem az alkaromon, és tudtam, hogy még ma este megízleli Hornigold vérét.

– Képes vagy rá, testvér? Készen áll a szíved? Benjamin Hornigold vezetett be a tenger rejtelmeibe. Benjamin Hornigold

támogatta és tanította a legnagyszerűbb barátomat, Edward Thatchet, aki később az én mentorom lett. Fogalmam sem volt, hogy képes leszek-e rá.

– Ami azt illeti, reméltem, hogy elnyeli a tenger, és elvégzi a munkát helyettem – feleltem –, de megteszem, amit kell.

A fedélzetmesterem. Isten áldja a fedélzetmesteremet! Ő már azelőtt ismerte a Benjamin végzetét, hogy a sors istennői tudták volna. Ahogy kivetette a tengerből egy széllökés, és por- meg ködfelhő kíséretében oldalvást

a magas homokpadkának ütközött, meglátta az alkalmat, hogy közelebb húzódjunk.

Matrózok botladozó alakjára lettünk figyelmesek a felső fedélzeten, csak homályos figurák voltak a ködben. Felléptem az előfedélzet korlátjára, és megmarkoltam az orrkötelet, aztán használtam az érzékemet, ahogyan James Kidd mutatta. A fedélzetről a mocsaras homokpadra vagy a vízbe zuhanó testek között észrevettem Benjamin Hornigold alakját. A vállam felett hátraszóltam:

– Rögtön jövök! Aztán ugrottam.

53

Mögöttem a Csókáról muskéták dördültek, ahogy kezdetét vette az egyoldalú küzdelem az én hajóm és az immár partra vetett Benjamin legénysége között. Az érzékeim ismét csak a szokott módon működtek, azonban Hornigold a segítségemre sietett. Bátorító és átkozódó parancsokat ordított az embereinek.

– Piszok rosszul vezettétek a hajót, cimborák! Csak éljük túl ezt a napot, és istenemre mondom, egytől egyig megnyúzlak titeket! Ne lazsáljatok! Készüljetek fel mindenre!

Aztán előléptem a ködből a közeli homokpadon, ám ahelyett, hogy megfogadta volna a saját tanácsát, Ben sarkon fordult, felmászott a lejtő tetejére, majd át rajta.

Az embereim mozsárral lőtték a Benjamin menekülő legénységét, és hirtelen én is veszélyben találtam magam, mert záporozni kezdtek a repeszek. Aztán egy lövedék éppen Benjamin mellett robbant fel, aki egyszer csak eltűnt a szemem elől, átrepült a homokpad túloldalára, vércsíkot hagyva maga után a földön.

Én is átküzdöttem magamat a dombon, mert sürgetett a vágy, hogy lássam beteljesedni a végzetét, és meg is fizettem a figyelmetlenségemért. Egy kard vágott a karomba, vérző sebet nyitva. Egyetlen mozdulattal perdültem meg és pattintottam elő a pengémet, hogy fogadjam a következő támadását. Szikrázva csaptunk össze. Olyan erővel esett nekem, hogy lebucskáztam a homokpadon, ő pedig rohant utánam a lejtőn, a kardját maga előtt lengetve. A csizmámmal kaptam el, aztán hátrarúgtam. A kardhegye éppen az orrom előtt szelte át a levegőt. Átfordultam, felpattantam, majd utánavetődtem. Újra találkozott a pengénk. Néhány percig csapás csapást követett. Jól bánt a karddal, viszont sebesült volt, én pedig fiatalabb, ráadásul tüzelt a bosszúvágy is. Megvágtam a karját, a könyökét, a vállát – a végén már alig tudott felállni, vagy akár csak felemelni a kardját. Megadtam neki a kegyelemdöfést.

– Állhattál volna az igaz ügy mellé – nyögte halálában. Ajkai óvatosan formálták a szavakat, a fogát vér mosta. – De egy gyilkos szíve dobog benned.

– Az még mindig jobb, mint a tiéd, Ben – feleltem. – Egy áruló szíve, aki azt hiszi, többet ér, mint a társai.

– Így igaz, és nem csak hiszem. Mit tettél, amióta Nassau elesett? Csak öltél és pusztítottál.

Elvesztettem a türelmem, és rárivalltam: – Összeálltál azokkal, akiket gyűlöltünk!

– Nem – felelte. Próbált megragadni, miközben bizonygatta az igazát, de ellöktem a kezét. – A Templomosok mások. Bárcsak te is látnád! Ha ezt az utat folytatod, egyedül fogsz maradni rajta, és a végén az akasztófa vár.

– Meglehet – feleltem. – De ma legalább megszabadítottam a világot egy kígyótól, és ez elég nekem.

De ezt már nem hallotta. Meghalt.

54

– Meghalt a kalózvadász? – kérdezte Bartholomew Roberts. Rápillantottam. Még mindig nem tudtam kiigazodni Bartholomew

Robertsen, a Bölcsön, ezen az ácson, aki a kalózéletet választotta. Vajon most jár először az Obszervatóriumban? Mire kellettem neki én itt? Rengeteg kérdésem lett volna – de tudtam, hogy ezekre a kérdésekre sosem kapok választ.

Long Bay-ben voltunk, Jamaica északi partjainál. Épp töltötte a pisztolyát, amikor megérkeztem. Ekkor tette fel az iménti kérdést, én pedig feleltem neki:

– Igen, én magam öltem meg. Bólintott, aztán tovább tisztogatta a pisztolyt. Ahogy figyeltem, úgy

éreztem, elönt a méreg. – Miért csak te találhatod meg azt, amire annyian vágynak? Felkuncogott. – Úgy születtem, hogy emlékeztem erre a helyre. Azt hiszem, egy másik

korból származnak az emlékeim. Mintha... mintha egy előző élet képei lennének, amelyet már leéltem.

A fejemet ingatva azon gondolkoztam, meddig kell még ilyen misztikus halandzsákat hallgatnom.

– A pokolba a ködösítéssel, beszélj végre tisztán! – De az nem ma lesz. Sem ma, sem máskor – gondoltam dühösen, de mielőtt felelhettem volna,

hangot hallottam a dzsungelból. Bennszülöttek? Talán megzavarta őket a Csóka és a Benjamin csatározása.

Hornigold legénységének maradékát éppen feltereltük a Csókára, ezt a feladatot az embereimre bíztam. Foglalkozzatok a rabokkal, nemsokára én is visszatérek! Egyedül jöttem a találkozóra Bartholomew Robertsszel.

Odaintett nekem. – Csak utánad, kapitány. Veszélyes az út. Vagy tucatnyi emberével együtt benyomultunk az őserdőbe, és felfelé

indulva keresztülverekedtük magunkat a bozóton. Vajon mikor pillantom meg az Obszervatóriumot? Elvégre elvileg hatalmas az épület, és egy magas csúcson áll. A domboldalon mindenfelé zöld növényzet integetett felénk, bokrok és pálmafák. Ameddig a szem ellátott, nem volt semmi, hacsak az öbölben horgonyzó hajókat nem számítjuk.

Alig pár száz métert mentünk, amikor hangot hallottam a bozótból, valami

kinyúlt a bokrok közül, és Roberts egyik embere elesett, a tarkójánál csillogó, véres lyuk tátongott. Felismerem, ha valakit bunkósbottal ütnek le. De ahogyan jött, ugyanolyan gyorsan el is tűnt.

Rettegés hullámzott végig a legénységen. Kivonták a kardjukat, lekapták a muskétáikat a hátukról és a pisztolyukat az övükről. Lekuporodtak. Felkészültek.

– A bennszülöttek harcolni fognak, Edward – súgta Roberts. Szeme a mozdulatlan aljnövényzetet vizslatta, amely védte a titkait. – Készen állsz visszavágni? Ölni, ha szükséges?

Előugrasztottam a rejtett pengémet. – Mindjárt jövök! Lehajoltam, begördültem a dzsungelbe, és eggyé váltam vele.

55

A bennszülöttek jól ismerték a földjüket, de olyasmit tettem, amire nem számítottak: én indítottam a támadást. Az első, akivel találkoztam, meglepődött, és ez a meghökkenés okozta a vesztét. Csak egy ágyékkötőt viselt, fekete haját felkötötte a feje tetejére, a botján még ott csillogott a martalóc vére, és a szeme kitágult a döbbenettől. Az indiánok csak azt védték, ami az övék. Semmiféle örömöt nem okozott, hogy a bordái közé mélyesztettem a pengémet, és reméltem, nem szenved sokat, de mégis megtettem, majd továbbálltam. A dzsungel visszhangozott a puskadördülések és kiáltások hangjától, de megtaláltam a többi indiánt is, és megöltem őket, majd véget ért a csata, és visszatértem társaimhoz.

Nyolcan haltak meg a harcokban. A bennszülöttek többségét megöltem. – Ők az Obszervatórium őrei – mondta róluk Bartholomew Roberts. – Mióta él itt a fajtájuk? – kérdeztem. – Ó... legalább ezer éve, ha nem több. Nagyon odaadó emberek. Halálosan

odaadóak. Végigmértem a csapata maradékát, a rémült, rettegő embereket, akik látták,

ahogy egyenként ölik meg a társaikat. Aztán indultunk tovább. Még mindig mászni kellett, egyre feljebb és feljebb, amíg el nem értünk egy szürke kőfalat, amely sötét kontrasztban állt a dzsungel élénk színeivel. A monolitikus épület magasan fölénk nyúlt.

Az Obszervatórium. Hogy nem vette észre senki? Hogy maradhatott láthatatlan? – Ez lenne az? – Igen, ez egy szinte szent hely. Csak egy csepp kell hozzá a véremből. A kezében megjelent egy apró tőr. Le sem vette rólam a szemét, miközben

megvágta a hüvelykjét, aztán a vörös gyöngyöt hullató ujját az ajtó melletti kis résbe illesztette. A bejárat feltárult.

Mind a hatan összenéztünk. Úgy tűnt, egyedül Bart Roberts érzi felhőtlenül jól magát.

– Nyitva az ajtó! – kurjantott élénken. – Közel nyolcvanezer év után először!

Félrelépett, és beterelte az embereit. A legénység tagjai zavarodottan pislogtak egymásra, aztán engedelmeskedtek a kapitányaiknak, és az ajtó felé indultak...

Aztán, valami okból, amit csak maga Roberts tudhat, megölte mind a

négyüket. Tőrét az első ember szemébe döfte, félrelökte, aztán előkapta a pisztolyát, és arcon lőtte a másodikat. A többi kettőnek moccanni sem maradt ideje. Fekete Bart előhúzta a második pisztolyát, mellkason lőtte a harmadikat, kardjával pedig az utolsó túlélőt kaszabolta le.

Ez volt az a fickó, aki a fedélzetre hozta a ládát, és dicsérő szavakat várt volna Robertstől. Most furcsa, csukló hangot hallatott, ahogy Roberts egy másodpercig megtartotta a testét, aztán markolatig nyomta és megforgatta benne a szablyáját. A matróz könyörgő, értetlen szemmel meredt a kapitányára, míg végül teste elernyedt, lecsúszott az acélpengéről, és a földre zuhant. A mellkasa egyszer-kétszer még felemelkedett, de aztán nem mozdult többé.

Mennyi halál! Mennyi halál! – Jézusom, Roberts, megőrültél? Lerázta a vért a szablyájáról, és kényeskedőn törölte le a pengét egy

zsebkendővel. – Épp ellenkezőleg, Edward. Ezek a féleszűek amúgy is megőrültek volna,

ha meglátják, ami odabenn vár minket. De gyanítom, hogy téged keményebb fából faragtak. Most fogd a ládát, és vidd tovább!

Úgy tettem, ahogy kérte. Most már tudtam, hogy rossz ötlet követni Robertset. Átkozottul rossz ötlet. De nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Túl messzire jöttem ahhoz, hogy visszaforduljak.

Belülről a hely úgy festett, mint egy régi templom. – Mocskos és rozoga – állapította meg Roberts –, nem olyan, mint amire

emlékeztem. De legalább nyolcvanezer éve már, hogy utoljára itt jártam. Vetettem rá egy szúrós pillantást. Még több halandzsa. – Elég a dumából, az lehetetlen! Nem tudtam kiolvasni, mire gondolt, ahogy rám nézett. – Olyan óvatosan lépdelj, kapitány, mintha vékony jégen járnál! Kőlépcsőkön mentünk le az Obszervatórium szívébe, ahol egy nagy, hidat

képező kamrába léptünk be. Az összes érzékem feltámadt, ahogy körbepillantottam, és felfogtam a körülöttünk tátongó ürességet.

– Gyönyörű, nem igaz? – suttogta Roberts. – Az, igen – feleltem, és azon kaptam magam, hogy én is elfojtom a

hangomat. – Mintha valami mesében lennék, vagy egy olyan régi költeményben.

– Régen sok történet szólt erről a helyről. Mesék, amikből lassan szóbeszéd lett, azután legenda. Így lesz a tényből fikció, mielőtt végleg elenyészik.

Aztán együtt léptünk be egy új terembe, amelyet talán archívumnak neveznék. A hatalmas szobában végig alacsony polcok húzódtak, rajtuk százával a vérfiolák, olyanok, mint a ládában, mint amilyet Torres is használt Bartholomew Robertsnél.

– Még több vérfiola? – Igen, ezek a kockák egy régi, ősi nép vérét tárolják. Nagyszerű faj volt a

maga korában. – Ember, minél többet beszélsz, annál kevésbé értem – vetettem oda

idegesen. – Elég, ha azt tudod, hogy ezek a fiolák már senkinek sem érnek semmit.

Lehet, hogy egy nap még fognak. De nem ebben a korban. Addigra már mélyen a föld gyomrában jártunk. Keresztülsétáltunk az

archívumon, azután megérkeztünk az Obszervatórium főtermébe. Ez a látvány is ámulatba ejtő volt, és egy percig csak álltunk ott, nyújtogattuk a nyakunkat, ahogy felmértük egyik végétől a másikig a tágas, boltozatos kamrát.

A terem egyik felén egy verem tátongott, és csak a lentről felszűrődő csobogás jelezte, hogy valahol odalent víz van. Középen egy emelvényt húztak fel, a kőbe pedig bonyolult mintákat véstek. Roberts kérésére letettem a ládát, mire valami mély hang harsant fel, amolyan halkan induló zúgás, amelynek lassan egyre nőtt az ereje...

– Ez meg mi? – Már olyan hangos volt, hogy úgy éreztem, túl kéne kiabálnom.

– Á, igen! – felelte Roberts. – Biztonsági intézkedés. Csak egy perc! Körülöttünk felragyogtak a falak, és lüktető, fehér fényt kezdtek ontani

magukból, ami egyszerre volt gyönyörű és nyugtalanító. A Bölcs a középen álló emelvényhez lépett, kezét a belevésett mintára helyezte. A zúgás azonnal elhalkult, és a teremre újra csend borult, bár a falak még mindig ragyogtak.

– Szóval, mi ez a hely? – kérdeztem Robertset. – Gondolj rá úgy, mint egy hatalmas látcsőre, amely képes nagy

távolságokra is ellátni. A ragyogás. A vér. Ez a „berendezés”. Szédülni kezdtem. Csak álltam ott,

és tátott szájjal figyeltem, ahogy Roberts gyakorlott kézzel benyúl a ládába, mintha már több tucatszor csinálta volna ezt, kivesz egy fiolát, és a fény felé tartja, mint aznap, amikor megszereztük a ládát.

Elégedetten dőlt előre az emelvény fölé, és belehelyezte a kristályt. Aztán történt valami – valami, amit még mindig nem értek egészen. A fal ragyogása ködszerűen fodrozódni kezdett, és képekké állt össze, egy sor képpé, mintha ablaküvegen át néznék valamit vagy valakit...

56

Calico Jack Rackhamet, úgy éljek! De nem is őt néztem. Nem. Mintha én lettem volna ő. Mintha az ő szemén

át láttam volna a világot. Ami azt illeti, csak az indián szövetből készült kabátujjból tudtam, hogy Calico Jackről van szó.

Az Old Avery lépcsőjén mászott felfelé. A szívem belesajdult, látván, hogy régi törzshelyem most még ütött-kopottabb, még romosabb, mint valaha...

Vagyis nem a múlt egy darabkája tárult elém. És nem is a saját emlékeim, mert ilyen kétségbeejtő állapotban még nem láttam az Old Averyt. Nem jártam Nassauban, amióta elkezdődött az igazi hanyatlása.

És most mégis... mégis... láttam. – Ez valami átkozott boszorkányság! – dadogtam. – Nem, ez Calico Jack Rackham... Éppen ebben a pillanatban, valahol a

világon. – Nassauban – tettem hozzá legalább annyira magamnak, mint neki. – Ez

most történik? Azt látjuk, amit ő? – Igen – felelte Roberts. Nem kellett visszafordulnom a képhez, egyszerűen ott volt előttem. Mintha

én is része lennék, benne élnék. Ez részint igaz is volt, mert amikor Calico Jack elfordította a fejét, a kép is vele fordult. Láttam, ahogy megnézi magának azt az asztalt, amelynél Anne Bonny ült James Kidd társaságában.

Hosszan, vágyakozón figyelte Anna Bonnyt, főleg bizonyos testrészeit. A mocskos gazember. De aztán – te jó ég! – az asszony is őfelé fordult, és viszonozta a pillantását. Úgy értem, igazán viszonozta, kihívóan. Emlékszel a kacér tekintetére, amelyről már meséltem? Most úgy nézett Calico Jackre.

A pokolba! Ezeknek viszonyuk van! Mindennek ellenére – hiába a rengeteg csoda, amin elámultam az

Obszervatóriumban – azon kaptam magam, hogy elnyomok egy nevetést, ha arra gondolok, hogy James Bonnyt, azt az áruló köpönyegforgatót felszarvazták. Pont Calico Jackkel? Hát végül is az a tetves szemétláda jól magamra hagyott, nem igaz? Nem szíveltem túlzottan. De adott nekünk fegyvert, lőszert és kaját, és az is mellette szólt, hogy Anne melegítette az ágyát.

Calico Jack kihallgatta, ahogy Anne és James beszélgetnek. – Nem tudom, Jim – mondta Anne. – Fogalmam sincs, hogy kell

kormányozni egy hajót, nem nőnek való munka az.

