TIMOTHY ZAHN

A TÚLÉLŐK KERESÉSE

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: SURVIVOR'S QUEST

by Timothy Zahn

a Arrow Books Ltd.

Copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd. & ® or ™

where indicated

Ali Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2008 by Lucasfilm Ltd.

Fordította Szente Mihály

ISBN 978-963-497-166-5

Hungárián edition © Szukits Könyvkiadó, 2008

Lektor: Kósa Éva

Tördelés: Karaktertax Bt., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: A-SzínVonal 2000 Kft. Felelős kiadó: Szukits László és Szukits

Gábor

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 280140

Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató

Vader Öklének, az 501-es Légiónak

A Kirajzás vázlatrajza

Első fejezet

A birodalmi csillagromboló nesztelenül száguldott a végtelen feketeségben. Ezernyi fény

hunyorgott az óriási, páncélozott testen, amelyet a hajtóművek ellenállhatatlan erővel

űztek-hajszoltak távoli célja felé.

A parancsnoki híd középső járdáján álló férfi a csizmája talpán keresztül tisztán érzékelte

a hajtóművek vibrálását, miközben a kétfelől alatta ülő repülésirányítók kurta üzenetváltásait

figyelte. A fojtott hangon kiejtett, sietősen elhadart mondatokból kihallotta, hogy a személyzet

tagjai legalább annyira feszültek, mint ő maga.

Ám a férfit egészen más jellegű gondok emésztették, mint a hídon szolgálatot teljesítő

legénységet. Számára ez a dolog személyes ügy volt, és az ő idegessége a csalódottságából

táplálkozott. Mélységesen nyomasztotta, hogy mérhetetlen tapasztalatai ellenére kénytelen

esendő, ügyetlen teremtmények apró-cseprő bajaival foglalkozni. Mélységesen nyomasztotta,

hogy az engedetlen univerzum eseményei ezúttal egészen más irányba kanyarodtak, mint

ahogyan ő eredetileg elképzelte. Hiba keletkezett a rendszerben, méghozzá nagyon komoly hiba.

És joggal számíthatott arra, hogy ez a hiba kellemetlen következményeket fog maga után vonni.

Az egyik repülésirányító elmorzsolt a fogai között egy trágár káromkodást. A férfi úgy

tett, mintha nem hallotta volna, bár ez a tény hidegen hagyta a csillagromboló személyzetét. Őket

kizárólag a saját teljesítményük érdekelte, valamint az, hogy az utazás végén miként értékelik a

munkájukat: farba rúgással, vagy vállveregetéssel.

Vagy talán csak az irdatlanul hatalmas hajtóművek miatt idegeskedtek, mert attól

tartottak, hogy azok bármikor felrobbanhatnak, vagy egyszerűen csak darabokra hullhatnak.

Ennél a hajónál sosem lehetett tudni, hogy mi történik vele a következő percben.

A férfi lassú, méltóságteljes léptekkel odasétált az elülső ablaksorhoz. Végighordozta

tekintetét a milliónyi pontfénnyel világító csillagmezőn, majd szemügyre vette a csillagromboló

több mint egy kilométeres hosszúságba nyújtózó, ék alakú törzsét. Emlékezetében néhány

pillanatra felderengett az az időszak, amikor ezeknek a hajóknak a puszta látványa elég volt

ahhoz, hogy a hideg futkározzon akár a legbátrabb harcosok és a legpimaszabb csempészek hátán

is.

De azok az idők elmúltak, remélhetőleg mindörökre. A Birodalmat rehabilitálták, noha

ezt a tényt az Új Köztársaság több milliárd polgára nem tudta elhinni vagy elfogadni. A Pellaeon

főparancsnok szigorú és következetes irányítása alatt álló Birodalom békét kötött az Új

Köztársasággal, és már nem fenyegette annak békéjét, illetve rendjét.

A férfi önkéntelenül elmosolyodott, mialatt elmélyülten szemlélte a hajótestet. Ez a

bizonyos űrjármű még a Birodalom fénykorában is inkább csak zavart, semmint félelmet keltett

volna azokban, akik megpillantják. Hiszen nem könnyű komolyan venni egy élénkvörös színben

pompázó csillagrombolót...

Váratlanul léptek kopogását hallotta a háta mögül.

– Kész vagyunk, Karrde – dörmögte Booster Terik, mialatt odaért hozzá, és lecövekelt

mellette. – Végre rendbe hoztuk az adóvevőt. Most már szabadon forgalmazhatsz vele, amit csak

akarsz.

– Köszönöm – Talon Karrde hűvösen biccentett, és visszafordult a híd belseje felé.

Nehezére esett, hogy ne Boostert hibáztassa a hajó pocsék műszaki állapotáért. Viszont belátta,

hogy a csillagromboló óriási, és Boosternek sosem áll a rendelkezésére megfelelő létszámú és

szaktudású személyzet. – H'sishi? Mehet!

– Értettem, főnök – szólt vissza a kommunikációs pult előtt ülő togoriai, akinek sűrű

bundája kissé felborzolódott, mialatt karmos ujjaival rövid parancssort gépelt a billentyűzetén. –

Üzenet elküldve, főnök. Riasszam az egész hálózatot?

– Igen – válaszolta Karrde –, és köszönöm.

H'sishi bólintott, és ismét a konzoljához fordult.

Karrde úgy gondolta, hogy ezzel mindent megtett, amit pillanatnyilag tehetett. A

tekintetét ismét a csillagokra fordította, összefonta a karját a mellkasán, és minden akaraterejével

arra összpontosított, hogy összekaparja magában türelme maradványait.

– Minden rendben lesz – mormogta Booster. – Másfél óra alatt megkerüljük ezt a

gázóriást, aztán végrehajtjuk a hiperűrugrást. Legfeljebb két standard nap, és ott leszünk a

Domgrin-rendszerben.

– Feltéve, ha a hiperhajtóművek nem mondják fel ismét a szolgálatot – Karrde lemondóan

legyintett. – Sajnálom. Én csak... ugye, megérted.

– Persze – válaszolta Booster próbálj megnyugodni, rendben? Luke-ról és Maráról szól a

történet, nem holmi frissiben kikelt neimoidi lárváról. Akármi történjék, őket nem tudják

felkészületlenül elkapni.

– Legalábbis reméljük – dünnyögte Karrde. – Néha még egy Jedit is meg lehet lepni. –

Aggodalmas képet vágva megcsóválta a fejét. – De most nem ez a lényeg, igaz? A lényeg, hogy

alaposan eltoltam a dolgot. És pocsékul érzem magam, ha ilyesmi történik.

Booster megvonta széles, izmos vállát.

– Miért, melyikünk rajong ezért az érzésért? – kérdezte. – Nézz szembe a tényekkel,

Karrde! Az első és legfontosabb tény, hogy manapság már nem ismerhetsz mindenkit, aki neked

dolgozik.

Karrde újra a messzeségbe nyúló, vidáman vöröslő hajótestet fürkészte. Igazat adott

Boosternek. Készséggel belátta, hogy a rendszer teljes körű felügyelete és valamennyi esemény

irányítása rég kisiklott a kezéből.

Annak idején szerényen kezdte. Nem tett mást, csupán értesüléseket szállított mind az Új

Köztársaság, mind a Birodalom vezetőinek, így mindkét fél biztosra vehette, hogy a másik nem

sző összeesküvést ellene. És az első néhány évben minden remekül működött.

A bajok akkor kezdődtek, amikor az Új Köztársaság egyes helyi kormányzatai ráébredtek

ennek az ötletes szolgáltatásnak az előnyeire, és úgy döntöttek, hogy ők is beszállnak a játékba.

Később történt, hogy a Caamas-iratok miatt kis híján kitört az újabb polgárháború, de Karrde

még ezt követően sem akart elutasítani senkit, aki igényt tartott a szolgálataira. Így aztán a

coruscanti és bastioni ügyfeleinek engedélyével kiterjesztette a hálózatát.

A folyamat természetesen azzal járt, hogy jelentős mértékben megnövelte az

alkalmazottak létszámát. Utólag már rádöbbent, hogy e miatt a lépés miatt csupán idő kérdése

volt, hogy valami hasonló forduljon elő. Most már csak azt bánta, hogy éppen Luke-kal és

Marával kellett megtörténnie.

– Ebben igazad van – mondta fennhangon – de akkor is én vagyok az első számú felelős,

ha nem irányíthatok mindent személyesen.

– Világos – Booster nagyokat bólogatott –, ezek szerint az önérzeted az, ami megsérült,

jól sejtem?

Karrde metsző pillantást vetett régi barátjára, és megszólalt:

– Árulj el nekem valamit, Booster! Mondták már neked, hogy akkor vagy a

legidegesítőbb, amikor megpróbálsz együtt érezni másokkal?

– Igen, egyszer-kétszer már felmerült – ismerte el vigyorogva Booster, és barátságosan

megveregette Karrde vállát. – Gyere, menjünk. Szépen leballagunk a Transis-folyosóra, és

meghívlak egy italra.

– Feltéve persze, ha ezen a szép napon működnek az italautomaták – jegyezte meg epésen

Karrde, mialatt végigmentek a központi futójárdán.

– Hát igen – mondta Booster – ez a veszély mindig fennáll.

Mara Jade Skywalker úgy érezte, hogy ennél különösebb kocsmában még soha életében

nem járt.

A furcsa benyomást részben a hely szellemének tulajdonította. A Külső Gyűrű világain a

kultúra és az ízlés ritkán ütötte meg a Coruscanton és a többi belső világon megszokott mércét.

Például a modern italadagolók mögötti, rikító sárgára mázolt falon ósdi vezetékek kígyóztak,

amelyekre díszítés gyanánt a klónháborúk korából származó, fénylő droidalkatrészeket aggattak.

A törhetetlen anyagból készült poharakra és a súlyos kőlapokkal fedett asztalokra a csak

ímmel-ámmal elsimított, sugárnyalábok okozta falsérülések szolgáltattak magyarázatot. A vaskos

kőlapok nyilván kapóra jöttek, amikor egy-egy tűzharc folyamán a vendégtérben rekedt

felszolgálóknak fedezékre volt szükségük. És alighanem azért a gondolatért sem rajongtak, hogy

törött üvegszilánkok százain kelljen kúszniuk-mászniuk, mialatt az életüket mentik.

Viszont semmi sem indokolta a hangos, fülsértően hamis zenét.

Mara megérezte, hogy könnyű szellő söpör át a vállán, aztán egy tagbaszakadt férfi

bukkant fel mellette, aki durván lökdösődve nyomakodott át a kavargó sokaságon.

– Elnézést – lihegte az illető, miután megkerülte az asztalt, és lezöttyent a Jedi-hölggyel

szemközti székre. – Üzleti ügyek, üzleti ügyek, mindig csak az átkozott üzleti ügyek. Az

embernek nincs egy szabad perce.

– Vagyunk így egypáran – mondta Mara. A férfi egy pillanatig sem tudta megtéveszteni.

Még az Erő közvetítése nélkül is tisztán érzékelte, hogy a lárma és a tömeg csak arra kell, hogy

elrejtsenek előle valamit. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Jerf Huxley csempészvezér, a Külső Gyűrű

egyik nagy hatalmú, széles körben rettegett hadura készül valamire. Csupán az volt a kérdés,

hogy meddig hajlandó elmenni.

– Igen, de idekint az üzlet maga az őrület – folytatta Huxley, és nagyot kortyolt az

italából, amit hátrahagyott, amikor az imént elrohant, hogy elintézze azt a titokzatos ügyet, amely

elszólította az asztaltól. – Na persze, ezt te magad ugyanolyan jól tudod, mint én. Nem először

csinálod. – Gyanakodva összehúzta a szemét, és megkérdezte: – Mi olyan vicces?

– Oh, semmi, semmi – válaszolta Mara, de nem tüntette el az arcáról a mosolyt. – Csak

sosem hittem volna, hogy ennyire megbízol másokban.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Huxley, és értetlenül ráncolta a homlokát.

– Az italod – magyarázta Mara, és a pohárra mutatott. – Eltűntél innen, magamra hagytál

vele, aztán amikor visszatértél, egyben ledöntötted. És ha beledobtam valamit?

Huxley töprengve csücsörített. Mara az Erőn keresztül tisztán érzékelte a belőle áradó

bosszúságot. Tisztában volt azzal, hogy a csempész azért nem aggódott az itala miatt, mert a

távolléte alatt árgus szemek figyelték az ő összes mozdulatát. Természetesen Huxleynak eszébe

sem jutott, hogy szóba hozza kémei tevékenységét.

– Na jó, erről ennyit! – jelentette ki határozottan a férfi, és visszakoppantotta a poharát az

asztalra. – Elég a játékból. Halljuk, miért jöttél ide?

Mara jól tudta, hogy Jerf Huxley esetében értelmetlen a ködösítés és a szépítgetés, ezért

nyíltan rátért a lényegre:

– Talon Karrde dolgában járok. Megkért, hogy a nevében én mondjak köszönetet neked és

a szervezetednek az elmúlt tíz év folyamán elvégzett munkákért, és tudassam veled, hogy a

jövőben nem tart igényt a szolgálataidra.

Huxleynak a szeme sem rebbent, ami arra utalt, hogy előre tudta, de legalábbis sejtette,

hogy mi lesz az üzenet.

– Mikortól? – kérdezte kurtán.

– Mostantól – válaszolta Mara. – Köszönöm az italt, és már itt sem vagyok. Viszlát!

– Csak ne olyan gyorsan! – csattant fel Huxley, és felemelte a kezét.

Mara már félig felemelkedett a székéről, de most mozdulatlanná dermedt. A csempész

háta mögött sugárvetők jelentek meg három férfi kezében, akik mindeddig közönyösen, az

italukat szürcsölgetve ácsorogtak a bárpultnál. És ezek a sugárvetők fikarcnyit sem meglepő

módon egytől-egyig Marára irányultak.

– Ülj le! – parancsolta Huxley.

A Jedi-hölgy lassan, óvatosan visszaereszkedett a székére.

– Nocsak, van még valami más is? – érdeklődött ártatlan képet vágva.

Huxley ismét intett, ezúttal jóval szélesebb mozdulattal, mire végre-valahára elhallgatott

az idegtépő háttérzene, és a helyiségben vége szakadt minden beszélgetésnek.

– Szóval így állunk? – mormolta vontatottan a csempész a hirtelen beálló csendben. –

Karrde megunt minket, és most egyszerűen elhajít? Erről szól a dal?

– Gondolom, hozzá is eljutottak a hírek – válaszolta Mara higgadtan. Az Erő

közvetítésével tisztán érzékelte a környezetében lévő teremtmények ellenséges érzéseit, amelyek

természetesen mind őrá irányultak. A jelekből ítélve Huxley a tárgyalás idejére maga köré

gyűjtötte a barátait és a szövetségeseit. – Karrde ki akar szállni a csempészüzletből. Már három

éve ezen dolgozik. És többé nincs szüksége a szolgálataidra. Ennyi a történet.

– Világos, neki nincs szüksége ránk – jegyezte meg fanyalogva Huxley. – Hogy nekünk

mire van szükségünk, az senkit sem érdekel, ugye?

– Fogalmam sincs – válaszolta Mara. – Miért, mire van szükségetek?

– Nézd, Jade, talán már elfelejtetted, hogy mi a helyzet idekint, a Külső Gyűrűben –

kezdte Huxley, és előrehajolt. – Idekint nem lehet ugrálni. Vagy egy bizonyos csapatnak

dolgozol, vagy nem dolgozol. Pont. És mi minden hidat felégettünk magunk mögött, amikor

elszegődtünk a barátodhoz. Szerinted mi lesz velünk, ha ő most egyszerűen kiszáll?

– Gondolom, kötsz néhány új szerződést – felelte Mara. – Nézd, Huxley, tudnod kellett,

hogy ez fog történni. Számítanod kellett rá. Karrde nem csinált titkot abból, hogy milyen irányba

tart.

– Igen, ez igaz – vágta rá megvetően a csempész. – De igazából egyikünk sem hitte el,

hogy jó útra akar térni. – Felegyenesedett, kihúzta magát, és folytatta: – Szóval, tudni akarod,

hogy nekünk mire van szükségünk? Rendben, megmondom. Szükségünk van egy halom kreditre,

hogy átvészelhessük azt az időszakot, amíg új megbízót találunk magunknak. Egy szép, nagy

halom kreditre.

Mara megértőn bólogatott. Ettől a társaságtól nem is számított másra. Előre tudta, hogy

nem fognak előállni kifinomultabb követelésekkel, hogy nem akarnak majd mást, csak pénzt,

pénzt, és még több pénzt.

– Tehát, mennyit akarsz? – kérdezte.

– Ötszázezret – válaszolta Huxley, és halványan elmosolyodott. – Nem értékpapírokban,

nem áruban, hanem kreditben. Csakis kreditben.

Mara némi erőfeszítés árán uralkodott a vonásain, hogy azok ne árulják el az érzéseit. Ez

az összeg túlment minden ésszerű, józan határon.

– És mégis mit képzelsz, honnan varázsoljak elő ötszázezer kreditet? – kérdezte szélesen

mosolyogva. – Elég ritkán hordok magamnál ennyi költőpénzt.

– Ne gúnyolódj – mordult fel haragosan Huxley. – Magad is jól tudod, hogy Karrde-nak

van egy pénzváltója a Gonmore-on. Ott van annyi, amennyi nekünk kell.

Belekotort a zsebébe, és előhúzott egy kisebbfajta, de fenyegető külsejű lézerpisztolyt.

– Most szépen kapcsolatba lépsz velük, és szólsz nekik, hogy hozzák ide a pénzt –

folytatta, mialatt egyenesen a Jedi-hölgy arcára szegezte a fegyvert. – Félmillió kreditet. Most.

– Látom, komolyan gondolod – állapította meg Mara, majd mindkét kezét az asztalon

tartva lassan hátrafordította a fejét, hogy megnézze, mi történik mögötte. A kocsmában mostanra

már csak Huxley szervezetének tagjai maradtak, mindenki más sietve elhagyta a jókora

helyiséget, ami Mara szerint bölcs előrelátásra vallott. Néhány gyors pillantással felmérte, hogy

elsősorban egy körülbelül húszfős, emberi lényekből és idegen teremtményekből álló, vegyes

társaság miatt kell aggódnia, amelynek tagjai félkörívben felsorakoztak mögötte, és

valamennyien őrá irányították a fegyvereik csövét.

A Jedi-hölgy kaján elégtételt érzett, amikor észrevette, hogy a fegyveresek aggódva, sőt,

riadtan meresztik rá a szemüket, ami arra utalt, hogy a hírneve ezúttal is megelőzte őt.

– Ugyan, Huxley, még a végén tönkreteszed ezt az amúgy szórakoztatónak ígérkező

mulatságot – jegyezte meg, miután ismét szembefordult a csempésszel. – Te most komolyan azt

gondolod, hogy el tudsz bánni egy Jedivel?

Huxley szája széles vigyorra húzódott. Egy nagyon gonosz, vicsorgásnak is beillő

vigyorgásra. Sőt, az adott helyzetben meglepően gonosznak ható vigyorgásra.

– Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de igen, komolyan gondolom – válaszolta, és

felkiáltott: – Hé, Bats! Mehet!

Rövid szünet következett. Mara az Erő segítségével próbált tájékozódni, de nem érzékelt

mást, csak a tömegből áradó, feszült várakozást.

Aztán a terem átellenes végében hangos nyikorgás kíséretében életre kelt egy titokzatos,

láthatatlan gépezet. A félhomályos sarokban félresiklott a fapadló egy darabja, majd a sötét,

szögletes nyílásból egy csőkeretes, nyitott oldalú felvonókabin bukkant elő. Mialatt az alagsorból

kiinduló fülke a padlószint fölé emelkedett, kiderült, hogy egy jókora fémszerkezetet hoz

magával, amelynek egykor fényes felületeit fakóvá varázsolták az idők folyamán rárakódott

rozsda- és mocsokrétegek.

Mara a szemét résnyire húzva próbált a tekintetével áthatolni a félhomályon. A tárgy

magas volt, és karcsú. A két oldalából egy-egy vékony, de erősnek tűnő fémkar állt ki, amelynek

révén körvonalai az emberi lényekére emlékeztettek. Mara ismerősnek találta a formát. Biztosan

tudta, hogy látott már ilyesmit, de hirtelenjében nem tudta beazonosítani, hogy hol és mikor. A

kabin tovább emelkedett, így láthatóvá vált a benne lévő gépezet zömök törzsének alján lévő,

medencecsonthoz hasonlatos központi rész, és az abból kiinduló három hosszú, vékony, ízekre

osztott fémláb.

Mara hirtelen rádöbbent, hogy mit lát. Egy droideka állt a kabinban, egy romboló droid, a

Kereskedelmi Szövetség egykori hadseregének egykori büszkesége.

Visszanézett Huxleyra, aki most még az előbbinél is szélesebben vigyorgott.

– Hát erről lenne szó, Jade – jelentette ki a férfi, és kárörvendő pillantásokkal méregette

Marát. – Ez az én saját droidekám. Gondolom, hallottál már ezekről a masinákról. Garantáltan

elbánnak egy mégoly hatalmas Jedivel is. Fogadni mernék, sosem hitted volna, hogy valaha is

szembekerülsz egy ilyennel!

– Valóban nem – ismerte el a Jedi-hölgy, és miután a kabin egy hangos szusszanás

kíséretében megállapodott, szakértő szemmel, az aljától a tetejéig végigmérte a droidekát.

Nyomban felkeltette a gyanakvását a tény, hogy a droid már harci pozícióban állva érkezett,

ahelyett, hogy a helyváltoztatás során alkalmazott kerékformában gördült volna be a helyiségbe.

Így aztán arra a következtetésre jutott, hogy a gépezet talán már nem is képes önálló mozgásra.

És ez vajon azt jelentené, hogy a fegyverei sem tudják nyomon követni a kijelölt

célpontot? – tette fel magának a kérdést Mara, és próbaképpen hátradőlt a széken.

Egy másodpercig semmi sem történt. Aztán a droid megrándult, és a törzsével elfordulva

követte a mozdulatot, így az alkarjába épített, ikercsöves sugárvetők ismét a célpontra

szegeződtek.

A jelekből ítélve a gépezet fegyverei működőképesek maradtak, bár a pillanatnyi

késlekedés arra utalt, hogy nem egy központi számítógép, vagy maga a droideka vezérli azokat,

hanem egy élőlény, valószínűleg egy távirányító közbeiktatásával. Mara a rossz megvilágítás

miatt nem tudta megítélni, hogy vajon üzemel-e a droid védőpajzsa vagy sem, de ez nem is

számított. Annyi bizonyosnak tűnt, hogy a droideka fegyverei az eltelt évtizedek ellenére is

működőképesek maradtak.

Huxley nem túlzott az imént. Még annak a letűnt korszaknak a jedi-mesterei is kerülték a

nyílt összecsapást a galaxis szerte rettegett harci gépezetekkel, és ha tehették, kitértek az

útjukból.

– Persze gondolhattam volna rá – folytatta, miután ismét Huxley felé fordult. – Ez a

kocsma tele van régi droiddarabokkal. Eszembe juthatott volna, hogy valaki képes lesz

összekaparni annyi alkatrészt, hogy megépítsen egy droideka-utánzatot, hogy aztán azzal riogassa

a jónépet.

Huxley haragosan felfortyant:

– Tudod, mit? Csak próbálkozz valami ócska trükkel, aztán kiderül, hogy másolat-e vagy

sem! – Azzal oldalra fordította a fejét, és végighordozta a tekintetét a tőle jobbra álldogáló

csoporton. Hamarosan kiszúrt valakit, és odavakkantott neki: – Hé, Sinker! Te, igen, te! Gyere

csak!

A legfeljebb tizenhat éves kölyök kilépett a nála jóval idősebb társai közül.

– Igen, uram? Mit óhajt? – érdeklődött félénken.

– Vedd el tőle a fénykardját! – parancsolta Huxley, és Marára mutatott.

A kölyök nagyot nézett, és riadtan meredt a Jedi-hölgyre.

– Hogy... mit... mit csináljak? – dadogta zavartan.

– Mi van, megsüketültél? – bődült fel dühösen a bandavezér. – Talán berezeltél? Mitől

félsz?

Sinker némán hápogott, döbbenten pislogott Marára, aztán nagyot nyelt, és vonakodva

elindult. Marának arcizma sem rezdült, mialatt a közeledő fiút nézte, aki lépésről-lépésre, egyre

jobban rettegett. Végül, mire megállt, már jól láthatóan reszketett a félelemtől.

– Ööö... izé... elnézést kérek, hölgyem – hebegte zavartan – de nekem most...

– Csak vedd el tőle! – üvöltötte Huxley.

Sinker nagy nehezen összeszedte magát. Villámgyorsan leguggolt, leakasztotta a

fénykardot Mara derékszíjáról, majd felpattant, és sietve visszahátrált a barátai elé.

– Ugye, hogy sikerült! – jegyezte meg gúnyosan Huxley. – Nem is volt olyan nehéz, igaz?

– Hát, értelme sem sok volt! – szólt közbe Mara, és mosolyogva megcsóválta a fejét. –

Gondolod, hogy ennyivel megállítasz egy Jedit? Elveszed a fénykardját, és kész? Okosabbnak

hittelek, Huxley!

– Ez még csak a kezdet – vágott vissza a csempész.

Mara ismét megcsóválta a fejét, és halkan kijelentette:

– Még annak is kevés!

Azzal a fiúra nézett, és az Erőn keresztül a fénykard felé nyúlt. Sinker elkeseredett, rémült

nyögése beleveszett a jellegzetes, sistergő-búgó hangba, amellyel életre kelt az éles fényt árasztó,

kék energiapenge. A fiú úgy megdöbbent, hogy eszébe sem jutott eldobni a fegyvert, csupán

esetlenül tartotta maga előtt, és meredten bámulta.

– Mi a frászt csinálsz, kölyök! – ordította Huxley. – Ki mondta, hogy kapcsold be? Az

nem játék!

– Nem én csináltam! – tiltakozott Sinker a rémülettől egészen elvékonyodott hangon.

– Igazat mond – szólt közbe Mara, mielőtt a bandavezér teleszívhatta volna a tüdejét egy

újabb üvöltéshez. – És ezt sem ő csinálja!

Ismét az Erőhöz folyamodott, és annak közvetítésével ide-oda rángatta a fénykardot. A

kölyök hol jobbra, hol balra perdülve követte a látszólag önálló életet élő fegyver mozdulatait,

közben olyan képet vágott, mintha váratlanul egy felbőszült fenevad hátán találta volna magát, és

most nem tudná, hogyan szálljon le róla.

A helyiségben tartózkodó bandatagok hasonlóan érezték magukat. Az első pillanatokban

egymást taposva-taszigálva menekültek a fénykarddal hadonászó Sinker közeléből. Aztán a

legtöbben megálltak, és biztonságosnak ítélt távolságból, szájtátva bámulták a nem mindennapi

látványt. Az óvatosabbak viszont úgy döntöttek, hogy ideje eltűnni a kocsmából, mielőtt teljesen

elfajul a helyzet, és sorban a kijárat felé vették az irányt.

– Hagyd abba, Jade! – horkant fel Huxley. – Nem hallod? Azt mondtam, hogy állj le!

– Miért, mit fogsz csinálni, ha nem hagyom abba? – érdeklődött Mara, és tovább rángatta

a fénykardot, illetve azon keresztül a fiút, miközben a szeme sarkából a férfi lézerpisztolyát

figyelte. Úgy sejtette, hogy a többiek nem fognak tüzet nyitni a vezérük parancsa nélkül, de

előfordulhatott, hogy maga Huxley feneketlen haragjában megfeledkezik az eredeti céljairól, és

azok fontossági sorrendjéről.

Mara néhány pillanattal később meglátta, hogy megérte vállalni a kockázatot. Miután a

kocsmában tartózkodók tekintete kivétel nélkül Sinkerre, és az engedetlen fénykardra irányult,

senki sem figyelt a sarokban őrködő droidekára.

Így aztán senki sem vette észre egy zöld fényű energiapenge éppen csak látható hegyét,

amely váratlanul felbukkant a harci gépezet mellett, majd néhány másodperc leforgása alatt

jókora kört vágott alatta a fülke padozatát alkotó fémlemezbe.

– Darabokra téplek, azt fogom csinálni! – fenyegetőzött Huxley. – Most pedig engedd el,

különben...

Sosem fejezte be a mondatot. Meggyötört, túlterhelt fém fülsértő nyikorgása hallatszott a

sarok felől. Huxley éppen jókor pillantott oda, így még láthatta, amint drága pénzen beszerzett

droidekája megbillen, és hangos csörömpölés kíséretében lezuhan az alagsorba. A csempész

felüvöltött, és trágár átkokat szórt, de hamarosan elhallgatott. A kabin aljában tátongó lyukból

fekete, emberforma alak szökkent elő. Az illető magabiztos ügyességgel visszaérkezett a frissen

vágott lyuk peremére, kihúzta magát, és tisztelgésre emelte a jobb kezében tartott rövid,

baljóslatúan csillogó hengert. A következő pillanatban újabb, élesen sistergő-búgó hang

hallatszott, és a sötét sarokban felragyogott egy zöld színű energiapenge.

Huxley azonnal reagált, mégpedig pontosan úgy, ahogyan Mara várta.

– Kapjátok el! – ordította, és a jövevényre mutatott.

Nem kellett megismételnie a parancsot. A félkörben felsorakozott fegyveresek tüzet

nyitottak.

– Te pedig... – hörögte vérszomjasan Huxley, és ismét a Jedi-hölgyre szegezte a

lézerpisztolyát, míg a mutatóujját rászorította az elsütő billentyűre.

Mara már az előző pillanatokban mozgásba lendült. Félig felemelkedett a székéről,

megragadta az előtte elterülő kőlap peremét, és villámgyorsan felemelte, gyakorlatilag két lábra

állította a másfél méter széles, három méter hosszú asztalt. A másodperc törtrészével később a

Huxley fegyveréből kiröppenő energianyaláb lepattant a simára csiszolt, sziklakemény felületről,

ártalmatlanul elsüvített a Jedi-hölgy feje mellett, és újabb, megperzselt szélű rést szántott a

mennyezetbe. Mara még jobban megemelte az asztalt. A csempész döbbenten bámult, amikor

rájött, hogy ha a súlyos bútordarab ráborul, akkor vagy odaszegezi őt a székéhez, hogy mozdulni

sem tud, vagy egyszerűen belezúzza-beledöngöli a padlóba.

Huxley ezúttal is tévedett. Mialatt rémülten kapkodott, hogy kikecmeregjen a székéből, és

elmeneküljön, Mara elrúgta az útjából a saját székét, aztán az asztal szélén vett fogást

forgáspontnak használva előre és lefelé lendítette a testét, miközben minden erejével lefelé

rántotta a rézsútosan felmeredő kőlapot.

Egy könnyebb bútorral aligha vált volna be a terve. Nem jutott volna másra, mint hogy

fenékre tottyan, és magára rántja az asztalt. De ez a bútor a súlyából eredően annyi

tehetetlenséggel bírt, hogy mire visszazuhant a négy lábára, Mara könnyűszerrel átsiklott alatta.

Mialatt ő a hátán csúszva megérkezett Huxley lába elé, a lendület tovább hajtotta az asztalt,

amely felbillent, és tompa dördülés kíséretében az oldalára borult. Mara ezzel a trükkel elérte,

hogy egy vaskos, másfél méter magas kőlap kerüljön a háta és a hátára szegezett, húszegynéhány

sugárvető közé.

Huxley úgy meglepődött, hogy moccanni sem tudott. Éppen csak csuklott egyet,

miközben Mara felpattant, a baljával kiverte a kezéből a fegyvert, a jobbjával torkon ragadta őt,

és magával rántotta az asztal takarásába. A Jedi-hölgy a következő pillanatban felnyúlt a bal

ruhaujjába, előrántotta onnan az alkarjához szíjazott tokban lapuló, apró lézerpisztolyt, amelynek

csövét nyomban a férfi állába döfte.

– Ismered a játékszabályokat – mondta halkan, jeges nyugalommal. – Gyerünk, hallani

akarom!

A csempész előbb csak bambán, értetlenül pislogott, mintha még nem fogta volna fel,

hogy milyen helyzetbe került. A higgadt hang hallatán valamennyire összeszedte magát,

teleszívta a tüdejét, és torkaszakadtából felordított:

– Hé, Huxley fiai! Tüzet szüntess! Tüzet szüntess!

A parancsot részben tiltakozó, részben pedig bizonytalanságról tanúskodó kiáltások és

mordulások fogadták, majd a fegyverek sorban elhallgattak.

– Eddig nagyon jól csináltad – jelentette ki Mara –, most pedig, mi következik? Halljuk!

Huxley idegesen rágta vastag, sötétvörös ajkát, aztán felkiáltott:

– Fegyvert eldobni! Nem hallottátok, nyomorultak? Azt mondtam, hogy fegyvert eldobni!

Rövid szünet következett, amelyet a bandatagok méltatlankodó dörmögése, és a padlóra

hulló sugárvetők csörömpölése követett. Mara az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, de nem

talált árulásra, cselre vagy csapdára utaló jeleket. Huxley végleg feladta, és a csempészbanda

tagjainak több eszük volt annál, semmint felülbírálják a főnökük döntését. Mara a pisztolyának

csövét továbbra is a vezér torkába fúrva felállt, és felhúzta magával Huxleyt is. Lassan

körbefordulva végighordozta a tekintetét a részben mogorván, részben pedig ijedten bámuló

bűnözőkön. Egy-egy pillanatra mélyen belefúrta fagyos, átható tekintetét valamennyiük szemébe,

hogy megértesse velük, mivel jár az elhamarkodott, és merőben felesleges hősködés, aztán a

tetőtől-talpig feketébe öltözött férfira nézett, aki lassú léptekkel közeledett felé.

– Ezek szerint nem vetted észre azt a droidekát, amíg Huxley fel nem emeltette ide? –

kérdezte tőle a legteljesebb lelki nyugalommal.

– De igen, természetesen észrevettem – válaszolta Luke Skywalker, és kikapcsolta a

fénykardját.

– Hát akkor?

– Kíváncsi voltam, hogy működik-e még – felelte Luke a vállát vonogatva. – Működött?

– Nem futtattunk le egy teljes harci tesztet – válaszolta Mara. – Nem tűnik túl

mozgékonynak, és azt hiszem, távvezérléssel irányítják a fegyvereit. De valami azt súgja, hogy

így is rettenetes tűzerőt hordoz.

– Hordozott – javította ki Luke. – Ahhoz, hogy újra lőni tudjon, újra össze kell rakni. Elég

sok darabra vágtam.

– Hát ez igazán remek – örvendezett Mara, mialatt visszacsúsztatta az apró pisztolyt a

ruhaujja alá rejtett tokba –, így legalább Huxley emberei elüthetik valamivel az unalmas óráikat.

Azzal ellökte magától a csempészt. A férfi megingott, de gyorsan visszanyerte az

egyensúlyát.

– Figyelj rám, Huxley, megmondom, hogy mit fogunk csinálni – mondta fennhangon

Mara. – Mielőtt elmegyünk innen, átutaltatok húszezer kreditet a számládra. Nem mintha Karrde

tartozna neked. Vedd úgy, hogy ez afféle búcsúajándék. Köszönet az eddigi szolgálataidért.

– Karrde eléggé lágyszívű – állapította meg Luke.

– Igen, lágyszívű – mondta Mara, majd a csempészre pillantva folytatta: – Másrészről

viszont, én magam nem vagyok az. Úgyhogy, szépen átveszed a pénzt, örülsz neki, és a jövőben

még csak nem is gondolsz arra, hogy még egyszer bajt okozz nekünk. Világos?

Huxley mogorván meredt maga elé, és lassan bólintott.

– Világos – dörmögte alig hallhatóan.

– Remek – a Jedi-hölgy aprót biccentett, és Sinker felé fordult.

– Visszakaphatnám a fénykardomat?

A fiú minden akaraterejét összeszedve, lassú léptekkel indult Mara felé, majd

kartávolságból, óvatos mozdulattal odanyújtotta neki a továbbra is aktív fegyvert. Mara átvette

tőle, majd kikapcsolta, és az övére akasztotta a kardot.

– Nagyon köszönöm – mondta, és szelíden rámosolygott Sinkerre. – Térj jó útra, kölyök!

Most még fiatal vagy, sikerülhet!

Ebben a pillanatban a terem végében félresiklott egy ajtó, és egy másik fiatalember rontott

a helyiségbe. Eltartott egy-két pillanatig, mire felfogta a helyzetet, ekkor zavartan megtorpant, és

értetlenül meredt Huxleyra.

– Remélem, Fisk, fontos ügy miatt zavarsz – figyelmeztette a csempész.

– Hát, nem is tudom – Fisk bizonytalanul körülnézett éppen most vettem egy üzenetet,

ami egy bizonyos Marának szól. A küldője...

– Talon Karrde – szólt közbe Luke. – Azt kéri Marától, hogy keresse fel őt az Errant

Venture fedélzetén, amilyen gyorsan csak lehetséges... – résnyire vonta a szemét, egy pillanatra

elgondolkodott, majd hozzáfűzte: – ... méghozzá a Domgrin-rendszerben.

Fisk tátott szájjal bámult a Jedi-mesterre.

– Izé... szóval... igen – nyögte még az iméntinél is nagyobb zavarban. – Pontosan így.

– Helyes – Luke nagyokat bólogatott, és ismét megszólalt: – Oh, és a Paspro-ötös kóddal

titkosították. Azzal, amelyik úgy kezdődik, hogy usk-herf-enth... a többit te is tudod, ugye?

A fiatal férfi álla még jobban leesett. Pislantott néhányat, aztán bólintott.

– Akkor jobb lesz, ha megyünk – jelentette ki Mara. Tett egy lépést az ajtó irányába, de

nyomban megállt, és visszafordult a bandavezér felé. – Jut eszembe, a nevem már nem csupán

Jade, hanem Jade Skywalker. Ez az úr a férjem, Luke Skywalker. Igen, a Jedi-mester. És a

jövőbeli békesség kedvéért közlöm, hogy ő még nálam is ügyesebben intézi az efféle ügyeket.

– Világos – dörmögte Huxley, és tetőtől-talpig végigmérte Luke-ot. – Rendben, vettem az

adást.

– Helyes – Mara bólintott –, hát akkor viszlát, Huxley!

Azzal ő és Luke elindultak az ajtó felé, azon a széles résen keresztül, amely mintegy

varázsütésre nyílott előttük a tömegben. Néhány pillanattal később már az utcán jártak.

– Igazán hatásos volt – állapította meg Mara, mialatt sietős léptekkel tartottak az űrkikötő

felé, ahol a Jade Sabre várta őket. – Mióta tudod kiolvasni mások agyából a gondolatokat?

– Nem is olyan nehéz, ha valaki tudja, hogyan kell – válaszolta Luke rezzenéstelen arccal.

– Ugyan-ugyan... – Mara mosolyogva ingatta a fejét –, hadd találgassak. Karrde neked is

elküldte ugyanazt az üzenetet. Ráhibáztam?

– Persze – a Jedi-mester aprót biccentett – mialatt átkutattam az alagsort, a hajód vette az

adást, és rögtön továbbította nekem.

– Mindjárt gondoltam – mondta Mara. – Aztán pedig, amint alkalom kínálkozott, nem

tudtál ellenállni a kísértésnek, és eljátszottad a mindenható, mindent tudó Jedit.

Luke mosolyogva vonogatta a vállát, és kijelentette:

– Azt hiszem, néha rádörrenthetünk ezekre a bűnözőkre. Az sosem árthat, ha félnek, vagy

legalábbis tartanak a Jediktől.

– Talán igazad van – ismerte el Mara, de a hangjából bizonytalanság érződött.

Luke a szeme sarkából rápillantott, és megkérdezte tőle:

– Te másként gondolod?

– Nem is tudom – felelte töprengve a Jedi-hölgy –, egy kicsit zavar a dolog. Talán azért,

mert Palpatine császár mindig is a megfélemlítésre alapozta az uralkodását.

– Igen, jogos a kifogás – ismerte el Luke –, de azért ez mégsem ugyanaz. Én nem azt

akarom, hogy tőlem féljenek, hanem azt, hogy az igazságszolgáltatástól. És természetesen, sosem

félemlíteném meg a tisztességes polgárokat.

– Tudom, és a félelem valamennyire talán kordában tartja Huxleyt, valamint a hozzá

hasonlókat – válaszolta Mara, azzal türelmetlenül legyintett, és sietve áttért a fontosabb témára. –

De most már hagyjuk, mert torkig vagyok a bűnözőkkel. Szóval, egészen pontosan mit akar

tőlünk Karrde?

– Lényegében azt, amit már a kocsmában is elmondtam – felelte Luke. – Szeretné, ha

találkoznánk vele és Boosterrel a Domgrin-rendszerben, amilyen hamar csak lehetséges.

– És egyszerre két helyre is üzent...

– Úgy tűnik, igen – Luke megcsóválta a fejét –, nyilván fontos az ügy, ha ennyire ég a

vágytól, hogy beszéljen velünk.

– Éppen ez az, ami gyanús. Az efféle lépések nem vallanak Karrde-ra. – Mara töprengve

meredt maga elé, majd hozzátette: – Hacsak nem érlelődik egy újabb válsághelyzet.

– Mindig ugyanaz a történet, nem igaz? – Luke lemondóan sóhajtott. – Egyik válság a

másik után. Na, mindegy. Gyere, utaljuk át azt a pénzt, aztán tűnjünk el innen!

Második fejezet

A Jade Sabre az élénkvörös színű csillagrombolótól alig néhány kilométerre töri ki a

hiperűrből.

– Íme, ott van – jelentette ki Luke, és a hajó felé mutatott. – Te mit gondolsz?

– Bányász- és teherhajók repkednek a környéken – mormolta Mara, mialatt a hosszú

hatótávolságú szenzorok képernyőit tanulmányozta –, jobb lesz, ha közelebb megyünk, ha nem

akarjuk, hogy lehallgassanak minket.

– Szeretnéd odavinni a hajót, vagy én vezessek?

– Nem kell, pihenj egy kicsit – válaszolta mosolyogva Mara, azzal még egy utolsó

pillantást vetett a monitorokra, majd a jobbjával megmarkolta a kormányt, míg a balját a

tolóerő-szabályzóra tette.

Luke kényelmesen hátradőlt az ülésében, csinált néhány váll-körzést, hogy kilazítsa a

hosszú utazás alatt megmerevedett izmait, és némán figyelte a feleségét.

A felesége. Hosszú másodpercekig töprengve forgatta-ízlelgette magában a szót. Még

most is elámult tőle. Közel háromévnyi házasság után még most is különösnek, és kissé

félelmetesnek találta az egész gondolatot.

Természetesen aligha volt ez három év úgy, ahogyan a hétköznapi házaspárok számították

az időt. Még Han és Leia is, akik a házasságuk korai szakaszában egyik válságot a másik után

élték át, legalább egymás oldalán, egymás közvetlen közelében vívták meg a harcaikat. Luke és

Mara gyakorlatilag több időt töltöttek egymástól távol, mint együtt. Luke-ot a Jedi-akadémia

iránti kötelességei szólították el otthonról, míg Marának rengeteg idejét emésztette fel, mire

erőszakos módszerek alkalmazása nélkül kiszabadult Talon Karrde szervezetének bonyolult

hálójából. Az elmúlt három év során alig néhány hetet, esetleg egy-két hónapot lehettek

egyhuzamban együtt. Az ő házasságukban mindössze ennyi volt az, amelyet Han egyszer az

összecsiszolódás időszakának nevezett.

Luke gyakorlatilag emiatt kísérte el a feleségét erre az utazásra. Marának természetesen

dolgoznia kellett, unalmasan hosszúra nyúló tárgyalásokat folytatott Karrde korábbi és jelenlegi

üzletfeleivel, illetve szövetségeseivel. De Luke azt remélte, hogy legalább két ilyen találkozó

között élvezhetik egymás társaságát.

És a terv alapjában véve egész jól bevált. Egészen mostanáig.

– Gondolom, magad is észrevetted, hogy mennyire különös ez az egész – dünnyögte

halkan Mara, így szempillantás alatt kirántotta férjét a tűnődéseiből. – Legalább egyheti repülés

választ el minket a Coruscanttól, még akkor is, ha kihozzuk a Sabréból, amit csak lehet.

Akármiféle válság állt elő, túl messze vagyunk ahhoz, hogy az otthoniak a hasznunkat vegyék.

– Főleg, mivel indulás előtt világosan megmondtam Leiának, hogy csak akkor zavarjanak,

ha nagy erejű, közvetlen támadás fenyeget – tette hozzá Luke. – Természetesen, ha nem Leia

üzent, akkor már csak egy lehetőség maradt.

– Pontosabban kettő – javította ki Mara. – És szívből remélem, Karrde-nak több esze van

annál, hogysem apró-cseprő ügyek miatt háborgasson minket.

– Leia, és Karrde kettő – számolta Luke –, mi a harmadik lehetőség?

A felesége talányos pillantást vetett rá a szeme sarkából, és visszakérdezett.

– Karrde barátunk az Errant Venture-ön vár minket, igaz?

– Értem – válaszolta fintorogva Luke –, tehát Booster.

– Pontosan – Mara aprót biccentett –, és elképzelhetőnek tartom, hogy neki nincs annyi

esze. De ha most feleslegesen ugráltatott minket, akkor egy kicsit a lelkére beszélünk, ugye?

– Részemről rendben – felelte Luke.

A Jedi-mester a pilótafülke acélüveg ablakain keresztül szemügyre vette a csillagokat, és

elmosolyodott. Minden külön töltött idő ellenére Mara és ő rendelkeztek egy jelentős előnnyel,

amelyről a hétköznapi házaspárok még csak nem is álmodozhattak: mindketten Jedik voltak.

Ebből eredően ők ketten egy olyan erős és olyan mélyre ható szellemi illetve érzelmi köteléken

osztoztak, amelynek kialakításához más párok esetében egy egész élet sem lehetett elég.

Még most is élénken emlékezett arra a pillanatra, amikor ez a bizonyos kötelék váratlanul

megjelent kettejük között. Egyszer csak kialakult, mintha a semmiből ugrott volna elő, mialatt ők

ketten harci droidokkal csatáztak annak az erődítménynek a gyomrában, amelyet régi ellenségük,

Thrawn főadmirális építtetett a Nirauan bolygón. Luke akkor azt hitte, csupán az élethalálharc

hevében és annak nyomására egyesült a szellemük, mindössze egy átmeneti időre. Aztán az

összecsapás véget ért, de az érzéseik továbbra is megmaradtak, és a Jedi-mester rádöbbent, hogy

a láthatatlan kapocs az életük tartós részévé vált.

De még ekkor sem látta át az egészet. Azt képzelte, hogy azalatt a néhány röpke óra alatt

tökéletesen megismerték egymást, olyan mélységekig, amennyire csak lehetséges. Ám az azóta

eltelt három évben rá kellett ébrednie, hogy a kezdet kezdetén éppen csak megkarcolta a felszínt.

Kiderült, hogy Mara jóval bonyolultabb személyiség annál, mint ahogyan eredetileg képzelte és

hitte. Legalább olyan bonyolult, mint ő maga.

Mindez azt jelentette, hogy kettejük különleges, rendkívüli képességeitől függetlenül még

rengeteg mindent meg kell tanulniuk egymástól és egymásról az elkövetkező évek folyamán.

Talán az egész életük folyamán. És Luke-ot minden ízében átjárta a boldogság, amikor erre a

hosszúnak ígérkező közös utazásra gondolt.

Mindettől függetlenül néha elfogta a bizonytalanság. Úgy érezte, a Marával kötött

házassága tökéletesen megfelel neki, de minden közös boldogságuk és sikerük közepette

elméjének zugaiban alkalmanként felderengtek azok a történetek és tanítások, amelyeket sok-sok

évvel korábban Yodától hallott a Dagobah bolygón.

Nevezetesen, hogy a Jediknek tartózkodniuk kell mindennemű érzelmi kötődéstől, de

főleg a szerelemtől.

Akkoriban nem tulajdonított túl sok jelentőséget ezeknek a példázatoknak. Az ismert

Galaxisban Palpatine császár uralkodott. Darth Vader csillapíthatatlan vérszomjjal űzte-hajszolta

a lázadókat, és az ő valamennyi gondolatát a saját, illetve a barátainak életben maradása kötötte

le. Amikor jóval később Han és Leia összeházasodtak, nem okozott problémát, hogy Leiát is

átjárta az Erő. Már csak azért sem, mert sosem haladt előre annyira a tanulmányaiban és a

felkészülésben, hogy Jedinek nevezhesse magát.

Ezzel szemben Luke teljesen más helyzetbe csöppent. Ő már kész Jedi volt, amikor

megkérte Mara kezét. Igaz, a kérdéses pillanatban meglehetősen bizonytalannak tűntek a

túlélésük esélyei, de ez a tény fikarcnyit sem befolyásolta az érzelmeit, és ajánlatának őszinte

voltát. És az időnként rátörő, bizonytalan érzések sem akadályozhatták meg azt, hogy házassága

meghozza neki a hőn áhított boldogságot és lelki békét.

Yoda talán tévúton járt, amikor az érzelmi kötődések veszélyeiről beszélt? Luke ezt

tartotta a legegyszerűbb, legkézenfekvőbb válasznak, ám ez egyben azt is jelentette volna, hogy

az egész Jedi-rend hosszú évezredeken keresztül rosszul ítélt meg bizonyos, létfontosságú

kérdéseket, ami eléggé valószínűtlennek tűnt. Ez a magyarázat ugyanis arra utalt, hogy a Rend

nagymesterei valami elképesztően hosszú időn keresztül nem hallották meg, vagy rosszul

értelmezték az Erő útmutatásait.

Luke fejében még az is megfordult, hogy talán éppen ez az előírás vezetett a Jedi-rend

végső széthullásához. Yoda annak idején beszélt neki néhányszor az Erő egyensúlyának

helyreállításáról, bár ennek lényegét és részleteit sosem tárta fel előtte. Ő azóta számtalanszor

eltöprengett ezen a rejtélyen. Lehet, hogy a régi, évezredeken át megszokott világrend felborulása

azzal járt, hogy a Jedik régi törvényeit többé már nem kell, nem lehet, vagy nem szabad

alkalmazni?

Nem ismerte a válaszokat ezekre a súlyos kérdésekre, és gyakran vélte úgy, hogy talán

soha nem is fogja megismerni.

– Most állnak ránk – jelentette be Mara, és hátradőlt az ülésen. – Az egyik antennájuk

átváltott szűk sávra. Kíváncsi lennék, hogy a szenzoraik mekkora távolságból érzékelnek minket.

Luke visszatérítette csapongó gondolatait a pillanatnyi helyzethez.

– Az Errant Venture esetében sosem lehet biztosra menni – válaszolta mosolyogva. –

Mindig számítani kell üzemzavarokra.

– Ez igaz – ismerte el a nő. – Ez a csillagromboló néha úgy jelenik meg a képzeletemben,

mint egy túlméretezett, ék alakú, vörös hibajelző lámpa.

– Az már tény, hogy a színe rendkívüli – Luke megcsóválta a fejét. – Azt hiszem, sosem

fogom megszokni.

– Nekem kimondottan tetszik – válaszolta Mara. – Főleg, ha arra gondolok, hogy hogyan

kapta ezt az árnyalatot.

– Arra célzol, hogy Booster fondorlatos vagy erőszakos úton csikarta ki Bel Ibis

admirálisból a nagyjavítást és az újrafestést?

– Nem, csak magára a festésre gondolok – felelte a nő. – Tudtad, hogy az Új Köztársaság

magától Karrde-tól vásárolta a festéket?

– Te most ugratsz, ugye? – Luke hitetlenkedve pislogott. – Bel Ibis tud róla?

– Ugyan már, Luke, használd a fejed! – Mara szája sarka féloldalas, ravaszkás mosolyra

görbült. – Hiszen ismered Bel Ibist. Őrjöngött volna, ha a tudomására jut, hogy Karrde valóságos

vagyont keresett az üzleten. Nem, Karrde nagyon megfontoltan és okosan játszott. Közbeiktatott

vagy három közvetítőt, és egy frissen alapított, majd nyomban fel is oszlatott vállalatot. Valami

azt súgja, hogy még Booster sem ismeri a történetet.

– Hidd el, nem tud róla – biztosította Luke. – Corran szerint Booster barátunk a mai napig

azzal szokott kérkedni, hogy a nagy Talon Karrde segítsége vagy közbenjárása nélkül is el tudta

intézni az ügyet. Ezek után kíváncsi lennék, hogy mit szólna, ha valaki közölné vele, hogy Karrde

festéke virít a hajóján.

– Azt nem tudom, azt viszont sejtem, hogy maga Karrde mit szólna – jelentette ki

vidáman Mara. – Mind azelőtt, mind azután, hogy a hajótestre szegezte a bőrömet. Tudniillik ő

meg abban leli örömét mostanában, hogy az utóbbi évek folyamán belevitte Boostert a jó öreg

kalózéletbe, méghozzá úgy, hogy az érintett úriembernek fogalma sem volt róla.

Luke elnéző mosollyal csóválgatta a fejét, majd felvetette:

– Összeillő páros, nem gondolod? Szerintem meg is érdemlik egymást!

– Azért ezt se mondd meg nekik! – szólt derűsen Mara. A következő pillanatban

figyelmeztető jelzés csendült a műszerfalon. – Rendben, kezdünk. A Paspro-kilences kóddal

dolgozunk...

Lenyomott néhány billentyűt. Kisvártatva újabb, éles sípolás hallatszott, majd a

kommunikációs képernyőn felfénylett Talon Karrde ismerős arcának képe.

A férfi komoran meredt a kamerába.

– Mara, Luke, üdvözlöm önöket! – köszönt rekedtes, feszültségről árulkodó hangon. –

Köszönöm, hogy ilyen hamar eljöttek. Sajnálom, hogy elrángattam önöket a jelenlegi

feladataiktól. Főleg öntől kérek elnézést, Skywalker mester. Jól tudom, mennyit fáradozott azon,

hogy időt szabadítson fel ehhez az utazáshoz.

– Emiatt ne aggódjon – válaszolta Mara kettejük nevében. – Ez az utazás már úgyis

kezdett unalmassá válni. Nos, mi a baj?

– A baj az, hogy elvesztettem egy üzenetet – közölte Karrde minden kertelés nélkül. –

Négy nappal ezelőtt a comrai reléállomásom kapott egy sürgős jelzésű hívást, amelyet önnek

címeztek, Skywalker mester.

– Hogy nekem? – kérdezte Luke, és meglepetten pislantott néhányat.

– Az állomásparancsnok szerint igen – felelte Karrde. – De ez minden, amit tud róla.

Mielőtt bárki továbbíthatta volna, az üzenetnek nyoma veszett.

– Gondolja, hogy ellopták? – kérdezett közbe Luke.

Karrde egy pillanatra szorosan összepréselte az ajkát, majd megszólalt:

– Nem gondolom, hanem tudom. Biztosan tudom, hogy ellopták. Még az elkövető nevét

is ismerjük, mert az üzenettel egy időben ő is eltűnt az állomásról. Hallották valaha a Dean

Jinzler nevet?

– Még csak nem is ismerős – jelentette ki Luke, miután gyorsan átkutatta az emlékezetét.

– Mara?

– Semmi – válaszolta a felesége. – Tehát, kiféle-miféle ez az illető?

Karrde megcsóválta a fejét.

– Sajnos, én magam sem tudom – felelte letörten.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólt közbe Mara. – Azt akarja mondani, hogy ez az

ember magának dolgozott, és nem tud róla mindent, amit tudni kell?

Karrde arca megrándult, és sietve magyarázkodni kezdett:

– Nézze, Mara, önről sem tudtam mindent, amikor belépett hozzám. Mára már hatalmasra

bővült a hálózat, így nem ismerhetem személyesen valamennyi alkalmazottamat.

– Ezt megértem, bár én talán különleges esetnek számítok – jegyezte meg Mara. – Azt

hittem, hogy a többiek esetében nagyobb körültekintéssel jár el. Na, mindegy. Van valami

elgondolása, hogy ki küldte az üzenetet, vagy hogy honnan érkezett?

– Történetesen mindkettőre tudom a választ – felelte Karrde, miközben az arca még az

előbbinél is komorabbra váltott. – A Nirauan bolygóról érkezett... – pillanatnyi szünetet tartott,

majd hozzátette: – ...a küldője pedig nem más, mint Voss Parck admirális.

Luke lelke mélyén különös érzések bolydultak fel. Ezen a bolygón működött Thrawn

saját, birodalmiakkal és chiss harcosokkal teli támaszpontja. Ez volt az az erőd, ahonnan három

évvel ezelőtt ő és Mara éppen csak el tudtak menekülni. És az üzenet Voss Parck admirálistól

érkezett, az egykori birodalmi kapitánytól, akit maga Thrawn nevezett ki röviddel a halála előtt a

bázis parancsnokává. Annak idején a felesége és ő rövid összetűzésbe keveredtek vele,

közvetlenül azután, hogy az admirális megpróbálta maga mellé állítani Marát.

– Látom az arcukon, ez a név már mindkettőjük fülében ismerősen cseng – állapította meg

Karrde. – Mindig is volt egy olyan érzésem, hogy önök eltitkolták előttem a Nirauanon tett

látogatásuk bizonyos eseményeit.

Luke érzékelte, hogy a feleségén kínos érzések lesznek úrrá, és gyorsan megszólalt:

– Ez miattam történt. Én ragaszkodtam ahhoz, hogy csupán az Új Köztársaság

legmagasabb rangú tisztviselői ismerhessék meg az ügy valamennyi részletét.

– Teljesen jogos kívánság – ismerte el higgadtan Karrde. – De azt hiszem, hogy most,

miután előkerült Parck neve, már magamtól is össze tudom illeszteni a történet darabjait, és a

hiányzó részeket is ki tudom pótolni. A szóban forgó úriember Thrawn fő-admirális egyik

legközelebbi bizalmasának számított, ugye?

– Eredetileg egy Victory-osztályú csillagrombolón parancsnokolt. Az Ismeretlen

Szektorokban kóborolva véletlenül rábukkant Thrawnra, akit a katonáival együtt

negyven-egynéhány évvel korábban száműztek oda – magyarázta Mara. – Parckot olyannyira

lenyűgözte Thrawn katonai szakértelme, hogy vállalta a kockázatot, és elvitte őt Palpatine-hoz.

Amikor később maga az uralkodó visszazavarta Thrawnt a Galaxis felderítetlen vidékeire, Parck

egyike volt azoknak a tiszteknek, akiket szintén odaküldtek.

– Tehát ismét száműzték – dünnyögte töprengve Karrde. – Világos. Jól értem, hogy

akármi volt Thrawn valódi küldetése, Parck admirálisra várt a feladat, hogy befejezze?

– Gyakorlatilag igen – felelte Luke. Kissé bosszantotta, hogy ilyen könnyen lelepleződött

az a kisded fedőtörténet, amelyet valaha maga Palpatine császár eszelt ki, hogy magyarázatot

adjon Thrawn távozására. Azt viszont előre sejtette, hogy az éles elméjű Karrde hamar átlát a

szitán. – Jómagam szívesen elárulnék még néhány részletet, de nem tehetem.

– Ne mentegetőzzön, Skywalker mester – Karrde nagyvonalúan legyintett. – Gondolom,

az Új Köztársaságnak is szüksége van néhány kisebb-nagyobb titokra.

– Ugyan, Karrde – szólt közbe mosolyogva Mara, és elismerő hangon folytatta: – ne

tegyen úgy, mintha maga előtt sokáig rejtve maradhatnának a titkok! De talán térjünk vissza a

tárgyhoz. Szóval, hányadán állunk ezzel a Dean Jinzlerrel?

Karrde vállat vont, és sorolni kezdte az adatokat:

– Középkorú férfiú, úgy a hatvanas éveinek derekán járhat. Eléggé okos, bár sosem

szerzett magának hírnevet semmiféle szakmában vagy rendszerben. A klónháborúk idején

ide-oda utazgatott. Szinte az egész Galaxist bejárta, de hogy ebben az időszakban mivel

foglalkozott, azt sűrű homály borítja. Körülbelül egy évvel ezelőtt lépett be hozzám. A papírjai

szerint elektroműszerész, droid-karbantartó és hiperhajtómű-szerelő.

– Ezek a bizonyítványok széleskörű szakértelemre vallanak – jegyezte meg Mara. – Mit

keres egy efféle ezermester egy peremvidéki reléállomáson?

– Hát, innen kezd érdekessé válni a dolog – Karrde nagyot szusszant, és folytatta. –

Amikor elővettem a személyi anyagait, kiderült, hogy nagyjából nyolc standard héttel ezelőtt ő

maga kérte az áthelyezését arra a bizonyos állomásra.

Luke és Mara jelentőségteljes pillantás váltottak egymással.

– Ez valóban érdekes – szólalt meg a nő – nyolc standard hetet mondott?

– Annyit – felelte Karrde. – Sejtelmem sincs, hogy jelente valamit, de a kutatóim

nagyjából ekkorra gyűjtötték össze azokat a Nirauanról, Thrawnról, és a hozzájuk kötődő

témakörökről szóló anyagokat, amelyeket én kértem tőlük.

– Könnyen elképzelhető, hogy a mi Jinzler nevezetű barátunk a lehallgatáshoz és az

adatlopáshoz is ért – vélekedett Mara. – Mondja, Karrde, megtenné, hogy ráállít valakit erre a

sokoldalú úriemberre? Szeretném, ha előásnának róla minden létező adatot.

– Nem probléma – vágta rá habozás nélkül Karrde. – Csak az efféle kutakodás sajnos

időbe telik, de haladéktalanul nekilátunk. Hanem eszembe jutott valami! Miután Jinzler úgy ítélte

meg, hogy érdemes ellopni Parck admirális üzenetét, az nyilvánvalóan fontos, talán rendkívüli

jelentőségű dolgokról szólt. A kérdés az, hogy mit akar csinálni vele. Ha ezt megfejtjük,

rábukkanunk a nyomára.

– Én úgy látom, hogy nincs választási lehetőségünk – vélekedett Luke. – Amíg nem

tudjuk, hogy mi áll az üzenetben, még csak nem is sejthetjük, hogy Jinzler mit akar kezdeni vele.

Vagyis, alighanem el kell utaznunk a Nirauanra.

Mara mocorogni kezdett az ülésében, és Luke az Erőn keresztül hirtelen megérezte, hogy

a felesége mindeddig nyugodt hangulata hirtelen feszültté válik.

– Pontosan ettől tartottam – jelentette ki borús képet vágva Karrde –, előre tudtam, hogy

ezt fogja mondani. Nem hallottam mindent az önök utolsó ottani látogatásáról, de azt igen, hogy

gyakorlatilag kikergették magukat a rendszerből. Ez igaz?

– Nem pontosan így történt – felelte Luke, és megcsóválta a fejét. – Bár azt is kétlem,

hogy virágesővel fogadnak majd minket, ha visszatérünk. De minden jel arra vall, hogy a helyzet

megváltozott. Nem mi kerestük meg Parckot, hanem ő akar közölni velünk valamit. Ami azt

jelenti, hogy legalább addig nem fogja kiadni a tűzparancsot, amíg át nem adta az üzenetet. Aztán

persze lehet, hogy rögtön megnyomja a nagy, vörös gombot.

– Ez egyáltalán nem vicces! – szólt rá szemrehányó hangon Mara.

– Elnézést – mentegetőzött Luke. – Szóval, nekem nincs más ötletem, de nyitott vagyok

minden józan javaslatra.

– És mi lenne, ha innen lépnénk kapcsolatba Parckkal? – vetette fel Karrde. – A Venture

központi adóvevőjén keresztül biztosan el tudjuk érni a HoloHálózat legközelebbi reléállomását!

Luke azonnal megrázta a fejét.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott higgadt, de határozott hangon. – Ő is a maga rendszerét

használta, és nem a mindenki által hozzáférhető HoloHálózatot. Továbbá kizárólag nekem szánta

a mondandóját, és nem a szenátusnak vagy a coruscanti kormányzat tagjainak. Ami arra utal,

hogy Parck nagyon nem szeretné, ha kiszivárogna valami.

– Ezzel mintha már egy kicsit elkéstünk volna – dünnyögte Karrde.

– Akkor sem kockáztathatunk. Nem használhatjuk a megszokott kommunikációs

csatornákat – jelentette ki Luke. – És az események fényében az ön hálózatában sem bízhatunk.

Előfordulhat, hogy Jinzler hátrahagyta egy-két szövetségesét arra az esetre, ha további üzenetek

érkeznének.

– Igen, ez könnyen elképzelhető – ismerte el kényszeredetten Karrde. – Mara, önnek mi a

véleménye?

– Itt és most nem teszünk mást, csak a sötétben tapogatózunk – jelentette ki a Jedi-hölgy.

– Ahhoz, hogy megoldjuk az ügyet, utaznunk kell. Mindenesetre köszönjük a felvilágosítást.

– A jelenlegi körülmények között ez a legkevesebb, amit megtehettem – dörmögte

komoran Karrde. – Tudják, az jutott eszembe, hogy talán szívesebben utaznának azzal az idegen

gyártmányú hajóval, amit még önök hoztak el a Nirauanról. Ha óhajtják, felkészítjük a Wilde

Karrde-ot, és Shada odaviszi önökhöz.

– Igazán remek ötlet – udvariaskodott Luke –, de attól tartok, erre már nincs időnk.

– Így van, azonnal indulnunk kell – erősítette meg Mara a férje szavait. – De ezt is

köszönjük. Egyébként hányan tudnak a Wilde Karrde létezéséről?

– Rajtam kívül csakis Shada – felelte Karrde – és senki más.

– Helyes – vágta rá Mara – szeretném még egy darabig titokban tartani, amennyiben

lehetséges.

– Vegye elintézettnek – biztosította a férfi. – Ha történetesen sikerül előbányásznunk

némi anyagot Jinzlerről, elküldjem maguk után egy futárral?

– Ne fáradjon – válaszolta Luke. – Addigra mi már alighanem a Coruscant felé fogunk

repülni.

– Nézze, Karrde, azt javaslom, hogy ne is nagyon törődjön Jinzler múltjával – javasolta

Mara. – Összpontosítson inkább a jelenlegi tartózkodási helyének kiderítésére. A legutóbbi

alkalommal, amikor titkos értesülések csúsztak ki a kezünk közül, kis híján polgárháború lett az

eredménye.

Karrde arca fájdalmasan megrándult.

– Igen, a Caamas-iratok – jegyezte meg vontatottan, rekedtes hangon. – Ne aggódjanak,

előkerítjük ezt a Jinzlert, akárhová bújt is előlünk!

– Rendben – szólalt meg Luke –, miután visszatértünk az ismert Galaxis határain belülre,

keresni fogjuk önt.

– Köszönöm – Karrde aprót biccentett –, viszlát, és sok szerencsét!

– Önnek pedig jó vadászatot! – válaszolta búcsúképpen Luke, azzal megnyomott egy

gombot, és a férfi képe eltűnt a monitorról. A Jedi-mester a feleségére pillantott, és mosolyogva

megjegyezte: – Nos, ahogyan te magad is mondtad, az utazás már úgyis kezdett unalmassá válni.

Mara nem válaszolt.

– Jól sejtem, hogy most valahogy nem örülsz a változatosságnak? – kérdezte óvatosan

Luke, mialatt nekilátott, hogy adatokat gépeljen a navigációs számítógépbe.

– A nirauani utazásra gondolsz? – Mara hangjából szinte csepegett a gúny. – Szóval

visszatérünk a Nirauanra, ahol gyakorlatilag egymagam romba döntöttem a bázis űrkikötőjét.

Gondolom, Parck a boldogságtól repesve várja, hogy viszontláthasson.

– Ugyan már – nyugtatta Luke –, mára már biztosan túltette magát azon a

megrázkódtatáson. Egyébként, ha valaki miatt aggódnunk kell, akkor az Fel báró. Valami azt

súgja, hogy szívesen elbeszélgetne veled bizonyos múltbeli eseményekről.

Mara villámló tekintettel meredt a férjére, és dühösen felcsattant:

– Ma valósággal sugárzik belőled a jókedv! Csak úgy dőlnek belőled a humorosabbnál

humorosabb megállapítások!

– Kettőnk közül valakinek meg kell őriznie a derűlátását – jelentette ki Luke, teljességgel

ártatlan őszinteséggel.

Mara még néhány pillanatig vádlón meredt a férjére, aztán a vonásai ellágyultak, és

csendesen megkérdezte:

– Te legalább annyira nyugtalan vagy, mint én, igaz?

Luke hatalmasat sóhajtott, és megfontoltan válaszolt:

– Csakis egyetlen okot látok arra, hogy Parck váratlanul beszélni akar velünk. Gondolom,

már benned is felrémlett.

Mara elmélyülten bólogatott, majd megszólalt:

– Valószínűleg ismét felbukkant az a mindeddig azonosítatlan ellenség, amelyről annak

idején már beszélt nekem. Az, amelyik erősen aggasztotta őt és Felt. És ez az ismeretlen ellenség

most felénk közeledik.

– Vagy pedig mindketten hazudtak – találgatott Luke. – Ha nem csal az emlékezetem, a

kérdéses időpontban éppen arra akartak rávenni téged, hogy csatlakozz hozzájuk.

Mara az áttetsző kabintetőn keresztül felnézett a csillagokra, néhány pillanatra felidézte

magában az emlékeit, majd megrázta a fejét, és határozottan kijelentette:

– Nem. Mélységes meggyőződéssel állították. Lehet, hogy tévedtek, de nem hazudtak.

Ebben teljesen biztos vagyok.

– Valószínűleg igazad van – ismerte el Luke. – Huh, bárcsak magunkkal hoztuk volna

Artut. Amikor utoljára ott jártunk, a kis fickó igencsak ügyesnek bizonyult.

– Nem fogunk leszállni magára a bolygóra! – csattant fel nyomban Mara. – Ráadásul

Leiának nagyobb szüksége van Artura most, a pilótaképzésének ebben a szakaszában, mint

nekünk.

A navigációs számítógép halk sípolással jelezte, hogy elvégezte a számítási feladatokat.

– No, kész is van – dünnyögte Luke, és nyomban nekilátott, hogy betáplálja a

pályaadatokat a központi számítógépbe.

– Tudod, ez már-már ijesztő – jegyezte meg Mara. – Minden jel szerint ezúttal is

megérezted, hogy mi vár ránk. Emlékszel? Még tizenöt perce sincs, hogy előhozakodtál a

balsejtelmeiddel.

Luke rosszkedvűen grimaszolt, és felidézte magában az iménti mondatát: indulás előtt

világosan megmondtam Leiának, hogy csak akkor zavarjanak, ha nagy erejű, közvetlen támadás

fenyeget.

– Az Erő mélyen átjárja a családom valamennyi tagját – válaszolta halkan.

– Én is így hallottam – vágta rá Mara. – Hát akkor reménykedjünk, hogy a saját

borúlátásod szólt belőled, és nem az Erő üzent rajtad keresztül. Vágjunk bele, és intézzük el ezt

az ügyet!

Két nappal később elérték a Nirauan-rendszert.

– Eléggé csendesnek tűnik – állapította meg Luke, mialatt nyílegyenesen száguldottak az

egykor harcoktól dúlt bolygó felé. – Sehol egy járőrhajó, sehol egy vadászgép. Még teherhajók

sem röpködnek errefelé. Teljesen üresek a képernyők.

Mara hosszú pillanatokig hallgatásba burkolózott, mialatt az Erőn keresztül kutatott

életjelek után a környező űrben.

– Én sem érzek semmit – szólalt meg végül, és felsóhajtott. – Valami azt súgja, hogy

Parck nem számít ránk.

Luke a szeme sarkából a feleségére pillantott, és mosolyogva megjegyezte:

– Azt hittem, te nem is szeretted volna, ha vár minket...

– Nem szerettem volna, ha a harcosai várnak minket – javította ki Mara. – De a

fogadóbizottság teljes hiánya arra utal, hogy az ellopott üzenet mindent tartalmazott, amit a

küldője közölni akart velünk. Parck alighanem bosszús lesz, amikor megtudja, hogy váratlan

látogatói érkeztek.

– Ezt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – jelentette ki Luke, és ráhangolta az adóvevőt az

itteni birodalmiak és chissek által használt hullámhosszok egyikére. – Kopogjunk be, és kiderül,

hogy ki van idehaza.

Lenyomott néhány billentyűt, majd higgadt, erős hangon megszólalt:

– Itt Luke Skywalker Jedi-mester beszél, az Új Köztársaság képviselője. Voss Parck

admirálist keresem. Ismétlem, Luke Skywalker hívja Voss Parck admirálist. Kérem,

válaszoljanak! – Hátra dőlt az ülésében, és az iméntinél jóval halkabban folytatta: – Most már

csak meg kell várnunk, hogy...

Még mielőtt befejezhette volna a mondatot, felcsendült egy figyelmeztető jelzés. A

kommunikációs képernyő kivilágosodott, és megjelent rajta egy chiss férfi képe. A kék bőrű

idegen teremtmény szeméből halvány, vöröslő fény áradt, amitől úgy tűnt, mintha izzana a

szemgolyója.

– Üdvözlöm, Skywalker mester! – köszönt a chiss, és átható pillantásokkal méregette

Luke-ot, majd kissé elfordította a fejét, és folytatta: – És önt is üdvözlöm, Mara Jade! Talán még

emlékszik rám, Kres'ten'tarthi vagyok, a Kéz Birodalmának katonája, Mitth'raw'nuruodo

nagyvezér palotaőrségének parancsnoka. Be kell vallanom, alaposan megleptek ezzel a váratlan

látogatással!

– Ennek okát nem értem igazán – válaszolta nyugodtan Luke. – Ön talán nem tudja, hogy

Parck admirális üzenetet küldött nekünk?

– Természetesen tudok róla – felelte Kres'ten'tarthi. – Az admirális úr pillanatokon belül

itt lesz. Addig is megtennék, hogy leszállnak, és csatlakoznak hozzánk? – A chiss arca egy

pillanatra megfeszült. – Ne aggódjanak, az utolsó látogatásuk óta tökéletesen helyreállítottuk az

űr kikötőt!

– Igazán köszönjük a szíveslátást – udvariaskodott Mara, még mielőtt Luke

megszólalhatott volna –, de inkább idefent maradunk.

– Ahogy óhajtják! – a chiss férfi fejet hajtott, és a képernyő elsötétült.

– Szóval ismered őt? – érdeklődött Luke.

– Igen, bár eddig még csak az úgynevezett magnevét hallottam, vagyis Stentnek

szólították – felelte Mara. – Amikor Parckkal és Fellel tárgyaltam, ő a chiss őrség egyik

parancsnoka volt. Attól tartok, nagyon a szívére vette, hogy betörtél a bázisra, és leromboltál

ezt-azt, hogy kimenekíts a karmaik közül.

Luke tétován csóválgatta a fejét, és felvetette:

– Ezen a világon is bőven akadnak jóakaróink, ugye?

– Inkább ebben az egész szektorban – Mara lemondóan legyintett –, mert egy pillanatra se

feledd, hogy Thrawn népe él errefelé. Chissek népesítik be a környező csillagrendszereket,

akikről tudom, hogy nem szívesen hívnák fel magukra az Új Köztársaság figyelmét. Nem

szeretnék, ha sokan tudomást szereznének akár a puszta létezésükről is.

– Alighanem örülnek, ha megbirkóznak a saját gondjaikkal. Nyilván nem szívesen vennék

a nyakukba a mi problémáinkat – vélekedett Luke.

– Valószínűleg így van – erősítette meg Mara, és hirtelen témát váltott: – Hanem Stent

érdekes kifejezést használt. Észrevetted?

– A Kéz Birodalma – mondta Luke, és elmélyülten bólogatott. – Valószínűleg a Thrawn

Kezével áll összefüggésben.

– Én is erre gyanakszom – erősítette meg a nő. – De engem sokkal jobban érdekel a

Birodalom kifejezés. Neked és a Lázadók Szövetségének annak idején alaposan meggyűlt a

bajotok Palpatine császár Galaktikus Birodalmával. Gondolod, hogy a chisseknek ugyanilyen

problémáik lettek volna Thrawnnal?

– Elképzelhető – válaszolta Luke, és mélyen elgondolkodott.

A néhai Thrawn főadmirális – teljes chiss nevén Mitth'raw'nuruodo – az ismert Galaxis

egyik legnagyobb katonai géniusza volt, és egyértelműen a legnagyobb azok közül, akiket a

Birodalom hadserege valaha is a soraiba fogadott. Annak idején, még a Lázadók Szövetségének

megalapítása előtt, Palpatine császár egy harci különítmény kíséretében elküldte őt az űr távoli,

felfedezetlen vidékeire. Az uralkodó látszólag büntetésképpen helyezte át az admirálist az

Ismeretlen Szektorokba, de a valóságban azzal a feladattal bízta meg, hogy a Birodalom jövőbeli

terjeszkedésének céljából derítsen fel és hódítson meg újabb és újabb csillagrendszereket.

A Nirauanon tett utolsó látogatásuk alkalmával Mara és Luke a saját szemükkel

győződhettek meg arról, hogy Thrawn milyen sikeresen teljesítette a küldetést. Birodalmi

csapataira és maroknyi, hűséges chiss harcosára támaszkodva alig néhány standard év leforgása

alatt hatalmas területeket hajtott az uralma alá. Ráadásul mindezt úgy oldotta meg, hogy a

hatalmas léptékű és rendkívüli fontosságú vállalkozás mindvégig titokban maradt, sokáig még az

egykori Birodalom maradványának legfőbb tisztségviselői sem tudtak róla.

Aztán, Pellaeon főparancsnok és néhány megbízható tanácsadója korlátozott kapcsolatot

létesített Parckkal, és az egykori Birodalom nirauani hajtásával. Leia és az Új Köztársaság egyes

magas rangú vezetői tudtak a különös, rejtőzködő államalakulat létezéséről, de Luke gyanította,

hogy egyik kormányzat sincs tisztában annak méreteivel és katonai erejével. Ezeket az adatokat

az Új Köztársaság polgárai közül csakis ő és Mara ismerték, márpedig ők ketten úgy döntöttek,

hogy egy ideig még megtartják maguknak az értesüléseiket.

Viszont a Kéz Birodalma elnevezés még nekik is újdonságot jelentett.

– De akkor sem hiszem, hogy Thrawn ugyanolyan zsarnokká vált volna, mint amilyen

Palpatine volt – folytatta végül Luke az imént megkezdett gondolatmenetet. – Ha felidézem

magamban mindazt, amit tudok róla, valahogy nem tudom elképzelni, hogy a megfélemlítésre,

vagy az elnyomásra alapozta az uralmát.

– Az nem zárja ki, hogy később sem tért rossz útra – mutatott rá Mara. – Eltanulhatott

egyet s mást Palpatine-tól. Vagy ha nem maga Thrawn, akkor esetleg az utódai alatt fajultak el a

dolgok. Könnyen megesik az ilyesmi...

– Igen, ez igaz – ismerte el Luke –, viszont...

Hirtelen elhallgatott, mert a kommunikációs képernyő ismét életre kelt. Ezúttal egy ősz

hajú, mélyen barázdált arcú férfi képe jelent meg rajta, akinek átható, szúrós tekintete éles észről

árulkodott.

– Üdvözlöm, Mara – köszönt az idős férfi –, és önt is, Skywalker mester! Őszintén szólva,

nem számítottam a felbukkanásukra. Azt hittem, hogy önök már régen a Crustai felé repülnek.

– A Crustai felé? – Luke homlokára mély ráncokat szántott a gyanakvás.

– Ott van az előre egyeztetett találkozási pont – magyarázta Parck, és aggodalmas képpel

meredt az előtte álló kamerába. – Talán nem kapták meg az üzenetet?

– Sajnos, nem jutott el hozzánk – válaszolta Mara. – Egy Dean Jinzler nevezetű férfi

eltüntette, még mielőtt megismerhettük volna a tartalmát.

– Nahát... – dünnyögte komoran Parck, és hol Luke-ot, hol pedig Marát fürkészte, majd

megkérdezte: – Önök ismerik ezt az embert?

– Még sosem hallottunk róla – felelte a Jedi-hölgy de ennek most nincs jelentősége.

Egyedül az számít, hogy az üzenetet megérte ellopni. Igaz?

– Ha a megfelelő kezekbe kerül, komoly hasznot hozhat – vallotta be az admirális, aztán

néhány pillanatra keményen beharapta az alsó ajkát, majd kibökte: – Ez eléggé kínos fordulat!

– Igen, lényegében mi is erre a következtetésre jutottunk – erősítette meg Mara. –

Megtenné, hogy beavat a részletekbe?

– Természetesen – Parck bizonytalanul bólintott, amivel elárulta, hogy a gondolatai még

mindig az eltüntetett üzenet körül forognak. – Bár, ha a chissek... – hirtelen megrázkódott, és

szemlátomást összeszedte magát. – Hát, ami történt, megtörtént. A múlton felesleges rágódni.

Mindig a valós helyzettel kell törődnünk, akár tetszik, akár nem. Árulja el nekem, Skywalker

mester, hallott már valaha a Kirajzás fedőnevű tervről?

– Igen, dereng valami – válaszolta Luke tűnődve, és mélyen elgondolkodva próbálta

felidézni magában, hogy hol és milyen körülmények között találkozott ezzel a névvel. Néhány

pillanattal később megszólalt: – Igen, azt hiszem, akkor bukkantam egy efféle hivatkozásra,

amikor információkat kerestem Jorus C'Baoth-ról. Akkoriban történt, amikor a klónom

megpróbálta elrabolni Leia húgom gyermekeit. Úgy rémlik, hogy egy nagyszabású vállalkozás

volt, még a klónháborúkat megelőző időszakban. Egy másik galaxis felfedezését célzó expedíció.

– Nagyon jó – válaszolta Parck elismerő hangsúllyal. – Igen, alapjában véve erről volt

szó. Valaki egy igen ötletes hajót épített erre a rendkívüli célra. Egy hatalmas anyahajó-szerűség

törzséhez hat újonnan épített Dreadnaughtot kapcsoltak. A kötelék együttesen a Kirajzás nevet

kapta. A vállalkozást hat Jedi-mester és tucatnyi Jedi-lovag irányította, egyebek mellett az ön

által is említett Jorus C'Baoth. Rajtuk kívül további ötvenezer ember és idegen teremtmény indult

útnak, vagyis a személyzet és családtagjaik.

– Magukkal vitték a családjukat is? – kérdezett közbe kissé meglepetten Luke.

– Egy másik galaxisba való utazás rengeteg időbe telik – emlékeztette őt Parck. – Főleg,

mert az az irdatlan hajó együttes viszonylag alacsony sebességre volt képes. Ráadásul néhányan

azt javasolták, hogy miután az útjuk az Ismeretlen Szektorokon keresztül fog vezetni, célszerű

lenne, ha alapítanának néhány új kolóniát.

– Kezdem érteni – szólt közbe Luke –, ezért kellettek a Dreadnaughtok.

– Pontosan – Parck aprót biccentett. – Az volt a terv, hogy ha új kolóniát akarnak

létesíteni, leválasztják, és hátrahagyják az egyik ilyen egységet. A Dreadnaught komoly védelmet

és közlekedési szállítási lehetőséget tudott biztosítani a telepeseknek.

– Értem – dörmögte Luke –, de amennyire én tudom, az expedíció sosem tért vissza. Ezek

szerint eljutottak volna egy másik galaxisba?

Mara kényelmetlenül fészkelődött az ülésében, majd halkan megjegyezte:

– Még a mienkből sem jutottak ki. Miután elérték a világűr chissek által ellenőrzött

részének határait, Thrawn megtámadta és megsemmisítette őket.

– Igen, így történt – erősítette meg Parck a Jedi-hölgy szavait. – A többi chiss finoman

fogalmazva nem volt elragadtatva. Első felháborodásukban el akarták kergetni Thrawnt, de neki

valahogyan sikerült lebeszélni őket erről a lépésről.

– Igen, még jól emlékszem arra a történelemleckére, amelyet az utolsó itteni látogatásunk

alkalmával kaptunk – jegyezte meg Mara. – A chissek nem hívei a védelmi jellegű, megelőző

csapásoknak. Szóval, admirális úr, mi közünk van nekünk ehhez az ötven évvel ezelőtti

tragédiához?

– Csupán annyi – válaszolta Parck, és furcsa pillantással meredt a kamerába – hogy a

chissek a közelmúltban megtalálták az expedíció hajóinak roncsait. És most vissza akarják

szolgáltatni azokat a jogos tulajdonosoknak.

Mara hosszú pillanatokig döbbenten bámult a képernyőre, közben ezernyi gondolat és

tucatnyi érzés kavargott az elméjében.

– Ez nem lehet igaz – suttogta felindultan, és látszott rajta, hogy csak nagy erőfeszítések

árán tudja kipréselni magából a szavakat –, egyszerűen lehetetlen. Ez csupán valami trükk!

– Elismerem, hogy eléggé különösnek hangzik – Parck tehetetlenül vonogatta a vállát. –

De Formbi főnemes őszintének tűnt, amikor felvette velem a kapcsolatot.

– Akkor is képtelenség! – állította makacsul Mara. – Az imént ön mondta, hogy Thrawn

elpusztította a hajó együttest. És ha Thrawn megsemmisített valamit, rendszerint átkozottul

alapos munkát végzett. Nagyon értett hozzá!

– Nézze, Mara, ezt én még önnél is jobban tudom – vágott vissza kissé sértődötten Parck.

– Ettől még tény marad, hogy a chissek azt állítják, megtalálták a maradványokat. A Formbitól

kapott leírás ráillik a korabeli tervekre. Továbbá, elképzelni sem tudom, hogy mit keresett volna

arrafelé egy másik, az expedíciótól független Dreadnaught. – Felvonta a jobb szemöldökét, és

szigorú képet vágva folytatta: – A hogyanokra és a miértekre adandó válaszokat jelenleg

egyikünk sem ismeri. Egyedül azzal a kérdéssel kell foglalkoznunk, hogy most mihez kezdünk.

– Mihez kezdünk? Hogy mi mihez kezdünk? – kérdezett vissza Luke. – Nekem úgy tűnik,

hogy ez az ügy az Új Köztársaság vezetőire tartozik, és nem két Jedire.

– Talán igen, talán nem – felelte talányosan az admirális. – Elvégre a Kirajzás ötlete

valamelyik Jedi-mester agyából pattant ki. Nem a régi szenátorok egyike, és még csak nem is

maga Palpatine császár állt elő vele. Ezért kérte Formbi, hogy Luke Skywalker Jedi-mesterrel

vegyem fel a kapcsolatot.

– A főnemes kifejezetten Luke-ot kérte? – kérdezte Mara.

– Igen, kimondottan őt – erősítette meg Parck, azzal a tőle jobbra álló monitorra fordította

a tekintetét, és folytatta: – íme, maga az üzenet. Luke Skywalker Jedi-mesternek, a

Jedi-akadémiára, a Yavin Négyes világra. A feladó Chaf'orm'bintrano főnemes, az Ötödik

Uralkodócsalád tagja, Sarvchi városából. A chiss Védőflotta a közelmúltban roncsokra bukkant,

amelyek minden valószínűség szerint egy régi, önök által Kirajzás fedőnéven emlegetett

expedíció hajóinak maradványai. A roncsok a chiss nép fennhatósága alá tartozó területen

fekszenek. A chiss nép mélységesen sajnálja a szomorú eseményben való érintettségét.

Tiszteletünk jeleként, illetve, hogy kimutassuk őszinte megbánásunkat, lehetőséget biztosítunk

önöknek, hogy részt vegyenek a maradványokat átvizsgáló hivatalos bizottság munkájában. A

következő tizenöt standard nap folyamán a Crustai bolygó közelében várom önöket. Itt a

koordináták következnek – vetette közbe Parck, és folytatta: – Amennyiben csatlakoznak

hozzám, együttesen fogunk tovább utazni a roncsok lelőhelyére. Szívből remélem, hogy önök is

bekapcsolódnak a vizsgálatba, mert így megtárgyalhatjuk a maradványok visszaszolgáltatásának

részleteit. Üzenet vége.

– Szóval, ezt írta nekünk ez a Chaf'orm... izé, akárki? – hümmögte Mara alig hallhatóan. –

De vajon honnan tudta a címet?

– Chaf'orm'bintrano – segítette ki az admirális. – Nevezzék egyszerűen Formbinak. És

Skywalker mester címét természetesen tőlem kapta. A chissek alig tudnak valamit az Új

Köztársaságról, és gyakorlatilag semmit annak világairól.

– Mégis ismerik Luke nevét? – kérdezte Mara.

– Nos, nem egészen – válaszolta Parck, és lerítt róla, hogy kissé zavarba jött. – Formbi

tőlem kérdezte meg az Új Köztársaság legkiválóbb Jedi-mesterének nevét. Én pedig azt feleltem,

hogy az illető nem lehet más, mint Luke Skywalker mester.

Mara a férjére pillantott, majd folytatta a faggatózást:

– Vagyis ön és Formbi baráti kapcsolatokat ápolnak?

– Nem mondanám barátinak a kapcsolatunkat – felelte az admirális. – Inkább úgy

fogalmaznék, hogy beszélő viszonyban vagyunk. Tudják, a chissek hivatalos véleménye szerint

Thrawn elhajló szélsőséges volt, aki szégyent hozott a saját népére.

– Mondja ezt Stentnek – dörmögte Luke. – Érdekelne a válasza!

Parck a vállát vonogatva válaszolt:

– Én egy pillanatig sem állítottam, hogy valamennyi chiss egyetért a hivatalos

állásponttal. A lényeg, hogy a közelmúltban Formbi és én beszéltünk néhányszor, bár egyelőre

csak semleges témákról. – Ezúttal balra pillantott, és leolvasott valamit egy másik monitorról. –

Időközben az egyik navigátorom kiszámította egy, a Crustait célzó utazás adatait. Feltéve, hogy

önök legalább a fénysebesség egy egész és három tizedszeresével tudnak repülni azzal a hajóval,

éppen csak annyi idejük maradt, hogy elcsípjék Formbit, mielőtt elhagyja a találkozási pontot, és

tovább repül. De ehhez perceken belül indulniuk kell.

– Köszönjük a felvilágosítást – mondta udvariasan Luke. – Most viszont, ha nem bánja,

megtárgyalnánk az ügyet. Hamarosan újra jelentkezünk!

– Ahogy óhajtják – Parck kimérten fejet hajtott –, itt maradok, és várom a hívásukat.

És valóban mozdulatlanul ült tovább, mialatt Luke megszakította az adást.

Mara a bolygóra szegezte a tekintetét.

– Te mit gondolsz? – kérdezte néhány másodperccel később.

Luke a fejét csóválva válaszolt:

– Igazán érdekes ajánlat – a hangja kissé különösnek tűnt, mintha álmodozott volna

beszéd közben –, amennyire én tudom, a Kirajzás fedőnevű tervet mélységes titokban tartották

annak idején. Még a coruscanti archívumokban is alig van róla adat.

– Sok mindent nem tudunk arról a korszakról – mutatott rá Mara. – A klónháborúknak, de

főleg Palpatine-nak köszönhetően a feljegyzések zöme vagy megsemmisült, vagy eltűnt.

– Látod, éppen ez izgat a legjobban! – magyarázta Luke, és látszott rajta, hogy feltámadt

benne az érdeklődés. – Elképzelhető, hogy azokban a roncsokban maradt néhány használható

holofelvétel. Lehet, hogy rajtuk keresztül bepillantást nyerhetünk abba a ködös múltba, ahogyan

mindig is szerettük volna.

– Ahogyan szerettük volna? – méltatlankodott Mara, és rosszalló pillantással méregette a

férjét. – Inkább csak te szeretnéd. Egyedül te!

– Jó, megadom magam – jelentette ki Luke, aki láthatóan zavarba jött. – Elismerem,

kettőnk közül én szeretnék minél többet megtudni azokról a Jedikről, akik a régi Köztársaság

hanyatlásának idején éltek. De te miért nem?

– Ez az a korszak, amikor Palpatine hatalomra jutott – emlékeztette Mara komoran a

férjét, majd ismét a csillagokra meredve hozzátette: – Sok minden történt annak idején, amiről

inkább nem szeretnék tudni!

– Megértelek – válaszolta Luke gyengéden –, másrészről viszont, nem hagyhatjuk

figyelmen kívül az ajánlatban rejlő lehetőségeket.

Mara megcsóválta a fejét, és gúnyosan megkérdezte:

– Miféle lehetőségeket? Ez inkább a chisseknek lehetőség! Elsősorban arra jó, hogy

csillapíthassák a bűntudatukat, amely azért emészti őket, mert hosszú időn keresztül hagyták,

hogy Thrawn szabadon garázdálkodjon!

– Igen, nyilván ez is része a dolognak – ismerte el Luke. – A chissek becsületes és

tisztességes népség hírében állnak. Még maga Thrawn is vigyázott, hogy csak annyit gyilkoljon

és romboljon, amennyi a győzelemhez kellett. De szerintem itt jóval többről van szó, mint

vezeklésről és jóvátételről.

– Például?

Luke vállat vont, és elbizonytalanodva válaszolt:

– Nem tudom. Egyszerűen csak ezt súgják az ösztöneim. Az a gyanúm, hogy a chissek

szeretnének hivatalos diplomáciai kapcsolatot létesíteni az Új Köztársasággal. És ez az eset,

mármint a maradványok megtalálása és visszaszolgáltatása lehetőséget nyújt az első lépések

megtételére.

– Értem – válaszolta Mara – csakhogy kissé különös megoldást választottak. Ha valóban

diplomáciai kapcsolatok kiépítésére törekednek, akkor miért egy Jedit kerestek meg, és miért

nem mindjárt a coruscanti kormányzatot? Nézzünk szembe a tényekkel, Luke! Formbi valamiért

nem akarja belekeverni az ügybe az Új Köztársaságot, legalábbis hivatalosan nem.

– Ezt magam is így gondolom – ismerte el Luke. – Ellenben, ha a chissek úgy tartják,

hogy a Kirajzás alapjában véve a Jedi-rend vállalkozása volt, akkor logikus, hogy egy Jedihez

fordultak, és nem valamelyik magas rangú tisztviselőhöz, vagy szenátorhoz.

– Feltéve persze, hogy Parck az imént igazat mondott – tette hozzá Mara. – Mert az is

meglehet, hogy egyfolytában hazudott nekünk.

– Ezt éppenséggel kideríthetjük – mondta Luke. – Kötve hiszem, hogy meg tud téveszteni

két Jedit, ha személyesen találkozik velük.

– Felejtsd el, Luke! Én nem megyek le oda – tiltakozott nyomban Mara. – Amikor

utoljára egy helyiségben tartózkodtam az admirálissal, először megpróbált maga mellé állítani,

aztán kis híján megöletett. Cseppet sem voltam elragadtatva, amikor a chissek lőni kezdtek rám

azokkal a szörnyű hő fegyvereikkel. Igazán köszönöm a meghívást, de én idefentről is jól hallom

Parckot!

– Rendben, csak ne izgasd fel magad! – csitította Luke. – Én sem rajongok a gondolatért,

hogy leszálljunk a Nirauanra. Csak az a bökkenő, hogy ebben az esetben nem támaszkodhatunk

más forrásból származó értesülésekre. Csakis annyit fogunk tudni, amennyit az admirálistól

hallunk.

– Tisztában vagyok vele – dünnyögte rosszkedvűen Mara –, de akkor sem akarok

leszállni.

Luke vállat vont, és kibökte:

– Ne szépítsük, ez az utazás eléggé veszélyesnek ígérkezik. De én magam azt hiszem,

hogy ezúttal megéri vállalni a kockázatot. – Oldalra döntötte a fejét, a szeme sarkából a

feleségére pillantott, és hozzátette: – Hacsak nem ismersz egy másik, ennél jóval biztonságosabb

megoldást!

– Arra gondolsz, hogy időközben esetleg útmutatást kaptam az Erőtől? – Mara mogorván

fintorgott. – Sajnos nem. Nincs más bennem, csak a saját, természet adta gyanakvásom.

– Nem, nem csak az – javította ki Luke. – Van benned valami, ami jóval mélyebb az

egyszerű óvatosságnál vagy gyanakvásnál. Szerintem most egy kicsit te is úgy érzed magad,

ahogyan én éreztem annak idején, amikor Yoda megmondta nekem, hogy csakis úgy lehet

belőlem igazi Jedi, ha újra szembenézek az apámmal.

– De én már túlvagyok ezen! – tiltakozott Mara. – Te magad mondtad nekem, hogy az

utolsó határok átlépéséhez komoly próbatételre van szükség. És én már teljesítettem a magamét!

– Hirtelen az előttük fénylő bolygóra szegezte a mutatóujját. – Méghozzá pontosan ott!

– Jól tudom – mondta halkan Luke.

Marának hirtelen eszébe jutott, hogy a kettejük kapcsolata történetesen éppen abból a

bizonyos megpróbáltatásból született. A gondolat nyomán úgy érezte, mintha egy kellemesen

meleg, lágy felhő telepedett volna erős érzelmektől feldúlt lelkére, amely pillanatok alatt

lecsillapította annak háborgását.

Miután a Jedi-mester érzékelte, hogy a felesége visszanyerte a hidegvérét, megnyugodva

folytatta:

– De én nem ilyen jellegű próbára gondoltam. Sokkal inkább... áh, nem is tudom.

Nevezzük talán a múlttal való szembenézésnek.

Válaszképpen Mara gúnyosan felhorkant:

– Még sosem jártam a chissek felségterületein. Igazán érdekelne, hogy egy efféle utazás

vajon hogyan függ össze a múltammal?

– Sejtelmem sincs – válaszolta őszintén Luke –, én csak a benyomásaimról beszéltem,

semmi másról.

– Te menni akarsz, igaz? – Mara hatalmasat sóhajtott.

Luke kinyúlt, szelíden megfogta a felesége kezét, majd halkan válaszolt:

– Azt hiszem, mennünk kell. Ha Parcknak igaza van, és valóban felénk tart egy korábban

sosem látott ellenség, akkor szükségünk lesz minden elérhető szövetségesre. És ha lehetőséget

kapunk arra, hogy magunk mellé állítsuk a chisseket, akkor nem szabad elszalasztanunk.

– Igazad van – Mara nagyot bólintott, pedig mialatt kimondta, rossz érzései támadtak, és

végigfutott a hátán a hideg. – Ha menni akarunk, akkor ideje indulni.

Azzal gyengéden megszorította, majd elengedte Luke kezét, aztán az adóvevő

kezelőpanelje felé nyúlva ismét megszólalt:

– Kérjük el Parcktól azokat a koordinátákat, és vágjunk bele!

Harmadik fejezet

A. Jade Sabre csúcssebessége valamivel meghaladta a fénysebesség 1,3-szeresét, így egy

standard nappal a kitűzött határidő lejárta előtt érték el a Crustait. A találkozási pontnál a Nirauan

körzetében tapasztaltakkal ellentétben komoly fogadóbizottság várta őket.

Miután Luke kihozta a hipertérből a hajót, öt vadászgép zárkózott fel mögéjük. A

köteléket alkotó, idegen gyártmányú gépek valamivel nagyobbak voltak az X-szárnyúaknál, de

kisebbek a Skipray egységeknél.

A következő pillanatban szigorú hang harsant a Sabre pilótafülkéjének rejtett

hangszóróiban:

– Azonosítsák magukat!

A vadászkíséret parancsnoka erős akcentussal, de jól érthetően beszélte a Galaxis közös

nyelvét.

– Itt Luke Skywalker Jedi-mester beszél. Az útitársam Mara Jade Skywalker Jedi-lovag –

válaszolta Luke, és a taktikai képernyőre pillantott. A műszer adatai szerint az idegen gépek

megpróbáltak úgy elhelyezkedni körülöttük, hogy az alakzatuk csupán udvarias kísérő

formációnak tűnjön, de Luke-ot nem tudták megtéveszteni. Egyetlen pillantással felmérte, hogy a

vadászok ezekből a pozíciókból szükség esetén azonnal meg tudják indítani a támadást.

Megcsóválta a fejét, és folytatta: – Chaf'orm'bintrano főnemes kérésére jöttünk ide.

– Üdvözlöm, Skywalker mester! – köszöntötte a hang. – Elkísérjük önöket a főnemes

hajójához.

– Előre is köszönjük! – válaszolta Luke.

Az egyik vadászgép kitört az alakzatból, eléjük vágott, majd balra fordult. Luke

felszólítás nélkül is megértette a pilóta szándékát, és apró kormánymozdulatokkal követte a

vezérgépet.

– Te mit gondolsz? – kérdezte halkan a feleségétől.

– Ha át is vették a műszaki megoldásainkat, nem látom jelét – válaszolta Mara, mialatt

elmélyülten tanulmányozta az egyik képernyő adatait. – A számítógépünk nem ismeri fel a

fegyvereiket, amelyek egy része energianyalábot, más része szilárd lövedéket tüzel. A vízszintes

stabilizátoraik alatt néhány kisebbfajta rakéta lapul.

– Protontorpedók? – vetette fel Luke, miután szemügyre vette azt a vázlatrajzot, amelyet

Mara küldött át neki a helyzetelemző képernyőre.

– Ahhoz egy kicsit nagyok, bár ezt sem lehet világosan megítélni – felelte Mara. –

Mindenesetre ütőképes vadászgépeknek tűnnek. Nem szívesen akaszkodnék össze velük.

– Mindent el fogunk követni annak érdekében, hogy ne kerüljön sor összecsapásra – Luke

bölcselkedve bólogatott, majd hirtelen megjegyezte: – Az viszont furcsa, hogy nem használják a

mi műszaki vívmányainkat. Hiszen Thrawn hosszú éveken keresztül szoros kapcsolatban állt a

Birodalommal.

– Te is hallottad, hogy mit mondott Parck! – emlékeztette Mara a férjét. – Idekint nem

tartják valami nagyra a néhai főadmirálist.

– Igen, de azt hittem, hogy képesek félretenni a büszkeségüket, ha hasznos műszaki

újításokról van szó – magyarázta Luke. – A népek túlnyomó többsége habozás nélkül megteszi.

– Hát akkor rábukkantunk egy olyan népre, amelynek fiai másképp gondolkodnak –

válaszolta Mara.

Néhány másodperccel később megpillantották a diplomatahajót, amely újabb

meglepetésekkel szolgált. Először is, jóval nagyobb volt annál, mint amire számítottak, legalább

másfélszer akkora, mint azok a koréliai korvettek, amelyeket az Új Köztársaság diplomáciai

testületei használtak hasonló célokra. Az alakját tekintve leginkább egy calamari cirkálóra

emlékeztetett, viszont a hatalmas hajótesten egyetlen sima, áramvonalas felület sem akadt. A

burkolat kisebb-nagyobb síkok, sarkok és élek ezreiből állt. A hajó egészében véve úgy festett,

mintha egyetlen irdatlan szikladarabból vésték volna ki, ám a szobrászok elfelejtették volna

tovább finomítani és lecsiszolni a durván kialakított formákat.

– Lenyűgöző megoldás – ámuldozott Mara, mialatt nagy sebességgel közeledtek a

különös látványt nyújtó űrjármű felé. – Úgy néz ki, mint egy jókora kőtömb. Ez a külső

alighanem kapóra jön, ha el akarnak rejtőzni egy aszteroidamezőben.

– Igen, szépen beleolvadna egy efféle környezetbe – erősítette meg bólogatva Luke. –

Éppen arra gondoltam, hogy ezt a gépet könnyű felismerni, ami nyilván hasznos tulajdonság, ha

már egyszer diplomatahajóról van szó.

– Talán ezért ilyen – felelte Mara – de az is meglehet, hogy a chissek egyszerűen csak

szeretik az esetlen, darabos formákat. Ezek után felvetődik bennem a kérdés, hogy vajon milyen

lehet a dokkjuk?

Luke megborzongott. Annak idején, amikor megajándékozta a feleségét a Jade Sabréval,

ő nyomban megjegyezte, hogy milyen sors vár arra, aki kárt tesz a hajóban. A Jedi-mester úgy

érezte, más már nem is hiányzik neki, mint hogy Mara tombolni kezdjen, amiért egy kiálló sarok

megkarcolja a festéket.

Szerencsére kiderült, hogy feleslegesen aggódott. A fogadásukra kirendelt kötelék a

diplomatahajó jobb oldalába süllyesztett, az űr felé nyitott kikötőhöz vezette őket, amelyet

tökéletesen sima falak vettek körül. Egyetlen díszítőelem, antenna vagy él sem akadályozta a

megközelítést. Ráadásul rengeteg helyük volt a manőverezésre, így Mara már az első

próbálkozásra tökéletesen tette le a Sabrét. A rögzítőkarmok azonnal megtalálták a leszállóhely

felületén kialakított fémhurkokat, majd jól hallható csattanások kíséretében nyomban be is

zárultak.

– Rendben, ezzel megvagyunk – jelentette ki Mara. – Most mi következik?

Luke a nyakát nyújtogatva átkémlelt a hajótest felső pereme felett, majd válaszolt:

– Úgy látom, hogy egy közlekedőalagutat tolnak a jobb oldali zsilipünkhöz. Igyekezzünk,

ne várakoztassuk meg a házigazdát!

Eltartott néhány percig, mire lezárták, vagy készenléti állapotba kapcsolták a Sabre

különféle rendszereit, aztán hátrasiettek a zsiliphez, amelynek túlsó oldalán már várta őket valaki.

Az illető udvariasan, halkan kopogtatott a többrétegű zsilipajtó külső felületén.

– Hát, akkor kezdjük – dünnyögte Luke, azzal megnyomta a nyitógombot.

A súlyos zárólemezek besiklottak az oldalfalakba. A közlekedő-alagútban egy fiatal chiss

hölgy állt, aki különös szabású, sárga színekben pompázó kezeslábast viselt.

– Üdvözlöm önöket a Chaf Envoy diplomatahajó fedélzetén! – köszönt udvariasan.

Sokkal jobban beszélte a közös nyelvet, mint a vadászgép pilótája, éppen csak egy árnyalatnyi

akcentus érződött a szavain. – A nevem Chaf'ees'aklaio. Chaf'orm'bintrano főnemes

szárnysegédje vagyok. Megtiszteltetésnek venném, ha a magnevemen szólítanának, vagyis

Feesának.

– Nagyon köszönjük, élni fogunk az ajánlatával – válaszolta Luke, és elegánsan

meghajolt. – Én Luke Skywalker vagyok, kérem, szólítson egyszerűen csak Luke-nak. Ez a hölgy

pedig Mara Jade Skywalker, a feleségem, akit nyugodtan szólíthat Marának.

– Kérem! Tehát Luke és Mara – mialatt Feesa megismételte a neveket, könnyedén

meghajolt. – Megtisztelnek a jelenlétükkel. Kérem, kövessenek!

Azzal megfordult, és nekivágott a folyosónak.

– Nagyon jól beszéli a közös nyelvet, kedves Feesa – jegyezte meg Luke elismerő

hangsúllyal, miután ő és Mara felzárkóztak a chiss hölgy mögé. – Ez általános jelenség önöknél?

– Sajnos, ki kell ábrándítanom – válaszolt Feesa. – Ezt a nyelvet a Látogatók ismertették

meg velünk, de csak kevesen éreztek vágyat magukban arra, hogy elsajátítsák.

Mara felkapta a fejét, és gyanakodva megkérdezte:

– Látogatók? Csak nem a Kirajzás résztvevőit értik alatta?

– Nem – Feesa méltóságteljesen megcsóválta a fejét –, a Látogatók azok, akik még

korábban jöttek.

– Úgy érti, a Kirajzás előtt? – Mara résnyire vont szemmel, gyanakodva méregette a

hölgyet. – Mégis, kik jártak errefelé azt megelőzően?

– Nem ismerem a nevüket – Feesa menet közben oldalra fordította a fejét, a szeme

sarkából végigmérte Marát, és hozzátette: – De nem az én dolgom, hogy felvilágosítást nyújtsak

ezekről a dolgokról. Tisztelettel kérem önöket, mostantól ne tegyenek fel ilyen jellegű

kérdéseket, mert úgysem válaszolhatok rájuk.

– Elnézést kérünk – mormolta Luke. A következő pillanatban figyelmeztető gondolatot

küldött Mara felé, cserébe nyomban megérezte, hogy a feleségét elönti a csalódás, amiért abba

kell hagynia a kérdezősködést.

A járat hamarosan egy tágas zsilipbe torkollott, amelyen túl hatalmas helyiség terült el.

Feesa áthaladt a zsilipen, aztán Luke is belépett a terembe...

Hirtelen apró, villanásnyi zavart érzett az Erőben, mindössze egy rövid, zavaros

vészjelzést. De ennyi is elég volt neki. Villámgyorsan hasra vetődött, és a következő pillanatban

átsuhant felette valami.

Feesa rémülten felkiáltott, közben Luke a hátára fordult, és a csizmája sarkát a zsilip

küszöbének támasztva távolabbra rúgta magát. A sima fémfelületen többlépésnyi távolságra

siklott, ezalatt ülő helyzetbe tolta magát, végül felpattant. Fél másodperccel később már

támadóállást felvéve, a fénykardját csapásra, illetve hárításra készen tartva, ide-oda forgolódott.

Első gondolatával Mara testi épsége miatt aggódott. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt

látta, hogy felesége sértetlenül áll a folyosón, és ő is bekapcsolt fénykarddal, védekezésre készen

várja a folytatást. A tekintetük összeakadt, és egy gyors pillantással kölcsönösen megnyugtatták

egymást. Luke a szeme sarkából meglátta, hogy Feesa még most is a padozatot alkotó

fémlemezeken hasal. Egyből tudta, hogy az Erő közvetítésével Mara nyomta le oda a chiss

hölgyet, nehogy megsérüljön. Gondolatban figyelmeztette a feleségét, hogy maradjon ott, ahol

van, majd a veszélyforrás felderítésére fordította a figyelmét.

Azonnal meg is találta. Vastag, majdnem a padozatig érő kábeldarab lógott a

mennyezetről, amelynek a vége történetesen abban a pillanatban szabadult el, amikor ő belépett a

csarnokba. A leszakadt vezeték lassan, súlyosan lengett ide-oda, a terembe vezető járat

hossztengelyére merőlegesen. Luke-ot megkönnyebbüléssel vegyes bosszankodás járta át, és

kikapcsolta a fénykardját.

– Minden rendben! – szólt oda Marának, és gyorsan felmérte a helyzetet. Kiszámította,

hogy a kábeldarab körülbelül öt másodpercenként halad el az átjáró előtt, ám addig biztonságosan

át lehet jutni alatta. – Jöhetsz!

Mara át is kelt a veszélyes szakaszon, de a rá jellemző módon. Várt néhány másodpercet,

aztán hirtelen hatalmasat szökkent úgy, hogy a teste teljes fordulatot írt le a levegőben. A

röppálya csúcspontján felfelé csapott a fénykardjával.

Luke arra számított, hogy a felesége levágja az elszabadult kábelt, mert így akarja

kimutatni a nyilván gondatlanságból bekövetkező baleset miatti elégedetlenségét. De a kéklő

energiapenge elsuhant a vezeték alatt, még csak nem is érintette azt. Mara kecsesen

visszaérkezett a padozatra.

– Te jól vagy? – kérdezte a férjétől, mialatt kikapcsolta, és az övére akasztotta a

fénykardját.

– Remekül – biztosította Luke –, már úgyis hiányzott egy kis testmozgás.

Alighogy befejezte a mondatot, a szeme sarkából mozgást látott, és gyorsan jobbra

fordult. A terem másik végében nyíló, boltíves bejáraton keresztül két chiss férfi érkezett a tágas

csarnokba. Az alacsonyabbik teremtmény kékesfekete haja már őszbe fordult. Az illető bonyolult

mintákkal teli, díszes ruházatot viselt, míg a válláról hosszú, sárga árnyalatokban pompázó palást

lógott, amelynek szegélyeit szürke hímzések borították. A magasabbik férfi szűk nadrágot és

fekete, majdnem a térdéig érő ujjasféleséget hordott, amelynek vállrészét kopottnak tűnő, vörös

foltok díszítették.

– Üdvözlöm önöket a... – kezdte már messziről a fekete ruhás chiss, de hirtelen elakadt a

szava, és egy pillanatig meglepetten bámulta az éppen feltápászkodó Feesát, majd megkérdezte: –

Mi folyik itt?

– Baleset történt, uram! – válaszolta Feesa, és gyorsan felállt. – Leszakadt egy vezeték, és

majdnem eltalálta Skywalker mestert!

– Értem – felelte a chiss, és mialatt folytatta, a fenyegető tónus eltűnt a hangjából. –

Bocsánatáért esedezem, Skywalker mester! Nem sérült meg?

– Szerencsére nem – biztosította Luke, mialatt ő és Mara odasétáltak a vendéglátóik elé,

majd közelebb érve újra megszólalt: – Ön nyilván Chaf'orm'bintrano főnemes.

A chiss megrázta a fejét.

– Nem, én Prard'ras'kleoni tábornok vagyok, a Chiss Védőflotta tisztje – válaszolta

hűvösen. – Ennek az expedíciónak a katonai parancsnoka. – Félfordulatot tett sárga ruhás társa

felé, és hozzátette: – Az úr itt mellettem, ő Chaf'orm'bintrano főnemes.

A két Jedi szemügyre vette a másik chisst. Az emberi lények mindig is nehezen ítélték

meg egy idegen teremtmény életkorát, de Luke-nak úgy tűnt, hogy Chaf'orm'bintrano jóval

idősebb a tábornoknál. Talán az arcán, vagy a tartásában volt valami, ami ezt a benyomást

keltette.

– Elnézését kérem, Chaf'orm'bintrano főnemes! – mondta udvariasan.

– Aligha szükséges – jelentette ki a férfi könnyed, fesztelen modorban. – Honnan is

ismerhetnének, hiszen még sosem találkoztunk! Remélem, eseménytelen utazásban volt részük...

– Köszönjük, nagyjából igen – válaszolta Luke. Chaf'orm'bintrano hangzóit kissé vaskos

akcentus színezte, viszont gördülékenyen fűzte mondatokká a szavakat, ami arra utalt, hogy

kiválóan beszéli a Galaxis egyéb területein használt közös nyelvet.

– Eltekintve ettől a kis meglepetéstől – jegyezte meg némileg rosszallóan Mara, mialatt a

fal mentén himbálózó vezetékre mutatott, aztán, hogy enyhítse a kijelentésének súlyát,

udvariasan megjegyezte: – Nagyon szépen beszéli a nyelvünket, Chaf'orm'bintrano főnemes! Ön

is a Látogatóktól tanulta?

– Részben tőlük, részben másoktól – válaszolta a chiss. – Miután az önök népe

megérkezett a Nirauanra, szükségesnek éreztük a nyelvük elsajátítását. A jelenlegi küldetésünk

valamennyi résztvevője érti és beszéli az Új Köztársaság közös nyelvét. Sőt, utasítottam a

személyzetet, hogy az önök iránti udvariasság jeleként használják is, valahányszor csak

lehetséges.

– Nagyon köszönjük, uram! – hálálkodott Luke. – Igazán nem számítottunk erre a

figyelmességre!

– Nagyon szívesen – válaszolta Chaf'orm'bintrano mosolyogva. – Ugyanígy, az

udvariasság jegyében megkérném, hogy szólítson a magnevemen, vagyis Formbinak. Úgy vélem,

ez a megoldás jóval könnyebbé teszi a társalgást.

– Ez valóban így van – biztosította Luke, és jelentősen megkönnyebbült. Ő maga

korántsem boldogult olyan könnyedén az idegen kommunikációs formákkal, mint például Han,

vagy akár Leia, és C-3PO-tól pillanatnyilag fényévek százai választották el. – Még egyszer

nagyon köszönjük.

– Ez nagyon is ésszerű udvariasság – folytatta Formbi, mintha szükségét érezte volna,

hogy megindokolja a kérését. – Mi, chissek csak a hivatalos rendezvények, vagy a különféle

szertartások alkalmával használjuk a teljes nevünket. Továbbá, az ismerősök, a barátok, valamint

az egyenrangú felek a magnevükön szólítják egymást. És mivel önök valamennyien az Új

Köztársaság képviselői, társadalmi rang tekintetében a mi főnemeseinkkel állnak egy sorban.

Luke a feleségére pillantott, és látta rajta, hogy ő is felfigyelt a jelentéktelennek tűnő, de

valójában nagyon is fontos részletre. Önök valamennyien? – ismételte magában. – Miért nem azt

mondta, hogy önök ketten?

– Igen, így is tekinthetjük – a hangja bizonytalanul csengett, mert ő maga mentes volt

mindenféle-fajta rangkórságtól. Viszont a chissek szemlátomást sokat adtak az efféle ódivatú

megkülönböztetésre, és Luke nem akarta kioktatni, vagy megsérteni őket.

– Remek – örvendezett Formbi –, ugyanezen okból legyenek szívesek Drask tábornoknak

szólítani Prard'ras'kleoni tábornokot.

– Természetesen! – Luke udvariasan biccentett, majd a tábornokra pillantott, akinek a

vonásai egy pillanatra megfeszültek, majd gyorsan ismét elernyedtek. Drask szemlátomást nem

tartotta magával egyenrangúnak a jövevényeket. Vagy talán csak nem szerette az emberi

lényeket.

– Most pedig, kérem, fáradjanak utánam – Formbi széles mozdulattal rámutatott arra a

csúcsíves bejáratra, amelyen keresztül ő és a tábornok az imént beléptek a csarnokba. –

Szeretném megmutatni a hajó közös helyiségeit, még mielőtt Feesa elkíséri önöket a

lakosztályukba.

Azzal a főnemes és a tábornok sarkon fordultak, majd a társaság elindult a bejárat felé.

– Szép kis fogadóterem – állapította meg hangosan Mara, miközben áthaladtak a

csúcsíves kapuszerűség alatt, és bejutottak egy kanyargós folyosóra, amelyet a hajó külső

burkolatával ellentétben tökéletesen sima falak határoltak. – Mi általában még a legnagyobb

hajóinkon is takarékoskodunk a hellyel. Ritkán engedünk meg magunknak ilyen mértékű

helypazarlást.

– Ezek szerint önök pazarlásnak tekintik az udvariasságot és a formaságokat? – mordult

fel Drask. – Talán még az előzékenységet, a rangot és a társadalmi tagozódást is feleslegesnek

ítélik? Mert ebben az esetben...

– Tábornok úr... – Formbi halkan beszélt, de volt valami a hangjában, ami azonnal

elhallgattatta a főtisztet. – A vendégeink szokásai eltérnek a mieinktől. Ők nyilván sokféle

vonatkozásban másként gondolkodnak. – A tekintetét Marára fordítva folytatta: – A Chaf Envoy

az Ötödik Uralkodócsalád diplomatahajója, amelynek fedélzetén gyakran fogadunk magas rangú

személyeket. Márpedig a különféle rangú és rendű méltóságok fogadásához más-más méretek,

díszletek és ceremóniák szükségesek. Ezen alkalmakkor az imént látott fogadóteret átalakítjuk,

hogy megfeleljen a vendégnek kijáró, előírásos formaságoknak. A mérnökeink igen elmés

megoldást alkalmaztak. Az egész folyamat önműködően megy végbe. Egyetlen gombnyomásra a

csarnok magától átalakul, az előre beprogramozott mintáknak megfelelően.

A főnemes mosolyogva megcsóválta a fejét, és hozzátette:

– Akár hiszik, akár nem, ennek a csarnoknak a méretei éppen csak megfelelnek ahhoz,

hogy megfelelő fogadtatásban részesítsük a Kilenc Család valamelyik egyenes ági

leszármazottját. Szerencsére ők keveset utaznak, és akkor is általában a saját hajóikon.

– Értem – jelentette ki kissé különös hangon Mara, akit lenyűgözött az előzékenységnek

és a szertartásosságnak ez a másutt ritkán tapasztalható túltengése.

Formbi alighanem félreértett valamit, mert elbizonytalanodva pislogott a Jedi-hölgyre.

– Talán arra számítottak, hogy ünnepélyes külsőségek között fogadjuk önöket? –

kérdezte, és szemlátomást eluralkodott rajta a nyugtalanság. – Parck admirális úgy tájékoztatott,

hogy a Jedik nem várják el, és nem is szeretik a szertartásos fogadtatást. Tévedett volna az

admirális úr?

– Nem, szó sincs róla! – hadarta sietve Luke, hogy megnyugtassa az egyre

aggodalmasabb képet vágó főnemest. – Nem tartunk igényt semmiféle ünnepségre, vagy

különleges bánásmódra.

– Főleg nem, amikor egy ilyen rendkívüli küldetésről van szó – jegyezte meg Mara. – Ha

időközben netán olyan helyzetbe kerülünk, amely szertartásos eljárást igényel, haladéktalanul

értesíteni fogjuk önt, ezt megígérem.

– Cserébe mindössze annyit kérünk, hogy fordított esetben önök is értesítsenek minket, és

mondják el, hogy mi a teendőnk – tette hozzá Luke. – De addig is, kérem, tekintsenek minket

egyszerű utastársaknak, akik önök mellé szegődtek, hogy megnézzék egy régi hajóroncs

maradványait.

Formbi méltóságteljesen bólintott, és jól láthatóan visszanyerte a lelki nyugalmát.

– Akkor hát így fogunk eljárni – jelentette ki ünnepélyesen. – Most, hogy valamennyien

megérkeztek...

Hirtelen elhallgatott, mert gépi eredetű, kellemesen csilingelő hangsor csendült fel a

folyosó mennyezetébe rejtett hangszórókban, majd egy halk, szelíd hang bejelentette:

– Figyelem a fedélzeten, ismeretlen hajó közeledik.

Drask dörmögött valamit, és a mennyezet felé kiáltott:

– Harci riadó!

Azzal a vendégekre vagy a főnemesre ügyet sem vetve futni kezdett, és hamarosan eltűnt

a folyosó soron következő kanyarulatában.

– Jöjjenek, most egy kicsit igyekezzünk – kérte Formbi, és magyarázatképpen hozzáfűzte:

– Egyébként is fel akartuk keresni a közös helyiségeket. És akár a vezérlőközponttal is

elkezdhetjük az ismerkedést.

A főnemes vezetésével a két Jedi szapora léptekkel rótta a folyosókat. Befordultak néhány

sarkon, felsiettek egy lépcsőn, majd átszeltek egy hatszögletű termet. Végül egy rövid átjáró

végén kiléptek egy kisebbfajta, félkörívet formázó erkélyre, amelyről rövid, meredek lépcső

vezetett az előttük és alattuk elterülő központi vezérlő padlószintjére. A Chaf Envoy parancsnoki

hídja valahol a hajótest mélyén, Luke becslése szerint annak mértani középpontjában rejtőzött.

Az alapterülete körülbelül akkora lehetett, mint a fogadóteremé, de a mennyezete jóval

alacsonyabban húzódott. Ám a fogadóhelyiség kongó ürességével szemben ezt a csarnokot

zsúfolásig megtöltötték az irányítópultok, kisebb-nagyobb monitorok, taktikai képernyők és

műszerfalak. Mindezeken felül a helyiségben többtucatnyi chiss tevékenykedett. Az idegen

teremtmények túlnyomó többsége Drask tábornokéhoz hasonló, bár az övénél jóval testhezállóbb

és rövidebb, vagyis gyakorlatiasabb öltözetet viselt. Luke rövid szemlélődés után meglátta a

tábornokot is. Drask a csarnok padozatának közepéből kiemelkedő, kerek pódiumon állt, és élénk

eszmecserét folytatott egy másik chiss-szel. Az utóbbi illető éjfekete ujjasának vállrészét zöld

foltok díszítették.

– Tehát, ez itt a központi vezérlőterem – jelentette be Formbi éppoly hűvös nyugalommal,

mintha csak egy ódon kövületekkel teli múzeumban magyarázta volna a látogatóknak egy-egy

lelet jelentőségét. – A tiszt, aki a zöld jelzésekkel ellátott zubbonyt viseli, nem más, mint maga

Brast'alshi'barku kapitány, a hajó rangidős parancsnoka. Szólítsák nyugodtan Talshib

kapitánynak. Az ott – tette hozzá, és a velük szemben álló, hatalmas képernyőre mutatott –, a

titokzatos hajó, amely felénk közeledik, és amely miatt a tisztikar elrendelte a riadót.

Luke a fő taktikai monitoron derengő képre irányította minden figyelmét. Az idegen

űrjármű távolról szemlélve úgy nézett ki, mint egy, az alsó és felső pólusain kissé benyomott

gömb. A világos színűre festett, gömbölyű testen fények százai hunyorogtak, továbbá szabályos

rácsmintát alkotó, sötét pontok százai feketéllettek rajta, amelyek lehettek hajóablakok,

szellőzőcsövek kivezetései, zsilipek, de még egyszerű díszítőelemek is. A képernyőn ugyan

nyoma sem volt távolság- és méretbecslő skálának, de a körülötte hemzsegő chiss

vadászgépekhez viszonyítva tisztán látszott, hogy az idegen hajó tekintélyes méretű.

– Szerintem ez nem hadihajó – vélekedett Mara. – A harci egységeket rendszerint úgy

tervezik, hogy legyen egy minél kisebb célfelületet nyújtó, lövegekkel telerakott oldaluk, hogy

azt fordítsák a közeledő ellenség felé. Ez a hajó viszont mindig tökéletes célpontot nyújt,

függetlenül attól, hogy milyen irányból veszik tűz alá.

– Megfeledkezel a Halálcsillagról – emlékeztette Luke a feleségét – többé-kevésbé az is

így nézett ki!

– Az teljesen más eset! – felelte Mara. – A Halálcsillag akkora volt, és olyan ijesztő, hogy

aki meglátta, ész nélkül menekült.

– Hát, talán nem mindenki – dünnyögte Luke, és szélesen elvigyorodott.

Mara a férjére nézett, észbe kapott, aztán hangosan felkacagott, és elismerte:

– Na jó, akadt egy-két elvetemült, akibe szorult annyi bátorság vagy őrültség, hogy

megtámadja – hirtelen elkomolyodott, és tovább vitatkozott: – Ez a hajó viszont fele akkora

sincs, mint egy Dreadnaught.

Ezalatt a főnemes a szárnysegédje felé fordult, és odaszólt neki:

– Feesa, kérem, keresse meg a nagykövet urat, és kérje meg, hogy csatlakozzon hozzánk.

Ezt talán ő is érdekesnek fogja találni.

– Máris megyek, uram – válaszolta Feesa, gyorsan meghajolt, majd elsietett.

– A nagykövet? – érdeklődött gyanakodva Mara.

– Igen, a nagykövet – közölte fesztelenül Formbi, és megkérdezte: – Jól értettem az imént,

hogy önök ismerik ezt a hajótípust?

– Nem ismerjük. Csupán egy hasonló megjelenésű harci űrállomásról beszéltünk –

válaszolta Luke.

– Amely réges-régen megsemmisült – tette hozzá Mara. – Szóval, ki ez a nagykövet?

Mielőtt a főnemes válaszolhatott volna, újabb figyelmeztető jelzés szólalt meg, amely más

hangokból állt, mint az előző. Formbi felismerte a jelzést, és félig a vendégei felé fordulva

közölte velük:

– Az antennáink jelet fogtak. Az idegen hajó utasai kapcsolatba lépnek velünk.

Ekkor kivilágosodott az egyik oldalsó képernyő, és megjelent rajta két idegen lény

arcának képe. A teremtmények meglepően hosszú, hegyes füle szorosan a fejük oldalához simult.

Az arcukhoz képest aránytalanul nagy szemük sötétlila színben játszott, míg hegyes álluk felett

két vízszintes, ajkak nélküli szájnyílás sötétlett.

– Melyik fajhoz tartoznak? – kérdezte halkan Luke.

– Nem tudom, én is most látom őket először – válaszolta Formbi, és kissé előrehajolt,

mintha jobban akarta volna látni a különös lényeket.

– Úgy tudtam, hogy idekint a chiss az uralkodó nép – szólt közbe Mara. – Azt akarja

mondani, hogy nem ismerik a szomszédjaikat?

– Számtalan csillagrendszer tartozik a fennhatóságunk alá – válaszolta a főnemes. A

szavaiból teljességgel hiányzott a büszke felhang, egész egyszerűen kimondott egy szikár tényt. –

Már ezek feltérképezése és megismerése is rengeteg kutatómunkát igényel. A Kilenc

Uralkodócsalád a békés viszonyok fenntartása érdekében igyekszik elvenni a vállalkozó szellemű

chissek kedvét a határainkon túli utazásoktól. A szomszéd népek nyilván rossz néven vennék, ha

betolakodnánk a felségterületeikre. Még a Védőflotta egységeitől, és valamennyi hivatalos

személytől is elvárják, hogy a határainkon belül maradjanak. – Formbi vállat vont, és tovább

magyarázott. – Ráadásul tízezernyi kisebb-nagyobb, független csoport él ezekben a szektorokban.

Egyszerű űrvándorok, kalóztámadások túlélői, környezeti katasztrófák menekültjei, politikai és

vallási üldözöttek. Hatalmas vállalkozás lenne ezek mindegyikének megismerése, amely rengeteg

időt és energiát emésztene fel, nem beszélve az iszonyú költségekről.

A képernyőn látszó lények egyike kinyitotta, és mozgatni kezdte mindkét száját, mire a

vezérlőterem hangszóróiból kellemesen csengő, szinte zenei hangok egész sora áradt. Luke az

Erőn keresztül próbált tájékozódni, hátha megérti az idegen szavakat úgy, ahogyan annak idején a

Nirauanon sikerült megértenie Qom Qae és Qom Jha beszédét. De hiába igyekezett, az

erőfeszítéseit ezúttal nem koronázta siker.

– Ah, így könnyebben elboldogulunk egymással – állapította meg elégedetten Formbi. –

Ez a népség eleget bolyongott mifelénk ahhoz, hogy elsajátítsa a minnisiatot.

– Az meg mi? – kérdezte Mara.

– A minnisiat a kereskedők és az utazók nyelve a környező szektorokban, afféle közös

nyelv – válaszolta mosolyogva a főnemes. – A chissek túlnyomó többsége megért belőle

valamennyit, főleg azok, akik a Crustaihoz hasonló határvilágokon élnek.

– Idáig világos, de mit mondott a jövevény? – érdeklődött Luke.

Formbi a homlokát ráncolva összpontosított, majd lassan, vontatottan fordított:

– Üdvözlöm a nemes és jóindulatú chiss népet. A nevem Bearsh, és a geroon nép

maradékának elöljárója vagyok.

A pódiumon álló Drask válaszolt a köszöntésre. Ő is gördülékenyen beszélt, bár jóval

kevésbé dallamosan, mint a geroon. Formbi kérés nélkül fordított:

– Prard'ras'kleoni tábornok vagyok, a Chiss Védőflotta tisztje. Mit keresnek önök chiss

felségterületeken?

Luke nem érzékelt a tábornok kérdésében sem dühöt, sem pedig fenyegetést, de a jelekből

ítélve a geroonok kihallottak belőle valamit, amit ő nem. Miután Bearsh ismét megszólalt, a

Jedi-mester úgy vélte, hogy a hangját ijedt tónus árnyalja, majd ezt a benyomását Formbi

fordítása is megerősítette.

– Nem állt szándékunkban megsérteni önöket – dörmögte a főnemes. – Kérjük, ne

nyissanak tüzet ránk. Nem akarunk ártani senkinek. Csupán szeretnénk kifejezni a hálánkat és

tiszteletünket azok iránt, akik annak idején egy gyilkos ütközetben az életüket áldozták a

szabadságunkért.

A továbbra is a pódiumon álló Drask sietve körülnézett, és miután megpillantotta

Formbit, odakiáltott neki:

– Főnemes úr! Ismeri ön azt az eseményt, amelyre Bearsh elöljáró hivatkozik?

– Nincs tudomásom efféle eseményről – kiáltott vissza szabatosan Formbi. – Kérjen tőle

magyarázatot!

A tábornok visszafordult a hatalmas monitor felé, és újra beszélni kezdett.

– Azt hittem, nem szoktak segíteni a birodalmukon kívül élő népeknek – jegyezte meg

halkan Mara.

– Nem is szoktunk – válaszolta Formbi, aztán vörösen izzó szeme lassan résnyire szűkült,

mialatt az újra megszólaló geroon szavait hallgatta. – Ah, kezdem érteni – mondta váratlanul. –

Hát ez igazán érdekes. Ezt figyeljék: tudomásunkra jutott, hogy önök rábukkantak a Kirajzás

néven ismert egykori űrhajó maradványaira. Annak idején a rajta utazó teremtmények az életüket

adták azért, hogy kiszabadítsanak minket a rabszolgaságból.

– Álljunk csak meg! – szólalt meg halkan, de határozottan Luke, és Mara felé fordulva

felvetette: – Mintha azt mondtad volna, hogy Thrawn megsemmisítette a hajókat.

– Igen, így hallottam magától Parcktól – erősítette meg Mara. – Talán tévedett.

– Vagy talán azelőtt történt, hogy Thrawn lecsapott rájuk – találgatott Luke.

Drask ismét mondott valamit minnisiat nyelven.

– A tábornok azt kérdezi tőlük – magyarázta Formbi –, hogy kik voltak azok, akik

elnyomták őket. Azon gondolkodom...

Hirtelen elhallgatott. Mara várt néhány pillanatig, aztán rászólt:

– Mi az, mégiscsak tud valamit?

– Támadt egy ötletem – közölte izgatottan a főnemes. – De előbb halljuk, mint mondanak

a geroonok.

Bearsh válaszolt valamit, majd a társával együtt elhátrált a kamerától, és a jobbjával

bonyolult kézmozdulatokat tett.

– De furcsa, vajon mi van mögöttük? – kérdezte megrökönyödve Luke, és a homlokát

ráncolva erőltette a szemét. Most, hogy a két idegen arc csak negyedrészben töltötte ki a

képernyőt, valamennyire rá lehetett látni a hátuk mögött lévő helyiségre, amely egy jókora, még a

chiss futárhajó fogadóterménél is nagyobb csarnok lehetett. A távolban látszó, kékre festett

falakat egyszerű, fehér minták díszítették. A hatalmas helyiségben csövekből és szögletes

fémrudakból épített, szabálytalan formájú szerkezetek álltak mindenfelé.

Luke a jobb oldalon álló geroon feje felett elnézve hirtelen észrevette, hogy a háttérben

két apró alak kúszik felfelé az egyik különös fémszerkezeten.

– Ez meg mi? – dörmögte, és értetlenül csóválgatta a fejét.

– Játszótér... – Mara úgy meghökkent, hogy először csak suttogni tudott. – Az ott egy

játszótér... Hát ezt nem hiszem el...

– Pedig igazad van – erősítette meg ámuldozva Luke, mialatt az egyik apró alak felért a

fémszerkezet tetejére, ahol lekapta a fejéről és diadalmasan meglengette vörösben pompázó

sapkáját. – Ez egy játszótér, és azok ott nyilván a geroonok gyermekei.

– Akik közül az egyik éppen most győzte le mind a félelmeit, mind a rettentő magasságot

– tette hozzá az immár szélesen mosolygó Mara. – De mégis, hogyan kerül játszótér egy

csillaghajóra?

– Szóval a vagaarik – dünnyögte komoran Formbi.

– Parancsol, főnemes úr? – kérdezte udvariasan Luke, és a házigazdájuk felé fordult.

Formbi a hatalmas monitor felé intett.

– Éppen most erősítették meg az iménti sejtésemet – magyarázta rosszkedvűen. – Bearsh

azt mondja, hogy a vagaarik taszították őket rabszolgasorba.

– Jól értem, hogy ez utóbbi faj nem ismeretlen ön előtt? – érdeklődött Mara.

– Még egyetlen képviselőjükkel sem találkoztam, de már éppen eleget hallottam róluk –

felelte a főnemes. – Vándorló hódítók és rabszolga-kereskedők, akik egykor háborítatlanul

röpködtek a környező szektorokban. Tetszésük szerint gyilkoltak, fosztogattak és romboltak.

Elsősorban a viszonylag kevés főt számláló népek és a katonailag gyenge világok szenvedtek

miattuk.

– Még mindig járnak errefelé? – kérdezte Luke.

– Hosszú évtizedek óta nem láttuk sem őket, sem pedig a dúlásuk nyomait – felelte

Formbi. – Abban a csatában találkoztunk velük utoljára, amelynek során a Kirajzás

megsemmisült.

A két Jedi meglepett pillantást váltott egymással.

– Ezek szerint a vagaarik részt vettek abban az ütközetben? – kérdezte Luke.

– És vajon kinek az oldalán? – tette hozzá Mara. – A köztársaságiak vagy a chissek

oldalán?

– Abban a csatában nem volt, ahogyan ön mondta, chiss oldal, hölgyem! – vágott vissza

mérgesen Formbi. – A chiss nép nem vett részt abban a gyalázatban! Csupán Syndic

Mitth'raw'nuruodo volt ott, és egy maroknyi, megtévesztett harcosa. Ők nem képviselték a Chiss

Védelmi Flottát, sem a Kilenc Családot, sem pedig a chiss nép akármelyik csoportját vagy

rétegét!

– Igen, ezt világosan értjük – jelentette ki sietve Luke, hogy megnyugtassa a

szemlátomást felháborodott főnemest. – Mara pusztán azt szerette volna tudni, hogy hogyan

álltak fel a küzdő felek.

Formbi megrázta a fejét.

– Én a csata után értem a helyszínre – magyarázta lehiggadva, majd az emlékei hatása alá

kerülve, rekedtes hangon folytatta: – Addigra már csak lángoló roncsokat lehetett látni

mindenfelé. És Syndic Mitth'raw'nuruodo nem törte össze magát igyekezetében, hogy pontosan

beszámoljon a történtekről.

– Ezek szerint lehetséges, hogy a Kirajzás utasai valóban segítettek a geroonoknak? –

vetette fel Luke.

– Az expedíciót Jedik vezették. Én nem tudom, hogy hogyan gondolkodtak és

gondolkodnak a Jedik, maguk viszont igen – válaszolta a főnemes, és tehetetlenül széttárta a

kezét. – Vagyis erre a kérdésre önöknek kellene válaszolni!

Luke visszanézett a monitorra, és néhány pillanatig elmélyülten tanulmányozta az esedező

geroonok arcát. Arra gondolt, hogy ő maga vajon mi tett volna a vállalkozásban részt vevő Jedik

helyében? Szinte azonnal megszületett a fejében a válasz, és halkan megszólalt:

– Biztosra veszem, hogy megpróbáltak segíteni az elnyomottaknak. Hogy mennyire

sikerült nekik, arról sejtelmem sincs.

– A jelekből ítélve maguk a geroonok úgy tartják, hogy a Jedik fontos szerepet játszottak

az ő felszabadulásukban – mutatott rá Mara. – És mit szólsz ahhoz a feltevéshez, hogy Thrawn és

a Kirajzás résztvevői egy időre szövetségre léptek, hogy erőiket egyesítve legyőzzék a

vagaarikat? Aztán valamiért összevesztek, és a főadmirális megtámadta a köztársaságiakat.

– Azt hiszem, ez is elképzelhető – vélte Luke, és tétován megvonta a vállát. – Csak elég

nehéz elhinni, hogy a főadmirális be tudott csapni másfél tucat Jedit. Vagyis, ha így történt, akkor

kezdetben komolyan gondolta a velük kötött szövetséget. Sosem tudta volna rávenni őket, hogy

holmi kalózokra pazarolják az erejüket és idejüket, ha időközben azt tervezte, hogy a későbbiek

folyamán lecsap rájuk. A Jedik egészen biztosan kifürkészték volna a gondolatait...

– Vagy nagyon is jól tudták, hogy mi várható, de úgy döntöttek, hogy a geroonok

megmentése érdekében vállalják a kockázatot – fűzte hozzá Mara.

– Igen, ez is lehetséges – ismerte el Luke. – A kérdés csupán az...

– Ah, remek! – szólalt meg ekkor a mellettük álló Formbi. – Hát megérkezett végre!

Luke oldalra fordult, és meglátta az erkélyre vezető, rövid lépcsőn felfelé haladó Feesát.

A chiss hölgy mellett egy átlagos magasságú férfi lépkedett, akinek haja és rövidre nyírt

körszakálla már erősen őszült. A mélyen barázdált, sötétbarna arc arról tanúskodott, hogy az

illető évek hosszú sorát töltötte könyörtelenül tűző napfényben.

– Üdvözlöm, nagykövet úr! – köszöntötte Formbi a jövevényt. – Örömmel közlöm, hogy

időközben további vendégeink érkeztek!

– Látom – dörmögte a nagykövetnek szólított férfi, majd gyors pillantással végigmérte a

két Jedit, aztán a tekintetét a főképernyőre fordította. Luke ebből a közelségből már látta, hogy a

magas rangú vendég szeme szokatlan, szürke színben játszik.

– Ez igazán érdekes – jegyezte meg a nagykövet, akinek mély, zengő hangja érett

bölcsességről és visszafogott önbizalomról árulkodott. – Lehet tudni, hogy kik ők?

– Geroonoknak hívják magukat – válaszolta Formbi, és miután valaki a nevét kiáltotta a

csarnok mélyén, mentegetőző gesztussal széttárta a karját. – Elnézésüket kérem, de szükség van

rám odalent. Feesa, kérem, jöjjön velem!

– Bemutatás... – súgta neki Mara, és a szemével a nagykövet felé intett.

– Óh, igen, bocsássanak meg – hadarta kissé zavartan a főnemes. – Nagykövet úr, szíves

engedelmével bemutatom Luke Skywalker Jedi-mestert és Mara jade Skywalker Jedi-lovagot.

A nagykövet szeme furcsán megvillant, de továbbra is udvariasan mosolygott.

– Örülök a találkozásnak – mondta nyájasan –, már sokat hallottam önökről.

– Ez az úr pedig – folytatta Formbi –, az a személy, aki a coruscanti kormányzatot, vagyis

az Új Köztársaságot képviseli minálunk. Ezennel bemutatom önöknek Dean Jinzler nagykövetet.

Negyedik fejezet

Formbi leviharzott a lépcsőn, majd Feesával a nyomában odasietett Drask tábornokhoz.

Az erkélyen maradt három ember hallgatagon méregette egymást.

Elsőnek Jinzler törte meg a mind kínosabbá váló csendet.

– Látom, beszéltek Talon Karrde-dal – mondta halkan.

– Miből gondolja? – kérdezte Luke higgadt, semleges hangon.

– Az arckifejezésükből – válaszolta Jinzler. – Pontosabban annak tökéletes hiányáról.

Mindketten olyan rezzenéstelen arcot vágnak, hogy rossz nézni. Nyilván kíváncsiak rá, hogy mi

ez az egész, ugye?

– Eltalálta. Mi lenne, ha elárulná? – Luke hanghordozásából sejteni lehetett, hogy esélyt

akar adni a csalónak a magyarázkodásra.

Mara viszont azon törte a fejét, hogy vajon mit szólna a férje, ha ő most azonnal

leleplezné a szélhámost a vendéglátójuk előtt.

Kapott némi haladékot a döntésre, mert a főnemes csendes, háromoldalú tárgyalást

folytatott Draskkal és Talshibbal. Mara határozottan érezte, hogy ezekben a kényes pillanatokban

nem lenne tanácsos megzavarni őket.

– Először is, szeretném kijelenteni, hogy nem az anyagi haszonszerzés célja vezérelt ide –

kezdte a magyarázatot Jinzler. – Továbbá, nem érdekel sem a hatalom, sem a befolyás, sem pedig

a zsarolás.

– Remek, azt már tudjuk, hogy mi nem vezérelte ide – vágott közbe csípősen Mara. –

Most már elmondaná azt is, hogy miért jött?

– Azt is megígérem, hogy nem csinálok bajt – folytatta Jinzler. – Nem óhajtom

befolyásolni a chisseket semmiféle döntésükben, és nem akarom megzavarni a terveiket.

– Már az is baj, hogy egyáltalán itt van – jegyezte meg Mara.

– De még mindig egy helyben toporgunk – jelentette ki Luke. – Tehát, mit akar?

Jinzler vett egy mély lélegzetet, majd lassan kifújta a levegőt.

– Látnom kell a Kirajzást – válaszolta alig hallhatóan, miközben a tekintete a főképernyő

felé vándorolt, amelyen most a geroon hajó képe látszott. – Nekem muszáj... – egy pillanatra

behunyta a szemét, majd hozzátette: – ... bocsássanak meg, de ez annyira személyes...

Elcsuklott a hangja, és nem folytatta, csak szótlanul, kétségbeesetten bámult a Jedikre.

– Igazán megható – dörmögte megvető hangsúllyal Mara – de ez még nem elég. Most

próbáljuk meg másik irányból megközelíteni a problémát. Miért adja ki magát az Új Köztársaság

hivatalos képviselőjének?

Jinzler hatalmasat nyelt.

– Mert én egy senki vagyok – válaszolta, mialatt a hangjába árnyalatnyi keserűség

lopózott. – És mert a Kirajzás maradványaihoz csakis egy chiss hajó fedélzetén lehet eljutni, a

chiss kormányzat hivatalos meghívására. Vajon a chissek megengednék, hogy velük utazzak, ha

elmondom nekik az igazságot?

– Nem tudom – felelte Luke –, de miért nem próbáljuk ki?

– Nem akarom megkockáztatni – válaszolta Jinzler, és hevesen megrázta a fejét. – Értse

meg, Skywalker mester, látnom kell azt a hajót. Egyszerűen látnom kell... – ismét elhallgatott, és

megint megrázta a fejét, ezúttal jóval lassabban, mint az előbb.

– Hogyan is gondolhatta, hogy megússza? – kérdezte Luke. – Komolyan azt hitte, hogy

nem fogjuk észrevenni, hogy nem egy kellően felkészített és felhatalmazott nagykövettel

beszélünk?

– Azt reméltem, hogy nem kapják meg időben az üzenetet, és lekésik a Formbi által

szabott határidőt. És ha mégis idejében elérik a futárhajót – a férfi tehetetlenül vállat vont –,

akkor talán megértik...

– De mit értsünk meg? – kérdezte türelmetlenül Mara. – Még mindig nem mondta el,

hogy mit kellene megértenünk!

– Tudom – Jinzler halványan elmosolyodott –, és elég nagy ostobaság volt részemről, de

csakis erre alapozhattam.

A Jedi-hölgy a férjére pillantott, mert hirtelen elbizonytalanodott. Nem tehetett róla, de az

a benyomása támadt, hogy Dean Jinzler őszinte hozzájuk. Viszont jól tudta, hogy néha még egy

közepesen tehetséges színész is elő tud állni egy kellően megtévesztő alakítással, nem beszélve

azokról a roppant sikeres szélhámosokról, akikkel eddigi élete során találkozott. Ám egy mégoly

tökéletes színészi játék és néhány mély sóhajtás még korántsem volt elegendő ahhoz, hogy egy

csaló megtévesszen egy Jedit.

Így aztán Mara a különleges érzékeihez fordult, de azok sem jeleztek semmi gyanúsat,

csupán annyit, hogy súlyos érzelmi vihar dúl a férfi lelkében. Néhány pillanattal később

meghozta magában az ítéletet: Dean Jinzler hajlamos a kapkodásra, nem kimondottan előrelátó,

és talán egy kicsit bolond is. De az imént nem próbálta félrevezetni őket.

– Nos, Mara? – sürgette Luke.

– Eddig nem hazudott – válaszolta a Jedi-hölgy. – De az a véleményem, hogy ha továbbra

sem beszél, mindenképpen rakjuk ki a hajóból. – Felvonta a jobb szemöldökét, kérdőn nézett

Jinzlerre, és megkérdezte: – Tehát?

A férfi arca megrándult, és a válla megereszkedett.

– Kérem, értsék meg – válaszolta rekedt hangon –, én csak... – megint elhallgatott, és a

vezérlőterem irányába nézett. Amikor újra megszólalt, a bizonytalan és szomorú színezet egy

csapásra eltűnt a hangjából. – Nos, főnemes úr, hányadán állunk a jövevényekkel?

Mara megfordult, és meglátta, hogy Formbi felfelé tart a lépcsőn. A chiss méltóság

arcvonásai és testtartása különös feszültségről árulkodtak.

– Ők is velünk jönnek – válaszolta, miután felért az erkélyre, és lecövekelt a vendégei

mellett.

– Nocsak, valamennyien? – Luke szemlátomást meglepődött.

– Ezt a döntés hoztuk – felelte egyszerűen a főnemes. – Bármennyire is hihetetlen, a

geroon nép életben maradt tagjai egytől egyig ott vannak, abban a hajóban.

– Mi történt velük? – kérdezte aggodalmas képet vágva Jinzler.

Formbi felsóhajtott, és gyászos képet vágva válaszolt:

– Sajnos, a Kirajzás hős harcosai elkéstek a felszabadításukkal. A vagaarik addigra már

annyira tönkretették a bolygójukat, hogy egyszerűen nem tudtak megélni rajta.

– Ez történt a caamasikkal és a noghrikkal is – mormolta halkan Luke.

– Nem ismerem az ön által említett népeket – jegyezte meg Formbi –, mindenesetre,

megannyi járvány és éhínség után a geroonoknak nem maradt más választásuk, el kellett

hagyniuk a bolygójukat. Azóta az űrben vándorolnak, és egy új, békés világot keresnek, amelyen

újrakezdhetik az életüket.

– Ez valami szörnyű – dörmögte Jinzler –, és önök esetleg tudnak nekik segíteni?

– Talán igen – válaszolta Formbi. – Hamarosan egy küldöttségük érkezik a fedélzetre,

hogy megvizsgálják a csillagtérképeinket. Reményeink szerint előbb-utóbb találunk nekik egy, a

chiss felségterületen kívül eső, lakatlan világot, amelyen letelepedhetnek.

– Jól látom, hogy Drask tábornok nincs elragadtatva az ötlettől? – firtatta Jinzler.

– Egyáltalán nem örül neki – ismerte el Formbi, és fanyarul elmosolyodott. – Bár,

őszintén szólva, ő annak sem örül, hogy emberi lényeket engedtünk a hajó fedélzetére. Hosszan

vitatkoztunk, de végül az én álláspontom győzött.

– És mi a helyzet a Kirajzás felkeresésére vonatkozó kérdésükkel? – érdeklődött Luke.

– Megengedjük nekik, hogy elkísérjenek minket egy bizonyos határig – magyarázta a

főnemes. – És ha odaértünk, kénytelen leszek újabb tárgyalásokat folytatni Drask tábornokkal.

Az már szinte bizonyosnak tűnik, hogy egy kisebb küldöttségük átszállhat a hajónkra, és eljöhet

velünk a lelőhelyre.

– És egészen pontosan miért akarnak odajutni? – érdeklődött Jinzler.

Formbi hatalmasat sóhajtott, majd a fejét csóválva válaszolt:

– Hogy leróhassák a kegyeletüket. Hogy végső búcsút vegyenek azoktól, akik

megmentették őket.

Marának minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne hőköljön hátra. A Jinzler agyából

előtörő érzelemhullám úgy hatott rá, mintha eltalálta volna egy kábítólövedék.

Átható pillantásokkal méregette a férfit, de Jinzler arcán egy apró izomrángástól

eltekintve nyoma sem látszott annak a kínnak és fájdalomnak, amelyet Formbi válasza szabadított

el a lelkében.

Hogy leróhassák a kegyeletüket. Hogy végső búcsút vegyenek...

– Mindenesetre most, hogy valamennyien összegyűltünk, akár indulhatunk is – folytatta

derűsen a főnemes. – Feesa elkíséri önöket a szálláshelyükre, Skywalker mester!

– Nagyon köszönjük – Luke udvariasan meghajolt, majd kérdő pillantást vetett a

feleségére.

Mara rosszkedvűen csóválgatta a fejét. Jinzler néma gyötrődése mélyen megindította őt,

és megmozdított benne valamit. Elméjén egy szempillantás alatt átviharzottak a Palpatine

szolgálatában töltött időszak bizonyos emlékei, így óhatatlanul eszébe jutott a saját, akkori

szenvedése. Vett egy mély lélegzetet, közben érzékelte Luke rosszallását, és Jinzler csendes

rettegését. Mindketten tudni vélték, hogy mit fog mondani.

És mindketten tévedtek.

– Én is köszönöm a szíveslátást, Formbi főnemes – mondta vidám, csengő hangon

remélem, hogy hamarosan több időt tölthetünk az ön társaságában.

A mondatot befejezve finoman, elégedetten elmosolyodott, mert megérezte, hogy Luke és

Jinzler alaposan meglepődtek a kijelentése hallatán.

– Jómagam is alig várom ezt az örvendetes alkalmat – válaszolta Formbi, aki még csak

nem is sejtette, hogy a közvetlen közelében mi zajlik a látszólag békés felszín alatt. – Néhány óra

múlva viszontlátjuk egymást. A mai napon díszvacsorát adunk a vendégeink tiszteletére.

Röviddel az ünnepség kezdete előtt Feesa felkeresi, és a helyszínre vezeti önöket. Ezt követően

bemutatjuk önöknek a hajó tisztikarát, és a fedélzeten utazó diplomáciai testület tagjait.

– Köszönjük a meghívást – Luke ismét fejet hajtott –, nagy örömmel veszünk részt a

vacsorán, és alig várjuk, hogy megismerjük a chiss nép kiválóságait.

– És szívből reméljük – tette hozzá Mara, mialatt jelentőségteljes pillantás vetett Jinzlerre

–, hogy még a mai este folyamán folytathatjuk az imént megkezdett, rendkívül érdekfeszítő

beszélgetést, nagykövet úr. Úgy sejtem, rengeteg közös témát fogunk találni.

Mialatt Feesa visszavezette őket a kanyargós főfolyosóra, Mara megígérte magának, hogy

mindent ki fog deríteni Dean Jinzlerről. Mindent ki fog deríteni róla, de főleg azt az okot, amely a

chissek hajójára vezérelte őt. És mindezt még azelőtt, hogy elérnék a Kirajzás roncsainak

lelőhelyét.

A Jedi-hölgy szilárdan megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg fel nem tárja a

rejtélyt.

A néma csendben félresikló ajtó mögött kisebbfajta, nagyon jó beosztású lakosztály

fogadta őket, amelyhez a szokásos hálófülke és fürdőszoba mellett egy kényelmes bútorokkal

ellátott, otthonos hangulatú társalgó is tartozott.

– Nekem kimondottan tetszik – jelentette ki Luke, miután bekukkantott valamennyi

helyiségbe. – Sokkal tágasabb, mint azok a kabinok, amelyekben általában utazni szoktam.

– Igen, egész tűrhető – válaszolta szórakozottan a rövid előszobában lépkedő Mara,

akinek a gondolatai továbbra is Jinzler, és az ő zavarba ejtő érzelmi reakciói körül forogtak.

– Még nem is néztél körül! – jegyezte meg Luke, aztán átlépett a hálófülke boltíves

bejáratán, majd messziről elrugaszkodva hanyatt vágta magát az ágyon. Miután kényelmesen

elhelyezkedett, újra megszólalt: – Hadd találgassak! Jinzler, ugye?

– Mióta találgat egy Jedi-mester? – kérdezte lekicsinylő hangsúllyal Mara, mialatt besétált

a fülkébe, és megpróbálta legalább annyi időre félresöpörni a fejében tolongó kérdéseket, hogy

nagyjából szemügyre vegye a környezetét. Mértéktartó eleganciával berendezett kabint látott

maga körül. A halványzöld, tükörsima falak, a néhány ízléses fali dísz és az ügyesen megoldott,

diszkrét világítás arról mesélt, hogy valaki sokat törte a fejét a berendezés kialakításán. A chissek

szemlátomást semmit sem bíztak a véletlenre, nagyon komolyan vették vendéglátóként játszott

szerepüket.

– Néha még egy Jedi-mesternek is gondot okoz, hogy szétválogasson egy tányér prunchti

nudlit – válaszolta Luke a viccelődés leghalványabb jele nélkül – és most éppen egy ilyen helyzet

állt elő.

– Milyen étvágygerjesztő hasonlat – jegyezte meg Mara. – Ami pedig a vacsorát illeti... –

a falon lógó órára pillantott – ...addig még majdnem három óránk van. Talán akad egy kantin a

fedélzeten, ahol hozzájutok némi harapnivalóhoz.

– Nem akarsz inkább beszélgetni? – kérdezte Luke. – Vagy már nagyon éhes vagy?

– Nem hiszem, hogy Jinzler szélhámos. Ennyi – Mara tanácstalanul széttárta a karját. –

Annyi bizonyos, hogy erős érzelmi szálak fűzik a Kirajzáshoz. És ugyanezen okból azt sem

tudom elképzelni róla, hogy kém vagy titkosügynök lenne.

– Benned is gyakran dolgoznak erős érzelmek – szólt közbe szelíden Luke.

Ez az egyik hátránya annak, ha valaki egy Jedihez megy feleségül – mérgelődött magában

Mara mert onnantól kezdve a szerencsétlen nő sosem maradhat teljesen egyedül.

Gondterhelten megcsóválta a fejét, majd bevallotta:

– Igazából nem is tudom. Amikor Formbi kimondta, hogy a geroonok szeretnék leróni a

kegyeletüket, különös hangulatom támadt.

– És vajon miért?

– Csak halvány sejtéseim vannak... – Mara felsóhajtott, újra körülnézett a hálófülkében,

majd megborzongott. – Talán ez a hely teszi... Vagy ez az egész képtelenség. Először

visszatérünk a Nirauanhoz, aztán felszállunk egy ismeretlen népség hajójára...

– És Thrawn?

– Talán neki is köze van hozzá – ismerte el a Jedi-hölgy. – Azt viszont elképzelni sem

tudom, hogy miért vagyok ennyire nyugtalan.

Luke nem válaszolt, de Mara így is érzékelte, hogy mi jár a fejében. Két-három lépéssel

átszelte a fülkét, és leheveredett a férje mellé. Luke átkarolta, és magához húzta őt, majd néhány

percen keresztül szorosan összesimulva feküdtek, mialatt a testükhöz hasonlóan a szellemük is

találkozott, és egymásba olvadt.

– Akkor talán az Erő – vetette fel Luke –, talán az Erő üzen neked. Lehet, hogy túl kell

jutnod valamin. Valamin, amit már hosszú idő óta elfojtasz magadban, és talán eljött az idő, hogy

szembenézz vele. Velem is megtörtént már egyszer-kétszer.

– Igen, lehetséges – válaszolta tűnődve Mara. – De most nagyon rosszkor jönne. Jobban

szeretném, ha az Erő egy békésebb, nyugodtabb időszakot választana egy újabb lelki válsághoz.

– Én is – biztosította Luke, majd elmosolyodott, és hozzáfűzte: – Ha valaha rájössz, hogy

hogyan lehet időzíteni az efféle dolgokat, feltétlenül tudasd velem.

– Te leszel az első, akinek szólni fogok – ígérte Mara, és játékosan oldalba bökte a férjét.

Luke elkapta a csuklóját, és szorosan tartotta, hogy elejét vegye a további bökdösésnek.

– De addig is – mondta csendesen –, csak jusson eszedbe, hogy én miattad vagyok itt. És

én mindenre kész vagyok érted.

Mara megszorította a férje kezét, és meghatottan suttogta:

– Tudom...

A következő pillanatban megérezte, hogy a Luke-ból áradó melegség, erő és szeretet

csordultig tölti azokat a sötét üregeket, amelyeket Jinzler kínjai tártak fel a lelkében.

És ez az egyik előnye annak, ha valaki egy Jedihez megy feleségül – gondolta boldogan

Mara –, mert onnantól kezdve a szerencsés nő sosem marad teljesen magára.

Hosszú percekig egymáshoz bújva, mozdulatlan feküdtek, aztán Mara egy keserves

sóhajtás kíséretében visszatérítette a gondolatait az előttük álló feladatokhoz, és megszólalt:

– Szóval, mit gondolsz a helyzetről?

– Van itt néhány apróság, amitől korántsem vagyok elragadtatva – válaszolta

megfontoltan Luke. – Észrevetted, hogy hogyan nézett ki Formbi a Drask tábornokkal, illetve

Talshib kapitánnyal folytatott megbeszélés után?

Mara röviden elgondolkodott. A kérdéses pillanatokban ő elsősorban Jinzlerre figyelt,

ezért csupán a főnemes általános állapotára emlékezett.

– Miután visszatért hozzánk? Fáradtnak tűnt – felelte kurtán.

– Nem csupán annak – magyarázta Luke –, úgy festett, mintha éppen akkor vívott volna

meg egy csatát, és nem tudta volna eldönteni, hogy melyik fél aratott győzelmet.

– Értem – dünnyögte Mara, és egy kicsit megharagudott magára. Kettejük közül általában

ő volt a jobb megfigyelő, de ezúttal nem vette észre az árulkodó jeleket. – Azt egyértelműnek

látom, hogy Drask és Talshib egyáltalán nem örülnek ennyi idegen jelenlétének. És emiatt talán

megkeserítik Formbi életét.

– Annyi bizonyos, hogy nagyon morcosak valamiért – erősítette meg Luke. – De talán

nincs is jelentősége. A jelekből ítélve a chissek ranglétráján a főnemes megelőzi a tábornokot.

– Attól még a tábornok rághatja a főnemes fülét – mondta Mara. – Láttam én már olyat,

amikor egy magas rangú illető azért engedett az alacsonyabb rangúnak, hogy az végre befogja a

száját.

– Én is jártam már így – vallotta be Luke –, mindenesetre nem fog megártani, ha menet

közben odafigyelünk erre a Drask tábornokra.

– Hát persze – dünnyögte szórakozottan Mara, majd hirtelen megkérdezte: – Szerinted

Drask annyira nem szíveli az idegeneket, hogy emiatt akár cselekedni is hajlandó?

– Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza kissé zavarodottan Luke.

– Csak gondolj arra a szép, vastag vezetékre, amely éppen akkor szakadt le, amikor te

beléptél a fogadóterembe – magyarázta Mara. – Majdnem tökéletes volt az időzítés. Szerinted

véletlen baleset történt?

Luke néhány pillanatig nem válaszolt. Mara türelmesen, szótlanul várt, mert érzékelte,

hogy a férje elméjén gondolatok és érzések egész kavalkádja özönlik át. A Jedi-mester lehunyt

szemmel, sorban megvizsgálta a lehetőségeket, végül megszólalt:

– Nem tudom eldönteni. Az a kábel akkor sem ölt volna meg, ha történetesen telibe talál.

Mondjuk, ha megsebesít, akkor rövidebb-hosszabb időre harcképtelenné válok, ez tény.

– Én pedig erre az időre magamra maradok – tette hozzá Mara –, és Drask jó ürügyet kap

arra, hogy megszabaduljon tőlünk.

– Ezt azért nem egykönnyen érte volna el – mondta Luke. – Formbi egyértelműen azt

akarja, hogy mi is vele tartsunk.

Mara elmélyülten bólogatott, majd hirtelen döntésre jutott, és felugrott az ágyról.

– Nemsokára visszajövök – jelentette ki, és miután megtapogatta a derékszíjára akasztott

fénykardot, elindult az átjáró felé.

– Hová mész? – szólt utána Luke, és feltámaszkodott a könyökére.

– Vissza, a fogadóterembe. Szeretném közelebbről szemügyre venni azt a vezetéket.

– Veled menjek? – kérdezte Luke, és feltápászkodott.

– Jobb lesz, ha itt maradsz – felelte Mara. – Ha csak egy Jedi szemlélődik, az puszta

kíváncsiság, ha kettő, akkor az már hivatalos vizsgálat. Semmi értelme, hogy még jobban

magunkra haragítsuk ezt a Drask tábornokot.

– Igazad van – ismerte el Luke, és visszaereszkedett az ágyra. – Ha segítségre szorulsz,

csak füttyents!

– Természetesen! – hadarta sietve Mara, és mialatt ártatlanul pislogott a férjére,

hozzátette: – Hiszen mindig így szoktam csinálni, nem?

Azzal sarkon fordult, és mielőtt Luke előhozakodhatott volna egy kellően csípős

visszavágással, kisietett a hálófülkéből.

A fogadóterembe vezető folyosón viszonylagos nyugalom uralkodott. Mara legfeljebb

tucatnyi, fekete egyenruhát viselő chiss-szel találkozott menet közben. Közülük alig néhányan

figyeltek fel rá, de még azok is szótlanul haladtak el mellette. A Jedi-hölgy úgy sejtette, hogy

vagy a neveltetésükből eredően ennyire tartózkodóak, vagy pedig Formbi utasításba adta nekik,

hogy hogyan viselkedjenek az emberi lényekkel.

Útközben ráeszmélt, hogy most már sokkal jobban érzékeli a chissek gondolatait és

érzelmeit, mint annak idején a Nirauanon, amikor először találkozott néhány képviselőjükkel.

Akkor éppen csak felfogta a közelségükre utaló jeleket. Elégedetten elmosolyodott, mert ezúttal

is bebizonyosodott, hogy a tapasztalat és a gyakorlás mindig, minden területen kifizetődik.