Hát ezek meg mire készülhetnek? – Ostobaság. Rengeteg nőt láttam, aki be tudja vonni a vitorlát, és

működtetni tudja a csörlőket. – És megtanítanál harcolni? Szablyával, meg ilyesmi? És talán pisztollyal

is? – És még sok minden másra is megtanítanálak. De akarnod kell. És

dolgoznod érte. A sikerhez vezető út rögös. És ekkor Calico Jack igazolta a gyanúmat. Testetlen hangja mintha a

sziklákon visszhangzott volna. – Hé, kölyök, az én nőmet fűzöd! Lépj le, vagy kettéhasítalak a

kardommal! – Tudod, hova dugd a kardodat! És te csak ne kölyközz le engem! Nocsak, gondoltam. Csak nem készül felfedni magát James Kidd? James az inge alá nyúlt, Calico Jack pedig dühödten kiáltott vissza. – És miért ne... kölyök? Roberts kivette a kockát az Obszervatórium vezérlőberendezéséből, és a

kép köddé oszlott. Ajkamba haraptam, és eszembe jutott a Csóka. Adénak eleve nem tetszett

az egész terv. Alig várta, hogy vitorlát bonthasson. De ezt nem tenné meg velem, ugye. Ugye? De most a kamra falát betöltő ragyogás új képet öltött, és minden a

Csókával kapcsolatos gondolatom és tervem elszállt, amikor Roberts megszólalt.

– Próbáljunk ki egy másikat! Mondjuk... Woodes Rogers kormányzót. – Újabb kristálykockát helyezett a vezérlőbe, és új kép jelent meg.

Ezúttal Woodes Rogers szemén keresztül láttunk. Torres mellette állt, nem messze tőlük pedig El Tiburón. A képet hirtelen egy vérfiola töltötte ki, amelyet Rogers maga elé emelt. Aztán megszólalt.

– Merész az ötlete, de jól át kell gondolnom. Az Obszervatórium kamráját megtöltötte Torres válaszának hangja. – Elég lenne azt javasolni az alsóházban, hogy tegyenek hűségesküt.

Valami fogadalmat, egy gesztust, és a szertartás részét képezné, hogy vért vesznek az ujjukból. Csupán ennyi az egész.

Úristen! Bármit is tervezett Anne és Mary, ehhez képest semmiség volt. Ezek még mindig irányítani akarták ezt az átkozott világot, szó szerint a vérét venni. És hogyan? Az angol parlamenten át.

Most Rogers beszélt. – Lehet, hogy a miniszterekkel lesz egy kis gond, de a Lordok Házát

könnyedén meggyőzöm. Imádják a pompás ceremóniákat! – Pontosan. Mondja azt nekik, hogy ez egy hűbéreskü a király mellett... és

a lázadozó jakobinusok ellen! – Úgy lesz! – felelte Rogers. – A vér a legfontosabb összetevő. Mindenkitől kell gyűjtenünk mintát.

Készen kell állnunk, amikor megtaláljuk az Obszervatóriumot. – Egyetértek. Roberts kivette a kockát az irányítópultból, és diadalmasan nézett rám. Már

tudtuk, mire készülnek a Templomosok. Ráadásul egy lépéssel előttük jártunk. A képek eltűntek, a furcsa ragyogás visszakúszott a falakba, én pedig azon

kezdtem tűnődni, hogy nem csak képzelődtem-e. Közben Roberts kihúzott valamit az irányítópultból, és felemelte. Egy koponyát. Ebbe helyezte bele a vérfiolákat.

– Hasznos kis szerkezet, nem igaz? – Ez mágia – feleltem. – Nem egészen. Minden szerkezet, ami fénnyel tölti fel ezt a berendezést,

igazi, fizikai dolog. Ősi, igen, de nem természetfeletti, és nem is furcsa. Kétkedve néztem rá, és közben azt gondoltam: ezzel csak magadat áltatod,

cimbora. De úgy döntöttem, hogy nem osztom meg vele. – Ezzel mi leszünk a tengerek urai – lelkendeztem. Meg akartam fogni a koponyát. Érte nyúltam, elöntött a vágy, hogy a

tenyeremen érezzem a súlyát. Szinte remegtem, ahogy Bart kinyújtott karral felém lépett. De aztán ahelyett, hogy átadta volna, meglendítette, és arcon vágott vele. Elterültem az Obszervatórium padlóján, és átfordultam a verem peremén.

Zuhantam, nekicsapódtam a sziklának, ostoroztak a falból kinövő növények, de nem tudtam megkapaszkodni bennük. Égő fájdalom hasított az oldalamba, ahogy a vízbe csapódtam. Istennek hála megőriztem a lélekjelenlétemet, és zuhanás közben átfordultam, mintha fejest ugranék. Ha belegondolok, milyen magasról zuhantam, lehet, hogy ez az ösztön mentette meg az életemet.

Így is esetlenül érkeztem a vízbe. Becsapódtam és kilapultam, rengeteg vizet nyeltem, miközben próbáltam elkerülni, hogy alárántson az oldalamba nyilalló fájdalom. Ahogy kibukkantam a felszínre, levegő után kapkodtam, és megpillantottam odafent a rám bámuló Robertset.

– Az én kódexemben nem szerepel a hűség fogalma, fiatal barátom – gúnyolódott. A hangja visszhangzott a kettőnk közötti űrben. – Betöltötted a szerepedet, és ezzel vége a társulásunknak.

– Halott ember vagy, Roberts! – kiáltottam vissza, bár nem hangzott kiáltásnak. A hangom gyenge volt, és különben is, Roberts már távozott, engem pedig túlzottan lefoglalt sajgó oldalam ápolása, és egy biztonságosabb hely keresése.

Amikor összeszedtem magamat, láttam, hogy egy ág áll ki az oldalamból,

és a seb már vörösre festette a köpenyemet. Egy kiáltás kíséretében kitéptem és elhajítottam. A fogamat összeszorítva tenyeremet a sebemre tapasztottam, de a vér átszivárgott az ujjaim között. Roberts, te szemétláda! Gazember.

Valahogy a fájdalom ellenére is sikerült visszamásznom a verem falán, fel az Obszervatóriumba. Visszamentem arra, ahonnan jöttünk, át az hídszerű kamrán, és el a hullák mellett a bejáratnál. Elbicegtem a tengerpartig, a fájdalomtól izzadság öntött el. De ahogy kibotorkáltam a magas fűből, térdre hulltam, és átjárt a rettenet. A Csóka, az imádott Csókám eltűnt. Már csak a Vándor horgonyzott a part mentén.

És ott, ahol a part találkozik az óceánnal, egy kis csónak hánykolódott, benne a kapitányukat váró, csendes kormányossal és evezősökkel, miközben a háttérben a tenger hullámzott. Bartholomew Roberts kapitányt várták, aki ott állt előttem.

Lehajolt hozzám. A szeme megcsillant, ahogy rám villantotta azt a jellegzetes, örömtelen mosolyát.

– Ó... Csak nem elrepült a Csóka, Edward? Ez a szép a demokráciában... A többség leszavazza az egyént. Hát, velem eljöhetnél, de amilyen forró a fejed, attól félek, mindnyájunkat porig égetnél. Kész szerencse, hogy tudom, milyen busás vérdíjat tűzött ki a fejedre a király. És szándékomban áll megszerezni.

Ez a fájdalom már túl sok volt. Nem tudtam tartani magamat, éreztem, hogy elájulok. Mielőtt a sötétség elragadott, még hallottam, ahogy Bartholomew Roberts gúnyolódik.

– Mondd csak, fiú, láttál már jamaicai börtönt belülről?

NEGYEDIK RÉSZ

57

1720. november

Rengeteg dolog történhet hat hónap alatt, de az 1720 novemberéig tartó fél évben ez a rengeteg dolog mind másokkal történt. Én ugyanis Kingstonban gubbasztottam egy börtönben. Eközben Bartholomew Roberts lett a Karib-tenger legrettegettebb kalóza, egy négy hajóból álló flotta fölött rendelkezett, élén a Királyi Szerencse nevű zászlóshajóval. Én oldalra fordultam, és sikertelenül próbáltam aludni a cellám padlóján, amely olyan szűkös volt, hogy még a lábam sem tudtam kinyújtani. Kukacokat halásztam ki az ételemből, hogy aztán az orromat befogva erőltessem le a torkomon a falatokat, mocskos vizet ittam, imádkoztam, hogy ne haljak bele, néztem az ajtórácson csíkokban beszűrődő, szürke fényt, és hallgattam a börtön zörejeit: a szitkokat, az éjszakai sikításokat, a szűnni nem akaró, folyamatos kongást, mintha valaki egész nap és egész éjjel a bögréjével zongorázna a rácsokon, néha pedig a saját hangomat hallgattam, amivel arra emlékeztettem magam, hogy még élek – átkoztam a balszerencsémet, átkoztam Robertset és a Templomosokat, átkoztam a legénységemet...

Elárultak. Roberts is, természetesen, bár ez nem lepett meg, de a Csóka is. A börtönben töltött idő segített, hogy a dolgokra egy bizonyos távolságból tekintsek vissza, és rájöjjek, hogy az Obszervatórium utáni megszállott kutatásom elvakított, így nem vettem figyelembe legénységem igényeit. Egy idő után már nem hibáztattam őket, hogy ott hagytak Long Bay-en. Eldöntöttem, ha lesz valaha olyan szerencsém, hogy újra találkozunk, testvérként köszöntöm őket, és elmondom, hogy nem neheztelek rájuk, sőt, bocsánatot kérek. De a nélkülem elhajózó Csóka képe billogként égett az agyamba.

Már nem maradt sok időm. A tárgyalás kétségkívül közeledett – bár még semmit sem hallottam felőle. A tárgyalás után pedig fel fognak kötni.

Tegnap is felkötöttek egyet. Mármint kalózt. Spanish Townban tartották a tárgyalást, és másnap öten már mentek is a vesztőhelyre. Kingstonban még hatot lógattak fel.

Az egyikük John Rackham kapitány volt, akit mindannyian csak Calico Jack néven ismertünk.

Szegény öreg Jack. Nem volt jó ember, de különösen rossz sem. Ennél ki

mondhat el többet magáról? Remélem, elég alkohol volt a fejében, amikor a nyakába tették a kötelet, és az melegen tartotta a nemlét felé vezető hosszú úton.

Ám Calico Jacknek volt pár segéde, és az ő tárgyalásukat mára tervezték. Azt mondták, engem is beidéznek a tárgyalóterembe tanúként, de hogy a vád vagy a védelem mellett, azt nem közölték velem.

A két segéd ugyanis Anne Bonny és Mary Read volt. Ez egy érdekes történet. Az elejét az Obszervatóriumban láttam, ahol is

kiderült, hogy Calico Jack és Anne Bonny szeretők. Jack bevetette a vonzerejét, és elcsábította őt Jamestől (attól a nyavalyás varangytól), majd magával vitte a tengerre.

A fedélzeten férfiruhába bújt, és nem ő volt az egyetlen. Mary Read is ott volt a hajón James Kiddnek öltözve. Ők hárman, Calico Jack, Anne és Mary együtt utaztak. A két nő férfinak való zubbonyt és hosszú nadrágot húzott, sálat kötött a derekára. Pisztolyt és szablyát viseltek, és legalább olyan rettegettek lettek, mint bármelyik férfi – vagy annál még veszélyesebbek is, hiszen még jobban kellett bizonyítaniuk.

Egy darabig a környéken hajóztak, és a kereskedőhajókat terrorizálták, aztán New Providence-re mentek. Ott aztán az Úr 1720. esztendejében, augusztus 22-én Rackham és a legénység egy része, köztük Anne-nel és Maryvel, ellopott egy William nevű naszádot a nassaui kikötőből.

Woodes Rogers persze azonnal megneszelte, hogy ki volt a felelős. Törvényen kívül helyezte Calico Jacket, és utánaküldött egy naszádot, megtömve a saját embereivel, hogy elkapják a legénységével együtt.

A vén Calico Jack azonban jó formában volt, és miután kereket oldott az üldözői elől, no meg tivornyázott egy jó nagyot, megtámadott pár halászbárkát, néhány kereskedőhajót és egy szkúnert.

Ez nagyon nem tetszett Rogersnek. Egy második hajót is utánaküldött. Calico Jacket ez cseppet sem izgatta, és nyugat felé folytatta a kalózkodást

Jamaica csücskénél, ahol összetalálkozott egy Barnet kapitány nevű privatérral, aki jó lehetőséget látott a Jack fejére kitűzött vérdíjban.

Amikor megcsáklyázták Jack hajóját, a legénysége azonnal megadta magát, kivéve Maryt és Anne-t. Úgy hallottam, a legénység ostobára tivornyázta magát, és részegen vagy ájultan fetrengtek Barnet támadásakor. Mary és Anne azonban két vadmacskaként szembeszállt velük, pisztollyal meg karddal küzdöttek, de nagy volt a túlerő, és végül mindnyájukat elfogták, majd Spanish Town börtönébe szállították.

Ahogy mondtam, Jack már túl volt a tárgyaláson, és az akasztáson is. Most Anne-en és Maryn volt a sor. Hála az égnek nem sok tárgyalótermet láttam az életem során, de ilyen

zsúfoltra semmiképp sem emlékszem. Az őreim felvezettek egy kőlépcsőn egy

rácsos ajtóhoz, kinyitották, aztán kilöktek egy erkélyre, és lekötöztek egy székre. Zavarodottan néztem rájuk: Mi folyik itt? De nem figyeltek rám, hátukat a falnak vetették, a muskétájuk készen várt, ha esetleg szökni támadna kedvem.

De mégis, hová szöknék? A kezemet megbilincselték, az erkélyen pedig mozdulni sem lehetett a rengeteg nézőtől és tanútól. Mind azért jöttek, hogy megnézzék a két hírhedt kalóznőt, Anne Bonnyt és Mary Readet.

Együtt álltak a bíró elé, aki rájuk meresztette a szemét, aztán koppantott a kalapácsával.

– Halljuk a vádakat újra! – szólt oda a törvényszolgának, aki felállt, és megköszörülte a torkát.

– Őfelsége bírósága azt állítja, hogy Mary Read és Anne Bonny vádlottak kalózkodó, bűnös és ellenséges módon rontottak rá, megtámadtak és elfoglaltak hét halászbárkát.

A kijelentést követő kisebb moraj közepette érzékeltem, hogy valaki leül mögém. Vagyis valakik, mert ketten voltak, de nem tulajdonítottam ennek túl sok jelentőséget.

– Továbbá azt állítja jelen bíróság, hogy a vádlottak a nyílt tengeren ólálkodva lerohantak, meglőttek és elfoglaltak két kereskedőhajót, ezzel életveszélybe sodorva a kapitányt és a legénységet.

Ekkor a mögöttem ülő férfi előrehajolt, és megszólított, én pedig azonnal megfeledkeztem a tárgyalásról.

– Edward James Kenway... – Azonnal felismertem Woodes Rogers hangját. – Született Swansea-ban, angol apától és walesi anyától. Tizennyolc évesen elvette Miss Caroline Scottot, akitől mára elidegenedett.

Megemeltem a bilincsemet, és hátrafordultam a székemen. A muskétás őrök nem mozdultak, de figyeltek minket Rogers mellett, aki minden porcikájában nemesnek tűnt, ott ült a tárgyalóterem nyugodt melegében Laureano Torres is jólöltözötten, összeszedetten. De nem kalózokra vadászni jöttek. Templomos ügyekben jártak el.

– Úgy hallottam, gyönyörű nő – mondta Torres. Üdvözlés gyanánt felém biccentett.

– Ha egy ujjal is hozzáérsz, te rohadék... – morogtam. Rogers előredőlt. Apró bökést éreztem az ingemen át, és ahogy lenéztem,

megláttam egy pisztoly csövét az oldalamban. Egy éve volt már annak, hogy lezuhantam a verembe az Obszervatóriumban, és csodával határos módon nem fertőződött el a sebem, de nem is gyógyult meg teljesen. Ő erről mit sem tudhatott, mégis sikerült pont ott megdöfnie. Felnyögtem.

– Ha tudod, hol van az Obszervatórium, most dalold el, és egy szempillantás alatt kijuttatunk innen – mondta Rogers.

Hát persze! Szóval ezért nem éreztem eddig a kötél szorítását!

– Rogers egy ideig fel tudja tartani a brit kopókat – tette hozzá Torres –, de a sorsod megpecsételődött, ha nem működsz együtt velünk.

A tárgyalóterem felé bökött, ahol épp a bíró beszélt, és szemtanúk adták elő az Anne és Mary által elkövetett válogatott szörnyűségeket.

Miután figyelmeztettek, Torres és Rogers felálltak. Ugyanebben a pillanatban éppen egy nő mesélte lélegzetelállító pontossággal, hogy támadta meg őt a két kalózlány. Tudta, hogy nők. Azt mondta, a „mellük méretéből”. A terem felnevetett, aztán a kacagást elhallgattatta a bíró kalapácsának koppanása. A zajban nem is hallottam, ahogy csapódik az ajtó Rogers és Torres után.

Eközben Anne és Mary egy szót sem szólt. Mi van veletek? Elvitte a cica a nyelveteket? Sosem beszéltek sokat, de most úgy hallgattak, akár a sír. Éppen a rémtetteiket ecsetelték, és egyszer sem szóltak közbe, hogy kijavítsák a túlzásokat, arra sem reagáltak, amikor a bíró bűnösnek nyilvánította őket. Aztán megkérdezték őket, tudnak-e felhozni valamit a mentségükre. Még mindig semmi.

A bíró nem ismerte a két hölgyet. Talán azt hitte, zárkózott fajták. Kimondta rájuk az ítéletet: kötél általi halál.

És ekkor – csakis ekkor – nyitották ki a szájukat. – Jóuram, várandósak vagyunk – törte meg a csendet Mary Read. – Micsoda? – sápadt el a bíró. – Terhesek vagyunk – ismételte Anne Bonny. A terem felmorajlott. Vajon mindkét mag a jó öreg Calico Jacktől származik? – Állapotos nőt nem akaszthatnak, nem igaz? – kiabált át a hangzavaron

Anne. A terem felbolydult. Mintha az egyik őr olvasott volna a gondolataimban,

hátba bökött a muskétájával. Eszedbe se jusson! – Csendet! Csendet! – szólt a bíró. – Ha igaz, amit állítanak, büntetésük

végrehajtását elnapoljuk a szülés utánra. – Akkor majd újra teherbe esem, amikor legközelebb nálam kopogtat! –

kiáltotta Anne. Ez már az az Anne volt, akit ismertem. Az angyalarcú Anne, akinek olyan

mocskos a szája, mint a legdurvább matrózoknak. A terem újra felbolydult, ahogy a bíró vörös képpel verte az asztalt a kalapácsával, kiadta a parancsot, hogy vigyék el a rabokat, majd berekesztette a megzavart ülést.