Cseppet sem meglepő módon a fogadóterem kihalt volt, amikor Mara belépett annak

boltíves, kapunak is beillő bejáratán. Azt viszont cseppet sem találta meglepőnek, hogy az illemre

oly kényes chissek máris visszaszerelték a helyére az elszabadult kábelt.

Egy pillanatra megállt, és messziről szemügyre vette a vezetéket, amely egy, a mennyezet

és az oldalsó válaszfal találkozásánál futó, mély horonyban haladt, a padozattól körülbelül hat

méteres magasságban. Mara különösebb erőfeszítések nélkül is felugorhatott volna odáig, de

azzal még nem ment volna sokra. Ahhoz, hogy tüzetesen megvizsgálja a kábelt, fent is kellett

maradnia néhány percig. Megoldást keresve körülnézett a csarnokban, közben felidézte magában

Formbi szavait. A megérkezésüket követő percekben a főnemes azt mesélte, hogy a csarnok, az

előre beprogramozott mintáknak megfelelően, egyetlen gombnyomásra átalakul...

Hamarosan megtalálta a falburkolattal megegyező színű lemez mögé rejtett vezérlőpanelt,

amelyet a boltív bal oldali tartóoszlopába építettek. A kezelőfelület egyszerűbb már nem is

lehetett volna. Mindössze másfél tucat, halványan derengő, szögletes billentyűből állt, amelyeket

rúnaszerű, díszes betűkkel jelöltek meg. Jelenleg az első, a többinél valamivel nagyobb billentyű

világított. Mara néhány pillanatig töprengve fürkészte a gombokat, majd megvonta a vállát, és

kísérletképpen megnyomta az egyiket.

A rejtett gépezetek működésbe léptek. Helyenként félresiklottak vagy derékszögben

kifordultak a falak egyes burkolóelemei, felfedve ezzel a mögöttük lévő falszakaszra, vagy a saját

hátoldalukra festett díszes ábrákat, jelképeket, és Mara számára ismeretlen nyelven, ismeretlen

betűkkel írt feliratokat. A padozaton is félrecsúszott számos takarólemez, ezek alól

kisebb-nagyobb dobogók, változatos alakú és méretű oszlopok, zászlórudak, sőt, szebbnél szebb

szobrok emelkedtek ki. A mennyezeten feltáruló nyílásokból zászlók, és függő cseppkövekhez

hasonlatos, különféle hosszúságú oszlopok ereszkedtek alá.

Rejtett fényforrások százai keltek életre, amelyek mozgó, örvénylő, hullámzó, néhol

festménynek is beillő ábrákat varázsoltak a falakra, a mennyezetre és a padozatra. A padlóra

vetített legnagyobb fényrajz széles, örvényekkel teli folyót ábrázolt, amely lassan,

méltóságteljesen hömpölygött a dokkoktól idevezető folyosó torkolatától a boltíves kapu felé.

Az egész, néma csendben zajló folyamat alig egy perc leforgása alatt ment végbe. Mara

végighordozta a tekintetét a meglepően megváltozott termen. Bár igyekezett kivonni magát a

látvány hatása alól, az mégis mély benyomást tett rá, mialatt azon törte a fejét, hogy vajon milyen

magas rangú chiss méltóságnak járhat ez a pazar fogadtatás.

Gyors elhatározással kipróbált még két gombot. Már az első pillanatokban észrevette,

hogy a csarnok minden egyes átalakulás előtt először visszaáll a semleges állapotába.

Legnagyobb sajnálatára egyik változás sem érintette a magasban futó kábelt, annak

közvetlen környezete mindvégig a helyén maradt, így tapodtat sem jutott közelebb a

megoldáshoz. Így aztán rövid töprengés után visszaállította az elsőnek kipróbált berendezést,

amelynek egyik alkotóeleme, egy körülbelül két méter hosszú, kerek oszlopféleség a kábel

közelében ereszkedett le a mennyezetről.

Még egyszer, utoljára körülnézett, mert nagyon nem szerette volna, ha valaki meglátja őt

az elkövetkező percek folyamán. Eszébe jutott, hogy alig néhány perccel ezelőtt mit mondott

Luke-nak: ha csak egy Jedi szemlélődik, az puszta kíváncsiság. Minden önbizalma ellenére

elfogta az aggodalom. Attól tartott, hogy a vendéglátóik aligha így fognák fel a problémát, ha

történetesen rajtakapnák, amint az oszlopba csimpaszkodva vizsgálódik.

Mégis úgy érezte, hogy nincs más választása, mindenáron ki kell derítenie az igazságot.

Teleszívta a tüdejét, és futni kezdett a kiszemelt célpont felé. Néhány pillanat alatt átvágott a

termen, felugrott egy körülbelül másfél méter magas dobogóra, és hatalmasat szökkent.

Tökéletesen kiszámított, elnyújtott ívű repülés után könnyűszerrel elkapta, és átölelte a

mennyezetről lefelé meredő, függőcseppkőhöz hasonlatos díszítőelemet.

A körülbelül fél méter átmérőjű, lefelé enyhén szűkülő henger anyaga elég durva volt

ahhoz, hogy biztonságosan megkapaszkodhasson. Sietve felkúszott a lehető legmagasabbra, és

végre, alig másfél méteres távolságból szemügyre vette a vezetéket. Már az első pillantások után

megbánta, hogy nem hozott magával lámpát. A fogadóterem ugyan fényárban úszott, de a horony

pereme sötét árnyékot vetett magára a kábelre.

Mara pillanatnyi töprengés után rájött a megoldásra. Kissé eltartotta a felsőtestét az

oszloptól, és állát leszegve lenézett a derékszíjára. Megidézte magában az Erőt, annak

közvetítésével leakasztotta, majd a vaskos kábel csatlakozási pontja felé irányította a fénykardját.

Néhány másodperccel később gondosan lefelé fordította, és bekapcsolta a fegyvert, amely immár

a vezeték vége alatt lebegett. Aztán önkéntelenül összerezzent, mert a hatalmas csarnok falai

felerősítve verték vissza az előugró energiapenge jellegzetes, sistergő búgását. Ám a penge

fényénél már szabadon szemügyre vehette azt, amit látni akart.

Kissé csalódottan vette tudomásul, hogy a gyanúja nem igazolódott be: a vezetéket nem

vágták el. Másrészről viszont a végére erősített csatlakozót kettős csavarkapocs rögzítette a

horony felső felületéhez, márpedig azt egy földrengés sem tudta volna meglazítani.

Akkor viszont hogyan szabadulhatott el? – tette fel magának a kérdést a Jedi-hölgy.

Óvatosan közelebb emelte a fénykardját a vezetékhez, hogy még több fény vetüljön rá, és

a szemét erőltetve próbálta kivenni az apró részleteket. Hamarosan meglátta a kábel egyik

oldalába mélyedő rövid, hajszálvékony rést. Elégedetten felsóhajtott, majd a tekintetét a

mennyezetre irányítva meglátott egy alig két centiméter átmérőjű, kerek lyukat, amely a

vezetéknek helyt adó horony mellett, attól jobbra sötétlett.

Mara fogást váltott, az apró nyílás felé nyújtotta szabaddá tett bal kezét, majd óvatosan

beledugta a mutatóujját. Finoman körbetapogatta a hengerforma mélyedést, de nyomát sem

találta azoknak a fűtő-hűtő, vagy légcserélő berendezéseknek, amelyeket a falburkolatok mögé

szoktak rejteni. Minden jel arra utalt, hogy ez a lyuk eredetileg nem szerepelt a hajó terveiben,

utólag fúrták a mennyezetbe.

Mara még mindig a lehetséges válaszokon törte a fejét, amikor váratlanul zavart érzett az

Erőben. Azonnal kikapcsolta a fénykardját. A hirtelen beálló csendben távoli lépteket hallott. A

hangok alapján egyértelműnek tűnt, hogy több személy közeledik felé, akik túlságosan egyszerre

léptek ahhoz, hogy sétálgató chissek legyenek.

Mara felszisszent. Hat méteres magasságban csimpaszkodott az önhatalmúlag átalakított

helyiség egyik díszítő elemén. Csapdába esett.

Sietve körülnézett, és elhadart egy gyors átkot, amelyet még a Palpatine császár

szolgálatában töltött idő alatt tanult a katonáktól. A közvetlen közelében egyedül a legfeljebb fél

méter átmérőjű függőoszlop nyújtott némi fedezéket. De még annak is a csarnok felőli oldalán

lógott, ami azt jelentette, hogy ha valaki belép a fogadóterembe, azonnal meg fogja pillantani őt.

Belátta, hogy csak úgy lesz némi esélye az elrejtőzésre, ha sietve átmászik a másik oldalra. Egyre

közelebbről hallotta a léptek robaját, vagyis már csak pillanatai maradtak a cselekvésre.

Villámgyorsan a kezébe rántotta, és visszaakasztotta az övére a fénykardját. A két lábával

minden erejét beleadva szorította a hengert, közben derékból balra hajolt, új fogást vett a két

kezével, aztán balra lendítette az alsótestét, és a mozdulatsor végén gyorsan ismét az oszlop köré

fonta a lábait. Ezzel a fáradságos módszerrel egyszerre csak néhány centimétert haladt, de

legalább biztonságosnak ígérkezett.

Körülbelül félúton járt, amikor a katonás léptű társaság bemasírozott a fogadóterembe.

Alig két másodperccel később vége szakadt a léptek dübörgésének. Mara mozdulatlanná dermedt,

és a fejét óvatosan oldalra fordítva lenézett a magasból.

A látványtól elakadt a lélegzete.

Várakozásával ellentétben nem chiss katonák érkeztek a csarnokba, akiket Drask tábornok

küldött a szemtelen utas letartóztatására. És nem is egy, a hajót meghatározott időközönként,

rutinszerűen átfésülő chiss őrjáratot látott.

Az öt főből álló csapat a boltíves bejárat közvetlen közelében állt meg. A szabályos

négyzet-alakzat közepét egy magas, széles vállú, fiatal férfi foglalta el. Az illető a birodalmi

tisztek szürke egyenruháját viselte, amelynek gallérját és kézelőjét vörösfekete csíkos szegély

ékesítette.

És az alakzat csúcsait egy-egy birodalmi rohamosztagos alkotta...

Ötödik fejezet

Mara döbbenten bámulta a fehér páncélos alakokat. Egy csapásra felbolydult benne a

múlt, amelynek kísértő emlékképei úgy örvénylettek az elméjében, ahogyan a felkavart por

száguld a viharos erejű szélben. Annak idején, amikor még Palpatine szolgálatában állt, sokszor

megesett, hogy rohamosztagosok is elkísérték egy-egy útjára. Néha átruházta rájuk a saját

feladatát. Alkalmanként parancsolt is nekik, de az is előfordult, hogy ő, a Császár Keze

egyszerűen félreállt, és némán figyelte, amint a kísérői könyörtelenül lemészárolják a

célszemélyeket.

Mélységes döbbenetében lehunyta a szemét. Az ösztönei azt súgták, hogy amit lát, az

lehetetlen. Annak kell lennie. Hiszen a Birodalom ellen folytatott háború idején a lázadók mind

egy szálig felszámolták a császár elitegységeit. Még a megteremtésükre hosszú éveken keresztül

használt klónozó tartályokat is felkutatták és megsemmisítették, hogy a jövőben senki se

szabadíthassa rá gyilkos és pusztító seregeiket a Galaxisra.

És most mégis itt vannak... Nem csalás, nem ámítás, és nem a saját képzelete űz vele

gonosz tréfát. Ez a négy alak úgy áll, ahogyan a rohamosztagosok, úgy tartják BlasTech E-ll-es

sugárvetőiket, ahogyan a rohamosztagosok, és a testüket a rohamosztagosok fehér páncélzata

borítja.

Mara felsóhajtott, és kinyitotta a szemét.

Miután túljutott az első megrázkódtatáson, elfogadta a kegyetlen igazságot.

A rohamosztagosok visszatértek.

A fiatal tiszt körülnézett a teremben. A jobb kezét a derékszíján himbálózó tokba bújtatott

DH-17-es lézerpisztoly markolatán pihentette. Az egyik rohamosztagos mondott neki valamit,

mire a tiszt felnézett, majd megszólalt:

– Áh, hát ott van! Jól érzi magát, hölgyem?

Mara összeszedte minden lelkierejét, hogy kipréseljen magából egy választ.

– Fogjuk rá – nyögte nagy nehezen – semmi gond. Miért kérdi?

A tiszt szemlátomást meglepődött.

– Az imént egy éppen aktiválódó fénykard hangját hallottuk – válaszolta

elbizonytalanodva. – Márpedig a Jedik rendszerint akkor kapcsolják be a fénykardjukat, ha bajba

kerülnek. Nincs igazam?

– Egészen pontosan miféle bajba? – kérdezett vissza kissé csípősen Mara.

– Csak úgy általában értettem – magyarázkodott a tiszt, aki időközben visszanyerte az

önbizalmát. – Ha gondolja, szívesen lesegítjük onnan!

– Ki mondta, hogy le akarok kerülni innen? – csattant fel Mara.

A férfi bosszúsan felhorkant:

– Részemről rendben. Ha úgy tetszik, maradjon odafent. Csak arra gondoltam, hogy jó

lenne beszélgetni egyet.

– Miről?

– Először is arról, hogy maga mit keres a mennyezeten! – vágott vissza a birodalmi tiszt.

– Aztán talán beszélhetnénk erről az egész, őrült vállalkozásról is.

Mara töprengve ráncolta a homlokát, majd az Erő segítségével kiterjesztette az érzékeit. A

kettejüket elválasztó távolság megakadályozta, hogy kifürkéssze a férfi szándékait, de azt így is

meg tudta állapítani, hogy a tiszt őszintén beszél, és nem forgat aljas terveket a fejében. Ráadásul,

ha ezek a katonák azért jöttek volna, hogy végezzenek vele, már az első pillanatban tűz alá vették

volna. És ha a birodalmiak ezúttal ugyanazon az oldalon állnak, mint ő és Luke, akkor

valószínűleg nem fog megártani, ha kölcsönösen felfedik egymás előtt a lapjaikat.

– Remek ötlet! – kurjantotta végül. – Úgyis éppen végeztem idefent!

– Óhajtja, hogy segítsünk? – érdeklődött kimért udvariassággal a tiszt.

– Nem, köszönöm – válaszolta Mara, és összeszorította a fogát, mert átvillant az agyán,

hogy a birodalmiak talán éppen erre az alkalomra vártak. A leérkezés pillanataiban teljesen

védtelen lesz. Úgy érezte, eljött az ideje, hogy kockáztasson egy kicsit, és felkiáltott: – Most,

hogy jobban belegondolok, annyit megtehetne, hogy megfogja a fénykardomat. Tessék, már

megy is!

Gyorsan leakasztotta az övéről, és a fiatal férfi felé hajította a fegyverét, aki előreugrott,

és ügyesen elkapta azt.

Mara lélegzet-visszafojtva várta a folytatást, és kellemesen csalódott. A tiszt nem adta ki a

tűzparancsot, és nem kiáltott fel örömében, amiért megszerezte az egyetlen fegyvert, amellyel a

Jedi-lovag megvédhette volna magát. A rohamosztagosok továbbra is mozdulatlanul álltak.

Mara megkönnyebbülten fellélegzett. Most már biztosan tudta, hogy a birodalmiak nem

akarják megölni – legalábbis egyelőre.

– Rendben, indulok – dünnyögte, azzal kissé lazított a keze és a lába szorításán, és lassan

lesiklott a henger aljáig. Miután a lába már a levegőben kalimpált, elengedte a díszítőelemet,

majd az alig három méteres zuhanás végén kecses bukfenccel landolt a csarnok padlóját alkotó,

sima fémlemezeken.

Nyomban felpattant, gyors, határozott léptekkel odasietett a birodalmiakhoz, és lecövekelt

előttük.

– Igazán köszönöm – mondta udvariasan, és a tiszt felé nyújtotta a jobbját. Villámgyorsan

kiterjesztette az érzékeit, és éberen figyelte az öt férfi minden rezdülését, mert attól tartott, hogy

talán éppen most akarnak lecsapni rá.

Szerencsére nem ez történt. A fiatal tiszt egyszerűen visszaadta neki a fénykardját, közben

félig-meddig már a csarnokra figyelt.

– Lenyűgöző ez a berendezés! – jegyezte meg ámuldozva.

– Huh, még jó, hogy eszembe juttatta! – mormolta Mara, és a távolból, az Erő

közvetítésével megnyomta a vezérlőpanelen azt a billentyűt, amellyel visszaállította a

fogadócsarnok semleges állapotát.

A láthatatlan gépezetek ismét működésbe léptek. A következő perc folyamán a

falburkolat kifordult elemei visszacsukódtak, az oszlopok visszaereszkedtek a padlószint alá, a

függődíszek felemelkedtek a mennyezet síkja fölé, a dobogók belesüllyedtek a padozatba.

Végezetül a helyükre siklottak a takarólemezek, kialudtak a varázslatos fényorgiát előidéző,

rejtett lámpák, és újra felgyúltak a csarnok egyszerű fénycsövei.

– Ez igen! – jegyezte meg elismerő hangsúllyal az osztag parancsnoka. – Otthonra is

elkelne egy ilyen rendszer! Az ember egyetlen gombnyomással kialakíthatja a pillanatnyi

hangulatának megfelelő lakást.

– Annál azért egy kicsit fontosabb ez a terem – válaszolta Mara, és végre szemügyre vette

a tisztet. Ebből a közelségből már jól látta, hogy az illető egészen fiatal, legfeljebb a húszas

éveinek derekán járhat. Egy katonásdit játszó kölyök – villant át az agyán a tiszteletlen gondolat,

de persze óvakodott attól, hogy hangosan is kimondja. Inkább megmaradt az előző témánál, és

megkérdezte:

– Formbi nem mesélt róla? Vagy maguk a hajó másik oldalán dokkoltak?

– Nem sokat beszéltünk a főnemessel – válaszolta a fiatalember.

– És a többi chiss-szel sem. Igazság szerint, miután a fedélzetre léptünk, megpróbáltuk a

lehető legjobban meghúzni magunkat. – Az ajka kínos, félszeg mosolyra húzódott. – Attól tartok,

a chiss harcosok parancsnoka, egy bizonyos Drask tábornok nem repes az örömtől, hogy ennyi

idegen bolyong a hajóján.

– Igen, nekem is úgy tűnik, hogy Drask tábornoknak nehéz a kedvében járni – válaszolta

derűsen Mara, és hirtelen elkomolyodva megkérdezte: – Elárulnák végre, hogy kik maguk? Vagy

nekem kell kitalálnom?

– Oh, elnézést – a fiatal férfi merev vigyázzba vágta magát, és katonásan bemutatkozott: –

Chak Fel százados vagyok, a Kéz Birodalmának hivatásos tisztje. Talán emlékszik még az

apámra, akivel néhány évvel ezelőtt találkozott.

– Hát persze! – vágta rá pillanatnyi habozás nélkül Mara. – És biztosra veszem, hogy Fel

báró is emlékszik énrám!

– Természetesen, asszonyom – válaszolta az ifjú százados –, sőt, apám a mai napig tiszteli

és csodálja önt. Meg is kért, hogy üdvözöljem a nevében, és adjak át egy üzenetet. Tehát, apám

még mindig reménykedik abban, hogy Mara Jade Skywalker egy szép napon a Kéz

Birodalmának szolgálatába állítja különleges képességeit.

– Igazán köszönöm, de már megcsömörlöttem a Birodalom szolgálatától – Mara

megborzongott. – Ezek szerint önök tudták, hogy én is itt leszek?

– Inkább csak reméltük – felelte az ifjú Fel –, Parck admirális tisztában volt azzal, hogy

önt és Skywalker mestert meghívták erre az expedícióra, de azt nem tudhatta biztosan, hogy

elfogadják-e ezt a meghívást. Ezért aztán elindított minket, hogy legyen, aki képviseli az emberi

fajt ezen a rendkívüli fontosságú expedíción.

– Tehát nem is említette önnek, hogy néhány nappal ezelőtt találkoztunk vele? – kérdezte

Mara.

– Nem, bár az is igaz, hogy mi addigra már úton voltunk – válaszolta Fel. – Valamiért

nyilván úgy döntött, hogy már nem hív vissza minket.

– Rendben, akkor most beszéljünk egy kicsit az osztagának tagjairól – javasolta Mara, és

végighordozta a tekintetét a moccanás nélkül álló rohamosztagosokon.

– Kérem, ahogy óhajtja – Fel udvariasan fejet hajtott, és körbemutatott a kíséretén –, ez itt

a Birodalom 501-es Rohamosztagos Légiójának Aurek-hetes különítménye.

A név hallatán Mara gyomra összerándult. Annak idején Palpatine császár Darth Vader

személyes parancsnoksága alá rendelte ezt az egységet. Az 501-es légiót úgy nevezték: Vader

Ökle. Mindenki rettegett tőlük. Gyakran elég volt megérkezniük egy-egy csillagrendszerbe, hogy

az ottani bolygókon állomásozó lázadók, illetve az ott élő korrupt birodalmi tisztviselők

menekülőre fogják. Az útjukba kerülő embereket sem nagyon kímélték, de a más fajokhoz

tartozó teremtmények főleg nem számíthattak irgalomra. így aztán az idegen teremtmények

hamar megtanultak félni még a fehér sisakok és páncélok puszta látványától is. A császár

gondoskodott róla, hogy a saját, beteges idegengyűlöletét a klónozók mélyen, kitörölhetetlenül

mélyen beleégessék valamennyi rohamosztagos, de leginkább az 501-es légió katonáinak agyába.

– A jelekből ítélve igaz a régi mondás – állapította meg komoran Mara. – A legendás

egységek sosem tűnnek el nyomtalanul.

Fel közömbösen megvonta a vállát.

– Akkor most maga következik – mondta, és megkérdezte: – Szóval, önök mit keresnek

ezen a hajón?

Mara körülnézett. Jelenleg egyetlen chiss sem tartózkodott a közelükben, de jól tudta,

hogy ez az állapot nem tarthat örökké.

– Elmondom, de nem itt – válaszolta – jöjjön velem!

Azzal hátat fordított a birodalmiaknak, és elindult a folyosón. Néhány pillanattal később a

katonák vita vagy kérdés nélkül a nyomába szegődtek, és felzárkóztak mögé.

Az egyes Jedi-lovagok között létező, az Erőből merítő, láthatatlan kapcsolat korántsem

volt olyan tiszta és megbízható, ahogyan azt az Új Köztársaság polgárainak többsége gondolta.

Így aztán Mara már a lakosztály közelében járt, amikor Luke megérezte, hogy a felesége feléje

tart, igaz, ekkor már azt is tudta, hogy társasággal érkezik. Viszont csak akkor döbbent rá, hogy

miféle társasággal, amikor kinyitotta az ajtót, és megpillantotta a fehér páncélos alakokat. Először

nagyon meglepődött, de szokása szerint hamar összeszedte magát.

– Üdvözlöm önöket – köszönt higgadtan, és biccentett –, a nevem Luke Skywalker.

– Én pedig Chak Fel százados vagyok – válaszolta a fiatal tiszt, és a legendás

harcosoknak kijáró, tiszteletteljes főhajtással viszonozta a Jedi-mester kimért bólintását. – Ez

pedig a kíséretem, az 501-es Légió Aurek-hetes osztaga.

Luke azonnal felismerte a hírhedt nevet. Ismét meghökkent, de az önuralma ezúttal sem

hagyta cserben, így a szeme sem rebbent.

– Örvendek, százados úr – mondta nyugodtan –, fáradjanak be!

– Csak a százados úr fog bejönni hozzánk – szólt közbe határozottan Mara, még mielőtt

Fel megszólalhatott volna. – Tudják, odabent elég szűkös a hely. Ezenfelül nem szeretném, ha

Drask és a hozzá hasonlók arról értesülnének, hogy rohamosztagosok ólálkodnak a lakosztályunk

környékén. Egyszóval, százados úr...

– Természetesen – válaszolta egyszerűen Fel, azzal odaszólt a kísérőinek: – Térjenek

vissza a csapatszállítóra!

– Értettem! – válaszolta egyikük a rohamosztagosok jellegzetes hangján, amelyet a

sisakokba épített szűrőbetétek közömbössé, szinte gépiessé tompítottak és torzítottak. A

következő pillanatban a négy katona ugyanazokkal a mozdulatokkal, tökéletesen egyszerre

sarkon fordult, majd döngő léptekkel elmasírozott.

– Most pedig – kezdte Mara, miután beterelte a társalgóba, és leültette az ifjú tisztet –,

kezdjük önnel, százados. Mit keres itt?

– Az imént már elmagyaráztam – válaszolta Fel, és kényelmesen elhelyezkedett a mély,

süppedős párnázatú karosszékben. – Parck admirális nem tudhatta biztosan, hogy önök

eljönnek-e, így aztán elküldött engem, hogy képviseljem őt.

– És Formbi az áldását adta erre a megoldásra? – kérdezte Mara, miközben ő és Luke

leültek a fiatal férfivel szemben álló székekre.

Fel tanácstalanul széttárta a kezét.

– Nekem úgy tűnt, hogy Formbi nem csinál nagy ügyet a kérdésből – válaszolta –, ahogy

már említettem, inkább Drask tábornok volt az, aki tiltakozott.

– De most már a főnemes úr sem örül a jelenlétünknek – jegyezte meg Luke.

– És Jinzler nagykövet sem – tette hozzá Mara, és valamennyi érzékszervével feszülten

figyelt, de mindhiába, mert Fel egyáltalán nem reagált Jinzler nevének említésére.

– Igen, ezt magam is észrevettem – válaszolta a fiatal százados. – Őszintén szólva,

szerintem ez a Drask eléggé fura, magának való alak. Nem kedvel senkit, az idegeneket meg

főleg nem. Talán még Formbit sem szíveli.

– Csak azt nem értem, hogy Parck miért önöket küldte – vetette fel Mara. – Miért nem jött

ő maga? Formbi szavai alapján úgy tűnik, hogy a Kirajzás roncsaihoz indított expedíció az év

legfontosabb diplomáciai eseménye. Parck talán attól tartott, hogy a jelenléte feldühítené a chiss

harcosokat?

– Higgyék el, nekem sem ez a kedvenc időtöltésem – válaszolta Fel. Mara hirtelen

megérzett valamit... A százados a tekintetét a beszélgetőtársai feje fölé függesztve folytatta: –

Igazából én magam sem tudom, hogy miért vagyunk itt.

Ebben a pillanatban Mara árulkodó gondolathullámot érzékelt, és egyből tudta, hogy a

százados hazudik.

– Rendben – mondta hűvös nyugalommal Luke, akinek arcizma sem rezdült, pedig ő is

megérezte, hogy újdonsült ismerősük az imént nem mondott igazat. – Akkor próbálkozzunk

másképp. Mi nemrégiben beszéltünk Parck admirálissal. Vajon miért nem tett említést önről és az

osztagáról?

– Erre sem tudom a választ – válaszolta Fel a fejét csóválva én azt hittem, hogy megtette.

Ez az utóbbi kijelentése igaznak tűnt.

– De akkor... – Mara nem folytathatta, mert Fel közbeszólt.

– Csak egy pillanatra – kérte, és figyelmeztető gesztussal felemelte a mutatóujját. – Én

már számos kérdésükre válaszoltam. Úgy vélem, most önöknek kell következniük. Elárulná

végre, hölgyem, hogy mit keresett a fogadóterem mennyezetén?

Mara már korábban eldöntötte, hogy ebben a témában nincs helye a mellébeszélésnek. Ha

Fel is érintett az elszabadult kábel esetében, akkor úgyis tudja, hogy mi történt. Ha pedig ártatlan,

abból nem származhat probléma, ha megtudja az igazságot.

– A megérkezésünket követő percekben történt egy kisebb baleset – magyarázta higgadt

hangon. – Egy súlyos vezeték leszakadt a helyéről, és majdnem átrepítette a férjemet a

csarnokon.

Fel csodálkozva pillantott a Jedi-mesterre, majd leplezetlenül, tetőtől-talpig végigmérte

őt.

– Nem, nem sérültem meg – biztosította Luke –, de ahogyan Mara is mondta, nem sok

híja volt.

– És én meg akartam nézni azt a kábelt – folytatta Mara –, mert arra gyanakodtam, hogy

valaki szándékosan elvágta. Mire odaértem, már visszaszerelték a helyére, így aztán fel kellett

jutnom a magasba, hogy szemügyre vehessem.

– És megkérdezhetem, hogy mit látott? – érdeklődött udvariasan Fel.

– Nem találtam bizonyítékot arra nézve, hogy elvágták, viszont biztosra veszem, hogy

nem magától csúszott ki a foglalatából – válaszolta Mara. – És találtam egy lyukat, amely

remekül megfelel egy rugós kapocs átmeneti rögzítésére.

– Hoppá... – dünnyögte Fel, azzal gyorsan fontolóra vette az elhangzottakat, és újra

megszólalt: – Ezek szerint az elkövető már jó előre kihúzta a kábelvéget a csatlakozójából,

megfogatta egy, a mennyezethez erősített rugós kapoccsal, majd elbújt valahol, és várta a

megfelelő pillanatot. Aztán távirányítással kioldotta a kapcsot, amely elengedte a vezeték végét.

Az nem lehet, hogy a tettes vagy a tettesek időközben kicserélték az egész kábelt?

– Nem, mert mielőtt elhagytuk a baleset színhelyét, megjelöltem az eredetit a

fénykardommal – válaszolta Mara. – Csupán egy apró, cseppet sem feltűnő karcolás a

szigetelésen, ám könnyű észrevenni, ha valaki tudja, hogy hol keresse. Biztosan tudom, hogy ez

ugyanaz a kábel.

– Szóval arra gyanakszik, hogy balesetnek álcázott, szándékos támadás történt –

összegezte Fel. – Éppen emiatt... – hirtelen elhallgatott.

– Éppen emiatt mi? Gyerünk, folytassa! – sürgette türelmetlenül Mara.

Fel nyakig vörösödött, és szemlátomást elbizonytalanodva válaszolt:

– Sajnálom, erről elvileg nem beszélhetnék önöknek. De most már talán jobb, ha

megtudják. Azért küldött minket Parck admirális, mert úgy gondolta, hogy veszély leselkedik

magukra az utazás alatt. – Büszkén elmosolyodott, és hozzátette: – Szóval, azért küldött minket,

hogy vigyázzunk magukra. Mi leszünk az önök védőkísérete...

Mara mélységesen meglepődött, majd oldalra pillantva megállapította, hogy a férjét is

ugyanez az érzés szállta meg.

– Ez igazán kedves ötlet – válaszolta, és gúnyosan elmosolyodott –, ha majd hazatért,

köszönje meg a nevünkben Parck admirálisnak a figyelmességét.

Fel vagy nem érzékelte, vagy elengedte a füle mellett a Jedi-hölgy szavaiban rejlő

visszautasítást, mert fellelkesülve belevágott:

– Ha gondolják, akár rá is térhetnénk a személyi védelem...

Nem folytathatta, mert Mara dühösen közbevágott:

– Na, álljunk csak meg! Szó sem lehet semmiféle személyi védelemről! Hogyne, hogy

folyton egy rakás rohamosztagos csattogjon a hátam mögött! Felejtse el! Drask már így is éppen

eléggé haragszik ránk. Dübörögjenek szépen vissza a saját hajójukra, és tűnjenek el az

életünkből! – Nagyokat fújtatott, majd lehiggadva tovább dohogott: – Még hogy

rohamosztagosok vigyázzanak Luke és Mara Jade Skywalkerre... Megáll az eszem...

A százados falfehérre sápadt, és látszott rajta, hogy gyötrődik valami miatt.

– Attól tartok, ez nem ilyen egyszerű – jegyezte meg, miután kissé összeszedte magát. –

Igen, elsősorban azért vagyunk itt, hogy önöket védjük...

– Amire nekünk nincs szükségünk – szúrta közbe Mara.

– ... nincs, ezt magam is belátom – ismerte el Fel, és szaporán bólogatott. – A puszta ötlet,

hogy birodalmi rohamosztagosok vigyázzanak két Jedire... Hát nekem is visszásnak tetszik. De

mindettől függetlenül, nekem a feletteseim, vagyis a Birodalom főtisztjei parancsolnak, nem

pedig önök.

– Ráadásul Formbi már megengedte nekik, hogy velünk tartsanak – mondta halkan Luke.

– Akkor tehát mi legyen? – kérdezte Mara, és leplezetlen haraggal meredt az ifjú tisztre.

Luke aprókat bólogatva, megfontoltan válaszolt:

– Már korábban is felvetődött, hogy Formbi alighanem ezen az expedíción keresztül

próbál diplomáciai kapcsolatokat kiépíteni az Új Köztársasággal. Lehet, hogy a chissek a Kéz

Birodalmával is szeretnének szövetségre lépni.

– Értem én, de miből gondolod, hogy Parck hajlandó lenne szövetségre lépni a

chissekkel? – kérdezett vissza Mara.

– Hajlandó rá – szólt közbe Fel –, nagyon is!

Mara dühösen méregette a birodalmi parancsnokot, majd a fogait összeszorítva, szinte

vicsorogva megszólalt:

– Jó, rendben. Úgy látszik, nincs mit tenni. Ez nem az én hajóm. Maguk itt akarnak

ólálkodni, hát legyen. De figyelmeztetem, hogy tartsák magukat távol tőlünk!

– Tudomásul veszem a kérését – Fel higgadtan bólintott. – Óhajtják, hogy nyomozzunk az

elszabadult vezeték ügyében? Kikérdezhetjük a fedélzeten tartózkodókat...

– Eszükbe se jusson! – csattant fel Mara. – Majd mi elintézzük. Csak húzzák meg

magukat, és ne kerüljenek az utunkba!

A százados elmosolyodott.

– Ahogy óhajtják – válaszolta rendíthetetlen nyugalommal, azzal felpattant, összecsapta a

bokáját, és hozzátette: – Most pedig, bocsássanak meg, de visszatérek a hajónkra, hogy

átöltözzek a vacsorához.

– Ott találkozunk! – felelte búcsúképpen Luke.

– Kérem, örültem a beszélgetésnek – jelentette ki mosolyogva Fel, azzal gyors, katonás

léptekkel elhagyta a lakosztályt.

– Hát ez csodás! – mordult fel Mara, miután magukra maradtak. – Más már nem is

hiányzott, mint egy saját védőkíséret!

– Nem is tudom... – Luke töprengve ingatta a fejét. – Még mindig jobb, mintha egy

csapatra való noghri lihegne a sarkunkban.

– Dehogy jobb, sokkal rosszabb! – vitatkozott Mara. – A noghrik legalább tudják, hogyan

olvadjanak bele a környezetükbe. Ellenben egy rohamosztagos ugyanolyan feltűnő jelenség, mint

egy vuki! Hogyan is állíthatnánk be velük egy fogadásra?

– Mindenesetre már itt vannak, és a jelekből ítélve eszük ágában sincs távozni –

összegezte Luke. – Jobb, ha hozzászokunk a gondolathoz. De ezt most már tényleg hagyjuk!

Inkább arról mesélj, hogy mi van azzal a kábellel?

– Szándékos merénylet volt – jelentette ki teljes bizonyossággal Mara, bár lerítt róla, hogy

nem szívesen váltana témát. Még nem dühöngte ki magát Fel, de főleg a rohamosztagosok

jelenléte miatt, ám szerencsére elég gyakorlatiasan gondolkodott ahhoz, hogy képes legyen az

elsődleges fontosságú dolgokra irányítani a figyelmét. Mélyet lélegzett, és folytatta: – Valaki

lyukat fúrt a mennyezetbe, beledugott egy rugós kapcsot, kihúzta a kábelt a csatlakozójából, és

belefogatta a kapocsba.

– És a kellő pillanatban távirányítással kioldotta – fejezte be Luke a gondolatmenetet.

– Pontosan – Mara nagyot bólintott –, ami azt jelenti, hogy akár maga Drask is

megnyomhatta a gombot.

– Vagy éppen Feesa – tette hozzá Luke – tudniillik ő volt a legjobb helyzetben a tökéletes

időzítéshez.

– Igaz, de ő a főnemes szárnysegédje – emlékeztette Mara a férjét. – És Formbinak nincs

kifogása a jelenlétünk ellen.

– Biztos vagy benne? – Luke az ajkát szorosan összepréselve megcsóválta a fejét. – Vagy

Felhez hasonlóan ő is csak parancsokat hajt végre, amelyekkel nem feltétlenül ért egyet?

– Ez is igaz – ismerte el Mara, és miután felidézte magában a főnemessel való első

találkozásukat, hozzátette: – Hát, nem tudom. Nekem nagyon úgy tűnt, hogy Formbi valóban

szívesen lát minket a fedélzeten.

– Valószínűleg így is van, de akkor is rejteget előlünk valamit – válaszolta Luke. –

Határozottan érzem. Ügyesen leplezi, de azért látszik rajta, hogy feszült. Persze, az is meglehet,

hogy csupán ideges, amiért ennyi idegen szaladgál a hajóján.

– Vagy azért, mert nyomasztja a felelősség súlya – találgatott Mara. – Hiszen ha az imént

helyesen gondolkodtunk, akkor a chissek jövőbeli külpolitikája múlik azon, hogy ő milyen

sikereket ér el nálunk és a Kéz Birodalmának képviselőjénél.

– Igen, ez is szerepet játszhat – hagyta jóvá Luke, és egyetértése jeléül nagyokat

bólogatott. – Jó, akkor Formbit kihúzhatjuk a gyanúsítottak listájáról. Ki maradt? Például Drask?

– Gyakorlatilag mindenki szóba jöhet, leszámítva a geroonokat – felelte Mara. – De ők is

csak azért nem, mert a kérdéses időpontban még nem voltak itt. Megtehette Drask, Jinzler, vagy

Fel és az osztaga. Mindannyiuknak bőven lehetett rá indítékuk. – Rosszkedvűen megcsóválta a

fejét, majd tekintetét az egyik fali díszre függesztve hozzátette: – Az öt-nulla-egyesek. Ezt

képtelen vagyok felfogni. Hogy Parcknak pont ezt a csapatot kellett feltámasztania... Nem hiszem

el! Hát igen, a legendás egységek sosem tűnnek el nyomtalanul.

– És a régi szokások sem – dünnyögte szórakozottan Luke.

– Ezzel meg mire akarsz célozni? – kérdezte gyanakodva Mara.

– Semmi különös, csak az imént észrevettem, hogy milyen könnyen magadra öltötted a

birodalmi parancsnok szerepét – válaszolta kissé feszengve Luke. – Először idevezetted őket,

aztán elküldted a rohamosztagosokat, végül nyíltan közölted Fellel, hogy mit vársz el tőle.

– És akkor mi van? – Mara hanyagul megvonta a vállát. – Mindig, mindenkinek a

szemébe mondom, hogy mit akarok.

– Ezt magam is jól tudom – felelte mosolyogva Luke –, csupán megjegyeztem, hogy

meglepő könnyedséggel és természetességgel bújtál bele egy birodalmi parancsnok bőrébe. Ennyi

az egész. Nem mondtam semmi mást.

– Ezt sem kellett volna! – csattant fel hevesen Mara, és elkomorodott. Jól tudta, hogy

lappang valami a férje higgadt szavai mögött. Az ösztönei azt súgták, hogy Luke-nak nem

tetszett, ahogyan ő az elmúlt félóra folyamán viselkedett. Az első, heves indulatától vezérelve

nyomban tisztázni akarta a problémát. Már majdnem ráförmedt Luke-ra, hogy álljon elő nyíltan a

kérdéseivel és érveivel, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Hogy mi tartotta vissza, azt

ő maga sem tudta meghatározni. Talán megérezte, hogy a helyszín és az időpont nem alkalmas

egy ilyen jellegű beszélgetésre vagy inkább vitára. Vagy talán csak attól félt, hogy nem tud

megfelelő válaszokat adni.

Azt azért belátta, hogy Luke-nak bizonyos értelemben véve igaza van. Az előbb ő maga is

meglepődött azon, hogy milyen könnyen beletalált a régi szerepébe. Sőt valóságos felüdülést

jelentett a számára, hogy olyan katonákkal akadt dolga, akik kérdés és vita nélkül végrehajtották

a parancsait. Noha még a férjének sem beszélt róla, de már nagyon unta, hogy állandóan olyan

teremtményekkel kell bajlódnia, amelyeknek megvan a saját akaratuk, nézőpontjuk és

véleményük. Folyton megkérdőjelezték, félreértették vagy nem hajtották végre az utasításait. Az

imént azt mondta Felnek, hogy már megcsömörlött a Birodalom szolgálatától. De tényleg így

érzett? Valóban?

– Egyébként ideje volna visszatérni a Sabréra, hogy keressünk magunknak valami ünnepi

öltözetet – javasolta végül Luke, és a szavaiból kitűnt, hogy itt és most ő sem akar előhozakodni

az aggályaival. – Hamarosan kezdődik a vacsora, és szeretnék elkészülni, mire Feesa ideér.

Hatodik fejezet

A fogadóterem méreteinek ismeretében Luke hasonló nagyságú és felszereltségű

helyiségre számított, de csalódnia kellett. Várakozásaival ellentétben a Chaf Envoy étterméről

kiderült, hogy legfeljebb akkora, mint egy átlagos űrcirkáló tiszti étkezdéje, bár a Jedik itt is

felfedezték azokat a visszafogottan elegáns vonásokat, amelyek a lakosztályukat jellemezték.

Úgy tűnt, hogy miután a chissek az előírásoknak megfelelő fogadtatásban részesítették a

vendégeiket, a továbbiakban már jóval kevesebbet törődtek a látványos külsőségekkel.

A pompa hiányát valószínűleg a ruházatukkal próbálták ellensúlyozni.

Formbi és Drask a korábbinál is díszesebb öltözetet viseltek, bár ezek színösszeállítás

tekintetében tökéletesen megfeleltek az előzőeknek. Chak Fel századoson úgy állt a birodalmi

tisztek díszegyenruhája, mintha ráöntötték volna. Tökéletes szabású zubbonyának bal felső

mellrészén apró, színes fémlemezek és szövetcsíkok jelezték azokat a hadjáratokat, amelyekben

személyesen részt vett, illetve azokat a győzelmeket, amelyek kivívásához ő maga is hozzájárult.

Jinzler az alkalomhoz tökéletesen illő, nemes anyagokból varrt, többrétegű ujjast, és a térdéig érő,

hímzett köpenyt viselt, amely ruha együttes illett volna akár egy legfelső szintű, coruscanti

fogadásra is. Mara nem sokkal maradt le a magát nagykövetnek kiadó férfi mögött. Rendkívül

vonzó látványt nyújtott a nyakán magasan záródó, alul a padlót seprő, a karján a csuklójáig érő

estélyi ruhájában, amelyhez szemkápráztató színekben pompázó, kurta mellényt vett fel.

Luke kissé kínosan érezte magát, mert néhány gyors pillantással felmérte, hogy dísztelen,

sötétszürke kezeslábasában és ujjatlan, térdig érő köntösében eléggé kilóg a sorból. Éppen ezért

megjegyezte magának, hogy a legközelebbi útjára feltétlenül magával kell vinnie néhány kellően

díszes, alkalmi öltözetet is.

De még így sem ő volt a társaság legrosszabbul öltözött tagja. A jókora, kerek asztal vele

szemben lévő részénél ülő geroonok szinte ágrólszakadt nyomorultaknak tűntek a chiss

méltóságokhoz képest. Mindkét idegen teremtmény vastag, durva anyagból készült, sötétbarna

köpenyt viselt, alatta pedig hosszú, világosbarna kezeslábast.

Egyikük egy karcsú, ragadozóféle állat kipreparált testét hordta a jobb vállán átvetve. A

lény hosszúkás, keskeny feje és elülső lábai a geroon hasát verdesték, míg a hátulsó két lába leért

egészen a viselője derekáig. A nyakán kék és arany színben pompázó nyakörv csillogott – a

geroonok viseletének egyetlen díszes darabja.

– Nos, Skywalker mester, hogy ízlik az étel? – érdeklődött nyájasan a Jedi-mester balján

ülő Feesa.

– Köszönöm kérdését, egyenesen kiváló – biztosította Luke a hölgyet. Valójában egyes

fogásokat túlságosan fűszeresnek talált, és különös módon a villa minden egyes falat után furcsa,

fémes utóízt hagyott a szájában. De a házigazdáik jól érzékelhetően mindent elkövettek annak

érdekében, hogy ő és Mara, vagyis az Új Köztársaság képviselői otthonosan érezzék magukat –

mintha egy coruscanti díszvacsorán vennének részt –, ezért Luke úgy döntött, hogy nem törődik

az apró részletekkel. Az este folyamán többször is felmerült benne, hogy a chissek alighanem

Parck admirálistól szerezték be nem csupán egy efféle rendezvény szertartásrendjét, de még a

felszolgált ételek receptjeit is.

– Bearsh elöljáró igazán érdekes trófeát visel a vállán, nem gondolják? – jegyezte meg

halkan a Feesa balján ülő Jinzler. – Egy állat tartósított tetemét, ha jól látom.

– Igen, az ott egy wolvkil – válaszolta Feesa. – Bearsh elmesélte, hogy ez a teremtmény a

geroonok egyik réges-régen háziasított, kedvtelésből tartott állatának vadon élő változata. Ez a

trófea egyfajta kitüntetés, amelyet a családja már négy nemzedék óta birtokol.

– Micsoda fenevad lehetett! – Jinzler aggodalmas képpel méregette a wolvkil elülső

lábából kimeredő hosszú, éles karmokat. – Őszintén szólva, nem szívesen találkoznék vele egy

erdő közepén, és azt sem szeretném, ha úgy találnék rá, hogy az ágyamon szundikál.

– Nos, igazság szerint erre már sosem kerülhet sor – felelte a chiss hölgy, és a hangjába

árnyalatnyi szomorúság vegyült. – A geroonok bolygóját érő sorozatos katasztrófák az utolsó

szálig kipusztították ezeket a ragadozókat.

– Értem – dörmögte Jinzler, és a két Jedi érzékelte, hogy a lelkében ezúttal is

felbolydulnak az érzelmek. Luke úgy vélte, hogy bár a férfi uralkodik magán, a nyugodt felszín

alatt mélyen átérzi mások szenvedéseit. Jinzler megcsóválta a fejét, és szomorúan folytatta: –

Micsoda szörnyű csapás! Vajon Formbi főnemes tud segíteni abban, hogy új otthonra leljenek?

– Sajnos, keveset tudunk a határainkon túli területekről – válaszolta Feesa. – Attól tartok,

egyelőre nem sikerült megfelelő világot találni a számukra.

– Remélem, a főnemes úr nem adja fel ilyen hamar – jelentette ki Jinzler kissé

szemrehányó hangsúllyal. – Hiszen legfeljebb néhány órán keresztül tanulmányozhatták a

csillagtérképeket.

– Biztosra veszem, hogy a későbbiek folyamán lesz még lehetőségük a vizsgálódásra –

felelte diplomatikusan Feesa. – Sajnálom, hogy nem tudok határozott válasszal szolgálni, de

Chaf'orm'bintrano főnemes engem sem szokott beavatni valamennyi tervébe.

Az asztal másik oldalán ülő Bearsh megmoccant, és miután észrevette, hogy Luke

felfigyelt rá, az ujjait az álla előtt egymásnak támasztva, mélyen fejet hajtott. A Jedi-mester

udvarias bólintással viszonozta a köszöntést, mire a geroon felkapta hosszú, keskeny poharát, és

felállt. Gyors, szinte surranó léptekkel megkerülte az asztalt, és megállt Luke mögött, aki

hátrafordult, és barátságosan, várakozva méregette őt.

– Jó estét kívánok – köszönt a geroon, és mialatt beszélt, a szavak egyszerre törtek elő

mindkét, egymás felett elhelyezkedő szájából. – Ha nem tévedek, Luke Skywalker

Jedi-mesterhez van szerencsém, ugye?

Luke meglepetten pislogott. Az idegen teremtmény az Új Köztársaság közös nyelvén

szólította meg, holott mindeddig csupán dallamos minnisiat szavakat hallott tőle.

– Igen, én vagyok – préselte ki magából nagy nehezen. – Elnézését kérem, de most egy

kissé meghökkentem. Nem tudtam, hogy beszéli a közös nyelvet.

A geroon résnyire nyitotta mindkét száját, és kivillantotta mind a négy fogsorát, amit

Luke mosolynak értelmezett.

– Miért ne ismernénk a felszabadítóink nyelvét, ha nem is tökéletesen? – válaszolta

Bearsh. – Inkább mi lepődtünk meg, amikor megtudtuk, hogy a Chaf Envoyon utazó chissek is

beszélik.

– Igen, méghozzá kiválóan – felelte Luke, és hirtelen a régi, műveletlen parasztfiúnak

érezte magát, aki most ugrott le a bantha-szekérről a város szélén. Ő maga körülbelül tucatnyi

nyelven értett, de ezek mindegyike a Mag és a Belső Gyűrű legnagyobb létszámú

népcsoportjainak anyanyelve volt. Mindeddig még csak eszébe sem jutott, hogy elsajátítsa a

Külső Gyűrű valamelyik széles körben beszélt kereskedőnyelvét.

Hirtelen rádöbbent, hogy ennek eredményeképpen a körülötte ülők kénytelenek

alkalmazkodni az ő hiányosságaihoz. Egyedüli mentségének azt érezte, hogy nem számított ilyen

helyzetre, és a nagy sietségben nem tudta magával hozni C-3PO-t, vagy egy másik

protokolldroidot.

– Semmi kétség, ők így fejezik ki a tiszteletüket a Kirajzás utazói iránt – állapította meg

hódolatteljes hangon Bearsh. – Ha nem veszi tolakodásnak, az imént véletlenül meghallottam,

hogy Feesa és ön rólunk beszélgetnek.

– Igen, így történt – erősített meg Luke –, és szívből remélem, hogy hamarosan találnak

maguknak egy új világot.

– Köszönöm, hogy együtt reménykedik velünk, életben maradt geroonokkal – felelte

Bearsh, akinek a hangját ezúttal árnyalatnyi szomorúság színezte. – Nos, én éppen emiatt

bátorkodtam megzavarni. Azt reméltem, hogy ön talán segíthet nekünk.

– Egészen pontosan milyen módon? – kérdezte előzékenyen Luke.

Bearsh heves mozdulattal széttárta a kezét, így kis híján kilöttyintette az italát.

– A tudomásomra jutott, hogy ezer és ezer bolygó tartozik az önök Új Köztársaságához.

Az előbb felmerült bennem, hogy ha ön, Skywalker mester elfogyasztja a vacsoráját, talán

hajlandó lesz átnézni a saját adattárát, hátha rábukkan egy olyan világra, amely megfelelne a mi

szerény igényeinknek és céljainknak. – Egy pillanatra lehajtotta, majd ismét felemelte a fejét, és

folytatta: – Természetesen nem kívánjuk, hogy ingyen bocsássanak a rendelkezésünkre egy egész

bolygót. Az anyagi lehetőségeink korlátozottak, de azt reméljük, hogy hiteleznek nekünk. És

valamennyi geroon készen áll arra, hogy minden erejét és tudását beleadva, éjt nappallá téve

dolgozzon, amíg vissza nem fizetjük az adósságunkat.

– Amennyiben rábukkanunk egy megfelelő világra, biztosra veszem, hogy meg fogjuk

találni a megoldást – biztosította Luke a szelíd szavú teremtményt. – Sőt, tudja mit, Bearsh úr?

Éppen végeztem a vacsorával. Ha úgy gondolja, elkísérhet a hajómig. Kimondottan örülnék a

társaságának.

A geroon hátrahőkölt, és szemlátomást zavarba jött.

– Fel akar vinni a hajójára? – zihálta felindultan.

– Miért, az valamilyen problémát jelent? – kérdezte Luke, és elfogta az aggodalom, mert

átvillant az agyán, hogy az ajánlatával esetleg súlyosan vétett a geroonok számára ismeretlen

etikettje ellen. – Mert ha kellemetlen az ön számára...

– Oh, dehogy – jajdult fel Bearsh, azzal fél térdre ereszkedett, és mélyen fejet hajtott a

Jedi-mester előtt. Ezúttal valóban sikerült kilöttyintenie az italát, amely az ujjairól lecsöpögve

apró tócsába gyűlt a ragyogóan fényes fémpadlón. – De ez már sok! Túl sok. Túl nagy

megtiszteltetés egy geroonnak! Egyszerűen nem fogadhatom el.

– Hát akkor csak odaadom az adatkártyákat – javasolta Luke, és mert eszébe jutott, hogy

az idegen teremtények aligha rendelkeznek az Új Köztársaság szabványainak megfelelő

számítógépekkel, sietve hozzátette: – És adok melléjük egy leolvasó egységet is, mert anélkül

esetleg nem tudják használni őket.

– És azt megengedné, hogy kifejezésre juttassuk az ön iránti tiszteletünket? – kérdezte

mohón Bearsh. – Megtenné, hogy eljön velem a mi szerény hajónkra?

– Természetesen – válaszolta Luke, azzal megtörölte a száját a finom szövetű szalvétával,

és felállt. – Akár indulhatunk is!

– Hatalmas megtiszteltetés! – jelentette ki emelt hangon Bearsh, azzal folyamatosan

hajlongva hátrálni kezdett a kijárat felé. – Hatalmas megtiszteltetés!

– Ugyan már, uram, nagyon szívesen megteszem – válaszolta Luke, aki egyre

kellemetlenebbül érezte magát, és már nagyon szeretett volna véget vetni a kínos jelenetnek.

Marára pillantott, akinek a válla furcsán rázkódott, míg a szeme könnyben úszott. Luke

rádöbbent, hogy a feleségét majd szétveti a visszafojtott nevetés.

– Majd a lakosztályunkban találkozunk – mondta neki, és figyelmeztető pillantást vetett

rá, amit Mara széles jókedvében észre sem vett. – Ha szükséged lesz rám, a geroonok kompján

leszek.

– Rendben – válaszolt a Jedi-hölgy különös, tompa hangon. – Vigyázz magadra, és jó

szórakozást!

– Igazán köszönöm – mordult fel Luke, azzal visszafordult a továbbra is lelkesen hajlongó

teremtmény felé. És Leia még éhezi is ezt az agyonbonyolított diplomataéletet – dohogott

magában, aztán udvariasan odaszólt a geroonnak: – Kérem, mutassa az utat, Bearsh úr!

A geroon komp a Chaf Envoy bal oldali űrkikötőjében állomásozott, alig húsz méterrel a

Jade Sabre mögött. Menet közben a Jedi-mester beugrott a saját hajójába, felmarkolt néhány

csillagászati adatkártyát, illetve egy hordozható leolvasót, majd ismét csatlakozott Bearshhez, és

együtt ballagtak az átkelőhajó felé.

Luke híven emlékezett arra, hogy mit érzett annak idején, amikor Mos Eisley

űrkikötőjében első ízben megpillantotta a Millennium Falcont. Hosszú percekig kételkedett

abban, hogy a toldozott foldozott hajó egyáltalán képes lesz a levegőbe emelkedni. De most,

amikor meglátta a geroonok hajóját, gondolatban bocsánatot kért Hantól és Csubakkától a

huszonkét évvel korábbi, lesújtó véleményéért. A komp valóságos roncshalmaz volt, amelyet

meglátása szerint csupán tulajdonosainak imádságai tartottak egyben.

A fedélzeten sokszorosan javított, és rögtönözve átalakított berendezések, összevissza

hegesztett, vaskos varratokkal teli csövek, hevenyészve összetákolt kapcsolótáblák és

kibogozhatatlanul összegubancolódott elektromos kábelek fogadták az elképedten bámészkodó

Jedi-mestert. Két hálófülke és egy raktárhelyiség ajtaján vákuumveszélyre figyelmeztető jelzés

villogott. A parancsnoki híd képernyőinek fele mindörökre elsötétült, a műszereknek legalább

harmada működésképtelennek tűnt. A hajó levegőjében furcsa szagkeverék terjengett, amelyben

különféle kenő- és üzemanyagok, hidraulikafolyadék, és az elektromos tartaléktelepekben

használt, maró oldatok bűzét lehetett felfedezni. Luke már azon is csodálkozott, hogy a komp el

tudott vergődni a geroon anyahajótól a Chaf Envoyig.

A fedélzeten három további idegen teremtmény tartózkodott. Miután ezek megpillantották

a vendéget, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a vezetőjük még vissza is fogta magát a chiss hajó

éttermében. A geroonok már az első pillanatoktól kezdve körülzsongták Luke-ot. Mialatt

végigkísérték a rozsdás falakkal körülvett, szűkös főfolyosón, sűrű hajlongások közepette, az

izgalomtól remegő hangon újra meg újra tudtára adták, hogy mekkora megtiszteltetésben van

részük, amiért Luke felkereste a hajójukat. Nem kellett hozzá sok idő, és Luke olyan zavarba jött,

mint még soha életében.

Néhányszor megpróbálta ugyan finoman elmagyarázni nekik, hogy ez a fajta hódolat

igazából nem őt illeti, ám csak annyit ért el, hogy a különös teremtmények még

szenvedélyesebben, és még kitartóbban dicsérték és éljenezték.

Luke végül feladta a kilátástalannak tűnő küzdelmet. Akármit tettek a Kirajzáson utazók a

sanyarú sorsú geroonokért, az mélyen, nagyon mélyen beleivódott ebbe a népbe, és a mai napig

elképesztő hatást gyakorolt rájuk. A Jedi-mester nem tehetett mást, mint hogy mosolyogva,

némán tűrte a szeretetteljes rajongást, és nem hagyta, hogy az a fejébe szálljon, miközben forrón

remélte, hogy a házigazdái előbb-utóbb kifogynak a dicsérő jelzőkből.

Végül a geroonok bevezették őt egy kisebbfajta étkezőbe, és odaültették a kissé megdőlve

álló, repedezett felületű, kerek asztalhoz. Ők maguk is letelepedtek a rozoga székekre, aztán

üdvözülten mosolyogva, áhítatos csendben várták a vendég szavait. Luke zavartan megköszörülte

a torkát, és megszólalt:

– Nos, vágjunk bele! Összeszedtem a Külső Gyűrű rendszereiről szóló valamennyi

információt, amit hamarjában elő tudtam kapni. Előrebocsátom, és kérem, jól jegyezzék meg,

hogy számos ottani rendszer nem tagja az Új Köztársaságnak, illetve még több olyan akad, amely

még csak nem is szövetségesünk. De ígérem, minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy segítsünk

önöknek. Most pedig, egészen pontosan milyen világot keresnek maguknak?

– Először is olyat, amelyiknek ilyen a levegője – válaszolta Bearsh, és körülmutatott a

jobbjával. – Nem annyira telített, és nem annyira illatos, mint az, amit a chissek hajóján

lélegeztünk.

Luke úgy sejtette, hogy a geroon vezető kevésbé oxigéndús levegőre gondolt.

– Rendben, nézzük – mondta, és begépelt néhány adatot a leolvasóba. – Feltételezem,

hogy vízre is szükségük van. Mi a helyzet az éghajlattal és a földrajzi adottságokkal?

– Nagy, tágas hely kell nekünk! – kiáltotta mohón a Jedi-mester számára ismeretlen

geroonok egyike. – Sok-sok hely, ahol a gyerekek szabadon játszhatnak!

– Nyugalom, ifjú barátom – szólt rá szelíden Bearsh, és felvillantotta kettős mosolyát –,

egy egész világon rengeteg hely lesz, ahol a kicsik kedvükre szórakozhatnak. – Hátba veregette

társát, és a vendég felé fordulva folytatta: – Kérem, bocsássa meg Estoshnak, hogy kissé

elragadtatta magát. Ő már ebben a hajóban nőtt fel, így fogalma sincs a kinti világról. El sem

tudja képzelni, hogy milyen lehet az élet egy bolygón.

– Megértem, és semmi baj – biztosította Luke –, már eddig is tudtam, hogy önök nagy

gondot fordítanak a gyermekeik nevelésére.

– Ezt meg honnan veszi? – kérdezte csodálkozva Bearsh, majd a homlokára csapott, és

lelkendezve hozzátette: – Ah, már értem! A Jedik hatalmas és hírneves tudománya!

– Most éppen nem volt szükségem semmiféle különleges képességre vagy tudományra –

válaszolta Luke, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – Csupán levontam egy nyilvánvaló

következtetést. Ha egy nép fiai képesek játszóteret telepíteni a hajójuk parancsnoki hídjának

közvetlen közelébe, akkor az azt jelenti, hogy az illetők rengeteget törődnek a gyermekeikkel.

– Igen, ez így van – bizonygatta lelkesen Bearsh –, pontosan így. Tudja, az anyahajónkat

eredetileg tudományos kutatások céljára építették. Abban a teremben kapott helyet a különféle

érzékelők jeleit feldolgozó, hatalmas központi számítógép. Az egész hajóban egyedül ez a

helyiség volt akkora, hogy kialakíthattuk benne a megfelelő méretű játszó- és gyakorlóterületet.

A hajótest java részét parányi kabinok alkotják. Nekünk már nem kellettek a műszerek, ezért

szétszereltük és kihajítottuk őket, hogy helyet csináljunk a gyermekeinknek. – Kihúzta magát,

felszegte a fejét, majd a tekintete kissé elhomályosult, mintha nem a kabin rozsdás falát, hanem a

jövőt látná maga előtt, és folytatta: – De egy szép napon... egy szép napon majd bőven lesz

helyünk mindenre. És akkor, Skywalker mester, meg fogja látni, hogy mire képes a geroon nép!

– Feltétlenül meg fogom látogatni magukat – ígérte Luke –, most pedig beszéljünk a

földrajzi adottságokról!

Bearsh kizökkent az álmodozásból.

– Nincsenek különösebb igényeink – válaszolta, és megvonta a vállát. – Nekünk

mindenféle-fajta vidék megfelel. Hegyek vagy tavak, erdők vagy síkságok, nem számít.

– Rendben – válaszolta Luke, és kezdett megkönnyebbülni, mert Bearsh szavaiból kitűnt,

hogy a geroon nép nem különösebben válogatós faj. – Hányadán állunk a hőmérsékleti

határokkal?

Bearsh ismét körülmutatott a jobbjával.

– Mi kissé melegnek találjuk a chiss hajóban uralkodó hőmérsékletet – válaszolta, és

bocsánatkérő gesztussal széttárta a kezét. – Ha lehet választani, akkor egy kicsit hűvösebb

éghajlatot szeretnénk, de persze tudunk alkalmazkodni mindenféle...

Hirtelen elhallgatott, mert a talpuk alatt megrándult a fedélzet.

– Mi volt ez? – kérdezte ijedten Estosh, és gyorsan körülnézett.

Egyetlen másodperccel később távoli, fojtott dörrenés válaszolt a kérdésre, amelynek

visszhangja a nyitott zsilipen keresztül beszökött a komp belső tereibe.

– Ez egy robbanás volt – jelentette ki Luke, azzal felpattant, és a kijárat felé lódult.

Mialatt kirohant a kompból, és átszáguldott a zsilipen, átadta magát az Erőnek, és kiterjesztette az

érzékeit. Már a közlekedőalagútban járt, amikor döbbent és riadt gondolatok tucatjait észlelte,

amelyek becslése szerint a diplomatahajó tatjának irányából szálltak felé. Előrántotta az övéből

az adóvevőjét, a szája elé tartotta, és erős hangon beleszólt:

– Mara, jelentkezz! Hallasz engem?

A felesége azonnal válaszolt:

– Valami felrobbant, és tűz ütött ki a tat bal oldalán. Hátramegyek, és megnézem, hogy

tudok-e segíteni!

– Helyes, ott találkozunk – felelte Luke, miközben elérte a járat végét, és ráfordult a hajót

keresztben átszelő folyosók egyikére. – Tudjátok már, hogy mi történt? Mi van azon a

környéken?

– Fogalmam sincs – mondta Mara –, de Drask arckifejezéséből ítélve azt hiszem, hogy

komoly az ügy. Valószínűleg létfontosságú berendezések, vagy üzemanyagtartályok lehetnek

arrafelé.

Luke megborzongott, és ismét beleszólt a rádiójába:

– Rendben, hamarosan látjuk egymást!

A Jedi-mester félúton járt a jobb oldali főfolyosón, amikor megérezte az égéstermékek

maró bűzét. Egyre sűrűsödő füst vette körül, de lendületesen futott tovább. Hamarosan berontott

egy jókora terembe, ahol kis híján belerohant egy tucatnyi főből álló csapatba. A chissek kézi

tűzoltó készülékeket tartottak a kezükben, és sorban átszaladtak egy ovális, félig nyitott zsilipen,

amelynek nyílásából világosszürke füst áradt a helyiségbe. Luke észrevette az oldalfal mentén

várakozó Marát, illetve Felt, és nyomban feléjük vette az irányt. Menet közben elhaladt egy

egyenruhás chiss mellett, aki kurta parancsokat osztogatott az anyanyelvén.

– Mi a helyzet? – kérdezte Luke, amikor már csak három méter választotta el a

feleségétől.

– A tűz egy kötegre való manőverező fúvóka és az azokat ellátó üzemanyagrendszer

környékén tombol – válaszolta komoran Mara, aki időközben megszabadult meghökkentően

tarkabarka mellényétől és díszruhájától. Jelenleg nem viselt mást, csak egy középszürke, testhez

simuló, a könyökéig, illetve a térdéig érő kezeslábas-szerűséget, illetve puha talpú lábbelit.

Ezeket a ruhadarabokat még a Sabrén vette fel az estélyi ruhája alá, hogy felkészüljön minden

eshetőségre. – A rohamosztagosok már odabent vannak, és megpróbálják elszigetelni a tüzet,

nehogy átterjedjen az üzemanyagtartályokra.

Luke az ifjú birodalmi tisztre pillantott. A fején rádiómodult viselő százados feszülten

figyelte a szomszédos helyiséget, mintha a puszta tekintetével áthatolhatott volna a benne

terjengő, sűrű füstön.

– És mi a helyzet az automata tűzoltórendszerrel? – vetette fel Luke.

– Éppenséggel van odabent – válaszolta Mara –, de bizonyos jelek arra utalnak, hogy

pontosan abban a rendszerben keletkezett a tüzet okozó meghibásodás.

– Csodás masinák lehetnek – dohogott Luke, és kipislogott néhány könnycseppet,

amelyeket a maró füst csalt a szemébe. Váratlanul fuldokolva köhögő chissek tántorogtak ki az

átjáróból, és sorban lerogytak, hogy pihenjenek egyet az újabb bevetés előtt. Luke a fejét

csóválva méregette a tűzoltócsapat tagjait, majd ismét a feleségéhez fordult: – És hogyan kerültek

oda a rohamosztagosok?

– Ők voltak az elsők a helyszínen, akik rendelkeztek zárt légző-berendezéssel – vágott

közbe a százados, mielőtt Mara megszólalhatott volna. – Ha már a légzésről beszélünk, hogyan

boldogulnak a Jedik oxigénben szegény környezetben?

– Néhány percig kibírjuk levegővétel nélkül – válaszolta Luke –, de komoly fizikai vagy

szellemi igénybevétel esetén jóval kevesebb ideig. Miért, mire van szükségük?

– A fénykardjukra, és egy-két óvatos, pontos vágásra – felelte a birodalmi tiszt, és az

egyre sűrűbb füstöt eregető zsilip felé mutatott. – A katonáim elszigetelték ugyan az

üzemanyagtartályokat, de a tűz továbbra is terjed, és egyre közelebb nyomul hozzájuk. Úgy

sejtik, hogy megtalálták a tűzoltórendszer...

– Úgy sejtik? – horkant fel Mara.

– Pontosan ezért kellene az a néhány finom metszés – válaszolta mosolyogva Fel. – A

rohamosztagosok rábukkantak néhány vezetékre, de nem tudják, hogy mi van bennük. Ők

ugyebár legfeljebb szétlőhetik, vagy felrobbanthatják azokat a csöveket, amelyeket aztán már

nem lehet elzárni. Igencsak kapóra jönne, ha önök a fénykardjukkal apró vágást ejtenének az

egyik vezetéken, éppen csak akkorát, hogy kicsorduljon néhány csepp, és meggyőződhessünk

róla, hogy miféle folyadék kering benne. Gondolom, egyikünk sem szeretné, ha véletlenül

üzemanyagot, vagy egyéb, gyúlékony folyadékot eresztenénk ki.

– Világos beszéd – Mara kurtán bólintott. – Tételezzük fel, hogy a katonáinak igazuk van.

Mi lenne a következő lépés?

– Akkor önök teljesen átvágják a szóban forgó vezetéket – magyarázta Fel. – A robbanás

tönkretette a szórófejeket, de ha önök elvágják előttük a csövet, akkor percek alatt elárasztjuk a

sérült rekeszt, és azzal gyakorlatilag meg is oldottuk a helyzetet.

Luke az egyenruhát viselő chissre pillantott, aki a legénység további néhány tagjával

együtt éppen ezekben a pillanatokban csatolta fel magára a hordozható légtartályt és a légző

maszkot. A Jedi-mester jól tudta, hogy a formaságok szellemében engedélyt kellene kérniük a

hajó valamelyik tisztjétől, de az egyenruhás chiss túlságosan elfoglaltnak tűnt, ezért nem akarta

tovább nehezíteni a dolgát.

– Rendben, indulunk! – jelentette ki, miután döntésre jutott. – Hogyan találom meg a

vezetékeket?

– A férjem azt akarja kérdezni, hogy hogyan találjuk meg a vezetékeket – javította ki

Mara.

– De Mara...

– Eszedbe ne jusson! – csattant fel a Jedi-hölgy. – És ne feledd, én sokkal finomabban

bánok a fénykarddal, mint te.

Luke tisztában volt azzal, hogy Marának igaza van. Nagy erőfeszítések árán úrrá lett az

első, ösztönös reakcióján, amely arra késztette, hogy megóvja a feleségét minden veszélytől.

Nagyot fújt, és megkérdezte:

– Tehát, százados úr, hogyan fogjuk megtalálni a vezetéket?

– Majd a katonáim odavezetik önöket – válaszolta Fel. – Keressék a sárga fényt!

– Rendben, megyünk!

Luke a kezébe vette a fénykardját, és mialatt átadta magát az Erőnek, teleszívta a tüdejét

levegővel. Kérdő pillantást vetett a feleségére, és miután Mara biccentett, sietős léptekkel az

átjáró felé vette az irányt.

A zsilipen túli, tíz-tizenkét méter hosszú folyosón sűrű füst fogadta őket, amely

kavarogva örvénylett, mialatt a csúcsra járatott szellőzőrendszer a levegővel együtt

több-kevesebb sikerrel kiszívta a helyiségből. A járat másik végében újabb ajtó nyílt, amelynek

résén keresztül Luke megpillantotta a lángokat. A szemét a füst miatt résnyire húzva belépett a

második ajtó mögött elterülő, jókora terembe, majd az ide-oda szaladgáló chisseket és a

helyenként felcsapó lángnyelveket kerülgetve kereste a rohamosztagosokat.

Az első pillanatokban nyomukat sem látta, viszont felfedezett egy hatszögletű átjárót,

amelynek vaskos, súlyos záró fedele majdnem teljesen nyitva állt. Már éppen meg akart fordulni,

hogy kikérje Mara véleményét, amikor élénksárga színű, keskeny fénycsóva sugárzott elő a

hatszögletű nyílásból.

Mara is meglátta. Luke érzékelte a felesége néma, figyelmeztető gondolatát, amire ő maga

is szavak nélküli megerősítéssel válaszolt. Néhány gyors pillantással utat keresett maguknak a

padlórácsok résein feltörő lángok között, aztán intett Marának, és elindult. Ugyan mindketten

beszereztek néhány felületes, kisebb égési sérülést, de alig egy percen belül átjutottak a

szomszédos helyiségbe.

A négy rohamosztagos a bejárattól legtávolabb eső sarokban, félköríves alakzatban állt. A

hátuk mögött jókora, hengerforma üzemanyagtartályok sorakoztak. A katonák meredten figyelték

a tőlük alig néhány méterre lobogó tüzet, és ha annak szegélye közelebb kúszott hozzájuk, kézi

tűzoltó készülékeikből hosszú, fehér habsugarakat lőttek rá, amíg vissza nem húzódott. Miután a

sárga fénnyel utat mutató rohamosztagos felfigyelt a Jedikre, felfelé irányította a lámpáját. Az

erős fénysugár öt vezetékre vetült, amelyek közvetlenül a mennyezet alatt futottak. A

rohamosztagos állított egy keveset a lámpáján, így a körülbelül fél méter átmérőjű, sárga fényfolt

már csupán az egyik szélső csövet világította meg.

Luke intett a katonának, hogy megértette a feladatot, aztán, ahogyan az előző teremben, itt

is körülnézett, hogy kiderítse, hol juthatnának át a terem közepét keresztben elzáró tűzszőnyegen.

Ezúttal azonban nem látott biztonságos útvonalat.

A tekintetével a helyiséget pásztázta, közben a másodperceket számlálva figyelte a saját

szívverését, mert még a Jedik teljesítőképességének is voltak határai. Felmerült benne a gondolat,

hogy az Erő segítségével felrepíti a fénykardját a csövekhez, de attól tartott, hogy a rossz látási

viszonyok miatt nem tudná pontosan irányítani a fegyvert, így elhibázná azt a finom vágást, amit

Fel kért tőle. Nem látott más megoldást, csakis azt, hogy a levegőbe emeli Marát, és rábízza a

munkát.

A feladat kockázatosnak ígérkezett. Luke jól tudta, hogy ez a fajta erőfeszítés gyorsan

kizsarolja az oxigént a szervezetéből, és rákényszeríti, hogy akarata ellenére levegőt vegyen. És

csakis abban reménykedhetett, hogy a géptermet betöltő füst nem tartalmaz mérgező anyagokat.

De így is meg kellett tennie. A felesége felé fordult, visszaakasztotta az övére a

fénykardját, majd a sárga fénykörrel megjelölt vezetékre mutatott. Mara a fejét csóválva jelezte,

hogy nincs elragadtatva az ötlettől, de ő is tudta, hogy nincs idő a vitára. Felemelte a fénykardját,

és intett, hogy készen áll. Luke lehunyta a szemét, és mindenestől átadta magát az Erőnek. A

láthatatlan, titokzatos energiák hamarosan szétáradtak az egész testében, ekkor az Erőn keresztül

gyengéden megfogta, és felemelte Marát. Magasan a lángok fölött, de vigyázva, nehogy beverje a

fejét a mennyezetről lefelé meredő berendezésekbe és csövekbe, a sárga fénykör felé mozgatta a

feleségét. A Jedi-hölgy aktiválta a fegyverét, gondosan kivárta a megfelelő pillanatot, aztán szinte

hanyag könnyedséggel felfelé csapott a kardjával, így hajszálvékony, néhány milliméteres lyukat

vágott a vezetékbe.

Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán apró, csillogó folyadékcseppek jelentek

meg a cső alján, amelyek két-három másodperccel később, egyetlen, nagyobb cseppben

egyesülve lehullottak a magasból. A Mara által nyitott rés alatt kisebbfajta lángnyelv táncolt,

amely a következő pillanatokban megremegett, és jól hallható sercegés kíséretében kialudt.

Az eredmény láttán a Jedi-hölgy nem várt további utasításokra. Ismét meglendítette a

fénykardját, és keresztben kettévágta a vezetéket. A csonka csővégből fehéren habzó folyadék

tört elő, amely széles sugárban fröcskölve beterítette a mennyezetet, de bőven jutott belőle a

padozaton lobogó lángokra is.

Luke elmosolyodott, de közben rádöbbent, hogy már majdnem kifutottak az időből. A

látása kezdett elhomályosulni, és a végtagjai egyre jobban remegtek. Az agya alig kapott oxigént,

így már nem maradt annyi ereje, hogy visszahozza maga mellé Marát. Csak annyi telt tőle, hogy

egy helyben tartotta a feleségét a halódó lángok és a felforrósodott fedélzet felett.

A fogait szorosan összepréselve, minden testi és lelkierejét beleadva erőlködött. Még

néhány másodperc – mondta magának. Még néhány másodperc, és kialszik a tűz, de legalábbis

eltűnik a lángok java része. Akkor majd leteheti Marát, és mindketten vehetnek egy nagy-nagy

lélegzetet. Hirtelen újra felrémlett benne a néhány pillanattal korábbi gondolata. Mi van, ha a

helyiség füsttel és oltópermettel teli levegőjében mérgező gázok is keringenek?

Ebben az esetben már csak abban reménykedhet, hogy ha ők elveszítik az eszméletüket, a

rohamosztagosok kiviszik őket a helyiségből, mielőtt halálra égnek vagy megfulladnak...

Még néhány másodperc...

Luke már csak addig akart kitartani, amíg Mara alatt kialszik a tűz, mert nem tudta

elviselni a gondolatot, hogy ha ő elájul, akkor a felesége egyenesen a lángok közé zuhan.

Már alig volt magánál, amikor hirtelen megérezte, hogy egy felülről érkező, hengeres

tárgy rásiklik a fejére. Meglepetten pislogott, aztán ráeszmélt, hogy szögletes, éles fényű

képernyők világítanak közvetlenül a szeme előtt, és hűvös, tiszta levegő árad az arcába.

Tétova mozdulattal felnyúlt, hogy megtapogassa a feje tetejét. Az ujjvégei domború,

kemény és forró tárgyba ütköztek. Ám ez a reakció már teljesen ösztönös volt, mert az oxigéndús

levegőnek köszönhetően az agya varázslatos gyorsasággal kitisztult, és rájött, hogy mi történt. Az

egyik rohamosztagos észrevette, hogy nem tud lélegezni, odarohant hozzá, és kérés nélkül

kölcsönadta neki a sisakját, méghozzá úgy, hogy egyszerűen ráhúzta a fejére.

Luke mélyen teleszívta a tüdejét, és nem győzött csodálkozni azon, hogy milyen jólesik

neki a friss levegő. Újra meg újra hatalmasakat lélegzett, hogy alaposan kiszellőztesse a tüdejét,

és az mihamarabb oxigénre cserélje a vérében keringő széndioxidot. Miután kissé összeszedte

magát, egyből Mara járt az eszében. De mielőtt körülnézhetett volna, máris érzékelte a felesége

gondolati úton küldött üzenetét, amelyből kiderült, hogy ő is kapott egy sisakot attól a katonától,

aki alatta állt a forró, de legalább már nem lángoló fedélzeten. Luke megkönnyebbülten

felsóhajtott, és leengedte Marát a rohamosztagos segítőkészen kinyújtott karjai közé.

A következő pillanatban erős fogású kezet érzett a vállán, amely óvatos, de határozott

mozdulattal megfordította, és a kijárat felé tolta-terelte. Ő, valamint a kéz tulajdonosa néhány

pillanat alatt elérték a hatszögletű nyílást, és átbújtak rajta.

– Köszönöm, már jól vagyok – nyögte Luke, azzal vett még egy mély lélegzetet, és

levette magáról a sisakot.

Legnagyobb meglepetésére a rohamosztagos azonnal kikapta a kezéből a sisakot, amelyet

gyakorlott mozdulattal, azon nyomban visszahúzott a saját fejére. Az egész jelenet nem tartott

tovább egyetlen másodpercnél, de Luke így is meglátta a sötét bőrű arcot, amelynek vonásai

visszafojtott feszültségről árulkodtak. Sietve hátrapillantott, hogy megnézze, a felesége jól van-e,

és a látványtól a velejéig átjárta a döbbenet.

Az előző percekben Mara is teleszívta magát tiszta levegővel, és amikor Luke

hátrafordult, éppen visszaadta a kölcsönkapott sisakot a tulajdonosának.

És a koromfoltokkal tarkított, fehér páncélzatból nem egy ember, hanem egy idegen

teremtmény feje meredt ki...

A zöld alapon sárga foltos bőrrel borított arc java részét két hatalmas, olajos fénnyel

csillogó szem foglalta el. A lény nyakát és fejét fekete, fényes pikkelyek borították, amelyek a

homlokán keresztül egy keskeny sávban lenyúltak egészen az orra tövéig. A teremtmény

észrevette, hogy Luke meredten bámulja őt, mire jókedvűen rávigyorgott.

A Jedi-mester nem tudott sem megszólalni, sem megmozdulni. Az 501-es Rohamosztagos

Légió annak idején Palpatine császár idegengyűlöletének eleven megtestesülése volt.

Ezzel szemben az újonnan életre hívott sereg soraiban egy idegen lény is szolgált...

Luke elismerte magában, hogy a körülményekhez képest Drask meglepően udvariasan és

visszafogottan viselkedik.

– Nagyra értékeljük a segítségüket – jelentette ki a tábornok, aki a lábait szétvetve,

rendíthetetlenül állt a füstös levegőjű folyosó kellős közepén, mialatt a romeltakarításban és a

károk helyreállításában részt vevő chissek kisebb folyamai áramlottak előtte és mögötte.

Gondosan uralkodott a hangján és az arcvonásain, de a tekintetében izzó tűz nem sok kétséget

hagyott a valódi érzései felől. – De a jövőben eszükbe se jusson cselekedni, ha nem kaptak rá

külön engedélyt tőlem, vagy Chaf'orm'bintrano főnemestől, Brast'alshi'barku kapitánytól, vagy

valamelyik magas rangú tiszttől. Megértették?

– Természetesen – válaszolta Fel, mielőtt Luke vagy Mara megszólalhattak volna – és

elnézését kérem, amiért túlléptük a hatáskörünket.

Drask hűvösen biccentett, majd minden további nélkül faképnél hagyta őket, és elsietett a

tat irányába.

– Akár mehetünk is – javasolta a százados a két Jedinek, mialatt a szája széle gúnyos

mosolyra görbült. – Úgy tűnik, a mi munkánk immáron véget ért.

Mindhárman elindultak a hajó orra felé.

– Meglehetősen szívélyes alak, nemde? – jegyezte meg Mara, mialatt újabb chiss

csapatok rohantak el mellettük.

– Próbáljuk meg az ő szemszögéből nézni az eseményeket – emlékeztette Fel a

Jedi-hölgyet. – Először is, mi itt távoli birodalmak diplomatái, illetve nagyra tartott vendégek

vagyunk, nem pedig önkéntes tűzoltók.

– Vigyázat, ez Formbi álláspontja, és nem Draské! – vitatkozott Mara. – Főleg, ami a

nagyra tartott jelzőt illeti. Szerintem örüljünk, hogy egyáltalán megtűr minket a hajóján.

– Hogy ő személy szerint mit érez irántunk, az fikarcnyit sem számít – válaszolta a

birodalmi tiszt. – Parancsot kapott, márpedig, ha egy chiss parancsot kap, akkor végre is hajtja.

Pont. Viszont gyanítom – hirtelen elmosolyodott –, hogy a mi derék Drask tábornokunk most

pocsékul érzi magát. Nem rajong az emberi fajért úgy általában, és egyenesen utál mindent, ami a

Kéz Birodalmával kapcsolatos. És most végtelenül dühíti, hogy mi mentettük meg a hajóját.

– Ami felvet egy jóval fajsúlyosabb kérdést – szólt közbe Luke. – Nevezetesen, hogy mi

történt ott hátul? Baleset, vagy szándékos gyújtogatás?

– Biztosra veszem, hogy a házigazdáink ki fogják deríteni – vélekedett a százados. – De

ha gyújtogatás történt, akkor az elkövető csapnivaló munkát végzett. Ha fel is robbantak volna

azok az üzemanyagtartályok, csupán jelentéktelen károk keletkeztek volna. Az a detonáció

semmiképpen sem pusztította volna el a hajót, vagy annak jelentős részét.

– És mi van, ha az elkövető pontosan ekkora károkat akart okozni? – vetette fel Mara. –

Esetleg nem is állt szándékában végezni velünk. Talán csak azt akarta, hogy jelentős késéssel

folytathassuk az utunkat.

– Jó, de miért akarná valaki lelassítani az expedíciót? – kérdezte megfontoltan Fel. –

Nekem úgy tűnik, a fedélzeten tartózkodók mindegyike ég a vágytól, hogy mihamarabb elérjük a

célunkat.

– Igen, magam is így látom – ismerte el Mara. – Ettől függetlenül könnyen meglehet,

hogy valaki csak színleli a nagy lelkesedést.

– Ez igaz – ismerte el a fiatal százados, majd értetlenül ráncolta a homlokát, és

megjegyezte: – Én azt hittem, hogy a Jedik észreveszik, ha valaki hazudik.

– Előfordul, de sajnos korántsem olyan gyakran, mint szeretnénk – felelte Luke. –

Érzékeljük a másokban dúló erős érzelmeket, de ha valaki kellően gyakorlott, és ügyesen

uralkodik az idegein, akkor minket is be tud csapni.

– És az is meglehet, hogy az elkövető el akar jutni a Kirajzás maradványaihoz, csak éppen

nem szeretné, hogy vele együtt mások is eljussanak oda – vélekedett Mara. – Esetleg nem akar

mást, csak azt, hogy mi itt ragadjunk, mialatt ő egy másik hajón folytatja az utat.

– De mit nyerne azzal, ha elsőnek érné el a roncsokat? – kérdezte Luke, és értetlenül

csóválgatta a fejét. – Egyébként, a chissek már jártak ott, nem?

– Igazából csupán annyi történt, hogy az egyik felderítő egységük nagy magasságban

elrepült néhányszor a lelőhely felett – válaszolta Fel. – Ezalatt éppen elég adatot szereztek ahhoz,

hogy rájöjjenek, mit találtak, majd sietve elhúztak onnan. Aztán elküldték az információkat a

Kilenc Családnak, és utasítást kértek. A Családok gyorsan megvitatták a helyzetet, tiltott

területnek nyilvánították a Kirajzás környékét, majd Formbira bízták a kutatóexpedíció

megszervezését.

– Akkor most lépjünk vissza egyet – javasolta Luke –, az előző kérdéshez. Tehát, miért

töri magát valaki ennyire, hogy lehetőleg egyedül, de legalábbis elsőnek jusson el a Kirajzáshoz?

Mi van ott?

Mara vállat vont, és tűnődő hangon megszólalt:

– Az ottani műszaki eszközök, számítógépek és fegyverek a Régi Köztársaság korából

származnak. Vagyis több mint ötven éves, múzeumba való régiségek. A kereskedelmi értékük a

nullával egyenlő.

– Ne felejtse el, hogy jelenleg az Új Köztársaság határain kívül hajózik! – figyelmeztette a

százados. – Az űrnek ezen a részén élő fajok jó része a műszaki fejlődésnek igencsak alacsony

fokán áll. Ezen népek bármelyike rengeteget tanulhatna akár még a roncs állapotú Dreadnaughtok

tanulmányozásából is. Ki merem jelenteni, hogy szerintem még a chissek is tanulhatnának

egy-két dolgot, ha szétszednének és megvizsgálnának bizonyos készülékeket.

– Vagy talán a geroonok szeretnék rátenni a kezüket a maradványokra, hogy azokat

eladva jussanak hozzá az új otthon megteremtéséhez szükséges anyagiakhoz – találgatott

komoran Luke. – Noha nem nézek ki belőlük semmiféle aljasságot, nem tudhatjuk, hogy

elkeseredésükben mire képesek. – Hirtelen megrázta a fejét, és felsóhajtott: – Bárcsak többet

tudnánk a Kirajzásról...

– Dehát bőven vannak információink! – jegyezte meg Fel, és érződött a hangján, hogy

kissé zavarba jött. – Pontosabban, nekem vannak információim.

– Tessék? – Luke meglepetten pislogott az ifjú tisztre.

– Tudják, mielőtt elindultunk – magyarázta a százados –, Parck admirális átnézte Thrawn

adattárát, hátha előkerül valami, amiből megtudhatunk egyet s mást a Kirajzásról. És a néhai

főadmirális anyagai között ott lapult a nagyszabású vállalkozás hivatalos leírása.

– Az egész? – kérdezte hitetlenkedve Luke.

– Az expedíció teljes dokumentációja – erősítette meg Fel az előbbi állítását. – Elképesztő

mennyiségű anyag, négy adatkártyára fért rá! Névsorok, személyi akták, raktárkimutatások,

leltárívek, műszaki adatok, karbantartási és kezelési útmutatók, repülésellenőrző listák,

rutineljárások leírása, különleges utasítások, tervrajzok, vagyis, az égvilágon minden. Szeretnék

megnézni?

– Már azt hittem, hogy sosem kérdezi meg – morogta Mara –, gyerünk, induljunk!

A birodalmi csapatszállítót befogadó bal oldali dokk minden vonatkozásában megegyezett

a jobb oldali, nyitott űrkikötővel – természetesen egy gombnyomásra átalakuló fogadóterem is

tartozott hozzá. A rohamosztagosok már a készenléti kabinban tartózkodtak. Valamennyien

megszabadultak a páncélzatuktól, és javában ellenőrizték rajtuk a tűzzel vívott küzdelem során

keletkezett sérüléseket. Mialatt a kisebb-nagyobb hibákat javítgatták, fojtott hangon tárgyalták a

különös esetet.

– Azt hiszem, még sosem láttam rohamosztagost a páncélja nélkül – dünnyögte

félhangosan Luke, mialatt a százados vezetésével átvágtak a tágas kabinon, majd besétáltak egy

hosszú, szűkös folyosóba. – Legalábbis olyat nem, amelyik eszméleténél volt.

– Tudja, néha azért lehámozzák magukról a héjukat – válaszolta vigyorogva Fel –, bár

csakis szűk körben, kívülállók előtt soha.

– Eddig rendben is volnánk, már csak azt nem értem, hogy miért kellett újra életre hívni a

rohamosztagosokat? – kérdezte éles hangon Mara. – Miért nem teremtettek maguknak egy új

elitgárdát, ha már mindenképpen ez volt a szívük vágya?

Fel tűnődve vonogatta a vállát, és megfontoltan válaszolt:

– Azt hiszem, elsősorban azért, mert velük együtt készen kaptunk bizonyos előnyöket is.

Annak idején Thrawn számos birodalmi egységet hozott ide magával, amelyek rendkívül

hatékonynak bizonyultak a környékbeli bajkeverők ellen folytatott hadjáratok során. És miután a

potenciális ellenségeink már megtanulták tisztelni és félni a rohamosztagosok fehér páncélzatát,

ésszerűnek tűnt, hogy ezt a megoldást válasszuk.

– Még akkor is, ha ezt a bizonyos páncélt már nem csupán emberi lények öltik magukra?

– firtatta Luke.

– Hát igen, Su-mil – felelte mosolyogva a birodalmi tiszt. – Aki egyben a Csáklya névre

is hallgat.

– Nocsak, elnevezik a rohamosztagosaikat? – Mara jól láthatóan elcsodálkozott. – Én úgy

tudtam, hogy csak sorszámot kapnak!

– Még Palpatine rohamosztagosainak is volt nevük – magyarázta Fel. – Egyébként a

nevüket nem tőlünk kapják, hanem ők aggatják egymásra. Ha esetleg érdekli önöket, az

osztagom, vagyis az Aurek-hetes osztag tagjainak neve: Csáklya, Őrszem, Árnyék és Felhő.

– Milyen színes társaság – gúnyolódott Mara. – De ugye, nem várják el tőlünk, hogy

nyilvánosan így szólítsuk őket?

– Már csak azért se, mert úgysem tudjuk megkülönböztetni őket egymástól – tette hozzá

Luke. – A nevük nincs feltüntetve sem a sisakjukon, sem pedig a páncéljukon.

– És soha nem is lesz – jelentette ki határozottan Fel. – Nem rakunk a páncéljukra

semmiféle azonosítót. Így egy összetűzés esetén senki sem tudja megállapítani, hogy ki áll vele

szemben: a Kéz Birodalmának legtapasztaltabb, legfelkészültebb harcosa, vagy egy frissen

kiképzett, tapasztalatlan újonc, aki még nem esett át a tűzkeresztségen. Vagyis, az ellenségeink

kevésbé tudják kihasználni a gyenge pontjainkat.

– És ennek a Su-milnak a népe is a szövetségesük? – érdeklődött Mara.

– Most már igen – vágta rá nyomban a százados. – Su-mil egy eickarie. Ez a faj az

utolsók között, nemrégiben lépett szövetségre a Kéz Birodalmával. Tudják, ez a nép szétszóródva

élő törzsekből áll. Nemrégiben segítettünk nekik, hogy megszabadulhassanak egy egyeduralomra

törekvő, erőszakos hadúrtól.

– Mégis, hogyan segítettek nekik? – szólt közbe Mara. – Elzavarták az illetőt, és

betelepedtek a helyére?

– Aligha boldogultunk volna ilyen egyszerűen – válaszolta mosolyogva Fel. – Az

eickarie-k sziklakemény, ádáz harcosok. Hosszú éveken keresztül gyilkos belháborúkat vívtak

egymással. Az a bizonyos hadúr a saját, központi hatalmának kiépítése érdekében, a széthúzást

kihasználva kijátszotta egymás ellen az egyes törzseket. Mi nem tettünk mást, csak

összebékítettük és felfegyvereztük őket. A többit már ők maguk intézték.

– És miután megszabadultak a zsarnoktól, szabad elhatározásukból úgy döntöttek, hogy

csatlakoznak önökhöz? – kérdezte Luke.

– Nézze, Skywalker mester, a Kéz Birodalma nem azonos Palpatine császár Galaktikus

Birodalmával – válaszolta ünnepélyesen, nagyon komolyan Fel. – A miénk inkább egyfajta

konföderáció, mintsem igazi birodalom. Szövetségesekből, és nem leigázott népekből áll. Igen,

megtartottuk a régi elnevezést, de inkább csak a hagyományok kedvéért.

– És persze a tudatra gyakorolt hatás miatt – tette hozzá komoran Mara.

– Természetesen – ismerte el az ifjú százados –, ugyanis roppant hasznos név. Ha valaki

egyszer már hozzászokott, hogy a Birodalmat nem lehet legyőzni, akkor valószínűleg nyomban

leteszi a fegyvert, amikor egy csillagromboló jelenik meg a bolygója felett, vagy amikor a

fegyverének irányzékán keresztül megpillantja az első rohamosztagost. Tudják, mi már úgy

gondolkodunk, hogy az a legjobb csata, amelynek során az ellenség még a tűzharc kirobbanása

előtt megadja magát.

– Értem, és igazán nem akarom megsérteni, de be kell vallanom, hogy nem látom önt

jellegzetes rohamosztagos tisztnek – jegyezte meg óvatosan Luke. – Kíváncsi lennék, hogy mit

szólt az édesapja, amikor megtudta, hogy milyen pályát választott!

– Valójában én a Birodalom Űrflottájának kötelékében teljesítek szolgálatot. Egy

karomhajó-kötelék parancsnoka vagyok – válaszolta Fel, és szélesen vigyorogva hozzátette: – És

a papám nagyon, de nagyon büszke rám!

Időközben elérték a folyosó végét, és beléptek a teljesen elhagyatott parancsnoki hídra.

– Senki sincs szolgálatban? – dünnyögte furcsálkodva Luke, miután körülnézett.

– Miért, az önök hajóján talán jelenleg is van ügyeletes tiszt? – vágott vissza mosolyogva

Fel. Odasétált egy jókora munkaállomáshoz, megfordult, majd udvarias kézmozdulatokkal jelzett

vendégeinek, hogy foglaljanak helyet a legközelebbi irányítópult mögött, és folytatta: –

Gyakorlatilag nincs is külön hajózószemélyzetünk. Ezt az egységet rohamosztagosok szállítására

tervezték, ami azt jelenti, hogy szinte teljesen automatizált. Képes önmagától elnavigálni az

űrben, legalábbis ha rutinfeladatokról, például járőrszolgálatról van szó. Ezzel a megoldással

igyekszünk csökkenteni a pilótaállományra nehezedő terhelést.

– Ezek szerint nem áll a rendelkezésükre kellő létszámú, gyakorlott személyzet? – Mara

kérdéséből ezúttal hiányzott minden gúny, a hangja őszinte kíváncsiságról tanúskodott.

– Ugyan, hölgyem, mutasson nekem egy olyan világot, ahol bővelkednek tapasztalt

pilótákban! – Fel lemondóan legyintett, majd leült, és az ülésével egy adatkártyákkal telezsúfolt

tároló rekesz felé fordulva folytatta: – Kétlem, hogy az Új Köztársaságban más lenne a helyzet.

Bár mi most egész tűrhetően állunk. Legalább két olyan népcsoport tartozik a Birodalomhoz,

amelynek fiaiból egész ügyes pilótát tudunk faragni...

Hirtelen elhallgatott, és a következő pillanatban a Jedik érzékelték, hogy sötét, baljós

gondolatok viharzanak át az elméjén.

– Ez meg mi? – dünnyögte, majd néhány másodpercnyi töprengést követően visszafordult

a vendégei felé, és megfontoltan kijelentette: – Most már sejtem, hogy mire volt jó az a tűz. A

gyújtogató jól tudta, hogy a Birodalom 501-es Légiójának tagjai nemes önfeláldozással, a saját és

a hajójuk biztonságával nem törődve rohannak majd, hogy megakadályozzák a nagyobb

katasztrófát.

– Mire akar kilyukadni? – kérdezte gyanakodva Mara.

Fel a tároló rekeszre mutatott, és fojtott hangon válaszolt:

– A távollétünk alatt valaki eltüntette a Kirajzásról szóló anyagokat. A teljes

dokumentációt.

Hetedik fejezet

A két Jedi jelentőségteljes pillantást váltott egymással, majd mindketten visszanéztek

Felre. Mara megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Ügyes húzás!

– Kétségkívül az – ismerte el a százados. Továbbra is halkan beszélt, de a vonásai

szempillantás alatt átalakultak, amitől idősebbnek és elszántabbnak tűnt, mint korábban bármikor.

Mara azon kapta magát, hogy már nem egy katonásdit játszó kölyköt, hanem egy érett, felnőtt

férfit, egy kemény katonát lát maga előtt. Fel megcsóválta a fejét, és kijelentette: – Ezen nincs

mit szépíteni, csúnyán átvertek.

– De ugye nem azt akarja mondani, hogy nincs másolata az anyagról? – kérdezte

csendesen Luke.

– Az volt a másolat – felelte komoran az ifjú tiszt. – Az eredeti példányok a Nirauanon

vannak.

– Ez világos, de én úgy értettem...

– Tudom, hogy hogyan értette, Skywalker mester – Fel előrehajolt ültében, és a tenyerébe

temette az arcát. Néhány pillanattal később felnézett a Jedikre, és rekedtes hangon hozzátette: –

Elnézésüket kérem. Én csak... Ezt most nagyon elszúrtam. És nagyon utálom, ha elszúrok

valamit.

– Üdvözöljük a klubban – válaszolta epésen Mara, de közben különös érzés cikázott át

rajta. Azon törte a fejét, hogy a császár szolgálatában töltött idő alatt egyáltalán hallott-e olyan

esetről, amikor egy birodalmi tiszt elismerte a hibáját vagy a felelősségét. Furcsálkodva

méregette a fiatal férfit, majd odaszólt neki: – Százados úr, most hagyjuk az önmarcangolást,

inkább próbáljuk meg kitalálni, hogy ki lehet a tettes. Nem tudja véletlenül, hogy hány személy

tartózkodik a fedélzeten?

– Nem olyan sok – válaszolta Fel, és a hangjából kitűnt, hogy máris kezdi összeszedni

magát. – Becslésem szerint egy ekkora hajót csupán harminc-harmincöt fős személyzet kezel és

irányít. Van velünk egy díszszakasz, ami nagyjából tizenkét chiss harcost számlál. Egy chiss

főnemes kísérete általában húsz főből áll. Vagyis, Formbival együtt legfeljebb

hatvannyolc-hetven chiss-szel számolhatunk.

– Ezen felül öt geroon, ön és a négy rohamosztagos, valamint Jinzler és mi ketten – tette

hozzá Luke. – Hacsak nincs még valaki, akiről nem tudunk.

– Igen, nagyjából így állunk – erősítette meg Fel.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – szólalt meg Mara, majd szemlátomást erősen

összpontosítva kutatott az emlékezetében, végül megkérdezte: – Százados úr, az imént ugye azt

mondta, hogy Formbi kísérete húsz főből áll.

– Nem, én azt mondtam, hogy általában ennyien kísérnek egy chiss főnemest –

helyesbített a birodalmi tiszt. – Nem számoltam meg őket.

– Jó, akkor most tételezzük fel, hogy ők valamennyien Formbi családjából kerültek ki –

folytatta Mara. – Az azt jelenti, hogy elméletileg sárga ruházatot viselnek, ugye?

– Igen, ez a Chaf család hagyományos színe – erősítette meg Fel –, de ez miért fontos?

– Mert a mai vacsorán csupán négy sárgaruhás chisst láttam – válaszolta Mara. – Formbit,

Feesát és további két méltóságot.

– Igazad van – Luke nagyokat bólogatott, majd Felre pillantva megkérdezte: – Nem tudja

véletlenül, hogy melyik család színe a fekete?

– Egyiké sem – válaszolta gondolkodás nélkül az ifjú tiszt. – Az a Chiss Védelmi Flottáé.

A fekete egyesíti magában valamennyi színt, ezért esett rá a választás. A fekete jelképezi a

Családok összetartását.

– Értem, és mi a helyzet a díszőrséggel? – folytatta Mara a kérdezősködést. – Vajon ők is

a főnemes családjához tartoznak?

Fel határozottan megrázta a fejét, és közölte:

– A díszőrséget alkotó harcosok egytől-egyig fekete egyenruhát hordanak. Mellesleg,

kíváncsi lennék, hogy mi történt Formbi megszokott kíséretének távol lévő tagjaival...

– Valami azt súgja, hogy nem hozhatta magával őket – mondta Luke. – Szerintem a

legfőbb vezetőik nem akarták, hogy valamelyik család túl sok fővel képviseltesse magát ezen a

rendkívüli jelentőségű utazáson.

– Ebben lehet igazság – vélte Fel. – Az Uralkodócsaládok közötti erőegyensúly mindig is

kényes kérdésnek számított, és számít jelenleg is.

– Reggel ellenőrizzük a létszámot! – javasolta Mara. – De addig is, törjük még egy kicsit

a fejünket. Százados úr, ön szerint itt, a fedélzeten hányan tudhattak az eltűnt anyagok

létezéséről?

– Ezzel még korántsem szűkítjük le a kört annyira, amennyire gondolja – válaszolta Fel,

és lemondóan legyintett. – Például, néhány perccel a vacsora kezdete előtt meséltem róluk Jinzler

nagykövet úrnak, mialatt az étterem előtti folyosón várakoztunk.

– Beszélt róluk Jinzlernek? – hördült fel Mara.

– Miért ne tettem volna? – kérdezett vissza az ifjú tiszt, akit szemlátomást meghökkentett

a Jedi-hölgy heves reakciója. – Azt akartam megtudni tőle, hogy hozott-e magával a Kirajzáshoz

kapcsolódó iratokat, amelyeket összevethetnék a saját információimmal. De miért, mi ezzel a

baj?

Mara türelmetlenségről árulkodó, hessegető mozdulatot tett a jobbjával. Akármilyen

dühös volt, azt azért belátta, hogy feleslegesen tenne szemrehányást Felnek, miután ő

semmiképpen sem tudhatta, hogy Dean Jinzler közönséges csaló.

– Hagyjuk ezt – morogta bosszúsan. – Szóval, neki vannak anyagai?

– Egy kicsit furcsállom, de nincsenek – Fel megcsóválta a fejét. – Azt felelte, hogy az Új

Köztársaság archívumaiban tárolt, valamennyire hasznavehető információk vagy eltűntek, vagy

megsemmisültek.

– Ez talán még igaz is – dünnyögte Luke. – Az nem lehet, hogy valaki esetleg kihallgatta

a beszélgetésüket?

A százados néhány pillanatra elgondolkodott, majd kesernyésen elmosolyodott, és a vállát

vonogatva válaszolt:

– Egyszerűbb lenne azt kideríteni, hogy ki nem hallotta! Gyakorlatilag mindenki szóba

jöhet. A vacsorára meghívott vendégek egész idő alatt ott jöttek-mentek körülöttünk.

– Elhiszem, de az egész társaság bizonyosan nem figyelt önökre – mutatott rá Mara. –

Neveket kérünk, százados úr!

Fel a tekintetét a semmibe fúrva töprengett, majd módszeresen belekezdett a felsorolásba:

– Először is, szóba jöhet néhány chiss. Emlékszem, egyszer Feesa elhaladt mellettünk.

Azt hiszem, éppen önöket vezette az étterem felé. Aztán ott volt...

– Egy pillanat! – vágott közbe Luke. – Mire felvetődött önök között a téma, mi ketten már

a helyszínen voltunk?

– Azt hiszem, igen – válaszolta a fiatal tiszt. – Bár a folyosó másik végében tartózkodtak,

és ha emlékezetem nem csal, Formbival társalogtak.

– Az nem számít – mormolta Luke, és a feleségére pillantva megkérdezte: – Te mit

gondolsz?

– Mindenképpen megér egy próbát – jelentette ki Mara, és odaszólt Felnek: – Ne felejtse

el, hogy mit akart mondani, százados úr! Egy percet kérünk, és visszatérünk magára.

Azzal a választ meg sem várva lehunyta a szemét, vett egy mély lélegzetet, és átadta

magát az Erőnek. A Palpatine császártól tanult emlékezetjavító eljárás csupán a rövid távú

memóriában rögzített emlékeket tudta feltárni, de a felidézni kívánt időszakasz óta alig pár óra

telt el. Mara elindította a folyamatot, majd erősen összpontosítva figyelte a lelki szemei előtt

fordított sorrendben elvonuló emlékképeket. Újra leperegtek előtte a tűz, majd a vacsora

eseményei, aztán a folyosói beszélgetés következett...

Hirtelen meglátta a keresett pillanatokat: Formbi előrelépett, hogy üdvözölje őt és

Luke-ot, mialatt Feesa elvegyült a gyülekező vendégek között. Ők ketten váltottak néhány szót a

főnemessel. Először is megnyugtatták, hogy igen, tökéletesen elégedettek a rendelkezésükre

bocsátott lakosztállyal, majd közölték vele, hogy nem, nem sokat tudnak a Kirajzásról, de éppen

ezért nagy várakozással tekintenek az utazás elébe.

Ezalatt a folyosó átellenes végében Fel és Jinzler békésen, elmélyülten beszélgettek

egymással. Mara kimerevítette a képet, és tüzetesen átvizsgálta. Aztán – ezúttal alaposan

lelassítva – újra elindította az emléksort, és aprólékos gonddal megfigyelt minden egyes részletet.

Nem kellett hozzá sok idő, és megkapta a választ.

Mély sóhajtás kíséretében visszatért a megváltozott tudatállapotból, és férje felé fordult.

Luke már befejezte saját emlékezetének az átkutatását.

– Nos, mi a véleményed? – kérdezte halkan.

– A századosnak igaza van – válaszolta egy grimasszal Mara. – Egyszerűbb lenne

kitalálni, hogy ki nem szerzett tudomást a dokumentumokról. Például a két geroon elég közel volt

ahhoz, hogy mindent halljon, de a közelben ácsorgott a chiss személyzet néhány tagja, és két

magas rangú tisztjük is.

– Többek között Drask tábornok – tette hozzá Luke. – Csak hárman nem hallgathatták ki

Fel százados és Jinzler szavait: Formbi és mi ketten.

– Ne felejtsük el, hogy Feesa kinek dolgozik – vetette közbe Mara. – Bármikor

beszámolhatott a főnemesnek az értesüléseiről.

Luke felkapta mindkét kezét, majd visszaejtette őket a combjára, és megállapította:

– Vagyis, mi ketten maradtunk. Zsákutca.

– Nem feltétlenül – mondta sietve Mara, miután újabb gondolat villant át az elméjén. –

Rendben, megszerezték az adatkártyákat. De semmire sem mennek velük, ha nincs leolvasójuk.

Tehát, már csak Jinzler jöhet számításba!

– És a geroonok – fűzte hozzá Luke. – A robbanás pillanatában éppen velük tárgyaltam,

és otthagytam a leolvasó egységemet a kompjukon.

– Sajnálom, de ez is zsákutca – szólt közbe Fel, és egy másik tároló állványra mutatott. –

Akárki lopta el az adatkártyákat, egy leolvasót is magával vitt. Ott volt egy, de most sehol sem

látom. – Hirtelen felderült az arca, és folytatta: – Ami azt jelenti, hogy Jinzlert és a geroonokat

kihúzhatjuk a listáról. Az önök szavai alapján nekik nem volt szükségük egy efféle masinára.

– Vagy szándékosan vitték el, hogy eltereljék magukról a gyanút – mutatott rá Luke.

A százados arca ismét elkomorult.

– Óh, ez igaz – mélyet sóhajtott, majd dörmögött valamit, amit a két Jedi nem értett, aztán

fennhangon folytatta: – Sajnálom, de a nyomozómunka nem tartozik a szakterületemhez.

– A miénkhez sem igazán – biztosította Luke az elkedvetlenedő tisztet. – De ne aggódjon,

megoldjuk az ügyet. Ha végképp elakadunk, még mindig megkérhetjük Formbit, hogy kutassák

át a hajót.

– De miért csak akkor, ha már nem tudunk továbblépni? – értetlenkedett az ifjú százados.

– Egyébként nem fogjuk megkérni?

Luke széttárta a karját, és magyarázatot adott:

– Nézze, egy ekkora hajóban könnyen el lehet rejteni négy apró adatkártyát. De az is

meglehet, hogy a tolvaj máris átmásolta az anyagokat egy számítógépre, vagy éppen egy droid

elektronikus agyába, és rég megszabadult a bűnjelektől.

– A chisseknek nincsenek droidjaik – válaszolta Fel –, de értem, hogy mire gondol.

– Másrészről viszont, ha nem csapunk lármát – folytatta megfontoltan Luke –, a tettes

nem fogja tudni, hogy felfedeztük-e a hiányt vagy sem. Amiből számos előnyünk származhat.

Például hogy biztonságban hiszi magát, és lanyhul az óvatossága.

– Talán igen – felelte tűnődve az ifjú tiszt, és a hangjából érződött, hogy még nincs igazán

meggyőzve.

– Bízzon bennem, százados úr – kérte halkan, szelíden Luke –, Talon Karrde

szavajárásával élve: a tájékozottság hatalom.

– Ahogyan azt Thrawn főadmirális számos esetben be is bizonyította – bölcselkedett az

ifjú tiszt.

– Erre inkább ne emlékeztessen minket, ha kérhetem – jegyezte meg Luke. – Egyébként

nem tudja véletlenül, hogy a Chaf Envoy hordoz-e hiperhajtóművel felszerelt teherhajókat,

esetleg kompokat?

– Úgy tudom, hogy ez a hajótípus mindenképpen szállít egy ilyen egységet – válaszolta

Fel. Néhány pillanatig mélyen töprengett, közben résnyire húzta a jobb szemét, majd folytatta: –

Igen, megvan. Úgy hívják, hogy parancsnoki sikló. Bár ez egy diplomatahajó, így szerintem nem

Talshib kapitány, hanem Formbi főnemes rendelkezik felette. Miért kérdi?

– Mert lehet, hogy Marának igaza volt, amikor feltételezte, hogy valaki megpróbál

lelassítani vagy feltartóztatni minket, hogy ő maga mindenki mást megelőzve érjen a helyszínre –

magyarázta Luke. – Főleg most, hogy megszerezte a Kirajzás teljes dokumentációját. Ebben az

esetben az illetőnek szüksége lesz egy űrjárműre, amivel eltűnhet innen, miután megbénította a

Chaf Envoyt. Az önök csapatszállítójával, a mi hajónkkal és a parancsnoki siklóval együtt a

tettesünk legkevesebb három lehetőség közül választhat.

– Továbbá, ott van a geroonok kompja, és az a hajó, amelyik Jinzlert idehozta – folytatta a

felsorolást Mara.

– A geroonok kompját nyugodtan elfelejthetjük – felelte Luke, és szánakozó arcot vágva

csóválgatta a fejét. – Szerintem még a legközelebbi holdig sem tudna elrepülni.

– Annyira rossz állapotban van? – kérdezte együtt érző hangon Mara.

– Mióta megláttam, másként gondolok vissza a jó öreg T-16-osom-ra – válaszolta

fintorogva Luke. – Egyébként meg kötve hiszem, hogy van benne hiperhajtómű.

– Jó, akkor már csak Jinzler hajója maradt – összegezte Mara az elhangzottakat. –

Mondja, százados úr, nem tudja véletlenül, hogy a khm... nagykövet mivel jött?

– Szerintem neki nincs saját hajója – vélekedett Fel. – Nem láttam, amikor megérkezett.

Már csak azért sem, mert mire mi ideértünk, ő már itt volt. Viszont, mintha Formbi említette

volna, hogy Jinzler nagykövet egy erre járó hajóról szállt át.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy felkéredzkedett egy akármilyen hajóra? – Mara

nagyot nézett, és hitetlenkedve hozzáfűzte: – Idekint, a nagy semmiben?

A birodalmi tiszt tehetetlenül széttárta a karját.

– Én csak azt mondom, amit Formbitól hallottam – válaszolta. – A nagykövet úr talán

Parck admirálishoz fordult, aki elintézte neki.

– Igen, ez végső soron elképzelhető – dünnyögte Mara, pedig egy pillanatig sem hitte el

ezt a magyarázatot, csak éppen nem látta értelmét, hogy tovább vitatkozzanak róla. Hirtelen

felvetette a fejét, és Luke-ra pillantva megkérdezte: – Tehát, mi legyen a következő lépésünk?

– A mi következő lépésünk az lesz, hogy szépen visszamegyünk a lakosztályunkba –

jelentette ki határozottan Luke. – Nem tudom, hogy te hogyan érzed magad, de én beszereztem

néhány kisebb égési sérülést.

– Jaj, bocsánat – mentegetőzött zavartan Fel, azzal felpattant, és az oldalsó válaszfalhoz

erősített elsősegélyláda felé lódult. – Szégyellem, de fel sem merült bennem...

– Köszönjük, de miattunk igazán ne fáradjon – szólt utána Luke. – Nincs szükségünk

orvosi segítségre. Egy Jedi-gyógymód segítségével egyetlen éjszaka alatt rendbe hozzuk

magunkat.

– Ah, értem! – Fel megtorpant, és visszafordult, majd idegesen köhécselt, és újra

megszólalt: – Ismét csak elnézést kérek. Attól tartok, korántsem tudok a Jedikről annyit, mint

korábban hittem.

– Egyáltalán, találkozott már Jedikkel? – érdeklődött Mara.

– Hát, még nem – vallotta be Fel – de már sokat olvastam róluk. Szóval, khm... Úgy

értem, hogy magukról. Jaj, nem magukról, hanem... értik, ugye?

– Jól tudjuk, hogyan értette – Luke mosolyogva leintette a zavarában összevissza dadogó

fiatalembert. – Egy pillanatig se aggódjon – tette hozzá, azzal felállt, és a feleségére nézve

megkérdezte: – Indulhatunk?

– Holnap találkozunk, Fel százados – búcsúzott Mara, és ő is talpra ugrott.

– Jöjjenek, kikísérem magukat – ajánlkozott Fel.

– Köszönjük, de magunktól is kitalálunk – felelte mosolyogva Luke. – Inkább a

katonáival törődjön!

– Talán megbeszélhetnének néhány új biztonsági intézkedést – javasolta Mara.

Fel komoly képet vágva bólintott, és kijelentette:

– Vettem az adást. Jó éjszakát!

Mire a két Jedi elérte a készenléti kabint, a rohamosztagosok már eltűntek onnan. A fehér

páncélok gondosan megtisztítva, példás rendben lógtak a falra szerelt tartóállványokon.

– Az utolsó megjegyzésed kissé gonosz volt, ugye tudod? – jegyezte meg néhány perccel

később Luke, mialatt a lakosztályukhoz vezető folyosón sétáltak. – Biztosra veszem, hogy Fel

már réges-régen életbe léptetett néhány szigorú rendszabályt.

– Látod, éppen ezért mondtam, hogy új intézkedésekre volna szükségük – vágott vissza

Mara. – A régiek nem bizonyultak kellően hatékonynak.

– Hmm – mormolta halkan Luke –, talán igazad van. Talán nincs.

Mara a szeme sarkából gyors pillantást vetett a férjére, és mosolyogva megkérdezte:

– Nocsak, eszedbe jutott valami?

Luke lassan, higgadtan hátrafordult, és miután meggyőződött arról, hogy nem követik

őket, fojtott hangon megszólalt:

– Igen, felrémlett bennem egy apróság. Fel szavain kívül nincs az égvilágon semmilyen

bizonyítékunk arra, hogy azok az adatkártyák valóban ott voltak a csapatszállító parancsnoki

hídján.

– És arra sincs, hogy tényleg beszélt róluk Jinzlernek a vacsora előtt – egészítette ki Mara.

– Lehet, hogy egész idő alatt csak ködösített, és megpróbálta elhitetni velünk, hogy mindenki

gyanús, egyedül ő nem. Mit gondolsz, nem kellene beköszönnünk Jinzlerhez, mielőtt nyugovóra

térünk?

– Nem is tudom – Luke tanácstalanul vakargatta a tarkóját, majd folytatta: – Nem, most

nem látom értelmét. Az biztos, hogy beszélnünk kell vele, de csak később, amikor ezek az égési

sérülések már nem terelik el folyton a figyelmemet. Emellett, még ha a százados beszélt is neki a

Kirajzás anyagairól, az sem bizonyít semmit. Fel a saját bevallása szerint megpróbálta

kipuhatolni, hogy mit tud Jinzler az egykori vállalkozásról. Mármost, ha Jinzler nem tudott

semmit, de kijelentette, hogy látni kívánja Fel anyagait...

– Ha Felnek egyáltalán voltak anyagai – mormolta Mara.

– Igen, de most tételezzük fel, hogy voltak – javasolta Luke, és folytatta: – Szóval, Fel

valamiért nem akarta megmutatni neki a dokumentációt, ezért kitalálta a lopási históriát.

– Csak azzal nem számolt, hogy mi ketten esetleg rajtakaphatjuk – fűzte hozzá Mara.

– Igaz, de elfeledkeztél a sorrendről! – emlékeztette Luke a feleségét. – Fel csak azután

említette az adatkártyákat, miután bevallottuk neki, hogy nem minden esetben érzékeljük a

hazugságot.

Mara visszapörgette az emlékezetében a csapatszállítón folytatott beszélgetést, és rájött,

hogy a férjének igaza van.

– Úgy látszik, feltett szándékod, hogy végképp elrontsd az estémet – dünnyögte

bosszúsan. – Kettőnk közül tudtommal én vagyok az, aki nyomozó kiképzésen is átesett.

– Elég sok időt töltöttem Corran Horn közelében – felelte Luke, és fanyarul

elmosolyodott. – Rám ragadt egy s más. De a megérzéseim azt súgják, hogy erősen töröd a fejed

valamin.

Mara felkapta a fejét, és gyanakodva megkérdezte:

– Ezt meg hogy érted?

– Azt reméltem, hogy majd te elmondod nekem – Luke szeretettel és figyelmesen

méregette a feleségét. – Én csak azt tudom, hogy valami még most is ott kavarog a te gyönyörű,

zöld szemed mögött.

A gyönyörű, zöld szempárban felcsillant a győzelem fénye.

– Szóval előkerült a hízelgés, ugye? – állapította meg mosolyogva Mara. – Ez a

legbiztosabb jele annak, hogy kifogytál az érvekből.

– Vagy inkább az őszinteségem, illetve a boldogságod iránti elkötelezettségem jele –

vágott vissza Luke.

– Oh, ez már tetszik – Mara helyeselve bólogatott. – A boldogságom iránti

elkötelezettséged. A jövőben gyakrabban is emlegethetnéd!

– Majd jól belevésem az agyamba – fogadkozott Luke, aztán a mosolya lassan lehervadt,

és újra komoly kifejezés költözött az arcára. – Ugye tudod, hogy bármikor szívesen

végighallgatlak...

Mara megfogta, és gyengéden megszorította a férje kezét.

– Tudom – suttogta meghatottan –, és igazán nem nagy ügy, de tényleg. Csak még egy

kicsit rágnom kell magamban, mielőtt beszélünk róla, ez minden.

Miután befejezte a mondatot, azonnal érzékelte, hogy a férje aggodalmai csökkennek

valamelyest. De nem szűntek meg teljesen.

– Rendben – Luke nagyot bólintott, és visszatért az előző témára. – Jut eszembe, van még

egy tényező, amit talán nem kéne elfelejtenünk. Su-mil, az eickarie rohamosztagos. Semmit sem

tudunk róla, sem pedig a népéről. Lehetséges, hogy színleg a Kéz Birodalmát szolgálja, de

valójában külön utakon jár.

– Lehetséges, de nem tartom valószínűnek – vélekedett Mara a fejét csóválva. – Az

501-es Légió sosem volt holmi szedett-vedett népség. Ők az elitkatonák elitkatonái voltak. És

nem hiszem, hogy Parck engedett volna a régi színvonalból vagy az annak idején kialakított

szigorú szabványokból.

– Én sem azt mondtam, hogy valószínű – jegyezte meg Luke. – Egy pillanatig sem

feltételezem a mi Fel barátunkról, hogy kockadobással választotta ki a kísérőit erre a küldetésre.

Csak arra gondoltam, hogy nem árt, ha ezt a részletet megjegyezzük magunknak.

Mara és Luke úgy döntöttek, hogy lefekvés előtt még sétálnak néhány percet. Menet

közben megálltak a Jade Sabrénál, mert meg akartak győződni arról, hogy rendesen lezárták a

bejáratokat. Mara a Felnek szóló figyelmeztetése után úgy érezte, hogy nem élné túl a szégyent,

ha valaki betörne a hajójába. Miután visszatértek a lakosztályukba, éppen lefekvéshez

készülődtek, amikor az egész hajót behálózó hírközlő rendszer rejtett hangszórói Formbi hangját

közvetítették. A főnemes bejelentette, hogy a javítócsapatok sikeresen helyrehozták a farban

keletkezett sérüléseket, így az expedíció zavartalanul folytathatja az útját. Nem tett említést arról

a segítségről, amelyet a chissek kaptak a tűzzel vívott csatában, és nem adott magyarázatot arra,

hogy mi okozta a tüzet kiváltó robbanást.

Néhány perccel később, mialatt mozdulatlanul hevert a férje mellett, Mara a mennyezetet

bámulta, és azon tűnődött, hogy vajon mi zajlik a bensőjében.

Olyan hirtelen történt az egész, olyan gyorsan csapott le rá a bűntudat, hogy úgy érezte

magát, mintha egy könyörtelen kéz torkon ragadta volna. Egy csapásra ott kísértett körülötte

minden, amit a Palpatine szolgálatában töltött évek alatt tett, látott vagy hallott. A kínvallatással

egybekötött nyomozások. A szabadságjogok semmibevétele. A sommás ítéletek.

A statáriális kivégzések. Az orgyilkosságok.

De Mara úgy hitte, hogy mindezt már maga mögött hagyta. Vagy mégsem? Hiszen ő

sosem állt igazán a sötét oldalon! Ezt maga Luke bizonyította be neki, vagy három évvel ezelőtt.

Igen, legjobb tudásának megfelelően, őszinte szívvel szolgálta az uralkodót és a Birodalmat,

csakhogy, amint az utóbb kiderült, mindvégig félrevezették. Szándékosan elferdített

információkat adtak neki.

És vajon mi volt az, ami felidézte benne mindezt? Fel és az ő rohamosztagosai, vagyis a

Birodalom hatalmának és erőszakosságának legfeltűnőbb, kézzelfogható jelképei? Vagy valami

egészen más, ami sokkal szövevényesebb, sokkal finomabb, és persze láthatatlan? Esetleg ez a

küldetés, amely folyton arra emlékeztette, hogy a Kirajzás megsemmisítése Palpatine legelső

aljasságainak egyike volt?

Ám Palpatine végül az életével fizetett a bűneiért. Ugyanígy járt Darth Vader, valamint

Tarkin és az összes többi csúcsvezető. Még Thrawn is meghalt, pedig őbelé több tisztesség

szorult, mint az összes többi vezetőbe együttvéve. A Palpatine körüli, szűk hatalmi kör tagjaiból

egyedül ő, Mara Jade, a Császár Keze élte túl a császár Galaktikus Birodalmának bukását.

De miért?

Mara óvatos mozdulatokkal az oldalára fordult, és a tekintetét a mennyezetről a kabin tőle

legtávolabb eső, sötét sarkára irányította. Hirtelen eszébe jutott egy régen hallott kifejezés: a

túlélők bűntudata. Vajon ez az az érzés, amely az események hatására feltámadt a lelkében? Ha

igen, akkor elég későn jött... Vagy talán az történik vele, amit Luke már korábban felvetett. Talán

még mindig maradtak benne olyan, a Birodalomhoz kötődő érzések, amelyektől valamiért

vonakodott megszabadulni.

Vett egy mély lélegzetet, aztán halkan, hosszan kiengedte a levegőt. Jól tudta, hogy Luke

is ébren van, és hallgatagon figyeli az ő kavargó érzéseit. Azzal is tisztában volt, hogy egyetlen

szavába kerül, és a férje támogatni fogja őt a múlt kísértő szellemeivel vívott küzdelmeiben.

Hátranyúlt, és óvatosan kitapogatta, majd megfogta Luke kezét.

– Nem arról volt szó, hogy ma éjszaka meggyógyítjuk magunkat? – mormolta halkan.

Luke megértette a célzást.

– De igen – súgta vissza. – Szeretlek.

– Én is szeretlek – suttogta Mara. – Jó éjszakát.

Azzal lehunyta a szemét, a tagjait kinyújtóztatva kényelmesen elhelyezkedett, majd

ellazította az izmait, és megnyitotta magát az Erő áramlatainak. Ezzel egy időben mélységes

nyugalom telepedett rá. Eszébe jutott, hogy Luke mindenestől, a múltjával együtt elfogadta őt. És

ha a férje képes volt rá, akkor talán neki magának is sikerülni fog.

Mara légzése egyre lassult, ezzel párhuzamosan a lelkében dúló érzelmi vihar is

lecsendesedett. Miután már néhány percen keresztül egyenletesen, halkan szuszogott, Luke

óvatosan kiszabadította a kezét, és a fal felé fordult. Fárasztó nap állt mögötte, és a Jedi-mester

úgy gondolta, legfőbb ideje, hogy a saját sérüléseivel foglalkozzon.

Hosszú percekkel később még mindig éberen feküdt. A gyógyító tudatállapot eléréséhez

szükséges lelki béke és nyugalom messze elkerülte. Az ösztönei azt súgták neki, hogy titokzatos

dolgok történnek a Chaf Envoy fedélzetén. A fedélzeten tartózkodók közül valakit – és talán nem

is csupán egyetlen személyt – nem a tudományos érdeklődés, és nem is a tisztelet kimutatásának

szándéka ösztönzött arra, hogy felkeresse a Kirajzást.

Luke kényelmetlenül fészkelődött a takaró alatt. Mélyet sóhajtott, mert hirtelen rájött,

hogy nincs joga másokat hibáztatni, mivel ő maga is gondosan eltitkolta mindenki előtt a saját

céljait és szándékait.

Ugyanis a Kirajzás a Régi Köztársaság utolsó, zűrzavaros korszakából származó ereklye

volt. A puszta maradványai, valamint a fedélzetén tárolt – és remélhetőleg használható állapotban

fennmaradt – felvételek lehetőséget nyújtottak arra, hogy a történészek betömködjék végre az Új

Köztársaság történelemírásán tátongó réseket. Luke ezen felül abban reménykedett, hogy olyan

feljegyzésekre bukkan, amelyeken keresztül részletes bepillantást nyerhet az akkor még ereje

teljében lévő Jedi Rend utolsó nemzedékének mindennapi életébe. Arra számított, hogy az

előkerülő anyagok segítségével pótolhatja a saját hiányosságait, és megtudja belőlük, hogy mikor

cselekszik helyesen, és mikor helytelenül.

Az orrát felhúzva fintorgott a sötétben. Hát, ennyire biztos magában Luke Skywalker, a

Jedi-mester. Sőt, az Új Köztársaság polgárainak szemében a Jedi-mester. A lassan újjáéledő Jedi

Rend alapítója, tanítója és vezetője.

Sokszor ő maga sem értette, hogy hogyan jutott el idáig. Hogyan is vállalhatta magára

annak felelősségét, hogy újjáépít valamit, aminek a megteremtéséhez valaha több évszázad és

több tucat nemzedék kellett?

Noha gyakran marcangolta magát emiatt, valójában ismerte a választ: nem is

cselekedhetett volna másként. Miután én meghalok – mondta neki Yoda pillanatokkal a halála

előtt –, te leszel az utolsó Jedi. Add tovább mindazt, amit megtanultál.

És ő minden tőle telhetőt megtett, hogy teljesítse Yoda utolsó kívánságát. De néha –

sajnos jó néhány esetben – még ez sem bizonyult elegendőnek.

A Yodától tanultak sokat segítettek, de nem eleget. A Holokron sokat segített, de nem

eleget. Leia és Mara tanácsai sokat segítettek, de nem eleget.

Vajon maradt valami a Kirajzás fedélzetén, amitől további segítséget kaphat? Luke nem

tudta, nem tudhatta előre. És nem szívesen bár, de bevallotta magának: valósággal félt attól, hogy

idővel meg fogja tudni.

Azt mindenesetre szilárdan megfogadta, hogy a félelmei ellenére is kutatni fog a Jedikkel

kapcsolatos anyagok után, már csak azért is, mert nem tehet mást. Amikor ő és Mara elfogadták

Formbi meghívását, mindketten megérezték, hogy az Erő is befolyásolja az akaratukat a maga

gyengéd, de jól felismerhető módján. És Luke azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy ha

figyelmen kívül hagyja ezt a szelíd ösztönzést, akkor idővel keservesen meg fogja bánni. Akármi

vár rájuk, el kell menniük a Kirajzáshoz... És ki tudja, esetleg előkerül valami, amiből

megnyugtató, egyértelmű választ kap a Jedik házasságával kapcsolatos kérdéseire. Lehet, hogy

megismeri egyes Jedi-mestereknek a Rend hivatalos álláspontjától eltérő véleményét, vagy

bizonyítékot talál arra nézve, hogy az egész Rend tévedett, amikor megtiltotta tagjainak a

szerelmet és a házasságot.

Luke mélyet sóhajtott. Hiába emészti magát, nem fog megtudni semmit, amíg oda nem

érnek. Viszont nem ártana, ha egészségesen, ereje és képességei teljében érne oda. Teleszívta a

tüdejét levegővel, minden akaraterejét megfeszítve elnyomta magában a kételyeit és aggodalmait,

aztán átadta magát az Erőnek.

A Chaf Envoy hatalmas testét behálózó folyosókra már a mesterséges éjszaka csendje

borult, amikor Dean Jinzler kikapcsolta az adatolvasóját, és lassú léptekkel besétált a

fürdőszobába. Hosszú, furcsa nap állt mögötte. Különös teremtményekkel ismerkedett meg, és

különös események történtek vele, illetve körülötte. A testére és lelkére ezúttal is ráborult az a

fajta ólmos fáradtság, amely oly gyakran tört rá az utóbbi évtizedek folyamán.

Ám a régtől fogva ismerős kimerültség súlyos, nyomasztó rétegei alatt ezúttal egy

korábban sosem tapasztalt, furcsa izgatottság táncolt és kavargott a lelkében.

A Kirajzás…

Fél évszázad után végre látni fogja azt a hatalmas, titokzatos gépezetet, amely annak

idején elvitte Loranát a Régi Köztársaságból. Hamarosan ott fog állni, ahol egykor ő állt, és látni

fogja azt, amit ő látott. Talán, ha nagy-nagy szerencséje lesz, érzékelni fogja a távoli, ősrégi

visszhangját annak az ideálnak, vagy célkitűzésnek, amely annak idején magával ragadta Lorana

képzeletét, és amelyért az életét áldozta.

És azt a helyet is látni fogja, ahol véget ért az ő túlságosan rövidre szabott élete.

Mialatt Jinzler a fogát mosta, belenézett a fürdőszoba falára szerelt tükörbe, és aprólékos

gonddal szemügyre vette a saját arcmását. A mély vetődések és ráncok mögött még most is látta

azt a fiatal, gúnyos arcot, amely gyakorlatilag elüldözte Loranát, aki úgy menekült el, hogy még

csak el sem búcsúzott.

Végül mélyen belenézett saját tükörképének a szemébe. Akárhogy erőltette az

emlékezetét, nem tudta felidézni magában Lorana szemének színét. De biztosra vette, hogy

akármilyen színű is volt, az ő szeméből biztosan nem az a jeges, szinte élettelenül kőkemény

tekintet sugárzott, mint most a sajátjából, hanem éppen ellenkezőleg, meleg, eleven és

szenvedélyes. Lorana még őrá, Dean Jinzlerre is így nézett, holott egyáltalán nem érdemelte meg

a barátságos érzéseket.

És akkoriban a szája sem ez a mostani, összeszorított, zárkózottságot és elutasítást sugalló

száj volt.

Vagy talán mégis. Jinzler jól tudta, hogy hosszú idő óta hordozza magában a csendes

keserűséget. Valahogy úgy, ahogyan az a fiatal nő, akit ezen a napon ismert meg. Mara Jade

Skywalkerről valósággal ordított, hogy az elméjében újra meg újra feltolulnak egy zavaros múlt

keserédes, vagy éppen hátborzongató emlékei. Ugyan jól láthatóan igyekezett uralkodni az

arcvonásain, de Jinzler tisztán leolvasta róluk, hogy azon emlékek közül néhánynak sok idő kell

még, hogy teljesen elhalványodjon.

Sőt, a férfi jól tudta, hogy bizonyos emlékek sosem tűnnek el nyomtalanul, függetlenül

attól, hogy valaki mennyire szeretne megszabadulni tőlük. Jól tudta, mert ennek a tételnek ő

maga volt az eleven bizonyítéka.

Miután végzett a fürdőszobában, visszament a hálófülkébe, közben értetlenül csóválgatta

a fejét. Noha Mara Jade Skywalker a mai napig az arcán viselte a régi énjének, egy könyörtelen

és céltudatos énjének lenyomatát, Jinzler határozottan érezte, hogy nem a férje, hanem az ő

döntésén múlott, hogy nem leplezték le Formbi előtt.

Ez a tény már önmagában véve is idegessé tette. Réges-régen megtanulta, hogy nagy

ívben ki kell kerülnie azokat, akik szánalommal tekintenek rá, és egy Jedi részvétét valamiért

még riasztóbbnak, még baljóslatúbbnak találta. Éppen elégszer hallotta az ősrégi történeteket,

amelyek szerint a Jedik egyetlen pillantással felmérik mások jellemét. De vajon képesek

kifürkészni mások gondolatait és szándékait is? Ha igen, akkor Mara Jade Skywalker vajon mit

olvasott ki az ő elméjéből?

Jinzler gúnyosan felhorkant. Micsoda képtelenség! Hogy a csillagporos, hepehupás

hipersávba tudná kiolvasni bárki az érzéseit, amikor ő maga sem tud eligazodni közöttük?

Nem ismerte a választ, és felvetődött benne, hogy talán megkérdezhetné Marától.

Rövid latolgatás után úgy döntött, hogy mégsem teszi. Úgy ítélte meg, hogy mostantól az

eseményeket már a saját lendületük hajtja előre, vagyis nem befolyásolhatja a jövő alakulását.

Más szavakkal, a szerencsekockát elhajították, így ő legfeljebb annyit tehet, hogy meghúzza

magát, és kivárja, hogy mi történik, mire a kocka leér az asztalra és megállapodik. Ami pedig a

Jediket illeti, akkor viselkedik a legbölcsebben, ha távol tartja magát tőlük.

Jinzler leoltotta a lámpát, és elhelyezkedett az ágyon. Lehunyta a szemét, aztán minden

lelkierejével arra összpontosított, hogy legalább annyi időre kordában tartsa folyton

előnyomakodó emlékeit, amíg elnyomja az álom.

Nyolcadik fejezet

A következő két nap jószerével eseménytelenül telt. Luke az idejének túlnyomó részét a

geroonokkal töltötte. Elmélyülten, higgadtan böngészte az Új Köztársaság csillagtérképeit, pedig

a geroonok alaposan próbára tették a türelmét. Továbbra is hősnek kijáró rajongással nyüzsögtek

körülötte. Valóságos dicshimnuszokat zúdítottak rá, és kezüket-lábukat törték, hogy a kedvében

járjanak. A keresgélés szüneteiben megpróbált kiszedni belőlük néhány részletet a Kirajzás

utasaival való találkozásukról, ám a történeteik zavarosnak és félig-meddig misztikusnak tűntek,

így hamarosan feladta a próbálkozást. Tisztán látszott, hogy a geroon küldöttség tagjai közül egy

sem volt jelen az egykori eseményeknél, amelyekről még a szemtanúk is csapnivalóan számoltak

be.

Marával szinte csak az étkezések alkalmával találkozott, illetve este, amikor már

lefekvéshez készülődtek. A tapasztalataik összevetése során rájött, hogy a felesége

nagyságrendekkel több információt gyűjtött be, mint ő.

Mara megszerezte magának Feesát, és az ő vezetésével módszeresen felderítette a Chaf

Envoyt, továbbá megismerkedett a hajó legénységével. Az első feladatai közé tartozott néhány

számadat pontosítása. Hamarosan kiderült, hogy az ifjú birodalmi tiszt helyesen becsülte meg a

személyzet létszámát. Drask tábornokon felül négy tiszt, harminc gépész, műszerész és egyéb

szakszolgálatos, valamint tizenkét díszőr, mindösszesen negyvenhét chiss viselte a Védőflotta

fekete egyenruháját. Formbi kíséretét csupán Feesa és a Chaf család két további tagja alkotta.

Arra viszont Mara sem kapott kielégítő magyarázatot, hogy a főnemes miért utazik ilyen

kevés számú kísérővel, bár Feesa megemlítette, hogy átlagos körülmények között a hajó teljes

személyzete a Chaf család soraiból került volna ki. Minden jel arra vallott, hogy megállja a helyét

az a feltételezésük, amely szerint a Kilenc Család nem akarta, hogy egy bizonyos család túl sok

érdemet és dicsőséget szerezzen magának a Kirajzást felkutató expedíció folyamán. Érdemet,

dicsőséget vagy bármi mást, amivel a maradványok szolgálhatnak.

A chissek túlnyomó többsége semlegesen viselkedett Marával, és valamennyien

készségesen válaszoltak kérdéseire. Drask továbbra is mogorvának, de udvariasnak mutatkozott,

bár azt sehogyan sem lehetett kideríteni, hogy ebből az előzékenységből mennyi szól a Jedi-hölgy

rangjának, és mennyi annak a ténynek, hogy Formbi szárnysegédje is jelen volt a véletlenszerű

találkozókon. A tábornok talán attól tartott, hogy Feesa jelenti a főnemesnek, ha ő durván bánik a

vendégekkel.

A két nap folyamán Formbinak egyetlen szabad órája sem akadt. Az idő java részét a

lakosztálya mélyén töltötte, ahol a két tanácsadójával, Draskkal és Talshibbal, vagy a hajó egyéb

tisztjeivel tanácskozott.

Amennyire Mara meg tudta ítélni, Fel és a rohamosztagosai csendben meghúzták

magukat a saját hajójuk fedélzetén – szinte senki sem látta őket. Az étkezéseket leszámítva

mindössze két-három alkalommal találkozott a birodalmi tiszttel, aki elég szívélyesnek tűnt. Ettől

függetlenül a Jedi-hölgy érzékelte, hogy noha a százados nyugalmat színlel, a valóságban erősen

foglalkoztatja valami. Kurtára szabott beszélgetéseik alatt egyikük sem hozta szóba az ellopott

adatkártyákat.

És bár Mara készségesen elismerte, hogy bizonyítékkal nem szolgálhat, az a határozott

benyomása támadt, hogy Dean Jinzler kerüli őt. A második nap közepére már szándékosan

kereste a férfi társaságát, ahol és ahányszor csak tehette, ám annak még így is sikerült eltűnnie

előle, ami tovább ingerelte a robbanékony természetű Jedi-hölgyet. A helyzet olyannyira elfajult,

hogy a második napon, a kora esti órákban Luke-nak kínos perceket kellett elviselnie, amikor azt

javasolta a feleségének, hogy egy kicsit fogja vissza magát.

Szerencsére a késő esti órákban Formbi főnemes a vezérlőközpont megfigyelőteraszára

kérette a vendégeit.

Valamennyien sejtették a meghívás okát, de mint kiderült, mindannyian tévedtek.

– Üdvözlöm önöket a Brask Oto űrállomásnál – jelentette ki Formbi büszke

hanghordozással, és a főképernyőre mutatott, amelyen egy oktaéder formájú, csillogóan fényes

állomás képe látszott. – Ez az a hely, ahol meg kell állnunk, hogy önök fontolóra vehessenek

néhány dolgot.

A geroonok izgatottan zümmögtek, ahogyan egy mézmadár-raj szokott egy ígéretes

virágokkal teli bokor felett.

– Egészen pontosan mit kell fontolóra vennünk? – kérdezte Bearsh. – Még nem érkeztünk

meg a Kirajzáshoz?

– Sajnos még nem – felelte Formbi. – Ahogyan az imént mondtam, azért hívtam ide

önöket, hogy gondolkodjanak egy sort.

– De nekünk azt mondták, hogy megérkeztünk – makacskodott Bearsh, és meglepő

módon, a hangja alapján kifejezetten mérgesnek tűnt. Luke ezen nem is nagyon csodálkozott,

miután a geroonok jól láthatóan kiöltöztek az alkalom kedvéért. Hosszú, színes fémszálakkal

teleszőtt, díszes és súlyos köpenyt viseltek egyszerű ruházatuk felett, és valamennyiük vállán ott

lengedezett egy-egy saját, kikészített wolvkil. Luke élt a gyanúperrel, hogy az eleve hűvösebb

környezetet kedvelő teremtményeknek erősen melegük van a vastag, többrétegű ruházat alatt.

– Nos, Bearsh elöljáró, elértük azt a pontot, ahol az utazásunk nehezebbik része

következik – magyarázta Formbi. – Valamennyiüknek meg kell tudniuk, hogy milyen veszélyek

várnak ránk, aztán döntést kell hozniuk, hogy folytatják-e az utat, vagy sem.

– De...

– Legyen türelemmel, Bearsh elöljáró! – csitította a geroont Jinzler, aki még ebben a

pillanatban is olyan messzire húzódott a két Jeditől, amennyire feltűnés nélkül megtehette. A férfi

megnyugtatónak szánt mosolyt villantott az idegen teremtményre, és ismét odaszólt neki: – Előbb

hallgassuk végig a főnemes urat, rendben?

– Köszönöm, nagykövet úr! – mondta Formbi, és fejet hajtott Jinzler előtt. Félig

hátrafordulva odaintett a vezérlőben tartózkodó chissek egyikének, aki válaszképpen állított

valamit az előtte álló pulton. A következő pillanatban az űrállomás képe eltűnt a központi

monitorról.

Luke levegő után kapott. Az összegyűlt méltóságok közül néhányan felhördültek, de

olyan is akadt, aki felkiáltott meglepetésében. A hatalmas képernyő közepén egy megdöbbentően

szép csillaghalmaz képe tűnt fel. A több száz, egymás tőszomszédságában lebegő ragyogó égitest

hatalmas, szinte tökéletes gömb alakzatot alkotott.

– Íme, az Erőd! – közölte ünnepélyesen Formbi. – Ennek a csillagcsoportnak a belsejében

található a chiss nép végső menedéke, vagy ha úgy tetszik, az utolsó mentsvára. Arra az esetre

létesítettük, ha egy ellenséges erő valamennyi seregünket legyőzné, és népünknek el kellene

hagynia a megszokott lakhelyét. Jószerével bevehetetlen. Még egy mindenre elszánt ellenség sem

tud gyorsan vagy könnyűszerrel behatolni oda, főleg, mert a megfelelő pontokon elhelyezett

csapásmérő bázisaink alaposan megnehezítenék a dolgát. És maga a természet is számos

meglepetést tartogat odabent, amelyek egy csapásra elpusztítják a figyelmetlen és óvatlan utazót.

– Kezdve mindjárt a navigálás nehézségeivel – állapította meg Fel. – Azok a csillagok

szörnyen közel esnek egymáshoz!

– Pontosan – Formbi mosolyogva bólogatott –, ez az elsődleges, a legfőbb veszélyforrás

mind a potenciális ellenségeinkre, mind miránk nézve. – Széles mozdulattal ismét a képernyőre

mutatott, és elkomorulva folytatta: – Tehát, ahogyan azt Fel százados úr is említette, a csillagok

rendkívül közel vannak egymáshoz, és a közöttük átvezető útvonalakat még nem sikerült teljesen

feltérképezni. Innentől kezdve csakis lassan, óvatosan haladhatunk előre, sőt néha meg is kell

majd állnunk, hogy betájoljuk a helyzetünket, és a frissített adatok alapján elvégezzük a

navigációs számításokat. Az utazás várhatóan négy standard napig fog tartani.

– Én azt hittem, hogy az önök felderítői már meghatározták annak az égitestnek a

helyzetét, amelyen a Kirajzás maradványai nyugszanak – vetette fel a százados. – Nem

követhetjük egyszerűen azt az utat, amelyen ők haladtak?

– Valóban felhasználhatjuk az adataikat, de csupán kiindulási pontnak – válaszolta

Formbi. – Ám az Erőd belsejében semmi sem állandó, mindig minden változik. Odabent

rendkívül erős a sugárzás, amely miránk is hatással lesz, valahányszor megállunk, hogy

tájékozódjunk. Ezen felül számtalan égitest, üstökös maradvány és aszteroida kering

kiszámíthatatlan pályákon, amelyeket a különböző irányokba ható, állandóan egymással harcoló

gravitációs erők irányítanak. Ezek az összevissza bolyongó, kisebb-nagyobb szikladarabok is

jelentős veszélyforrást képviselnek.

– Csak az időnket vesztegetjük – szólalt meg Bearsh. Az iménti ingerültsége nyomtalanul

eltűnt, a hangja ismét nyugodtan csengett. – A Kirajzás utasai az életüket adták értünk. Mi

feltettük magunkban, hogy lerójuk kegyeletünket a felszabadítóink sírjánál. Egyetlen geroon sem

futamodhat meg, akármilyen veszély leselkedjen rá!

– A Kéz Birodalmának harcosai sem hátrálhatnak meg – jelentette ki határozottan Fel mi

is megyünk.

– Akárcsak én – tette hozzá Jinzler.

– Mi is folytatjuk az utat – mondta higgadtan Luke.

– Köszönöm – Formbi sorban fejet hajtott az összes vendége előtt. – Mindenkinek nagyon

köszönöm.

Luke-ot különös, borzongató érzés kerítette hatalmába. Az a furcsa benyomása támadt,

hogy bár Formbi valamennyiüknek köszönetet mondott, elsősorban neki és Marának szánta a

szavait.

A főnemes ekkor a geroonokhoz fordult:

– És most, Bearsh elöljáró, önnek és jelenlevő kísérőinek el kell búcsúzniuk a hajójukon

maradt társaiktól. Tovább már nem kísérhetnek minket. Itt kell várakozniuk, amíg visszatérünk.

– Megértem az álláspontját – válaszolta udvariasan Bearsh. – Ebben az esetben viszont

arra kérem, hogy bocsásson a rendelkezésemre egy hullámhosszt, mert beszélnem kell velük.

Formbi bólintott, és ismét jelzett a kommunikációs pultnál várakozó kezelőnek. Néhány

pillanatig még az Erődhalmaz látszott a képernyőn, aztán eltűnt, és a helyén egy geroon képe

jelent meg, a háttérben a korábban is látott játszótérrel.

– Parancsoljon, Bearsh elöljáró! – Formbi előzékeny mozdulattal a főképernyő felé intett.

A geroon teljes magasságában kihúzta magát, és beszélni kezdett a saját anyanyelvén,

amelynek dallamos hangzói furcsa módon két szólamban csengtek és csilingeltek. Luke egy

pillanatra meghökkent, aztán némi gondolkodás után már logikusnak vélte, hogy egy olyan faj,

amelynek egyedei két szájjal is rendelkeznek, pontosan ilyen fajta beszédet fejleszt ki magának.

Formbi lassú léptekkel távolabbra sétált a társaságtól, és némán figyelte a vezérlőben

folyó előkészületeket. Luke óvatosan, feltűnés nélkül odaoldalazott hozzá, közben remélte, hogy

a főnemes nem veszi tolakodásnak a közeledését.

– Ah, Skywalker mester – köszönt halkan Formbi. – Szívből örülök, hogy önök is velünk

tartanak.

– Végül is ezért jöttünk – válaszolta mosolyogva Luke. – Kíváncsi lennék, vajon miféle

navigációs nehézségek várnak ránk a csillagcsoport belsejében.

Formbi elmosolyodott, és halványan fénylő szeme jól láthatóan felszikrázott a

megfigyelőteraszra boruló félhomályban.

– A tisztjeinknek nem lesz könnyű dolguk, de bizonyára boldogulnak majd – felelte. –

Megtudhatom, hogy miért kérdezi?

– Tudja, léteznek bizonyos Jedi-módszerek, amelyek a segítségünkre lehetnek a

hipertérbeli navigációban – válaszolta Luke. – Főleg egy olyan bonyolult és zsúfolt

környezetben, mint az Erődhalmaz. A Jedik néha rövidebb, és főleg biztonságosabb útvonalakat

találnak, mint a legjobb navigációs számítógépek.

– Érdekes gondolat – dünnyögte elgondolkodva Formbi. – Bárcsak elhívtuk volna önöket,

amikor elkezdtük felderíteni a csillag együttest! Megmenthették volna jó néhány chiss életét...

Luke meglepetten bámult a főnemesre, és megkérdezte:

– Azt akarja ezzel mondani, hogy csupán a közelmúltban kezdték építeni azt a bizonyos

végső menedéket?

– Ugyan, csak tréfáltam az imént – vallotta be elégedetten mosolyogva Formbi. – Nem,

több mint kétszáz évvel ezelőtt kezdtük tanulmányozni ezt a halmazt, amikor még nem is tudtunk

az önök létezéséről – megfordult, gyors pillantást vetett a főképernyőre, majd visszafordulva

folytatta: – Jóllehet, azt is el kell mondanom, hogy a munkálatok csupán ötven éve folynak a

jelenlegi, gyorsított ütemben. De szerencsére most már közel járunk az építkezés befejezéséhez.

– Értem – válaszolta Luke, és ezúttal ő töprengett el a másik szavain. Formbi ötven évet

említett, és a Kirajzás abban az időben bukkant fel az űrnek ezen a vidékén. A chissek vajon a

Régi Köztársaságban látták azt a bizonyos „mindenre elszánt ellenséget", amely olyannyira

aggasztotta őket, hogy teljes erőbedobással nekiláttak a végső menedékük megépítésének?

Vagy talán előre látták Palpatine, illetve az ő Birodalmának felemelkedését és

térhódítását? Thrawn valószínűleg megsejtette, hogy mi várható, és talán meggyőzte a többi

vezetőt, hogy a jövő szörnyű veszélyeket tartogat a népük számára.

Luke megalapozottnak látta a chissek tervét. Úgy ítélte meg, hogy valószínűleg még a

mérhetetlen önbizalommal megáldott Tarkin is vonakodott volna bevinni a Halálcsillagot abba a

szörnyű útvesztőbe.

– Most már értem, hogy az ön népe miért nem híve a megelőző csapásoknak – jegyezte

meg kissé elhamarkodottan. – Ha ilyen menedék áll a rendelkezésükre, megengedhetik

maguknak, hogy az ellenség adja le az első lövést.

Formbi villámgyorsan szembefordult a Jedi-mesterrel, és haragosan ráförmedt:

– Ennek semmi köze az Erődhöz! Vegye tudomásul, hogy ez minálunk csakis becsület és

erkölcs dolga! A chiss nép még soha nem lépett fel támadó szándékkal, és soha nem is fog!

Sosem akartunk leigázni más népeket, és ez a jövőben is így marad! Mi csak akkor háborúztunk,

ha megtámadtak minket. Ez volt a mi katonai doktrínánk ezer éven át, Skywalker mester, és a

jövőben sem fogunk eltérni tőle!

– Megértettem, és elnézését kérem – válaszolta sietve Luke, akit meghökkentett a

főnemes heves kirohanása. A hallottak alapján már szemernyit sem csodálkozott azon, hogy a

támadó harcmodort kedvelő Thrawn főadmirális felemlegetése még annyi év elteltével is

felbőszíti a chisseket. Mindenesetre, hogy megnyugtassa a főnemest, tovább mentegetőzött: –

Nem akartam célozni az égvilágon semmire. Kérem, nézze el nekem, hogy nem fogalmaztam

világosan.

– Hát persze, természetesen – vágta rá gépiesen Formbi, de ezzel párhuzamosan a

szemében lobogó tűz halványodni kezdett, ami arra utalt, hogy kezdi visszanyerni az uralmát az

idegei felett. – Cserébe ön is bocsássa meg nekem az iménti kitörésemet. Ez a téma... talán úgy

fogalmaznék, hogy a Kilenc Uralkodócsalád napjainkban is heves vitákat folytat ezekről a

kérdésekről...

– Valóban? – kérdezte Luke, és kíváncsi pillantásokkal méregette a főnemest.

– Igen – válaszolta Formbi olyan hangon, amelyből érezni lehetett, hogy nem akar többet

elárulni a nyilvánvalóan kényes problémáról. – Mindenesetre köszönöm, hogy felajánlotta a

segítségét, de valószínűleg nem lesz szükségünk az ön különleges képességeire.

Luke udvariasan fejet hajtott.

– Ahogy óhajtja, főnemes úr – mondta derűsen –, amennyiben meggondolná magát,

értesítsen, és máris segítek.

Mialatt visszasétált Marához, ismét az járt a fejében, hogy Leia vajon hogyan képes

élvezni, sőt, egyáltalán elviselni a diplomácia világát...

Időközben a geroonok megbeszélése is a végéhez közeledett. A képernyőn látszó idegen

teremtmény különös, valósággal zúgó hangokat hallatott, amelyek úgy hangzottak, mintha egy

vadászkürt harsogásából és egy hutt operarészlet egyvelegéből álltak volna össze. A dallamosan

is fülsértő zagyvaságra Bearsh csengő-bongó hangáradattal felelt.

– Ez meg mi volt? – érdeklődött Mara, miután a férje odaért hozzá.

– Felajánlottam Formbinak, hogy segítünk elnavigálni a hajót az Erődhalmaz belsejében –

válaszolta Luke, majd gyanakodva méregette a feleségét, akinek az arcára időközben

feszültségről árulkodó kifejezés költözött. – Szépen megköszönte, de azt mondta, hogy nélkülünk

is boldogulnak. Történt valami?

– Nem is tudom – dünnyögte Mara, majd a szemét résnyire vonva, lassan körülhordozta a

tekintetét a vezérlőtermen, és hozzátette: – Csak olyan rossz érzésem támadt...

– Valami baj van? – kérdezte Luke, és az Erő közvetítésével próbálta kifürkészni a

felesége gondolatfoszlányait. – Veszélyben vagyunk?

– Valami nincs rendjén – válaszolta tétován Mara. – Valami nagyon nincs rendjén. Nem,

azt hiszem, ez a titokzatos valami nem veszélyes, legalábbis önmagában véve nem az. Csak...

valahogyan nem jó, és kész. Nem tudom megnevezni, hogy mi az, amit érzek.

A megfigyelőterasz másik oldalán egyik pillanatról a másikra elhallgattak a már-már

zenei, kétszólamú hangok.

– Köszönöm a segítségét, Formbi főnemes! – hálálkodott Bearsh. A dallamos geroon

mondatok után az Új Köztársaság közös nyelvén kiejtett szavak meglepően hangsúlytalannak és

jellegtelennek tűntek. – A társaim mélységesen bánkódnak, amiért nem fejezhetik ki illő módon a

Kirajzás hősei iránti tiszteletüket, de természetesen valamennyien megértik az ön aggodalmait. –

Bearsh gyors, rágó mozdulatokat tett mindkét szájával, majd folytatta: – Azt el kell ismernünk,

hogy a mi hajónk bizonyosan nem bírná ki a megterhelést. És ha a geroon nép maradéka is

elpusztulna, akkor a Kirajzás hősei feleslegesen áldozták volna fel az életüket.

– Így igaz, elöljáró úr – helyeselt Formbi, azzal a vezérlőterem közepe felé fordult, és

ünnepélyesen, erős hangon megszólalt: – Készen állunk, Talshib kapitány! Kérem, vigyen minket

a Kirajzáshoz!

Jinzler kényelmesen elhelyezkedett az egyik többszemélyes kanapén, belekortyolt a

magával hozott italba, és kibámult a terem elülső falát helyettesítő, íves ablaksoron. Hirtelen

eszébe jutott, hogy a Chaf Envoy fedélzetein tett, ismerkedő körséta során Feesa

csillagtársalgónak nevezte ezt a helyiséget. A terem első pillantásra elnyerte a tetszését a maga

tucatnyi, tágas karosszékével és kanapéjával, a léptek zaját elnyelő, vastag szőnyegével, valamint

tökéletes kilátást biztosító, hatalmas ablakával, amelyen keresztül akkor még az űr chissek által

uralt szektorát lehetett látni. Már akkor eldöntötte, hogy amint az ideje engedi, visszatér ide, hogy

békés szemlélődéssel nyugtassa meg zilált idegeit.

A látvány most már korántsem volt annyira megkapó. Fél óra telt el azóta, hogy folytatták

útjukat a Kirajzás felé, és egy, a hiperűrben száguldó hajóból kitekintve mindig, mindenütt

ugyanazt lehetett látni.

De legalább a kanapén kényelmes ülés esett, a chiss pultos által kevert ital kellemes

ízűnek bizonyult, a magányát nem zavarta senki és semmi, továbbá úton volt a Kirajzás felé.

Dean Jinzler most beérte ennyivel, pillanatnyilag nem is kért többet az élettől.

Megemelte poharát a hajó körül villódzó, színes fényáradat felé.

– Loranára – dörmögte csendesen, csak úgy magának.

Éppen ivott egy kortyot, amikor a háta mögött félresiklott a társalgó ajtaja, majd valaki

bátortalanul megkérdezte:

– Van itt valaki? Elnézést, be szabad jönni?

Jinzler felsóhajtott. Ennyit az egyedüllétről. Erőt vett magán, és derűsen, emelt hangon

megszólalt:

– Persze, kerüljön beljebb! Én Dean... khm... Jinzler nagykövet vagyok.

A jövevény válaszképpen felszisszent, mire Jinzler megfordult. Sötét, vékonyka alakot

pillantott meg, aki a terem hátulsó részére vetülő mély árnyékban ácsorgott.

– Én pedig Estosh vagyok – közölte kissé remegő hangon az alak –, ha zavarom, mondja

meg nyugodtan, és elmegyek!

Jinzler rájött, hogy az egyik geroon érkezett a társalgóba, méghozzá emlékezete szerint az

idegen teremtmények csapatának legfiatalabb tagja. Elmosolyodott, és bátorító hangnemben

odaszólt neki:

– Nem, szó sincs róla! Jöjjön nyugodtan!

– Köszönöm – felelte Estosh, majd a különféle ülőbútorok útvesztőjében tapogatózva

odabotorkált a férfi kanapéjához. – Megkérdezhetem, hogy mit csinál itt, Jinzler nagykövet úr?

– Igazából semmit – felelte Jinzler. – Csak üldögélek, bámulom az elsuhanó fényéveket,

és a Kirajzásról elmélkedem.

– A rajta utazók nemes lelkű, dicső teremtmények voltak – jegyezte meg áhítatosan

Estosh, mialatt óvatosan leereszkedett a férfi mellé a kanapéra, majd sietve hozzátette: – Amitől

természetesen önök is nemes és dicső teremtmények.

Jinzler savanyú képet vágott a sötétben, és félhangosan megjegyezte:

– Hát, ezzel azért tudnék vitatkozni...

– Biztosan így van – állította Estosh –, még akkor is, ha ön nem érzékeli.

– Mindenesetre köszönöm – mondta Jinzler –, de árulja már el, kedves Estosh, ön tudja,

hogy pontosan mi történt annak idején?

– Én akkor még nem éltem, tehát csak azt tudom, amit mások meséltek – válaszolta

óvatosan Estosh. – Tudom, hogy jóval az ön népének megérkezése előtt a vagaarik megtámadtak

és leigáztak minket. Mindent elvettek tőlünk, aminek hasznát vehették, a többit

megsemmisítették, tönkretették, lerombolták. Rabszolgát csináltak belőlünk. Éjt nappallá téve

dolgoztattak minket. Bezavartak minket veszélyes bányákba, és veszélyes hegyek közé. Arra

kényszerítettek minket, hogy előttük járjunk a harcmezőkön, és mi haljunk meg helyettük. –

Hirtelen úgy megrázkódott, hogy beleremegett az egész kanapé. – Előbb mindent elvettek tőlünk,

aztán az összeesésig hajszoltak minket, amíg kis híján mind egy szálig elpusztultunk.

– És akkor megérkezett a Kirajzás?

Estosh hatalmasat sóhajtott, majd kiengedte a levegőt, amely úgy hangzott, mintha valaki

hosszan fütyült volna egy jókora barlang mélyén.

– El sem tudja képzelni, Jinzler nagykövet úr – mondta, és az arcára szempillantás alatt

átszellemült kifejezés költözött. – A népének képviselői hirtelen ott termettek előttünk.

Fegyverek villogtak mindenfelé, lövedékek röpködtek, amelyek darabokra hasították és

megsemmisítették az elnyomóink űrhajóit.

Mialatt Jinzler a szerencsétlen geroonok történetét hallgatta, szórakozottan bámult kifelé

az ablakon. Hirtelen arra lett figyelmes, hogy messze a hajó előtt a hiperűr örvénylő

fényfüggönye jól megkülönböztethető, színes fénysávokra válik szét, amelyekből néhány

pillanattal később ragyogó csillagok ezrei, vagy inkább tízezrei alakulnak ki.

– Nyilván ez az első megálló – állapította meg Jinzler. – Most számítják ki az új

pályaadatokat. Lenyűgöző látvány, nemde?

– Valóban az – Estosh szaporán bólogatott, majd kijelentette: –, igazán kár, hogy a

chisseknek egyetlen világuk sincs errefelé, amelyet nekünk adhatnának. Pedig de jó lenne ennyi

gyönyörűség között élni...

– Csendet! – csattant fel váratlanul Jinzler, és a fülét hegyezve hallgatózott, mialatt a

tudatának mélyén halk, figyelmeztető jelzés csendült fel. Biztosan tudta, hogy történt valami...

Hirtelen észbe kapott, és felkiáltott:

– A hajtóművek! – azzal talpra ugrott, és a geroonra meredve megkérdezte: – Maga is

érzi? Akadozva üzemelnek!

– Igen – suttogta riadtan Estosh –, igen, én is érzem. Ez mit jelent?

– Azt jelenti, hogy baj van velük – magyarázta felindultan a férfi, és mogorván hozzátette:

– Vagy pedig a vezérlőben szerencsétlenkedő népséggel!

Mara éppen lehúzta a csizmáját, és már alig várta, hogy végre-valahára bejusson a

fürdőszobába, amikor a talpa alatt megremegett a fedélzet.

Azonnal mozdulatlanná dermedt, szélsebesen kiterjesztette az érzékeit, és erősen

összpontosítva figyelte a visszajelzéseket.

– Luke... – suttogta alig hallhatóan.

– Igen – dünnyögte a férje, aki a fejét oldalra billentve várakozott –, különös dolog

történik a hajtóművek környékén.

– Megváltozott a vibráció – állapította meg Mara, azzal átemelte a lábát az ágy pereme

felett, és átgurult Luke oldalára, ahonnan már elérte a falba épített kommunikációs panelt.

Kinyújtotta a kezét, megnyomta a hívógombot, és megszólalt:

– Itt Mara Jade Skywalker beszél! Mi történt?

– Aggodalomra semmi ok, hölgyem – válaszolta egy chiss akcentussal beszélő hang. –

Kisebb üzemzavar keletkezett a tat közelében. Van egy kis baj a parancstovábbító kábelekkel.

– Milyen jellegű? – érdeklődött Mara.

– Azzal maga ne törődjön! – felelte durván a hang. – Mint mondtam, csupán egy kisebb

üzemzavar. Megbirkózunk vele. Maradjanak a lakosztályukban!

A mondat végén halk kattanás jelezte, hogy a vonal másik végén megszakították a

kapcsolatot.

– Én a szeretetre méltó Drask tábornok féltő óvatosságát vélem kihallani ebből az

utasításból – dörmögte Luke, azzal felkapta és a válla köré kerítette az imént levetett ingét, majd

hozzátette: – Valami azt súgja, hogy a tábornok beszélt rólunk a legénységének.

– De azért utánajárunk, ugye? – kérdezte Mara mosolyogva, és visszagurult arra az

oldalra, ahol az előbb a csizmáit hagyta.