58

– Edward Kenway. Egyszer megfenyegettél, hogy levágod a számat, és megeteted velem, emlékszel?

Laureano Torres arca tűnt fel rácsok mögött, a szűk ablakrésben, a cellaajtómon túli derengésben.

– De nem tettem meg – emlékeztettem. A hangom recsegésnek hatott, olyan keveset használtam.

– De megtetted volna. Ez igaz. – Mégse tettem. Elmosolyodott. – A kalózok jellegzetes megfélemlítési taktikája: bárdolatlan és nyers.

Maga mit mond, Rogers? Ő is itt álldogált. Woodes Rogers, a nagy kalózvadász. A cellaajtóm

mellett. – Ezért nem kapok ételt és vizet? – krákogtam. – Ó – nevetett Torres –, jön ennél még sokkal, de sokkal rosszabb is. Itt

van ez a kis ügyünk az Obszervatórium helyével kapcsolatban. Aztán meg ott van a másik kis ügyünk Hornigold halálával kapcsolatban. Hadd mutassam meg, mit tartogatunk a számodra! Őrök!

Két férfi érkezett, ugyanazok a templomos fogdmegek, akik a tárgyalóterembe kísértek. Torres és Rogers távozott, miközben megbilincseltek, és vasat tettek a lábamra is. Aztán kirángattak a cellámból, a csizmám végighúzódott a kövön, át a folyosón, ki a börtönudvarra, ahol hunyorognom kellett a vakító napsütésben. Hetek óta először szívtam friss levegőt. Végül legnagyobb meglepetésemre kihúztak a börtön főkapuján.

– Hova visztek? – nyögtem. A nap fénye elvakított. Nem tudtam nyitva tartani a szemem, mintha leragadt volna.

Nem feleltek. Hallottam Kingston zajait. Körülöttem a szokott mederben zajlott az élet.

– Mennyit fizetnek nektek? – kérdeztem. – Eresszetek el, és a dupláját kapjátok!

Megálltak. – Helyes, helyes – motyogtam. – Gazdaggá teszlek titeket. Csak hadd... Egy ököl csapott az arcomba, és felszakadt az ajkam. Valami az orromban

is eltörhetett, mert ömleni kezdett belőle a vér. Köhögve nyögtem fel. Ahogy a

fejem hátrabiccent, egy arc nézett közvetlen közelről a szemembe. – Pofa. Be. Pislogva próbáltam ráfókuszálni, hogy megjegyezzem magamnak. – Ezért fizetni fogsz – motyogtam. Vér vagy nyál folyt a számból. – Ne

feledd a szavamat, pajtás! – Pofa be, vagy legközelebb kardheggyel simogatlak meg! Felnevettem. – Csak a szád nagy, pajtás! A gazdád élve akar engem. Ha megölsz,

beköltözhetsz a cellámba. Vagy még annál is rosszabb sors vár. A vér és a fájdalom függönyén keresztül a nap tűző fényében láttam, ahogy

elsötétül az arca. – Majd meglátjuk – morogta. – Majd meglátjuk. Aztán folytatódott az utunk. Vért köptem, és igyekeztem kitisztítani a

fejemet, de nem nagyon sikerült, amíg el nem értünk egy falépcsőhöz. Hallottam Torres és Rogers motyogását, aztán egy nyikorgó hangot a fejem fölül. Amikor felpillantottam, megláttam egy kalitkát. Az egyik őr felmászott a létrán, és kinyitotta, a rozsdás fémajtó panaszosan tárult fel. Ereztem, hogy hókon csap a nap.

Próbáltam megszólalni, elmagyarázni, hogy ki vagyok száradva, és a napon akár meg is halhatok. És ha így lesz – ha meghalok –, sosem tudják meg, hol van az Obszervatórium. Egyedül Fekete Bart fogja tudni. Micsoda ijesztő gondolat – egyedül Fekete Barté lesz ez az óriási hatalom!

Már most is az övé, nem igaz? Ezért ilyen sikeres. De nem volt alkalmam mindezt elmondani, mert már rám is zárták a

kalitkát. Hagyták, hogy a többit a nap végezze el. Hogy lassan megsüssön elevenen.

59

Napnyugtakor a két barátom eljött értem, hogy visszavigyenek a cellámba. Jutalomként, amiért túléltem, kaptam egy tál vizet a cellám padlójára. Csak annyira volt elég, hogy megnedvesítsem az ajkamat, életben maradjak, és ellássam a nap okozta hólyagjaimat és gennyedző sebeimet.

Már jött is Rogers és Torres. – Hol van? Hol az Obszervatórium? Mosolyra húztam cserepes, száraz számat, de nem szóltam semmit. Mindenedet elrabolja, mi? Mármint Roberts. Minden tervedet romba dönti. – Holnap is vissza akarsz menni? – Persze – suttogtam. – Persze, imádom a friss levegőt. Nem mindennap csinálták ezt velem. Néha a cellámban maradhattam. Néha

csak pár órára lógattak ki. – Hol van? Hol az Obszervatórium? Néha jóval az est leszállta utánig kinn hagytak. De napnyugta után már

nem volt olyan rossz. Persze, ott nyomorogtam a kalitkában, mint egy árnyékszékbe szorult, szerencsétlen pára, és minden izmom és csontom sikított a fájdalomtól, kínzott a szomjúság és az éhség, lángolt az égett bőröm. De azért nem volt olyan rossz. Legalább a nap nem sütött rám.

– Hol van? Hol az Obszervatórium? Napról napra egyre bosszantóbb, mi? De minden nappal újabb győzelmet

arat a templomosok felett Fekete Bart. Legalább ennyi örömöm legyen benne. – Holnap is vissza akarsz menni? – Persze. Nem tudtam, hogy kibírok-e még egy napot. De furcsamód abban bíztam,

hogy nem fognak megölni. Abban, hogy tovább bírom, mint ők. Bíztam a saját belső erőmben.

Aztán egy újabb napot lógtam kinn a kalitkában kuporogva. Amikor leszállt az éj, újra hallgathattam az őrök gúnyolódását. Calico Jacket emlegették, meg azt, hogy már Charles Vane-t is letartóztatták.

Charles Vane – gondoltam. – Charles Vane... Erre a névre emlékszem. Meg akart ölni. Vagy én próbáltam megölni őt?

Aztán küzdelem rövid, éles hangja hasított az éjszakába. Testek zuhantak a földre tompa nyögések közepette.

Végül felcsendült egy hang. – Jó reggelt, Kenway kapitány! Ajándékot hoztam.

Nagyon, nagyon lassan kinyitottam a szemem. Alattam a nap sápadt fényében megpillantottam két szürke testet. A két barátomat, a templomos fogdmegeket. Átvágott torokkal. Vörös mosoly villant a nyakukon.

Mellettük pedig ott kuporgott az orgyilkos, Ah Tabai, aki épp a zsebüket kutatta át, ketrecem kulcsait keresve.

Nem hittem volna azt, hogy látom még valaha. Elvégre Ah Tabai, az orgyilkos nem tartozott Edward Kenway legnagyobb rajongói közé. Igazából az sem lepett volna meg, ha az én torkomat is elvágja, ahelyett hogy kiszabadít a börtön falai közül.

Szerencsémre a szöktetés mellett döntött. De... – Ne értsd félre! – mondta, ahogy felfelé mászott a létrán, és a megfelelő

kulcsot kereste a zárba, aztán ügyesen elkapott, amikor majdnem kizuhantam a kalitkából.

Volt nála egy teli bőrkulacs, amelynek a csőrét a számhoz illesztette. Ahogy ittam, éreztem, hogy a megkönnyebbülés és a hála könnyei csordulnak végig az arcomon.

– Anne-ért és Maryért jöttem – magyarázta, ahogy lesegített a létrán. – Te semmivel sem tartozol nekem, de ha segítesz, megígérem, hogy biztonságban kijuttatlak erről a helyről.

A földre zuhantam, és Ah Tabai hagyta, hogy összeszedjem magam. Ismét odanyújtotta a bőrkulacsot.

– Kellenek fegyverek – mondtam pár perc múlva. Elmosolyodott, és átnyújtott egy rejtett pengét. Nagy dolog volt, hogy egy

Orgyilkos ilyen fegyvert ad egy kívülállónak. És ahogy ott a földön kuporogva felszíjaztam, rájöttem, hogy ez valahogy a tisztelete jele. Ez a gondolat erőt adott.

Felálltam, előhívtam az acélt, kipróbáltam a pengét, aztán visszacsúsztattam a helyére. Eljött az idő – annak az ideje, hogy kiszabadítsuk Anne-t és Maryt.

60

Azt mondta, készült valami eltereléssel. Én keressem meg a nőket, amíg ő kivitelezi a tervét. Rendben. Tudtam, hol tartják fogva őket, és az első robbanás nemsokára valóban meg is adta a szükséges figyelemelterelést, így vissza tudtam osonni hozzájuk a börtönépületbe.

Közelebb lopakodtam. Kiáltás harsant, ezer közül is megismertem volna Anne Bonny hangját.

– Segítsenek neki, az isten szerelmére! Hívjanak segítséget! Mary rosszul van! Jöjjön már valaki, kérem!

Hallottam, ahogy az őr válasz gyanánt, hogy elhallgattassa, a muskétájával rácsap a cellarácsra.

Nemhogy elhallgatott volna, Anne most már kifejezetten visított. – Rosszul van! Kérem, beteg! Meg fog halni! – Egy kalózért nem kár! – felelte az egyik fickó. Most már rohantam, a szívem zakatolt, az oldalamban fájdalom lüktetett,

de nem érdekelt. A sarokhoz érve befordultam a cellafolyosóra. Egyik kezemmel a kőfalnak támaszkodtam, hogy biztosabban haladjak, a másikkal előugrasztottam a pengémet.

Az őröket már összezavarta Ah Tabai robbantása és Anne sikoltozása. Amikor az első felém fordult, és felemelte a muskétáját, lentről felfelé a bordái közé döftem a pengémet, hátrarántottam a fejét, és átszúrtam a szívét. Társa a földre zuhanó test hangjára kapta fel a fejét, kitágult a szeme. A pisztolya után nyúlt, de én előbb értem oda, mint hogy az ujja a markolatra feszült volna. Egy kiáltással ugrottam felé, és már le is döftem. Mélyen beleeresztettem a pengémet.

Ostobaság volt. Nem voltam még elég erős az ilyesmihez. Azonnal éreztem, hogy elönt a fájdalom. A fájdalom, amely tűzként égette a sebemet, aztán tetőtől talpig átjárta a testem. Kuszán verdeső karok és lábak társaságában együtt zuhantam földre a fickóval, a pengém a testébe fúródva maradt. Rosszul fogtam talajt, de sikerült kirántanom belőle a fegyverem, és elgördülnöm az utolsó őr támadása elől...

Hála istennek! Ah Tabai jelent meg a jobbomon, pengéje kivonva, és másodpercekkel később az utolsó őr is holtan terült el a padlón.

Hálásan pillantottam rá, aztán figyelmünket a cella és a kiáltozó nő felé fordítottuk.

Két zárka volt egymás mellett. Anne kétségbeesett arcát a rácsokhoz

nyomta. – Mary... – könyörgött. – Előbb Marynek segítsetek! Nem kellett kétszer mondania. Lekaptam az őr övéről a kulcsot, és

feltéptem Mary zárkájának ajtaját. A kezére hajtotta a fejét az alacsony, mocskos priccsen, amelyen feküdt. A mellkasa alig láthatóan emelkedett és süllyedt. A szeme nyitva volt, és üveges tekintettel bámulta a falat.

– Mary! – szólítottam meg. Lehajoltam hozzá, halkan beszéltem. – Én vagyok az, Edward.

Egyenletesen, de durván lélegzett, pislogott, azonban nem mozdult, és nem is nézett rám. Egyszerű ruhát viselt, ám hideg volt a cellában, és nem adtak neki takarót. Nem láttam vizet se, amivel megnedvesíthetné kiszáradt ajkát. A homloka csillogott az izzadságtól, és tűzforró volt, mikor rátettem a kezem.

– Hol van a gyerek? – kérdeztem. – Elvitték – felelte Anne az ajtóból. A gazemberek! Ökölbe szorult a

kezem. – Nem tudom, hová – folytatta Anne, aztán maga is felkiáltott fájdalmában. Jézusom, már csak ez hiányzott! Jól van, menjünk! Felültettem Maryt, amilyen gyengéden csak tudtam, aztán az egyik karját

átvetettem a vállamon, és talpra állítottam. Az én sebem is tiltakozott, de amikor Mary felordított fájdalmában, csak elképzelni tudtam azt a szenvedést, amin átment. A szülés után pihennie kellett volna. A testének időre volt szüksége a felépüléshez.

– Támaszkodj rám, Mary! – biztattam. – Gyerünk! A távolból közeledő katonák kiáltásai hallatszottak. Ah Tabai

figyelemelterelése bevált. Elég időt biztosított nekünk, de mostanra összeszedték magukat.

– Kutassatok át minden zárkát! – hallottam. Botladozva indultunk el a folyosón, vissza a börtönudvarra. Ah Tabai és

Anne előresiettek. Mary azonban nehéz volt, én pedig legyengültem a kalitkában töltött

nappaloktól és éjszakáktól, és a seb az oldalamon – Jézus, mennyire fájt! – felszakadhatott, mert elöntött a fájdalom, és éreztem, hogy meleg, nedves vér folyik a nadrágom öve alá.

– Segíts nekem egy kicsit, Mary! – könyörögtem, de éreztem, hogy a teste elernyed, mintha elhagyná a küzdőszellem. Túl sok volt neki a láz.

– Állj meg! Kérlek! – mondta. Még rendszertelenebbül lélegzett. A feje jobbra-balra biccent. A térde megadta magát, lecsúszott a folyosó padlójára. Előttünk Ah Tabai Anne-t támogatta, aki a hasára szorította a kezét. Visszafordultak, hogy megsürgessenek minket. Egyre több kiáltást hallottunk a hátunk mögött, újabb katonák érkeztek.

– Itt nincs senki! – jött a kiáltás. Tehát felfedezték a szökésünket. Még több láb dübörgött.

Ah Tabai és Anne elérték az udvarra vezető ajtót. A fekete négyzet kiszürkült, és az éjszakai friss levegő betódult a folyosóra.

Mögöttünk őrök. Előttünk Ah Tabai és Anne már rohantak át az udvaron a főbejárat felé, ahol az orgyilkos meglepett egy strázsát, aki holtan csúszott le a fal mellett. Anne most már sikítozott, és segítségre volt szüksége. Átkúsztak a börtönépület rácsajtaján, ki a szabadba, az Ah Tabai robbantásainak lángjaitól narancsszínben ragyogó éjszakába.

De Mary nem tudott járni. Már lépni sem. Összerándult az arcom, ahogy lehajoltam és felkaptam, éreztem, ahogy tovább szakad a seb az oldalamon. Igaz, hogy már egy éve történt, de egyszerűen nem bírta ki ezt a plusz súlyt.

– Mary... Képtelen voltam tovább vinni. Le kellett fektetnem az udvar kövére.

Körülöttünk mindenünnen dobogó csizmák hangját hallottam. Katonák kiabáltak egymásnak.

Jól van – mondtam magamnak. – Gyertek! Itt megállok, és felveszem a harcot. Ez a hely is épp olyan jó a halálra, mint bármely másik.

Mary felnézett rám, a szeme végre látott is engem. Nagy nehezen elmosolyodott, aztán újabb fájdalomhullám járta át a testét.

– Meg ne halj itt miattam! – nyögte. – Menj! Próbáltam nemet mondani. De igaza volt. Lefektettem, megkíséreltem olyan kényelmesen elhelyezni a kövön, ahogy

csak tudtam. A szemem elhomályosult, amikor megszólaltam. – A fenébe! Neked kellett volna túlélni engem. Halványan mosolyodott el. – Én már megtettem a magamét. És te? Mintha egy gyémánton keresztül nézném, úgy tört meg a látványa.

Kidörgöltem a könnyet a szememből. – Ha velem jönnél, megtenném – noszogattam. Nem szólt semmit. Ne, kérlek! Ne hagyj itt! Csak te ne! – Mary...? Mondani akart valamit. Fülemet a szájához helyeztem. – Mindig veled leszek, Kenway – suttogta. Utolsó lehelete átmelegítette a

fülemet. – Mindig. Felálltam, és lenéztem Mary Readre. Tudtam, hogy majd később lesz időm

meggyászolni. Visszaemlékezhetek egy nagyszerű emberre, talán a legnagyszerűbbre, akivel valaha is találkoztam. De abban a pillanatban csak az járt a fejemben, hogy a brit katonák hagyták, hogy ez a nő megszüljön, aztán

elszakították tőle a gyereket, őt pedig otthagyták sérülten, lázasan a börtöncellában, egyetlen pokróc nélkül. Még egy korty vizet sem adtak neki.

Hallottam az első brit katonák rohanó lépteit az udvaron. Épp időben, hogy bevégezzek egy kis bosszút, mielőtt megszököm.

Előugrasztottam a pengémet, és megfordultam, hogy bevárjam őket.

61

Hogy úgy mondjam, utána ittam egy kevéskét. Kábulatomban alakokat láttam megjelenni a múltamból: Caroline-t, Woodes Rogerset, Bartholomew Robertset.

Na meg szellemeket is: Calico Jacket, Charles Vane-t, Benjamin Hornigoldot, Edward Thatch-et.

És Mary Readet. Aztán egy isten tudja, milyen hosszú tivornya után Adewalétól jött a

megváltás. Odajött hozzám a kingstoni tengerparton. Először azt hittem, ő is csak szellem, egy újabb látomás. És azért jött, hogy a hibáimra emlékeztessen.

– Kenway kapitány, pont úgy festesz, mint egy tál szilvás puding. Ez is csak egy látomás. Egy szellem. Csak az alkoholgőzös agyam egy

újabb játéka. És ha már itt tartunk, hol az üveg? Aztán felém nyújtotta a kezét, én meg elfogadtam, abban a hiszemben,

hogy mindjárt köddé válik, és eltűnik a semmibe. De nem. Igazi volt. A keze kemény, mint a fa, és legalább olyan szilárd is. És igazi.