– Igazából azon gondolkodom, hogy ezúttal más irányból kellene megközelítenünk a

problémát – dünnyögte Luke, miközben végiggombolta az ingét, és a fénykardjáért nyúlt. –

Láttunk már egy meglehetősen látványos figyelemelterelő manővert ennek a hajónak a

fedélzetén, és ez a mostani eset is valami ilyesminek tűnik.

– Egyetértek – helyeselt Mara, és ő is felkapta a fénykardját. – Az a barátságos illető azt

mondta, hogy a tat közelében keletkezett üzemzavar. Vagyis, cél az orr?

– Pontosan – Luke szélesen mosolyogva nézett a feleségére – kettőnk közül te ismered

jobban a hajót. Mi van ott elöl, ami érdekelheti a tilosban járót?

– Huh, szebbnél szebb dolgok – felelte derűsen Mara. – Az elülső navigációs és egyéb

szenzorok, aztán felderítőműszerek, meteorelhárító rendszerek, pajzsgenerátorok, legénységi

szálláshelyek és tároló helyiségek.

– Például élelmiszerraktárak?

– Igen, azok is – válaszolta Mara – és ami mind közül a legszebb, egy valóságos

ínyencfalat, hogy az orr közvetlen közelében állomásozik a parancsnoki sikló.

– Az a bizonyos hiperhajtóművel felszerelt hajó, amelyről Fel beszélt nekünk?

– Pontosan – erősítette meg Mara. – Tessék, parancsolj! Elsőnek válassz te!

– Hát, igazán nem várhatjuk el a tettesünktől, hogy megkönnyítse a dolgunkat –

tréfálkozott Luke. – Megmondom, hogy szerintem hogyan kellene eljárnunk. Te elindulsz előre a

jobb oldali főfolyosón, és menet közben nyitva tartod a szemedet. Én visszarohanok a geroonok

kompjához, hátha arrafelé is történik valami szokatlan, aztán átmegyek a másik oldalra, és

megnézem a birodalmi csapatszállítót. Ha úgy látom, hogy minden rendben van, akkor én is

elindulok előre a bal oldali főfolyosón, és az orrban találkozunk.

– Jól hangzik – mondta Mara –, legyen így. Vigyázz magadra!

– Te is! – válaszolta mosolyogva Luke.

A Jedi-hölgy gyors, nesztelen léptekkel haladt előre az elhagyatott főfolyosón, és az Erőn

keresztül kiterjesztett érzékszerveivel egyszerre figyelt a tér minden irányába. Miután hosszú

percek óta senkivel sem találkozott, úgy sejtette, hogy a személyzet szolgálatban lévő tagjai a

hiba elhárításában vesznek részt, míg a pihenőidejüket töltő chissek vagy nyugovóra tértek, vagy

valamilyen késő esti szórakozással múlatják az időt. A teljes legénységet jól érzékelhetően nem

riadóztatták, ami arra engedett következtetni, hogy Drask és Talshib valóban nem ítéli

jelentősnek a problémát. Mara sejtelmesen mosolyogva bólogatott, csak úgy magának. Szóval

egy veszélytelen műszaki hiba, amely remekül megfelel arra, hogy az adatkártyák titokzatos

eltulajdonítója végrehajtsa a soron következő bűvészmutatványát...

Már az orr közelében járt, amikor váratlanul kialudtak a főfolyosó mennyezetébe

süllyesztett fénycsövek. Mara megállt, és mialatt a járat teljes hosszán felgyúltak a vészvilágítás

sárgás-vöröses, gyenge fényt árasztó lámpái, ő a bal oldali válaszfalhoz surrant, és behúzódott

egy mélyedésbe. Aztán összefüggéstelen, kósza gondolatfoszlányokat érzékelt, mire aprólékos

gonddal letapogatta a környezetét, hogy betájolja a forrásukat. Néhány pillanattal később már

teljes bizonyossággal tudta, hogy egy ismeretlen személy lapul a közelében.

A szemét erőltetve meredt előre a sejtelmes fényekkel megvilágított folyosón, miközben

azért küszködött, hogy felismerhető alakba öntse ködös, halvány megérzéseit és benyomásait.

Idegen lények – chissek és geroonok – tucatjai vették körül, és az ismeretlen agyak,

szellemiségek, gondolatok és érzések zavarták az összpontosításban. Ott, elöl és jobbra? A

kereszteződésen túl, vagy előrébb? Vajon ott bujkál az a lény, amelynek megérezte a közelségét?

Hirtelen halk koccanás ütötte meg a fülét. Mintha egy kemény fémtárgy finoman

nekiütődött volna a válaszfalnak. Mara a fénykardját készenlétben tartva, hangtalan léptekkel

lopakodott a csomópont felé. Amikor odaért a sarokhoz, újabb halk koccanást hallott, ezúttal

sokkal közelebbről, mint az imént. A hátát a falnak vetette, maga elé emelte a fegyverét, és a jobb

hüvelykujját annak aktiváló gombjára tette.

Egy pillanatig megmaradt ebben a helyzetben. Aztán teleszívta a tüdejét levegővel, és

előrelendült. Egyetlen, sima mozdulatsort végrehajtva kiperdült a sarok takarásából, egyet fordult

a függőleges tengelye körül, közben aktiválta a fénykardját, végül támadóállásba ugrott a

kereszteződés kellős közepén...

... és azon kapta magát, hogy egy birodalmi rohamosztagosra mered, aki nyílegyenesen

őrá szegezi BlasTech E-ll-es típusú sugárvetőjét. A katona vele egy időben ugrott elő egy jókora

szivattyú mögül, és most szintén támadóállásba merevedve állt a keresztfolyosó közepén, tőle

alig öt méterre.

Mara legelső, az elméjének legmélyebb, legsötétebb zugaiból előtörő gondolata az volt,

hogy leengedi a fegyverét, és ráparancsol a katonára, hogy ő is engedje le a sajátját. A közelebbi

múlt emlékeiből eredő, második gondolata azt sürgette, hogy vágjon előre a fénykardjával, és

hasítsa ketté a rohamosztagos! Végül, a legfrissebb élményeiből táplálkozó, harmadik gondolata

elsöpörte az egymásnak ellentmondó késztetéseket, ekkor úgy döntött, hogy nem csinál semmit.

Szerencsére a rohamosztagos egy pillanatig sem tétovázott. A kiképzésének köszönhetően

azonnal tudta, hogy miféle választ adjon a váratlan helyzetre. Mialatt Mara leküzdötte magában

gyilkos ösztöneit, ő a mennyezet felé fordította sugárvetőjének a csövét, és megszólalt:

– Elnézését kérem, hölgyem. Nem állt szándékomban megijeszteni!

– Semmi gond – Mara csak nagy nehézségek árán tudta áterőltetni a szavakat görcsösen

összerándult torkán. Egy pillanatra sem ijedt meg, viszont a múltja viselkedésmintáinak váratlan

előkerülése alaposan összezavarta, egyszersmind el is csüggesztette. Ettől függetlenül kisvártatva

összeszedte magát annyira, hogy dühösen ráförmedjen a fehér páncélt viselő alakra: – Maga meg

mit keres itt?

– Fel százados tudomást szerzett arról, hogy baj van a hajtóművekkel – válaszolta a

rohamosztagos. – Engem ideküldött, hogy biztosítsam az orr-rekeszt. Hát ön?

– Én is ugyanezért jöttem – válaszolta Mara, és a katona válla felett a sötétséget kémlelte.

– Talált valamit?

– A sikló környékén nem láttam semmit, ami gyanús lett volna – felelte a rohamosztagos.

– Éppen elindultam előre, hogy ellenőrizzem a pajzsgenerátorokat.

– Jó ötlet – Mara hűvösen, kimérten biccentett. – Akkor együtt megyünk!

– Értettem! – vágta rá vita vagy tiltakozás nélkül a katona. Kérés nélkül megtett néhány

lépést, majd Mara előtt, tőle kissé jobbra felderítő-fedező pozícióba állt.

Néma csendben haladtak tovább az orr felé.

Alig tettek meg húsz lépést, amikor messze előttük megvillant valami.

– Állj! – mormolta Mara, és miután mindketten a fal mellé húzódtak, gyorsan felidézte

magában a vizuális érzékelés javítására, illetve kiterjesztésére szolgáló Jedi-módszereket. Azt

máris biztosra vette, hogy nem mozgást észlelt, hanem valami mást.

A rohamosztagos a sisakjába épített éjjellátó-készüléknek köszönhetően kiválóan

tájékozódott a sötét árnyékokkal és bizonytalan fényekkel teli környezetben is, így elsőnek ő

fejtette meg, hogy mivel állnak szemben.

– Ez a folyosó az elülső pajzsgenerátor termébe torkollik – jelentette halkan. – Jelenleg

nyitva van az ajtó, azon keresztül belátunk magába a gépterembe. Az iménti fényjelenség egy

kézilámpából származott, amelynek fénye visszaverődött a generátor burkolatáról.

– Értem – suttogta Mara, majd gondolatban összevetette a szeme elé táruló látványt az

emlékezetében őrzött, a hajót ábrázoló vázlatrajzzal. Hamarosan rájött, hogy ha ők az imént egy,

a pajzsgenerátor félgömb alakú héjazatáról visszatükröződő fényt láttak a főfolyosóról, akkor az

azt jelenti, hogy a gépházban tartózkodó illető a hajó bal oldala felé mozog. Azt is tudta, hogy a

géptermet összesen négy ponton lehet elhagyni: a jobb és a bal oldali főfolyosókra vezető

átjárókon, valamint a pajzsgenerátor közép tájt elhelyezkedő vezérlőtermén keresztül hátrafelé;

illetve előre, a legénységi szálláshelyek irányába. A Jedi-hölgy bosszúsan fújtatott, mert ők ketten

semmiképpen sem állhattak el egyszerre négy kijáratot.

Hirtelen eszébe jutott, hogy Luke valószínűleg már az orr felé tart a bal oldali főfolyosón.

Az Erőhöz folyamodott segítségért, és hangtalan hívást repített a férje felé: Luke, merre vagy?

– Jövök, hamarosan ott leszek – válaszolta nyomban az Erőn keresztül Luke, és egy

gondolati képet is átküldött, amelyből kiderült, hogy a hajó bal oldalán is ugyanolyan sötétség

uralkodik, mint a jobbon. Mara azt is megállapította, hogy a férje a nehézségek ellenére jó

ütemben halad előre, már valahol a közelben jár.

Ettől függetlenül úgy döntött, hogy nem várhatnak tovább.

– Figyeljen rám – suttogta a rohamosztagosnak. – Menjen egyenesen előre, és

gondoskodjon róla, hogy senki se juthasson ki erre a folyosóra. Ha úgy ítéli meg, hogy az

ismeretlen nem tud a háta mögé kerülni, akkor szorítsa a bal oldal felé. Én visszafutok az utolsó

keresztfolyosóhoz, és elvágom az útját, nehogy a vezérlőtermen keresztül megszökjön.

– Értettem – válaszolta egykedvűen a rohamosztagos, azzal a vállához emelte a

sugárvetőjét, és gyors, óvatos léptekkel megindult a gépterem felé.

Mara csupán egyetlen pillanatig nézte a távolodó katona hátát, aztán sarkon fordult, és

lábujjhegyen visszarohant a keresztfolyosóhoz. A nyílegyenes főfolyosókkal szemben ez az

alagút a különféle méretű és alakú helyiségek között szeszélyesen kanyarogva vezetett át a

hajótest másik oldalára. Mara sziszegve káromkodott, mert a számtalan forduló miatt csak

közvetlen közelről tarthatta szemmel a biztosítani kívánt kijáratot. Szorosan összepréselte a fogát,

és az Erőn keresztül figyelve a környezetének minden egyes apró rezdülését, elindult befelé a

járatba.

Talán öt lépést tehetett meg, amikor az egész terve egy csapásra összeomlott.

A hajó orra felől éles kiáltás, majd rohanó léptek dobogása hallatszott. Mara ismét

káromkodott egyet, azzal megpördült, és visszarohant a főfolyosóra. Éppen idejében érkezett

ahhoz, hogy meglássa egy chiss hőpisztoly kékes fényű torkolattüzét, és a rákövetkező

pillanatban meghallja egy, a távolban aktiválódó fénykard sistergő búgását. Minden erejét

beleadva végigszáguldott a folyosón, és beugrott a tágas bejáraton.

A következő századmásodpercben zavart érzett az Erőben. Villámgyorsan bekapcsolta a

fénykardját, de így is éppen csak el tudta hárítani a felé száguldó tűztöltetet, amely máskülönben

hatalmas lyukat égetett volna a vállába.

– Tüzet szüntess! – kiáltotta, majd sietve visszahátrált a folyosóra, miközben két újabb

töltet süvített el az orra előtt.

– Ne mozduljon! – harsogta egy chiss hang. – Azonosítsa magát!

– Mégis, mit gondol, ki lehetek? – ordította dühösen Mara. – Maga szerint hányan

szaladgálnak ezen a hajón fénykarddal?

Néhány pillanatig nem kapott választ, de legalább a lövöldözésnek vége szakadt.

– Rendben, hölgyem – szólalt meg a chiss az iméntinél jóval udvariasabb hangnemben –,

kérem, jöjjön közelebb!

Mara beóvakodott a gépterembe. A jobb oldali pajzsgenerátor előtt két fegyveres chiss

várakozott. Miután mindketten csupán hálóruhát viseltek, nyilvánvalónak tűnt, hogy egyenesen a

közelben sorakozó legénységi szálláshelyekről érkeztek. A hátuk mögött állt a rohamosztagos,

aki a bal alkarjára fektetve tartotta a sugárvetőjét. Mara egyből megsejtette, hogy a chissek

korántsem az ő felszólításának engedelmeskedve, hanem a fehér páncélos alak felbukkanása

miatt hagyták abba a tüzelést.

Végigmérte a chisseket, majd lassan, nyugodtan balra fordította a fejét. A gépterem másik

oldalán, a bal főfolyosóra vezető átjáró irányából Luke közeledett feléjük, akinek fénykardja zöld

fényt árasztva ragyogott az erős félhomályban.

És a Luke, illetve a chissek között elterülő, tágas tér kellős közepén ott állt a valamiért

különösen letörtnek tűnő Dean Jinzler...

Kilencedik fejezet

– Értse már meg, hogy nincs mit elmondanom – tiltakozott Jinzler, mialatt Mara

odaterelte őt a csillagtársalgó egyik kanapéjához, majd közepes erővel mellbe taszította, hogy

leültesse. A férfit meglepte az eddig nem tapasztalt, durva bánásmód, de gyorsan összeszedte

magát, és folytatta: – Én csak itt üldögéltem, és a csillagokat bámultam, amikor hirtelen kialudtak

a fények.

– Egyedül volt? – kérdezte Luke, és megnyitotta lelkét az Erő áramlatai előtt. Jinzlernek

tudnia kellett, hogy nagy bajban van, mégis meglepően nyugodtan viselkedett. A Jedi-mester nem

először találkozott ezzel a fajta, búskomorsággal párosuló higgadtsággal. Rendszerint olyan

személyeken látta-érezte, akiknek már nem maradt vesztenivalójuk. Ám olyan illetőkön is, akik

különféle trükköket tartogattak a tarsolyukban, vagy olyanokon, akik azt képzelték, hogy

szemérmetlen hazudozással még kivághatják magukat szorult helyzetükből. Azt viszont

mindeddig nem tudta megállapítani, hogy Dean Jinzler melyik csoportba tartozik.

– Addigra már igen – válaszolta Jinzler. – Valamivel korábban itt volt velem az Estosh

nevezetű, ifjú geroon is, de amikor a hajtóművek elkezdtek vacakolni, fogta magát, és elment.

Azt mondta, attól tart, hogy újabb tűz ütött ki valahol. Én meg, ahogy már az imént is mondtam,

itt maradtam, amíg kihunytak a fények. Sejtettem, hogy komoly baj történt, és elindultam, hogy

visszatérjek a lakosztályomba.

Alighogy befejezte a mondatot, minden előjel nélkül felgyúltak a mennyezetbe épített

fénycsövek, ami arra utalt, hogy a chiss legénység lassan úrrá lesz a helyzeten.

– És mit keresett a legénységi szállások környékén? – kérdezte Luke. – Miért nem a külső

folyosókat választotta? Ott valamivel jobbak voltak a látási viszonyok!

– Igen, tudom – Jinzler közönyösen vállat vont. – A kérdéses pillanatokban elmerültem a

gondolataimban, és igazából nem is figyeltem, hogy hol járok. Csak mentem és mentem, aztán

meghallottam, hogy valaki járkál a közelemben, és elhatároztam, hogy utánajárok a dolognak.

Követtem egy darabig a hangokat, és a gépteremben kötöttem ki.

– Tökéletesen ostobán viselkedett – jegyezte meg Mara, és megállt a férfi háta mögött. –

Mi van, ha az illető előkap egy fegyvert, és tüzet nyit magára? Akkor mit tett volna?

Jinzler egy pillanatra szorosan összepréselte a száját, majd kibökte:

– Hát, erre sem gondoltam a kérdéses percekben.

Mara a férfi felett kérdőn meredt Luke-ra, aki a fejét ingatva jelezte, hogy nem érzékel

hazugságra utaló jeleket. De mindketten jól tudták, hogy ez még önmagában véve nem bizonyít

az égvilágon semmit.

– Jó, tehát hallott valamit – folytatta Luke de vajon látott is valakit?

– Sajnos, nem – válaszolta Jinzler a fejét csóválva. – Az illető bizonyára észrevette, hogy

közeledek felé, mert mire beléptem a gépterembe, az már teljesen kihalt volt. Éppen körülnéztem,

hátha felfedezek valami rendellenességet, amikor önök szinte egyszerre rám törtek.

Luke a társalgó bejárata felé pillantott, ahonnan a rohamosztagos és a két chiss figyelte a

kihallgatást. Észrevette, hogy a chissek olyan messzire húzódnak a birodalmi katonától, amilyen

messzire csak tudnak anélkül, hogy teljesen eltávolodnának az ajtótól.

– Köszönöm a segítségüket! – mondta nekik fennhangon a Jedi-mester. – Innen már mi

ketten is elboldogulunk!

– Ezt az embert tiltott területen találtuk – válaszolta ridegen az egyik chiss. – El kell

vinnünk Drask tábornokhoz!

– Ez az ember az Új Köztársaság kormányának nagykövete – vágott vissza Luke. – Ehhez

a ranghoz bizonyos jogok és kiváltságok társulnak. Továbbá, Drask tábornok vagy Formbi

főnemes nekünk egyetlen szóval sem említette, hogy a hajó bizonyos területeire tilos a belépés!

– Jó, de mi a helyzet vele? – csattant fel a másik chiss, és a hüvelykujjával a

mozdulatlanul álló rohamosztagos felé bökött. – Neki nem járnak a nagykövetet megillető

kiváltságok!

– Ő velem volt – válaszolta nyomban Mara –, vagy talán nem akarják elismerni a nekem

járó kiváltságokat?

A két chiss egymásra pillantott. Luke visszatartotta a lélegzetét. Szigorúan jogi

értelemben véve sem ő, sem pedig Mara nem képviselte hivatalosan az Új Köztársaságot.

Kizárólag a főnemes vendégei voltak, semmi több. Ugyan továbbra sem tudta, hogy mi történt a

Chaf Envoy hajtóműveivel, de élt a gyanúperrel, hogy Drask jogosan járna el, ha kihirdetné a

vészhelyzetet, és elrendelné, hogy a személyzet tagjait leszámítva mindenki más köteles a

kabinjában tartózkodni. És más már nem is hiányzott nekik, mint hogy mozdulatlanságra

kárhoztatva várakozzanak, mialatt titokzatos és vészjósló események zajlanak körülöttük...

Ám szerencsére úgy látszott, hogy a két chissnek nincs kedve vitatkozni.

– Akkor mi a folyosón fogunk várakozni – közölte határozottan az elsőnek megszólaló

teremtmény. – Miután végeztek itt, visszakísérjük önöket a hajó korlátozás nélkül látogatható

területére. – A rohamosztagosra nézett, és hozzátette: – És felkérem a páncélos katonát, hogy

haladéktalanul térjen vissza a kijelölt tartózkodási vagy szolgálati helyére.

A rohamosztagos megmoccant. Mara érzékelte, hogy a birodalmi harcos a lehetséges

válaszok között válogat, és hogy megelőzze, gyorsan odaszólt neki:

– Rendben, rohamosztagos, most elmehet! És kérem, mondjon köszönetet a nevemben Fel

századosnak az együttműködésért.

– Értettem! – a rohamosztagos tökéletes hátraarcot hajtott végre, azzal kilépett az ajtón, és

eltűnt. A két chiss kurtán a Jedik felé biccentett, és ők is kisiettek a csillagtársalgóból.

Luke halkan kiengedte magából a mostanáig visszatartott lélegzetet. A rohamosztagosok

legjobb vonása – gondolta magában –, hogy vita és tétovázás nélkül végrehajtják a kapott

parancsot. És persze ez a legrosszabb vonásuk is.

– Nézze, Jinzler – mondta fennhangon, mialatt odahúzott egy karosszéket a férfi elé, és

leült vele szemben –, mostanáig türelmesek voltunk. De a játéknak vége. Tudni akarjuk, hogy ki

maga, és miért jött ide.

– Tudom, hogy türelmesek voltak – ismerte el a férfi, és aprót biccentett – és én hálás is

vagyok önöknek ezért. Tudom, hogy mindketten sokat kockáztattak miattam...

– A mellébeszélés ideje is lejárt – szakította félbe Mara, majd a kanapét megkerülve

megállt Jinzler előtt, és kihúzta magát, valósággal a férfi fölébe tornyosult, hogy nagyobb

nyomatékot adjon a szavainak. – Gyerünk, ki vele!

Jinzler felsóhajtott, majd a tekintetét a fedélzetet borító, süppedős szőnyegre fordítva

előregörnyedt, és lejjebb eresztette a vállát.

– Ahogy már elmondtam önöknek, a nevem Dean Jinzler – mondta halkan. – Talon

Karrde hírszerző szolgálatánál dolgoztam...

– Ezt mind tudjuk – vágott közbe ismét Mara, az előbbinél jóval ingerültebben. – Arról

beszéljen, amit még nem tudunk! Mit keres ezen a hajón?

– Körülbelül nyolc standard héttel ezelőtt megkeresett egy úriember – folytatta Jinzler. –

Egy eléggé idős úriember. Számomra ismeretlen típusú űrhajóval érkezett, amelyhez foghatót

még soha életemben nem láttam.

– Bemutatkozott? Hogy hívják? – sürgette Luke.

Jinzler jól láthatóan tétovázott, majd nagy nehezen belevágott:

– Megkért, hogy ne nagyon terjesszem... de gondolom, önökben meg lehet bízni. Az illető

úriember neve: Car'das.

Luke megérezte, hogy Mara idegrendszerén valóságos sokkhullám szalad végig, amiből

rögtön tudta, hogy a felesége ugyanúgy megdöbbent, mint ő maga. Gyanította, hogy ezt a

bizonyos nevet élete utolsó percéig sem fogja elfelejteni.

– Car'das? – hördült fel meglepetten Mara. – Jorj Car'das? Ezt a nevet mondta?

– Pontosan ezt – Jinzler buzgón bólogatott. – Azt állította, hogy valaha Karrde-nak

dolgozott. Önök talán ismerik?

– Személyesen még sosem találkoztunk – válaszolta Mara, és gondosan ügyelt, hogy a

hangja semlegesen, közönyösen csengjen.

– Bár sokszor megpróbáltunk összefutni vele. És ön mennyire ismeri?

– Azt a napot megelőzően sosem láttam – felelte Jinzler. – Egyszerűen csak beállított, és

azt javasolta, méghozzá meggyőző erővel javasolta, hogy helyeztessem át magam a comrai

reléállomásra. Azt mondta, hamarosan befut oda egy üzenet, amely bizonyosan fel fogja kelteni

az érdeklődésemet.

– Maga pedig fogta magát, összecsomagolt, és útra kelt? – kérdezte hitetlenkedve Luke. –

Még csak azt sem tudta, hogy kitől kapta a tanácsot!

– Magam is tudom, hogy őrültségnek hangzik – ismerte el Jinzler –, de őszintén szólva

nekem az utóbbi időben már nem számított, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Ráadásul volt

valami abban a Car'dasban...

Elakadt a hangja, aztán némaságba burkolózott, és csak a fejét ingatta. Néhány

másodperccel később Mara elvesztette a türelmét, és megszólalt:

– Jó, tehát áthelyezték a reléállomásra. Car'das nyilván arról az üzenetről beszélt, amelyet

maga szépen ellopott, igaz?

Jinzler arca megvonaglott.

– Igen – vallotta be suttogva –, amikor befutott... azt hiszem, nagyjából egy standard

héttel ezelőtt... én... – hirtelen felnézett, nyakig vörösödött szégyenében, majd a tekintetét Mara

szemébe fúrva, kissé remegő hangon folytatta: – ... akkor én... akkor én elloptam az üzenetet,

elkötöttem egy kisebb teherhajót, és elindultam a Formbi által megadott találkozási pont felé.

– Csakhogy a hajó nem bírta odáig – jegyezte meg Luke.

Jinzler zavartan pislantott néhányat, és meglepetten kérdezte:

– Ezt meg honnan tudják?

– Jedik vagyunk – válaszolta kurtán Luke. – Tehát, mi történt?

– A Flacharia-rendszerben jártam, amikor a hiperhajtómű megadta magát – mesélte

Jinzler. – Egyedül is nekiállhattam volna, hiszen értek hozzá, de legalább egy hétbe telt volna,

mire megjavítom. Annyi pénzem meg nem volt, hogy szerelőket hívjak. Szerencsére ismét

felbukkant Car'das, és felajánlotta, hogy elvisz a találkozási ponthoz.

– Véletlenül arra járt – dörmögte Mara – milyen érdekes egybeesés!

Jinzler a két tenyerét felfelé fordítva széttárta a kezeit.

– Nyilván követett, mert meg akart győződni arról, hogy elérem-e a Chaf Envoyt. –

magyarázta. – A felderítőműszereim ugyan sosem jelezték, hogy a közelemben jár, de egy ócska

teherhajónál ez nem jelent semmit. Azt mondta...

Ismét elhallgatott a mondat közepén. Luke ezúttal még annyit sem várt, mint az előbb

Mara, szinte azonnal rászólt:

– Mit mondott?

Jinzler összerezzent, és gyorsan, szinte hadarva válaszolt:

– Számomra nincs semmi értelme. Annyit mondott, hogy megpróbálja beváltani egy

ígéretét, amit már réges-régen meg kellett volna tennie.

– Azt nem mondta, hogy mire vonatkozott ez az ígéret? – kérdezte Mara. – Vagy azt,

hogy kinek tette?

– Egyiket sem – felelte a férfi. – Sőt, abból, ahogy mondta, arra következtettem, hogy

nem is annyira nekem, inkább csak saját magának szánta a szavait.

– Jó, menjünk tovább! – mondta határozottan Luke.

– Lényegében ennyi az egész – válaszolta Jinzler, és tehetetlenül vonogatta a vállát. –

Elrepültünk a Crustai-rendszer határáig, és Car'das előreküldött egy üzenetet. Formbi kijött elénk

a Chaf Envoy parancsnoki siklójával, én átszálltam hozzá, és kész.

– Formbi vajon miképp vélekedett Car'dasról? – vetette fel Mara. – Vagy ők ketten nem is

találkoztak?

– Éppen ellenkezőleg! – jelentette ki Jinzler. – Car'das és a főnemes hosszan

elbeszélgettek, mialatt én áthurcolkodtam a siklóba. Ugyan egy szót sem értek azon a nyelven,

amelyen ők társalogtak, de eléggé hasonlított ahhoz, amelyet a geroonok használtak, amikor

megérkeztek a diplomatahajó mellé. Ők befejezték a beszélgetést, én közöltem, hogy Jinzler

nagykövet vagyok a Coruscantról, és Formbi elhozott a Chaf Envoyhoz. Ennyi történt. Ennyit

tudok.

Luke lassan, megfontoltan bólintott. Az ösztönei azt súgták, hogy Jinzler ezúttal is,

mindvégig őszintén beszélt, ráadásul úgy tűnt, hogy néhány részletet valószínűleg Formbi is meg

tud majd erősíteni. Feltéve persze, ha hajlandó lesz beszélni az esetről.

– Rendben, akkor most már ismerjük a hogyant – mondta végül –, térjünk rá a miértre.

Jinzler nagyot sóhajtott, és belevágott.

– A Kirajzás fedélzetén egy Jedi is utazott – válaszolta rekedtes hangon. – Pontosabban

több Jedi, akik közül az egyiket úgy hívták: Lorana Jinzler – elcsuklott a hangja, de rögtön

összeszedte magát, és hozzátette: – A nővérem volt...

Ismét elhallgatott, és a könnyeivel küszködött. Luke a feleségére pillantott, és látta rajta,

hogy gyanakvással vegyes zavarodottsággal figyeli a férfit.

– És? – kérdezte, hogy kilendítse Jinzlert a holtpontról.

A férfi megrázta a fejét, és visszakérdezett:

– Hogy érti azt, hogy és?

– Tehát a nővére életét vesztette a Kirajzáson, maga pedig oda akar utazni, hogy lerója

kegyeletét a sírjánál – összegezte Jinzler helyett Luke. – Miért volt ez akkora titok, hogy

korábban nem mondhatta el nekünk?

Jinzler lesütötte a szemét, és kétségbeesetten tördelte az ujjait.

– Mert mi nem... amikor elváltunk egymástól, nem voltunk jó viszonyban... – dadogta

szomorúan –, ha nem bánják, erről most nem mondanék többet.

Luke csalódottan legyintett, mert azonnal belátta, hogy ezen az estén ennél többet már

nem fognak kihúzni Jinzlerből. Legalábbis szép szóval nem, erőszakoskodni pedig nem akart

vele.

Azt viszont mindenképpen a férfi javára írta, hogy vegytiszta őszinteséget érzékelt a

gondolatmintáiban. Kérdő pillantást vetett Marára, aki vonakodva bár, de bólintott.

– Hát legyen, Jinzler nagykövet úr – Luke erősen kihangsúlyozta a megszólítást. – Akkor

ezt a részt egy időre félretesszük. Viszont...

Elhallgatott, és hagyta, hogy az utolsó szó a levegőben lebegjen néhány pillanatig, majd

folytatta:

– Viszont még hallani akarunk róla, mielőtt odaérünk. Ha és amikor eljön az ideje,

mindent el kell mondania nekünk. Világos?

Jinzler kihúzta magát, nagyot szusszant, és kijelentette:

– Világos. És köszönöm.

– Még ne köszönje meg – figyelmeztette Luke, és az ajtó felé biccentett. – A chissek

várják. Térjen vissza a kabinjába!

– És legközelebb, ha gyanús dolgot észlel, ne hősködjön, hanem keresse meg a

legközelebbi kommunikációs panelt, és riassza a központi vezérlőt! – figyelmeztette Mara a

férfit. – Ha az előbb így járt volna el, nagyobb esélyünk lett volna, hogy elkapjuk az illetőt.

– Megértettem – válaszolta Jinzler, és búcsúképpen hozzátette: – A holnap reggeli

viszontlátásra!

Lassú, kissé bizonytalan léptekkel átszelte a társalgót, és kilépett a folyosóra.

– Nos, te mit gondolsz? – kérdezte Luke, miután az ajtó bezáródott a férfi mögött.

– Először is, kezdem unni, hogy darabokra bontva, apránként ismerjük meg a történetét –

mordult fel Mara, majd előresétált, a bal karját előrenyújtva nekitámaszkodott az ablaknak, és

kibámult a csillagokra. – A legszívesebben visszaültetném az iménti helyére, és kiszedném belőle

az egészet. Még némi erőszaktól sem riadnék vissza.

– Komolyan ezt tartod a leginkább célravezető módszernek? – kérdezte halkan Luke, és

odalépett a felesége mellé.

– Nem, természetesen nem – válaszolta Mara egy mély sóhajtás kíséretében –, csak

szeretném, ha már előbbre tartanánk.

– Nézd a dolog jó oldalát – javasolta Luke. – Legalább hozzájutottunk a nagy mozaik

néhány újabb darabkájához. Kezdjük mindjárt Jorj Car'dasszal! Gondolod, hogy ez a bizonyos

úriember azonos azzal a titokzatos Car'dasszal, akit úgy tíz évvel ezelőtt te és Lando

megpróbáltatok előkeríteni?

– Ki más lehetne? – kérdezett vissza Mara. – Az illető kapcsolatba lép Karrde

szervezetének egyik tagjával, és olyan hajóval utazik, amely nem felel meg az Új Köztársaság

szabványainak. Ez csakis ő lehet!

– Ez utóbbi feltételezést honnan veszed?

– Jinzler okleveles hiperhajtómű-szerelő – emlékeztette Mara a férjét. – Ha ő nem ismerte

fel a hajót, akkor az tényleg különleges gyártmány lehet!

– Értem – dünnyögte Luke. – Gondolom, Karrde-ból sosem tudtad kiszedni, hogy

valójában ki ez a Car'das.

– Belőle nem – válaszolta Mara – de néhány évvel ezelőtt Sha-dából ki tudtam csalni

egy-két apró részletet. A mi Car'das barátunk nagyjából a klónháborúk idején szállt be a

csempészüzletbe. Rövid idő alatt olyan szervezetet épített ki, amely a méreteit tekintve a hutt

bandákéval vetekedett. Néhány évvel később titokzatos körülmények között, váratlanul eltűnt, és

az egyik bizalmi embere lépett a helyére.

– Ez volt Karrde – vetette közbe Luke.

– Pontosan – Mara biccentett, és folytatta: – Hosszú ideig senki sem hallott Car'dasról,

aztán Karrde elküldött engem és Landót, hogy kapjuk el őt. Amikor három évvel később beütött a

Caamas-válság, és az Új Köztársaság kezdett darabokra hullani, Karrde és Shada beszálltak a

Wild Karrde-ba, és maguk indultak Car'das után.

– És megtalálták?

– Amikor feltettem ugyanezt a kérdést Shadának, kitérő választ adott – felelte Mara. –

Annyi azért egyértelműnek tűnik, hogy igen, rábukkantak, legalábbis a nyomára. Shada említett

továbbá egy hatalmas, adatkártyákkal teli könyvtárat, amely szerinte felveszi a versenyt az Új

Köztársaság hivatalos, coruscanti archívumaival.

– Karrde egykori mentora – mormolta töprengve Luke. – És Karrde az információk

begyűjtése iránti, olthatatlan szenvedélyével. Azt hiszem, lassan összeáll...

– Mire gondolsz? – kérdezte meglepetten Mara. – Hogy Car'das megtudott valamit, és a

megfelelő időben a megfelelő helyre juttatta Jinzlert, hogy ő elfoghassa a beérkező üzenetet?

– A megfelelő hely kiválasztásához nem kellettek különleges képességek vagy

kapcsolatok – töprengett hangosan Luke. – Ha valaki el akar csípni egy, a Nirauanról vagy a

chissek által uralt szektorokból érkező adást, akkor logikus, hogy a Comrára esik a választása. Ha

Car'das megtudta vagy megsejtette, hogy Formbi kapcsolatba akar lépni velünk, akkor nem

csoda, hogy odaküldte Jinzlert. Tisztában volt azzal, hogy az üzenet biztosan át fog haladni az

ottani reléállomáson.

– Viszont mindenképpen tudnia kellett, hogy mikor küldik el az üzenetet – vélekedett

Mara.

– Helyes észrevétel – válaszolta elismerő hangsúllyal Luke. – Látod, a dolognak ehhez a

részéhez már szükség volt valami különlegesre. Jóllehet, az időzítés korántsem sikerült

tökéletesre. Jinzler már legalább egy hete az állomáson dolgozott, mire befutott az a bizonyos

üzenet.

– Car'das talán azért számította el magát, mert Formbinak a vártnál több idő kellett ahhoz,

hogy meggyőzze a Kilenc Családot, és megkapja az engedélyt arra, hogy bevonjon minket az

expedícióba – vetette fel Mara, és mosolyogva hozzátette: – Csak ne rongáljuk Car'das hírnevét!

A rossz időzítésért szerintem a nehézkes chiss bürokrácia a felelős.

– Igen, ez valószínűnek tűnik – ismerte el Luke. – Hátravan még a kérdés, hogy ez a

titokzatos úriember vajon honnan szerzett tudomást Jinzlerről és az ő nővéréről?

– Hát igen, Jinzler nővére... – dörmögte Mara. – Gondolom, benned is felmerült már,

hogy egészen tegnapelőttig könnyedén ellenőrizhettük volna a történetnek ezt a részét.

Luke nagyot bólintott.

– Pontosan. A Kirajzás repülési tervéből, amelyben szerepelt a személyzet és az utasok

névsora.

– Ami, ugyebár, azóta eltűnt – egészítette ki Mara. – És a mi Jinzler barátunk hirtelen

előáll egy testvérrel. Egész ügyes időzítés, nem gondolod?

– Valóban az – felelte bólogatva Luke –, de ez még nem bizonyíték arra, hogy ő tüntette

el az anyagot.

– Nézd, ebben a mostani esetben amúgy sem dúskálunk a bizonyítékokban – kesergett

Mara. – Viszont, ha nem Jinzler lopta el az adatkártyákat, akkor ki? És miért?

– Nem tudom – dörmögte Luke, azzal félfordulatot vett, és a kijárat felé nézett. – Engem

pillanatnyilag sokkal jobban érdekel az a kérdés, hogy mit csinált itt a mi sötétben bujkáló

ismeretlenünk. Hacsak nem gondolod úgy, hogy Jinzler találta ki az illetőt, mert így akarta

elterelni magáról a gyanút.

– Lehet, hogy megleplek, de nem gondolom úgy – válaszolta mosolyogva Mara. –

Szerintem ő túl okos ahhoz, hogy ilyen szerencsétlen történettel hozakodjon elő anélkül, hogy

egy kicsit meg ne cifrázná.

– Ezt meg hogy érted? – kérdezte értetlen képet vágva Luke.

– Tételezzük fel, hogy Jinzler valami gazemberségre készült a pajzsgenerátorok

környékén. – magyarázta Mara. – Mondjuk, a gépterem bal oldalán. Mármost az első dolog, amit

egy ravasz bűnöző megtesz, hogy átmegy a hajó jobb oldalára, és ott kinyitja az egyik tároló

rekesz ajtaját. Nem túl feltűnően, éppen csak annyira, hogy a figyelmes szemlélő észrevehesse.

Aztán, ha rajtakapják, előadja a mesét a titokzatos idegenről, de hozzáteszi, hogy látta is az illetőt

egy pillanatra ott, a tároló rekeszek környékén.

– A nyomozók utánajárnak a dolognak, és megtalálják a résnyire nyitott ajtót – folytatta a

gondolatmenetet Luke.

– Pontosan – Mara nagyot bólintott –, és ezzel nem csupán valószerűbbé színezi a

történetet, hanem eltereli a figyelmet a valódi célpontról.

Luke elismerően biccentett, és megjegyezte:

– Egyszerű, de hatékony!

– Mint a legjobb trükkök általában – tette hozzá Mara. – És a mi feltételezett szabotőrünk

alapjában véve ugyanígy járt el már a kezdet kezdetétől fogva. A hajtóművekre irányította a

figyelmet, majd előrejött, és elintézte a dolgát az orrban.

– Igaz – ismerte el Luke, de nyomban hozzáfűzte: – Feltéve persze, hogy a hajtóműhiba

valóban figyelemelterelő manőver volt.

– Látod, ez is igaz – ismerte el Mara. – Mert az is meglehet, hogy valóban véletlenül

következett be, és Jinzler, vagy az ismeretlen tettes csak kihasználta a helyzetet.

Luke rosszallóan sandított a feleségére, és halkan megjegyezte:

– Megfájdul a fejem ettől az őrülettől. Ha Jinzler gyújtotta a tüzet, hogy ellophassa a

Kirajzás repülési tervét, akkor miért nem állt le, miután megszerezte?

– Ki tudja? – Mara tanácstalanul megvonta a vállát. – Lehet, hogy különleges küldetésben

jár. Lehet, hogy Car'dasnak vagy valaki másnak dolgozik, és csak azért kellett ellopnia az

anyagokat, hogy ne leplezhessük le a fedőtörténetét.

– És miután az értesüléseink egy jókora hányada tőle származik, még csak nem is

találgathatunk, hogy valójában mire készül – összegezte keserűen Luke.

– Valójában az összes értesülésünk tőle származik – módosította Mara a férje

megállapítását. – Karrde ugyan beszélt nekünk Dean Jinzler hátteréről, de a saját szavait

leszámítva mi bizonyítja, hogy a mi szürkeszemű barátunk valóban Dean Jinzler?

Luke felszisszent. Ez a lehetőség még csak fel sem merült benne.

– Ami annyit tesz, hogy az imént megtalált mozaikdarabkákkal nem megyünk az

égvilágon semmire, igaz? – kérdezte kissé letörten.

– Bizony előfordulhat, hogy azok csupán egy képzeletbeli mozaik darabkái – vélekedett

Mara. – Sőt a helyzet esetleg még ennél is rosszabb! Lehetséges, hogy két sötétben bujkáló

gazemberrel állunk szemben, akik sajátos célból vannak itt. Lehet, hogy párhuzamosan

dolgoznak, de még az is, hogy egymás ellenében. Mert ne feledd, hogy nem csupán Jinzlert

találtuk az orrban, hanem két chisst és Chak Fel egyik rohamosztagosát is!

– És ha Jinzler igazat mondott, akkor az egyik geroon is járt errefelé – kerekítette ki Luke

a felesége gondolatmenetét. – Már csak Formbi és Drask hiányzik, hogy teljes legyen a

gyanúsítottak listája.

– Lássuk be, így állunk – folytatta Mara. – Másrészről viszont a felsoroltak közül Jinzler

az egyetlen, akit olyan helyen kaptunk el, ahol elvileg nem lett volna szabad tartózkodnia. Neked

hogy tetszik az a magyarázata, hogy merő véletlenségből vágott át a legénységi szállások között?

– Valójában nem annyira erőltetett, mint amilyennek első hallásra tűnik – válaszolta

megfontoltan Luke. – Ha valóban volt egy Jedi a családjában, akkor talán őt is átjárja az Erő

annyira, hogy képes legyen akár idegen helyeken is kiválasztani a legcélszerűbb útvonalat. Persze

anélkül, hogy tudná, hogy hogyan és miért csinálja. És kevesen tudnak annyit a Jedi-képességek

családon belüli öröklődéséről, hogy az ismereteiket felhasználva elő tudjanak hozakodni egy

ennyire kifinomult hazugsággal.

– Car'das ismerheti az öröklési sémákat – mutatott rá Mara. – És akármilyen érzékei

vannak vagy nincsenek Jinzlernek, egyedül akkor sem boldogult volna. Car'das tanácsára volt

szüksége ahhoz, hogy idejében áthelyeztesse magát a reléállomásra – lemondóan legyintett, és

hozzátette: – Persze, magam is tudom, hogy a két dolog nem ugyanaz.

– Viszont akármerre indulunk, mindig visszaérünk ehhez a Car'dashoz, nem igaz? –

dörmögte Luke. – Kíváncsi lennék, hogy miről beszélgetett vele Formbi.

– Sejtelmem sincs – válaszolta elgondolkozva Mara. – Amennyire én tudom, maga

Karrde sosem végzett semmiféle munkát az Ismeretlen Szektorokban. És ha Car'das járt errefelé,

akkor az azelőtt történt, mielőtt ő és Karrde találkoztak.

– Vagy az eltűnése után – fűzte hozzá Luke –, mert ugyebár arról sem tudunk semmit,

hogy mit művelt abban az időben.

– Ezek szerint nincs más hátra, mint hogy vallatóra fogjuk a mi Formbi barátunkat –

vetette fel Mara.

– Miért is ne? – vágta rá Luke. – Amúgy is figyelmeztetnünk kell, hogy ellenőriztesse a

pajzsgenerátorokat!

Mara elgondolkodva csóválgatta a fejét, és kijelentette:

– Nem hiszem, hogy a generátorok voltak a célpontok. Szerintem valami egészen más.

– Van ötleted, hogy micsoda?

– Nem igazán – vallotta be Mara, majd egy mély sóhajtás kíséretében belevágott: – De ha

mindenképpen szavaznom kellene, akkor amellett tenném le a voksomat, hogy valaki rárakott

egy adatrögzítő vagy adattovábbító berendezést az elülső szenzorok kábeleire. Emlékszel arra,

hogy néhány órával ezelőtt, a központi vezérlőben Formbi felsorolta azokat a veszélyeket,

amelyek a csillaghalmaz belsejében várnak ránk?

– Persze – válaszolta Luke, és kíváncsian figyelte a feleségét, hogy hová akar kilyukadni.

– A természetes veszélyforrásokon kívül megemlített valamit, amit ő csapásmérő

bázisnak nevezett – folytatta Mara. – Már akkor meg akartam kérdezni, hogy mik azok, de azt

hiszem, most magam is rájöttem. – Kimutatott az ablakon. – Látod ott azt az aszteroidát? Azt,

amelyik tele van fekete pontokkal?

Luke kinézett a milliónyi, apró fénnyel ragyogó csillagmezőre.

– Igen, látom! – válaszolta néhány pillanattal később.

– Tízet teszek egy ellen, hogy az ott vagy rakétakilövő-állomás, vagy vadászgépek

támaszpontja – magyarázta nekihevülten Mara. – A nyakamat rá, hogy azok a sötét pontok

zsilipkapuk vagy kivető csövek torkolatai.

– Szóval egy csapásmérő bázis – mormolta Luke, mialatt a szabálytalan formájú,

hatalmas sziklatömböt méregette. – Rengeteg fekete pötty van rajta. Tekintélyes tűzerőt

hordozhat!

– Az biztos – helyeselt Mara. – Ha egy ellenséges hajó megáll itt, hogy kiszámítsa az új

irányvektorokat, aligha ússza meg ép héjazattal! – A férjére pillantott, és elkomorodva folytatta: –

Ha valakik esetleg azt tervezik, hogy valamikor a jövőben megtámadják a chisseket, akkor az

illetőket nyilván erősen érdekli a chiss védelmi létesítmények pontos helyzete.

Luke gyomra görcsbe rándult. Mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte:

– A Kéz Birodalma?

– Vagy a geroonokat kereste meg valaki azzal, hogy az adatokért cserébe ad nekik egy

szép tájakban és nyersanyagokban gazdag, lakatlan bolygót! – vélte Mara. – És persze ezúttal is

szóba jöhet a mi Jinzler barátunk. Mert könnyen előfordulhat, hogy egy számunkra ismeretlen

megbízónak dolgozik.

– Car'dasnak? – vetette fel Luke.

– Akár ő is szóba jöhet – Mara tanácstalanul vonogatta a vállát. – Azt jól tudjuk, hogy

Karrde-hoz hasonlóan Car'das is szereti begyűjteni az információkat. És ha helyesen

gondolkodtunk, akkor itt és most valaki adatokat próbál beszerezni. Méghozzá vagyont érő

adatokat.

– Alighanem igazad van – dünnyögte Luke, és még egy utolsó pillantást vetett az

Erődhalmaz ragyogó csillagaira. A chiss nép végső menedéke, ahogyan Formbi nevezte. De

vajon ki akarja kifürkészni a mélyén rejlő titkokat? A Jedi-mester mélyet sóhajtott, és megszólalt:

– Azt hiszem, amennyire csak lehetett, kielemeztük az értesüléseinket. Menjünk, és próbáljunk

beszerezni még néhányat!

Mara ellökte magát az ablaktól, és a kijárat felé fordulva megkérdezte:

– Formbihoz?

Luke elszántan bólogatott, és kijelentette:

– Igen, most Formbi következik.

Egy szervizfolyosón találták meg a főnemest, nagyjából félúton a vezérlőközpont és a

hajtóművek között. Formbi szótlanul figyelt, mialatt a személyzet két tagja hosszú nyelű

fogókkal kotorászott egy nyitott kapcsolótáblában. Egy harmadik chiss néhány lépéssel távolabb

várakozott, a kezében egy jókora, zárt fémhengerrel.

– Ah, a két nemes Jedi! – örvendezett Formbi, amikor Mara és Luke a gépészeket

kerülgetve odaoldalaztak hozzá. – Az imént értesítettek, hogy önök sem tétlenkedtek ezen az

estén.

– És ha jól látom, önnek is jutott munka, főnemes úr – állapította meg Luke. –

Megtalálták már a hibát?

Formbi bölcselkedve bólogatott.

– Vezetékrágók, ahogy gyanítottuk.

– Vezetékrágók?

– Hosszú, vékony testű teremtmények, amelyek beveszik magukat az elektromos és

vezérlőrendszerekbe, és az azokban keringő elektromos árammal táplálkoznak – magyarázta

Formbi. – Hihetetlenül szívós élősködők! Keményen küzdünk, hogy elpusztítsuk, vagy

visszaszorítsuk őket.

– Olyanok lehetnek, mint a mi kábelférgeink – jegyezte meg Mara. – És mi is sokat

küszködünk, hogy megszabaduljunk tőlük!

– Gondolom, nagyjából ugyanannyi sikerrel, mint mi – válaszolta kesernyés mosoly

kíséretében a főnemes.

– Így igaz – felelte Luke, és a kapcsolótáblára mutatva megkérdezte: – Ez a vezetékköteg

pontosan mihez tartozik?

– Hajtóművezérlő kábelek – válaszolta Formbi. – Ezek biztosítják az összeköttetést a

parancsnoki híd és a hajtóművek között. A férgek megrongáltak néhány szálat, azért akadoztak a

hajtóművek. Most szép sorban megtisztítjuk az egész hálózatot.

– És mi a helyzet a hajó elülső részének világításával? – kérdezte Mara. – Oda is

bejutottak?

– Másról van szó – válaszolta Formbi. – Úgy tűnik, valaki lekapcsolta a lámpákat.

Mara nyomban lecsapott.

– Véletlenül vagy szándékosan?

Formbi halványan fénylő szemei kissé felragyogtak, mialatt a Jedi-hölgyre pillantott, és

visszakérdezett:

– Maguk mit gondolnak?

– Mi úgy gondoljuk, hogy súlyos gondjaink vannak – jelentette ki szigorú

hanghordozással Luke. – Úgy gondoljuk, a fedélzeten tartózkodók közül egyesek azt akarják,

hogy a vállalkozás kudarcba fulladjon.

Mialatt beszélt, villámgyorsan megidézte magában az Erőt, és kiterjesztette az érzékeit,

mert árulkodó reakciót várt a főnemestől. Ám Formbi csupán megrázta a fejét, és higgadtan,

csendesen válaszolt:

– Ezúttal téved, Skywalker mester! Mi, akik most itt vagyunk, mindannyian azt

szeretnénk, hogy a küldetés sikeres legyen!

– Talán így is van – jegyezte meg Mara – csak az nem biztos, hogy mindenki ugyanazt

tekinti küldetésének, mint ön vagy a többség!

– Gondolom, eljutott már önhöz az orrban történt esemény híre, ugye? – érdeklődött

Luke.

– Természetesen igen – válaszolta Formbi. – Talshib kapitány máris intézkedett.

Keresőcsapatokat küldött előre, amelyek tüzetesen átvizsgálják az orr környékét.

– Bölcs lépés – helyeselt Mara, és támadásba lendült: – Akkor most megkérdezném, hogy

néhány nappal ezelőtt miről beszélgetett Jorj Car'dasszal?

Az imént Luke sikertelenül próbálta heves reakcióra késztetni az idősödő chisst, és most

Mara kísérlete ugyanolyan hiábavalónak bizonyult. Formbinak arcizma sem rezdült. Csupán

felvonta a jobb szemöldökét, és tűnődő hangnemben megismételte a nevet:

– Jorj Car'das?

– Az az ember, aki elhozta Jinzler nagykövetet a Crustai-rendszerhez – tette hozzá Mara,

hogy kissé felfrissítse a főnemes emlékezetét. – A nagykövet szerint önök ketten hosszasan

beszélgettek.

Formbi szelíden elmosolyodott.

– És önök gyanítják, hogy valami sötét dologról beszéltünk, ugye? – kérdezte

barátságosan. – Szó sincs róla. Bemutatta nekem a nagykövet urat, aztán felsorolta az eddigi

megbízatásait, és a kitüntetéseit. Ezt követően én is köszöntöttem, és üdvözöltem őket a chiss

kormányzat nevében.

– És mindvégig azon a bizonyos kereskedőnyelven, a minnisiaton beszéltek? – kérdezett

közbe Mara.

– Hát persze – Formbi ártatlan képet vágva, szaporán bólogatott –, szerintem Car'das úr

nem tudta, hogy beszélem az Új Köztársaság közös nyelvét, így eleve a minnisiaton szólított

meg.

Mara kissé szúrós pillantásokkal méregette a főnemest, és feltette a következő kérdését:

– Most találkozott első ízben Car'dasszal, vagy már régebbről ismerték egymást?

– Honnan ismerhetnék bárkit, aki az Új Köztársaságból érkezett? – kérdezett vissza

türelmesen Formbi. – Mindeddig legfeljebb néhány fényévnyire távolodtam el a népem

fennhatósága alá tartozó űrszektoroktól! Ah, ezt nézzék!

Azzal Luke válla felett rámutatott valamire. A két Jedi megfordult, és meglátták, hogy az

egyik chiss a fogójával előhúz a kapcsolószekrényből egy hosszú, szelvényezett testű férget. A

harmadik chiss felcsapott a fémhengerén egy kerek fedelet, mire a társa gondosan betuszkolta az

élősködőt a nyíláson.

– Íme, egy vezetékrágó – közölte Formbi, mialatt a gépész sietve visszazárta, és rögzítette

a fedelet. – A méreteiből ítélve egy fiatal példány. Ha szabadon garázdálkodhat, akkorára megnő,

hogy a hossza egy felnőtt chiss testmagasságával vetekszik, és olyan vastag lesz, hogy talán be

sem tud kúszni egy ekkora kapcsolószekrénybe!

– Kezdem érteni, hogy miért nem tűrik meg őket a hajójukon – mondta mosolyogva Luke.

– Sejtik már, hogy hogyan jutottak be?

– Egyelőre nem – válaszolta a főnemes –, de reggel alaposan átkutatjuk az egész hajót. –

Jelentőségteljes pillantást vetett Luke-ra, és hozzátette: – És nem csupán a miénket, hanem azokat

is, amelyek a dokkokban állnak.

– Természetesen – vágta rá gondolkodás nélkül Luke, és érzékelte, hogy a feleségében

hirtelen feltámadt a gyanakvás. – Azt megkérdezhetem, hogy ez a kutatás mivel fog járni?

– Az önök esetében valószínűleg nem lesz szükség különleges intézkedésekre –

biztosította Formbi a két Jedit. – A vezetékrágók egy bizonyos fajta gázkeveréket lélegeznek ki,

amelyet a megfelelő műszerekkel könnyű kimutatni. Ha nem találjuk meg ezt a gázelegyet a

hajójuk levegőjében, azzal gyakorlatilag vége is az eljárásnak.

– És ha megtalálják? – kérdezte Mara.

– Akkor természetesen alaposabb vizsgálatok következnek – magyarázta a főnemes. – De

szerintem önöknek nincs okuk aggodalomra. Ha a hajójuk nyílásai mindvégig zárva voltak,

mialatt áthaladtak az űrnek ezen a környékén, szinte kizárt, hogy felszedtek néhány férget. Ettől

függetlenül ellenőriznünk kell.

– Természetesen megértjük – felelte udvariasan Luke. – Sőt, ha ezek közül a lények közül

akár csak egyetlen példány bejutott a Jade Sabre fedélzetére, csak hálásak lehetünk önöknek, ha

megszabadítanak tőle! Esetleg segíthetünk még valamiben?

– Köszönöm az ajánlatát, de jelenleg semmiben – Formbi fejet hajtott, és hozzátette: –

Természetesen értesíteni fogjuk önöket, mielőtt belépünk a hajójukba!

– Ezt meg mi köszönjük – felelte Luke, aki érzékelte, hogy a chiss méltóság most már jó

néven venné, ha magára hagynák, ezért elbúcsúzott: – Hát akkor, reggel találkozunk!

– Még egy apróság – szólt utánuk a főnemes, miután már mindketten megfordultak, hogy

elinduljanak. – Úgy értesültem, hogy a ma esti események folyamán önök mindketten aktiválták

a fénykardjukat. Ez az állítás megfelel a valóságnak?

– Igen, így történt – válaszolta Mara, és kissé csodálkozva pislogott Formbira. – Elvégre

egy feltételezett bűnözőre vadásztunk. Nem beszélve arról, hogy meg kellett védenünk magunkat,

mert egy ideges természetű chiss harcosnak ugyancsak viszketett az ujja az elsütő billentyűn.

– Igen, értem – a főnemes kissé zavarba jött –, nos, az egy sajnálatos félreértés volt. Azóta

már beszéltünk a katonáinkkal. Biztosíthatom önöket, hogy az eset nem fog még egyszer

megismétlődni... – a szemében különös fény villant, de túl gyorsan eltűnt ahhoz, hogy Mara vagy

Luke megfejtse az okát. Megköszörülte a torkát, és folytatta: – Cserébe viszont meg kell kérnem

önöket, hogy ne kapcsolják be a fegyvereiket mindaddig, amíg a Chaf Envoy fedélzetén

tartózkodnak!

Luke a homlokát ráncolva meredt Formbira, és megkérdezte:

– Egyáltalán ne?

– Egyáltalán ne – erősítette meg a főnemes.

– És mit tegyünk, ha veszélybe kerülünk? – kérdezte éles hangon Mara. – Vagy ha

valamelyik útitársunk kerül veszélybe?

– Akkor természetesen cselekedjenek saját belátásuk szerint, és tegyék azt, amit

szükségesnek ítélnek – válaszolta aggodalmas képet vágva Formbi. – De kérem, járjanak el minél

nagyobb körültekintéssel! Drask tábornok kijelentette, hogy nem fogja eltűrni, hogy valaki

összevissza hadonásszon a fénykardjával a Chaf Envoy fedélzetén.

– Összevissza hadonásszon? – csattant fel Mara, és a hangja mélységes megdöbbenésről

árulkodott. – De főnemes úr...

Még mielőtt belelendülhetett volna, Luke gyorsan közbevágott:

– Tudomásul vettük az elhangzottakat, uram! És minden tőlünk telhetőt meg fogunk

tenni, hogy teljesítsük a tábornok úr utasítását!

– Köszönöm – Formbi ismét fejet hajtott –, akkor a holnap reggeli viszontlátásra!

Elhagyatott folyosókon ballagtak visszafelé, de Luke így is jobbnak látta, ha nem töri meg

a hallgatást, amíg nem érnek vissza a lakosztályukba. Egyfelől biztonságosabbnak ítélte, ha

mindketten hallgatnak, másfelől azt remélte, hogy a hosszú, csendes séta alatt feldühödött

felesége is visszanyeri a nyugalmát.

– Nos, mit gondolsz? – kérdezte, miután a hátuk mögött zárt állásba siklott az ajtó.

– Drask tábornok szerzett magának néhány rossz pontot! – dörmögte komoran Mara. –

Ezt az ostoba, gyerekes...

– Csak nyugalom! – csitította Luke, azzal leült az ágy szélére, és lerántotta a csizmáit. –

És ne hibáztasd Draskot, vagy legalábbis ezért a parancsért ne. Szerintem nem ő adta ki.

– Hát akkor kicsoda? – csattant fel mérgesen Mara. – Talán Formbi?

– Igen, ez a határozott benyomásom támadt – válaszolta sűrű bólogatások közepette Luke.

– Igazán érdekes – mormolta Mara –, és vajon miért?

– Sejtelmem sincs – vallotta be őszintén Luke. – De ne feledd, hogy Drask mennyire

bosszús volt, amiért a rohamosztagosok és mi segítettünk eloltani a tüzet. Szerintem Formbi

ezúttal is politikai megfontolásokból döntött így. Nyilván azt akarja elérni, hogy Drask minél

kevesebbet támadhassa őt az idegenek jelenléte miatt.

– Szörnyű... – dörmögte Mara, mialatt ezen az estén immár másodízben nekilátott a

vetkőzésnek. – Igazán kellemes együtt utazni a nemes chiss nép dicső fiaival! Remek társaság!

– Rosszabb is lehetne – Luke lemondóan legyintett. – Képzeld el, ha mondjuk bothaiok

lennének körülöttünk! De térjünk vissza a lényegre. Tehát, mit gondolsz Formbi történetéről?

– Arról, amelyik Car'dasról szól? – Mara elégedetlenül felhorkant, leült az ágy szélére, és

határozottan kijelentette: – Kedvenc házigazdánk ezúttal hazudott. Miért hagyta, hogy Car'das

egy különleges kereskedőnyelven cserregjen Jinzler állítólagos hőstetteiről? Bármikor szólhatott

volna neki, hogy térjenek át a közös nyelvre!

– Én is ugyanerre gondoltam – válaszolta Luke. – Egyetlen következtetés adódik: nem

akarták, hogy Jinzler megtudja, hogy miről beszélnek.

– Pontosan – helyeselt Mara. – És Formbi gyakorlatilag kitérő választ adott, amikor

megkérdeztem tőle, hogy mikor ismerkedett meg Car'dasszal. Azt se felejtsük el, hogy a

Crustai-rendszer határvidékén rendezték meg a találkozójukat, ahol Drask vagy a többi chiss nem

hallgathatta le őket.

Luke sorban lehámozta magáról a ruháit, és lefeküdt az ágyra. Mara egy darabig a

gondolataiba merülve üldögélt mellette, aztán hatalmasat sóhajtott, és újra megszólalt:

– Ezek készülnek valamire, Luke. Valami fondorlatos lépésre. Talán fondorlatos és aljas

lépésre.

– Én is így érzem – válaszolta csendesen Luke, majd lehúzta maga mellé, és gyengéden

magához ölelte a feleségét. – Szeretnél kiszállni?

– Szó sem lehet róla – tiltakozott hevesen Mara. – Látni akarom a Kirajzást. Feltéve

persze, ha a történetnek legalább ez a része igaz, és valóban léteznek azok a maradványok. És ha

valaki tényleg valami nagy-nagy aljasságra készül, gyakorlatilag mi ketten vagyunk alkalmasak

arra, hogy megállítsuk az illetőt – addig mocorgott, amíg kényelmesen odasimult a férje

oldalához, és hozzátette: – Hacsak nem akarod a geroonokra hagyni ezt a feladatot...

Luke már puszta gondolattól is elmosolyodott.

– Nem, azt hiszem jobb lesz, ha mi intézzük el – válaszolta csendesen. – Aludj jól, Mara...

Mielőtt álomba merült volna, fáradt elméjében megjelent egy szörnyűségében is

mulatságos kép. Bearsht, Estosht, és a többi geroont látta lelki szemei előtt, amint a félelemtől

nyüszítve lapulnak a hajó egyik folyosóján, és erősen remegő kezükkel próbálják célra tartani a

sugárvetőiket.

Csáklya bedübörgött a kabinba, majd feszes vigyázzállásba vágta magát parancsnokának

íróasztala előtt. Fel végigmérte a katonáját, és kurtán odavetette:

– Nos?

– Sikerült. Pontosan ott van, uram – válaszolta a rohamosztagos, és különös fény gyúlt ki

hatalmas, nedvesen csillogó szemében. – A navigációs szenzorok egyik jelerősítő vezetékén.

Fel félretolta maga elől az adatolvasóját, és megállapította:

– Ez gyorsan ment – elégedetten bólintott, és megkérdezte: – Mennyi esélyt lát arra, hogy

a chissek megtalálják?

Csáklya bőrének narancssárga foltjai halvány sárgára fakultak, ami egy eickarie-nál a

fejrázást jelentette.

– Csakis egy alapos keresés során bukkanhatnak rá, uram – válaszolta határozottan. –

Nem egy nyitható panel mögött vagy egy kapcsolószekrényben, hanem egy falfülke hátsó lapja

mögött futó csőben lapul.

– Szép munka – jegyezte meg a százados. – Mi a helyzet a Jedikkel? Sejtenek már

valamit?

– Természetesen gyanakodnak, uram. De nem tudnak semmiről – válaszolta Csáklya, és a

bőrének világos foltjai visszanyerték az eredeti, narancssárga színüket. A szája gúnyos mosolyra

húzódott, és hozzátette: – Mara Jade Skywalker megkért, hogy a nevében köszönjem meg önnek

a segítségemet.

– Csak ne becsülje le őket! – figyelmeztette Fel az eickarie-t. – Apámtól is, Parck

admirálistól is hallottam már néhány történetet erről a két Jediről. Okosak, gyorsak, végtelenül

hatékonyak. És halálos ellenfelek.

– Én akkor sem félek tőlük! – biztosította a rohamosztagos a parancsnokát. – Már alig

várom, hogy valódi harcban is láthassam őket!

Fel vett egy mély lélegzetet. Tehát a játszma elkezdődött – állapította meg magában. Úgy

ítélte meg, egy darabig nem lesz más teendője, mint hogy kényelmesen hátradőljön, és megvárja,

hogy az események mintegy maguktól kibontakozzanak.

– Lesz rá lehetősége – ígérte halkan Csáklyának. – Biztosíthatom, hogy lesz rá

lehetősége!

Tizedik fejezet

A chissek kora reggel megkezdték a férgek utáni hajtóvadászatot. Négy, gázelemző

készülékekkel felszerelkezett páros indult el a tatból, illetve az orrból, amelyek végigjárták a

Chaf Envoy valamennyi helyiségét, a gépházaktól kezdve a legénységi szálláshelyeken keresztül

egészen a különféle raktárakig. Az egyik osztag déltájban ért oda a Jade Sabréhoz. Mara udvarias

hallgatásba burkolózva figyelte a két chiss munkálkodását, de egyetlen pillanatra sem tágított

mellőlük, mialatt módszeresen átvizsgálták a hajó összes fülkéjét, rekeszét, kapcsolótábláját és

szerelőpaneljét. Szerencsére Formbi jóslata helytállónak bizonyult, egyetlen vezetékrágó sem

került elő. Így aztán alig fél standard órával azután, hogy a fedélzetére léptek, a chissek el is

hagyták a Jedik hajóját.

A birodalmiak csapatszállítóját ugyanilyen hatékonysággal és gyorsasággal kutatták át.

Ám a geroonok kompjának átvizsgálása majdnem háromszor ennyi időt vett igénybe. Az

ellenőrzés azért húzódott el, mert a meggyötört hajót annyiszor javították már, hogy a fedélzetén

gyakorlatilag egyetlen ép, tökéletesen záródó fedél, lemez, panel, vagy burkolóelem sem maradt,

így az utolsó szegletéből is mintát kellett venni. A művelet még tovább is tartott volna, de a

kihermetizálódott kabinok és raktárak átkutatását a chissek nem tartották szükségesnek. A léket

kapott helyiségek ajtóira szerelt műszerek azt mutatták, hogy odabent a világűr hidege és

vákuuma az úr, márpedig ilyen körülmények között egyetlen vezetékrágó sem maradhatott

életben.

Az összes hajót érintő kutatás estefelé ért véget, és teljesen eredménytelenül zárult.

– Tehát két lehetőségünk maradt – állapította meg Luke, mialatt Marával az oldalán a

csillagtársalgóban üldögélt, és töprengve bámulta az ablaksoron túl lejátszódó fényjelenséget. –

Az első, hogy csak az a néhány nyakon csípett féreg jutott be, amelyek egyből elmásztak a hajó

közepéig, és csak ott kezdtek el garázdálkodni. A második, hogy valaki behozta, aztán

szándékosan engedte szabadon őket azon a környéken.

– Találd ki, hogy én melyik lehetőségre szavazok – vetette fel játékos hangnemben Mara.

– Jól tudom, hogy melyikre – válaszolta szárazon Luke. – Engem csupán az aggaszt, hogy

a jelekből ítélve az elkövetőnek csak ez az egy féregcsapata volt. Mi van, ha az előző este

folyamán nem sikerült végrehajtani azt, amit akart, így hamarosan újabb figyelemelterelő lépésre

lesz szüksége?

– Talán meghagyott néhányat tartaléknak, aztán, amikor a chissek elhatározták, hogy

átkutatják a hajót, kivágta őket az űrbe – vélekedett Mara.

– És ez vajon mire utal? – töprengett félhangosan Luke. – Hogy elvesztette a fejét, és

eltüntette a bizonyítékokat, még mielőtt véghezvitte volna a tervét?

– Szerintem inkább arra, hogy az előző este során igenis megcsinálta azt, amit akart –

válaszolta Mara. – Engem meg ez idegesít.

– Miért?

– Mert nem derítettük ki, hogy mit művelt. A chissek külön gondot fordítottak az orr

átkutatására, mégsem találtak az égvilágon semmit. Tehát, mit csinált a tettesünk az orr

környékén?

Luke mélyen a gondolataiba merülve simogatta-dörzsölgette az állát, majd megszólalt:

– Talán rossz helyen keresgélünk. Esetleg kettős elterelő manőverrel állunk szemben:

vezetékrágó férgek a tat környékén, lekapcsolt világítás az orrban, miközben az illető teljesen

máshol ügyködött.

– Remek – Mara nagyot bólintott, és felvetette: – De hol? És mit követett el? Mert ne

feledd, a chissek ma tüzetesen átvizsgálták a hajó minden egyes zugát.

– Persze, de ők csupán férgeket kerestek – jegyezte meg bizonytalanul Luke.

– Meg minden mást is – javította ki Mara a férjét. – Luke, én mindvégig mellettük voltam,

mialatt bejárták a Jade Sabrét. Miközben a masináik mintát vettek a levegőből, ők ketten

alaposan körülnéztek. Ha lett volna valahol néhány elrejtett fegyver, vagy tudom is én, néhány

kilónyi robbanóanyag, vagy bármi más, ami nem idevaló, okvetlenül észrevették volna. És

fogadni mernék, hogy a birodalmiak, illetve a geroonok hajóján még jobban nyitva tartották a

szemüket!

– Főleg a birodalmiak csapatszállítóján... – jegyezte meg Luke, és egyetértése jeléül

nagyokat bólogatott.

Ebben a másodpercben az ablakon túl örvénylő, egybefüggő fényfelhő egyedülálló

csíkokra bomlott, amelyek hamarosan bizonytalanul hunyorgó, vagy éppen szemkápráztató

fénnyel ragyogó csillagokká alakultak. Luke azon tűnődött, hogy ennél a navigációs pontnál a

chissek vajon miféle meglepetést tartogatnak a behatolóknak. Ám hiába meresztette a szemét,

nem látott semmi különöset, ezért visszaterelte a figyelmét a jelen problémáihoz. Mélyet

sóhajtott, és megkérdezte: – Szóval, mi legyen a következő lépésünk?

– Ez, sajnos, a tettesen múlik – válaszolta komoran Mara. – Mindig a támadó fél

kezdeményez, ezt egy pillanatig se tévesszük szem elől. Nem tehetünk mást, mint hogy

igyekszünk felkészülni...

Hirtelen elhallgatott, mert éles, trillázó riadójelzés hasított a fülébe. A következő

pillanatban már-már közönyösen higgadt hang hallatszott a kommunikációs panel irányából.

– Figyelem, T-hetes riadó! Kód: huszonkettő-kettő! Ismétlem, T-hetes riadó! Kód:

huszonkettő-kettő!

Luke néhány elnyújtott ugrással a készüléknél termett, lecsapott a hívógombra, és

megszólalt:

– Itt Skywalker mester beszél! Mi történt?

– Ahhoz magának semmi köze...

A chiss kezelő a mondat közepén elhallgatott, majd a panel a főnemes hangját

közvetítette:

– Itt Formbi főnemes beszél! Skywalker mester, kérem, amilyen gyorsan csak lehet,

jöjjenek a geroonok kompjához!

– Máris indulunk! – ígérte Luke. – De addig is árulja el, hogy mi történt?

A főnemes hatalmasat sóhajtott, és megadta a választ:

– Valaki rálőtt az egyik geroonra.

Mire a két Jedi megérkezett a helyszínre, már vagy tucatnyi chiss nyüzsgött a komphoz

vezető alagút előtt. Közülük ketten – Feesa és egy fekete ruhás férfi – a vonagló-nyögdécselő

geroon mellett térdeltek, és egy jókora elsősegély-ládában keresgéltek. A mérhetetlenül komor

Formbi az oldalsó válaszfalnál, a tömegtől kissé eltávolodva, némán és mozdulatlanul figyelte az

eseményeket.

– Mi történt? – kérdezte a hosszú futástól lihegve Luke, miután ő és Mara átverekedték

magukat a körben álló, idegesen topogó chissek között.

– Miután az egyik geroon kilépett az alagútból, valaki rálőtt egy hőfegyverrel – közölte

rekedtes hangon a főnemes. – A hátának bal felső részébe kapta a töltetet. Néhány beosztottam

máris keresi a fegyvert.

Luke köszönete jeléül odabiccentett Formbinak, majd megkerülte Feesát, és lenézett. A

szíve görcsösen összeszorult a fájdalomtól, amikor felismerte a sebesültet: Estosh vergődött a

fedélzet sima, hűvös fémlemezein. A fiatal geroon általában derűt és áhítatot sugárzó arcvonásait

most szörnyen eltorzította a fájdalom és a rettegés.

– Maguk, ugyebár, Jedik – folytatta Formbi, és közelebb lépett Luke-hoz. – Én pedig úgy

tudom, hogy a Jedik rendelkeznek bizonyos gyógyító képességekkel.

– Igen, ilyenek is akadnak közöttünk, de sajnos nem mindannyian értünk a gyógyításhoz –

felelte Luke, azzal letérdelt Estosh mellé, és szemügyre vette a sérülést. Hirtelen megérezte, hogy

a mellette álló Marát a seb láttán elönti a sajnálat és az együttérzés. Annak idején őt is

megsebesítették egy ilyen fegyverrel, így pontosan tudta, hogy mit kell kiállni a szerencsétlen

teremtménynek. Luke megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Sajnos, mi ketten nem vagyunk

jártasak ezen a szakterületen.

– Semmit sem tehetnek? – érdeklődött szomorúan Feesa.

Luke leszegte az állát, és a tekintetét az égési sérülésre függesztve mélyen

elgondolkodott. Ha ő maga, vagy egy másik Jedi járt volna így, akkor a kérdésre a gyógyító

tudatállapot lett volna a nyilvánvaló válasz. Talán még akkor is vállalhatta volna a kockázatot, ha

valamelyik emberi lényről lett volna szó. De itt és most egy idegen teremtmény feküdt a lába

előtt, amelynek biológiai felépítéséről, szellemi vagy érzelmi alapjairól nem tudott az égvilágon

semmit, így a feladat sokkal veszedelmesebbnek ígérkezett.

– Meg tudja határozni az állapotát? – kérdezte végül Feesától. – Életveszélyben van, vagy

úgy néz ki, hogy túléli a sérülést?

– Annyi bizonyos, hogy erős fájdalmak gyötrik – felelte fojtott hangon a chiss hölgy. –

Pontosabb diagnózissal én sem szolgálhatok. De ez most mit számít?

– Nagyon is sokat számít – felelte Luke. A geroonokat keresve körülnézett, ám

legnagyobb meglepetésére nyomukat sem látta, ezért gyorsan megkérdezte: – Hol van Bearsh és

a többi társa?

– Odabent, a kompjukban – válaszolta Formbi. – Visszavonultak, mert azt mondták, féltik

az életüket.

Luke értetlenül megcsóválta a fejét, de nyomban eszébe jutott, hogy nem hibáztathatja a

sokat szenvedett társaságot ezért a viselkedésért.

– Valaki menjen be értük, és hozza ki őket! – kérte emelt hangon. – És meg kellene értetni

velük, hogy nincs mitől félniük!

– Nem fognak kijönni – jegyezte meg gúnyosan az egyik chiss katona. – Most már azt

hiszik, hogy a világegyetemben élő összes chiss ellenük fordult. Még soha életemben nem láttam

ilyen ijedős népséget!

– Majd a megfelelő időben kedvükre rémüldözhetnek – válaszolta könyörtelenül Luke de

most szükségem van valakire, aki megmondja, hogy mennyire veszélyes ez a seb!

– Majd én kihozom őket – ajánlkozott önként Mara, és máris elindult az alagút felé. – Ha

nem bíznak a chissekben, talán megbíznak egy emberi lényben.

Akármit mondott nekik a komp mélyén, tökéletesen bevált. Alig két perccel a távozása

után Bearsh és a másik három geroon tétova léptekkel bár, de sorban előléptek a járat

torkolatából, majd megálltak, és riadt pillantásokkal méregették a sokaságot.

– Bearsh elöljáró, kérem, fáradjon ide! – szólalt meg fennhangon Luke. – Tudnom kell,

hogy mennyire súlyos a társuk sérülése!

– Ez szörnyű – nyöszörgött Bearsh, miután ideges, kapkodó mozdulatokkal átoldalazott a

chissek körén, és lecövekelt Estosh mellett. – Ki tette ezt vele, és miért?

– Reményeink szerint hamarosan kiderítjük – válaszolta fojtott hangon Formbi. – De

addig is, Skywalker mester tudni szeretné, hogy milyen állapotban van a sebesült.

Bearsh letérdelt, és óvatosan, gyengéden körbetapogatta Estosh hátán az elszenesedett

szövetek környékét. Az ifjú geroon megfeszítette valamennyi izmát, de egyetlen szót sem szólt.

– Nincs életveszélyben – jelentette ki végül az elöljáró –, viszont nagy fájdalmai vannak!

– Azt magam is tudom – dünnyögte csendesen Luke. Végre elhatározta magát, és

megszólalt: – De attól tartok, a fájdalommal semmit sem tudok kezdeni. A Jedi-gyógymódok

alkalmazása veszélyes is lehet. Nem akarok kockáztatni, ha úgy néz ki, hogy Estosh magától is

felépül.

– Természetes, hogy nem óhajt kockázatokat vállalni – jegyezte meg keserűen Bearsh –,

hiszen ő csupán egy geroon!

– Teljesen félreértett, Bearsh elöljáró! Nem én, hanem a társuk kerülne veszélybe, ha

alkalmaznám rá az elsősorban Jedik gyógyítására szolgáló eljárásokat! – magyarázta türelmesen

Luke. – Most csak annyit segíthetek, hogy beviszem szegényt a hajójukba.

– Igazán kedves öntől – mormolta megenyhülve Bearsh –, köszönöm mind Estosh, mind a

magam nevében.

– Ugyan már, nem tesz semmit – válaszolta Luke. Szempillantás alatt megidézte magában

az Erőt, majd Estosh felé irányította láthatatlan energiáit...

– Erre semmi szükség! – csattant fel váratlanul Formbi, még mielőtt a Jedi-mester

megemelhette volna az apró, vézna testet. – Hamarosan itt lesz egy hordágy. Majd mi bevisszük a

hajóba!

Bearsh felegyenesedett, szembefordult a főnemessel, és hűvösen kijelentette:

– Köszönöm az ajánlatát, Formbi főnemes, de mi jobban szeretnénk, ha az emberek

segítenének. Azt szeretnénk, ha többé egyetlen chiss sem tenné a lábát a hajónk fedélzetére.

– Nincs választási lehetősége, Bearsh elöljáró – förmedt rá nyersen Formbi. – A Chaf

Envoy a Chiss Birodalom Ötödik Családjának tulajdonában van, ami azzal jár, hogy a chiss

törvények és szokásjogok vonatkoznak nem csupán a személyzetére, de az utasaira is, függetlenül

azok származásától vagy állampolgárságától! Ezért aztán, ha a jövőben szükségét látjuk, hogy

felmenjünk a hajójukra, meg is fogjuk tenni!

A két idegen teremtmény hosszú pillanatokig némán meredt egymásra. Bearsh

nevetségesen aprónak és törékenynek tűnt a magas, büszke tartású chisshez képest. Végül

keservesen felsóhajtott, és lesütötte a szemét, mialatt a válla is megereszkedett.

– Természetesen, Formbi főnemes – mormolta, miközben ismét a társa felé fordult –,

ahogy óhajtja...

Luke megmoccant, és teleszívta a tüdejét, hogy megszólaljon. Formbi részéről végképp

nem számított ilyen ostoba viselkedésre...

Maradj veszteg!

A Jedi-mester kiengedte a levegőt, amikor Mara mentális felszólítása behatolt a

gondolatai közé. Felnézett a feleségére, és a tekintetéből is ugyanezt a figyelmeztetést olvasta ki.

Nagy erőfeszítések árán úrrá lett a felháborodásán, és visszanyelte tiltakozó szavait, pedig

már a nyelve hegyén voltak. Kisvártatva belátta, hogy nem avatkozhat közbe, mivel valóban

Formbi hajóján utaznak. És ha a főnemes fontosnak tartotta, hogy valamennyi jelenlévő előtt

felhívja a figyelmet erre a tényre, akkor neki sem áll jogában, hogy vitába szálljon vele.

Ekkor a közlekedőalagút előterébe vezető folyosón megjelent két chiss, akik egy lebegő

hordágyat kormányoztak maguk előtt. Luke ismét a feleségére pillantott, aki apró ujjmozdulattal

jelzett neki, hogy húzódjon félre. A Jedi-mester a tanácsot megfogadva a válaszfalhoz sétált,

hogy helyet csináljon az érkezőknek. Alig egy perccel később Estosh már a hordágyon feküdt,

amelyet kezelői haladéktalanul elindítottak a komp felé. A másik négy geroon merev léptekkel,

némaságba burkolózva követte sebesült társát.

– Hát akkor, ennyi volt – jelentette ki Formbi, azzal összecsapta, és összedörzsölte a két

tenyerét, majd Marára és Luke-ra pillantva hozzátette: – Köszönöm a segítségüket!

Luke-nak ezúttal is szüksége volt minden lelkierejére, hogy visszanyelje azt, amit

mondani akart. Végül csupán kimérten biccentett, és megszólalt:

– Nagyon szívesen. Ugye, jól sejtem, hogy Estosh nem látta az elkövetőt?

Formbi határozottan megrázta a fejét, és közölte:

– Azt mondta Feesának, hogy akkor lőttek rá, amikor kilépett ide, az előtérbe. Még csak

azt sem tudta biztosan, hogy honnan jött a lövés. De most előkerítjük a fegyvert, ha törik, ha

szakad!

– Remélem is – dünnyögte Luke, és emelt hangon hozzátette: – Kérem, értesítsenek, ha

megtalálták!

– Feltétlenül tudatni fogom önökkel – fogadkozott a főnemes –, de addig is, jó éjszakát!