Felültem. – Jézusom, széthasad a fejem! Adewalé felhúzott a helyemről. – Talpra! Feltápászkodtam, és közben szegény lüktető homlokomat masszíroztam. – Jó nagy pácban hagytál, Adewalé. Neheztelnem kéne azért, hogy

ottfelejtettél Robertsszel. – A szemébe néztem. – De igazából átkozottul örülök, hogy látlak.

– Én is, testvér. És örülni fogsz, ha megtudod, hogy a Csóka is egyben van. Vállon ragadott, aztán a tengerre mutatott. Elképzelhető, hogy csak

érzelgősre ittam magam, de könny gyűlt a szemembe, hogy újra láthatom a Csókát. Az emberek a korláthoz gyülekeztek, a kötélzeten lógtak, és láttam az arcukat az ágyúnyílásoknál. Minden matróz a partot nézte, ahol Adewalé és én álltunk. Eljöttek – gondoltam, és könny csordult le az arcomon, amit a köpenyem ujjával töröltem le. (Búcsúajándék volt Ah Tabaitól, bár sajnos nem sokat tettem, hogy kiérdemeljem.)

– Indulhatunk? – kérdeztem, de Adewalé már hátat is fordított, és elindult a parton a sziget belseje felé. – Elmész? – kiáltottam utána.

– Igen, Edward. Van egy kis dolgom máshol. – De...

– Ha a szíved és a fejed felkészült, keresd fel az Orgyilkosokat Tulumban! Akkor majd megérted.

Így hát megfogadtam a tanácsát. A Csókával Tulumba hajóztam, oda, ahol először fedeztem fel az érzékemet, ahol először találkoztam Ah Tabaijal. A legénységet a hajón hagytam, és Ah Tabai keresésére indultam, de csak egy támadás nyomait találtam. Besétáltam a düledező, füstölgő Orgyilkos-faluba. Adewalé is ott volt. Tehát ide tartott.

– Jézusom, Adewalé, mi történt itt? – Te történtél. A hat esztendővel ezelőtti pusztításod nem ért véget. Összerezzentem. Ezek szerint az Orgyilkosok még mindig érzik az

utóhatásait a térképeknek, amelyeket eladtam a templomosoknak. Rápillantottam. – Nem könnyű egy magamfajtát a barátodnak nevezni, igaz? Ezért vagy

itt? – Nehéz egy olyan ember mellett harcolni, aki ennyire megszállottja a

haszonnak és a dicsőségnek. Rájöttem, hogy az Orgyilkosok (és a krédójuk) nemesebb ügyet szolgálnak.

Hát erről volt szó. Mary Read és Ah Tabai szavai nálam süket fülekre találtak, de Adewalé meghallotta azokat Bárcsak én is jobban figyeltem volna!

– Igazságtalan vagyok? – kérdezte. Nemet intettem a fejemmel. – Éveken át jártam a tengereket, elvettem, amit akartam, és jottányit se

törődtem azokkal, akiket megsebeztem. Erre most itt állok... van vagyonom és hírnevem, de egy cseppet sem érzem magam bölcsebbnek, mint amikor eljöttem otthonról. Ha visszanézek az útra, amit megtettem... azt látom, hogy nem maradt mellettem senki, akit szerettem, se férfi, se nő.

Ekkor megszólalt egy másik hang. Ah Tabaié. – Ideje jóvátenni a dolgokat, Kenway kapitány. Ránéztem. – Mary... Mielőtt meghalt, megkért, hogy cselekedjem helyesen. Hogy

tegyem rendbe, amit elrontottam. Tudsz segíteni? Ah Tabai bólintott. Adewaléval együtt a falu felé fordultak, én pedig velük

tartottam. – Mary kedvelt téged, Edward – jegyezte meg Ah Tabai. – Látott benned

valamit, ami miatt reménykedett benne, hogy egy napon mellénk állsz. Mit gondolsz a krédónkról? – folytatta kis szünet után.

Mindketten tudtuk, hogy hat évvel ezelőtt – istenem, még egy évvel ezelőtt is – gúnyosan vágtam volna rá, hogy ostobaság az egész. Most azonban máshogy szólt a válaszom.

– Nehéz megmondani. Mert ha semmi sem igaz, akkor miért hinnénk bármiben is? És ha mindent szabad... Miért ne akarnánk beteljesíteni minden vágyunkat?

– Úgy van. Miért is ne? – mosolyodott el Ah Tabai titokzatosan. A gondolataim összekuszálódtak a fejemben, és hirtelen új lehetőségek

rajzolódtak ki előttem. – Lehet, hogy ez az eszme csak az első lépés a bölcsesség felé, nem pedig a

végső formája – feleltem. – Nagy lépés ez attól az Edwardtól, akit évekkel ezelőtt megismertem –

bólintott Ah Tabai elégedetten. – Edward, szívesen látunk itt. Megköszöntem, majd azt kérdeztem: – Hogy van Anne gyermeke? A fejét ingatva lesütötte a szemét. A testbeszéde mindent elárult. – Erős nő, de nem legyőzhetetlen. Elképzeltem a William fedélzetén, ahogy a matróztársait elhordja gyáva

férgeknek. Azt beszélték, rálőtt az emberekre, ha részegen fetrengve találta őket a fedélközben. El is hittem. El tudtam képzelni, milyen rettenetes és nagyszerű lehetett Anne azokban a napokban.

Odamentem hozzá, és letelepedtem mellé. A fák csúcsa felett a tengert bámulta. Átkarolta a lábát, és sápadtan mosolygott rám.

– Edward – jegyezte meg egyszerűen, köszönés gyanánt. – Őszinte részvétem – mondtam. Tudtam már ezt-azt a veszteségről. És napról napra egyre közelebbről

ismertem meg. – Ha a börtönben maradtam volna, elveszik tőlem – sóhajtott, és a fuvallat

felé fordította az arcát. – Akkor most élhetne. Talán Isten így akarja közölni, hogy nem vagyok anyának való, folytassam csak, ahogy eddig. Káromkodva, részegesen, harcolva.

– Igazi harcos vagy, az már igaz. A börtönben hallottam ám történeteket a rettegett Anne Bonnyról és Mary Readről, akik együtt szálltak szembe a király tengerészeivel. Csupán ti ketten.

Sóhajba hajló nevetést hallatott. – Ez igaz. És győztünk is volna aznap, ha Jack meg a matrózai nem

fetrengenek részegen a raktérben. Ó, Edward... Már mindenki elment, nem igaz? Mary. Rackham. Thatch. Meg a többiek. Mindannyian hiányoznak, bármilyen faragatlanok voltak is. Te is érzed ezt? Ezt az ürességet?

– Igen – feleltem. – Az ördögbe is, érzem. Emlékszem, egyszer Mary a combomra fektette a kezét. Most ugyanígy

tettem Anne-nel. Egy percig csak nézte a kezem, tudta, hogy a mozdulatom legalább annyira invitálás, mint vigasztalás. Aztán a kezemre tette a tenyerét, és fejét a mellkasomra hajtotta. Így maradtunk egy darabig.

Egyikünk se szólt. Nem volt rá szükség.

62

1721. április

Eljött az ideje, hogy rendbe tegyem a dolgaimat. El kellett varrni a szálakat, elintézni az ügyeket. Be kellett teljesítem a bosszúmat Rogersen, Torresen és Robertsen. Mindüknek vesznie kellett.

A Csóka fedélzetén álltam Adewaléval és Ah Tabaijal. – Felismerem a célpontjaimat, de hogy találom meg őket? – Minden városban vannak kémeink és informátoraink – felelte Ah Tabai.

– Keresd fel az irodáinkat, és az orgyilkosok majd segítenek. – Ezzel meglesz Torres és Rogers, de mi a helyzet Bartholomew

Robertsszel? Ő a közelébe sem megy a városoknak. Hónapokba kerülhet, mire megtaláljuk.

– Vagy évekbe – bólintott Ah Tabai. – Te tehetséges és értékes ember vagy, Kenway kapitány. Hiszem, hogy megtalálod.

Adewalé rám pillantott. – És ha segítségre lenne szükséged, támaszkodj csak a fedélzetmesteredre!

– mosolyodott el. Hálásan biccentettem neki, aztán a hajófarba mentem, Ah Tabai és

Adewalé pedig leereszkedett a kötélhágcsón egy csónakba, amely a törzsünk mellett hánykolódott.

– Fedélzetmester, mi az útirány? Anne felém fordult. Ragyogott a kalózruhájában. – Kelet felé, kapitány. Ha még mindig Kingstonba tartunk. – Oda tartunk, Bonny kisasszony, oda bizony. Kiadhatod a parancsot. – Horgonyt fel! Alsó vitorlákat leereszteni, cimborák! – kiáltotta, a

boldogságtól ragyogva. – Jamaicába megyünk!

Hát akkor Torres. A kingstoni irodában elmondták, hol találom, és hogy akkor este éppen egy politikai rendezvényen vesz részt a városban. A további terveiről nem tudtak; ma este kell vele végeznem, ha tetszik, ha nem.

Szóval – hogyan? Úgy döntöttem, hogy egy Ruggiero Ferraro nevű vendégdiplomatának álcázom magamat. Mielőtt távoztam volna, egy levelet húztam elő a köpenyemből, és átadtam az iroda vezetőjének. A levélen az

alábbi címzés állt: Caroline Scott Kenway, Hawkins Lane, Bristol. Benne a hogyléte felől érdeklődtem: Biztonságban vagy? Jól vagy? A levél tele volt reménnyel és aggodalommal.

Valamivel később megtaláltam, akit kerestem: Ruggiero Ferrarót. Gyorsan megöltem, elvettem a ruháját, és csatlakoztam a többiekhez, akik az összejövetelre tartottak, ott pedig azonnal bekísértek minket.

Erről eszembe jutott, amikor még Duncan Walpole-nak adtam ki magamat, amikor először jártam Torres villájában. Akkor még lenyűgözött a fényűzés, és úgy éreztem, nem illek közéjük, nem érek annyit, mint ők, de kecsegtetett a vagyon ígérete, és gyorsan pénzt akartam csinálni.

Most ismét kerestem valamit. Illetve valakit. Woodes Rogerset. De a vagyon már nem érdekelt. Már Orgyilkos voltam.

– Ha jól sejtem, ön Mr. Ferraro – szólított meg egy csinos hölgyvendég. – Igazán imádom a zsabóját. Milyen elegáns és színes!

Köszönöm, asszonyom, köszönöm. Mélyen meghajoltam előtte, reméltem, hogy így illendő az olaszoknál. Igaz, hogy csinos volt, de pillanatnyilag éppen elég hölgy volt az életemben. Caroline otthon várt, arról nem is beszélve, hogy éreztem... ezt-azt Anne iránt.

És pont amikor rájöttem, hogy a grazie az egyetlen olasz szó, amit ismerek, Woodes Rogers emelkedett szólásra.

– Hölgyeim és uraim, mint a Bahamák kormányzója, hadd mondjak rövid pohárköszöntőt a házigazdánk egészségére! A felügyeletem alatt nem kevesebb mint háromszáz kalóznak nyilvánított egyén fogadta el a korona bocsánatlevelét, és esküdött hűséget.

Az arca megrándult, és keserű, szarkasztikus grimasz jelent meg rajta. – Ám sikereim ellenére őfelsége úgy találta helyesnek, hogy elbocsásson,

és hazahívjon Angliába. Nagyszerű! Mogorva és sértődött beszéd volt, és a vendégek nem is nagyon tudták mire

vélni. Nassauban vallásos röplapokat osztogatott a jókedvű martalócoknak, így próbálta meggátolni a mértéktelen alkoholfogyasztást és a kurvázást. Lehet, hogy ő sem volt hozzászokva az iváshoz, ezért ingott ide-oda az összejövetelen, ezért panaszkodott minden szerencsétlennek, aki a közelébe került.

– Éljenek, éljenek az alantas származású, ostoba, álszent alakok, akik karóval a hátsójukban irányítják a világot! Hurrá!

Újabb vendéghez csapódott, aki grimaszolva fogadta a panaszáradatot. – Isten segedelmével meggyógyítottam azokat a vadembereket Nassauban.

És ez a hála? El sem hiszem! Követtem a teremben, a látóterén kívül maradva, és közben

odaköszöngettem én is a vendégeknek. Legalább százszor meghajoltam, és legalább ugyanennyiszer elmotyogtam, hogy grazie. Aztán végre úgy tűnt,

hogy Rogers barátainak elfogyott a türelmük iránta, mert amikor újra körbejárt a teremben, egyre többen fordítottak hátat neki. A következő pillanatban már parttalanul sodródott ide-oda, de akárhogy nézelődött, azt látta, hogy a barátai sokkal érdekesebb csevegéseket folytatnak. Egy másodpercre megpillantottam a régi Woodes Rogerset, ahogy összeszedte és kihúzta magát, felemelte a fejét, s úgy döntött, kimegy levegőzni. Már azelőtt tudtam, hová tart, hogy ő maga eldöntötte volna, így könnyű dolgom volt. Kiléptem az erkélyre, és bevártam. Ahogy kiért, a pengémet a vállába mélyesztettem, és befogtam a száját, hogy ne tudjon kiabálni. Leeresztettem a földre, és a korláthoz ültettem.

Mindez olyan gyorsan történt, hogy még ellenkezni sem volt ideje. Túl gyorsan ahhoz, hogy egyáltalán meglepődjön. Részeges, fájdalmas szemmel hunyorgott rám.

– Egyszer te is privatér voltál – mondtam neki. – Hogy nézheted le ennyire azokat a tengerészeket, akik csak előbbre akarnak jutni a világban?

Odanézett, ahol a pengém még mindig a vállában pihent, a nyaka hajlatánál. Csak ez tartotta életben, mert ha kihúzom, az ütőerét már semmi nem szorítja le, a vére eláztatja az erkélyt, és egy percen belül vége.

– Hogyan is érthetnéd meg a céljaimat! – mondta megvető mosollyal. – Te, aki az egész életedet azzal töltötted, hogy lerombolj mindent, amitől ragyog a civilizációnk!

– De értem – erősködtem. – Láttam az Obszervatóriumot, ismerem a hatalmát. Arra használnátok, hogy kémkedjetek. Ti, templomosok arra használnátok azt a berendezést, hogy megzsaroljatok embereket, és szabotáljátok a terveiket.

Bólintott, de a mozdulat fájt neki. Már vér áztatta az ingét és a felöltőjét. – Igen, de egy nagyobb cél érdekében. Hogy biztosítsuk az igazságosságot.

Hogy elűzzük a hazugságot, és megkeressük az igazat. – Egyetlen embernek sincs szüksége ezen a földön ekkora hatalomra. – Mégis hagyod, hogy a számkivetett Roberts használja... Intettem a fejemmel, és helyreigazítottam. – Nem. Vissza akarom venni tőle. És ha elmondod, hol van most,

megállítom. Afrikában, felelte, én pedig kirántottam belőle a pengémet. Vér tódult ki a nyakából, teste a korlátnak hanyatlott, méltóságát vesztette a

halálban. Mennyire különbözött attól az embertől, akit megismertem évekkel ezelőtt Torres villájában, attól az ambiciózus férfitól, akinek acélkemény volt a kézszorítása! Most pedig úgy ért véget az élete a pengém hegyén, hogy alkohol ködösítette el az agyát, a keserűség és az összetört álmok mocsarában tespedve. Bár kiűzte a kalózokat Nassauból, nem kapta meg a kellő támogatást. A britek hátat fordítottak neki. Szétzúzták a Nassau újjáépítéséről szőtt álmait.

Vérpocsolya képződött a köveken körülöttem. Arrébb léptem, nehogy összekenjen. Rogers mellkasa lassan emelkedett és süppedt, szemét félig lehunyta. A légzése akadozóvá vált, ahogy kiszállt belőle az élet.

Aztán mögöttem sikoly harsant. Riadtan megfordultam, és egy nőt láttam meg. Ruhája eleganciája éles kontrasztban állt az arckifejezésével, kezét a szája elé kapta, és tág, rémült szemmel meredt rám. Futó léptek dübörögtek az erkély felé. Senki sem mert rám támadni, de hátra sem húzódtak. Csak álltak, és néztek.

Káromkodtam egyet, majd a korlátra ugrottam. A balomon az erkély lassan megtelt vendégekkel.

– Grazie – mondtam nekik, majd kitártam a karomat, és leugrottam.

63

1722. február

Aztán mentem tovább Afrikába, ahol Fekete Bart – aki addigra a Karib-tenger legrettegettebb kalóza lett – még mindig elkerülte a briteket. Persze én tudtam, hogy lehet képes erre, elvégre nála volt a koponya az Obszervatóriumból. És használta is – arra használta, hogy előre lásson minden ellene irányuló szervezkedést.

Amikor a Csókával Roberts nyomába indultam, éppen francia hajókat lopott, és a part mentén vitorlázott lefelé Sierra Leonéba. A Királyi Szerencse maradt a flotta vezérhajója, és töretlenül haladt délkelet felé az afrikai partvonal mentén, fosztogatva, rabolva, randalírozva. Közben Bart folyamatosan fejlesztette a hajóját, egyre jobb fegyvereket szerzett, és még erősebb és rettegettebb lett.

El is hajóztunk januári rémtettének gyomorforgató bizonyítéka mellett. Nem is csata, hanem mészárlás nyoma volt. A Királyi Szerencsével megtámadott tizenkét, Whydahban lehorgonyzott hajót. Mind megadta magát, kivéve egy angol rabszolgahajót, a Sündisznót, és hogy az nem tette le a fegyvert, úgy feldühítette Robertset, hogy elrendelte a felgyújtását.

Az emberei átszálltak a kezükben kátránnyal, és felgyújtották a Sündisznót, noha a rabszolgák még mindig a hajón voltak, párosan összeláncolva a fedélközben. Azokat, akik levetették magukat a vízbe, cafatokra tépték a cápák, a többiek élve elégtek vagy megfulladtak. Szörnyűséges módon haltak meg.

Mire mi odaértünk, a tenger tele volt roncsokkal. Ocsmány fekete füst telepedett rá az egész környékre, és az óceánban, a víz szélén ott hánykolódott a Sündisznó kiégett csontváza.

Mindnyájunkat elborzasztott a látvány. Követtük hát tovább Robertset délnek, ahol lehorgonyozta a hajóját az öbölben, és egy csapatnyi emberrel partra szállva tábort vert, hogy feltöltse a készleteit.

Vártunk. Aztán, ahogy leszállt az éjszaka, parancsba adtam a Csókának, hogy várjon még egy órát, azután támadja meg a Királyi Szerencsét. Én pedig bepattantam egy csónakba, kieveztem a partra, ott felhúztam a csuklyámat, és követtem a befelé vezető nyomaikat. A kiáltások és az éneklés után mentem, amit a távolból hallottam. Ahogy közelebb értem, megéreztem a tábortűz

szúrós szagát. Leguggoltam a közelben, és az aljnövényzet függönyén át láttam a halvány derengést is.

Nem voltam abban a hangulatban, hogy foglyokat ejtsek, ezért gránátokat vetettem be. A kapitányuk arról volt híres, hogy nem ismer kegyelmet, így én sem tettem. A táborban mindenfelé gránátok robbantak, hamarosan sikoltozás és fojtogató, sűrű, fekete füst töltötte meg a levegőt. A tisztás közepére lendültem, a pengém és a pisztolyom készen a támadásra.

A harc rövid volt, én pedig kegyetlen. Nem érdekelt, hogy páran aludtak, vagy meztelenül rohangáltak, és a többségnél nem is volt fegyver. Talán azok is a pengém hegyén végezték, akik kátránnyal locsolták fel a Sündisznó fedélzetét. Remélem.

Roberts nem maradt ott, nem vette fel a harcot. Felkapott egy fáklyát, és elrohant. Mögöttünk mészárlásom sikolyai harsantak, de hagytam a legénységét meghalni, inkább a nyomába eredtem, követtem az útját egy őrtoronyig egy hegyfok tetején.

– Nocsak, most meg ki üldöz? – kiáltott. – Egy kísértet jött rám ijeszteni? Vagy egy pokolra küldött ember szelleme mászott vissza a sírból, hogy háborgasson?

– Nem, Fekete Bart Roberts – kiáltottam vissza. – Én vagyok az, Edward Kenway. Azért jöttem, hogy véget vessek a rémuralmadnak!

Berohant az őrtoronyba, és mászni kezdett felfelé. Követtem, és amikor a torony tetején előbukkantam, láttam, hogy Roberts a fal szélénél áll, háttal egy szakadéknak. Megálltam. Ha leugrik, elveszítem a koponyát. Nem hagyhattam, hogy ugorjon.

A fáklyás karjával intett egyet. Jelzett valakinek, de kinek? – Most nem küzdök meg veled, cimbora. Itt te vagy előnyös helyzetben –

zihálta. Letette a fáklyát. Ugrani készült. Előrelendültem, hogy elkapjam, de addigra eltűnt. Hasra vágtam magamat,

és elkúsztam a falig. Ahogy átpillantottam rajta, rájöttem, mit titkolt előlem, mi az, amiről Fekete Bart tudta, hogy ott lesz, és kinek jelzett.

A Királyi Szerencse alattunk horgonyzott, a lámpák fényében láttam, hogy Roberts a fedélzetre érkezett, és már porolta is le magát, úgy nézett fel a sziklacsúcsra, ahol feküdtem. Ott álltak körülötte az emberei, és a következő pillanatban hátra kellett húzódnom a fal szélétől, mert muskéták dördültek, és ágyúgolyók ostromolták a sziklát.

Nem messze megpillantottam a Csókát is. Pont időben érkezett. Ügyes legények ezek! Felkaptam a fáklyát, és jeleztem nekik. Nemsokára már elég közel értek ahhoz, hogy lássam Anne-t a kormánykeréknél, a haja lobogott a szélben. Megközelítette a Csókával a sziklafalat.

Leugrottam. Azzal megkezdődött az üldözés. A partvonal szűk sziklacsatornáin át követtük őket, közben folyamatosan

zúgtak az ágyúk, amikor elég közel jutottunk hozzájuk. Cserébe ők mozsárral lőttek minket. Mi pedig muskétákkal és gránátokkal viszonoztuk a tüzet.

Aztán egyszer csak... – Vitorla a láthatáron! Egy brit hadihajó érkezett, a Fecske, és rémülten döbbentem rá, hogy ók is

Roberts nyomában vannak. Egy jól fegyverzett, elszánt hadihajó, amelyet biztosan ugyanúgy undorított a tettei híre, mint minket.

Hagyjam meg nekik? Nem. Nem engedhettem meg, hogy elsüllyesszék a Királyi Szerencsét. Robertsnél volt az Obszervatóriumból eltulajdonított koponya. Nem hagyhattam, hogy hullámsírba hulljon, és sose lássam viszont.

– Van egy eszköz azon a hajón, amit meg kell szereznem – vetettem oda Anne-nek. – Át kell szállnom!

Ágyúk dörrentek, immáron három hajó állt harcban egymással. A Csókának és a Fecskének ugyanaz volt az ellensége, de ettől még nem lettünk szövetségesek. Minden oldalról tüzeltek ránk, a britek lövései tűz alatt tartották a hajónk oldalát, megrázták a külső burkolatát. Kiadtam a parancsot Anne-nek, hogy gyorsan húzódjon el.

Én pedig úsztam egyet. Nem könnyű egyik hajóról a másikra átúszni, pláne, ha közben

csatároznak, de nem is mindenki olyan elszánt, mint én. A hajnali derengés jótékonyan elrejtett, ráadásul a Királyi Szerencse legénysége már így is elég elfoglalt volt. Mire felmásztam, a hajón fejetlenség uralkodott. Úgy osontam át a fedélzeten, hogy senki sem vett észre.

Útközben gyűjtöttem pár trófeát. Elvágtam az első tiszt torkát, és megöltem a fedélzetmestert, mielőtt rátaláltam Fekete Bartra. Kivont karddal fordult szembe velem. Szinte mulatságosnak tartottam, hogy a csata közepette átöltözött. Kitett magáért az angolok tiszteletére: vörös kabátot és bricsesznadrágot viselt, a kalapján vörös toll lobogott, a vállán két pisztoly lógott selyemzsinóron. Egyedül a pillantása nem változott. Sötét szeme tükrözte fekete, rozsdás lelkét.

Összecsaptunk, de nem volt különösen nehéz küzdelem. Fekete Bart Roberts gonosz ember volt, igazi cselszövő, és mellé bölcs is, ha lehet bölcsnek nevezni valakit, aki ennyire embertelen. De a kardforgatáshoz nem nagyon értett.

– Azt a hétszentségit! – kiáltott fel, miközben vívtunk egymással. – Edward Kenway! Igazán megtisztelő a kitüntetett figyelmed!

Nem méltattam válaszra. Kitartóan küzdöttem. Nem a képességeimben bíztam ennyire – mert az a régi, arrogáns Edward Kenway lett volna –, hanem

egyszerűen csak hittem, hogy én kerülök ki győztesen a párharcból. Így is lett. Végül pengémmel a testében hanyatlott a fedélzetre, és engem is félig magával rántott, le kellett guggolnom mellé.

Elmosolyodott. Az ujjai oda vándoroltak, ahol a pengém átdöfte a mellkasát.

– Vidám, de rövid életem volt, ahogy megmondtam. Jól ismerem magamat, mi? – Halványan elmosolyodott. Tekintetét a szemembe fúrta. – És veled mi a helyzet, Edward? Te megtaláltad a békét, amit kerestél?

– Ilyen magasztos céljaim nincsenek – feleltem. – Mert a béke csak zűrzavar két háború között, nem igaz?

Meglepetten nézett rám, mintha eddig azt hitte volna, hogy képtelen vagyok másra, mint morogni, meg az arany és a sör után vágyakozni. Kellemes érzéssel töltött el, hogy utolsó perceiben Bartholomew Roberts megláthatta, mennyit változtam, és tudhatta azt is, hogy nem kapzsiságból öltem meg, hanem nemesebb okok miatt.

– Csak nem lett sztoikus belőled? – nevetett. – Lehet, hogy tévedtem veled kapcsolatban, és mégis hasznodat venné.

– Ki venné hasznomat? – kérdeztem vissza zavarodottan. – Kiről beszélsz? – Ó... Őróla, aki egyre csak vár. Eltemetve. Reméltem, hogy megtalálom,

hogy újra láthatom. Hogy kinyithatom a templom ajtaját, és ő újra kimondja a nevemet. Aita...

Halandzsa. Újabb átkozott halandzsa... – Beszélj végre értelmesen, ember! – Túl korán születtem, mint már annyian előttem. – Hol van az eszköz, Roberts? – kérdeztem. Kezdtem belefáradni.

Belefáradtam, hogy még a végén is rejtvényekben beszél. Előhúzta a ruhájából a koponyát, és remegő ujjakkal nyújtotta felém. – Pusztítsd el a testemet, Edward! – mondta végül, amikor elvettem tőle, és

az élet utolsó szikrája is elhagyta. – A Templomosok... Ha megtalálják... Azzal meghalt. Nem miatta tettem, nem a lelki békéje lebegett a szemem

előtt, amikor lelöktem a fedélzetről, és hagytam, hogy elnyelje a mélység. Hanem azért, hogy a Templomosok ne találhassák meg. Akárki – akármi – volt is ez a Bölcs, tetemének a tenger feneke nyújtotta a legbiztonságosabb sírhelyet.

Most pedig, Torres Nagymester, te következel.

64

Amikor megérkeztem Havannába, az egész város készültségben állt. Úgy tűnik, Torres megneszelte közelgő érkezésemet, és nem vállalt semmilyen felesleges kockázatot. Katonák járőröztek az utcákon, a polgárokat átkutatták, és mindenki köteles volt felfedni az arcát. Torres megbújt valahol – természetesen hűséges testőre, El Tiburón társaságában.

Felhasználtam az Obszervatórium koponyáját. Az Orgyilkos-iroda vezetője, Rhona Dinsmore figyelő szeme előtt egyik kezembe a Torres vérét tartalmazó fiolát fogtam, a másikba az eszközt. Vajon milyennek lát, miközben a ténykedésemet nézi? Őrültnek? Mágusnak? Vagy egy ősi tudomány alkalmazójának?

– A kormányzó vérének segítségével láthatunk az ő szemén át – magyaráztam neki.

Félig kíváncsian, félig hitetlenkedve nézett. Én magam sem tudtam igazán, hogy mit csinálok. Az Obszervatóriumban már tanúja voltam a folyamatnak, de ott Roberts vetítette a falra a képeket. Nekem ez egészen új volt.

Felesleges volt aggódnom. A vörös vér mintha átfolyt volna a fiolából a koponyába, a szemüregek skarlát színben izzottak fel, ahogy felragyogott, és képek jelentek meg csiszolt boltozatán. Laureano Torres kormányzó szemén át láttuk a világot, aki éppen...

– Ez... Ez a templom mellett van! – ámult Rhona. Percekkel később már követtem is Torrest az erőd felé, ahol bezárult a

csapda. Egy ponton Torres helyét egy csalétek vette át, és rám El Tiburón várt az erőd falánál, rendíthetetlenül és némán, mint mindig.

Meg kellett volna ölnöd, amikor volt rá esélyed – gondoltam. Mert amikor legutóbb összemértük az erőnket, még egy másik Edward Kenwayjel küzdött. Időközben megváltozott a helyzet – én változtam meg –, és ezt neki is be kellett bizonyítanom...

Ha azt remélte, hogy olyan könnyen elbánik velem, mint legutóbb, csalódnia kellett. Megpróbált kicselezni, úgy tett, mintha az egyik irányból támadna, aztán hirtelen a másik oldalról jött nekem, de számítottam erre a mozdulatra, és könnyedén kivédtem. Válaszul úgy ütöttem meg, hogy felrepedt az arca.

El Tiburón nem nyögött fel fájdalmában. De ködös tekintetében megláttam

az apró árnyát, egy leheletnyi villanását annak, aminek legutóbb nyoma sem volt. A félelemnek.

És ez jobban feldobott, mint bármilyen szesz; újra nekitámadtam, ezúttal a pengémet is kipattintottam. A támaszkodó lábára kellett helyeznie a súlypontját, miközben jobbról és balról is védekezett, és kereste a gyenge pontot a támadásomban, de nem találta. Hol vannak az őrei? Nem hívta őket, mert azt hitte, pillanatok alatt végez velem.

Mekkorát tévedett, gondoltam, miközben előrenyomultam. Bal felől védekeztem, közben visszakézből odacsaptam egyet a pengémmel. Felhasítottam a zubbonyát, és mélyen a hasába vágtam. Elöntötte a vér.

Lelassítottam. Legyengítettem. Hagytam, hogy előretörjön, és örömmel láttam, hogy egyre vadabbak és meggondolatlanabbak a kardcsapásai, ahogy tovább gyötörtem apró, véres vágásokkal. Apránként kifárasztottam.

Már egészen lassú volt, a fájdalom pedig elhomályosította az agyát. Előredöftem a rejtett pengémmel, felrántottam, majd megforgattam a gyomrában. A seb halálos volt.

A ruhái tépetten, véresen lógtak róla. A sebéből vér folyt a földre. Döbbenten, némán nézett rám, szemében a vereség minden kínjával. Aztán végül a földre engedtem, és az éltető, drága vére tovább folyt. Haldokolt a könyörtelen havannai napon. Leguggoltam mellé, és pengémet a torkához illesztettem, készen arra, hogy belemélyesszem az állán át egészen az agyába. Hogy gyorsan végezzek vele.

– Egyszer megaláztál. Kemény lecke volt, de jobbá váltam tőle... – mondtam neki. – Halj meg hát azzal a tudattal, hogy ellentétünk dacára segítettél harcost nevelni egy gazemberből!

A pengém egy nedves cuppanással végzett vele. – Hagyd itt ezt az életet, a holtak között vár az örökkévalóság! – mondtam

a holttestnek, majd otthagytam.

65

Torres kétségbeesetten fogta menekülőre. Az utolsó dobása az volt, hogy egyedül indult az Obszervatórium keresésére. Én meg a nyomába eredtem a Csókával. Óráról órára egyre jobban elkeseredtem. Nem láttuk Torrest, vagyis óráról órára egyre közelebb került Tulumhoz. Vajon megtalálja? Vajon már tudja is, hogy hol van? Talált egy másik nyomorult lelket, akiből kikínozhatja a válaszokat? Egy orgyilkost?

Aztán elértük Tulum partját, és Torres galleonja már ott horgonyzott, kisebb csónakok hánykolódtak mellette. Láttunk megvillanni egy látcsövet, és parancsba adtam, hogy forduljunk élesen balra. Másodpercekkel később fekete négyzetek jelentek meg a spanyol hajó oldalában, és a nap tompán csillant meg az ágyúcsöveken. A puffanást tűz és füstfelhő követte, aztán golyók csapódtak belénk meg a környező vízbe.

A csata folytatódott, de a kapitány és a fedélzetmester nélkül, mivel Anne ragaszkodott hozzá, hogy velem jöjjön. Leugrottunk a korlátról az élénkkék vízbe, majd a partra úsztunk. Elindultunk az Obszervatóriumhoz vezető ösvényen.

Nemsokára megláttuk az első holttesteket. Ahogy a galleonon maradt, a Csóka támadásának kitett emberei, úgy

Torres kísérői is az életükért küzdöttek. Rajtuk ütöttek az indiánok, az Obszervatórium őrei, és csatazajt hallottunk magunk előtt: kétségbeesett kiáltásokat, ahogy a menet végén haladók hiába próbálták elijeszteni a bennszülötteket.

– Ez a föld Fülöp király védelme alatt áll! Mondjátok meg a fajtátoknak, hogy tűnjön el, vagy dögöljön meg!

De végül ők dögöltek meg. Ahogy a közelükben átvágtunk a bozóton, megláttam az értetlen arcukat, ahogy az Obszervatórium monolitikus épületéről – ez meg hogy került ide? – a magas fűre tévedt a pillantásuk. Így is pusztulnak majd el: rémülten és értetlenül.

Az Obszervatórium bejáratánál további holttestek fogadtak minket, de az ajtó nyitva volt, tehát páran nyilván bejutottak. Anne intett, hogy menjek be, ő majd őrt áll. Másodszor léptem be erre a furcsa, szent helyre, ebbe a hatalmas templomba.

Ahogy beljebb kerültem, eszembe jutott, hogy amikor legutoljára itt jártam, Roberts inkább megölte az embereit, mint hogy megőrüljenek attól, amit látni fognak. És valóban, ahogy beljebb osontam az üres kamrában, rémült spanyol

katonák menekültek kifelé visítva; a szemük furcsán üres volt, mintha minden életet kiszívtak volna belőlük. Mintha rohanó holttestek lennének.

Ügyet sem vetettek rám, én pedig futni hagytam őket. Hadd menjenek! Legalább lefoglalják az Obszervatórium őreit odakinn. Előrenyomultam, fel a lépcsőn, elhagytam a hídszerű kamrát meg pár további rémült katonát, és elindultam az irányítóterem felé.

Már félúton jártam, amikor az Obszervatórium zúgni kezdett, ugyanazzal a koponyaroppantó hanggal, mint amelyet az első látogatásomkor hallottam. Futásnak eredtem, újabb megbomlott elméjű, menekülni próbáló katonákat hagytam magam mögött. Végül elértem a főkamrát. A sziklafalak morzsolódtak, ahogy az Obszervatórium zümmögő hanggal remegett és rázkódott.

Torres a kiemelkedő irányítópultnál állt. Próbálta túlkiabálni a zajt, szólni a katonáinak, akik pedig vagy már nem voltak sehol, vagy éppen menekültek kifelé, a körülöttünk potyogó sziklákat kerülgetve.

– Kutassátok át az egész területet! Valahogy állítsátok meg ezt az őrületet! – ordította a fülére tapasztott kézzel. Megfordult, és amikor meglátott, hátratántorodott.

– Itt van! Öljétek meg! – kiáltotta rám mutogatva. A szemében valami olyasmit láttam, amire nem hittem, hogy képes: páni félelmet. – Öljétek meg!

Csak két bátor, de botor embere mert szembeszállni velem, és mivel a kamra rázkódott, mintha a fejünkre készülne omlani, gyorsan végeztem velük. Aztán már csak Torres és én maradtunk.

A Templomosok Nagymestere most végignézett a termen, tekintete a holttestekről rám vándorolt. Már nem pánikolt. Ez már megint az a Torres volt, akire emlékeztem. Az arcán nem a legyőzöttség és a rettegés, de még csak nem is a közelgő haláltól való félelem tükröződött. Hanem szenvedély.