– Nem fognak ezek találni semmit – dohogott Luke, miután ő és Mara átnyomakodtak a

chissek között, és elindultak a szálláshelyük felé. – Komoly téttel merem fogadni, hogy az a

fegyver már rég visszakerült oda, ahonnan elemelték.

– Gondolod, hogy ezt kereste a mi sötétben ólálkodó barátunk tegnap este? – kérdezte

Mara. – Egy fegyvert?

– Talán igen – vélekedett Luke –, bár akkor még nyilván nem vette magához. A nap

folyamán a keresőcsapatok észrevették volna, ha valahonnan hiányzik egy hőpisztoly. Nem,

tegnap a tettes nem akart mást, csak keríteni egy könnyen hozzáférhető fegyvert, amelyet ma

egyszerűen felkap, rálő vele az első geroonra, amelyik az útjába akad, aztán gyorsan vissza is

teszi a helyére, még mielőtt bárki felfedezné a hiányt.

– De miért éppen egy geroont kellett választania? – kérdezte haragosan Mara. – Mintha

nem lenne így is elég bajuk a nyomorultaknak...

– Fogalmam sincs – Luke utálkozva felmordult. – A merénylő talán éket akart verni a

geroonok és a chissek közé. Vagy csak a geroonok és Formbi közé. Vagy valaki nem akarja,

hogy újra legyen egy saját világuk. Sejtelmem sincs...

– Esetleg minket szeretne összeugrasztani Formbival – vetette fel Mara. – Téged az előbb

egy hajszál választott el attól, hogy nyílt vitába keveredj vele, méghozzá a beosztottai színe előtt.

Biztosan zokon vette volna, ha szemrehányást teszel neki!

– Ez egyszer meg is érdemelte volna! – háborgott Luke. – így beszélni azokkal a

szerencsétlenekkel... Na, hagyjuk. Mindenesetre neked volt igazad, amikor visszatartottál,

nehogy beolvassak neki. Ez az ő hajója, tehát ő szabja meg a feltételeket. Egyébként meg, a

tisztességes, jó vendégek nem veszekednek a vendéglátójukkal!

– Hát akkor mostantól rendesen fogunk viselkedni – jelentette ki Mara, azzal megfogta, és

megnyugtatónak szánt gesztussal megszorította a férje kezét, majd hozzátette: – És mialatt

rendesen viselkedünk, megpróbálunk vigyázni a házigazdánkra is.

Luke a szeme sarkából a feleségére sandított, és gyanakodva megkérdezte:

– Vagyis, szerinted veszélyben van?

– Az már tény, hogy valaki megpróbál minél nagyobb zűrzavart kelteni ezen a hajón –

felelte megfontoltan Mara. – Egy politikai gyilkosság, vagy akár csak egy merényletkísérlet is

szempillantás alatt véget vetne ennek az egésznek. Azonnal lefújnák az expedíciót, nem

gondolod?

Luke hosszú pillanatokig némán lépkedett, aztán a fejét csóválva megszólalt:

– Bárcsak tudnám, hogy miért olyan fontosak a Kirajzás roncsai...

– Én is kíváncsi vagyok – biztosította csendesen Mara –, mindenesetre hamarosan

megtudjuk.

Fél standard órával később az egyik chiss megtalálta a keresett fegyvert. A hőpisztoly egy

szellőzőnyílásban lapult, alig néhány lépésnyire a merénylet helyszínétől. A további vizsgálat

arra is fényt derített, hogy egy, a tat közelében lévő fegyverszekrényből lopták el, amelynek

zárszerkezetét ügyesen átalakították, hogy egyetlen mozdulattal ki lehessen nyitni. De semmiféle

nyom nem utalt arra, hogy ki lopta el a fegyvert, mint ahogy arra sem, hogy ki adta le a lövést.

A következő két nap folyamán Mara csendesen nyomozgatott, csak úgy, a saját

felelősségére. Gondosan átvizsgálta az aljas támadás színhelyét, közben igyekezett mindent

megtudni a hő pisztolyokról. Hosszas kóborlásai során szívélyesen elcsevegett mindenkivel, aki

hajlandó volt szóba elegyedni vele. Ám ezek a beszélgetések sajnálatos módon nem hoztak

említésre méltó eredményt. A chiss személyzet tagjai a korábbiakkal ellentétben már nem

viszonyultak hozzá semlegesen, és vagy csupán félszívvel válaszolgattak a kérdéseire, vagy

sehogy. A főnemes többi vendége ugyan továbbra is barátságosnak bizonyult, de velük sem ment

semmire. A legtöbben egyedül voltak a merénylet időpontjában, és nem akadt senki, aki

megerősíthette volna az alibijüket. Csupán a rohamosztagosok állították, hogy valamennyien a

csapatszállító fedélzetén tartózkodtak, de mint kiderült, ők sem látták egymást a kritikus

percekben.

Mara kétszer is beszélt Estoshsal. Megpróbálta ugyan kihúzni belőle az eset minél

részletesebb leírását, de a szerencsétlen geroon sem szolgálhatott hasznavehető információkkal.

Elmondása szerint a merénylő a háta mögül bukkant elő, és az esze különben is más dolgokon

járt. Ráadásul úgy tűnt, hogy az ijedtség és a fájdalom sűrű ködtakarót borított az emlékezetére.

A sebesülttel folytatott beszélgetések végén Mara azt az egyetlen biztató következtetést tudta

levonni, hogy Estosh egyértelműen a gyógyulás útjára lépett.

A Jedi-hölgyön egyre inkább eluralkodott a csalódottság. Akármerre indult, mindenütt

falakba ütközött, méghozzá ugyanazokba a falakba. És mégis, egy idő után azon kapta magát,

hogy furcsa módon élvezi ezt az aprólékos, amúgy idegtépő munkát.

Hiszen többé-kevésbé hasonló nyomozásokra képezték ki annak idején, amikor Palpatine

maga mellé vette, hogy titkos ügynököt faragjon belőle.

Azzal a különbséggel, hogy most sokkal jobban érezte magát a bőrében. A Chaf Envoy

fedélzetén nyoma sem volt a Palpatine Birodalmában lépten-nyomon tapasztalható,

reményvesztett hangulatnak, annak a szélsőséges reménytelenségnek, amely akkoriban

beárnyékolta valamennyi feladatát és küldetését. A diplomatahajón tartózkodók egyike sem

rándult össze, ha közeledett feléjük. Nem gyűlölték őt, nem is rettegtek tőle, és nem tanúsítottak

felé hamis szívélyességet abban a reményben, hogy a saját hasznukra fordíthatják a hatalmát és

befolyását.

Igaz, a chissek túlnyomó többsége szívből utálta a birodalmiakat. De ez inkább egyfajta

lenézéssel vegyes utálat volt, amely a vélt kulturális fölényből fakadt, és nem az a rettegésből

táplálkozó, engesztelhetetlen gyűlölet, amelyet a Galaktikus Birodalom leigázott alattvalói

éreztek az elnyomóik iránt. A chissek ellenszenvére Fel százados önérzetes büszkeséggel

válaszolt, amely még csak nem is hasonlított az egykori birodalmi tisztek, admirálisok és

helytartók fennhéjázó gőgjéhez. Chak Fel századostól mindez távol állt. Őt csupán a saját, és a

Kéz Birodalmának eredményei miatt töltötte el büszkeség. Mara számtalanszor leolvasta már

ugyanezt az érzést Han, Leia, a Zsivány-osztag pilótáinak, sőt, magának Luke-nak az

arcvonásairól is, és nem talált benne semmi kivetnivalót.

És mialatt mindent megfigyelt, mindent kielemzett, önkéntelenül bár, de összevetette a

jelenlegi életét azzal, amelyet az Új Köztársaságban hagyott maga mögött. Eszébe jutottak a

Szenátusban folyó, végeérhetetlen marakodások, amelyek az egyes csillagrendszerek között

szikrázó, milliónyi feszültséget és ellenségeskedést tükrözték vissza. Híven emlékezett a

különféle csoportosulások és hatalmi központok között dúló, a pozíciókért, a minél nagyobb

befolyásért, és az erőfölény megszerzéséért vívott ádáz küzdelmekre, amelyek felemésztették

azokat az energiákat és forrásokat, amelyeket sokkal jobb, nemesebb célok szolgálatába kellett

volna állítani.

Annak idején Palpatine tele volt gyűlölettel, gonoszsággal, és pusztító szándékkal, amely

elsősorban az uralma alá tartozó idegen fajok ellen irányult. De Mara azt is belátta, hogy pusztán

gyakorlati síkon a császár Birodalmának rendje és hatékonysága hatalmas előrelépést jelentett a

Régi Köztársaság tehetetlen hatalmi gépezetéhez, és korrupcióval mélyen átitatott döntéshozó

rendszereihez képest. Akarva-akaratlanul eltűnődött azon, hogy milyen lett volna az egykori

Birodalom, ha a szörnyeteg Palpatine helyett Parck admirálishoz és Fel századoshoz hasonló

kemény kezű, de rátermett és felvilágosult személyek irányítják? Azt a kérdést is feltette

magának, hogy mit érhetett volna el a régi Birodalom, ha a hatalom egy Thrawn főadmirálishoz

hasonló formátumú illető kezében összpontosul?

Éjszakánként, mialatt Luke oldalához simulva éberen feküdt a sötétben, többször

eltöprengett azon, hogy vajon milyen érzés lett volna egy másik, egy józan ésszel kormányzott

Birodalmat szolgálni.

És azon is, hogy vajon milyen érzés lenne most, ha egy ilyen Birodalom szolgálatába

állna?

Az Estosh elleni merényletet követő második nap éjszakáján már éjfélre járt az idő,

amikor Mara arra riadt fel tűnődéseiből, hogy csipogni kezd a hálófülke kommunikációs panelje.

Luke szempillantás alatt felébredt, átfordult fektében, és megnyomta a vételgombot.

– Tessék?

– Itt Formbi főnemes beszél – válaszolta a jól ismert hang. – Elnézést a késői zavarásért,

de arra gondoltam, hogy ön és a kedves felesége talán csatlakozhatnának hozzám a központi

vezérlőben.

– Mi történt már megint? – hördült fel mérgesen Mara.

– Nyugodjanak meg, végre jó hírem van – válaszolta jókedvűen Formbi. – Megérkeztünk!

– Íme, a Kirajzás maradványai! – jelentette ki ünnepélyes hangon Formbi, és

méltóságteljes mozdulattal rámutatott a központi képernyőre. – Ott, a középvonaltól valamivel

jobbra. Látják?

– Igen – dünnyögte Luke, és szemügyre vette a monitoron derengő képet. Csakugyan egy

hajót, méghozzá egy jókora hajót látott, amelynek valaha csillogóan fényes, sima burkolatán

fekete égésnyomok, és kisebb-nagyobb repedések százai éktelenkedtek. Az első pillanatokban az

a furcsa benyomása támadt, hogy a hatalmas fémtest egy meredek hegyoldal felett titokzatos

módon belefagyott az égitest ritkás légkörébe.

Aztán, mialatt a Chaf Envoy folytatta az ereszkedést, a Jedi-mester rájött, hogy miért

tűnik úgy, mintha a hajó mozdulatlanul lebegne a semmiben. Az orra és a tatja alól, a

hossztengelyére merőlegesen egy-egy vaskos cső nyúlt ki. A bal oldali csövek a törzstől

körülbelül ötven-hatvan méterre belefúródtak a sziklafalba, míg a jobb oldaliak hatalmas ívben

lefelé fordulva belecsatlakoztak egy másik, a hegy lábánál heverő, az oldalára dőlt hajóba. Ennek

az utóbbi űrjárműnek legfeljebb a felső negyedét lehetett látni, a többi részét sötét kőtörmelék

borította. A szabadon maradt összekötő csövek harmadoló pontjai alól további tartóelemek

íveltek egymás irányába, illetve lefelé, amelyek, bizonyos távköz után egyesülve, szintén

belemélyedtek a hegyoldalba.

– Ez az önök Kirajzás nevű hajó együttese? – kérdezte megilletődött hangon Formbi.

Luke szótlanul bólintott. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy a felül lévő hajó egy

Dreadnaught, egy hatszáz méter hosszú, félelmetes turbólézer-lövegekkel felszerelt

fémszörnyeteg, amely húszezer fős utas sereg és személyzet szállítására alkalmas.

Vagy legalábbis valaha alkalmas volt. Most már aligha. Luke a megviselt, súlyos

sérülésekkel teli hajótestet bámulva ködös, távoli sajnálatot érzett azok iránt, akik a fedélzeten

tartózkodtak a katasztrófa idején. Mélyet lélegzett, és halk, de eltökélt hangon kijelentette:

– Igen, minden bizonnyal a Kirajzást látjuk. Tökéletesen megfelel a leírásnak.

– Érdekes, innen nézve a hajtóművek viszonylag épnek tűnnek. – állapította meg Mara. A

hangja nyugodtan csengett, de Luke így is érzékelte a szavai mögött lappangó sajnálkozást és

zavarodottságot. Mara némán szemlélődött még néhány pillanatig, majd hozzátette: – Az

ütegsorok és a pajzssugárzók környékét rommá lőtték, de a törzs többi része nem is fest olyan

rosszul, mint vártam. Szerintem ezt a hajót még rá lehet bírni arra, hogy újra repüljön. Persze

sokat kellene dolgozni rajta.

– Hiszik vagy sem, a két látható hajón üzemelnek az életfenntartó rendszerek – újságolta

kissé fellelkesülve a főnemes. – A műszereink adatai szerint van bennük levegő, működnek a

fűtőhálózatok, sőt, még némi elektromos áram is kering a vezetékekben.

– De vajon mi van a többi egységgel? – vetette fel Jinzler. – Úgy tudom, hogy a Kirajzás

eredetileg hat Dreadnaughtból állt.

– A többi nyilván a hegy felszíne alatt rejtőzik – magyarázta Fel.

– Legalábbis az, ami megmaradt belőlük.

– Úgy érti, a kőfalban? Még ilyet! – ámuldozott fennhangon Bearsh. – Ki hitte volna,

hogy ez a hajó még sziklában is tudott menni!

– Ugyan, kedves elöljáró úr... – Formbi elnéző mosollyal csóválgatta a fejét. – Dehogy

tudott szilárd közegben haladni! Talán közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy a

Kirajzás többi részét betemette a... – elhallgatott, önmagával elégedetlenül sziszegett egy sort,

majd folytatta: – nem jut eszembe a megfelelő kifejezés. Hogy is nevezzük a hegyek közötti

völgyekben előforduló, laza kőzetet?

– Omladék? – kérdezte Luke.

– Omladék, igen, ez lesz az – ismételte Formbi, és köszönete jeléül odabiccentett a

Jedi-mesternek. – Szóval, a Kirajzás valószínűleg kényszerleszállást hajtott végre. A becsapódás

pillanatában nyilván hatalmas mennyiségű kőzet szabadult el, és ez az omladék betemette a hajó

együttes többi részét. A műszereink azt jelzik, hogy azt a hegyoldalt, továbbá alatta a völgyet

leomlott szikladarabokból álló, rendkívül mély rétegek borítják, és az is biztos, hogy terjedelmes

fémtárgyak lapulnak alattuk.

– És vajon milyen alakúak azok a bizonyos fémtárgyak? – kérdezett közbe Jinzler.

– Azt a műszereink sajnos nem tudják megállapítani – válaszolta a főnemes. – A pontos

meghatározással várnunk kell, amíg a saját szemünkkel győződhetünk meg a helyzetről.

– Feltéve persze, hogy egyáltalán be lehet hatolni az eltemetett egységekbe – jegyezte

meg Fel százados.

– De vajon hogyan került ide ez a gigász? – vetette fel Mara. – Igencsak fúrja az

oldalamat a kíváncsiság!

– Attól tartok, a történetnek ez a része még sokáig rejtély marad, ha ugyan nem

mindörökre – válaszolt a főnemes. – Véleményem szerint Thrawn idevontatta, hogy a későbbiek

folyamán átvizsgálja. Ám semmi sem utal arra, hogy akár ő, akár valaki más visszatért volna a

helyszínre.

– Igazából a művelet technikai részleteire gondoltam az imént – magyarázkodott a

Jedi-hölgy. – Ön nemrégiben azt mondta, hogy a főadmirális akkoriban még csupán egy kisebb

járőregység felett parancsnokolt. Engem az érdekelne, hogy a flottájuk összes alacsonyabb

beosztásban szolgáló tisztje tudta és tudja, hogy hogyan lehet bejutni az Erőd-halmazba, és

hogyan lehet kijutni belőle?

– Szó sincs róla – felelte Formbi a fejét csóválva. – Ha valaki hozzá akar jutni az ehhez

szükséges információkhoz, annak mélyen bele kell ásnia magát a szigorúan titkos adatbázisokba.

– Helyben vagyunk – állapította meg kissé gunyoros hangnemben Fel – ugyanis a

főadmirálisnak az információk begyűjtése, és az adattárakban való kotorászás volt a kedvenc

időtöltése.

– Így igaz – erősítette meg Mara, és komoran hozzátette: –, a szakterülete és a munkája

pedig a gyilkolás volt.

A felesége szavai nyomán jeges hullám szaladt végig Luke gerincén. Parck admirális

szerint több, mint ötvenezer fő tartózkodott a Kirajzás egységein, amikor azok megsemmisültek.

Luke borzongva gondolt arra, hogy a holttestek talán még most is ott hevernek, ahol annak idején

az áldozatok összerogytak és kiszenvedtek. Természetesen jó néhány tetemet látott már, de azok

szinte kivétel nélkül harcban elesett lázadó és birodalmi katonák maradványai voltak. Viszont a

Kirajzáson rengeteg civil, ezen belül számtalan gyermek is utazott...

Sietve elhessegette a baljós gondolatot. Jól tudta, hogy akármi várja őket a roncsok

belsejében, meg kell vele birkóznia. Miután összeszedte magát, Formbi felé fordult, és

megkérdezte:

– Nos, főnemes úr, megtenné, hogy ismerteti a tervet?

– Ahogy óhajtja, Skywalker mester... – Formbi szemlátomást megörült, hogy végre

rátérhet a lényegre, és a főképernyő felé biccentve belekezdett: – Nos, ez az égitest túlontúl kicsi

ahhoz, hogy a gravitációja megtartson egy kellően sűrű légkört. Ezért aztán letesszük a Chaf

Envoyt a hegyoldal felett lévő Dreadnaught mellé, majd kiépítünk egy közlekedőalagutat, amely

a mi hajónk jobb hátulsó dokkját, illetve a roncs egyik külső zsilipjét fogja összekötni. Aztán

felkerekedünk, és egyszerűen átsétálunk a Kirajzás fedélzetére. – A képernyőre pillantott,

amelyen a felső Dreadnaught egyre nagyobbnak látszott, ahogyan a Chaf Envoy óvatosan, de

állhatatosan közeledett hozzá. Visszafordult a vendégei felé, és folytatta: – Miután átszálltunk,

sort kerítünk egy rövid szertartásra, amelynek keretében én először is számot vetek a népünknek

a hajó megsemmisítésében játszott szerepével, és kifejezésre juttatom legmélyebb sajnálatunkat.

Aztán megkövetem az áldozatokat a Kilenc Uralkodócsalád és valamennyi ma élő chiss nevében.

Végezetül jelképesen visszaadom a maradványokat az Új Köztársaságot képviselő Jinzler

nagykövet úrnak, illetve a Jedi Rendet képviselő Luke Skywalker Jedi-mesternek és Mara Jade

Skywalker Jedi-lovagnak.

– És mikor jövünk mi? – kérdezte panaszos hangon Bearsh. – Kapunk egy kis időt a

ceremónia folyamán, hogy mi is kifejezhessük a geroon nép háláját, és kinyilváníthassuk az

elesett hősök iránti részvétünket?

– Hogy önök beszélhetnek-e vagy sem – válaszolta méltóságteljesen Formbi –, az

kizárólag a nagykövet úr döntésén múlik.

– Természetesen önök is felszólalhatnak – biztosította sietve Jinzler a geroont, és

biztatóan rá is mosolygott, majd Felhez fordulva hozzátette: – És magától értetődően önök is,

százados úr, bár azt még most sem tudom, hogy miért érdekli önöket a Kirajzás.

– Tudja, a Kéz Birodalmában is szokás a mások emlékezete előtti tiszteletadás –

válaszolta a százados. Noha nyílt, őszinte tekintettel meredt Jinzler szemébe, a geroonokat

leszámítva valamennyi jelenlévő pontosan tudta, hogy a feleletével valójában kitért az elvárt

válasz elől. – És mi is szeretnénk szembenézni a múlt hibáival, mert hiszi vagy sem, néha minket

is elfog a bűntudat. Ettől függetlenül hatalmas megtiszteltetésnek tekintjük, hogy részt vehetünk a

szertartáson.

Formbi észrevette, hogy Jinzler csípős visszavágásra készül, ezért gyorsan megköszörülte

a torkát, és közbeavatkozott, még mielőtt a két fél összeszólalkozhatott volna.

– Nos, amennyiben nincs kérdésük, azt javaslom, hogy térjenek vissza a lakosztályaikba,

vagy a hajóikra, és készüljenek fel az indulásra. Ha minden jól megy, egy óra múlva belevágunk!

A pilóták gyakorlottan, zökkenőmentesen tették le a Chaf Envoyt a szabadon álló

Dreadnaught mellé. Egyes tisztek egészen az utolsó pillanatig aggódtak, hogy a laza kőzet esetleg

nem tudja megtartani a hajó roppant tömegét, főleg úgy, hogy minden valószínűség szerint egy

szerkezetében súlyosan sérült űrjármű feküdt a sziklarétegek alatt. Szerencsére a katasztrófa óta

eltelt ötven évben a leomlott szikladarabok a saját súlyuknál fogva összetömörültek, így a

hegyoldal kellően erősnek bizonyult.

A chiss karbantartók a közlekedőalagút felszerelése közben a hajót irányító társaikéhoz

hasonló ügyességről és hatékonyságról tettek tanúbizonyságot, ám a művelet befejezése után

váratlan akadályba ütköztek. A Drask tábornok által kiválasztott, működőképesnek látszó

zsilipről kiderült, hogy a kerete egy találat következtében rágörbült a záró lemezeire, amely így

mozdíthatatlanul beszorult. A chiss tisztek némi vizsgálódás és tanakodás után belátták, hogy

plazmavágók nélkül nem fognak boldogulni, ezért Drask a helyszínre vezényelt egy újabb

karbantartó csapatot.

Ám az eljárás még így is sok időt vett igénybe. A Régi Köztársaság hadihajójának

többrétegű zsilipajtóit rendkívül ellenálló ötvözetből öntötték. Ráadásul a plazmavágók rengeteg

oxigént emésztettek el, így alaposan le kellett csökkenteni a teljesítményüket, máskülönben a

karbantartók megfulladtak volna a szűkös térben. Mialatt Luke a serényen dolgozó chisseket

figyelte, többször is fontolóra vette, hogy odamegy Formbihoz, és felajánlja neki, hogy a

fénykardjával lyukat vág abba a nyavalyás ajtóba.

De valahányszor feltámadt benne a késztetés, mindannyiszor el is fojtotta. Túlságosan

elevenen élt az emlékezetében Formbi figyelmeztetése, amely szerint Drask nem fogja tűrni,

hogy valaki idegen fegyverekkel hadonásszon a hajója fedélzetén. Ráadásul eléggé kiismerte már

a házigazdáit, így jól tudta, hogy a büszke chissek inkább a tulajdon fogaikkal rágnák át magukat

a sziklakemény fémrétegeken, semmint elfogadják a segítségét.

Így aztán a Dreadnaught felderítésére induló csapat tagjai – vérmérsékletük szerint ki

türelmesen, ki idegesen topogva – kénytelenek voltak megvárni, hogy a karbantartók kialakítsák

a megfelelő méretű nyílást. Miután a frissen elvágott lemezek fehér izzásig hevült szélei kihűltek

annyira, hogy már veszélytelenül áthaladhattak közöttük, újabb közjáték késleltette az indulást. A

Chaf Envoy orvosa egy apró készülék segítségével kielemezte a roncs belsejében lévő levegőt. A

köztiszteletben álló méltóság hamarosan kijelentette, hogy a benti levegőben előforduló

organizmusok, gázok és lebegő részecskék nem jelentenek veszélyt sem a chissekre, sem pedig

az emberi lényekre. Ezt követően közölte, hogy miután nem állnak rendelkezésére a geroonok

szervezetének működését leíró adatok, nem tudja teljes bizonyossággal megítélni, hogy

ugyanezek a körülmények rájuk milyen hatással lesznek. Éppen azért teljes elszigeteltséget,

vagyis zárt védőruházat viselését ajánlotta a számukra, majd sok szerencsét kívánt, és visszatért a

rendelőjébe. Az orvos távozása után Bearsh azonnal elhárította a javaslatot. Azt állította, hogy

egy ilyen felszerelés alá nem vehetnék fel az alkalomhoz kötelezően előírt öltözetüket, majd

biztosította Formbit, hogy ő és a kísérői készséggel vállalják a kockázatokat.

Végül, az eredetileg tervezett időponthoz képest majdnem három standard órával később

az út nyitva állt, és mindenki felkészült az indulásra.

Luke végighordozta a tekintetét az összekötő alagút bejárata előtt felsorakozott csapaton,

és csendesen mulatva megállapította magában, hogy eléggé különös, tarkabarka társaság verődött

össze a nagy vállalkozáshoz. Drask és Formbi ugyanazt a díszruhát viselték, mint az első este

folyamán rendezett fogadás alkalmával. Feesa ezúttal jóval egyszerűbb és praktikusabb ruházatot

választott. A hölgy, valamint egy fekete egyenruhás chiss férfi egy-egy mívesen faragott rudat

tartottak a kezükben, amelynek felső végén színes, gazdag hímzéssel díszített lobogók

lengedeztek. Fel százados éjfekete gyakorló egyenruhába bújt, és Luke megesküdött volna, hogy

a rohamosztagosai különös gonddal fényesítették ki a páncélzatukat az alkalom tiszteletére.

Jinzler szakított a korábbi, többrétegű ujjas-köpeny együttesével, és olcsó anyagból varrt,

kényelmes öltözetet vett magára.

A négy, átszállni készülő geroon ezúttal is durva szövetből szabott, sötétbarna köpenyt

viselt, továbbá mindegyikük egy-egy kikészített wolvkilt egyensúlyozott a vállán, amelyek

nyakából most sem hiányzott a kék és arany színekben játszó nyakörv. Estosh eléggé elütött a

társaitól, miután az ő vállán jókora kötés fehérlett. Az ifjú geroon sokáig vitatkozott Bearshsel, és

roppant boldogtalannak tűnt, amikor az elöljáró hajthatatlannak bizonyult, és keményen

ráparancsolt, hogy eszébe ne jusson elhagyni a kompot, de főleg a Chaf Envoy fedélzetét. Estosh

végül kilépett a sorból, és lecövekelt a válaszfal mellett. Mialatt sebesült vállát tapogatva

szemlélődött, a szokásosnál is elveszettebbnek és szánalmasabbnak tűnt.

Maga Luke végre ismét felölthette kedvenc ruházatát: a fekete kezeslábast, és a hosszú,

sötétszürke köpenyt. Mara is feladta az utóbbi napok során hordott alkalmi öltözetét egy

ugyanilyen kezeslábas kedvéért, amelyben szükség esetén szabadon mozoghatott. Luke mégis

úgy látta, hogy a felesége a természetes kisugárzásának, és könnyed, kecses mozgásának

köszönhetően valahogy sokkal elegánsabbnak tűnik nála.

– A legközelebbi utazás előtt – dörmögte a Jedi-mester, mialatt a zászlóhordozók

elindultak az alagút felé –, okvetlenül juttasd eszembe, hogy csomagoljak néhány jobbfajta ruhát

is.

Mara felkuncogott, és derűsen kijelentette:

– Látod, én mindig mondtam, hogy te és Han vagytok a legrosszabbul öltözött hősök,

akikkel valaha találkoztam.

Luke a szeme sarkából oldalra sandított. Úgy találta, hogy a megjegyzés igazán jellemző

Mara Jade Skywalkerre, aki a múltban már számtalanszor vette jó hasznát ennek a gúnyos

modornak, mert alaposan felidegesítette és megzavarta vele az ellenfeleit. De ezúttal pontosan

tudta, hogy a jókedv csupán álca, amely arra szolgál, hogy eltakarja a valódi érzelmeket.

Érzékelte, hogy különös folyamat zajlik Mara elméjének mélységes zugaiban, de hogy pontosan

micsoda, azt nem tudta meghatározni.

Az összekötő alagút hatalmas csarnokba torkollott, amely legalább másfélszer akkora

volt, mint a Chaf Envoy egy-egy fogadóterme. A falak mentén állt ugyan néhány jókora láda,

amelyeknek feliratai szinte olvashatatlanná fakultak az elmúlt évtizedek folyamán, de ezeket

leszámítva az irdatlan helyiség kongott az ürességtől. A fedélzet fémlemezeit és a néhány,

szétszórva heverő, kisebb használati tárgyat meglepően vékony porréteg borította.

– Nagyobb mocsokra számítottam – jegyezte meg Jinzler, mialatt a menetoszlop tagjai

félkörbe gyűltek a csarnok közepén. – Nem kellene több pornak lennie?

– Nyilván működik még néhány takarítódroid – találgatott Fel. – Vagy legalábbis

nemrégiben még működött. Mellesleg, egy-két karbantartó droid is üzemképes maradhatott egy

darabig. Gondolom, önök is látták a külső héjazaton elvégzett javításokat.

– Az itteni gépek még annyi év után is működnek? – kérdezte álmélkodva Bearsh. –

Anélkül, hogy bárki felügyelné vagy karbantartaná őket?

– A Kirajzás fedélzetén majdnem mindent automatizáltak – magyarázta a százados. –

Önállóan működő droidokra és különféle kisegítő berendezésekre bízták a legtöbb

munkafolyamatot. Máskülönben minden egyes Dreadnaught irányításához és kiszolgálásához

vagy tizenhatezer főnyi személyzet kellett volna.

– Olyan kevés? – Bearsh csodálkozva hümmögött, gyorsan körülnézett, és hozzátette: – A

mi hajónk fele ekkora, mégis több mint hatvanezer geroon él benne.

– Lehet, de ez nem egyszerűen egy gyarmatosító hajó volt, amelyben egymás nyakában

éltek az utasok – válaszolta mosolyogva a birodalmi tiszt. – A Dreadnaught eredetileg

hadihajóként szolgált, sőt, a Régi Köztársaság legnagyobb hadihajója volt a klónháborúkat

megelőző időkben. A fegyverzete és a felszereltsége...

Formbi jelentőségteljesen megköszörülte a torkát. A százados megértette a célzást, és a

mondat közepén elharapta a szót.

– A Chiss Birodalom és a Kilenc Uralkodócsalád nevében köszöntöm önöket ezen a

megkésett, de így is roppant fontos megemlékezésen – kezdte a főnemes mély, érces hangon. – A

mai napon egy letűnt korszakból származó hadihajó fedélzetén állunk. Ez a hatalmas cirkáló

egyszerre jelképezi az emberi lények bátorságát és hősiességét, valamint a chissek egykori

megtévelyedését és kudarcát...

Mialatt Formbi egyre jobban belelendült az ünnepélyes szónoklatba, Luke körülhordozta

tekintetét a társaságon. Hamarosan észrevette, hogy Bearsh egy jókora, megviselt burkolatú

adóvevőbe suttog a maga dallamos anyanyelvén. Úgy sejtette, hogy az elöljáró afféle élő

közvetítés keretében tájékoztatja Estosht, mire azon kezdett töprengeni, hogy az ifjú geroon vajon

miért maradt a diplomatahajón. Ez a rövid gyaloglás bizonyosan nem merítette volna ki, és nem

rontott volna az állapotán. Végül csupán egyetlen magyarázatra tudott következtetni, mégpedig

arra, hogy Estosh a sérülése miatt nem vethette át a vállán a kikészített wolvkilt, amelyet a

geroonok valószínűleg elengedhetetlennek tartottak a szertartáshoz.

Kissé nevetségesnek érezte, hogy az ifjú geroon a ruházatának hiányossága miatt nem

vesz részt a számára olyannyira fontos eseményen. Viszont már eleget élt az Új Köztársaságban

ahhoz, hogy tudja, senkinek sem kell okvetlenül megértenie egy idegen kultúra valamennyi apró

mozzanatát. A békés egymás mellett éléshez csupán azt kell elfogadni, hogy a sokszor

különösnek tűnő törvények és szokások fontosak azoknak, akikre vonatkoznak, és a

kívülállóknak kötelességük tiszteletben tartani ezeket.

Luke idáig jutott el a tűnődésben, amikor minden előjel nélkül, teljesen váratlanul

megérzett valamit, amire végképp nem számított.

Lassan, megfontoltan oldalra fordította a fejét. Mindössze egyetlen pillantást vetett a

feleségének hatalmasra tágult, mélységes megdöbbenésről árulkodó szemébe, és máris tudta,

hogy ő is érzékelte a baljóslatú jelenséget.

– Luke... – suttogta elhaló hangon Mara.

Formbi meghallotta a halk közbeszólást, és kissé ingerülten megkérdezte:

– Tessék, mit óhajtanak? – hirtelen ő is észrevette a Jedik arcára kiülő meglepődést.

Szempillantás alatt visszanyerte a nyugalmát, és óvatosan megkérdezte: – Valami baj van?

Luke vett egy mély lélegzetet.

– A Kirajzás... – kezdte halkan, és gyorsan átadta magát az Erőnek, hogy tisztább képet

kapjon. Néhány pillanattal később már szemernyi kétsége sem maradt. Gondolatokat érzékelt,

méghozzá emberi lényektől származó gondolatokat, amelyek valahonnan a mélyből eredtek.

Rengeteg gondolatot. Apránként kiengedte a visszatartott levegőt, és csendesen folytatta: – Nem

vagyunk egyedül, Formbi főnemes. Vannak túlélők a fedélzeten.

Tizenegyedik fejezet

Valaki felszisszent, másvalaki lélegzet után kapott, majd súlyos, nyomasztó csend borult a

társaságra.

– Mit... mit mondott? – dadogta néhány pillanattal később Bearsh, mialatt az adóvevő

kicsúszott elernyedő ujjai közül, és a padozatra zuhant. A hangos koppanásra összerezzent, és

zavarodottan kibökte: – Az imént azt mondta... túlélők?

– Bizonyos jelek szerint igen, vannak túlélők – válaszolta Mara, és erősen összpontosított,

hogy az Erő segítségével szétválogassa a nagy mélységből feltoluló gondolatok színes

egyvelegét, közben újra megszólalt: – Emberi lények vannak odalent. Legalább száz, de talán

még ennél is több.

– Az egyszerűen lehetetlen! Képtelenség! – károgta rekedt hangon Jinzler. – Ezt a hajót

ötven évvel ezelőtt szörnyű katasztrófa sújtotta!

Mara a homlokát ráncolta, majd a figyelmének egy részét elvonta a távoli elméktől, és

átirányította, hogy kifürkéssze Jinzler gondolatait. A férfi vonásai rettentő feszültségről és belső

vívódásról tanúskodtak. Az érzései úgy száguldottak és kavarogtak, ahogyan a sötét esőfelhők

szoktak a vihar tetőfokán. A remény, a rettegés és a bűntudat furcsa keverékének áradata

majdnem minden belénevelt mentális gátat elsöpört az agyában. Mara arra a következtetésre

jutott, hogy a váratlan hír a teljes összeomlás határára taszította az amúgy is csapnivaló

lelkiállapotban lévő Dean Jinzlert. És ebben a pillanatban már azt is biztosan tudta, hogy a férfi

nem hazudott, legalábbis akkor nem, amikor azt állította, hogy a nővére a Kirajzás fedélzetén

tartózkodott.

Vagy talán még most is itt van? – tette fel magának a kérdést Mara. – Vajon ez az a

gondolat, amely ennyire megrendítette Jinzlert?

Mélyet lélegzett, és higgadtan válaszolt:

– Nézze, nagykövet úr. Az lehet, hogy szörnyű katasztrófa sújtotta a hajót, de a rajta

utazók közül néhányan életben maradtak. Az Erőnek hála, nem is kevesen.

– Hát, ez eléggé megbonyolítja a helyzetet – jelentette ki Fel százados, akit a hangjából

ítélve a váratlan fordulat egyáltalán nem rázott meg.

– Valóban megbonyolítja – erősítette meg Formbi, és mialatt izzó szemét résnyire vonva

eltöprengett, hozzátette: – méghozzá rettentően...

Mara úgy érezte, elég a tétlenségből. A férje szemébe nézett, és fennhangon megkérdezte:

– Te mit gondolsz, Luke? Mi lenne, ha itt hagynánk a többieket, hadd vitassák meg a

diplomáciai és politikai következményeket, és szépen elindulnánk, hogy megkeressük azokat az

embereket?

A csel meglehetősen átlátszó volt, de így is bevált. Formbi azonnal kizökkent a

gondolataiból.

– Szó sem lehet róla! – tiltakozott erélyesen. – Nélkülünk egy tapodtat sem mehetnek

tovább!

– Nem bizony! – szólt közbe Drask, azzal magához intette a fekete ruhás zászlóhordozót,

és szigorúan ráparancsolt: – Maga most haladéktalanul visszatér a Chaf Envoyra, és megkéri

Talshib kapitányt, hogy adjon ki drace-kettes fokozatú riasztást. Készítse fel az őrszakaszt, és...

Az utasítás hallatán Luke sietve közbeavatkozott:

– Álljunk csak meg egy szóra! Tábornok úr, nem vezényelhet ide egy kisebbfajta

hadsereget!

– Ez a hajó még most is a Chiss Birodalom tulajdonába tartozik – vágott vissza Drask, és

fenyegetően meredt a Jedi-mesterre. – Azt tesszük, amit jónak látunk.

– Ezt nem is vitatom – felelte Luke. – Én csupán azért aggódom, hogy mit fognak csinálni

a túlélők, ha meglátják, hogy egy csapatra való, állig felfegyverzett chiss közeledik feléjük.

– Ebben van némi igazság – ismerte el vonakodva Formbi. – Aligha felejtették el, hogy a

Chiss Védőflotta egyik járőröző egysége támadta meg, és pusztította el a hajójukat!

– Legfeljebb egy kicsit tartani fognak tőlünk, amíg nem beszélünk velük, és nem

nyugtatjuk meg őket a szándékaink felől – válaszolta türelmetlenül Drask. – Szerintem néhány

percnyi nyugtalankodás igazán nem nagy ár azért, amit cserébe nyerni fognak!

– Én korántsem az érzéseik miatt aggódom, tábornok úr – magyarázta türelmesen Luke. –

Csupán megfordult a fejemben, hogy a túlélők vajon milyen eszközökhöz fognak nyúlni, amikor

észreveszik, hogy fegyveres chissek kóborolnak a hajójukon. Gondoljon arra, hogy mi történt

velük, amikor utoljára láttak egy ilyen csapatot.

– Syndic Mitth'raw'nuruodo nem küldött csapatokat a Kirajzás fedélzetére! – közölte

szigorú hanghordozással Drask. – Semmi sem utal arra, hogy így járt volna el!

– De az expedíció résztvevői biztosan láttak valakit, akinek kék a bőre, és vörösen izzik a

szeme – vitatkozott Mara. – Vagy magát a főadmirálist, vagy a kíséretének valamelyik tagját.

Vagy önök szerint Thrawn úgy indította meg a támadást, hogy nem is beszélt velük? Esélyt sem

adott nekik arra, hogy megadhassák magukat?

Drask néhány feszült pillanat erejéig mereven bámulta a Jedi-hölgyet, végül felmordult,

és kijelentette:

– Nem! Ennyire még Mitth'raw'nuruodo sem volt elvetemült.

– Helyes! – Mara aprót biccentett a tábornok felé, és folytatta: – Tehát a túlélők minden

bizonnyal tudták, hogy ki csapott le rájuk. Ötven évük volt arra, hogy felkészüljenek a következő

támadásra.

– És ahogyan Fel százados is említette, a Dreadnaught osztályú nehézcirkálókat eredetileg

hadihajónak tervezték – tette hozzá Luke.

Eltelt néhány csendes másodperc, mire a többiek is megértették a megjegyzésekben rejlő

célzásokat. A hallgatást végül Formbi törte meg.

– Önök mit javasolnak? – kérdezte halkan.

– Azt, amit Mara mondott az imént – felelte tétovázás nélkül Luke. – Mi ketten

megkeressük a túlélőket. Önök pedig visszatérnek a Chaf Envoyra, és türelmesen várakoznak.

– A csillagok szerelmére! – hördült fel elgyötörten Bearsh. – Nem hagyhatnak hátra

minket! Ötven éve várjuk, hogy tisztelettel adózzunk a megszabadítóink emlékének. Ezek után

nem tagadhatják meg tőlünk, hogy szemtől szembe állhassunk magukkal a hősökkel, és

elmondhassuk nekik, hogy mennyire hálásak vagyunk!

– Később visszajövünk, és magukat is levisszük oda – mondta Mara, és biztatóan

rámosolygott a feldúlt geroonra. – De előbb tisztáznunk kell velük a helyzetet!

– Nem – makacskodott Bearsh –, nem hagyhatnak itt minket!

– Ezt a tervet mi sem fogadhatjuk el – szólt közbe Drask tábornok. – Megértem az érveit,

hogy miért ne hozzunk át egy teljes szakaszt. De Formbi főnemesnek és nekem mindenképpen

jelen kell lennünk, amikor felvesszük a kapcsolatot a túlélőkkel. És a főnemes fegyveres őrök

nélkül egyetlen lépést sem tehet! Ehhez ragaszkodom!

– Tábornok úr, ezennel felajánlom az 501-es Légió szolgálatait – jelentette ki ünnepélyes

hangnemben Fel százados. – Az Aurek-hetes osztag mindennel meg tud birkózni, amit a túlélők

felvonultathatnak ellenünk!

– Köszönöm az ajánlatát, de még így sem látom biztosítottnak a főnemes személyi

védelmét – válaszolta ridegen Drask. – Mindenképpen idevezényelek legalább egy fél osztagot,

vagyis három harcost – Kihívó pillantást vetett Luke-ra, és odaszólt neki: – Maradt még

mondanivalója, Skywalker mester?

Luke feladta a reménytelennek látszó küzdelmet.

– Nem maradt, tábornok úr – válaszolta, és mélyet sóhajtott. – Három harcos elég lesz.

Felteszem, ön is velünk tart, nagykövet úr, ugye?

– Magától értetődik – felelte eltökélten Jinzler. Az arckifejezése arra utalt, hogy a belső

feszültsége jócskán alábbhagyott, ha nem is tűnt el nyomtalanul. – A nő... szóval, az otthoni

feletteseim nyilván elvárnák tőlem, hogy menjek.

– Hát akkor, ezt eldöntöttük – állapította meg fennhangon a birodalmi százados. – Helyes!

Ne is vesztegessük tovább az időt!

– Ötven év telt el a katasztrófa óta, százados úr! – szólt rá Drask az ifjú tisztre. – Azok a

túlélők még igazán várhatnak néhány percet. – Azzal ismét a zászlóvivőhöz fordult, aki a vita

kezdete óta feszes vigyázzállásban várakozott. – Menjen vissza a Chaf Envoyra, és intézkedjen,

hogy a kapitány elrendelje a drace-kettes riadót! Aztán utasítsa a kettes számú díszosztagot, hogy

haladéktalanul jelentkezzen ebben a csarnokban. A többiek álljanak készenlétben arra az esetre,

ha gyors beavatkozásra lesz szükség.

Miután a tábornok elsorolta az utasításait, végigjártatta szigorú tekintetét a csapaton, hogy

van-e még valaki, aki vitatkozni óhajt vele, de egyetlen jelentkező sem akadt.

– Nos, először is – szólalt meg néhány pillanattal később Formbi –, mindenki térjen vissza

a Chaf Envoyra és vegye magához azt a felszerelést, amit szükségesnek ítél ehhez a múltidéző

utazáshoz – végignézett a saját, díszes öltözetén, és hozzátette: – És talán a ruhacsere sem fog

megártani. Találkozzunk harminc perc múlva ugyanitt, hogy megkezdhessük a túlélők

felkutatását!

A csapat a hosszúnak ígérkező gyalogtúra kezdetén nem ütközött jelentősebb akadályba.

A szakaszolóajtók nyitva álltak, és a folyosókat sem torlaszolta el semmi. A Dreadnaught halálos

némaságba és erős félhomályba burkolózó járatai furcsa módon egy kiterjedt katakomba járataira

emlékeztettek. A vészvilágítás helyenként még pislákoló, vörös lámpáinak, és a társaság saját

fény-rúdjainak fénye halvány, elmosódott foltokat festett a matt fémfalakra. A hosszú, viszonylag

tágas folyosó mentén kisebb-nagyobb fülkék, kabinok és termek sorakoztak. A rég halott

mérnökök néhány helyiséget akkorára méreteztek, hogy amikor valaki benyitott ezeknek az

ajtaján, a kézilámpájának a fénysugara alig érte el a legmesszebbre eső zugokat, míg a távoli

válaszfalak kísértetiesen verték vissza a léptek kopogását. A kisebb kabinok egy részében néma,

mozdulatlan gépezetek, jókora ládák, illetve fém tárolódobozok halmai álltak. Más, valaha közös

hálóteremként szolgáló helyiségek padozatán vastag porréteggel lepett személyes tárgyak, és

évtizedek óta foszladozó ruhák hevertek.

Mara a menetoszlop elején lépkedett, a férje oldalán. Az Erőn keresztül folyamatosan

ellenőrizte a lámpáik hatósugarán túli területeket, és azon törte a fejét, hogy hogyan alakulhatott

ki ez a számára eléggé különös sorrend. Azt még teljesen logikusnak tartotta, hogy Luke és ő

vezetik a társaságot, és abban sem talált kivetnivalót, hogy a hátuk mögött közvetlenül Formbi,

Drask és Jinzler ballagnak. Őket viszont Fel, Feesa és az egyik rohamosztagos követte, aztán

jöttek a geroonok. Leghátul következett a másik három rohamosztagos, akik ahhoz képest, hogy

páncélt viseltek, meglepően csendesen lépkedtek.

A Jedi-hölgyet valamiért egyre jobban bosszantotta ez az elrendezés. Ő maga, a saját

kiképzésén tanultak alapján hátvédnek állította volna Felt és a rohamosztagosokat, mert a

páncélzatuk és a felkészültségük jóvoltából ők feleltek meg a legjobban egy hátulról érkező,

váratlan támadás elhárítására. Az is megfordult a fejében, hogy az egyik rohamosztagost

közvetlenül a saját háta mögé parancsolná, ahol tűzharc esetén nem Jinzler és a két chiss

méltóság füle mellett kellene lövöldöznie.

Az indulás utáni percek során kétszer is felmerült benne, hogy megállítja és átrendezi a

menetoszlopot, de mind a kétszer meggondolta magát, és végül le is mondott az ötletről. Fel

csupán nemrégiben került ki az akadémiáról, és Mara lehetségesnek tartotta, hogy a Kéz

Birodalmának katonai elemzői időközben kifejlesztettek néhány új taktikát, amelyek sokkal

hatékonyabbak, mint azok, amelyeket annak idején neki tanítottak.

Az első száz-százötven méter megtétele után már sokkal nehezebben boldogultak. A

szigetelőanyag jókora táblái, leszakadt válaszfaldarabok, kifordult ajtók és meggörbült

tartógerendák nehezítették az előrehaladást, sőt, helyenként még az oldaljáratok torkolatát és az

ajtónyílásokat is eltorlaszolták.

– Mi történt itt? – suttogta Feesa, mialatt Luke a biztonság kedvéért félretolt az útból egy

lecsüngő kábelköteget, amelynek egyes szálait töredezett páncélburkolat borította.

– Elértük a turbólézer-ütegek környékét – magyarázta halkan Luke. – Ugye emlékszik

még, hogy mit mondott Mara? A hajónak ezt a részét gyakorlatilag rommá lőtték az ütközet

során. Thrawn első számú célpontjai a fő ütegsorok és a pajzssugárzók voltak.

– Szavamra mondom, alapos munkát végzett – állapította meg kissé keserűen Formbi. –

De vajon a karbantartó droidok miért nem szüntették meg ezeket az állapotokat?

– Valószínűleg nem volt akkora droid a fedélzeten, amekkora elbírta volna ezeket a

hatalmas súlyokat – magyarázta Fel, és példaképpen rámutatott egy kettétört, vaskos tartóelemre.

– A túlélők pedig bizonyára úgy döntöttek, hogy a romok eltakarítása nem éri meg az

erőfeszítéseket.

– És ne feledkezzünk meg az itteni első számú veszélyforrásról – tette hozzá Drask

tábornok. – Miután az Erőd-halmazban nagyon közel keringenek egymáshoz a csillagok, a

sugárzás szintje jóval magasabb annál, mint amihez az emberi lények többsége hozzászokott.

– Ezek szerint mi is veszélyben vagyunk? – kérdezte idegesen Bearsh.

– Ahhoz egy jó darabig itt kellene maradnunk – vélte Luke. – A külső burkolat elég

vastag ahhoz, hogy felfogja a sugárzás java részét. Mondjuk, ha hónapokig, netán évekig élnénk

itt, akkor már biztosan károsodna az egészségünk.

– A túlélők is nyilván ezért döntöttek úgy, hogy visszahúzódnak az alsó Dreadnaughtokba

– fűzte hozzá Mara. – A sugárzás nem tud áthatolni a vastag sziklarétegeken.

– De az is lehet, hogy azért élnek odalent, mert a többi cirkáló nem szenvedett ilyen

mértékű károkat – jegyezte meg a birodalmi százados.

Luke megvonta a vállát, és közömbös képet vágva kijelentette:

– Hamarosan ez is tisztázódni fog.

– Ezek szerint oda tartunk? – érdeklődött Jinzler. – Az alsó hajókba?

– A jelek szerint ott vannak a túlélők – magyarázta türelmesen Luke. – De mielőtt

elindulnánk lefelé, szeretném megvizsgálni a parancsnoki hidat. Lehet, hogy maradt ott néhány

használható állapotban lévő felvétel vagy feljegyzés, amiből megtudhatjuk, hogy pontosan mi

történt.

Bearsh kétszólamú füttyentést hallatott, és kétkedő hanghordozással megkérdezte:

– Valóban lát erre esélyt, Skywalker mester? Csak nézzen körül, és a saját szemével

láthatja, hogy az a bizonyos Thrawn mennyire komolyan vette a dolgát, ha rombolásra került sor.

– Thrawn mindig is csak annyit rombolt, amennyi feltétlenül kellett a győzelem

kivívásához – szólt közbe Fel. – Miért lövette volna szét a hidat, ha csupán a pajzsgenerátorok és

turbólézerek kiiktatására volt szüksége?

Jinzler csodálkozó pillantást vetett a századosra, és mérgesen felcsattant:

– Maga meg miről beszél? Csupán mire volt szüksége annak az alávaló gyilkosnak?

Megmondjam, hogy mire volt szüksége? Arra, hogy megsemmisítse a Kirajzást! Arra!

– Nyilván megvolt rá az oka – dünnyögte halkan Fel.

– Mégis, miféle oka volt arra, hogy civileket öljön? – háborgott tovább Jinzler. –

Fegyvertelen, békés férfiakat, nőket és gyermekeket, akik sosem ártottak sem neki, sem senki

másnak? Éppen egy kis céllövészetre vágyott, amikor merő véletlenségből elé sodródott a

Kirajzás, ő meg gondolt egyet, és kiadta a tűzparancsot? – Hirtelen Formbi és Drask felé perdült,

és dühösen rájuk förmedt: – Na, és maguk? Maguk chissek, igaz? Mit tettek annak idején, hogy

megállítsák azt a szörnyeteget?

Mara elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen a kínos jelenetnek. Formbi már

többször is kinyilvánította, hogy a chissek bűntudatot éreznek az egykori események miatt, és ő

feleslegesnek tartotta, hogy tovább gyötörjék őket, ezért határozottan rászólt a férfire:

– Ennyi elég lesz, nagykövet úr! Ami történt, megtörtént. Zárjuk le a múltat, és

foglalkozzunk inkább a jövővel!

– Valóban így gondolja? – kérdezte haragosan Jinzler. – Tízezrek vesztették életüket, de

ne is törődjünk vele?

– Sem a hely, sem az idő nem alkalmas a múlt tisztázására, nagykövet úr! – jelentette ki

Luke. – Azzal nem megyünk semmire, ha felhánytorgatjuk mások hibáit. Mert néha mindannyian

követünk el hibákat, ugye, nagykövet úr? Összpontosítsunk most a túlélők felkutatására, aztán

nézzük meg, hogyan segíthetünk rajtuk, rendben?

Jinzler tekintete továbbra is villámokat szórt, de visszafogta magát.

– Elnézésüket kérem – motyogta fojtott hangon –, én csak...

– Jön valaki – vágott közbe a Fel mellett álló rohamosztagos, azzal gyors félfordulatot

vett, és egy, a folyosó jobb oldalába torkolló, alig fél méter átmérőjű szervizalagútra szegezte a

sugárvetőjét.

A társai nyomban odaugrottak mellé, így a négy rohamosztagos félkörív formájú

védőalakzatba állt a szűkös járat és a csapat többi tagja között, mialatt valamennyien a sötétlő

nyílásra irányították a fegyvereiket.

– Várjanak! – figyelmeztette őket a parancsnokuk. – Semmiképpen se nyissanak tüzet

elsőnek!

Halk, állhatatos léptek kopogása hallatszott. Mara a kezébe vette a fénykardját, de nem

aktiválta, viszont gyorsan megidézte magában az Erőt, és letapogatta a szervizalagút környékét.

Hiába próbálkozott, nem érzékelte semmiféle élőlény közelségét.

– Valószínűleg egy droid lesz – vélekedett halkan.

– Ugyan már, miféle lábakon járó droid férne bele ebbe a lyukba? – vitatkozott Fel.

Néhány másodperccel később megkapta a választ, amikor egy legfeljebb fél méter hosszú,

alig harminc centiméter magas, lánctalpakon közlekedő droid gördült ki a szervizalagútból. A

megviselt burkolatú, dobozforma gépezet egyik lánctalpába beszorult valami, ami minden egyes

fordulatnál hozzákoccant a padozathoz, és léptek kopogásához hasonló hangot adott.

– Íme, egy bicegő masina – jelentette ki mosolyogva Luke. – De vajon mi lehet ez?

– Valószínűleg egy önjáró porszívó – találgatott a százados, és félrelépett, miközben a

droid elgurult a lába mellett, majd egy halom töredezett szigetelőanyag felé vette az irányt. Fel

utána nézett, és hozzátette: – És talán a kisebb törmelékdarabokkal is megbirkózik.

– Értem – dünnyögte Luke, és a feleségére pillantott.

Mara aprót biccentve jelezte, hogy ő is sejti, minek köszönhetik a váratlan találkozást. A

mindent elborító porrétegből ítélve hónapok, talán évek óta nem jártak errefelé porszívók. Így

aztán felettébb gyanúsnak tűnt, hogy a központi számítógép éppen akkor vezényel ide egy

takarítódroidot, amikor ők beállítanak a roncsba. Mindkét Jedi biztosra vette, hogy az önjáró

porszívó egy apró kamerát és adóvevőt is hordoz, és azért küldték, hogy rajta keresztül távolról

ellenőrizzék a behatolókat.

Vagy megfigyelőnek küldték, vagy pedig csaléteknek.

Mara elszakította a tekintetét a lapos gépezettől, és szemügyre vette az előttük nyújtózó

folyosószakaszt. A rengeteg törmelék miatt nem látott messzire, de így is meg tudta állapítani,

hogy tőlük körülbelül húsz méterre a folyosó egy kisebbfajta terembe torkollik, és annak

távolabbi végéből vezet tovább. Azonnal tudta, hogy a kiszélesedő szakasz remekül megfelel egy

csapda felállításához. A férjére nézett, és jóváhagyólag odabiccentett neki. Luke kacsintott, majd

hangtalan léptekkel elosont, és nekivágott a következő folyosószakasznak.

– Hát ez egyszerűen bámulatos! – lelkendezett Bearsh, mialatt a droid kinyújtotta apró,

ízelt fémkarjait, és elkezdte felpakolni a saját hátára a szigetelőanyag töredezett darabjait. –

Szóval ilyen egy droid. És ez teljesen magától dolgozik?

Mialatt Luke átsurrant egy ferdén álló, leszakadt gerenda alatt, az egyik rohamosztagos

odakapta a fejét, és meglátta őt. A fehér páncélmellvért egy-két centiméteres megemelkedése

jelezte, hogy a katona teleszívta a tüdejét, de mielőtt megszólalt volna, valamiért meggondolta

magát, és Mara felé fordult. A Jedi-hölgy finoman, mások számára észrevétlenül megrázta a fejét.

A rohamosztagos apró biccentéssel jelezte, hogy megértette a célzást, és csendben maradt.

– Ezt az egységet minden bizonnyal a központi számítógép karbantartó-takarító

alrendszere irányítja – magyarázta Jinzler az ámulva pislogó geroonoknak. – Az ilyen apró

droidoknak nincs annyi memóriakapacitásuk, hogy teljesen önállóan működjenek.

– Értem – felelte Bearsh –, de olyanok is vannak, amelyek képesek önállóan cselekedni,

ugye?

– Persze, sok ilyen van – erősítette meg Jinzler. – Mindenféle akad, a protokolldroidoktól

kezdve az asztrodroidokon át egészen a sebészdroidokig.

– Na és a harci gépezetek, mint például a droidekák? – kérdezte egy másik geroon. –

Azok is önállóan működnek?

– A későbbi változataik már igen – válaszolta Jinzler. – De azok túlnyomó többségét is

egy központi számítógép irányítja.

– Micsoda szörnyű fegyverek! – hüledezett Bearsh.

– Igazából nem azok – szólt közbe a százados. – Manapság a droidhadseregek

alkalmazása már meglehetősen idejétmúlt stratégiának számít, legalábbis a Kéz Birodalmában.

Tényleg, és mi a helyzet az Új Köztársaságban, nagykövet úr?

– Néhány rendszerben használnak még droidekákat – felelte Jinzler. – Főleg a kisebb

kolóniákon, vagy az elmaradottabb világokon. Ezeken a helyeken még most is szolgálatban

állnak, tudniillik kiváló őrszemek. Főleg a hatalmas vadonok mélyén működő telepeken veszik jó

hasznukat, ahol folyton védekezni kell a helyi ragadozók ellen.

Bearsh jól láthatóan megborzongott, és halkan megjegyezte:

– Félelmetes tűzerő van az önök kezében. És mégsem használják?

– Nézze, elöljáró úr, az Új Köztársaság lakói nem akarnak leigázni más népeket –

magyarázta Jinzler.

– Továbbá, a jelentős tűzerő még korántsem elég ahhoz, hogy egy hadsereg ütőképes

legyen – tette hozzá a százados. – Tudják, a harci droidokkal az a baj, hogy alapjában véve

roppant ostobák...

Mara hirtelen megérezte Luke sürgető hívását. Óvatosan hátrahúzódott, és mialatt Fel

tovább magyarázott, ő elsurrant, hogy csatlakozzon a férjéhez.

A folyosó végéből nyíló, félig romba dőlt teremben talált rá Luke-ra.

– Mivel állunk szemben? – suttogta Mara alig hallhatóan.

A Jedi-mester rámutatott néhány lapos, sötétszürke ládára, amelyek a bal kézre eső

válaszfal mellett sorakoztak.

– Azokat nem szórták szét a lökéshullámok – dörmögte csendesen. – Szép, takaros

rendben állnak, ami szerintem arra utal, hogy utólag kerültek oda. Robbanócsapdára gyanakszom.

Szerinted?

Válaszképpen Mara megidézte magában az érzékszervek ingerküszöbének finomítására

szolgáló Jedi-módszert. Átadta magát az Erőnek, és az orrán keresztül, lassan beszívta a levegőt.

Sorban szétválogatta, és azonosította a körülöttük terjengő szagkeverék egyes összetevőit: por,

műanyag, fém, rozsda és némi penész. Miután az első kísérlet során nem talált semmi különöset,

kifújta a levegőt, és megismételte az eljárást.

Ezúttal szinte azonnal rábukkant a gyenge, de eltéveszthetetlen kipárolgásra.

– Igen, azokban a ládákban robbanóanyag van – erősítette meg a férje véleményét. –

Valószínűleg távirányítással hozható működésbe.

– Hát igen, a családban te vagy a robbantási szakértő – jegyezte meg mosolyogva Luke. –

De biztosan igazad van. Időzítő berendezésnek itt nem lenne semmi értelme.

– Pontosan – értett egyet Mara. – Most mi lesz? Ostoba fejjel, nyílegyenesen belesétálunk

a csapdába, vagy elég okosak vagyunk ahhoz, hogy más megoldás után nézzünk?

– Olyan okosak vagyunk, hogy a közelébe sem megyünk! – dörmögte vigyorogva Luke. –

Szépen elindulunk visszafelé, aztán másik utat keresünk.

– Nem is tudom – válaszolta gondterhelten Mara, és körülnézett a romos helyiségben. –

Már a főfolyosón is rengeteg az akadály. Attól tartok, hogy a kisebb járatokban még rosszabb a

helyzet.

– De csak addig, amíg el nem távolodunk a turbólézerek és a pajzssugárzók közeléből –

emlékeztette Luke a feleségét. – Szerintem a törzs többi része jobb állapotban van. Ez, amelyiken

most járunk, csupán egy a négy főfolyosó közül. A két felső, illetve két alsó járat a hajó

hossztengelyével párhuzamosan, attól egyenlő távolságra fut végig a hajótesten, majd az orr

közelében egy-egy tágas keresztfolyosóba torkollik.

– Nahát – Mara nagyokat pislogva meredt a férjére –, mióta tudsz te ennyit a

Dreadnaughtok szerkezeti felépítéséről?

– Mióta Han és én rövid összetűzésbe keveredtünk egy rakás birodalmival a Katana

fedélzetén – válaszolta Luke, és fanyarul elmosolyodott. – Tudod, alaposan megismered egy hajó

belsejét, ha vadul lövöldözve végigkergetnek rajta! Gyere, mondjuk el a többieknek is, hogy

hányadán állunk.

Amikor visszaértek a csapathoz, a százados éppen befejezte az előadását.

– Szóval itt vannak – jegyezte meg Drask, és villámló tekintettel méregette a két Jedit. –

Megkérdezhetem, hogy merre jártak?

– Körülnéztünk egy kicsit – válaszolta nyugodtan Luke. – Úgy néz ki, hogy át kell

váltanunk egy másik folyosóra.

– Miért? – kérdezte szigorúan a tábornok.

Luke lenézett a droidra, amely még most is szorgalmasan szedegette a törmeléket.

– Ott elöl valaki kiépített egy robbanócsapdát – válaszolta. – És most valahogy nincs

kedvem hatástalanítani. De tíz méterre innen van egy keresztfolyosó, amelyen kikerülhetjük azt a

helyiséget.

– Csapda van előttünk? – kérdezte hitetlenkedve Bearsh. – De hát miért akarnának az

itteniek bántani minket? Hiszen mi azért jöttünk, hogy tisztelegjünk a bátorságuk előtt.

– Az meglehet, elöljáró úr, csakhogy ezt ők nem tudhatják – magyarázta türelmesen Luke.

– Legfeljebb annyit tehetünk, hogy igyekszünk elkerülni a bajt, amíg nem tudjuk elmagyarázni

nekik, hogy kik vagyunk, és miért jöttünk.

– Először is gondoskodnunk kell arról, hogy ez a találkozó egyáltalán létrejöjjön –

mondta felbőszülve Drask, azzal előhúzta az adóvevőjét.

– Egy pillanat, tábornok úr! – szólt rá Luke. – Elárulná, hogy mire készül?

– Hívom az erősítést! – mordult fel Drask. – Ez már nem diplomáciai probléma, hanem

katonai. És eszem ágában sincs fegyveres kíséret nélkül sétálgatni ezen a helyen.

– De tábornok úr! – csattant fel a birodalmi százados. – Van fegyveres kíséretünk. Kérem,

bízzon bennem. Az 501-esek meg tudják oldani az efféle problémákat!

– Az még nem elég – morogta haragosan Drask –, még akkor sem tudnak megvédeni

mindnyájunkat, ha csakugyan olyan ütőképesek, ahogyan azt ön állítja. Nagyobb egységre lesz

szükségünk!

– Ez nem a legjobb ötlet, uram! – figyelmeztette Luke a tábornokot. – A túlélők szemmel

tartanak minket, és minden valószínűség szerint fenyegetésnek fogják venni egy komolyabb

csapat felbukkanását!

– Igaza van Skywalker mesternek – jelentette ki Formbi, és a hangján érződött, hogy

egyáltalán nincs elragadtatva a gyorsan változó helyzettől. – Egyelőre hagyjuk meg tartaléknak

azokat a harcosokat, Drask tábornok! Vonuljunk vissza, és térjünk át a Jedi-mester által javasolt

útvonalra.

– Én ezzel egyáltalán nem értek egyet – morogta Drask, de minden további vita helyett

elrakta az adóvevőjét. – Nos, legyen. Skywalker mester, mutassa az utat!

A Luke által kiválasztott járatról hamarosan kiderült, hogy semmivel sem járható

könnyebben, mint a főfolyosó. Igaz, kevesebb törmelék hevert a padozaton, de a válaszfalak és

mennyezet sokkal rosszabb állapotban volt, mint az előző, tágasabb alagútban. Szinte minden

második-harmadik méterre jutott egy-egy iszonyúan eltorzult, megcsavarodott burkolóelem,

amely meredek szögben kiállt a falból, vagy éppen lelógott a mennyezetről. A kutatócsapat a

minden irányból feléjük meredő éles, rozsdás peremek miatt csak lassan haladt előre. Minden jel

arra utalt, hogy az egykori űrcsata során hatalmas robbanások pusztítottak ebben a rekeszben.

Több, mint egy standard órába telt, mire átvergődtek a körülbelül százötven méter hosszú,

romba dőlt folyosószakaszon. Menet közben két takarítódroiddal is találkoztak, amelyek

elragadtatott szavakat csaltak elő a geroonokból. Nyilvánvalónak tűnt, legalábbis a két Jedi

számára, hogy valaki folyamatosan figyeli őket.

De legalább nem vártak rájuk további robbanócsapdák, és háborítatlanul folytathatták az

útjukat. Luke-ban rövidesen feltámadt a remény, hogy a túlélők a megfigyeléseik alapján rájöttek,

hogy a hívatlan vendégek békés szándékkal érkeztek.

Vagy csupán arról volt szó, hogy még emlékezetesebb fogadtatást készítettek elő nekik...

Miután maguk mögött hagyták a turbólézereknek helyt adó, utolsó rekeszt is, a

várakozásaiknak megfelelően, gyakorlatilag sértetlen környezetben haladtak tovább. Néhány

perccel később, mintegy ötven méter megtétele után Marának már egyenesen az a benyomása

támadt, hogy csupán egy elhanyagolt, poros és rendetlen raktárban járnak.

Hamarosan betértek az egyik oldalsó terembe, amelyben tucatnyi kezelőpult állt, míg a

falai mentén műszerfalak és jókora monitorok sorakoztak.

– Mi ez a hely? – kérdezte megilletődötten Bearsh.

– Ez az úgynevezett flottairányító taktikai központ – válaszolta készségesen a birodalmi

százados. – A Dreadnaughtokat annak idején kisegítő hajók százai kísérték. Vadászok, fregattok,

kisebb cirkálók. Ebből a központból koordinálták a mozgásukat és műveleteiket.

– Biztos a vagaarik hajóin is voltak ilyen termek! – vélekedett a geroonok egyike. – Talán

még ennél nagyobbak is! Mert hatalmas flottájuk volt ám!

– Bizony – erősítette meg Bearsh, és megborzongott. – Amikor lecsaptak a világunkra,

annyi hajóval támadtak, hogy elsötétült az ég!

– Ez talán még működőképes – dünnyögte Drask, és odalépett az egyik konzolhoz, hogy

közelebbről is szemügyre vegye. – Vajon Mitth'raw'nuruodo szándékosan kímélte meg a hajónak

ezt a részét?

– Elképzelhető – válaszolta Fel. – A hat Dreadnaught manővereit és műveleteit

valószínűleg a vezérhajón hangolták össze. Erre a taktikai központra talán olyannyira nem volt

szükség, hogy még kezelők sem tartózkodtak benne.

– Hacsak nem ez volt a vezérhajó! – szólt közbe Jinzler.

Mara hirtelen megérzett valamit. Mintha egy ismeretlen élőlény bukkant volna fel a

közelben. Azonnal Luke felé fordult, aki válaszképpen egy pillanatra felrántotta a jobb

szemöldökét. A Jedi-hölgy hamiskásan rákacsintott a férjére, majd fennhangon megszólalt:

– De kár, hogy nem tudjuk bekapcsolni valamelyik kezelőpultot! Fogadni mernék, hogy

hemzsegnek bennük a hasznosabbnál hasznosabb információk!

Mialatt beszélt, az Erő közvetítésével kiterjesztette az érzékeit. Néhány pillanatig

feszülten figyelt, de nem tudta megfejteni az észleléseit. A gyenge, halvány jel hol eltűnt, hol

előbukkant, amiből hirtelenjében azt az egyetlen következtetést tudta levonni, hogy az ismeretlen

teremtmény szinte másodpercenként elveszti az eszméletét, majd magához tér, aztán ismét elájul.

– Talán megérne egy próbát – vetette fel Luke, és a szeme sarkából a feleségére nézett,

aki gyorsan elfordult, nehogy meglássa valaki, hogy kajánul vigyorog. A Jedi-mester

megköszörülte a torkát, és megkérdezte: – Maga mit gondol, százados úr?

Fel töprengve ráncolta a homlokát. Aztán elegendő volt egyetlen pillantást vetnie a neki is

háttal álló Marára, és máris észbe kapott.

– Egész jó ötlet! – jelentette ki ügyesen színlelt lelkesedéssel. – Sőt, lehet, hogy itt

könnyebben rátalálunk a nekünk kellő adatokra, mint a parancsnoki hídon. Azt már most tudjuk,

hogy ez a helyiség épen maradt. Tábornok úr, mit szólna hozzá, ha egy kicsit megpiszkálnánk azt

a pultot, amelyet oly elmélyülten vizsgálgat?

Drask elhátrált néhány lépésnyire, még egyszer végigmérte a konzolt, és felmordult:

– Rajta, lásson neki!

– Máris! – vágta rá készségesen Fel, azzal odahúzott egy fülsértően nyikorgó széket a

kiválasztott pult elé, és rátelepedett. – Lássuk csak... – dünnyögte töprengve, és próbaképpen

felkattintott néhány kapcsolót. A pult halkan, recsegve sípolt néhányat, aztán, némi tétova

villogás után, életre kelt néhány kijelző. A százados elégedetten bólintott, és kijelentette: – Na,

fog ez menni! Akkor most nézzük meg ezt...

Mara lassan visszafordult a konzol előtt félkörben felsorakozott csapat felé. Luke-nak már

nyomát sem látta. Várt még néhány pillanatig, és miután meggyőződött arról, hogy rajta kívül

mindenki a birodalmi tiszt bűvészkedését figyeli, nesztelenül kisurrant az ajtón.

Luke rögtön a kijáratnál várta.

– Te is érezted a hölgyet? – kérdezte suttogva, mialatt óvatos léptekkel távolodtak a

taktikai teremtől.

Hölgyet? Mara elméjén szempillantás alatt átvillant az az eléggé hézagos történet,

amelyet Jinzler mesélt a nővéréről.

– Én is érzékeltem egy jelet, de hol eltűnt, hol visszajött – válaszolta. – Szóval szerinted

nő az illető?

– Egészen pontosan egy kislány – közölte Luke, és miután pontosan tudta, hogy mi jár a

felesége fejében, hozzátette: – Túlságosan fiatal ahhoz, hogy Lorana legyen. Sajnálom.

– Lássuk be, az már tényleg túl szép lett volna, ha egyből megtaláljuk Jinzler barátunk

nővérét – ismerte el Mara, és megpróbált úrrá lenni a csalódottságán. – Menjünk, és keressük

meg, még mielőtt észreveszik, hogy leléptünk!

– Ezzel már elkéstek – dörmögte egy komor hang a hátuk mögött.

Luke hatalmasat sóhajtott, Mara viszont szélesen elvigyorodott, mialatt megfordult, és

udvariasan köszönt:

– A legmélyebb tiszteletem, tábornok úr!

Drask magányosan, az állát gőgösen felszegve állt a folyosó közepén.

– Maguk teljesen ostobának néznek minket – jelentette ki ridegen. – Önök, de Fel

százados is. Komolyan azt hitték, hogy ugyanazzal a módszerrel kétszer is becsaphatnak egy

chisst?

– Bocsásson meg nekünk – kérte Luke, és fejet hajtott a tábornok előtt – mi csupán az

önök biztonsága miatt aggódtunk.

– Köszönöm, de nekem nincs szükségem testőrségre! Én katona vagyok, nem diplomata!

– vágott vissza önérzetesen Drask. – Nem tudom, hogy maguknál, embereknél mi a szokás, de

nálunk a csatában a vezérek nem hátulról, biztonságos távolságból irányítják az ifjú harcosokat,

hanem mindvégig ott vannak közöttük, és maguk is harcolnak.

– Így már érthető – felelte Luke. – Akkor talán rosszul fejeztem ki magam. Szóval, az

imént Formbi főnemes biztonsága miatt aggódtunk.

– Így már jobb – dörmögte Drask, és kissé megenyhülve folytatta: –, de jól jegyezzék

meg, hogy ez a hajó még most is a Chiss Birodalom tulajdonát képezi! A jövőben ne

merészeljenek előremenni, vagy eltűnni!

– Megértettük – válaszolta nyomban Luke –, és megint csak elnézést kérünk.

– Rendben, ez egyszer még megbocsátok – közölte méltóságteljesen Drask, aztán gyorsan

visszanézett a taktikai terem kijárata felé, és hozzátette: – Akkor most haladjunk tovább, még

mielőtt a többiek észreveszik a távollétünket!

Talán húsz-harminc métert tehettek meg, amikor Mara ismét megérezte az idegen tudat

közelségét. Ebből a távolságból már azt is meg tudta ítélni, hogy Luke-nak igaza volt az imént.

Valóban egy fiatal lány tartózkodott a közelükben.

– Előttünk van – súgta a férjének, majd a tekintetét a folyosó félhomályába fúrva figyelt,

hogy pontosan meghatározza a lány helyzetét. Tőlük legfeljebb öt-hat méterre egy félúton

beragadt ajtó állt a jobb oldali válaszfalban, amelyen túl jókora helyiség terült el. Mara óvatosan

előrelopakodott, és benézett az ajtónyíláson. A derengő fénnyel megvilágított helyiségben

ugyanolyan kezelőpultok álltak, mint amilyeneket a taktikai irányítóteremben láttak.

– Odabent lesz, a tartalék felderítőközpontban – suttogta Luke, és a beszorult ajtóra

mutatott. – Te maradj idekint, mialatt a tábornok úrral ellenőrizzük a termet!

Mara már-már visszavágott, de sietve visszanyelte a mondandóját, mert rájött, hogy a

férje csupán jó benyomást akar tenni a mogorva chiss főtisztre.

– Jó ötlet – válaszolta halkan, azzal félrelépett az útból, és hátával a válaszfalhoz simult.

Luke és Drask nesztelen, óvatos léptekkel indultak a terem felé. Menet közben a tábornok

megfontolt mozdulattal a hő pisztolyára tette a kezét, amelyet a derékszíjára erősített tokban

hordott. Átléptek a nyíláson, és eltűntek az ajtó mögött...

– Ti Jedik vagytok, ugye?

Mara a háta mögül hallotta a vékony hangot. Villámgyorsan megpördült, és ösztönösen a

fénykardjához kapott, de rögtön el is engedte a fegyvert. A tőle alig néhány lépésnyire,

mozdulatlanul álló kislány legfeljebb tíz éves lehetett. Egyszerű, foltozott, de tiszta ruhát viselt.

Aranybarna haja lágyan csillogott a folyosó vészlámpáinak fényében. Világoskék szemével

pislogás nélkül, mereven bámulta az ismeretlen látogatót.

Vele ellentétben Mara sűrűn pislogott, mert teljesen elképedt. Az imént határozottan

érezte, hogy a lány előttük jár, erre tessék, a hátuk mögött bukkan fel. De hogy a táguló

szupernóvák összes kínjába került oda? Hogyan tudott észrevétlenül megközelíteni egy tapasztalt

Jedi-lovagot?

Nagy nehezen összeszedte magát, és kibökte:

– Igen, kicsim, azok vagyunk. És azért jöttünk, hogy segítsünk nektek!

– Óh – a lány hatalmasat sóhajtott, aztán egy pillanatig elmélyülten, de az arcán

bizonytalan kifejezéssel tanulmányozta a Jedi-hölgyet. Végül a felderítőközpont ajtaján kilépő

Luke-ra és Draskra fordította a tekintetét. Ekkor mélyet lélegzett, és megkérdezte: – És a

kékbőrű? Ő azért jött, hogy bántson minket?

– Senki sem fog bántani titeket – válaszolta Drask, és a hangja ezúttal szokatlanul

barátságosan csengett. – Ahogy a Jedi-lovag mondta, azért jöttünk, hogy segítsünk.

– Óh – a lány ismét felsóhajtott, és közömbös hangon kijelentette: – Hát, ezt majd

mondjátok el neki – egy, a háta mögött lévő falmélyedésre mutatott –, már vár titeket!

– Mi is alig várjuk, hogy láthassuk őt! – udvariaskodott Luke, bár fogalma sem volt, hogy

ki várja őket. Szelíden rámosolygott a kislányra, és megkérdezte: – Elárulod a nevedet?

– Evlynnek hívnak – felelte a lány. – Erre parancsoljatok!

– Előbb értesítenünk kell a többieket! – mordult fel Drask, és előkapta az adóvevőjét.

– A társaitok jól vannak – közölte Evlyn, mialatt belépett a falfülkébe. – Hamarosan ők is

itt lesznek!

Felnyúlt, és megnyomott egy rejtett kapcsolót. A mélyedés hátsó fala néma csendben

felsiklott, és eltűnt a mennyezetben, felfedve ezzel egy rövid, a másik végén ovális ajtóban

végződő folyosót.

– Gyertek! – hívta őket a lány, és máris elindult a szűkös járatban.

Mara gyanakodva méregette a folyosót, amelynek a közepe táján, a bal kézre eső falban

egy harmadik, lezárt ajtó sötétlett. Úgy sejtette, hogy egy rejtett szenzorokkal felszerelt,

biztonsági átjárót lát, de az is felmerült benne, hogy a falfülkén túl újabb csapda várja őket.

Miután felmérte a helyzetet, kérdő pillantást vetett a férjére, aki nyomban előállt az

elgondolásával:

– Tábornok úr, az lesz a legjobb, ha ön és a feleségem itt maradnak – javasolta, majd

belépett a falmélyedésbe, visszafordult, és hozzátette: – És mialatt várakoznak, talán értesíthetnék

a többieket!

– Dehogy várok! – hördült fel Drask, azzal lendületesen elnyomakodott Luke mellett, így

elsőnek ért a rövid átjáróba. Néhány lépés után megpördült, és szigorúan ráförmedt a

Jedi-mesterre: – Megmondtam, hogy még egyszer nem fogják megelőzni a csapatot! Nélkülem

nem, az biztos!

Luke csak a fejét csóválta, és szótlanul elindult az ismét meglóduló tábornok után. Ezalatt

Evlyn elérte a folyosó túlsó végét, és kinyújtotta a kezét az ajtó mellé épített, tenyérnyi

vezérlőpanel felé. Mara hirtelenjében nem tudta eldönteni, hogy mitévő legyen. Megidézte

magában az Erőt, és az érzékeit kiterjesztve próbálta kideríteni, hogy mi történik a hátrahagyott

társaikkal. Némi megkönnyebbülésére szolgált, hogy nem érzékelt sem rémült, sem ideges

gondolatokat azon a környéken, így végül elszánta magát. Úgy vélte, abból nem lehet baj, ha

néhány percre elszakadnak a társaiktól, főleg, mert az 501-es Légió tagjai vigyáznak rájuk. És ha

kiderül, hogy a kislány tőrbe csalta őket, két Jedi nyilván könnyebben kikeveredik a szorult

helyzetből, mint egy...

– Majd menet közben értesítjük a többieket – dünnyögte komoran, és ő is belépett a rövid

folyosóra.

Éppen idejében érkezett. Alig tett meg két lépést, amikor az ajtó néma csendben bezárult

a háta mögött.

– Siessetek! – sürgette őket Evlyn, és intett nekik, hogy kövessék. Mara megnyújtotta

lépteit, hogy utolérje Luke-ot...

A két Jedi hirtelen zavart érzett az Erőben. Azonnal tudták, hogy bajban vannak, de

cselekedni már nem maradt idejük. Mialatt mindketten a fénykardjukhoz kaptak, két, függőleges

fémlemez siklott ki a mennyezetből. A villámgyorsan leereszkedő, vastag ötvözetlapok egyike

Drask előtt dörrent a fémpadlón, a másik Mara háta mögött, így három részre osztották az átjárót,

és csapdába ejtették őket a középső szakaszban.

Mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, a minden oldalról fémfalakkal körülzárt cella

rándult egyet, és zuhanni kezdett.

Tizenkettedik fejezet

– Maguk Jedik! Csináljanak valamit! – ordította Drask, és az anyanyelvén hozzátett egy

cifra káromkodást.

Ám az első, döbbent pillanatokban egyikük sem tehetett semmit, mert mindhárman azért

küzdöttek, hogy visszanyerjék az egyensúlyukat. A fémcella egyre csak zuhant és zuhant, jóval

nagyobb sebességgel annál, mint amekkorára a kisbolygó gyenge gravitációja elméletileg

felgyorsíthatta volna. Megkésve bár, de Luke végre rájött, hogy egy álcázott felvonókabin ejtette

foglyul őket.

Néhány másodperccel később, oly váratlanul, és akkora erővel, hogy az utasai kis híján

elterültek a fémpadlón, a fülke hatalmasat fékezett, és megállapodott.

– Üdvözlöm önöket, Jedik! – recsegte egy torz férfihang a vezérlőpanel irányából. – És

önt is üdvözlöm, kékbőrű idegen!

– Minket chissnek szokás nevezni! – mordult fel öntudatosan a tábornok.

– Értem. Hát akkor üdvözlöm önt, chiss! – válaszolta a férfi. – Én Jorad Pressor vagyok, a

Nép Őrzője.