– Mi ketten összedolgozhattunk volna, Edward! – fordult felém kitárt karral. – Magunkhoz ragadhattuk volna a hatalmat, és térdre kényszeríthettük volna ezeket a szánalmas birodalmakat!

Megrázta a fejét, mintha dühös lenne rám, akár egy apa a rossz útra tévedt fiára.

(És nem, bocs, pajtás, de én már nem járok rossz úton.) – Annyi lehetőség van benned, Edward! – folytatta. – Annyi mindent

elérhetnél még! Rengeteg mindent mutathatnék neked! Titkokat, amiket el se tudsz képzelni!

Nem. Ő és a fajtája nem tett semmit értem azonkívül, hogy megnyirbálta a szabadságomat, és elvette a barátaim életét. Kezdve azzal az estével Bristolban, amikor a fáklya a tanyánk felé repült. Az ő fajtája csak szenvedést hozott a fejemre.

Belédöftem a pengémet, mire felnyögött fájdalmában, vér gyűlt a szájában,

és kibuggyant az ajkán. – Most elégedett vagy, hogy megöltél? – kérdezte erőtlenül. Nem. Nem voltam az. – Elvarrom a szálakat, Torres. Te is ezt tetted volna velem. – Meg is tettük, úgy hiszem – nyögte. – Nincs már családod, nincsenek

barátaid, nincs jövőd. Sokkal többet veszítettél, mint mi. – Meglehet, de azzal, hogy megöllek, bőségesen jóváteszek minden

rosszat, amit valaha elkövettem. – Komolyan ezt hiszed? – Te karámba akartad zárni az egész emberiséget. Egy szépen bebútorozott

zárkába, amely biztonságos és józan lett volna, de végtelenül unalmas, és mentes minden szenvedélytől. Tehát igen, az alapján, amit az elmúlt évben láttam és tapasztaltam, komolyan ezt hiszem.

– Látom, hogy szíveden viseled a hited – mondta. – illik hozzád... Úgy beszélt, mintha transzban lenne. Az Obszervatórium zúgása, a hulló

kövek koppanása, a menekülő katonák kiáltásai mind a háttérbe olvadtak, ahogy Torresszel beszéltem, és erre csak akkor ébredtem rá, amikor az utolsó lehelet is elhagyta az ajkát, és a feje a kőre biccent. Hallottam a távoli csata hangjait, ahogy a katonákat könyörtelenül kaszabolják, aztán Anne, Adewalé és Ah Tabai rontott be a kamrába, kezükben vértől csöpögő karddal és füstölgő csövű pisztollyal.

– Torres valami retteneteset ébresztett fel az Obszervatóriumban – mondtam Ah Tabainak. – Biztonságban vagyunk?

– Most, hogy visszakerült az eszköz, úgy hiszem, igen – felelte, és a koponyára mutatott.

Anne tátott szájjal nézett körül. Az Obszervatórium még így, félig romosan, a kőomlás küszöbén is lenyűgöző látványt nyújtott.

– Hogy hívják ezt a helyet? – ámult. – Kenway kapitány légvárának – vigyorgott rám Adewalé. – Lezárjuk ezt a helyet, és elrejtjük a kulcsot – jelentette be Ah Tabai. –

Amíg elő nem kerül egy újabb Bölcs, az ajtó zárva is marad. – Amikor utoljára jártam ezen a helyen – mondtam –, több fiola volt itt.

Roberts azt mondta, az ősi emberek vére van benne. De most nincsenek itt. – Akkor a mi dolgunk előkeríteni azokat – sóhajtotta Ah Tabai. – Még

mielőtt a Templomosok megneszelik. Csatlakozhatnál hozzánk ebben az ügyben.

Csatlakozhatnék. Csatlakozhatnék, de... – Előtte még rendbe kell hoznom, amit otthon elrontottam. Az öreg orgyilkos bólintott, és mintha csak most jutott volna eszébe,

előhúzott egy levelet a köpenyéből, majd átadta nekem. – Ez a múlt héten érkezett.

Magamra hagytak, amíg elolvastam. És azt hiszem, te tudod, milyen hírt kaptam abban a levélben, nem igaz,

édesem?

66

1722. október

Jó okunk volt ünnepelni. Így hát ünnepeltünk. Ám új ismereteim birtokában kevesebb kedvem volt lerészegedni, így a mulatozást a Csóka legénységére hagytam, akik tüzeket raktak a parton, és vadkant sütöttek, táncoltak és énekeltek, amíg volt energiájuk, aztán egyszerűen összeestek, és ott aludtak el, ahol érte őket a fáradtság. Aztán másnap talpra kecmeregtek, elkapták a legközelebbi üveget, és kezdték elölről.

A házam teraszán álltam Adewaléval és Ah Tabaijal. – Uraim, hogy tetszik a hely? – kérdeztem tőlük. Felajánlottam nekik, hogy az otthonomat tegyék meg központjuknak. – Megfelelő lesz – felelte Ah Tabai –, viszont a hosszú távú célunk

szétszóródni, s azok között élni és dolgozni, akiket meg akarunk védeni, ahogy egykor Altaïr Ibn-La’Ahad tanácsolta.

– Nos, addig is a tiétek. Használjátok, ahogy jónak látjátok! – Edward... Már felálltam, hogy megkeressem Anne-t, de most visszafordultam

Adewalé felé. – Igen? – Woodes Rogers kapitány túlélte a sebesüléseit – mondta. Szitkozódtam

egyet, eszembe jutott, hogy megzavartak. – Azóta visszatért Angliába. Szégyenben és komoly adósságokkal, de attól még ugyanakkora veszélyt jelent.

– Ha visszatértem, akkor befejezem a munkát. A szavamat adom erre. Biccentett, és megölelt, mielőtt elváltunk, és csatlakoztam Anne-hez. Egy darabig csendben ültünk, mosolyogtunk a dalokon. Végül

megszólaltam. – Pár hónapra Londonba megyek. Örülnék, hogy ha velem tartanál. Felnevetett. – Anglia nem a legjobb hely egy ír nő számára. Bólintottam. Talán így lesz a legjobb. – Az Orgyilkosokkal maradsz? – kérdeztem. Nemet intett a fejével. – Nem, énbennem nincs meg ez a fajta meggyőződés. És te?

– Idővel igen, ha megállapodik az elmém, és lecsillapodik a vérem. Ekkor távolról kiáltás harsant. Egy hajó úszott be az öbölbe. Egymásra

néztünk, és mindketten tudtuk, hogy ez mit jelent – új életet nekem, és új életet neki. A magam módján szerettem őt, és azt hiszem, ő is szeretett engem, de ideje volt búcsút vennünk egymástól. Csókkal búcsúztunk.

– Jó ember vagy, Edward – mondta Anne csillogó szemmel. – És ha képes leszel egy hétnél tovább is megülni a fenekeden, egyszer nagyszerű apa lesz belőled.

Otthagytam, elindultam a part felé. A nagy hajó éppen beállt a dokkba. Leeresztették a pallót, és megjelent a kapitány. Egy kislány kezét szorongatta: egy gyönyörű kislányét, aki fényesebben ragyogott minden reménynél. Éppen kilencéves volt akkor.

Az első gondolatom azt volt, hogy tisztára olyan vagy, mint édesanyád.

67

Apró látomás voltál. Jennifer Kenway, a lányom, akiről nem is tudtam. Útra keltél nagyapád kérése ellenére, de nagyanyád áldásával, hogy megtalálj engem, és átadd a hírt.

A szerelmem meghalt. (Elgondolkodtál rajta, hogy miért nem sírtam, amikor ott álltunk az inaguai

kikötőben? Én igen, Jenny. Én igen.) A hazafelé úton végre megismerhettelek. Persze, akkor még nem

mesélhettem el neked mindent, mert pár dolgot még el kellett intéznem. Már írtam, hogy el kellett varrnom a szálakat, és el kellett simítanom az ügyeimet. Hát, még mindig maradtak laza szálak és kusza ügyek.

Kis létszámú legénységgel, pár megbízható emberem kíséretében Bristolba hajóztunk. Átszeltük az Atlanti-óceánt. Nehéz, kemény utunk volt, amit csak az Azori-szigeteken töltött pár nap tett elviselhetővé, aztán indultunk is tovább, a Brit-szigetek és Bristol felé. Hazafelé – oda, ahová vagy egy évtizede nem látogattam el, és ahová megfenyegettek, hogy ne is térjek vissza soha.

Ahogy behajóztunk a Bristol-csatornába, bevontuk a Csóka fekete lobogóját. Összehajtottuk, és gondosan eltettük egy ládába a kabinomban. Helyette felhúztuk a vörös zászlót. Így legalább engednek kikötni, és mire a kikötőmesterek rájönnek, hogy a Csóka nem a tengerészet hajója, én már a parton leszek, a legénységem meg majd lehorgonyoz a nyílt vízen.

Akkor láttam meg hosszú idő óta először a bristoli kikötőt, és a lélegzetem is elállt. Szerettem Kingstont, Havannát és főleg Nassaut, de mindennek ellenére – vagy éppen ezért – még mindig ez volt az otthonom.

Fejek fordultak felém, ahogy végigmasíroztam a kikötőben. Titokzatos alak voltam. Nem úgy öltöztem, mint egy kalóz, hanem mint valaki más. Talán az idősebbek még emlékeztek rám: kereskedők, akikkel üzleteltem még birkatenyésztő koromban, emberek, akikkel együtt ittam a kocsmában, miközben arról hencegtem, hogy egyszer majd tengerre szállok. Tudtam, hogy a nyelvek peregnek, és a hírek gyorsan terjednek. De hogy milyen messzire, arról fogalmam sem volt. Eljutnak Matthew Hague-hez és Wilsonhoz? És Emmett Scotthoz? Tudni fogják, hogy Edward Kenway visszatért, s erősebb és hatalmasabb, mint régen? És hogy rendezné a tartozását?

Találtam egy fogadót, ott szálltam meg éjszakára. Másnap reggel szereztem egy lovat, és felpattantam rá, hogy Hathertonig meg se álljak, és megláthassam apám régi tanyáját.

Hogy miért mentem oda? Nem is tudom. Talán csak látni akartam. És hosszú percekig mást sem tettem, csak néztem. Álltam a kapuban, a fák árnyékában, és szemléltem valamikori otthonomat. Természetesen újjáépítették, és már csak részint lehetett felismerni a házat, amelyben felnőttem. De egy dolog megmaradt. A melléképület ugyanúgy nézett ki: az a melléképület, ahol a Caroline-nal kötött házasságom elkezdődött, és amelyben fogantál, Jennifer.

Aztán elindultam. Félúton Hatherton és Bristol között rátértem egy nagyon is ismerős útra, és megálltam egy nagyon is ismerős helynél. A Vén Furkósbotnál. Megkötöttem a lovamat odakinn, adtam neki vizet, aztán beléptem. Belül éppen ugyanúgy festett, mint ahogyan emlékeztem rá: alacsony mennyezet, a falakból áradó sötétség. Amikor utoljára itt jártam, megöltem egy embert. Akkor öltem embert először. Azóta rengetegen végezték a pengém végén.

És még hányan lesznek... A pult mögött egy ötvenes nő állt, fáradtan emelte fel a fejét, ahogy

közelebb mentem. – Jó napot, anyám!

68

Egy félreeső asztalhoz vezetett, messze az iszákosok kíváncsi szemétől. – Szóval tényleg igaz? – kérdezte. Hosszú hajába szürke csíkok vegyültek.

Az arca megviselt volt. Csak (csak?) tíz éve nem láttam, de mintha húszat, harmincat öregedett volna.

Az én hibámból. – Micsoda, anyám? – kérdeztem óvatosan. – Hogy kalóz vagy. – Nem, anyám. Nem vagyok kalóz. Már nem. Csatlakoztam egy rendhez. – Szerzetesnek álltál? – mérte végig a köpenyemet. – Nem, anyám. Nem vagyok szerzetes. Hanem valami egészen más. Felsóhajtott, nem hatotta meg a dolog. A pultnál a kocsmáros a korsókat

törölgette, és közben sasszemmel figyelt minket. Nem örült annak, hogy anyám nem a söntésnél áll, de nem szólt semmit. Addig nem, amíg itt van Edward Kenway, a kalóz.

– És úgy döntöttél, visszajössz, igaz? – kérdezte. – Hallottam felőle. Hallottam, hogy kikötöttél egy nagy, csillogó galleonnal, és úgy masíroztál le róla, mint valami király. A nagy Edward Kenway! Mindig is ezt akartad, nem igaz?

– Anyám... – Állandóan erről beszéltél, nem? Hogy majd kihajózol, és vagyont szerzel,

hogy tehetős ember leszel, nem? Kalózkodás útján, mi? – gúnyolódott. Sose gondoltam, hogy egyszer gúnyolódni látom az anyámat. – Szerencsés vagy, hogy nem kötöttek fel!

Még lehet, hogy felkötnek, ha elkapnak. – Már megváltoztak a dolgok. Azért jöttem, hogy mindent helyrehozzak. Olyan arcot vágott, mintha valami keserűt ízlelne. Ilyennek sem láttam

még. – Ó, igen? És hogy tervezed? Intettem a karommal. – Például megoldom, hogy ne kelljen többet itt dolgoznod. – Ott dolgozom, ahol nekem tetszik, fiatalember – horkant fel. – Eszedbe

ne jusson lopott aranyból kifizetni az adósságaimat! Olyan aranyból, ami másoké volt, mielőtt kizsaroltad tőlük a kardod hegyével! Ugye? Erről van szó?

– Dehogy, anyám – suttogtam. Hirtelen megint gyereknek éreztem

magamat. Nem pedig Edward Kenway-nek, a kalóznak. Nem így képzeltem ezt az egészet. Könnyekre, ölelésekre, bocsánatkérésekre, ígéretekre számítottam. Nem erre.

Előrehajoltam. – Nem akarom, hogy így legyen, anyám – mondtam csendesen. Gúnyosan mosolyodott el. – Mindig ez volt veled a baj, ugye, Edward? Nem elégedtél meg azzal, ami

van. – Nem... – kezdtem volna bele bosszúsan. – Úgy értem... – Pontosan tudom, hogy érted. Hatalmas felfordulást csináltál, aztán

elmentél, és itt hagytad nekünk, hogy tegyük rendbe. Most pedig, hogy cicomásabb vagy, és van egy kis pénzed, visszajöttél, hogy lefizess. Semmivel sem vagy jobb, mint Hague és Scott meg az embereik.

– Nem, nem erről van szó. – Úgy hallottam, egy kislánnyal érkeztél. A lányod? – Igen. Összeszorította az ajkát, és bólintott, egy kis együttérzés kúszott a

tekintetébe. – Beszélt neked Caroline-ról, ugye? Ökölbe szorult a kezem. – Igen. – Azt is elmondta, hogy elkapta a himlőt, és az apja nem adott neki

orvosságot? Szegény ott sorvadt el a Hawkins Lane-ben, a saját házában. Ezt is elmondta, igaz?

– Ezt is elmondta, anyám, igen. Megvakarta a fejét, és félrenézett. – Szerettem azt a lányt. Caroline-t. Igazán szerettem. Mintha a saját

lányom lett volna. Aztán elment – vetett rám egy szemrehányó pillantást. Ez is a te hibád. – Elmentem a temetésére, csak azért, hogy lerójam a kegyeletemet, megálltam a kapuban, de Scott is ott volt az embereivel, Matthew Hague-gel meg azzal a Wilsonnal. Elkergettek. Azt mondták, nem látnak szívesen.

– Meg fognak fizetni érte, anyám – préseltem ki a szavakat összeszorított fogaim között. – Megfizetnek a tetteikért.

Gyorsan rám pillantott. – Tényleg? És hogy fognak megfizetni érte, Edward? Ezt mondd meg

nekem! Megölöd őket? A kardoddal? Vagy a pisztolyoddal? Azt beszélik, elrejtőztek, akiket üldözöl.

– Anyám... – Hány ember halt meg a kezed által, mi? – kérdezte. Ránéztem. Természetesen az volt a válasz, hogy számtalan. Láttam, hogy remeg. Remeg a dühtől.

– Azt hiszed, ettől vagy igazi férfi? – kérdezte. Tudtam, hogy a szavai jobban fognak fájni bármely tőrdöfésnél. – Tudod, hány embert ölt meg az apád, Edward? Egyet sem. Egyetlenegyet sem. Mégis kétszer annyira férfi volt, mint te.

Megrándult az arcom. – Ne beszélj már így! Tudom, hogy máshogy is élhettem volna. Bárcsak

máshogy éltem volna! De most itt vagyok. Itt vagyok, hogy rendbe tegyem a felfordulást, amit okoztam.

A fejét rázta. – Nem, nem, te nem érted. Itt nincs már felfordulás, amit rendbe kéne

tenni. Azt akkor kellett volna, amikor elmentél. Akkor, amikor én és az apád kitakarítottuk, ami az otthonunkból maradt, és elölről kezdtünk mindent. Évekbe került, Edward. Évekbe. Akkor kellett volna rendbe tenni a felfordulást, amikor senki sem akart kereskedni velünk. Egy levél sem érkezett tőled. Egyetlen üzenet sem. Megszületett a kislányod, meghalt az apád, a nagy felfedező pedig felénk se nézett.

– Nem érted. Megfenyegettek. Veletek fenyegettek meg. Azt mondták, ha valaha is visszatérek, bántani fognak titeket.

Felém bökött az ujjával. – Te többet ártottál nekünk, mint ők valaha is tudnának, fiam. És most

megint itt vagy, hogy mindent felkavarj, mi? – Muszáj elrendeznem a dolgaimat. Felállt. – De az enyéimet nem. Nekem semmi közöm hozzád. Felemelte a hangját, hogy mindenkihez eljusson a kocsmában. Csak

kevesen hallották, de a pletyka gyorsan terjedt errefelé. – Halljátok? – ismételte hangosan. – Kitagadom a fiamat! A nagy és híres

kalózt, Edward Kenway-t! Mától nincs közöm hozzá! Az asztalra csapott, és áthajolt hozzám, úgy sziszegte: – Most pedig tűnj innen! Nem vagy a fiam többé. Tűnj innen, mielőtt

elmesélem a katonáknak, hol találják Edward Kenway-t, a kalózt! Távoztam, és a bristoli fogadó felé menet vettem csak észre, hogy nedves

az arcom. Szabadjára engedtem a könnyeimet. Csak egy dologért voltam hálás. Hogy senki sem volt a közelben, aki sírni látna, vagy hallaná panaszos nyöszörgésemet.

69

Mind sírba került, az összes bűnös. És igen, akkor este mások is ott voltak, többek között Cobleigh-ék. De velük nem akartam foglalkozni, nem sok kedvem volt olyasvalakiket megölni, akiknek parancsoltak. Inkább azokra vágytam, akik kiadták a parancsokat: Hague-re, Scottra és arra, aki az arcomba ütötte a Templomosok bélyegét azon az évekkel ezelőtti éjszakán. Wilsonra.

Azokra, akik elrejtőztek előlem. Már ez is bizonyította a bűnösségüket. Hát legyen! Hadd bujkáljanak! Hadd remegjenek a félelemtől!

Tudták, hogy eljövök értük. Nem okoztam csalódást – eljöttem. Éjjel, ha minden jól alakul, Scott, Wilson és Hague már halottak lesznek.

De mivel számítottak rám, kicsit diszkrétebben kellett intéznem a nyomozást. Amikor másnap elhagytam a fogadót, már jól tudtam, hogy a templomos kémek vizslató szeme kísér. Beugrottam egy kocsmába, amelyet még régről ismertem – minden bizonnyal jobban, mint az üldözőim –, és szerencsémre még mindig megvolt az árnyékszéke.

A hátsó ajtónál visszatartottam a lélegzetemet, majd gyorsan levettem a köpenyem, és felöltöttem a Csókáról magammal hozott ruhákat, amelyeket ezelőtt sok-sok évvel viseltem utoljára: a hosszú, gombolós mellényemet, a térdbricseszemet, a fehér zoknimat és persze a viharverte, barna trikornomat. Ezzel a külsővel hagytam el a kocsmát, és tűntem elő egy másik utcán, egy másik ember bőrében. Csak egy kereskedő voltam a sok közül, aki a piac felé tartott.

Pontosan ott találtam, ahol gondoltam. Meglöktem a karján lógó kosarat, hogy tudja, mögötte vagyok, majd odasúgtam:

– Megkaptam az üzenetedet. – Jól van – felelte Rose. Meg se fordult, lehajolt, hogy megnézze a

virágokat. Aztán gyorsan jobbra-balra pillantott, és kendőt kötött a fejére. – Kövessen!

Egy perc múlva már egy romos istálló mellett álldogáltam Rose-zal, a piac egy üres sarkában. Az épületre pillantottam, aztán belém nyilallt a felismerés. Évekkel ezelőtt sokszor hagytam itt én is a lovamat. Akkor még új volt, és kényelmes a piacra menet, de az évek során rengeteg új istállót húztak fel. A bejárata máshová került, és a karámokat nem használták többé. Már csak arra szolgált, hogy a közelében lehessen megtartani az olyan titkos találkozókat, mint a miénk.

– Találkozott már a kis Jenniferrel? – kérdezte. Feljebb csúsztatta a kosarát a karján. Még fiatal lány volt, amikor először találkoztam vele a Vén Furkósbotban. Azóta tíz év telt el; még mindig nem volt öreg, de hiányzott belőle az a szikra, az a lázadó vonás, amely akkor szökésre késztette. Ezt tette vele egy évtizednyi rabszolgamunka.

Mégis, a kialvó tűz utolsó parazsaként megmaradt még benne valamennyi a régi természetéből, ezért küldött nekem levelet. És el is jött, hogy elmondja, amit akart. Reméltem, ezek közt szerepel gazdája tartózkodási helye is.

– Igen – feleltem. – Találkoztam a lányommal. Biztonságban van a hajómon.

– A maga szemét örökölte. Bólintottam. – De az anyja szépségét. – Gyönyörű kislány. Mind nagyon büszkék voltunk rá. – De akaratos, igaz? Rose elmosolyodott. – Ó, igen. Mindenképpen látni akarta magát, amikor Caroline asszony

meghalt tavaly. – Meglep, hogy Emmett megengedte. Rose szárazon kuncogott fel. – Nem engedte meg, uram. Az úrnőm szervezte meg, ő és Jennifer

kisasszony együtt eszelték ki. Az uram először akkor hallott róla, amikor másnap reggel felébredt, és nem találta sehol Jennifer kisasszonyt. Egyáltalán nem örült, uram.

– Utána találkozott valakivel? Rám pillantott. – Hát igen, uram. – Kik jöttek el hozzá, Rose? – Hague mester... – És Wilson? Bólintott. Együtt az összes összeesküvő. – És most hol vannak? – Nem tudom, uram – válaszolta. Felsóhajtottam. – Akkor miért hívtál ide, ha nincs mit mondanod? Felém fordította az arcát. – Azt tényleg nem tudom, most hol bujkálnak, uram, de azt igen, hogy hol

lesz Mr. Scott ma este, mert megkértek rá, hogy vigyek friss ruhákat az irodájába.

– A raktárba?

– Igen, uram. Néhány dolgot össze kell szednie a hivatalos ügyeihez, uram. Úgy tervezi, hogy személyesen megy el. Arra kértek engem, hogy az est leszállta után vigyem neki a holmit.

Hosszan és keményen néztem a szemébe. – Miért, Rose? Miért segítesz nekem? Tétován pillantott ide-oda. – Azért, mert egyszer megmentett attól, ami a halálnál is rosszabb, és mert

Caroline asszony szerette önt, és mert... – Mert? – Mert az az ember képes volt végignézni, ahogy meghal. Nem hagyta,

hogy gyógyszert vegyen magához. Sem ő, sem Mrs. Scott, merthogy mindketten betegek voltak. Mrs. Scott rendbe jött, de Mrs. Kenway nem.

Meglepett, hogy Mrs. Kenway-nek nevezte Caroline-t. Régen volt, hogy ezt legutóbb hallottam.

– Miért tagadta meg tőlük a gyógyszert? – Büszkeségből, uram. Először ő kapta el a himlőt, de meggyógyult. Azt

hitte, hogy akkor Mrs. Scott és Mrs. Kenway is fel fognak épülni. De egyre csúnyább kiütések jelentek meg az arcán. Ó, uram, ilyen szörnyűt még nem látott...

Felemeltem a kezemet, nem akartam többet hallani – olyannak akartam megőrizni Caroline-t, ahogyan a képzeletemben élt.

– Szörnyű járvány tombolt Londonban, Mr. Scott is ott kaphatta el. Még a királyi család is rettegett.

– Te nem lettél beteg? Bűntudattal a szemében nézett rám. – A személyzetet beoltották. A főkomornyik előrelátó volt. Megesketett

minket, hogy egy szót se szólunk róla. Felsóhajtottam. – Szerencsétek van vele. Sok szenvedéstől kímélt meg titeket. – Uram... Ránéztem. – Akkor ma este? – Igen, uram, ma este.

70

Tehát aznap este kellett megtörténnie. – Maga Edward Kenway? – kérdezte a hang. A fogadósnő volt az, Edith. Bekopogott a szobám ajtaján, és megállt a

küszöbön, nem is akart beljebb jönni. Az arca sápadt volt, a hangja remegett, és az ujjai idegesen babráltak a köténye szegélyével.

– Edward Kenway? – mosolyodtam el. – És miből gondolja, hogy az volnék, Edith?

Megköszörülte a torkát. – Azt beszélik, hogy érkezett ide egy férfi hajóval, aki éppen úgy öltözik,

mint maga, uram. És ezt a férfit Edward Kenway-nek hívják, és egykor Bristolt nevezte otthonának.

A szín visszatért az arcába, és kipirulva folytatta. – Mások azt pletykálják, ez az Edward Kenway azért tért haza, hogy

lerendezzen néhány régi adósságot, és azok, akiken bosszút akar állni, most mind bujkálnak, de mivel hatalmas emberek, ezért szervezkednek maga ellen... mármint ellene.

– Értem – mondtam óvatosan. – És mit szervezkednek? – Egy csapat katona tart Bristol felé, uram. Ma este érkeznek meg. – Értem. És biztosan egyenesen oda mennek majd, ahol ez az Edward

Kenway lakik. Edward Kenway pedig kénytelen lenne megvédeni magát, és véres csata alakulna ki rengeteg áldozattal és károkozással, igaz?

Nyelt egyet. – Így van, uram. – Hát, megnyugodhat, Edith, itt nem lesz ma este semmiféle kellemeden

felbolydulás. Biztosíthatom, hogy Edward Kenway gondoskodik erről. És csak hogy tudja, Edith: az a fickó valóban kalóz volt, és tett jó néhány megvetendő dolgot, de mostanra egészen más utat választott. Mert tudja, ahhoz, hogy másképpen lásson, előbb másképpen kell gondolkodnia. És már megváltozott a gondolkodása.

Üresen nézett rám. – Nagyszerű, uram. – Akkor most távozom is. Kétlem, hogy valaha még visszatérnék. – Nagyszerű, uram. Az ágyon batyuba csomagolva pihentek a holmijaim. Felkaptam, és

átvetettem a vállamon. Aztán meggondoltam magamat, és inkább kivettem,

amire szükségem volt: a koponyát meg egy kis zacskót, tele pénzzel. Kinyitottam, és pár aranyat Edith kezébe nyomtam.

– Ó, uram, ez több mint nagylelkű! – Nagyon kedves volt velem, Edith. Félrehúzódott. – Van hátsó ajtó is, uram – mondta.

Átmentem egy kocsmán, ahol a Csóka kormányosa várt a parancsaimra. – Birtwistle! – Igenis, uram? – Hozd a Csókát ma este a kikötőbe! Elmegyünk. – Igenis, uram! Aztán a raktárnegyedbe siettem, a sikátorokon és a háztetőkön át haladva,

az árnyak közé olvadva. Az jutott eszembe: Ó, Mary, bárcsak láthatnál! Scott raktára egy volt a kikötő közelében álló rengeteg épület közül, a tetők

felett látszottak a horgonyzó hajók vitorlái. A raktárak többsége elhagyatott volt, le is zárták éjszakára. Csak az övé mutatta élet jeleit: lángoló fáklyák festettek remegő, narancsszínű derengést egy kisebb raktérre, a közelben üres dobozok pihentek, és az ajtó mellett két őr strázsált. Nem katonák voltak – megérkeztek azok már egyáltalán a városba? –, csak helyi kemény legények, akik bottal csapkodták a tenyerüket, és talán azt hitték, könnyű munka vár rájuk, s lelkileg már arra készültek, hogy dolguk végeztével legurítanak egy korsó sört.

Maradtam a helyemen, csak egy árnyék voltam a sötétben, ahogy az ajtót figyeltem. Vajon már odabenn van? Még mindig azon tűnődtem, mikor lépjek akcióba, amikor megérkezett Rose. Ugyanazt a fejkendőt viselte, mint korábban. A kosarát megrakta ruhákkal, amelyeket gyűlölt urának és gazdájának, Emmett Scottnak hozott.

A két izomagy kéjsóváran nézett össze az ajtóban, előreléptek, és közrefogták őt. A szomszédos raktár falához lapulva közelebb osontam.

– Itt van Mr. Scott? – kérdezte Rose. – Ohó! – vigyorgott az egyik kemény legény. Vaskos nyugati tájszólással

beszélt. – Az attól függ, hogy ki kérdi, szépségem! – Ruhákat hoztam neki. – Te vagy a szobalány, mi? – Így van. – Akkor itt van. Menj csak be! Elég közel voltam, hogy lássam, ahogy Rose a szemét forgatja, amikor a

két fickó odébb lép, és átengedi.

Jól van. Szóval Scott odabent van. A sötétben kipróbáltam, jól jár-e a pengém. Nem szabad elkapkodnom,

mondtam magamban. Nem végezhetek vele azonnal. Beszédem van vele, mielőtt meghal.

A raktár falának sarkához osontam, és a két martalóc alig egy méterre volt tőlem. Már csupán a megfelelő pillanatot kellett kiv...

Az épületben sikítás harsant. Rose volt az. Már nem volt kérdés, hogy várjak-e vagy sem. Kiugrottam a sötétből, átszeltem az őrök és köztem lévő távolságot, előpattintottam a pengémet, és már el is vágtam az első torkát, még mielőtt Rose hangja elhalt volna. A második szitkozódott, a botját lengetve támadt rám, de elkaptam a karját, a raktár falához löktem, és hátba döftem. Még lefelé csúszott a falon, amikor odalapultam a raktár ajtajához. Fél kézzel belöktem.

Egy muskétagolyó fütyült el a fejem mellett, ahogy begurultam az előcsarnokba. Gyorsan felmértem a környezetemet. Az egész raktár tele volt teás ládákkal, míg a galéria végében irodák álltak.

Három alak állt a galérián, egyikük a korláton, mintha készülne leugrani, hogy vagy hat métert zuhanjon a földig.

Egy ládakupac mögött pihentem meg. A sarkánál kilestem, de azonnal vissza is húzódtam, mert újabb golyó csapódott a fába a közelemben, és meghintett forgáccsal. Ám ez a gyors pillantás is elég volt, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg három ember áll a galérián felettem. Egyikük Wilson, aki fegyvert irányított a rejtekhelyemre. Mellette Emmett Scott verejtékezett, miközben remegő, ideges ujjakkal töltött meg egy újabb pisztolyt Wilsonnak.

Felettük pedig ott állt Rose, aki bizonytalanul és rettegve ingott a korláton. Vérzett a szája. Nyilván ez volt a büntetése, amiért figyelmeztetés gyanánt felsikított. A kezét hátrakötötték, valamint kötél lógott a nyakában. Csak azért nem fojtotta még meg a rögtönzött akasztófa, mert Wilson fél kézzel megtartotta.

Ha elengedi, lezuhan. – Megállj, Kenway! – kiáltott oda nekem Wilson, ahogy elült a por. –

Különben a te lelkeden fog száradni a szobalány halála! Lefegyvereznének. Megölnének, aztán az árulása miatt úgyis fellógatnák

Rose-t. De nem hagyom! Az övemből pisztolyt húztam elő, ellenőriztem a golyót és a lőport. – Te voltál az, ugye, Wilson? Te vezetted őket aznap este! Te voltál az a

csuklyás alak! Tudnom kellett! Biztosra kellett mennem! – Igen, én. És ha rajtam múlott volna, akkor este végzek veled.

Majdnem elmosolyodtam. Eljátszottad az esélyedet! A korláton Rose felnyüszített, de igyekezett uralkodni magán. – Most pedig dobd el a rejtett pengédet, Kenway! Nem bírom már sokáig

tartani a lányt – figyelmeztetett Wilson. – És maga, Emmett? – kiáltottam oda. – Maga is ott volt? – Nem – vágott vissza zavarodottan és ijedten. – De azért megünnepelte volna a halálomat, mi? – Mindig is szálka voltál a szememben, Kenway! – A büszkesége okozta a romlását, Scott. A maga büszkesége okozta

mindannyiunk romlását. – Mit tudsz te erről? – Tudom, hogy maga hagyta meghalni a szerelmemet! – Én is szerettem! – Az nem szeretet volt, Scott! – Te ezt nem értheted! – Azt viszont értem, hogy a becsvágya és a hataloméhsége rengeteg ember

halálához vezetett. És ezért most fizetni fog. A köpenyem belsejéből dobótőrt húztam elő, és megforgattam a

tenyeremben. Kicsit más, mint amikor még fatörzsek voltak a célpontok. Felálltam, és közelebb lopakodtam a ládakupac széléhez. Mélyen, lassan

vettem a levegőt. Mehet? Mehet! – Gyerünk, Kenway! – kiáltott oda Wilson. – Nem érünk rá egész éj... Kibukfenceztem a fedezékemből, előrelendültem, céloztam, és már lőttem

is, ezzel egy időben pedig eldobtam a tőrt. Mindkettő talált. Emmett Scott tátongó lyukkal a homlokán dőlt el,

pisztolya hasznavehetetlenül hullott a galéria deszkái közé, miközben Wilson viszonozta a tüzet, mielőtt a tőröm vállon találta. Fájdalmában hátratántorodott, és az iroda falának dőlt. A penge kimeredt a vállából, és vért fakasztott, miközben Wilson négykézláb próbálta megkeresni a leesett pisztolyt, mindhiába.

Sajnos az ő lövése is célba talált. Éreztem, ahogy a vállamba csapódik a golyó, de nem hagyhattam, hogy ledöntsön a lábamról. Merthogy Wilson elengedte Rose-t, és a lány most sikolyra tátott szájjal zuhant, de a hangját elnyomta a pisztolydördülés visszhangja és a fejembe zúduló fájdalom.

Leesett, a kötél letekeredett mögötte. Lelki szemeimmel már a kudarcot láttam, mert a kötél megfeszült, Rose teste megrándult, a nyaka hátracsapódott.

Nem! Teljes erővel iramodtam neki egy lécládának, felléptem rá, és

elrugaszkodtam róla. Ugrás közben megperdültem, előugrasztottam a pengémet, az erőfeszítéstől kiáltás szakadt ki belőlem, ahogy elvágtam a kötelet, aztán elkaptam Rose derekát. Keményen és fájdalmasan csattantunk a raktárépület kőpadlóján.

De éltünk. Fentről hallottam, ahogy Wilson szitkozódik. Előkaptam a második

pisztolyomat az övemből, és hunyorogva pislogtam fel a deszkák rései között. Amikor a fény megrebbent, lőttem. Kiáltás harsant a galérián, aztán egy csattanás jelezte, hogy ellenfelem betört az irodákba.

Nagy nehezen feltápászkodtam. Őrülten fájt a sebem, és az oldalamon is újra fellángolt a régi heg. Elbicegtem a galéria lépcsőjéhez, és Wilson nyomába eredtem. Keresztülrohantam az irodán, ahol egy nyitott hátsó ajtót találtam. Lépcsősorhoz vezetett. A tetején megálltam kilihegni magamat, a korlátra dőltem egy kis támaszért, és lenéztem a raktárakra.

Nyoma sem volt. Csak a pihenő hajók távoli nyikorgását és a sirályok vijjogását hallottam. Koncentráltam, élesítettem az érzékemet, és végre megütötte a fülemet valami. De nem Wilson. Masírozó leptek zaját hallottam közeledni a kikötőhöz.

Jönnek. Jönnek a katonák! Szitkozódva bicegtem vissza, megnézni, hogy van Rose. Nem volt semmi

baja. Így hát követtem a Wilson által hagyott vércsíkot.