– Kissé szokatlan módon fogadják a békés látogatókat! – jegyezte meg ingerülten Mara. –

Azt hiszem, valamennyien jobban járnánk, ha szépen előbújnának, és nyugodtabb körülmények

között, személyesen beszélnénk egymással!

– Hogy hogyan és milyen körülmények között beszélünk, azt én fogom eldönteni, és nem

önök! – válaszolta nyugodtan a Pressor nevű illető. – Egy ideig minden úgy marad, ahogyan most

van.

– Egy nagyon rövid ideig – vágott vissza Mara, és erősen kihangsúlyozta a „nagyon" szót.

– Komolyan azt hiszi, hogy ezek az ócska fémfalak sokáig feltartóztathatnak minket?

– Nem hiszem, hanem biztosan tudom – állította határozottan Pressor. – Engedjék meg,

hogy megmagyarázzam! Az önök felvonókabinja pillanatnyilag két, egymással szembefordított

tolósugár gravitációs nullpontjában lebeg. Ha a két berendezés közül az egyik megszűnik

működni, akkor a másik pillanatok alatt végigtolja önöket az aknán, és beleszáguldanak vagy az

alsó, vagy a felső Dreadnaughtba. Akármerre indul el a fülke, jókora csattanás lesz a vége.

– De azt a maguk hajója sem ússza meg – figyelmeztette Drask a számukra láthatatlan

beszélőt. – Egy ekkora becsapódás felsértheti a burkolatot, vagy összezúzhat számos tartóelemet!

– Nem hinném – válaszolta Pressor higgadtan –, de ha mégis, az már a mi bajunk lesz, és

nem az önöké.

– Ez igaz – ismerte el Luke –, de ugye jól sejtem, hogy ez még nem minden?

– Így van. Történetesen tudom, hogy mire képesek a Jedik – folytatta Pressor. – Tudom,

hogy a fénykardjukkal könnyűszerrel kivághatják magukat a kabinból. Én viszont azt

tanácsolnám, hogy ne próbálkozzanak ilyesmivel. A tolósugarak vezérlő és elektromos kábelei

többször körülfutják a fülkét, méghozzá véletlenszerű elrendezésben. Ha netán elvágják

valamelyiket, azzal felborítják a rendszer egyensúlyát, és már száguldanak is a biztos

megsemmisülésbe.

Luke jelentőségteljes pillantás vetett Marára, majd emelt hangon megszólalt:

– Elismerem, ezt alaposan kifundálták, Pressor! Sok Jedi járt errefelé az elmúlt ötven

évben?

– Senki sem járt itt – válaszolta meglepően keserű hangon a férfi. – De én mindig tudtam,

hogy a Köztársaság egyszer még ide küld valakit, akinek az lesz a feladata, hogy végezzen

velünk. Ezért aztán hoztunk néhány óvintézkedést.

– Teljesen félreértik a helyzetet – Luke megcsóválta a fejét, és igyekezett úgy beszélni,

hogy a hangja minél meggyőzőbben szóljon. – Nem azért jöttünk, hogy bosszút álljunk, hogy

megtoroljunk valamit, vagy tudom is én. Azért jöttünk...

Nem beszélhetett tovább, mert Pressor közbevágott, és zavartalanul folytatta a saját

mondanivalóját:

– És feleslegesen próbálnak kapcsolatba lépni a társaikkal, mert zavarjuk az összes

hullámhosszt. Helyezzék magukat kényelembe, amennyire ez lehetséges, és gyakorolják a Jedik

híres türelmét!

A következő pillanatban halk kattanás tudatta, hogy Pressor megszakította a kapcsolatot.

– Ez igazán érdekes – jegyezte meg gúnyosan Drask, és szembefordult Luke-kal. –

Formbi főnemes azt állította, hogy a Jediket mindenki tisztelte és csodálta. A jelekből ítélve

tévedett.

– Méghozzá elég nagyot – ismerte el Luke, és lassan körülhordozta a tekintetét a

felvonókabin belsején. Összevissza horpadozott, de máskülönben sima falakat látott. Rövidesen

arra a következtetésre jutott, hogy ha a foglyul ejtőik megfigyelés alatt tartják őket, akkor a

kamerának és a mikrofonnak vagy a kabin vezérlőpaneljében, vagy a mennyezet és az oldalfalak

találkozásánál sötétlő repedésekben kell lennie. Kérdő pillantást vetett a feleségére, közben

folytatta az előbb megkezdett magyarázatot: – Tudniillik bőven akadtak és a mai napig akadnak

olyanok, akik nem szeretik a Jediket.

Mara eközben a kezelőpanel felé vágott a szemével, majd egy kézjelet mutatott.

Válaszképpen a Jedi-mester elmosolyodott, aztán lassú, nyugodt mozdulattal felnyitotta az egyik

övtáskáját. Mara felpattintotta a derékszíjára fűzött elsősegély-készletét, közben átvette a szót.

– Természetesen ezek túlnyomó többsége bűnöző, vagy háborús uszító – mialatt beszélt,

beletúrt a készletbe, és az ujjaival válogatta annak tartalmát. – Tudja, tábornok úr, a Jedik mindig

is a béke és a rend őrzői voltak, így aztán nem csoda, hogy egyes körökben gyűlöltek és

gyűlölnek minket.

– És persze a korrupt politikusok sem rajonganak értünk – tette hozzá Luke, és előhúzott

egy folyékony zsinórral megtöltött fémhengert. A következő másodpercben Mara is elővett egy

kisebbfajta palackot. A Jedi-mester ismét mosolygott, és felvetette: – Kíváncsi lennék, hogy

Jorad Pressor melyik kategóriába tartozik...

– Talán egyikbe sem – vélte Mara. Odalépett az egyik sarokhoz, és a kezében tartott

palackból színtelen, porlasztott folyadékot kezdett fújni a kabintető és az egyik oldalfal

illesztésére. A sebkezelésre használt, mesterséges bőr nevezetű anyag áttetsző, rugalmas hártyát

képezett a fémfelületeken. Mialatt Mara aprólékos gonddal munkálkodott, csevegő hangnemben

tovább beszélt: – Lehet, hogy ezzel a Pressorral nincs is különösebb baj. Esetleg csak úgy

gondolja, hogy azzal nem megy semmire, ha szóba áll velünk.

– Talán igazad van – felelte Luke, azzal beállt a felesége mellé, és nekilátott, hogy

keskeny zsinórcsíkot nyomjon a mesterséges bőr vékony rétegére. – Idekint, a Chiss Birodalom

peremvidékén a túlélők biztosan nem számítanak semmi jóra.

– Ha egyáltalán tudják, hogy hol vannak – jegyezte meg Mara. – Remélem, előbb-utóbb

meg tudjuk győzni őket arról, hogy segíteni jöttünk. Szívesen beszélgetnék velük, mert már

nagyon kíváncsi vagyok a teljes történetre.

Kínos csend telepedett a kabinra. Mara elérte a sarkot, és áttért a másik falra, míg Luke

szorosan a nyomában haladt. A levegővel való érintkezésre rugalmas, erős zsinórrá alakuló fehér,

sűrű folyadékot olyan vegyületekből keverték ki, hogy ne ragadjon oda semmihez. Ezzel

ellentétben a mesterséges bőrt úgy állították össze, hogy hézag nélkül rátapadjon a sérült

testfelületekre. A két anyag együtt tökéletesen lezárta a réges-régi repedéseket, és elszigetelt

mindent, ami mögöttük rejtőzött.

Miután a Jedik végeztek a falakkal, már csak egy egyszerű lépés volt hátra. Luke levette

magáról, és a kabin kezelőpaneljére terítette a köpenyét.

– Ezzel kész is vagyunk – mondta elégedetten, és hátralépett, hogy megszemlélje a művét.

– Ha minden igaz, akkor mostantól nem látnak, és nem hallanak minket.

– Kezdésnek nem rossz – ismerte el közömbös hangon Drask, akit az egyszerű, de

hatékony megoldás szemlátomást nem vett le a lábáról. – De még mindig idebent vagyunk.

Hogyan tovább?

– Most pedig, tábornok úr – Luke színpadias gesztussal, szélesen mosolyogva meghajolt

Drask előtt megmutatjuk önnek, hogy mire képesek a Jedik! Kérem, dőljön hátra kényelmesen, és

élvezze az előadást!

– Mi volt ez? – kérdezte halkan Feesa, és felkapta a fejét, miután távoli, fojtott dörrenést

hallott.

– Valahol beindult egy gépezet – válaszolta Csáklya, azzal két kézre fogta a sugárvetőjét,

és lépett egyet az ajtó felé.

– És hol vannak a Jedik? – csattant fel Jinzler, aki meglepetten, értetlenül forgatta a fejét.

– Képesek voltak itthagyni minket?

– Aggodalomra semmi ok, nagykövet úr – szólt rá higgadtan Formbi a férfire. – A társaik

Drask tábornok társaságában előrementek, hogy felderítsék a következő folyosószakaszt. De

talán ideje lenne, hogy mi is csatlakozzunk hozzájuk.

Fel rosszkedvűen méregette a kijáratot. Egészen mostanáig abban bízott, hogy a Jedik

visszatérnek, még mielőtt a többiek észreveszik, hogy eltűntek, de legalábbis addigra, mire a

csapat folytatja útját. Nyomban eszébe jutott, hogy a fordulat miatt meg kell változtatnia a

menetoszlop gondosan kialakított rendjét, és máris odaszólt a katonáinak:

– Figyelem, rohamosztagosok! Csáklya és Felhő az élre állnak, Őrszem és Árnyék hátul

lesznek!

Nem sorolhatta tovább az utasításait, mert Formbi közbeszólt:

– Elnézését kérem, százados úr, de én jobban szeretném, ha önök így együttesen alkotnák

a hátvédet – azzal Fel válaszát meg sem várva ráparancsolt a három chiss harcosra: – Jöjjenek

velem!

A főnemes minden további megjegyzés vagy magyarázat nélkül a kijárat felé vette az

irányt. Az egyik harcosa sietve megelőzte, míg a másik kettő villámgyorsan felzárkózott mellé, és

gyakorlott könnyedséggel felvették az ő menetütemét. A százados elsziszegett néhány, a

rohamosztagosok között tanult átkot, mialatt Jinzler, Feesa és a geroonok a négy chiss nyomába

eredtek. Már a puszta gondolatát is gyűlölte annak, hogy mostantól fogva leghátul kell ballagnia.

A katonái felé fordult, és ingerülten bár, de módosította az előző parancsot:

– Rendben, rohamosztagosok, fejlődjenek hátvédalakzatba!

Formbi gyorsított iramot diktált az immár átalakult menetoszlopnak, mert szerette volna,

ha mihamarabb utolérik a két Jedit, illetve a tábornokot. Ám alig tettek meg húsz métert, amikor

egy sötét árnyék mélyéről aranybarna hajú kislány lépett az élen haladó chiss harcos elé. A csapat

tagjai azonnal megtorpantak, majd valamennyien meglepetten, némán bámulták az alacsony,

vékonyka teremtést.

– Üdvözöllek benneteket! – köszönt a lány a legteljesebb lelki nyugalommal, mintha az

elmúlt évek minden egyes napján jártak volna látogatók a Kirajzás fedélzetén. – Azért jöttetek,

hogy találkozzatok az Őrzővel?

Formbi kérdő pillantást vetett Jinzlerre, aki csak a vállát vonogatta. A főnemes

visszafordult a lány felé, és megszólalt:

– Mi azért jöttünk, hogy felkutassuk a Kirajzás túlélőit, és ha módunkban áll, segítsünk

rajtuk. Az Őrző netán beszélni óhajt velünk?

– Igen – erősítette meg a lány –, gyertek utánam! Elvezetlek hozzá titeket.

Azzal megfordult, és elindult előre a folyosón. Néhány lépés után oldalra fordította a

fejét, és hátraszólt:

– Kik vagytok ti?

Formbi teleszívta a tüdejét levegővel, aztán ugyanolyan komoly és ünnepélyes

hangnemben, mintha nem is egy gyerekkel, hanem egy felnőttel beszélne, sorolni kezdte:

– A nevem Chaf'orm'bintrano, és a Chiss Birodalom Ötödik Uralkodócsaládjának

főnemese vagyok. Ez a hölgy Chaf'ees'aklaio, a szárnysegédem. Ez az úr pedig Dean Jinzler, az

Új Köztársaság nagykövete. Ezen felül a küldöttségünk tagjai között jelen vannak a geroon nép

és a Kéz Birodalmának egyes képviselői is.

– Sokan eljöttetek, hogy találkozzatok velünk – állapította meg a lány, aztán megállt, és

egy, a bal oldali válaszfalban sötétlő falfülke felé fordult.

– Hát igen, sokan a szívükön viselik a sorsotokat – udvariaskodott a főnemes, és

megkérdezte: – És te, megmondod a nevedet?

– Evlynnek hívnak – válaszolta a lány. – Erre parancsoljatok!

Megnyomott egy rejtett kapcsolót, mire a mélyedés hátsó fala felemelkedett, és eltűnt a

mennyezetben. A lány ekkor kézmozdulattal jelezte, hogy kövessék, és belépett a falfülkébe.

Mialatt a többiek engedelmesen elindultak utána, Fel magához intette Csáklyát, és halkan

megkérdezte tőle:

– Tudjuk, hogy merre járnak a Jedik és Drask?

– Nincs szenzorkapcsolatom – mormolta csendesen a rohamosztagos. – Rengeteg itt a

fém. Ezek a falak leárnyékolják a jeleket.

– Értem – dörmögte Fel, és miközben a katonáit megelőzve elérte a falfülkét, előhúzta az

adóvevőjét. A következő pillanatban meglátta, hogy az ajtónyíláson túl rövid folyosó várja őket,

amelynek távolabbi végét egy másik ajtó zárja le. Formbi, a három chiss harcos és két geroon

közvetlenül a lány mögött haladtak, míg Jinzler, Feesa Bearsh, és a negyedik geroon néhány

lépéssel lemaradva követték őket.

– Felhő, Csáklya, irány előre, zárkózzanak fel a főnemes mögé – rendelkezett halkan a

százados. Ebben a pillanatban Evlyn elérte a folyosó túlsó végét, megnyomott egy gombot, mire

az előtte álló ajtó felemelkedett. Fel gyanakodva figyelte az eseményeket, és újra megszólalt: –

Mi itt maradunk hátul, és...

Sosem fejezte be az utasítást. Evlyn átlépett az ajtón, amely azonnal bezárult mögötte.

Egyetlen másodperccel később két vastag fémlemez zuhant le a mennyezetről; az egyik a

chissek és két geroon mögé, míg a másik Felhő elé csapódott. Ez utóbbi, súlyos lap elzárta a

birodalmiakat a csapat többi tagjától. Fel azonnal megpördült, de már elkésett. A falfülke hátsó

fala visszasiklott az eredeti állásába, így elvágta a visszavonulás útját. A következő pillanatban a

századosnak az a benyomása támadt, hogy a padló kiszakadt a lába alól. Egy ütemmel később

rájött, hogy az egész, újonnan kialakított börtönük nagy sebességgel megindult lefelé.

Aztán a fémfalakkal határolt helyiség váratlanul meg is állt, még mielőtt Fel

végigmoroghatott volna egy kacskaringós káromkodást.

– Üdvözlöm önöket – köszönt rájuk egy férfihang a kezelőpanelbe épített, enyhén sercegő

hangszóróból. – A nevem Jorad Pressor, a Nép Őrzője. Önök jelenleg egy turbólift kabinjában

tartózkodnak, amelyet két, egymással szembefordított tolósugár tart a helyén. Eddig értették, amit

mondtam?

– Tökéletesen – válaszolta Fel, és mialatt bemutatkozott, minden akaraterejével azért

küzdött, hogy az idegessége ne érződjön a hangjából. – Én pedig Chak Fel százados vagyok, a

Kéz Birodalmának katonája. El kell ismernem, ez a csapda igazán leleményes!

– Csupán kihasználtuk a rendelkezésünkre álló lehetőségeket – válaszolt büszke

hanghordozással Pressor. – Összesen hat liftkabin közlekedik ebben a pilonban. Ezeket úgy

tervezték, hogy egymástól függetlenül működjenek, de szükség esetén össze is lehessen kapcsolni

őket, például egy nagyobb szállítmány mozgatásához.

– Világos – dünnyögte a százados, és megkérdezte: – Ugye, jól értem, hogy ön a

Dreadnaughtokat összekötő csöveket nevezi pilonnak?

Az ismeretlen férfi nem törődött a közbevetéssel, zavartalanul folytatta:

– A két tolósugár elektromos és vezérlőkábeleit többször körbevezettük a kabin

burkolatának külső felületén. Ezért azt tanácsolom, hogy ne próbáljanak lyukat lőni vagy

robbantani az önöket körülvevő falakba.

– Tudomásul vettem a figyelmeztetést – válaszolta Fel, és mert megsejtette, hogy Jorad

Pressor nem óhajt hosszabb beszélgetésbe bonyolódni, röviden megkérdezte: – Mit akar tőlünk?

– Egyelőre semmit – válaszolta a férfi. – Hamarosan eldöntjük, hogy mi legyen a sorsuk,

és akkor újra – kapcsolatba fogok lépni önökkel.

– Értem – dörmögte a százados, és mialatt körbejáratta a tekintetét a fülke belsején, újabb

kérdést tett fel: – Befolyásolja a döntést, ha elmondom, hogy békével jöttünk, és azt reméljük,

hogy segíthetünk önnek és a népének?

– A szándékaiknak nincs jelentősége – válaszolta kurtán Pressor, és a hangszóró egy halk

kattanást követően elnémult.

A százados a katonáira pillantott, és halkan odaszólt nekik:

– Hányadán állunk?

– Zavarják a rádióinkat – felelte Árnyék. – Nem érem el a többieket.

– Ezen már meg sem lepődök – Fel csak legyintett, és folytatta: – Elektromágneses jelek?

– Ott – szólalt meg Csáklya, és a sugárvetőjének csövét a kabin kapcsolótáblája felé

lendítette: –, kamera és mikrofon üzemel.

– Megerősítem! – tette hozzá Őrszem.

– Na jó... – dünnyögte a százados, majd fennhangon hozzáfűzte: – A társaink magukra

maradtak. El vagyunk vágva tőlük, ami azzal jár, hogy nem tudjuk megvédeni őket.

Cselekednünk kell!

Gyors mozdulattal lekapta magáról a hátizsákját. Az ujjai pillanatok alatt rátaláltak a

tenyérnyi méretűre összehajtogatott fűthető takaróra, és a gyorsragasztóra. Mialatt előhúzta a két

tárgyat, elégedetten elvigyorodott. Szóval ez a Pressor büszke arra, hogy milyen ügyesen

használják ki a korlátozott lehetőségeiket? Helyes. Alkalomadtán majd elmeséli ennek az

alaknak, hogy amennyire tudni lehet, a korlátozott lehetőségek kihasználásának nem csupán

egyes módszereit, de a puszta fogalmát is a Kéz Birodalmában találták ki!

– Hát akkor most bezárkózunk egy időre – folytatta, és a rejtett kamera felé lépett. –

Aztán megnézzük, hogy mit tudunk kihozni a helyzetből.

– ... szóval, azt javaslom, hogy ne próbálják kirobbantani a válaszfalakat – mondta

fennhangon Pressor, mialatt letörölte a homlokáról a verejtéket, és még egyszer végigfuttatta

tekintetét a gondosan előkészített figyelmeztető szövegen. – Megértették?

– Teljes mértékben – válaszolta a kékbőrű férfi, aki valamilyen főnemes néven

mutatkozott be. Az illető a négyes számú felvonókabinban szorongott másik három chiss és két,

egyelőre ismeretlen idegen lény társaságában. A főnemes megköszörülte a torkát, és folytatta: –

Várni fogjuk a döntést. Csupán annyit szeretnék megjegyezni, hogy segíteni jöttünk, és nem

azért, hogy ártsunk maguknak.

– Tudomásul vettem – felelte Pressor. – Hamarosan ismét jelentkezem.

Kikapcsolta a pulton álló mikrofont, és komoran nézegette azokat a zavaros képsorokat,

amelyeknél jobbat a turbóliftekbe szerelt kamerák már régóta nem tudtak szolgáltatni. Hát persze,

hogy nem akarnak ártani senkinek! Ahogyan a fehér páncélos, az arcukat sisak mögé rejtő

katonák sem azért jöttek, hogy bárkinek ártsanak, és a Jedik sem azért jöttek, hogy bárkinek

ártsanak.

Jedik...

Pressor két-három hosszú percen keresztül némán meredt a kettes számú képernyőre. Az

ősrégi, megkopott berendezés hibáinak jóvoltából nehezen tudta pontosan megítélni, de úgy

vélte, hogy a két Jedi jóval fiatalabb nála.

Azt viszont jól tudta, hogy az életkor önmagában véve nem jelent az égvilágon semmit.

Uliar igazgató szerint a Jedi Rend kultúrájának története több évszázadra nyúlik vissza. És

minden egyes Jedi-nemzedék olyan hajlíthatatlan maradisággal adta át a tudását az utána

következőknek, hogy a módszereik és szokásaik évszázadokon keresztül semmit sem változtak.

Mindez azt jelentette, hogy ha ez a kettő is követte a réges-régi hagyományt, akkor mindketten

pontosan olyanok, mint azok a Jedik voltak, akik sok-sok évvel korábban útnak indultak a

Kirajzással,

Pressor kényelmetlenül mocorgott az ülésében. Ő maga mindössze négy éves volt az

expedícióra lesújtó katasztrófa idején, de még így is emlékezett azokra a Jedikre.

Legalábbis az egyikükre.

A háta mögött félresiklott a vezérlőkabin ajtaja. A nyíláson keresztül forró levegő csapott

be, aztán Evlyn is belépett a helyiségbe.

– Mindenkit elkaptunk? – kérdezte.

– Igen, mindenkit – válaszolta Pressor, majd megfordult az üléssel, és mélyen belenézett a

kislány világoskék szemébe. Első pillantásra Evlyn maga volt a megtestesült ártatlanság, de

Pressort természetesen így sem tudta megtéveszteni. Volt benne valami különös, amit ő már

akkor megérzett, amikor a lány még csupán a harmadik életévében járt. Biztosra vette, hogy

idővel a többiek is fel fognak figyelni a titokzatos, és kissé baljóslatú jelekre.

– Örülök neki – jelentette ki Evlyn, majd lépett egyet előre, hogy az ajtó becsukódhasson

a háta mögött. – Itt sokkal hűvösebb a levegő.

– Szerintem meg nem sokkal – vitatkozott Pressor. – A tolósugarak generátorai rengeteg

hőt termelnek.

– És az nem túl jó, ugye? – kérdezte Evlyn, és a férfi válla felett a műszerfalat fürkészte.

– Hát, ha valamelyik túlmelegszik, akkor akár le is állhat – magyarázta Pressor, és

nyikorgó ülésével visszafordult a kezelőpult felé. – De az legalább gyors halál lenne...

A tekintetével végigsöpört a monitorokon, és kissé ingerült lett, amikor felfedezte, hogy a

hatos számú képernyő elsötétült, mialatt ő a lánnyal beszélt. Alig hallhatóan megátkozta az

elaggott berendezést, és a kapcsolótábla felé nyúlt.

– Azzal nem mész semmire – közölte Evlyn. – A fekete ruhás férfi a kezelőpanel elé

terített egy takarószerűséget. Láttam, amikor csinálta.

Pressor a válla felett rosszalló pillantást vetett a kislányra, és mérgesen ráförmedt:

– Ha láttad, miért nem szóltál?

– Miért, tehettél volna valamit ellene?

Az Őrző belátta, hogy Evlynnek igaza van. Szempillantás alatt lehiggadt, és visszafordult

a műszerei felé. Igen, Evlynnek igaza van, de ez most nem számít.

– Legközelebb, ha valami fontosat látsz, azonnal szólj! – morogta. A hatos számú

felvonókabinban folyó hosszas beszélgetés hangjai a képpel együtt eltűntek. A hangszóróból már

csak fojtott zúgás hallatszott. Hiába állított a hangerő-szabályzón, csupán annyit ért el, hogy

felerősítette a zúgást. Pressor értetlenül pislogott, és hátraszólt: – A mikrofonnal is csináltak

valamit?

– Azt nem láttam – válaszolta Evlyn, majd megfontolt lassúsággal hozzátette: – De ez a

hang olyan, mintha a tolósugár generátorai zümmögnének.

– Hát persze! – mordult fel Pressor, amikor hirtelen megértette. A kapcsolótáblára borított

szövet nyilván elegendő fémszálat tartalmazott ahhoz, hogy felvegye és felerősítse a kabin

falának vibrációját, így egyenesen a mikrofonba továbbította a generátorok hangját. Valaki

egyetlen mozdulattal megakadályozta, hogy innentől kezdve szemmel tartsa, és lehallgassa a

páncélos katonákat, illetve a tisztjüket.

Aztán a kettes monitorra pillantva azzal kellett szembesülnie, hogy a két Jedi is a

megfigyelésre használt eszközök kiiktatásán fáradozik.

– Hogy pusztulnának el... – dörmögte ingerülten.

– Szempillantás alatt végezhetsz velük – emlékeztette a lány.

Az Őrző komoran bólogatott. Igen, szempillantás alatt végezhet velük. Mindannyiukkal

végezhet. Egyetlen gombnyomás, és néhány másodperc múlva akkora erővel csapódnak bele a

liftakna valamelyik végébe, hogy péppé zúzódnak.

– Egy darabig még életben hagyjuk őket – mondta végül. – Egyébként meg, akár látjuk

őket, akár nem, még mindig csapdában vannak!

Azzal az ötös számú kabin képernyőjére fordította a figyelmét. Ebben a fülkében a

főnemes által Jinzler nagykövetként bemutatott férfi, továbbá a fiatal chiss hölgy raboskodott, és

ide került két, ikerszájú idegen teremtmény is, akik közül az egyik jelenleg elkeseredetten, a

puszta öklével püfölte a fülke vezérlőpaneljét.

Pressor jól tudta, hogy súlyos kockázatot vállal, ha szóba áll velük, de azzal is tisztában

volt, hogy mindenképpen beszélnie kell valakivel.

– Menj, és engedd ki az idegeneket az ötös kabinból! – mondta a kislánynak, mialatt felé

fordult. – Ne is, előbb várj öt percet, és csak aztán engedd ki őket! Emlékszel, hogy hogyan kell

hatástalanítani a csapdát, és hogyan lehet visszaállítani az alaphelyzetet?

– Persze – válaszolta kurtán Evlyn, azzal benyúlt a zsebébe, és előhúzta az elektronikus

vezérkulcsot. – Hét-három-három-hat.

– Helyes – Pressor elégedetten bólintott, és folytatta: – Vezesd őket az eligazító terembe.

Ott várjatok, amíg odaérek!

– Rendben – válaszolta Evlyn, és megfordult. A következő pillanatban félresiklott előtte

az ajtó, újabb forró légroham csapott be a vezérlőbe, aztán a kislány szempillantás alatt eltűnt a

teremből.

Pressor a mikrofon kapcsolója felé nyúlt. A következő pillanatban átvillant a tudatán a

nemrégiben hallott név: Jinzler nagykövet. Jinzler. Jinzler.

A mutatóujját már csupán egyetlen centiméter választotta el a szögletes gombtól, amikor

jeges borzongás futott végig a hátán. Jinzler?

Levegő után kapott, és dermedten bámulta a férfi képét a monitoron. Ő csak Loranának

hívta azt a bizonyos Jedit, de a teljes neve Lorana Jinzler volt.

Rákényszerítette az ujját, hogy megtegye azt az utolsó centimétert. Lenyomta a billentyűt,

és rekedtes hangon megszólalt:

– Üdvözlöm önöket, és külön köszöntöm Jinzler nagykövet urat!

Minden előjel nélkül egy-egy súlyos, vastag fémlemez csapódott eléjük és mögéjük. A

kettős, fülsértő csattanás elvágta Feesa rémült sikolyát.

– Minden rendben lesz – szólalt meg Jinzler, miután elkapta, és magához ölelte az

oldalfalnak tántorodó hölgyet. Feesa először összerezzent az érintésétől, de nem húzódott el, sőt,

odabújt a férfihez, aki a testi közelségtől összezavarodva hozzátette: – Kérem, nyugodjon meg,

nem lesz semmi baj!

A szavai jól érzékelhetően nem érték el a kívánt hatást. Feesa minden ízében remegett,

izzó szeme villámgyorsan cikázott ide-oda, mintha azt próbálta volna felmérni, hogy hol

leselkedik rájuk veszély. Jinzler még szorosabban magához húzta, és segélykérő pillantással

méregette a velük együtt csapdába esett geroonokat.

Ám egyik teremtmény sem volt abban az állapotban, hogy a segítségére siessen. Bearsh

társa félig áthúzta a feje felett a wolvkiljét, és ebben a tartásban mozdulatlanná dermedt. Jinzler

feltételezte, hogy a szerencsétlen geroon első rémületében meg akart szabadulni a többletsúlytól,

vagy talán az a képtelen ötlet fogant meg az elméjében, hogy elbújik az élettelen test alá. Maga

Bearsh az ajtó mellett kuporgott, összevissza beszélt valamit az anyanyelvén, közben a jobbjával

elkeseredetten csapkodta az oldalsó ajtó vezérlőpaneljét.

Jinzler körülhordozta a tekintetét a fémfalakkal határolt, szűkös térben, de nem látott

semmit, amiből kiindulhatott volna. A chiss hölgyet magával húzva közelebb lépett, és

szemügyre vette a kezelőpanelt, bár első pillantásra az sem kínált megoldást. Az öt

emeletválasztó billentyűn a D-4-1, D-4-2, D-5-1, D-5-2, valamint az RM feliratok világítottak

halvány, zöldes fénnyel. Ezek alatt vöröslött a szokásos segélyhívó gomb, és a panel legalján

sötétlett a csatlakozó-foglalat, amelybe egy droid beledughatta az adatforgalmazó toldalékát.

Jinzler rosszkedvűen megcsóválta a fejét. Fegyvertelen volt, bár úgy vélte, hogy még akkor sem

tudnia mihez kezdeni, ha történetesen lenne nála egy sugárvető. Viszont az egyik zsebében ott

lapult az adóvevője. Felrémlett benne, hogy az az illető, aki kieszelte ezt az igencsak ravasz

csapdát, nyilván gondolt a hullámhosszok zavarására is, de ezzel együtt úgy ítélte meg, hogy

mindenképpen meg kell próbálnia. Lassú, megfontolt mozdulattal benyúlt a zsebébe. Ám mielőtt

előhúzhatta volna a készüléket, halk kattanás hallatszott. Bearsh összerezzent, és sietve a másik

falhoz húzódott. A következő pillanatban határozott férfihang zendült a vezérlőpanelbe épített

hangszóróban:

– Üdvözlöm önöket, és külön köszöntöm Jinzler nagykövet urat! A nevem Jorad Pressor.

Én vagyok ennek a kolóniának az Őrzője!

Jinzler a saját neve hallatán meghökkent, de sietve összeszedte magát, és amilyen

nyugodtan csak tudta, kipréselte magából a választ:

– Üdvözlöm, Őrző! Bevallom, eléggé meglepett!

– Ebben teljesen biztos voltam – válaszolta a Pressor nevezetű férfi –, és elnézését kérem,

de remélem megérti, hogy meg kellett hoznunk bizonyos óvintézkedéseket.

– Természetesen – felelte Jinzler. – Elárulná, hogy mi történt a társainkkal?

– Teljes biztonságban vannak – közölte Pressor –, legalábbis pillanatnyilag. Ha nem

csinálnak ostobaságot, hajuk szála sem görbül. Hogy végül mi lesz valamennyiük sorsa, az még

nincs eldöntve. Éppen ezért szeretnék önnel személyesen beszélni, amennyiben hajlandó szóba

állni velem, nagykövet úr.

Jinzler hátán végigfutott a hideg, és hirtelen nagyon kínosan érezte magát. Nagykövet úr.

Eredetileg csupán azért kezdett bele ebbe a színjátékba, hogy feljusson Formbi hajójára. A kezdet

kezdetén még csak nem is sejtette, hogy valaha ilyen helyzetbe keveredik. A jelekből ítélve a

túlélők is bedőltek a trükknek.

És az ismeretlen túlélők ismeretlen Őrzője most vele akar tárgyalni, ráadásul könnyen

elképzelhető, hogy ezen a megbeszélésen múlik a saját, és valamennyi társának sorsa.

Jinzler torka összeszorult a rémülettől, és kétségbeesett gondolatok cikáztak át az elméjén.

Hiszen ő valójában nem diplomata. Még soha életében nem vett részt semmiféle tárgyaláson. Ő

csupán egy elektroműszerész. A saját szakmáján kívül sehol sem ért el sikereket. Valamennyi

komolyabb vállalkozása kudarccal végződött. Akármivel próbálkozott, mindennel felsült.

Luke-nak vagy Marának kellene tárgyalnia ezzel a Pressor nevű Őrzővel. Nekik, vagy még

inkább Formbi főnemesnek, elvégre az űrnek ez a vidéke a chissek fennhatósága alá tartozik, és

nem az Új Köztársasághoz. Talán még Fel százados is jobban ért az ilyesmihez, mint ő...

Viszont Pressor határozottan őt választotta. Úgy érezte, hiba lenne vitába szállni vele.

Valószínűleg még rosszabb helyzetet teremtene, ha bevallaná, hogy mindenkit megtévesztett.

Jinzler alig néhány pillanat leforgása alatt rájött, hogy akár tetszik neki, akár nem, vállalnia kell a

feladatot. Hatalmasat nyelt, és kijelentette:

– Természetesen, szívesen beszélek önnel. Csak mondja meg, hogy mit tegyek!

– Hamarosan ki fog nyílni a kabinjuk ajtaja – válaszolta Pressor. – A néhány perccel

ezelőtt megismert kislány elkíséri önt egy közeli helyiségbe. Ott fogom várni önt.

– Értem – válaszolta Jinzler, és miután lepillantott a továbbra is hozzásimuló Feesa feje

búbjára, megkérdezte: – És mi lesz azokkal a társaimmal, akik most itt vannak velem?

– Ott fognak várni, amíg végzünk.

Feesa halkan felnyögött.

– Kérem, ne – nyöszörögte halkan –, kérem, ne...

– Nem hagyhat itt minket – szólalt meg halk, elcsukló hangon Bearsh. – Kérem, Jinzler

nagykövet...

Jinzler elkeseredetten fintorgott. Úgy érezte, percről-percre kínosabb helyzetbe sodródik.

Nagyot szusszant, és fennhangon megszólalt:

– Természetesen megértem az aggodalmait, Őrző. De a társaim... khm... nem kimondottan

hősi alkatok!

– Nekünk itt nincs szükségünk hősökre, nagykövet úr! – jelentette ki Pressor. – Nincs

rájuk szükségünk, és nem is kedveljük őket!

– Hát persze, megértem – vágta rá sietve Jinzler –, csupán arra akartam célozni, hogy

súlyos megpróbáltatásnak tesszük ki a társaimat, ha magukra hagyom őket. – Hirtelen eszébe

jutott egy ígéretes érv, és hozzátette: – Ráadásul Bearsh elöljáró és a társa azért tették meg ezt a

hosszú utat, hogy kifejezzék hálájukat azoknak, akik sok-sok évvel ezelőtt megszabadították őket

a vagaarik rémuralmától. Biztosan tudom, hogy nagyon boldogok lennének, ha jelen lehetnének a

tárgyaláson.

Néhány pillanatig nem kapott választ a felvetésére. Moccanás nélkül, Feesát ölelve várt.

– Nos, rendben – mondta végül Pressor. – Elkísérhetik önt, feltéve, ha csendben

meghúzzák magukat. Hajlandó kezességet vállalni azért, hogy a társai nem próbálkoznak meg

semmiféle trükkel?

– Természetesen – válaszolta eltökélten Jinzler. – Egyikünk sem akar ártani önöknek.

Szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy segíteni jöttünk.

Pressor felhorkant, és kissé ingerülten megjegyezte:

– Naná, hogy azért jöttek...

Mara egy utolsó, finom mozdulattal befejezte a vágást. A kabin falának körülbelül

kéttenyérnyi darabja kifordult a helyéről, de mielőtt a padlóra zuhanhatott volna, Luke az Erő

közvetítésével megfogta, majd óvatosan, zajtalanul letette a kerek lemezdarabot.

– Ezzel megvagyunk – állapította meg a Jedi-mester, és szemügyre vette a nyílást,

amelyen keresztül forró levegő áramlott a fülkébe. – Lássuk, mire mentünk vele!

– Van odakint egy rakás vezetékünk – felelte Mara, miközben kikapcsolta a fénykardját,

és közelebb lépett a falhoz.

Luke szorosan odaállt mellé, és meglátta, hogy a felesége nem túlzott. Csupán az

energiapengével nyitott, legfeljebb húsz centiméter átmérőjű lyuk előtt nem kevesebb, mint

nyolc, különböző színű kábel feszült.

– A mi Pressor barátunk nem tréfált, amikor azt állította, hogy többször körbetekerték a

kabint a vezetékekkel – jegyezte meg a Jedi-mester.

– Bizony nem – dünnyögte Mara, és próbaképpen megnyomta az egyik kábelt, amely

legfeljebb egy centiméternyit engedett. – És elég szorosak, vagyis nem tudjuk annyira

szétfeszíteni őket, hogy kibújjunk közöttük.

– Miért, azzal mire mennénk? – vetette közbe Drask. – Legfeljebb annyit érnénk el, hogy

odakint, az aknában lebegnénk.

– Igaz, de csak addig, amíg a tolósugárban vagyunk. Ha kikerülünk belőle, máris

szabadon mozoghatunk – magyarázta Luke. – Onnantól már csak a kisbolygó természetes

gravitációja hat ránk, és minden bizonnyal van egy vészlétra az akna falában, amelyen

leereszkedhetünk.

– Remek terv, csak előbb ki kellene jutnunk ebből a fülkéből – gúnyolódott Drask. – Mert

nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek a vezetékek továbbra is fogva tartanak minket! Van valami

ötletük, hogy mit tegyünk velük?

– Még az előzőnek sem értünk a végére! – vágott vissza ingerülten Mara. – Te mit

gondolsz, Luke? Nézzük meg a másik oldalt is?

– Persze – helyeselt Luke –, mindig az a legjobb, ha egymásnak vetjük a hátunkat!

– Remek!

Mara átment a kabin másik oldalára. Újra bekapcsolta a fénykardját, majd egy

sebészdroid finom, óvatos mozdulataival nekilátott, hogy egy második lyukat vágjon a

válaszfalba. Mialatt lassan, centiméterről centiméterre bevezette energiapengéjének a hegyét a

vastag fémlemezbe, Drask hitetlenül megcsóválta a fejét, és megkérdezte:

– Miben reménykednek, mire megyünk ezzel?

– Ha jól csináljuk, kijutunk innen, tábornok úr – felelte mosolyogva Luke.

– Ha pedig elvétjük – tette hozzá segítőkészen Mara –, legalább gyors és fájdalommentes

halálunk lesz!

Drask felhorkant, de nem szólt semmit.

Őrszem végighúzta az indukciómérőt a hátsó fal alsó része mentén, majd felegyenesedett,

és a parancsnoka felé fordult.

– Nos? – kérdezte kurtán Fel.

– A felső tolósugár vezetéke pontosan itt halad – jelentette a rohamosztagos, és néhány

csepp mesterséges bőrt fújt a megjelölni kívánt területre. – Kicsivel rosszabb állapotban van, mint

az alsó berendezés elektromos tápkábele. Jóval erősebb elektromágneses teret gerjeszt, ami azt

jelenti, hogy a szigetelése már eléggé megkopott.

– Értem – a százados Csáklyára irányította a figyelmét, aki az ajtó kerete mentén

mozgatta a saját mérőműszerét. – Ott mi a helyzet?

– Nem túl ígéretes – válaszolta a rohamosztagos. – Ha Őrszemnek igaza van az eltérő

erősségű elektromágneses mezők kapcsán, akkor úgy tűnik, hogy a két tolósugár vezetékei

többször keresztezik egymást a falak túlsó oldalán.

– Ezek szerint, ha robbantunk, akkor megszakítjuk valamelyik áramkört? – kérdezte a

százados.

– Sokkal valószínűbb, hogy mindkettőt, uram – válaszolta közömbös hangon Őrszem. –

Legalábbis elméletileg. Gyakorlatilag minden bizonnyal hamarabb nekivágódunk valami kemény

és ellenálló tárgynak, hogysem átvághatnánk a másik tolósugár vezetékeit.

– Akkor ezt megpróbáljuk elkerülni – jelentette ki Fel, akinek esze ágában sem volt

gúnyolódni. A rohamosztagosai jeges nyugalommal beszéltek és dolgoztak, de ő jól tudta, hogy

ez csupán a látszat. A valóságban valamennyien lázasan törték a fejüket, hogy előálljanak egy

biztonságos megoldással. – Van valakinek egy kevésbé végzetes javaslata?

Néhány pillanatnyi csend következett, aztán Felhő megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Én nem vagyok olyan jártas a műszaki tudományokban, mint Őrszem vagy Csáklya, de

van egy ötletem. Ha megcsapoljuk valamelyik tápkábelt, azzal csökkentjük a hozzá tartozó

tolósugár teljesítményét, nem?

Fel töprengve dörzsölgette az állát. Határozottan érdekesnek találta a gondolatot, ezért

odaszólt a másik katonájának:

– Őrszem?

– Szerintem nem fog működni – válaszolta vontatottan a rohamosztagos –, a

tápvezetékekkel önmagukban véve nem megyünk semmire.

– Akkor talán a vezérlőkábelekkel kezdjünk valamit – javasolta Csáklya. – Ha egy kicsit

megpiszkáljuk őket, valószínűleg leereszthetjük a kabint a legalsó állomáshoz.

– Igen, ez már kivitelezhetőnek tűnik – válaszolta Őrszem. – Uram, ön szerint eléggé

óvatlanok vagyunk ahhoz, hogy ilyesmivel próbálkozzunk?

Fel elvigyorodott, és jókedvűen válaszolt:

– Attól tartok, igen...

A helyiség, amelybe Evlyn vezette őket, a comrai reléállomás étkezdéjére emlékeztette

Jinzlert. A jellegtelen, szürke, ablaktalan teremből hiányzott minden, ami széppé vagy otthonossá

varázsolhatta volna. A bútorzata nem állt másból, mint egy hosszú, egyszerű asztalból, és

tucatnyi, szintén egyszerű, megviselt székből.

A bejárattól távolabb eső asztalfőn ötvenes éveiben járó férfi ült. A sötét hajú, ráncos arcú

illető ugyanolyan dísztelen, célszerű ruházatot viselt, mint a kislány.

– Jó napot – köszönt bizonytalan hangon Jinzler, és megpróbálta emlékezetébe idézni,

hogy hogyan viselkedtek a diplomaták azokban a holodarabokban, amelyeket végignézett abban

az időben, amikor még érdekelte ez a fajta szórakozás. – Netán magához Jorad Pressorhoz, a Nép

Őrzőjéhez van szerencsém?

– Így van – erősítette meg a férfi. A tekintete Feesára, és a geroonokra irányult, majd

néhány másodpercig elidőzött a teremtmények válláról csüngő wolvkileken, végül visszatért

Jinzlerre. – Kérem, foglaljanak helyet!

– Köszönjük – udvariaskodott Jinzler, azzal kiválasztott magának egy széket az asztal

közepe táján, és gyorsan leült. Feesa azonnal letelepedett mellé. A geroonok minden bizonnyal

megérezték, hogy Pressor nem látja őket szívesen, ezért az asztal másik végéhez ültek, vagyis a

lehető legtávolabb a házigazdájuktól.

– Egyszerűsítsük le ezt a dolgot, nagykövet úr – kezdte Pressor, miután mindenki

elcsendesedett. – Először is, nem bízom magában. Sőt, egyikükben sem. Minden előzetes

figyelmeztetés nélkül egyszer csak beállítanak ide. Betódultak a hajómba anélkül, hogy

megpróbáltak volna kapcsolatba lépni velem.

– Megértem az érzéseit és az aggodalmait – válaszolta Jinzler. – De szilárd tény, hogy

csak akkor szereztünk tudomást az önök létezéséről, miután már behatoltunk a hajójukba.

Korábban még csak remélni sem mertük, hogy túlélőkre bukkanunk.

– Értem – mormolta Pressor –, de ezt a részt most átugorjuk, és rátérünk a fontosabb

dolgokra. Először is mondjon néhány érvet, miért engedjem meg önöknek, hogy ennél is

mélyebbre hatoljanak a mi világunkba!

Jinzler halványan elmosolyodott. Az a benyomása támadt, hogy talán Pressor is a

réges-régi holodarabokból sajátította el a tárgyalási módszereit.

– Nem arra kíváncsi inkább, hogy miért hagyjon minket életben? – kérdezte óvatosan. –

Mert valójában erről szól a kérdése, nem igaz?

Pressorba legalább szorult annyi tisztesség, hogy elvörösödjön.

– De igen – ismerte el mogorván. – Tehát, mit tud felajánlani, amiért cserébe én

elárulnám a népemet?

A kérdés hallatán Bearsh mocorogni kezdett, és zavartan köhécselt, mintha szólni készült

volna. Jinzler gyors, figyelmeztető pillantást vetett rá, mire azonnal elcsendesedett.

– Nézze, nekem fogalmam sincs, hogy mi történt önökkel – folytatta Jinzler, miután

visszafordult Pressor felé. – Az nyilvánvaló, hogy rengeteget szenvedtek. De én azért jöttem,

pontosabban mindannyian azért jöttünk, hogy véget vessünk az önök szenvedésének.

– És vajon mi lesz velünk? – csattant fel Pressor. – Dicsőséggel övezetten visszatérünk a

Köztársaságba? Jó uram, a legtöbben azért jelentkeztek önként erre az utazásra, hogy maguk

mögött hagyják azt a bizonyos világot, amit most ön fel akar ajánlani nekünk!

– Ez a mostani Köztársaság nem azonos azzal, amit önök elhagytak annak idején –

magyarázta Jinzler. – Ez már az Új Köztársaság.

– Azt akarja ezzel mondani, hogy már nincsenek idegtépő viták a tagok és a különféle

csoportosulások között? – kérdezte éles hangon Pressor. – Hogy a bürokrácia és a korrupció már

nem létezik? Hogy a vezetők bölcsek, jóindulatúak és igazságosak?

Jinzler elbizonytalanodott, mert nem tudta, hogy miféle választ várnak tőle. Néhány

pillanatnyi hallgatás után úgy döntött, hogy itt és most az őszinteség útja az egyetlen, ami járható.

– Nézze, uram, a bürokrácia természetesen még most is létezik – válaszolta megfontolt

lassúsággal –, miután egyetlen kormányzat sem lehet meg hatalmi gépezet nélkül. És igen, az

eltérő véleményű és érdekű csoportok még manapság is sokat vitatkoznak egymással. De mi

időközben kipróbáltunk egy másik lehetőséget is, az egyetlen személy kezében összpontosuló

teljhatalmat. És meg kell mondjam, a legtöbbünknek nem tetszett az, ahogyan a Birodalom

működött.

– Birodalom? – kérdezte csodálkozva Pressor. – Ez mikor volt?

– A folyamat már akkor elkezdődött, amikor a Kirajzás elhagyta a Coruscantot –

válaszolta Jinzler, és azon törte a fejét, hogy mennyire merüljön bele a témába. Meg akarta

győzni Pressort, hogy az Új Köztársaság lehetőséget nyújt a túlélőknek a rendezett életre, de nem

óhajtotta elmesélni a politikusok egyik legnagyobb kudarcának teljes történetét, mert úgy érezte,

azzal inkább csak elriasztaná a férfit. Nagyot szusszant, és folytatta: – Szóval, kezdetben úgy

tűnt, hogy Palpatine csak békét akar...

– Palpatine? – vágott közbe Pressor. – Palpatine főkancellárról beszél?

– Hogyne – Jinzler nagyot bólintott –, tehát, először minden úgy nézett ki, hogy Palpatine

csak rendet akar csinálni. Csupán utólag döbbentünk rá, hogy valójában mit művelt.

Gyakorlatilag tétlenül néztük végig, amint egyre több és több hatalmat szerzett magának.

– Igazán érdekes – szólt közbe Pressor –, de az már a múlt. Ez pedig a jelen. Még mindig

várok egy jó indokot arra, hogy miért bízzak meg magukban!

Jinzler vett egy mély lélegzetet, és kibökte:

– Mert önök egyedül vannak idekint! Idegen fennhatóság alatt álló területen élnek.

Halálos veszélyek leselkednek magukra minden irányból. Elég, ha csak a csillaghalmaz szörnyen

magas háttérsugárzását említem. Ezen felül egy félig szétrombolt, és használhatatlan hajóban

kuporognak.

– Az egyik hajónk korántsem használhatatlan – válaszolta ridegen Pressor. – Az apám és

néhány társa rengeteget dolgoztak rajta. Áldozatos munkájuk eredményeképpen az a bizonyos

Dreadnaught bármikor elrepülhet innen.

– Akkor miért nem utaznak el vele egy olyan helyre, ahol barátságosabb körülmények

között élhetnének? – kérdezte Jinzler, miközben széttárta a kezét. – De tudja mit, megmondom,

hogy miért nem! Azért nem mennek el innen, mert fogalmuk sincs arról, hogy hogyan

juthatnának ki a csillaghalmazból. – Az Őrző szemébe fúrta a tekintetét, és tárgyilagos

hangnemben hozzátette: – Azt hiszem, ezzel el is érkeztünk a legfőbb érvemhez, Pressor úr! Ha

nem bíznak meg bennünk, nem is, ha megölnek vagy csupán elzavarnak innen minket, akkor

maguk és a leszármazottaik mindörökre itt ragadnak.

Pressor arca megrándult, de rögtön ráharapott az alsó ajkára, és sietve kijelentette:

– Vannak ennél rosszabb sorsok...

– Persze, de sokkal jobbak is – vágott vissza Jinzler. – Ha ez a történet csak magáról

szólna, nem érdekelne különösebben, hogy milyen döntést hoznak. – Hirtelen megfordult ültében,

és az ajtó előtt csendesen álldogáló Evlynre pillantott, majd visszafordult az Őrző felé, és

hozzáfűzte: – De nem csak magáról szól, igaz?

Pressor dörmögött valamit, amit rajta kívül senki sem értett, majd hangosan folytatta:

– A jelekből ítélve egy bizonyos dolog ugyanolyan az Új Köztársaságban, mint amilyen

az elődjében volt. A politikusok és a diplomaták még mindig ismerik a tisztességtelen, aljas

módszereket, és mesterei az övön aluli ütéseknek. – Jinzler már válaszolt volna, de Pressor

leintette, és fáradt hanghordozással hozzátette: – Ne is mentegetőzzön! Azt hiszem, ez mindig így

volt, és mindig így is marad.

– Nem szeretném belehajszolni semmibe – válaszolta szelíden Jinzler. – Mi nem sietünk,

így nem kell azonnal kimondania a végső szót. De előbb-utóbb be kell látnia, hogy a döntése nem

csupán a saját életére fog jelentős hatást gyakorolni.

Pressor nem válaszolt. Jinzler egy darabig hallgatott, és további érveken törte a fejét.

Végül eszébe jutott még valami, és megszólalt:

– Mialatt gondolkodik, nagyon szeretnénk találkozni a társaival. És szívesen megnéznénk

a Kirajzást. Hiszen ez a hajó együttes az önök találékonyságának és kitartásának jelképe, amely

vonások nélkül aligha maradhattak volna életben ennyi ideig.

Pressor egy hosszú percig résnyire húzott szemmel, némán meredt Jinzlerre, mintha azon

törte volna a fejét, hogy őszinte kérést hallott-e, vagy csupán a diplomaták szófacsarásának egy

újabb mintapéldányát. Végezetül a székét hátratolva felállt, és kijelentette:

– Rendben van. Látni akarják az otthonunkat? Jó! Jöjjenek, megmutatom maguknak.

– De mi lesz a többiekkel? – kérdezte Jinzler, mialatt maga is felállt. – A két Jedivel,

Formbi főnemessel és a többiekkel?

– Egyelőre ott maradnak, ahol vannak – válaszolta Pressor, és az asztalt megkerülve

elindult az ajtó felé. – Aztán, ha úgy döntünk, hogy üzletet kötünk magával, kiengedem őket.

– Úgy gondolom, igazán szép gesztus lenne az ön részéről, ha legalább Formbi főnemest

szabadon bocsátaná – jegyezte meg óvatosan Jinzler, mert nem akarta túlerőltetni a témát. –

Jelenleg mindannyian a chissek felségterületén vagyunk, és Formbi főnemes a chiss kormányzat

magas rangú képviselője. Ha azt szeretnék, hogy valaha kikerüljenek innen, a chissek segítsége

nélkül nem fognak boldogulni, ezt teljesen biztosra veszem.

Pressor egy pillanatra szorosan összepréselte az ajkát, majd vonakodva kijelentette:

– Igen, ezt magam is belátom. Rendben. A főnemes és a kísérői csatlakozhatnak hozzánk.

De a Jedik ott maradnak, ahol vannak. És a páncélos katonák is. Látni sem akarom őket!

Jinzler udvariasan fejet hajtott.

– Köszönöm a nagylelkűségét, Pressor úr! – válaszolta barátságosan, közben arra gondolt,

hogy ő maga sem rajong a rohamosztagosokért. Az ő részéről a százados beszélhetett, amennyit

csak akart arról, hogy a Kéz Birodalmára már nem jellemző Palpatine tébolyult zsarnoksága, és

talán még igazat is mondott. De Jinzler egyszer már hosszú éveket élt egy birodalomban, és nem

kért belőle. Továbbá réges-régen megtanulta, hogy a nagy szavak és a hangzatos szónoklatok

nem kerülnek semmibe azoknak, akik rendszeresen visszaélnek velük.

Időközben Pressor odaért az ajtóhoz. Hirtelen megfordult, és nekiszegezte a kérdést

Jinzlernek:

– Még egy apróság – megpróbált ugyan közönyösnek mutatkozni, de a hangja arról

árulkodott, hogy valójában erősen nyugtalanítja valami. – Az ön családneve Jinzler. Nem rokona

véletlenül Lorana Jinzler Jedi-lovagnak?

Jinzler szíve azonnal jeges görcsbe rándult, bár mindent elkövetett, hogy a felindultsága

ne látszódjon meg rajta.

– De igen – préselte ki magából kissé rekedt hangon – a nővérem volt.

– Értem – dünnyögte Pressor, és az ajtó felé biccentve hozzátette: –, erre parancsoljanak!

Tizenharmadik fejezet

– Mi volt ez? – kérdezte hirtelen Drask. – Maguk is hallották?

A kabin másik végében álló Mara kikapcsolta a fénykardját.

Luke megidézte magában az Erőt, gyorsan kiterjesztette az érzékeit, és feszülten

hallgatózott. Valahol bezárult egy ajtó... Az egyik tolósugár-generátor mintha kissé megváltozott

teljesítménnyel üzemelt volna...

– Mozog az egyik felvonókabin – állapította meg a fejét oldalra billentve figyelő Mara. –

Azt hiszem, lefelé tart.

– De melyik? – kérdezte a tábornok. – Meg tudja állapítani, hogy melyik?

Luke a szemét lehunyva összpontosított. Érzékelt valamit a mozgásba lendült fülkében, de

a geroonok és chissek ismeretlen gondolatmintái erősen zavarták a pontos meghatározásban.

– Nem is tudom – mondta végül. – Mara, szerinted?

– Azt hiszem, Jinzler is abban a kabinban van – vélte Mara, és lassan megcsóválta a fejét.

– Más újsággal nem szolgálhatok. Nagyon bizonytalan az észlelés.

Drask dünnyögött valamit az anyanyelvén, majd a közös nyelven folytatta:

– Azonnal ki kell jutnunk innen! Attól tartok, komoly veszély leselkedik Formbi

főnemesre.

– Olyan gyorsan dolgozunk, amennyire csak tudunk – válaszolta Luke, és megpróbálta

elfojtani magában hirtelen támadt, baljós sejtéseit. Ha Jinzler kabinja mozog, az arra utal, hogy

Pressor vele akar tárgyalni? Lehet, hogy Jinzler egész idő alatt ezt akarta elérni? Hogy ő legyen

az első, aki kapcsolatba lép a Kirajzás túlélőivel?

Hirtelen észbe kapott: Jinzler nem tudhatta előre, hogy maradtak túlélők a fedélzeten, így

nem is lehet feltételezni, hogy velük kapcsolatos terveket forgatott a fejében. Luke nagy

erőfeszítések árán kisöpörte fejéből a vészjósló gondolatokat, és halkan odaszólt a feleségének:

– Meddig tart még?

– Csinálom, amilyen gyorsan csak tudom – válaszolta Mara, mialatt újra aktiválta a

kardját, majd a hegyét óvatosan átvezette a válaszfalon.

Luke letörten sóhajtott. Hiába szeretett volna mihamarabb kikerülni a kabinból, hogy a

körmére nézhessen Jinzlernek, maga is tudta, hogy a feleségének a lehető legnagyobb

óvatossággal kell dolgoznia. Ha csak megkarcolja az egyik vezetéket a kardjával, akkor már nem

fognak segíteni sem Formbinak, sem Jinzlernek, sem senki másnak. Luke megtapogatta a saját

fénykardjának markolatát, és minden lelkierejével arra összpontosított, hogy magára erőltesse a

Jedik Pressor által is emlegetett, legendás türelmét.

Aztán váratlanul a második fémdarab is kifordult a falból. Luke annyira belemerült a

gondolataiba, hogy éppen csak el tudta kapni. Óvatosan, lassan lerakta a padlóra, majd a

feleségére pillantott.

– Készen vagyok – közölte Mara, azzal kikapcsolta a fénykardját, és félreállt. – Te

következel!

– Máris! – Luke belépett arra a helyre, amit az imént még a felesége foglalt el, és aktiválta

a fénykardját. Átadta magát az Erőnek, majd az energiapengéje hegyét a lyukon túl feszülő

vezetékek felé közelítette.

– Óvatosan... – morogta Drask, és lépett egyet a Jedi felé. – Ha csak hozzáér...

– Ne aggódjon! – szólt rá Mara a tábornokra. – A férjem tudja, hogy mit csinál.

Luke csücsörített az ajkával, és aprót bólintott, csak úgy magának. Igen, jól tudta, hogy

mit csinál, legalábbis elméletileg. De az már egy másik kérdés volt, hogy mennyire pontosan

tudja végrehajtani azt, amit akart.

Teljesen átadta magát az Erő áramlatainak, hogy a titokzatos, láthatatlan energiák

irányítsák a mozdulatait, és a zölden izzó penge hegyét egy élénkvörös, vízszintes vezeték alá

csúsztatta. Teleszívta levegővel a tüdejét, aztán néhány hajszálnyival feljebb mozdította a kardja

végét. Az izzó energianyaláb nem érte el a vezetéket, de a körülötte lüktető elektromágneses tér

kissé megzavarta a kábel fémszálában keringő elektronok egyenletes és folyamatos áramlását.

Luke a talpán keresztül érzékelte, hogy a kabin alig észrevehetően megindul felfelé.

– A piros vezeték a felső tolósugár tápkábele – jelentette ki, mialatt kikapcsolta a

fénykardját, és hátralépett.

– Rendben – válaszolta Mara, azzal a nyíláshoz lépett, és egy csomagolóanyag-darabkát

tapasztott a megvizsgált vezetékre.

Luke helyeslően bólintott, és az elsőnek nyitott lyuk felé fordult. Ismét aktiválta a

fénykardját, és kiválasztott egy kék vezetéket. Megismételte az előbbi műveletet, de a kabin

ezúttal meg sem moccant. Újra próbálkozott egy zöld, majd egy sötétvörös kábellel, aztán egy

világoskék vezetékkel, de egyik esetben sem történt semmi. Végül egy fekete-fehér csíkos

vezetékhez közelítette az energiapenge hegyét, mire a kabin néhány ujjnyival lejjebb ereszkedett.

– Ez lesz a másik – mondta a feleségének, és hátralépett. – A fekete-fehér csíkos.

– Értem – dörmögte Mara, majd az előbb is alkalmazott módszerrel megjelölte az alsó

tolósugár tápvezetékét. – Meg is van. Készen állunk?

– Készen állunk, mint mindig! – válaszolta mosolyogva Luke, és elhelyezkedett az

elsőnek vágott lyukkal szemben. Mara belépett mögé, szembefordult a második nyílással, és

könnyedén nekidőlt a férje hátának.

– Egy pillanatra álljanak meg! – kérte kissé riadtan Drask. – Egészen pontosan mire

készülnek?

– Ejnye, tábornok úr, én meg azt hittem, hogy máris rájött! – szólt rá Mara mosolyogva az

értetlenül pislogó chiss méltóságra. – Most szépen elvágjuk a tápvezetékeket!

– Megőrültek? – fakadt ki Drask, de a Jedik tekintetének láttán visszafogta magát, és jóval

csendesebben megkérdezte: – Komolyan ezt akarják?

Mara a tábornok felé fordította a fejét.

– Bízzon bennünk, tábornok úr – kérte szelíd, szinte gyengéd hangon. – Nem lesz semmi

baj!

Azzal visszafordult a nyílás felé, és aktiválta a fénykardját. Luke is bekapcsolta a sajátját,

és szinte azonnal elöntötte az a bizonyos megszokhatatlan és megunhatatlan érzés. Semmihez

sem hasonlítható izgalom és boldogság járta át tetőtől talpig, mialatt a feleségének szelleme

beáramlott az elméjébe, és csordultig töltötte, egyszersmind körültáncolta az agyát, a lelkét, az

egész lényét.

Néhány hosszúra nyúló, leírhatatlanul csodálatos pillanat erejéig egy lélekké lettek,

egyetlen közös értelemmé és akarattá váltak, amely két külön testben lakozott. Egyként

gondolkodtak, egyként éreztek, és egyként mozogtak.

Így aztán a fénykardjuk is egyszerre mozdult. A két izzó penge tökéletesen

összehangolva, pontosan ugyanabban az ezredmásodpercben vágta át a két, célpontul kijelölt

vezetéket. Körülöttük a kabin rándult egyet, és lassan süllyedni kezdett. Luke fellélegzett...

A következő másodpercben megérezte, hogy Mara szelleme kivonul az elméjéből,

méghozzá ugyanolyan gyorsasággal, mint ahogyan az imént belehatolt. A tökéletes egyesülés

érzése gyorsan elhalványult, nem hagyott maga után mást, csupán a szívmelengető emlékét.

– Na, tessék! – jelentette ki derűsen Mara. – Látja, tábornok úr, minden a legnagyobb

rendben!

Luke kissé erőltetettnek érezte a felesége vidámságát, már csak azért is, mert jól tudta,

hogy a lényük egybeolvadását és szétválását követően ő is nehezen nyeri vissza a lelki

egyensúlyát.

– Hogy érti azt, hogy semmi gond? – méltatlankodott Drask. – Hiszen megyünk lefelé!

– Ne aggódjon, tábornok úr! – felelte Mara. – Most már a kisbolygó gravitációja mozgat

minket, és az akna végén a vészfékek bizonyosan megfogják a fülkét. Eddig az volt a baj, hogy a

tolósugarak akkora sebességgel repítették volna a kabint az aknában, hogy a fékek nem bírták

volna megállítani.

– Ezek szerint nagy kockázatot vállaltunk – morogta Drask.

– Igen, de ki akarunk kerülni innen, nem igaz? – vágott vissza mosolyogva Mara.

A chiss halk szavakat sziszegett az anyanyelvén, aztán gorombán megjegyezte:

– A Jedik a jelekből ítélve túlságosan önhittek. A kelleténél jobban bíznak a

képességeikben. De eljöhet még az a nap, amelyen akkora kockázatot vállalnak, hogy az a

vesztüket okozza.

Ebben a pillanatban a kabin zökkent egyet, és kissé megremegtek a falai.

– Mi volt ez? – suttogta Luke, és felnézett a mennyezetre.

Drask felszegte az állát, furcsa szögben oldalra billentette a fejét, és kisvártatva

kijelentette:

– Irányt váltottunk. Az előbb még oldalra és lefelé mozogtunk, most már inkább csak

lefelé.

– Honnan veszi? – kérdezte Luke, mert ő csupán a fülke egy irányba ható gravitációját

érzékelte, és abban nem tapasztalt semmiféle változást.

– Azt nem tudom megmondani – válaszolt a tábornok. – Nem szolgálhatok magyarázattal.

Egyszerűen csak tudom, és kész.

– Akkor rendben van. Hiszek önnek, uram – vágta rá Luke. Inkább engedett, mert más

már nem is hiányzott neki, mint egy újabb vita a parancsolgatáshoz szokott főtiszttel. – De ebben

az esetben felmerül a kérdés, hogy vajon hová megyünk?

– Talán ez a Pressor nevezetű illető szereti halmozni a csapdákat – vélekedett a tábornok,

és ösztönös mozdulattal a pisztolyának markolatára tette a kezét. – Lehet, hogy egy újabb csapda

felé tartunk, amelyet azoknak készített elő, akik átjutnak az elsőn.

– Nem is tudom – szólalt meg halkan Mara, és a gondolataiba merülve körülhordozta a

tekintetét a kabin belsején. – Nekem egy kicsit eltúlzottnak tűnik. Luke, előtted van, hogy hogyan

néz ki kívülről a Kirajzás? A fő összekötő csövekből két vékonyabb indul ki, ugye?

– Pontosan – erősítette meg Luke, miután gyorsan felidézte magában a hatalmas hajó

együttes vázlatrajzát. – Két vékonyabb cső ível lefelé, amelyek belefúródnak a hegyoldalba.

– Akkor szerintem a liftaknák elágaznak – folytatta Mara a gondolatmenetet. – És a

vékonyabb csövek a fő aknákat, pontosabban a Dreadnaughtokat kötik össze a központi

hengerrel.

– Szóval ezek lennének a raktármagig vezető útvonalak – mormolta töprengve Luke.

Hirtelen felcsillant a szeme, amikor megértette a szerkezet lényegét. – Hát persze! Az RM

feliratú gomb a kabin kezelőpaneljén!

– Igen, raktármag – ismételte Mara –, a nyakamat rá, hogy oda tartunk!

Alig fejezte be a mondatot, amikor a fülke ismét megrándult, majd a keresztirányú

tengelye mentén enyhén jobbra dőlt. Luke ösztönösen megfeszítette az izmait, és a testét oldalra

döntve kiegyenlítette az eltérést. Nyomban megértette, hogy mi történt. A kabin elhagyta a két

Dreadnaught közötti összekötő csövet, mire megragadta a leágazó cső saját lebegtető rendszere,

amely valamennyire mérsékelt sebességgel mozgatta a raktármag felé.

Drask az előbbi módszerrel felemelte, és oldalra billentette a fejét, majd néhány pillanat

múlva megjegyezte:

– Most fordulunk át. De csak lassan, fokozatosan.

– A kabin nyilván most áll rá a központi henger gravitációs vektorára – vélekedett

derűsen Luke.

– És az jó nekünk?

– Egyértelműen – válaszolta mosolyogva a Jedi-mester, hogy megnyugtassa az

aggodalmas képet vágó tábornokot. – A mesterséges gravitációt előállító berendezések általában

az egyéb létfenntartó rendszerekkel összekötve üzemelnek. Vagyis, ha van gravitáció, akkor

valószínűleg a légcserélő és a fűtőrendszerek is működnek odalent.

Néhány pillanattal később a fülke lelassult és megállapodott. Az ajtó félresiklott, és a

nyíláson keresztül a bentinél kissé hűvösebb, dohos levegő áramlott a kabinba.

Luke a kezébe vette a fénykardját, átlépett a kettős fémküszöbön, és gyorsan körülnézett,

hogy felmérje a helyzetet. Jókora, téglalap alaprajzú terembe érkeztek, amelyet a rövidebbik

oldalakon körülbelül húsz, míg a hosszabb oldalakon harminc méter hosszúságú falak határoltak.

A helyiségben erős félhomály uralkodott, mert a vészlámpáknak legfeljebb egyharmada árasztott

tompa, vöröses fényt. Az egyik hosszanti fal tövében nyíló liftajtó előtt egy húsz-huszonöt

négyzetméter alapterületű rakodótér terült el. A csarnok többi részét a padlótól a mennyezetig

érő, sűrű szövésű fémhálók osztották fel háromszor három méteres rekeszekre, amelyek között

felülről nézve szabályos rácsmintát alkotó, három méter széles járdák vezettek. A tároló

helyiségek egy csekély része üresen tátongott, de a túlnyomó többségüket teljesen megtöltötték a

katonás rendben egymásra rakott ládák.

– Hát nem sok rekeszt ürítettek ki a túlélők, igaz? – jegyezte meg halkan Luke, miután

társai odaléptek mellé.

– Ezeket a tartalékokat ötvenezer ember évtizedekre szóló ellátásához állították össze –

emlékeztette a férjét Mara. – Már azon is csodálkozom, hogy egyáltalán hozzájuk nyúltak. Vajon

hány túlélő maradt ezen a hajón?

– Lehet, hogy még az utazás elején használták fel ezeket a készleteket – vélekedett Drask,

mialatt fényrúdjának sugarát lassan végigjáratta néhány láda feliratain. – Szerintem az eredeti

csoportból nem sokan vészelhették át a csapást.

– Számomra már az is megdöbbentő, hogy egyáltalán túlélte valaki – mondta csendesen

Luke, és a mag tatja felé eső válaszfalra irányította a lámpáját. Az elmosódott, halvány fénykör

két zsilipkaput világított meg: egy kisebb személyi átjárót, és egy nagyobbat, amelyet járművekre

méreteztek. – Induljunk el hátrafelé, a tat irányába, és nézzük meg...

Hirtelen elharapta a szót, mert a derékszíján csüngő adóvevőből különös ciripelés

hallatszott. A kezébe vette, és maga elé tartotta a készüléket, közben a szeme sarkából meglátta,

hogy Mara és Drask ugyanígy tesznek a sajátjukkal. Bekapcsolta a rádiót, de a hangszóróból

előtörő, fülsértő recsegés-sistergés hallatán rögtön ki is kapcsolta.

– Hát ez különös – dünnyögte félhangosan. – Úgy hangzott, mintha adást vett volna.

– Nálam ugyanez a helyzet – közölte Mara. – És önnél, tábornok úr?

– Igen, nálam is – morogta Drask, és tanácstalanul hümmögve állítgatta a készüléke

különféle szabályzógombjait. – Olyan ez, mintha...

Mara hosszú pillanatokig hiába várta a mondat befejezését, végül elfogyott a türelme, és

rászólt a tábornokra:

– Mintha?

– Mintha valaki egy... nem ismerem az ideillő szót az önök nyelvén – folytatta Drask. –

Ez egy különleges adásféleség, amely egyszerre indul útnak az összes használatban lévő

hullámhosszon, így próbál áthatolni a zavaráson.

– Mi úgy hívjuk, hogy teljes spektrumú áttörő jel – válaszolta Mara. – Viszont minálunk

csak a hajókba vagy járművekbe épített, nagy teljesítményű készülékek tudják előállítani. Még

csak nem is hallottam arról, hogy kézi adóvevő képes lenne a kibocsátására.

Drask továbbra is hallgatott. Szemlátomást nem óhajtott bővebb magyarázattal szolgálni,

ezért Luke rákérdezett:

– Tábornok úr, a chissek kézi adóvevői elő tudnak állítani egy efféle áttörő jelet?

Drask továbbra is tétovázott, majd nagy nehezen kibökte:

– Egyes változatok igen. De azok nem, amelyekkel felszereltem a csapatot.

– Közelítsük meg másik irányból a kérdést – javasolta kissé gúnyos hangon Mara. –

Tábornok úr, vannak ilyen fejlettebb készülékek a Chaf Envoyon?

Drask a Jedi-hölgy feje fölé függesztette a tekintetét, kicsit még vívódott magával, de

végül elismerte:

– Igen, van néhány.

Mara a férjére pillantott, és halkan megjegyezte:

– Hát ez remek. Tehát valaki vagy valakik bármikor kapcsolatba léphetnek a hajóval.

Csakhogy ezek a valakik nem mi vagyunk.

– Talán a túlélők forgalmaznak egymással – vetette fel Luke, kevésbé vészjósló választ

keresve. – Esetleg Pressor üzen a társainak.

Mara megrázta a fejét, és határozottan kijelentette:

– Ők nyilván a vezetékes rendszereket használják.

– Feltéve, hogy a kábelek nem sérültek meg, vagy nem mentek réges-régen tönkre –

vitatkozott Luke.

– Igen, ez is elképzelhető – dünnyögte Mara, de tisztán lerítt róla, hogy egy pillanatig sem

hisz ebben a magyarázatban.

És maga Luke is azonnal elvetette, dacára annak a vonásának, amit a felesége néha az ő

parasztfiúi jóhiszeműségének nevezett.

Minden jel arra vallott, hogy a Kirajzás fedélzetén valakinek sikerült áthatolni a

rádiózavaráson. De vajon kinek?

Luke tanácstalanul meredt a feleségére, de Mara csak a vállát vonogatta, majd összecsapta

a két kezét, és határozottan kijelentette:

– Ezzel a dologgal pillanatnyilag nem tehetünk semmit. Ne is vesztegessük találgatásra az

időt, inkább menjünk, és nézzünk körül idelent!

– Ha jobban belegondolok, egyáltalán nem meglepő, hogy itt találtuk önöket –

bölcselkedett Jinzler, mialatt Pressor az ötös számú felvonókabinhoz vezette a társaságot. –

Régóta szilárd meggyőződésem, hogy az emberi lények még a legmostohább körülmények között

is megtalálják a túlélés módját.

– Kitűnő meglátás! – helyeselt Pressor, és félreállt az útból, hogy maga elé engedje a

hívatlan látogatókat. Megjegyezte magának, hogy a geroonok megálltak, és riadtan összenéztek,

mielőtt beléptek volna a kabinba, de Jinzler még csak nem is lassított. Ebből az apró jelből arra

következtetett, hogy a nagykövet vagy túlságosan könnyen megbízik másokban, vagy túlságosan

magabiztos, vagy nagyon ostoba. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – Nos igen, nagykövet úr,

életben maradtunk, bár egyesek mindent megpróbáltak annak érdekében, hogy mind egy szálig

elpusztítsanak minket.

– Csakugyan? Igazán sajnálom – mormolta Jinzler, miután Feesával az oldalán megállt a

fülke távolabbi végén. – Remélem, egyszer még megtudom, hogy ez egészen pontosan hogyan

történt.

– Minden bizonnyal lesz rá esélye – válaszolta Pressor, azzal elővette, és a vezérlőpanel

alatti foglalatba illesztette a vezérkulcsát. – Sajnos, a korabeli felvételek zöme tönkrement a

támadás idején, vagy az azóta eltelt évtizedek folyamán – fűzte hozzá, és megnyomott egy

gombot a vezérkulcson.

Halk szisszenés hallatszott, és a négyes, valamint az ötös kabint elválasztó fémlap

felsiklott a mennyezetbe. A túloldalon álló, fekete egyenruhás chissek megpördültek, és a

fegyverükhöz kaptak, de miután észrevették Jinzlert, mindhárman visszafogták magukat, és nem

tettek mást, csupán parancsra várva pislogtak a főnemesre. Velük ellentétben a mindeddig

fogságban lévő geroonok nem türtőztették magukat. Széttárták a karjukat, előrerontottak, majd

olyan melegen ölelgették a társaikat, mintha nem is néhány perccel, hanem hosszú évekkel

ezelőtt szakadtak volna el egymástól.

Formbi főnemes egy chiss méltóságtól elvárható módon uralkodott az idegein. Gyors

pillantással felmérte, hogy a szárnysegédjének nem esett baja, majd kimérten, méltóságteljesen

odabólintott az ismeretlennek, és nyomban be is mutatkozott:

– Üdvözlöm, uram. Én Chaf'ormb'intrano főnemes vagyok a Chiss Birodalom Ötödik

Uralkodócsaládjának képviselője. Kérem, szólítson egyszerűen Formbi főnemesnek. Ugye jól

sejtem, hogy Jorad Pressort, a Nép Őrzőjét tisztelhetem önben?

– Igen, én vagyok – válaszolta Pressor, és viszonozta a rövid, tartózkodó főhajtást. Úgy

vélte, a legkevesebb, amit megtehet, hogy ugyanolyan kulturáltan és udvariasan viselkedik, mint

a látogatók. – Üdvözlöm a Kirajzás fedélzetén, Formbi főnemes. Szeretném az elnézését kérni

ezért a barátságtalan fogadtatásért.

– Ne is mentegetőzzön – felelte nagyvonalúan Formbi. – Tökéletesen megértem, hogy az

önök helyzetében elengedhetetlenül fontos az elővigyázatosság.

Egyikük sem udvariaskodhatott tovább, mert Jinzler elérkezettnek látta az időt arra, hogy

közbeavatkozzon:

– Örömhírrel szolgálhatok, főnemes úr! Képzelje, Pressor úr felajánlotta, hogy elvisz

minket a hajó mélyebb részeibe, ahol lehetőségünk lesz megismerkedni a többi túlélővel. Ha

minden igaz, ezt követően tárgyalni fogunk arról, hogy esetleg visszatérnek az Új Köztársaságba.

– Esetleg? – kérdezte Formbi, és gyanakodva méregette az Őrzőt, majd erősen

megnyomva a hangsúlyt, megismételte a szót: – Esetleg?

– Pontosan, főnemes úr – válaszolta nyugodtan Pressor. – Jómagam például korántsem

látom biztosnak, hogy visszatérünk az Új Köztársaságba. Sőt, még csak azt sem, hogy egyáltalán

elmegyünk innen valahová – fűzte hozzá, azzal lehajtotta a fejét, és állított valamit a

vezérkulcson.

– Ezek szerint nem mondta meg nekik, hogy hol vannak? – kérdezte Formbi, és vádló

tekintettel meredt Jinzlerre.

– Igazán sajnálom, de odáig még nem jutottunk el – felelte a férfi, és kissé behúzta a

nyakát, mintha szemrehányásra számított volna.

Pressor felnézett Formbira, és a homlokát ráncolva megszólalt:

– Felőlem akár most is megmondhatják! – a hangja nem árult el semmit, de nyugtalanul

ide-oda rebbenő tekintete elárulta, hogy kizökkent az eddig tanúsított lelki nyugalmából.

Formbi arca megvonaglott. Ha rajta múlik, későbbre halasztotta volna a kínos téma

megvitatását, de végül mégiscsak belevágott:

– Nos, önök a Chiss Birodalom legtitkosabb, szigorúan őrzött védelmi rendszerének

vonalai mögött tartózkodnak, egy csillaghalmaz mélyén. Ide csak azok utazhatnak, akit arra az

illetékes chiss hatóságok felhatalmaznak. Most, miután hivatalosan tudomást szereztünk az önök

ittlétéről, attól tartok, nem fognak engedélyt kapni arra, hogy továbbra is itt maradjanak.

Pressor gyomra összeszorult az idegességtől, de uralkodott magán, és szinte közömbös

hangon megszólalt:

– Értem. És mi lesz, ha nem akarunk elmenni innen?

– Akkor szívből remélem, hogy belátható időn belül meggondolják magukat – felelte

higgadtan Formbi. – Természetesen minden segítséget meg fogunk adni ahhoz, hogy

átköltözhessenek oda, ahová óhajtanak. Ez a legkevesebb azok után, amit kénytelenek voltak

elszenvedni.

– Értem – ismételte Pressor. – Nos, hamarosan előadhatja az álláspontját Uliar igazgató és

az igazgatótanács előtt. A végső döntést ők fogják meghozni.

Jinzler felkapta a fejét, és megkérdezte:

– Ki az az Uliar igazgató?

– Ő a telep első számú vezetője – válaszolta Pressor, és lenyomta a vezérkulcs aktiváló

gombját. A háta mögött zárt állásba siklott az ajtó, és a kabin megindult lefelé.

– Én egészen mostanáig azt hittem, hogy ön a túlélők vezetője – vallotta be Formbi.

– Nem, én az Őrző vagyok – felelte Pressor. – A rendészeim és én őrködünk a telep

békéje és rendje felett. Uliar igazgató és az igazgatótanács alkotják a legfőbb döntés- és

törvényhozó testületet.

– Úgy hangzik, mintha ez az egész egy vállalat lenne – jegyezte meg Jinzler.

– Miért is ne lehetne az? – Pressor hatalmasat sóhajtott. – Egy jól kitalált szabályzat

alapján működő vállalat sokkal hatékonyabb, de főleg sokkal jobban működik, mint az a politikai

zűrzavar, amit annak idején magunk mögött hagytunk.

– Igen, ebben van némi igazság – ismerte el sietve Jinzler.

– És mindösszesen hányan élnek itt, ezen az ön által telepnek nevezett helyen? –

érdeklődött Formbi.

Pressor hirtelen elfordította az arcát, és a tekintetét a vezérlőpanelre szegezve, fojtott

hangon válaszolt:

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha inkább Uliar igazgatóra hagyom a további kérdések

megválaszolását.

A társaság hosszú pillanatokra elhallgatott. A csendet csupán a fülkét mozgató gépezetek

távoli morajlása, a fémfalak egy-egy nyikordulása, és a sarokban összebújó geroonok halk

mormolása törte meg. Pressor úgy sejtette, hogy a különös lények egymást nyugtatgatják, mialatt

undorral vegyes csodálkozással fürkészte a vállukra vetett, halott állatokat. A geroonok mesteri

módon tartósították a félelmetes ragadozónak tűnő teremtményeket. Azok tökéletesen épnek

tűntek, és a testük rugalmasan ide-oda himbálózva követte tulajdonosaik mozdulatait.

Végül a fülke megállt. A fékezés során felhangzó, éles nyikordulások és fémes

pendülések kizökkentették Pressort a gondolataiból.

– Erre parancsoljanak – mondta, és megnyomta az ajtónyitó gombot. – Először is

megkeressük Uliar igazgatót!

Kilépett a kabinból... és megdermedt.

Vele szemben, a felvonó előterének hosszanti falánál várakoztak a rendészei, pontosan az

előre megbeszélt terv szerint. A három ember arckifejezése egyszerre tükrözött riadt, ellenséges

és aggodalmas érzéseket.

És a néma osztag mellett ott állt maga Uliar igazgató, valamint az igazgatótanács két

tagja. Mögöttük toporgott Rosemari Tabory, aki nem volt más, mint Pressor nővére, és Evlyn

édesanyja.

Ez utóbbi csoport látványa volt az, ami megtorpanásra késztette az Őrzőt, mivel nem

számított a felbukkanásukra.