71

Te biztonságban voltál a kabinomban. Azt mondják, aludtál. Mindenről lemaradtál, ami ezután történt. És ezért hálás vagyok a sorsnak.

Amikor elértem a kikötőt, láttam, hogy Wilson már nem él. Teste az alsó lépcsőkön feküdt. Felismertem a hajót, amely felé tartott. Amikor utoljára láttam, még Caroline-nak hívták, de azóta átnevezték annak a nőnek a tiszteletére, akit végül Matthew Hague elvett. Az új neve Charlotte lett.

Hague odafent volt. És rá is halál várt, bár ezt akkor még nem is sejthette. Halványan körvonalazódó alakokat láttam mozogni a tat korlátjánál a reggel szürke homályában. Őrök. Nem számított. Semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy felszálljak arra a hajóra.

Ha az őrök látták vagy hallották is elesni Wilsont, talán azt hitték, be van rúgva. És ha láttak engem a teste mellé leguggolni, talán engem is részegnek gondoltak. Nem érdekeltem őket. Még nem.

Négy embert számoltam, ahogy végigrohantam a kikötő fala mellett a nemrég lehorgonyzott Csókáig. A két hajó között volt egy másik, kisebb vitorlás is, egyetlen kötéllel rögzítve. Futtomban eloldottam, és még meg is löktem a farát, hogy kiússzon a vízre, mielőtt visszairamodtam a saját hajómhoz.

– Hanley! – kiáltottam a fedélzetmesteremnek. – Igenis, uram! – Készítsd elő az ágyúkat! A térképasztalon pihentette a lábát, de most lekapta onnan. – Micsoda? Miért, uram? És a pokolba is, uram, mi történt magával? – Vállon talált egy puskagolyó. – Elkapta, akiket akart? – Kettőt igen. – Hívom a hajóorv... – Hagyd, Hanley! – mordultam rá. – Az várhat! Nézd, van egy hajó a

jobbunkon, a neve Charlotte. Azon van a harmadik fickó, akit keresek. Készítsd a jobb oldali ágyúkat, és ha a tervem csődöt mond, füstöld ki a vízből!

A kabinomba rohantam, de megálltam az ajtónál. Arcvonásaimat fájdalom gyűrte meg, ahogy visszafordultam.

– És még egy dolog, Hanley. – Igen, uram? – Csak állt ott, az arcán aggodalom tükröződött.

– A tatágyúkat is helyezd készenlétbe! A legénység pedig legyen harcra kész! Egy csapat katona van a nyomomban.

– Uram? Bocsánatkérően néztem rá. – Csak legyetek észnél, Hanley! Ha minden rendben megy, perceken belül

túl leszünk az egészen. Nem sikerült megnyugtatnom. Sőt, most még idegesebbnek látszott.

Igyekeztem magabiztosan mosolyogni rá, aztán bereteszeltem a kabinajtómat, és távoztam.

A vitorlás már a nyílt víz felé sodródott. Hallottam, ahogy a Charlotte fedélzeten az őrök felkurjantottak, amikor meglátták. És nevettek. A bolondok. Csak a kacagnivaló hanyagságot látták, a veszélyt nem. Leugrottam a hajóról, a lábamat megvetettem a kikötő kövén, majd futottam pár métert a Charlotte faráig.

– Wilson vagyok! – kiáltottam. Igyekeztem a legjobban utánozni a halott végrehajtó hangját, ahogy felmásztam a létrán. Üdvözletemre egy arc jelent meg a korlát felett. Egy ökölcsapással köszöntöttem, majd lerántottam, és a kövezetre hajítottam. A kiáltása figyelmeztette a következőt, aki futva közeledett a baleset helyszínéhez. Legalábbis ő annak hitte, amíg meg nem látta a holdfényben ragyogó pengémet. Aztán visszakézből elvágtam a torkát.

A megmaradt két katonával nem is foglalkoztam, egyből a kapitányi kabinhoz futottam a fedélzeten, és belestem az ablakon. Odabenn megpillantottam Matthew Hague-et. Idősebbnek tűnt, ahogy az asztal mellett állt, és aggodalom játszott az arcán. Vele volt az írnoka is. Hátranézve láttam, hogy a két katona felém botladozik, aztán feltéptem a kabin ajtaját.

– Te! – kiáltottam rá az írnokra. Hague kiejtette a kezében szorongatott kupát. Mindketten rám meresztették

a szemüket. Újabb hátrapillantást kockáztattam meg a két katonára, aztán szitkozódva

csaptam be az ajtót, hogy előbb velük nézzek szembe. Miközben végeztem velük, azt mondogattam magamnak, hogy

elmenekülhettek volna, ha akarnak. Megvolt rá az esélyük. Ők választották a harcot. Oldalt kinyíltak a Csóka ágyúrései, és megjelentek a csövek. Remek munka, legények! Láttam az embereimet a fedélzeten, ahogy muskétákat és kardokat lóbálnak. Az egyikük átkiáltott:

– Kell segítség, kapitány? Nem kellett. Visszafordultam a kabin felé, felemeltem a reteszt, és kitártam

az ajtót. – Jól van, itt az utolsó esélyed! – kiáltottam rá az írnokra, aki szabályosan

rám vetette magát – Archer! – jajgatott utána Hague, de egyikünk sem figyelt Kirántottam

Archert a kabinból, és bevágtam utána az ajtót Hague most már a foglyom volt – Lefelé a hajóról! – förmedtem rá Archerre. Nem kellett neki több

noszogatás, négykézláb indult a hajófar felé. Most már tisztán hallottam a masírozó katonák lépteit, ahogy a kikötő

falához közelítettek. – Kátrányt! – kiáltottam át a legénységemnek. – Kátrányos hordókat, de

gyorsan! Átdobtak nekem egy hordót a Csókáról, mire én nekiveselkedtem,

kinyitottam, majd szétlocsoltam a tartalmát az ajtó és a kabin körül. – Kérem... – hallottam Hague hangját odabentről. Dörömbölt a bereteszelt

ajtón. – Kérem... Nálam süket fülekre talált. A menetelők egyre közelebb értek. Lovak patája

dobogott. Kocsik kereke recsegett. A kikötőfal felé pillantottam, szinte vártam, hogy meglátom a bajonettjeik hegyét. Közben a második hordót is a fedélzetre locsoltam.

Elég lesz ennyi? Elég kell hogy legyen. És akkor megláttam őket. Megláttam a katonák muskétáit, ahogy hosszú

árnyékot húztak a kikötőfal tetején. Ők is megpillantottak engem, és a vállukra kapták a puskájukat. Célba vettek. A Csóka legénysége meg őket. Felkaptam egy fáklyát, és felléptem a kötélzetre. Olyan magasra másztam, hogy el tudjam engedni a fáklyát, és sértetlenül le tudjak ugrani. Feltéve, ha nem lőnek le előbb.

És akkor felharsant a parancs: – Ne lőjenek!

72

A parancs egy kocsiból érkezett, amely épp ekkor hajtott be a kikötőbe. Még meg sem állt, amikor már nyílt is az ajtaja.

Két férfi mászott elő belőle, az egyik inasruhában egyengette a lépcsőt a második, magas, szikár, elegánsan öltözött úriembernek.

És aztán megjelent egy harmadik is. Köpcös úriember hosszú, fehér parókában, fodros ingben, a legkiválóbb minőségű szaténfelöltőben és bricsesznadrágban. Úgy festett, mint aki fénykorában számos lakomán vett részt, és ott számos pohár portóit és brandyt fogyasztott a finom étkek mellé.

Az inas és a magas férfi megtorpant, amikor rájöttek, menynyi puska mutat rájuk. Véletlenül vagy szándékosan, de pont az események közepébe kerültek: feléjük néztek a katonák puskacsövei és a Csóka ágyúi meg muskétái is. Meg persze én is ott voltam a kötélzeten, készen arra, hogy eldobjam az égő fáklyát.

A köpcös úriember tátogott párat, mintha gyakorolná a megszólalást. Mellkasa előtt összefonta a karját, hátrébb dőlt a sarkán, úgy kiáltott fel nekem.

– Ugye jól sejtem, hogy Edward Kenway kapitányt tisztelhetem önben? – És ön kicsoda? – kérdeztem vissza. A kikötőfalon álló katonákon nevetés hullámzott végig. A köpcös férfi elmosolyodott. – Sokáig volt távol, Kenway kapitány. Így igaz. Összecuppantotta a száját, hogy utána mosolyra húzza az ajkait. – Ezért hát elnézem, hogy nem ismer engem. De azt hiszem, a nevem

ismerősen fog csengeni. Walpole-nak hívnak. Sir Robert Walpole-nak. A Kincstár Első Lordja, pénzügyminiszter és az alsóház vezetője vagyok.

Épp arra gondoltam, hogy ez aztán a hangzatos cím, és biztosan az ország egyik leghatalmasabb embere lehet, amikor rájöttem... Walpole. Az lehetetlen!

De ő bólintott. – Úgy van, Kenway kapitány. Duncan Walpole, akinek az életét valamint a

személyiségét magára öltötte, az unokatestvérem volt. Megdermedtem. Miféle játékot játszik ez velem? És ki az a magas férfi

mellette? Belém hasított, hogy emlékeztet az arca Matthew Hague-ére. Lehet, hogy az apja, Sir Aubrey Hague?

Walpole biztatóan intett felém.

– Nem neheztelek önre. Az unokaöcsém nemcsak hogy olyan dolgokba ártotta bele magát, amelyektől én jobban szeretem távol tartani magamat, de áruló jellem is volt. Sajnos kevés erkölcsi érzékkel áldották meg az égiek. Bárkinek eladta azok titkait, akik megbíztak benne, ha eleget ígértek érte. Szégyelltem, hogy a Walpole nevet viseli. Lehet, hogy maga sok szempontból is jót tett a családunknak.

– Értem – kiáltottam. – És ezért van most itt, hogy megköszönje, amiért megöltem az unokaöccsét?

– Ó, nem, dehogy! – Akkor minek köszönhetem a látogatást? Mint látja, pillanatnyilag igen

elfoglalt vagyok. – A fáklya lángja megremegett, ahogy a hatás kedvéért meglóbáltam. A Charlotte lereteszelt kabinjában ismét dörömbölés támadt, ahogy Hague megpróbált kiszabadulni. Máskülönben a katonák és a matrózok feszülten hallgattak, és bámulták egymást, meg egymás puskacsövét. Mindkét csapat parancsra várt.

– Nos, Kenway kapitány, mi is épp ezen elfoglaltsága miatt aggódunk – kiáltotta Walpole. – Mivel nem engedhetem, hogy folytassa, amit jelenleg csinál. Ami azt illeti, kénytelen vagyok megkérni önt, hogy dobja a fáklyát az óceánba, és jöjjön le onnan, máskülönben le kell lövetnem az embereimmel.

Felnevettem. – Ha lelövet, az embereim viszonozzák a tüzet. Attól tartok, még ön is

kereszttűzbe kerülne. A barátjáról nem is beszélve. Sir Aubrey Hague-hez van szerencsém, ugye?

– Úgy van, uram – lépett előre a magas férfi. – Azért jöttem, hogy könyörögjek a fiam életéért.

Láttam a szemén, hogy a fia sok csalódást okozott neki. – Hadd lássam az ujját! – kértem. Hague felemelte a kezét. Ott csillogott rajta a Templomos-gyűrű. A szívem

megkeményedett. – Az önét is, Sir Robert! Walpole továbbra is összefonva tartotta a karját a hasán. – Rajtam nem talál gyűrűt, Kenway kapitány. – Miért mulattatja az ötlet? Én úgy tudom, a templomosok szeretik a rangot

és a magas státuszt. Honnan tudjam, hogy nem épp a Nagymesterükkel beszélek?

Elmosolyodott. – Mert nem létezik abszolút hatalom, Kenway kapitány, és nem is azzal a

céllal vagyok itt, hogy egyik vagy másik oldal követeként szolgáljak. Azért jöttem, hogy megakadályozzam ezt a barbárságot.

Felhorkantam. Barbárságot? Akkor nem zavarta őket a barbárság, amikor leégették a szüleim házát. Hol volt akkor Sir Robert Walpole? Talán portóit

vedelt a templomos cimboráival? Gratulált magának, hogy kimaradt a terveikből. Persze, ő megengedhette magának. Elég vagyonos és hatalmas volt úgyis.

A kabinban Matthew Hague nyöszörgött és visított. – Jól értem, hogy a bosszú céljából tért vissza a partjainkra? – kiabált fel

Walpole. – Vannak rendezetlen ügyeim bizonyos emberekkel. Walpole bólintott. – Woodes Rogers az egyike ezeknek az embereknek? Röviden, meglepetten nevettem fel. – Igen. Ő az egyik. – Változtatna az valamit, ha elárulnám, hogy Rogers jelenleg az adósok

börtönében van? Hogy a seb, melyet ön ejtett rajta, helyrehozhatatlan károkat okozott az egészségében? Hogy a rendje megtagadta? A forrófejűsége és a rabszolgaügyletei miatt. Tönkrement, Kenway kapitány. Ez nem tesz pontot a kettejük ügyére?

Igaza volt. Miféle kárt okozhattam volna még a pengémmel Rogersnek? Csak lerövidíteném a szenvedését.

– Most elsősorban nem ő érdekel – kiabáltam vissza. – Ez a megtiszteltetés a kabinban ülő úré.

Walpole szomorúan mosolyodott el. – Ő csak egy ostoba, üresfejű fiú, akit mások befolyásoltak. Higgye el, ha

mondom, Kenway kapitány, hogy annak a szomorú ügynek a főbűnösei már mind meghaltak az ön keze által. És nyugodjon meg, Matthew jelenlegi szégyene éppen elég büntetés a tévedéseiért.

Mély levegőt vettem. Eszembe jutott anyám és a kérdése, hogy hány embert öltem meg. Aztán eszembe jutott Fekete Bart gonoszsága is. Meg Mary Read lelkiereje, Adewalé bátorsága és Feketeszakáll nagylelkűsége.

És végül eszembe jutottál te. Mert Torres tévedett, amikor azt mondta, nem maradt senkim sem. Maradt valakim. Te itt vagy nekem. Benned ragyog a reményem.

– Szeretnék tenni önnek egy ajánlatot, Kenway kapitány – folytatta Walpole. – Egy olyan ajánlatot, amelyet remélem, kívánatosnak fog találni, és amely végre lezárja ezt az egész sajnálatos históriát.

Felvázolta a javaslatát. Végighallgattam, és amikor befejezte, megadtam neki a válaszomat. Eldobtam a fáklyát.

73

Mármint a vízbe dobtam. Mivel bűnbocsánatot ígért nekem és az embereimnek is, és láttam, hogy a

legénység reménykedő várakozással tekint rám. Mindnyájukat körözték, és most esélyt kaptak, hogy tiszta lappal kezdjék újra. Az összes matrózomnak új életet ajánlott.

De Walpole ennél sokkal többet is ígért. Vagyont. Lehetőséget, hogy kezdjek magammal valami hasznosat londoni üzleti kapcsolatai révén. Amikor végre lemásztam a kötelekről, a katonák letették a muskétájukat, és a Csóka legénysége is megnyugodott. Matthew Hague-et kiszabadították, aki azonnal az apjához futott, majd könnyek között kért tőlem bocsánatot. Aztán Walpole megragadta a karomat, és félrevont. Elmondta, kiknek fog bemutatni Londonban: a Stephenson-Oakley családnak, egy ügyvédnek és egy Birch nevű asszisztensnek, aki majd segít az üzleti ügyeimben.

Biztosított arról, hogy könyörületességemet bőkezűen meghálálja. Cserébe látni akarja, hogy olyanná válok, amilyenné mindig válni szerettem volna: értékes emberré.

Persze, azóta már nagyobb elvárásaim vannak magammal szemben. De a pénz, az üzlet és egy ház Londonban egész jó kiindulási alap, amire egy új, gazdagabb életet építhetünk. Kifejezetten jó kiindulási alap.

Olyan alap, amit felhasználhatok más jellegű ügyeim intézéséhez is. Orgyilkos-ügyeiméhez. Nos, mehetünk, kedvesem? Indulhatunk Londonba?

Szereplők

Adewalé: eredetileg rabszolga, később fedélzetmester és Orgyilkos Ah Tabai: Orgyilkos Blaney: matróz Anne Bonny: felszolgáló az Old Averyben, később kalóz Calico Jack Rackham: kalóz Seth Cobleigh: Tom Cobleigh fia Tom Cobleigh: Seth Cobleigh apja Alexander Dolzell: Edward első kapitánya Julien DuCasse: Templomos El Tiburón: hóhér és Torres testőre Matthew Hague: Caroline Scott kikosarazott kérője, Sir Aubrey Hague fia Benjamin Hornigold: kalóz, Nassau megalapítója Julian: Cobleigh-ék barátja Bernard Kenway: Edward apja Caroline Kenway, született Caroline Scott: Edward felesége Edward Kenway: Orgyilkos Jennifer (Jenny) Kenway: Edward és Caroline lánya Linette Kenway: Edward anyja James Kidd: kalóz Laurens Prins: holland rabszolga-kereskedő Mary Read: James Kidd valódi neve, Orgyilkos Bartholomew Roberts, más néven Fekete Bart: Bölcs és kalóz Woodes Rogers: Templomos kalózvadász, később a Bahamák kormányzója Rose: a Scott család cselédje Emmett Scott: Caroline apja, bristoli teakereskedő Mrs. Scott: Caroline anyja Edward Thatch, más néven Feketeszakáll: privatér, majd kalóz Laureano Torres: Templomos, Havanna kormányzója Charles Vane: kalóz Dylan Wallace: tengerésztoborzó Duncan Walpole: Templomos, Sir Robert unokatestvére Sir Robert Walpole: angol pénzügyminiszter Wilson: Matthew Hague szolgája

Köszönetnyilvánítás

Külön köszönet illeti az alábbiakat:

Yves Guillemot Julien Cuny

Aymar Azaizia Jean Guesdon

Darby McDevitt

Valamint:

Alain Corre Laurent Detoc Sébastien Puel

Geoffroy Sardin Xavier Guilbert

Tommy François Cecile Russeil Joshua Meyer

A Ubisoft jogi osztálya Chris Marcus

Etienne Allonier Antoine Ceszynski Maxime Desmettre

Two Dots Julien Delalande Damien Guillotin Gwenn Berhault

Alex Clarke Hana Osman

Andrew Holmes Virginie Sergent

Clémence Deleuze