Pressor nagy erőfeszítések árán elrejtette a felháborodását, közben átszelte a kisebbfajta

termet, és fennhangon köszöntötte a vezetőséget:

– Üdvözlöm, Uliar igazgató, és önöket is, Tarkosa és Keely tanácsos urak! Mi szél fújta

ide önöket?

– Ne játssza az ártatlant, Őrző! – förmedt rá az igazgató. Az idős férfi szeme köré

vésődött, amúgy is mély ráncok tovább mélyültek, mialatt módszeresen, tetőtől-talpig végigmérte

a felvonóból kilépő csapat minden egyes tagját. – Nem áll jól magának. Szóval, ők lennének a mi

látogatóink?

– Legalábbis egy részük – válaszolta Pressor, és kissé csodálkozva fürkészte a nővérét.

Rosemari arcán erős nyugtalanságról árulkodó kifejezés honolt, a bőre jóval sápadtabb volt a

megszokottnál. Pressor visszanézett az igazgatóra, mélyen belefúrta tekintetét az övébe, és

kijelentette: – Tudja, uram, ez a hely aligha alkalmas egy történelmi jelentőségű diplomáciai

találkozó lebonyolítására – jelentőségteljes pillantást vetett a két tanácsosra, és hozzátette: –

Továbbá attól tartok, hogy a fogadóbizottság sem tudja maradéktalanul betölteni a szerepét.

– Legyen nyugodt, a megfelelő időpontban a többi tanácstag is csatlakozni fog hozzánk –

válaszolta Uliar. – De úgy hiszem, hogy azoknak van joguk elsőnek szembenézni a pusztítókkal,

akik annak idején személyesen is átélték a Pusztítást.

– Ez egy rendkívüli esemény, uram, amely nyilván rendkívüli következményekkel fog

járni – fejtegette Pressor. – Talán a legnagyobb horderejű esemény azóta, hogy megérkeztünk

ide. Az Alapokmányban foglaltak szerint a fontos alkalmakkor a teljes igazgatótanács, vagyis

mind a Túlélők, mind a Telepesek képviselőinek jelenléte megkívántatik.

– És úgy is lesz – ígérte Uliar, és erőltetett mosolyt varázsolt az arcára. – Eszünk ágában

sincs megsérteni törvényeink szellemét. De addig is, amíg a társaink csatlakoznak hozzánk,

felkérjük Tabory tanárnőt, hogy működjön közre ezen a találkozón, mint a Telepesek

megfigyelője.

– De...

Pressor nem tiltakozhatott tovább, mert a Keelynek nevezett tanácsos közbevágott:

– Melyik a két Jedi? – az idős férfi idegesen cikázó szemmel pásztázta a csoport kissé

elbizonytalanodva álldogáló tagjait. – Nem hallotta, hogy mit kérdeztem, Őrző? Melyik a két

Jedi?

– Egyikük sem – válaszolta Pressor. – A Jedik még most is az egyik felvonókabinban

vannak.

– Ezek szerint pillanatnyilag senki sem tartja szemmel a Jediket? – kérdezte szigorúan

Uliar. – Még csak nem is... Tessék, ezt nézze meg, Tabory tanárnő! Íme, a kedves kislánya!

Ehhez mit szól?

Pressor gyomra még jobban összehúzódott, amikor gyorsan hátranézett. Evlyn ebben a

pillanatban bukkant elő a fülkéből. Az anyjával éles ellentétben az ő vonásai teljes lelki

nyugalomról tanúskodtak.

Az Őrző odafordult Uliar felé, és idegesen magyarázkodott:

– Evlyn nekem segít!

– Nem mondja! – hördült fel az igazgató. Szörnyülködést színlelt, mintha az eset

mélységesen megrázta volna. – Nahát, Őrző! Felvitte a saját unokahúgát a Négyesre, és kitette őt

a sugárzásnak? Nem beszélve az ismeretlen, vagyis potenciálisan veszedelmes behatolók

közelségéről? Micsoda szélsőségesen ostoba ötlet!

– Evlyn szívesen időzik a nagybátyja társaságában – magyarázta Rosemari, minden

nyugtalansága ellenére határozott hangon. – Nagyon szereti őt!

– Csakugyan? – kérdezte Uliar ezúttal gúnyosan, mialatt a kislány odasietett az anyjához.

– Szervusz, Evlyn! Nem esett bajod? Jól vagy?

– Remekül vagyok, igazgató úr! – válaszolta a lány olyan komolysággal, amely cseppet

sem illett a korához. De ahogyan átölelte Rosemarit, az már egy tízéves kislány mozdulata volt.

Hamarosan kibontakozott az anyja karjaiból, és az igazgató felé fordulva folytatta: – Nem kell

féltenie, uram. Jorad bácsikám mindent nagyon ügyesen csinált. Egy pillanatig sem voltam

veszélyben!

– Hát persze, hogy nem! – dörmögte komoran Uliar. Metsző pillantásokkal méregette

Pressort, közben úgy tett, mintha továbbra is a lányhoz beszélne, de valójában az Őrzőhöz intézte

a szavait: – Ahogy két évvel ezelőtt sem voltál veszélyben, ugye? Tudod, amikor Javriel

megőrült, és túszul ejtette az egész óvodát! Akkor is segítettél a bácsikádnak, ha nem csal az

emlékezetem!

– Nem csal – dörmögte Pressor, és megérezte, hogy hideg verejtékcseppek kezdenek

csordogálni a hátán. Élt a gyanúperrel, hogy egy ideje már Uliar is észrevette a lány különleges

adottságait, és most némán elátkozta saját magát. Hiszen tudhatta volna, hogy az öreg Túlélő

előbb-utóbb felfigyel azokra a bizonyos jelekre! És már hányszor előhozakodhatott volna ezzel a

kínos témával...

Az Őrzőnek a gyomra után most már a torka is összeszorult az idegességtől. Lehet, hogy

Uliar szándékosan választotta ezt a pillanatot? Ezt a pillanatot, amikor ötven év elteltével első

ízben járnak kívülállók – többek között Jedik – a fedélzeten? Kívülállók, akik mit sem tudva a

Kirajzáson időközben kialakult sajátos világról, képesek és alkalmasak arra, hogy megerősítsék

az igazgató Evlynnel kapcsolatos gyanúit?

– Mindenesetre – folytatta Uliar –, különös módon viszonozza az unokahúga szeretetét,

kedves Őrző!

– Igen, a mai napon rászorultam a kislány segítségére – mondta határozottan Pressor. –

Ugyanarra a segítségre, amelyre annak idején volt szükségem. Ezúttal is Evlyn játszotta a

csalétek szerepét. Ezt a munkát nem bízhattam a rendészeimre sem akkor, sem pedig most.

– De éppen a saját unokahúgára kellett bíznia? – makacskodott Uliar. – Miért nem

választott valaki mást? – Halvány, könyörtelen mosoly jelent meg a szája sarkában, ami elárulta,

hogy most készül becsattintani a hirtelenjében felállított csapdát. – Vagy talán az unokahúga

rendelkezik bizonyos, hogy úgy mondjam, különleges képességekkel, amelyek alkalmassá teszik

őt az efféle, veszedelmes feladatokra?

– A lányom számos különleges adottsággal bír, igazgató úr! – avatkozott közbe Rosemari,

azzal gyorsan magához húzta, és oltalmazó gesztussal átölelte a lányát. – Először is, nem omlik

össze, és nem rémül meg, ha bajba kerül. Ügyes, okos, és ugyanolyan jól ismeri a Négyest, mint a

telep bármelyik lakója.

– Ezek szerint Evlyn beállt rendésznek, amíg nem figyeltem oda? – gúnyolódott Uliar, és

gyors pillantást vetett a lányra. Szemlátomást nem volt elragadtatva attól, hogy Rosemari önként

beleugrott a bátyjának állított csapdába, és kitörte annak néhány fogát. – Ami pedig az

Alapokmányra való hivatkozását illeti, nekem úgy rémlik, hogy más törvények is szerepelnek

benne. Például, hogy a mindenkori Őrzőnek és az ő rendészeinek kell elhárítaniuk a ránk

leselkedő veszélyeket.

– Hiszen most mondta, hogy szüksége volt valakire, aki eljátssza a csalétek szerepét! –

szólt közbe ismét Rosemari, az iméntinél jóval ingerültebb hangon. Rámutatott a feszengve

toporgó rendészekre, és megkérdezte: – Gondolja, hogy a jövevények besétáltak volna egy

álcázott felvonókabinba Trilli, Oliet vagy Ronson háta mögött? – Uliar mellkasának szegezte a

mutatóujját, és hozzáfűzte: – Vagy talán valaki mást kellett volna megkérnie? Például az ön egyik

unokáját?

– Csalétek nélkül kellett volna megoldani az ügyet – állította az igazgató. – Az elmúlt

időszak folyamán Pressor Őrző újra meg újra azzal nyugtatgatott minket, hogy a különféle

csapdáknak és a kémdroidoknak köszönhetően tökéletes biztonságban vagyunk. Azzal hitegetett

minket, hogy senki sem hatolhat be a telepre a Négyesen keresztül.

– Óh, és ön mit javasolna inkább? Hogy robbantsuk fel a Négyest, mert akkor megszűnik

vele minden gondunk? – vágott vissza dühösen Rosemari. – Azok után, hogy az apám és még

sokan mások annyi munkát és annyi energiát öltek bele a helyreállításába? – Kihúzta magát

teljes, 158 centiméteres magasságában, és a tekintete immár villámokat szórt, mialatt folytatta: –

Vagy talán nem gondolta komolyan, igazgató úr, amikor azt ígérte, hogy egy napon elvisz minket

innen? Annyira jól érzi magát a saját maga által teremtett királyságában, hogy mindannyiunkat itt

akar tartani?

– Hallgass, asszony! – mordult fel Tarkosa, és a szeme vészjóslóan megvillant bozontos,

vastag szemöldöke alatt. – Fogalmad sincs, hogy mit beszélsz!

– Igen, hallgasson, tanárnő! – ismételte gorombán Uliar. – Nem azért hívattam ide, hogy

mentegesse a bátyját!

– A jelekből ítélve, uraim, önök még nem ismerik az én húgomat – jegyezte meg Pressor,

és halványan elmosolyodott. – De szabadjon megjegyeznem, hogy a vendégeink várnak.

Uliar szorosan összepréselte az ajkát, és a jövevényekre pillantott.

– Nos, legyen – válaszolta vonakodva. – Rajta, Őrző, mutasson be minket egymásnak!

– Kérem... – Pressor álló helyzetben félfordulatot tett, és maga mellé intette az

idegeneket. Biztatóan rájuk mosolygott, de közben erős aggodalmak gyötörték. Jól tudta, hogy

Uliar nem adta fel. Mindössze egy időre félretette a problémát, de vissza fog rá térni. Idővel

biztosan újra elő fogja venni.

Jinzler kimért léptekkel odaballagott Pressorhoz, lecövekelt mellette, és szótlanul várt.

– Először is engedjék meg, hogy bemutassam az Új Köztársaság képviselőjét – kezdte

Pressor, és árgus szemekkel figyelte Uliar vonásainak minden rezdülését. – íme, Dean Jinzler

nagykövet!

Az igazgató ügyesen leplezte az érzéseit. A szeme sarka aprót rándult, de ezen felül

semmivel sem árulta el, hogy – természetesen – azonnal felismerte a nevet.

– Üdvözlöm, nagykövet úr – mondta nyájasan. – A nevem Chas Uliar. Jelenleg én vagyok

a Kirajzás nevezetű telep igazgatója. Ez a két úr Tarkosa és Keely tanácsos urak, a Pusztítás két

Túlélője.

– Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem önöket – válaszolta Jinzler, és

derékból meghajolt, ahogyan a diplomaták szoktak a régi holodarabokban. – Örülök, hogy

életben találtuk önöket!

– Azt elhiszem – válaszolta a kelleténél nyersebben Uliar.

– Ez az úr Formbi főnemes, a Chiss Birodalom képviselője – folytatta Pressor –, ő pedig

Bearsh elöljáró, a Geroon Maradék vezetője, míg ez a két úr a kísérői.

– Milyen színes társaság – jegyezte meg Uliar, miután kimért biccentéssel viszonozta

Formbi, illetve Bearsh udvarias főhajtását. – Úgy tudom, két Jedit is hoztak magukkal.

– Így igaz – erősítette meg Jinzler. – Pressor úr az imént úgy tájékoztatott, hogy őket

továbbra is fogságban tartják, néhány további társunkkal együtt.

– További társak? – Uliar kérdő pillantás vetett Pressorra.

– Összesen öten vannak, egy másik kabinban – válaszolta az Őrző. – Az általuk Kéz

Birodalmának nevezett kormányzat képviselői.

– A Kéz Birodalma – ismételte vontatottan Uliar, csak úgy magának. – Érdekes.

Feltételezem, nagykövet úr, hogy ragaszkodik a társaik azonnali szabadon bocsátásához.

Pressor visszatartotta a lélegzetét. A felvetés logikusnak és nyíltnak tűnt, de ő már régen

megtanulta, hogy ne bízzon a látszatban, ha Uliarral akad dolga. Gyanította, hogy az igazgató a

javaslatával csak azt akarja kipuhatolni, hogy ki a betolakodók első számú vezetője.

Maga Jinzler habozott, nyilván megérezte a csapdát.

– Pressor úr az imént biztosított róla, hogy nem fenyegeti őket veszély ott, ahol most

vannak – válaszolta végül óvatosan. – Természetesen szeretném, ha hamarosan kiengednék őket,

de most akár nélkülük is folytathatjuk a beszélgetést.

– Helyes – mormolta Uliar, és aprót biccentett, ami arra utalt, hogy a nagykövet átment a

vizsgán. – így is jó. Az igazgatótanács egyik ülésterme itt van a közelben. Volnának szívesek

követni?

– Természetesen, és köszönjük – felelte Jinzler, és ismét fejet hajtott.

Uliar megfordult, és nekivágott a felvonóállomás oldalából nyíló folyosónak. A két

tanácsos azonnal felzárkózott mögé, míg Jinzler és Formbi néhány lépéssel lemaradva követték

őket. Pressor a rendészeire pillantott, és kézmozdulatokkal jelzett nekik. Ronson és Oliet

megszaporázták a lépteiket, majd a három Túlélő mellett lelassítottak, és onnantól fogva két

oldalról közrefogva kísérték őket. A fekete egyenruhás chissek máris a főnemes mögött

meneteltek egysoros vonalban, míg a geroonok tétován, bizonytalan léptekkel ballagtak

mögöttük.

– Ebből még baj lesz – súgta Pressor a húgának, miután a menetoszlop eltávolodott tőlük.

– Uliar nem fogja annyiban hagyni ezt a kérdést. Az lesz a legjobb, ha fogod Evlynt, és...

Hirtelen elhallgatott, mert lepillantott a testvére mellé, és nyomát sem látta a kislánynak.

– A kis gazfickó – dörmögte halkan, és gyorsan körülnézett. Evlyn már félúton járt a

folyosón, Formbi főnemes és az ő fegyveres kísérői között lépkedett. – Ezt meg hogyan csinálta?

– Sejtelmem sincs – suttogta Rosemari, akinek a tekintete mélységes aggodalmakról

tanúskodott. – De ha nem hagyja abba, Uliar hamarosan magától is rájön, hogy mi rejtőzik benne.

– Kétségkívül – válaszolta Pressor, és megborzongott –, jobb lesz, ha te is csatlakozol

hozzájuk. Igen, menj csak velük!

– Hová, az ülésterembe? – kérdezte szomorúan Rosemari. – Jól tudod, hogy nincs jogom

belépni oda.

– De bizony van! – vágta rá Pressor. – Te képviseled a Telepeseket, emlékszel? Maga

Uliar mondta!

– Az csak egy újabb fondorlat volt, hogy elhallgattasson téged – válaszolta Rosemari. –

Ugyanolyan, mint amikor megkérdezte tőled, hogy miért használod fel Evlynt a csapdáidhoz.

Erről jut eszembe...

– Ettől most kímélj meg, kérlek! – szólt közbe az Őrző. – Később megbeszéljük. Nézd, ha

nem mész velük, Evlyn egymaga tönkreteszi azt a találkozót. Szerinted mit fog szólni Uliar,

amikor végül észreveszi őt az ülésteremben, és fogalma sem lesz, hogy került oda?

– Igazad van – ismerte el az asszony vonakodva –, de jobb lenne, ha te is jönnél...

– Mennék én szívesen, csakhogy...

Pressor másodszor is elhallgatott. Ezúttal az adóvevőjének különös ciripelése késztette

arra, hogy elharapja a szót. Leakasztotta az övéről, és szemügyre vette a készüléket.

– Hát ez furcsa – dünnyögte Trilli, mialatt a saját rádiójával a kezében odalépett mellé. –

Főnök, a te adóvevőd is csicsereg? Még sosem adott efféle hangokat!

– Igen, ezzel is van valami – válaszolta Pressor, és odamutatta a rádióját a rendésznek,

majd néhány pillanatig töprengve állítgatta a szabályzógombokat. A közönséges csatornákon

statikus sistergés szólt, de a különleges, csavarthullámú parancsvonalon néma csend honolt. – Ez

tényleg különös.

– Akarod tudni, hogy mi az igazán különös? – Trilli a távolodó csoport után mutatott. –

Az előbb Jinzler nagykövet és Formbi főnemes is előkapták az adóvevőjüket.

Pressor a szemét résnyire vonva vizsgálgatta a készülékét, közben jeges érzés kúszott fel a

gerincén, a derekától kiindulva egészen a tarkójáig. Miután a zavaró berendezés most is

folyamatosan üzemelt, elméletileg egyetlen rádiójel sem röpködhetett volna szabadon. Egyetlen

adóvevő sem foghatott volna semmiféle adást.

– Menj vissza, és ellenőrizd a zavarómasinát – utasította a rendészét. – Lehet, hogy a

vendégeink a hátunk mögött bedobtak egy-két trükköt.

– Rendben.

Trilli már indult volna, de Pressor elkapta a karját, és megállította.

– És mialatt odafent vagy – folytatta csendesen –, zárd le az elülső csapdafülkék

tolósugarainak kezelőpultját. Nem szeretném, ha valaki odamenne, és belepiszkálna a rendszerbe.

– Rendben – ismételte engedelmesen Trilli, és kissé csodálkozva megkérdezte: – Attól

félsz, hogy valaki véletlenül belezúzza a Jediket az akna végébe?

Pressor megcsóválta a fejét, és a csapat után nézett, amelyet Uliar az állát gőgösen

felszegve, a vállát feszesen kihúzva vezetett. Uliar, aki túlélte a Kirajzás pusztulását, és még most

is a testén hordta a katasztrófa során szerzett sebeit. Uliar, aki jól tudta, hogy hol tartják fogva a

Jediket és a birodalmiakat.

Az Őrző rájött, hogy Uliar egy, a felvonóállomástól távol eső ülésterembe viszi az

idegeneket, ahol nem láthatja sem ő, sem pedig a rendészei, ha valaki kisurran a helyiségből,

felsiet a Négyesre, és elkezd játszadozni a toló sugarakkal.

– Igen – ismerte el Pressor –, valami ilyesmitől tartok.

A felvonókabin egy nyugtalanító rándulás kíséretében elindult lefelé.

– Óvatosan – szólalt meg Fel, és megtámaszkodott az enyhén rezgő oldalfalon, majd

mereven figyelte Őrszem és Csáklya mozdulatait, akik a rögtönözve összerakott megszakítót

állítgatták. – Ne kapkodjanak, most éppen nincs sürgős dolgunk. A legfontosabb, hogy élve

kerüljünk ki a fülkéből.

– Nem gyorsítjuk tovább, uram – biztosította Őrszem a századost. – És most tényleg

simán megy.

– Helyes – válaszolta higgadtan Fel, bár a katonája nem tudta maradéktalanul eloszlatni

az aggodalmait. A tenyerén keresztül érzékelte, hogy a kabin falai egyre erősebben vibrálnak,

ráadásul fojtott morajlás tört fel valahonnan a mélyből. Azzal vigasztalta magát, hogy

amennyiben kudarcot vall a tervük, olyan gyorsan sújt le rájuk a végzet, hogy észre sem fogják

venni.

– Még mindig azt akarja, hogy a raktármagba menjünk, uram? – kérdezte Csáklya.

– Ha meg tudják oldani, akkor igen – válaszolta Fel. A másik fülke, amelyben véleménye

szerint Jinzler, Feesa és talán két geroon tartózkodott, a hangokból ítélve az alsó Dreadnaught

felé siklott el. Nem tartotta jó ötletnek, hogy egyszerűen csak beállítsanak a másik csapat háta

mögé, főleg, mert fennállt a veszély, hogy Pressor további meglepetéseket készített elő a hívatlan

látogatóknak. Úgy ítélte meg, hogy sokkal jobban járnak, ha kikerülik a főakna végét, és a

mélyben, a raktármagban keresnek maguknak visszavezető utat.

A szeme sarkából meglátta, hogy Felhő megrázza a fejét.

– Uram, ezt ön is vette? – kérdezte egy ütemmel később a rohamosztagos.

– Mit? – kérdezett vissza a százados, és a fülét hegyezve próbálta szétválogatni a

különféle zajokat.

– Ciripelt egyet az adóvevőm – válaszolta Felhő.

– Az enyém is – szólt közbe Árnyék. – Úgy hangzott, mintha valaki leadott volna egy

áttörő jelet.

Fel a homlokát ráncolva méregette a katonáit. Ő maga nem észlelt semmi különöset, de

ezen nem is csodálkozott, mivel az egyre erősödő háttérzaj könnyen elnyomhatta a gyengébb

hangokat. A rohamosztagosok adóvevőjének hangszóróit a sisakjuk rejtette, így tisztán hallhatták

a készülékük akár leghalkabb neszezését is.

– Be tudják mérni az adást? – kérdezte nyugtalanul. – Akár az irányát, akár a távolságát?

– Egyiket sem – válaszolta Felhő. – Ahhoz előbb át kell állítanom a kommunikációs

rendszeremet.

– Azonnal állítsa át! – rendelkezett a százados, és körülnézett. Hirtelen jóval

szűkösebbnek, és sokkal sérülékenyebbnek látta a kabint. Megcsóválta a fejét, és hozzátette: – És

kockáztassunk meg egy kicsivel nagyobb sebességet! Ha Pressor beszél a társaival, akkor

szeretnék kikerülni innen, amilyen hamar csak lehetséges.

– Nem biztos, hogy Pressor adta le az áttörő jelet, uram – jegyezte meg Árnyék.

A százados felpillantott a mennyezetre, és gondterhelten kijelentette:

– Ebben az esetben szeretnék még hamarabb kikerülni innen.

Tizennegyedik fejezet

Az átjáró egy újabb raktárhelyiségbe vezetett, amely majdnem minden vonásában

megegyezett az előzővel. Csupán annyi különbség akadt, hogy ide nem vezetett felvonó, és az itt

felhalmozott készletek első ránézésre érintetlennek tűntek.

A két Jedit és a chiss főtisztet ugyanilyen körülmények fogadták a következő két

teremben is.

– Az egy dolog, amikor arról beszélünk, hogy mekkora helyet foglal el egy évtizedekre

elegendő ellátmány – jegyezte meg Luke, mialatt a fémhálóval leválasztott rekeszek között

lépkedtek a csarnok hátsó falába épített átjáró felé. – De egészen más, amikor személyesen

szembesülünk vele. Még soha életemben nem láttam ekkora raktárkészletet.

– És ez még csak egyetlen szint – dünnyögte Mara, akin különös érzések cikáztak át,

mialatt a mennyezetig érő ládahalmokat fürkészte. Az a rengeteg ember, közel ötvenezer fő,

egyszerűen csak eltűnt az élők sorából. Kevés kivételtől eltekintve meghaltak, elenyésztek,

elpusztultak, alig néhány pillanat, perc, esetleg óra leforgása alatt. Meggyilkolták őket egy olyan

ember parancsára, akit ő egykoron oly büszkén szolgált.

– Hahó, Mara!

A Jedi-hölgy lerázta magáról a nyomott hangulatot. A férjére pillantott, aki aggodalmas

tekintettel méregette őt.

– Jól vagy? – kérdezte csendesen Luke.

– Persze – válaszolta sietve Mara –, minden rendben.

De Luke-ot természetesen nem tudta ilyen egyszerűen megtéveszteni.

– Újra előkerültek a múlt kísértetei? – kérdezte még az előbbinél is halkabban.

Mara a chiss tábornok felé nézett, aki tőlük valamivel távolabb vizsgálgatta a ládákat.

– Igazán furcsa – válaszolta suttogva –, azt hittem, hogy ezen már rég túl vagyok. Hogy

az egészet magam mögött hagytam. De odaát, a Chaf Envoy fedélzetén kezdtem úgy érezni,

hogy... nem is tudom. Nehéz elmagyarázni.

– Egyre kellemesebben, netán kényelmesebben érezted magad? – találgatott Luke, hogy

segítsen megtalálni a helyes kifejezést.

Mara néhányszor elismételte magában a két jelzőt, szinte ízlelgette őket, majd elismerte:

– Igen, valami ilyesmiről van szó. Fel százados, és ez az új 501-es csapat annyira, de

annyira másnak tűnnek, mint az a Légió, amelyet még Palpatine teremtett... az az érzésem

támadt, hogy élvezném, ha én is része lennék...

Luke elkomorult, és óvatosan megkérdezte:

– De ugye nem gondolod komolyan, hogy elfogadod Parck admirális ajánlatát?

– Természetesen nem! – vágta rá sietve Mara, de rögtön elhallgatott, és látszott rajta, hogy

egy pillanatig sem biztos saját magában. Némi tétovázás után bevallotta: – Hát, ez nem teljesen

pontos. Úgy értem, nélküled sehová sem mennék... de ezzel együtt... – hatalmasat sóhajtott, és a

fejét csóválva elfordította az arcát.

– Tudom, hogy mi jár a fejedben – válaszolta mosolyogva Luke.

– Az Új Köztársaság nem kimondottan fényes példája annak, hogy hogyan kell összefogni

és irányítani egy egész Galaxist, igaz?

Mara felhorkant.

– Ez volt a hónap szépítő kifejezése – felelte kissé gúnyos hangon, de azonnal

visszanyerte a komolyságát, és folytatta: – Az a számtalan ostoba kis helyi csetepaté, az

értelmetlen viták... miután megtaláltuk a Caamas-irat sértetlen példányát, azt hittem, hogy

mindez hamarosan elhal. De a tűzfészkek fele még manapság is parázslik, és a Szenátus semmit

sem tesz annak érdekében, hogy végképp eloltsa ezeket.

– Ez nem teljesen igaz – vetette ellen Luke –, de rátapintottál a lényegre. A Birodalomban

sokkal csendesebben zajlott az élet, ugye?

– Legalábbis addig, amíg elő nem kerültetek ti, lázadók – válaszolta Mara. – Mert

onnantól kezdve megint lármás lett minden.

– Hát próbálkoztunk, próbálkoztunk – felelte mosolyogva Luke. Néhány pillanattal

később a mosoly lehervadt az arcáról, megvonta a vállát, és magyarázni kezdett: – Nézd, Mara,

semmi értelme belemenni a „mi lett volna ha" című játékba. Mert az ugyan meglehet, hogy

Palpatine elfojtotta a helyi zűröket, de ezzel egyidejűleg páros lábbal tiporta a különféle

szabadságjogokat, véget vetett a pártatlan igazságszolgáltatásnak... hadd ne soroljam tovább. Ne

feledkezz meg az idegengyűlöletéről, mert azzal mindketten tisztában vagyunk, hogy hogyan

bánt a nem emberi lényekkel. És már sosem fogjuk megtudni, hogy milyen lett volna az a

Birodalom, ha valaki más került volna az ő helyébe...

– Én ezt mind értem – válaszolta Mara – de most nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy

különös vonzódás, szinte nosztalgikus érzések ébredtek fel bennem a Birodalom iránt. – Tétova

mozdulattal körbemutatott a poros ládahalmokon, és folytatta: – És akkor tessék, meglátom ezt.

Palpatine gondosan összeállíttatta ezeket a készleteket, holott akkor már tudta, hogy el fogja

pusztítani az utasokat. Még most is megdöbbent az a rettenetes hidegvére. Eljátszotta a jóságos

vezetőt, de közben tömeggyilkosságot tervezett.

– Tudom – válaszolta Luke, azzal megfogta, és gyengéden megszorította a felesége kezét.

– Annak idején egyszer sem láttad az uralkodó döntéseinek és parancsainak következményeit,

ugye?

– Azért elvétve előfordult – Mara hatalmasat sóhajtott –, de a nagyobb eseményeket soha.

Például az Alderaan megsemmisítését, és hasonlókat. Nekem elsősorban egyénekkel, vagy kisebb

csoportokkal akadt dolgom. És ezek túlnyomó többsége is birodalmi tisztviselő volt, akit

sikkasztással vagy árulással vádoltak. Sosem láttam a Kirajzás léptékével mérhető tragédiát.

– Igen, teljesen logikus, hogy a császár igyekezett elrejteni előled a szörnyű aljasságait –

magyarázta türelmesen Luke. – Nyilván attól tartott, hogy kételyeid támadnak, azt pedig nem

akarta megkockáztatni.

– Skywalker mester! – szólalt meg emelt hangon Drask. A két Jedi a tábornok felé nézett,

aki már a zsilipek közelében járt, és lámpájának a fénysugarát egy körülbelül fejmagasságban

lévő ládára irányította. – Kérem, jöjjenek ide!

– Mit talált? – kérdezte Luke, mialatt Marával az oldalán odasietett a chiss méltósághoz.

– Ezt a két ládát – felelte Drask, és a fénycsövével mutatta, hogy melyik kettőre gondol. –

Eredetileg nem itt voltak, utólag kerültek ide!

A két Jedi összenézett. Értetlenül meredtek egymásra, aztán Luke megvonta a vállát, és

megkérdezte:

– Honnan veszi, tábornok úr?

– Az előző raktárakban a ládák a tartalmuk szerint, egy bizonyos minta alapján voltak

elhelyezve – válaszolta Drask, aki szemlátomást roppant elégedett volt önmagával. – Különféle

élelmiszerek, ruházat, tartalék alkatrészek, egyéb felszerelések, és így tovább. Az egyes készletek

valamennyi helyiségben pontosan ugyanazon a helyen álltak, így minden raktár ugyanabban az

arányban tartalmazta a különféle tartalékokat.

Luke a feleségére nézett, és halkan megkérdezte:

– Szerinted ennek mi értelme van?

Mara néhány pillanatig szótlanul gondolkodott, majd felderült az arca, és lelkesen

belevágott a magyarázatba:

– Nagyon is van értelme! Ha az előre megbecsült fogyasztásnak megfelelően, gondosan

kiszámított arányok alapján töltöd fel áruval az egyes raktárakat, akkor egy adott időszakban csak

egy termet kell ürítened, nem kell ide-oda rohangálnod a helyiségek között. Sőt, ez a megoldás a

rakodást is jelentősen megkönnyíti, ha úgy döntesz, hogy új telepet alapítasz valahol.

– Aha, kezdem érteni – mormolta Luke. – Tehát egyszerűen csak átszállítasz a

leválasztani kívánt Dreadnaughtba, mondjuk, két emeletnyi készletet. Nem kell válogatnod és

számolgatnod, mert a két emeleten minden megvan, amire a távozóknak szükségük lesz.

– Pontosan – helyeselt Mara, azzal ismét a tábornok felé fordulva megkérdezte: – Szóval,

azt állítja, uram, hogy ezek a ládák kilógnak a sorból?

– Igen – erősítette meg Drask – különféle szerszámok lapulnak bennük, továbbá

szivattyúk és kisebb generátorok, pedig a korábban látottak alapján itt élelmiszernek kellene

lennie.

– Elhiszem önnek – válaszolta Luke, és miután körülnézett, megállapította: – Úgy tűnik,

távolabbról hozták ide őket, mert a környéken nem látok olyan rekeszt, amelynek megbontották

volna a tartalmát.

– Vagy valaki teljesen átrendezte a raktárt – mutatott rá Mara.

– És az előző termekből nem hiányoztak ládák – tette hozzá Drask.

– Akkor talán a következőkből hozták át ezeket – vetette fel Luke. – Menjünk, nézzük

meg!

Odasietett a hátsó fal személyi átjárójához, de hiába nyomta meg a nyitógombot, az ajtó

nem nyílt ki.

– Furcsa – dünnyögte, és újra megnyomta a gombot. Az ajtó ezúttal sem mozdult.

– Próbáljuk meg a teherzsilipet – javasolta Mara, azzal odalépett a nagyobbik átjáró

kezelőpaneljéhez. Többször is megnyomta az ottani jókora, zöld színű gombot, de a széles kapu

is zárva maradt.

– Itt valami nincs rendjén – állapította meg Luke. – A többi ajtó tökéletesen működött.

– Lehet, hogy szándékosan zárták le ezeket az átjárókat – vetette fel Drask vészjósló

hangon. – Talán a túlélők olyasmit tárolnak odabent, amit szeretnének elrejteni mások elől.

Mármost mi lenne, ha maguk szépen elővennék a fénykardjukat, és vágnának egy lyukat

valamelyik ajtóba?

– Ne hamarkodjuk el a dolgot – válaszolta Luke, és a bal tenyerével végigsimított a

személyi átjáró záró lemezén. – Talán nem lesz szükség ilyen erőszakos módszerekre. Mara?

A Jedi-hölgy a kezébe vette a fénykardját, odalépett a zsilip elé, és kijelentette:

– Készen állok!

– Rendben, kezdjük! – Luke vett egy mély lélegzetet, és átadta magát az Erőnek. A

következő pillanatban fülsértő nyikorgás hallatszott, és az ajtólap elindult felfelé.

Miután az erős fémlemez alsó szegélye derékmagasságig emelkedett, Mara aktiválta a

fénykardját, és szempillantás alatt átbújt alatta.

A másik oldalon azonnal támadóállásba ugrott, csapásra emelte a kardját, és

villámgyorsan körülnézett. Néhány másodperccel később kissé leengedte a fegyverét, és lazított a

testtartásán. Az előzőekkel tökéletesen megegyező raktárt látott maga előtt, amelyben nem

fenyegette őket semmiféle veszély.

A biztonság kedvéért még egyszer végighordozta a tekintetét a ládák ezrein, és hirtelen

észrevett valamit, ami az első pillanatokban elkerülte a figyelmét. A terem közepe táján néhány

rekesz üresen állt. A belsejükben pedig...

– Mara, minden rendben? – kérdezte halkan Luke.

– Persze, semmi baj – válaszolta a Jedi-hölgy, azzal kikapcsolta a kardját, és újra

körülnézett. A fal tövében kissé meggörbült, de erős mennyezeti tartóelem hevert, amely

tökéletesen megfelelt a céljának. Az Erő közvetítésével felemelte, és maga mellé húzta a méteres

hosszúságú fémdarabot, végül beállította az átjáró záró lemeze alá, és átszólt a férjének: –

Nézzük meg!

A Jedi-mester óvatosan ráengedte az ajtólapot a tartóelemre, amely reccsent egyet, de

kitartott.

– Furcsa tárgyak szóródtak szét odabent! – jegyezte meg a rögtönzött támasztékra

sandítva, mialatt mélyen lehajolt, és átlépett a szomszédos helyiségbe. – Az előző termekben nem

láttunk ilyesmit.

– És olyant sem – tette hozzá Mara, miután Drask is megérkezett melléjük. – Azt nézd

meg!

– Bútorraktár lenne? – találgatott a tábornok, mialatt a szemét meresztve nézelődött.

– Annál egy kicsivel érdekesebb – válaszolta Mara, miután mindhárman elindultak a

kiürített terület felé. A négy-öt rekesz padozatán vastag, érintetlen porréteggel lepett,

megroggyant bútorok álltak. A két férfi értetlenül szemlélődött, de Mara számára azonnal

egyértelműnek tűnt, hogy mi van előttük. Mélyet lélegzett, és mutogatva magyarázni kezdte: –

Nos, uraim, látják azt a három priccset az első rekeszben? Eléggé megviseltek, de fel lehet

ismerni őket. A következőben négy ilyen nyomorúságos ágyféleség van, bár azokat alighanem

szétverték. És a harmadikban is négy priccset láthatnak!

– Az a kerek valami nyilván egy asztal – vélte Luke, és rábökött egy felborult, darabokra

tört bútorra. – Székeket éppenséggel nem látok sehol.

– Azok ott nyilván kisebbfajta szekrények – mondta Drask.

– Minden jel szerint azok – erősítette meg Mara. – És a formátlan kupacok szerintem

takarók, illetve párnák, míg a zömök kockák egyértelműen hordozható illemhelyek.

– Dehát ennek semmi értelme! – fakadt ki a tábornok. – Ezek a rekeszek úgy néznek ki,

mintha szegényesen berendezett hálószobák lennének. Viszont a fenti hajó egész tűrhető

állapotban van. Miért költözne le ide bárki?

– A Dreadnaughtokban nyilván súlyos károk keletkeztek az ütközet során – fejtegette

Luke. – A túlélők talán itt húzták meg magukat, amíg a droidjaik újra lakhatóvá tették a hajókat.

Mara megrázta a fejét, és mosolyogva közbeszólt:

– Uraim, mindketten megfeledkeznek a lényegről! Mit kellett tennünk, hogy bejussunk

ide?

– Fel kellett feszítenünk a... – Luke elhallgatott, majd rövid töprengés után, bizonytalanul

kibökte: – Azt akarod mondani, hogy ez egy börtön volt?

– Hát persze, mi más lett volna? – kérdezett vissza Mara. – Néhány ócska bútordarabbal

felszerelt, nyolc-tíz négyzetméteres cellák, elzárva mindentől, bezárt ajtók mögött. Mi más

lehetne?

– Látják, ez igazán érdekes – jegyezte meg elnyújtott hangon Drask. – Nekem úgy tűnik,

hogy az önök Kirajzás nevezetű vállalkozása már a kezdet kezdetén kudarcba fulladt. A

résztvevőknek már az utazás elején szükségük támadt egy rögtönzött börtön kialakítására, ami

szerintem arra utal, hogy a szervezők rosszul válogatták össze az utasokat.

– Vagy valami szörnyűség sújtott le rájuk – vitatkozott Mara –, például egy járvány. Vagy

néhány utast hatalmába kerített a mélyűri őrület.

– Akkor lehet, hogy ez nem is börtön, hanem egyfajta karantén? – vetette fel Luke.

– Valószínűtlen – válaszolta habozás nélkül Drask –, ahhoz kevés az ágy. Egy nagyobb

járvány esetén nem jutott volna hely a betegeknek. Egy kisebb problémát pedig bizonyosan meg

tudtak volna oldani a Dreadnaughtok fedélzeti kórházaiban.

– Ez igaz – válaszolta Mara. – Továbbá nyomát sem látjuk orvosi felszerelésnek. – Ismét

körülmutatott az üres rekeszeken, és megkérdezte: – És még mi nincs itt?

– Nem tudom – dünnyögte Luke.

– Én viszont igen – szólalt meg komoran Drask. – Sehol egy holttest!

– Helyes észrevétel! Tehát nincsenek maradványok – erősítette meg Mara. – Ami azt

jelenti, hogy valaki bejutott ide az elmúlt ötven évben, és kivitte innen a tetemeket, vagy pedig...

– ... vagy pedig a foglyok valahogyan kitörtek innen – fejezte be helyette a mondatot

Luke.

– Pontosan erre gondoltam – folytatta Mara. – Most már csak arra lennék kíváncsi, hogy

vajon miféle igazságszolgáltatás működött abban a korszakban. Luke?

– Sejtelmem sincs – válaszolta a Jedi-mester. – De fel nem foghatom, hogy miért kellett

ennyire mélyen eltemetni valakit vagy valakiket. A Dreadnaughtokon biztosan akadt fogda,

ahová bezárhatták a törvénysértőket!

Alig fejezte be a mondatot, amikor Mara távoli gondolatfoszlányokat érzékelt.

– Jön valaki – mondta csendesen, és leakasztotta a fénykardját a derékszíjáról.

– Kicsoda? – kérdezte Drask, és nyugodt mozdulattal előhúzta a hő pisztolyát. – Talán

Pressor és serege?

Mara erősen összpontosítva próbálta szétválogatni a gondolatokat, hogy azok alapján

azonosítsa a közeledő csapat tagjait. Néhány tudatot kifejezetten ismerősnek talált, de az illetők

még túl messze voltak ahhoz, hogy pontosan megállapítsa a kilétüket.

Luke is elmélyülten kutatta az Erő áramlatait, és ezúttal hamarabb jutott eredményre, mint

a felesége.

– Aggodalomra semmi ok – mondta, mialatt visszaakasztotta a kardját az övére. – Fel

százados és az ő rohamosztagosai tartanak felénk.

– Formbi főnemes is velük van? – kérdezte egyből Drask.

– Sajnos nincs – válaszolta Mara, aki most már jóval tisztábban vette a jeleket. – És nem

érzékelem sem Feesa, sem pedig a geroonok agyhullámait, csupán az öt birodalmiét.

– Pedig megígérték, hogy megvédik a főnemest – morogta ingerülten Drask. – Akkor meg

miért nincsenek mellette?

– Fogalmam sincs – válaszolta Luke, és elindult a kiékelt ajtó felé –, de talán menjünk, és

kérdezzük meg tőlük!

Körülbelül két perccel később, az előző terem közepe táján találkoztak a raktármag hátsó

része felé tartó birodalmiakkal.

– Nocsak, nocsak – mondta derűsen a százados, amikor a két társaság egymás közvetlen

közelébe ért. – Mit látnak szemeim? Sok mindenre számítottam, de arra végképp nem, hogy

éppen magukat találjuk idelent! Nem mintha baj lenne vagy ilyesmi. Mondják csak, mit

gondolnak a mi házigazdáink kisded csapdájáról?

– Hol van Chaf'orm'bintrano főnemes? – csattant fel Drask, még mielőtt a két Jedi

megszólalhatott volna. – Miért nincsenek vele? Hát így gondoskodnak a személyes

biztonságáról?

A szélesen mosolygó Fel hátrahőkölt, és egy csapásra megkomolyodott.

– Kérem, őrizze meg a nyugalmát, tábornok úr! – válaszolta. – A főnemes nincs egyedül.

Ott van vele az a három chiss harcos, akiket ön rendelt a védelmére.

– És ne felejtsük el, hogy ha Pressor végezni akarna velünk, már régen megtehette volna!

– szólt közbe Mara.

– A hölgynek igaza van – mondta Fel –, jómagam biztosra veszem, hogy a főnemes úr

nincs veszélyben.

– Igazán megnyugtató a derűlátásuk – gúnyolódott Drask – egyáltalán tudják, hogy

jelenleg hol tartózkodik Formbi úr?

– Sajnos nem szolgálhatok pontos felvilágosítással – válaszolta a százados. – De

nemrégiben még a közelükben raboskodtunk, és a hangok alapján úgy ítéltük meg, hogy a

felvonókabinjuk az ötös számú Dreadnaught felé indult.

– Akkor miért nem próbálták felkutatni a főnemest, miután kiszabadultak a fülkéjükből? –

dörrent rá Drask a birodalmi tisztre.

– Mert úgy gondoltam, hogy jobban járunk, ha kerülő úton próbálkozunk, és egy olyan

irányból hatolunk be a Dreadnaughtba, ahonnan nem számítanak ránk – válaszolta kissé

ingerülten Fel. – Most a raktármag jobb oldalán vagyunk. Erről a fedélzetről összesen két

turbóliften keresztül lehet megközelíteni a négyes és az ötös számú hajókat. Az egyik

végállomása az orr mögött van, a másiké a tat előtt. Ugyanígy a tőlünk balra eső fedélzet elejéből

és végéből fel lehet jutni mind az ötösbe, mind a hatosba.

– Ezt vajon miért bonyolították meg ennyire? – szólt közbe Mara. – Miért nem építettek a

mag közepébe egy-egy központi végállomást?

Fel megrázta a fejét.

– A gravitáció váltakozása miatt alakították ki ezt a fajta elrendezést – magyarázta

türelmesen. – A hat Dreadnaught a hasával csatlakozott a két hatalmas összekötő gyűrűre. A

fedélzetükön működő mesterséges gravitáció vektora a raktármag irányába, míg a raktármag

gravitációja a saját hosszanti tengelye felé mutatott. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy

henger formájú bolygót, így érték el, hogy az alsó fedélzetek úgymond lefelé legyenek a

felsőkhöz képest. Tehát a Dreadnaughtokon a lefelé mindig a raktármagot jelentette, míg a

magban a felfelé a legközelebbi Dreadnaughtot.

– Kicsit furcsa megoldás – jegyezte meg Mara.

Fel vállat vont, és tovább fejtegette a műszaki kérdéseket:

– Szerintem azért alakították ki így a hálózatot, hogy ne kelljen összevissza építkezni.

Ezzel a megoldással minden Dreadnaughtot pontosan ugyanúgy kellett módosítani. Két összekötő

cső csatlakozik be valamelyik alsó fedélzetükbe mindkét oldalon: egy elöl, egy hátul. Továbbá, a

gravitáció problémájának kezeléséhez személyzetre sem volt szükség. Ha valaki átliftezett az

egyik cirkálóból a másikba, a változás automatikusan végbement. A felvonókabinok szépen

elforogtak a keresztirányú tengelyeik mentén, és mire elérték a célállomást, az utasaikkal együtt

teljesen átálltak az ottani gravitációs vektorra.

– Jó, de most térjünk vissza az eredeti kérdéshez – javasolta Luke. – Tehát egészen

pontosan hol van Formbi és a többi társunk?

– Az ötös számú Dreadnaughtban – válaszolta Fel. – Az itteni rövidítést használva, a

D-ötösben. Az a hajó, amelyik mellé beálltunk a Chaf Envoyal, a D-négyes.

– Ezek szerint nem az volt a vezérhajó?

– Én is azt hittem – válaszolta a százados a fejét csóválva –, de a felvonókabinunk

szintválasztó kapcsolóiból kiderült, hogy eredetileg vagy a D-négyesre, vagy a D-ötösre szálltunk

át. És tekintetbe véve a hajó együttes tájolását, egyértelmű, hogy a felszín felett lévő hajó a

D-négyes.

– Jól sejtem, hogy ön a Kirajzásról szóló adatkártyákból vette ezeket az értesüléseit? –

kérdezte Drask.

– Igen, az adatkártyákból, amelyek nemrég még a birtokomban voltak – válaszolta a

birodalmi parancsnok. – Szerencsére a műszaki leírásnak ezt a részét már áttanulmányoztam,

mielőtt ellopták a kártyákat.

– Ellopták? – kérdezte Drask, és résnyire vont szemmel fürkészte a századost. – Mégis,

mikor lopták el őket?

– Mialatt mi segítettünk eloltani a tatrekeszben tomboló tüzet – válaszolta Fel. – Akárki

gyújtotta azt a tüzet, egyértelműen azért csinálta, hogy elterelje a figyelmet, és a távollétünkben

felsurranhasson a hajónkra.

Drask előbb a két Jedire pillantott, majd ismét a századosra fordította a figyelmét, és

halkan, fenyegető hangsúllyal megkérdezte:

– És engem miért nem tájékoztattak erről az esetről?

Fel jól láthatóan elbizonytalanodott. Mara csendesen mulatott magában, mialatt

lélegzet-visszafojtva várta a választ. Vajon szorult-e annyi vakmerőség a századosba, hogy

megmondja az igazságot? Elárulja-e a tábornoknak, hogy történetesen ő is szerepelt a

gyanúsítottak listáján? A Jedi-hölgy szívből remélte, hogy így lesz, mert igazán kíváncsi lett

volna Drask reakciójára.

Néhány pillanattal később csalódnia kellett, mert Fel óvatos, diplomatikus választ adott.

– Nem tartottam valószínűnek, hogy sikerül kézre keríteni a tettest – dörmögte, és

tehetetlenül széttárta a karját. – Azt hittem, még előnyünkre válhat, ha a tolvaj nem tudja meg,

hogy felfedeztük a hiányt.

– Egészen pontosan miféle előnyöket remélt ettől? – kérdezte értetlenül a tábornok.

– Magam sem tudom – ismerte el a százados. – De akkor jó ötletnek hittem.

– Szóval jó ötletnek hitte...

A halkan, morogva kiejtett válasz egy kevésbé méltóságteljes alaktól kicsinyesnek, sőt,

gyerekesnek tűnt volna. De a chiss nép egyik nagyhatalmú katonai vezetőjének szájából

vészjóslónak hangzott. Drask metsző pillantásokkal méregette az ifjú birodalmi tisztet, és

folytatta:

– Fel százados, arra kérem... nem is, inkább egyenesen felszólítom, hogy a jövőben ne

higgyen semmit, amennyiben a Chiss Birodalom egyik hajóján utazik. Ha ilyen, vagy ehhez

hasonló gondjai támadnak, haladéktalanul forduljon az illetékes parancsnokhoz. Majd ő eldönti,

hogy miben érdemes hinni, és miben nem. Érthetően fejeztem ki magam?

– Tökéletesen, tábornok úr – vágta rá tiszteletteljes hanghordozással Fel, mialatt kínosan

ügyelt arra, hogy semmivel se árulja el a valódi érzéseit.

– Helyes – dörmögte Drask, aki a hangja alapján aligha enyhült meg. – Most pedig,

kérem, vezessen el minket valamelyik turbólifthez, hogy mihamarabb csatlakozhassunk Formbi

főnemeshez!

– Egy pillanat türelmet kérnék! – szólt közbe Luke. – Százados úr, az ön gondolatmenete

szerint a vezérhajó a D-egyes jelzést viselte, ugye?

– Pontosan – válaszolta Fel.

– Tehát, hat Dreadnaughttal számolva a D-négyes és a D-egyes pontosan egymással

szemben helyezkedtek el a gyűrű mentén, igaz? – folytatta Luke.

– Így van – erősítette meg Fel, és értetlenül ráncolgatta a homlokát, mert nem tudta, hogy

a Jedi-mester hová akar kilyukadni.

– Fontos ez most, éppen ebben a pillanatban? – vágott közbe türelmetlenül Drask.

– Attól tartok, nagyon is fontos, uram – válaszolta udvariasan Luke. – Mert a logika azt

diktálja, hogy a hajó együttest a D-egyesről irányították. Akkor viszont miért és hogyan került

legalulra ez az egység a katasztrófa pillanataiban?

– Igazán érdekes felvetés – ismerte el a százados, és elgondolkodva válaszolt: – A hídon

tartózkodók bizonyára súlyos irányítási gondokkal küszködtek az égitest végső megközelítése

során. Máskülönben biztosan átfordították volna az egészet, hogy a bolygó felszínéhez képest a

vezérhajó legyen legfelül.

– Talán így történt – dünnyögte Luke –, de az is lehet, hogy valaki behatolt a parancsnoki

hídra, és beleavatkozott az irányításba.

– Ez valóban lehetséges – ismerte el Drask, és a hangjából érezni lehetett, hogy a

kíváncsisága átmenetileg letompította a türelmetlenségét. – Talán a bűnözők tették?

– Bűnözők? – Fel értetlenül pislogott a Jedi-mesterre. – Miféle bűnözőkről beszélnek?

Ezek szerint lemaradtam valamiről...

– Találtunk egy rögtönözve kialakított börtönt a szomszédos teremben – magyarázta

Luke, és a tat felé intett. – De sehol sem láttunk tetemeket, ami talán arra utal, hogy a rabok

kitörtek onnan.

– Hmm – mormolta Fel –, és tekintetbe véve, hogy milyen állapotban voltak a

Dreadnaughtok a csata után, az elítéltek könnyűszerrel betörhettek a hídra, hogy bajt csináljanak.

– De az is lehet, hogy az egész visszafelé igaz! – figyelmeztette a társait Mara. – Lehet,

hogy a rabok a katasztrófa előtt elfoglalták a hidat, és valaki megpróbálta megfékezni őket, ezért

fordította át a hajó együttest.

– Különös elgondolás, bár attól még igaz lehet – dünnyögte Drask. Az érdeklődése

fokozatosan lanyhult, és ismét átadta a helyét a türelmetlenségnek, ezért kijelentette: – De ez már

egy régi história!

– Így van, tábornok úr, de mi pontosan emiatt a régi história miatt jöttünk ide, nem igaz?

– mutatott rá Luke.

– Egy a lényeg, hogy nekünk Formbi főnemes mellett a helyünk! – makacskodott a

tábornok.

– Hamarosan erre is sor kerül – ígérte Luke –, de én előbb szeretnék körülnézni a

D-egyesen. Ki tart velem?

Mara végignézett a csoport tagjain. A százados arckifejezése arról árulkodott, hogy ő is

szeretné látni a vezérhajót. A Jedi-hölgy tisztán érzékelte, hogy a rohamosztagosokat is érdekli a

dolog.

Ugyanakkor Drask haragtól villámló szemmel figyelte az emberi lényeket, és

idegességében szaggatottan vette a levegőt. Fel észrevette ezeket a robbanásveszélyre utaló

jeleket, és ezúttal is inkább a diplomatikus megoldást választotta.

– Köszönöm az ajánlatát, Skywalker mester, de nekem most másfelé van dolgom –

mondta udvariasan, azzal a chiss főtiszthez fordulva folytatta: – Tábornok úr, akár indulhatunk is!

Elkísérjük önt a D-ötösre!

Drask néhány pillanatra mélyen belenézett Luke szemébe, mintha azt próbálta volna

felmérni, hogy le tudja-e beszélni őt az általa felesleges időpazarlásnak ítélt kitérőről. Végül

nyilván úgy döntött, hogy a próbálkozás nem éri meg a fáradtságot, mert visszanézett Felre, és

odaszólt neki:

– Köszönöm, parancsnok úr! Az imént azt mondta, hogy ezen a fedélzeten két turbólift

közül választhatunk?

– Igen, tábornok úr – válaszolta Fel, de nyomban hozzátette: – Bár véleményem szerint az

lesz a legjobb, ha átmegyünk a szomszédos rekeszbe, közben elkísérjük Luke-ot és Marát a

D-egyesbe vezető turbólifthez. Mi ugyanazon az aknán keresztül átliftezünk a D-hatosba, onnan

pedig a D-ötösbe.

– Ez jókora kerülőútnak tűnik – jegyezte meg Drask. – Nem lenne egyszerűbb, ha egyből

a D-ötösbe utaznánk?

– De igen, természetesen rövidebb lenne – válaszolta Fel. – Csakhogy felrémlett bennem

a gondolat, hogy ha a túlélők rejtegetnek valamit, amiről talán nem ártana tudomást szereznünk,

akkor azt valószínűleg a D-egyesben, a D-kettesben, vagy a D-hatosban találjuk.

– Ezt miből gondolja?

– Mert azok az egységek vannak a legmélyebben a felszín alatt, így azokban a

legalacsonyabb a sugárzás szintje – magyarázta a százados. – Luke és Mara átvizsgálják a

D-egyest. Ha mi menet közben körülnézünk egy kicsit a D-hatoson, akkor a három cirkálóból

máris ellenőriztünk kettőt.

Drask fontolóra vette a javaslatot, és néhány pillanattal később vonakodva bár, de

rábólintott.

– Rendben, elfogadom az érveit. Így fogunk eljárni! – mondta kissé ünnepélyes

hangnemben, majd a mutatóujját felemelve, szigorúan hozzátette: – Feltéve, hogy önnek nem áll

szándékában átkutatni az egész Dreadnaughtot.

– Éppen csak bekukkantunk néhány kabinba – ígérte Fel. – Egyébként hamar ki fog

derülni, hogy a túlélők egyáltalán használják-e azokat az egységeket.

– Részemről rendben – jelentette ki Drask. – Kérem, mutassa az utat!

Fel udvariasan, mosolyogva biccentett, majd a katonái felé fordult, és odaszólt nekik:

– Figyelem, rohamosztagosok! Fejlődjenek kísérőalakzatba! – visszanézett a chiss

méltóságra, előrenyújtott jobbjával mutatta az irányt, és hozzátette: – Erre parancsoljon, tábornok

úr!

Tizenötödik fejezet

– Íme, az ott az egyik iskolánk – közölte ünnepélyes hangnemben Uliar, és egy, a

folyosón valamivel távolabb lévő bejárat felé mutatott, amely mellett kéttenyérnyi fémtáblán az

„AA-7 Tűzoltóközpont" felirat szerepelt. A tábla fölé közönséges papírlapot ragasztottak,

amelyre az „Előkészítő szintek" szavakat nyomtatták mívesen kidolgozott, díszes betűkkel. Az

igazgató lassan elindult az ajtó felé, közben tovább magyarázott: – Itt találjuk valamennyi alsó és

középszintű évfolyamunkat, míg az egyetemünk két fedélzettel felettünk kapott helyet, a hajó

tudományos kutatóközpontjának tőszomszédságában.

– Ez igazán lenyűgöző – Jinzler fontoskodva bólogatott. Szívesen benézett volna az

osztálytermekbe, de egyelőre nem mert előhozakodni a kéréssel. – És milyen tantárgyakat

tanítanak?

– Természetesen mindent, amit csak tudunk – válaszolta Uliar, mialatt félfordulatot tett,

és a Formbi háta mögött csendesen lépkedő Rosemarira pillantva folytatta: – De ez igazából

Tabory tanárnő szakterülete. Tanárnő kérem, megtenné, hogy átveszi a szót, és tájékoztatja a

vendégeinket?

– Természetesen, igazgató úr – Rosemari kilépett a sorból, a lányával az oldalán odasietett

Jinzler mellé, és belekezdett: – Nos, a holofelvételeink túlnyomó többsége odaveszett a Pusztítás

idején. Vagy megsemmisültek, vagy a D-egyes egység roncsában maradtak, ahol legnagyobb

sajnálatunkra nem férhetünk hozzájuk. Szerencsére a Túlélők tekintélyes tudást és rengeteg

tapasztalatot őriztek a fejükben, és mihelyt módjukban állt, megalapították az iskolát, hogy a

gyermekek elsajátíthassák a fejlődésükhöz szükséges ismereteket. Az alsó és középső

évfolyamokban írás-olvasást, történelmet, különféle galaktikus nyelveket, továbbá matematikai,

fizikai és kémiai alapismereteket tanítunk, gyakorlatilag a Köztársaság alsószintű iskoláinak

megszokott tananyagát. Az egyetemünkön, noha ez természetesen nem igazi egyetem, gépészeti

és elektronikai ismeretekre, felsőszintű matematikára, csillagászatra, navigációs és

pilótaismeretekre, és mindenféle egyéb tudományra oktatjuk diákjainkat, amelyeknek jó hasznát

veszik majd, amikor végre elmegyünk innen, és letelepedünk egy valódi világon.

– Ez igazán bámulatos – jegyezte meg álmélkodva Jinzler –, nem szeretném megsérteni,

de óhatatlanul felmerül bennem a kérdés, hogy ön például szakképzett tanár?

Rosemari elmosolyodott, és a vállát vonogatva válaszolt:

– Tudja, jelenleg ezzel foglalkozok, de az eredeti végzettségem szerint meteorológus

vagyok, valamint zenész. Ezen az utóbbi területen sosem szerzek magamnak hírnevet –

rámosolygott a mellette álló kislányra, és hozzátette: – Evlyn sokkal jobb nálam. No, és

mindezeken felül rengeteg, de rengeteg javítási-karbantartási ismeretet oktatunk.

– Ami különösen fontos az életben maradásunk szempontjából – szólt közbe mogorván

Tarkosa, akiről lerítt, hogy alaposan felbosszantotta valami. – Bár a régi droidok közül még jó

néhány üzemel, a hajók helyreállítására és karbantartására még manapság is rengeteg munkaórát

fordítunk. És persze maguk a droidok is folyamatos karbantartást igényelnek.

Jinzler megfontoltan bólogatott, és megkérdezte:

– És hányadán állnak az alapvető létszükségleti anyagokkal? Gondolok itt az élelmiszerre,

a vízre és az energiára.

– Szerencsére mindez bőséggel áll rendelkezésünkre – válaszolta Uliar. – A központi

raktárhengerben csak kisebb károk keletkeztek a Pusztítás idején. Továbbá, még mielőtt a

tartaléktelepek kimerültek volna, sikerült helyrehoznunk és újra beindítanunk a D-ötös, illetve a

D-négyes egységek fúziós generátorait.

– A szavai alapján jól sejtem, hogy ön mindvégig jelen volt ezeknél az eseményeknél? –

kérdezte óvatosan Formbi.

Uliar halvány mosollyal meredt a főnemesre, és aprót biccentett.

– Igen, én ott voltam – válaszolta rekedtes hangon. – A huszonkettedik életévemben

jártam, amikor a maga népe aljas módon megtámadott minket.

– Higgye el, nagyon sajnálom – mormolta Formbi –, de szeretném ismételten

hangsúlyozni, hogy az nem a chiss nép és nem a Kilenc Uralkodócsalád akaratából történt.

– Mindenesetre egy olyan valaki akaratából, akinek a bőre kék volt, a szeme pedig vörös

fénnyel izzott – vágott vissza nyersen Uliar. – És kénytelen vagyok megjegyezni, hogy a

történtek után önök egészen mostanáig vártak. Nem jöttek el értünk, nem jártak utána annak,

hogy hogyan alakult a sorsunk. – Hirtelen a főnemes szemébe fúrta metsző tekintetét, és

dermesztő hangon felvetette:

– Vagy talán nem is most járnak itt első ízben? Lehet, hogy már régóta figyelnek minket

csak úgy, szórakozás gyanánt?

– Szó sincs róla – válaszolta nyugodtan Formbi. – Nézze, igazgató úr, még az önök

űrjárművének a puszta létezéséről is csupán a közelmúltban szereztünk tudomást. És meg sem

fordult a fejünkben, hogy valaki túlélte a katasztrófát.

– Akkor viszont miért jöttek ide? – csattant fel ingerülten Uliar. – Magát a hajót akarták?

Vagy azt remélték, hogy kifürkészhetik a Köztársaság titkait? – Kissé elfordult, jeges

pillantásokkal méregette Jinzlert, és tovább kérdezett – Vagy talán az úgynevezett Új Köztársaság

vezetői kezdeményezték ezt az utazást? Maguk akartak mindenáron idejönni?

Jinzler megrázta a fejét.

– Mi csupán azért jöttünk, mert látni akartuk azt a helyet, ahol valaha oly sokan

meghaltak a népünkből – válaszolta határozottan, közben kínosan ügyelt rá, hogy a hangja

ugyanolyan nyugodtan, diplomatikusan szóljon, mint az imént a chiss főnemesé.

– És hogy tisztelegjünk azok emléke előtt, akik az életüket adták a geroon nép

szabadságáért – szólalt meg a sor végén álló Bearsh.

– Ez így igaz, uram. Senki sem akarja bántani magukat, és nem akar elvenni önöktől

semmit – összegezte Jinzler.

– Hát persze, hogy nem – dünnyögte Uliar sejtelmesen, egy fagyos mosoly kíséretében. A

következő pillanatban a mosolya eltűnt, és keserű hangon ismét megszólalt: – Gondolom, arra

meg végképp nem számítottak, hogy találnak valakit a fedélzeten, aki még emlékszik bizonyos

dolgokra. Tudja, Jinzler úr, azonnal felismertem a nevét. Hiába telt el azóta ötven esztendő, jól

emlékszem arra a másik Jinzlerre, aki magunkra hagyott minket a legnagyobb megpróbáltatásunk

idején. Ugye jól sejtem, hogy az a nő a rokona volt? Netán a testvére? Vagy az unokatestvére?

– A nővérem volt – suttogta Jinzler, és döbbenten bámult maga elé. Lorana elhagyta

ezeket az embereket, amikor nagy bajban voltak? Nem, ez csakis tévedés lehet...

– Szóval, a nővére – ismételte Uliar, és az előbbinél is komorabban folytatta: – Ön

nyilván imádta őt. Nyilván azért vállalkozott erre a hosszú és veszedelmes utazásra, hogy

tisztelettel adózzon az emlékének. – Összefonta a karját a mellkasán, felszegte az állát, és kihúzta

magát, majd ebben a kihívó testtartásban kijelentette: – Nyíltan megmondom, hogy mi egyáltalán

nem tiszteljük az ön nővérének emlékét! Nos, nagykövet úr, még mindig ég a vágytól, hogy

segítsen nekünk?

Jinzler mélyet lélegzett.

– Nem imádtam Loranát – válaszolta, és minden önuralmát összeszedve küzdött, hogy ne

remegjen a hangja. – Én biztosan nem.

– Valóban? – Uliar kétkedve felvonta a jobb szemöldökét.

– Sajnos, igen – válaszolta Jinzler, majd mélyen belenézett az igazgató szemébe, és

rekedtes hangon hozzátette: – Egyenesen gyűlöltem őt.

A kijelentés kibillentette Uliart a lelki nyugalmából. Előbb bambán pislogott, majd a

homlokát ráncolgatta, aztán kinyitotta a száját, de rögtön be is csukta.

– Hát persze, hogy gyűlölte – bökte ki végül, de csak azért, hogy mondjon valamit.

Néhány pillanatig rezzenéstelen tekintettel méregette Jinzlert, majd Formbihoz fordult: – Attól

még a tény mit sem változik, hogy az önök harcosai megtámadtak minket – mondta eltökélten,

hogy visszataláljon az előző kerékvágásba. – Megkérdezem, hogy ezek után mit szándékozik

tenni ön és az önök Kilenc Uralkodócsaládja?

Formbi már szóra nyitotta száját, de Jinzler közbevágott:

– Szeretném megtekinteni az iskolát – mondta, mert hirtelen belefáradt Uliar

vádaskodásába –, ha már egyszer itt vagyunk.

Uliar önbizalma ezúttal is megingott. Néhány pillanatig maga elé meredve tétovázott,

aztán bólintott, és kijelentette:

– Miért is ne? Tabory tanárnő, volna olyan kedves, hogy körbevezeti a nagykövet urat?

– Természetesen – vágta rá ösztönösen Rosemari, de közben bizonytalanul nézett a

nagykövetre. A tekintete láttán Jinzler megsejtette, hogy az asszonyt is feldúlta az iménti

vallomása, amikor elárulta, hogy annak idején gyűlölte Loranát. A tanárnő végül összeszedte

magát, és megszólalt: – Erre parancsoljon, nagykövet úr!

Azzal elfordult, és Evlynnel az oldalán gyors léptekkel elindult a tantermek bejárata felé.

Jinzler a nyomukba szegődött, és menet közben hevesen küzdött az elméjének mélyéről feltoluló

emlékképekkel...

– Ez itt a második évfolyam tanterme!

Jinzler megrázta a fejét, és nagy erőfeszítések árán kisöpörte a gyászos képeket a

tudatából. Alacsony mennyezetű kabinban találta magát. A helyiségben másfél tucatnyi, kör

alakba rendezett szék állt, amelyeknek jobb oldali karfájára felhajtható műanyaglapot szereltek.

A kör közepén kisebbfajta holoasztal működött. A felette derengő, háromdimenziós kép jókora,

lombos fát ábrázolt, amely alatt három, különféle fajhoz tartozó állat legelt. A székeken ülő,

négy-öt év körüli gyermekek buzgón rajzolgattak a hordozható számítógépük elektronikus

írólapjára, miközben egy fiatal nő sétálgatott körülöttük, és néma csendben figyelte a

munkálkodásukat.

– Ah, azt hiszem, értem – súgta Jinzler a tanárnőnek, és megpróbált érdeklődő kifejezést

erőltetni az arcára. – Most éppen rajzóra van, ugye?

– Rajzóra, továbbá növény- és állattani alapismeretek – válaszolta Tabory asszony

ugyanolyan halkan. – Amennyire lehet, összevonjuk a különféle tantárgyakat. A harmadik

évfolyam tanterme ott van, az ajtó mögött.

Átvezette a nagykövetet a termen, majd a boltíves bejáraton. A szomszédos, valódi

íróasztalokkal felszerelt tanteremben egyetlen tanuló vagy tanár sem tartózkodott.

– Nocsak, nincsenek harmadikosok? – kérdezte Jinzler.

– Minden bizonnyal külső gyakorlaton vesznek részt – válaszolta Rosemari, azzal

odasietett a sarokban álló, nagyobbfajta íróasztalhoz, és miután szemügyre vette a rajta álló

monitort, hangosan megállapította: – Igen, jól sejtettem. A harmadikosok ezen a napon odalent

vannak, az óvodában, ahol gyermekgondozást tanulnak.

– Elég mókásan hangzik – jegyezte meg mosolyogva Jinzler –, íme, a pelenkacsere

tudománya! De bocsánat, azt mondta, hogy odalent? Azt hittem, hogy ez a legalsó fedélzet.

– Az óvodát a Hatoson rendeztük be, a következő Dreadnaughton – válaszolta egy

férfihang Jinzler háta mögött. A nagykövet megfordult, és kissé meglepődött, amikor meglátta a

lassú léptekkel felé tartó Pressort. Az imént teljesen belemerült az emlékeibe, így nem vette

észre, hogy az Őrző is követi őket a tantermekbe. Pressor elmosolyodott, és folytatta: – Tudja,

uram, odalent jóval alacsonyabb a sugárzás szintje, ezért oda szállásoljuk be a várandós

hölgyeket, illetve a három évesnél fiatalabb gyermekeket.

– És természetesen a családjaikat is – tette hozzá Rosemari. – Persze, ha megtehetnénk,

valamennyien leköltöznénk oda, csakhogy az a hajó olyan súlyos károkat szenvedett a csata

során, hogy kevés lakható hely maradt a fedélzetein. Ráadásul Uliar igazgató nem akarja, hogy

túl közel éljünk a...

– Rosemari! – csattant fel éles hangon Pressor.

– Bocsánat – motyogta a nő, és szégyenkezve elpirult.

– Miért kér elnézést? – érdeklődött barátságosan Jinzler.

De Pressor nem hagyott időt a magyarázkodásra, kihívó hangon odaszólt a vendégnek:

– Szóval, nagykövet úr, hányadán is állunk valójában? Tényleg szerette volna

megtekinteni az iskolánkat? Vagy csupán ürügyként használta fel ezt a látogatást, hogy egy időre

megszabaduljon Uliartól?

Jinzler tétovázva fürkészte az Őrzőt, akinek a szeméből elszánt tekintet sugárzott, és a

vonásai olyan feszültek voltak, mintha kőből vésték volna ki az arcát. Hirtelen nem tartotta bölcs

ötletnek, hogy hazudjon ennek a férfinek, ezért megköszörülte a torkát, és zavartan kibökte:

– Attól tartok, az utóbbi a helyes válasz. Az önök vezetője egész idő alatt olyan...

furcsának tűnt. Mintha valami ősi, fojtott harag munkálna benne.

– Az ő helyében ön talán nem lenne dühös? – kérdezte Pressor. – Amikor egyik

pillanatról a másikra fejreállt körülötte a világ, és minden terve szempillantás alatt dugába dőlt?

– Nyilván én is az lennék – ismerte el Jinzler. – Egyébként Uliar igazgató, illetve a két

tanácsos az utolsó a túlélők sorában?

– Nem, még tízen élnek közülük – válaszolta az Őrző. – De a többi hét már nagyon

elaggott. Gyengék, betegek, és úgy magukba zárkóznak, hogy alig lehet beszélni velük.

– Eredetileg ötvenheten élték túl a katasztrófát – mesélte Rosemari –, de ők is vagy

megsérültek a támadás során, vagy szörnyű dolgokon mentek keresztül, miután a Kirajzás

megérkezett ide. A megpróbáltatásaik befolyást gyakoroltak úgy az egészségükre, mint az életük

hosszára, ezért maradtak mára csupán tízen.

– Most természetesen az akkori felnőttekről beszélünk – tette hozzá Pressor. – Mert

hozzám hasonlóan néhány gyermek is átvészelte a csapást. Bár még túl fiatalok voltunk ahhoz,

hogy tudjuk, mi történik velünk és körülöttünk. Annyi bizonyos, hogy mi még nem szövögettük a

jövőnk terveit. – A tekintetét a Jinzlerébe fúrva folytatta: – De akár voltak terveink, akár nem, a

mi életünket is tönkretették.

– Ezt inkább Formbi főnemesnek mondja – válaszolta Jinzler, és higgadtan állta a férfi

metsző pillantásait. – A csapatunkból ő az, aki hajlandó bűntudatot érezni, nem pedig én.

Kissé meglepődött, amikor Pressor szomorú mosollyal reagált a csípős, rideg kijelentésre.

– Tudja mit, igaza van, nagykövet úr! – mondta az Őrző, bár nem kért bocsánatot, amiért

az imént rossz helyre címezte a szemrehányást. – Biztosra veszem, hogy Uliar igazgató fel fogja

emlegetni ezt a kínos kérdést.

– Tényleg gyűlölted a nővéredet? – kérdezte váratlanul Evlyn.

Jinzler lenézett a lányra, aki merev, kifejezéstelen arcot vágva, rezzenéstelen tekintettel

figyelte őt.

– Sajnos, igen – válaszolta a férfi. – De szívből remélem, hogy ez nem rémít meg téged!

– Miért kellene megrémítenie?

– Mert talán azt képzeled, hogy én az összes Jedit gyűlölöm – felelte komoran Jinzler. –

Talán felmerült benned, hogy téged is gyűlöllek.

– Hé, hé, álljunk csak meg! – avatkozott közbe Pressor, még mielőtt a lány

megszólalhatott volna. – Akármit forgat a fejében, most rögtön verje ki onnan! Evlynben nincs

semmi, de semmi különleges!

Jinzler a szemét résnyire vonva meredt rá. Meglepte a durva kitörés, amely megítélése

szerint a kelleténél jóval hevesebbre sikerült.

– Én csak...

– Nem, nagykövet úr! – vágta rá Pressor valamivel kevésbé nyersen, mint az előbb, de

ugyanolyan eltökéltséggel. – Csupán a képzelete játszik önnel! Hagyja békén az unokahúgomat!

Jinzler a kislányra nézett. A lelki szemei előtt újra lepergett az a jelenet, amikor bevezette

őket a felvonókabinba. Fikarcnyit sem félt a fegyveres idegenektől. A legteljesebb lelki

nyugalommal fordított hátat nekik, mintha pontosan tudta volna, hogy nem fogják megtámadni.

Aztán teljesen természetes mozdulatokkal, tökéletesen időzítve lépett át az ajtón, pontosan a

csapda kioldása előtti pillanatban. A férfi a tanárnőre sandított, és halkan megkérdezte:

– Valóban csupán a képzeletem játszik velem?

Rosemari lesütötte a szemét, és kitérő választ adott:

– Jorad túl sokat aggódik bizonyos dolgok miatt – motyogta zavartan.

– Nézze, asszonyom, szerintem feleslegesen idegeskednek – mondta barátságos

hangnemben Jinzler, mert szerette volna megnyugtatni a tanárnőt. – Ha a kedves leányában ott

rejtőznek azok a képességek, amelyek révén Jedi válhat belőle...

Nem folytathatta, mert Pressor ismét ráförmedt:

– Azt mondtam, hogy hagyja békén a lányt! Ő nem a Jedik életét fogja élni! Én leszek az,

aki nem fogom hagyni! És Rosemari sem akarja, hogy a lánya úgy éljen, ahogyan a Jedik!

Megértette?

Jinzler nagyot nyelt, mert hirtelen észrevette, hogy az Őrző időközben megfogta a

sugárvetőjének a markolatát, és olyan erővel szorította, hogy kifehéredtek az ujjai.

– Igen, megértettem – válaszolta csendesen –, de tudniuk kell, hogy hibát követnek el.

– Ahhoz magának semmi, de semmi köze! Maga csak hallgasson! – vágott vissza Pressor.

Az arcvonásai még most is erős felindultságról tanúskodtak, de legalább az ujjai lecsúsztak a

fegyveréről. Mélyet lélegzett, és határozottan hozzátette: – Jól figyeljen rám, nagykövet úr! A

jövőben akármit lát, akármit hall, akármit tapasztal, ne hozza szóba soha, senki előtt! Megértette?

– Igen, tökéletesen... – Jinzler nagyot sóhajtott. – Hallgatni fogok, megígérem!

– És miért gyűlölted a nővéredet? – kérdezte Evlyn.

Jinzler ismét a kislányra pillantott. Hirtelen összeszorult a mellkasa, és olyan érzése

támadt, mintha valami ki akarna törni belőle. Több mint fél évszázadon keresztül a lelkének

legmélyebb, legsötétebb zugaiba száműzte ezeket a gondolatokat és érzéseket. Sosem beszélt

róluk a családtagjainak, a munkatársainak, de még a legjobb barátainak sem. Eddigi élete során

még akkor jutott a legközelebb egy őszinte vallomáshoz, amikor az előző napon elárulta Marának

és Luke-nak, hogy ő és Lorana rossz viszonyban váltak el egymástól.

És most hirtelen úgy érezte, hogy a kelleténél jóval hosszabb időn keresztül zárta magába

a fájdalmát.

– Lorana a nővérem volt – kezdte halk, keserű hangon. – Négyen voltunk testvérek, ő

született harmadiknak. A Coruscanton éltünk, gyakorlatilag a Jedi-templom árnyékában. A

szüleim ott dolgoztak, karbantartóként felügyelték az elektromos rendszereket.

A tekintete elvándorolt a hallgatóságáról, és egy íróasztalon állapodott meg, amelyen egy

kikapcsolt kézi számítógép árválkodott.

– A szüleim rajongtak a Jedikért – folytatta, és látszott rajta, hogy a szavak nehezen

szakadnak fel belőle. – Rajongtak értük, mélységesen tisztelték, sőt, valósággal imádták őket,

mintha valamiféle istenségek lettek volna.

– És a Jedik viszonozták az érzelmeiket? – kérdezte Pressor, aki időközben visszanyerte a

hidegvérét, és érdeklődve hallgatta az idegen váratlan kitárulkozását.

Jinzler fáradtan legyintett, és szomorúan mosolyogva visszakérdezett:

– Miből gondolja, hogy a Köztársaság rendjének és békéjének agyonmagasztalt őrzői

egyáltalán észrevették a körülöttük rohangáló, egyszerű munkásokat? Szerintem a puszta

létezésükről sem tudtak, annyira természetesnek vették, hogy kiszolgálják őket. – Megcsóválta a

fejét. – A válasz természetesen nem. A Jedik kizárólag a nagy ügyeknek szentelték a figyelmüket.

– De a szüleimnek mindez nem számított. Ők így is szerették a Jediket, és úgy tartották,

hogy az lenne a világmindenség legszebb ajándéka, ha nekik is születne egy olyan gyermekük,

akiből egy szép napon Jedi-lovag, netán mester válna. És mihelyt a gyermekeik, vagyis az én

idősebb testvéreim elérték a megfelelő életkort, elrohantak velük a Templomba, és addig

erősködtek, amíg az ottani tudósok alá nem vetették őket a különféle vizsgálatoknak.

– A nővére volt az egyetlen a testvérek közül, aki alkalmasnak bizonyult? – kérdezte

Pressor.

Jinzler lassan bólogatott.

– Már tíz hónapos korában kiderítették róla, hogy átjárja az Erő – válaszolta, közben

furcsa, égő fájdalom telepedett meg a torkában. – Az volt a szüleim életének legboldogabb napja.

– Te mennyi idős voltál, amikor ez történt? – kíváncsiskodott Evlyn.

– Én akkor még meg sem születtem – felelte Jinzler. – És mivel a szülők nem láthatták

többé a gyermekeiket, miután azokat befogadták a Templomba, az anyám és az apám elvesztették

az állásukat. De törődtek is vele! Folyton ott őgyelegtek a Templom körül, és úsztak a

boldogságban, ha távolról, egy-egy másodpercre megpillanthatták Loranát, mondjuk egy nyitott

ablakon keresztül. Én négy éves voltam, amikor először láttam őt.

– Én is annyi voltam, amikor első ízben találkoztam vele – mormolta Pressor.

Jinzler nagyot nézett.

– Maga... maga emlékszik... emlékszik Loranára? – dadogta meglepetten.

– Hát persze! – vágta rá Pressor, aki meg azon csodálkozott, hogy mi ebben a furcsa. –

Miért ne emlékeznék?

– Hogyne, hogyne, csak tudja, olyan különös... – mentegetőzött zavartan Jinzler. – Annyi

minden történt azóta, hogy azt hittem... na, mindegy. Egyébként, miképp vélekedett róla?

Pressor a vállát vonogatva, óvatos hanghordozással válaszolt:

– Hát, elég kedvesnek tűnt. Már ahhoz képest persze, hogy Jedi volt. Nézze, uram, nem

szeretném áltatni önt, ezért sietek kijelenteni, hogy természetesen alig ismertem a nővérét.

– Igen, gondoltam, hogy egy idő után már kedves ember lett belőle – dünnyögte Jinzler,

de rögtön megbánta, és gyorsan módosította a kijelentését: – Nem, ez így nem tisztességes vele

szemben. Nyilván hatéves korában is kedves személyiség volt. Csak... csak én nem voltam abban

a helyzetben, hogy ezt észrevegyem, ő pedig, hogy a tanúbizonyságát adja.

– Hadd találjam ki! – szólt közbe az Őrző. – Azok a bizonyos tudósok önt nem találták

alkalmasnak.

– Igen, így történt – válaszolta Jinzler, és fanyarul elmosolyodott. – A szüleim ugyan

sosem tették szóvá, de én pontosan tudtam, hogy csalódást okoztam nekik. Szóval, a negyedik

életévemben jártam, amikor egyszer engem is elvittek a Templomhoz. A növendékek azon a

napon közös kimenőt kaptak. Mi a főkapu közelében álltunk. Vártunk, és vártunk, és egyre csak

vártunk. – Mélyet lélegzett, és rekedtes hangon hozzátette: – Aztán egyszer csak felbukkant

Lorana.

Jinzler lehunyta a szemét, és megingott, mert a gyűlölt emlékek szempillantás alatt

elárasztották az elméjét. Még most is hallotta a kapun csoportosan kitóduló, különféle korú Jedik

egymáshoz intézett, halk szavait. Még most is látta maga előtt az egyszerű öltözetet viselő

kislányt, és mellette a kísérőjét, egy felnőtt Jedit. Még most is elevenen élt az emlékezetében az a

pillanat, amikor az anyja váratlanul a vállába markolt, és a fülébe súgta a nővére nevét.

– A szüleim nagyon büszkék voltak Loranára – mondta keserűen. – Annyira, de annyira

büszkék voltak rá...

– De ugye jól értem, hogy ön nem hatódott meg különösebben? – kérdezte Pressor.

– Lorana hat éves volt akkor, én négy – Jinzler értetlenül vonogatta a vállát. – Miért

kellett volna meghatódnom?

– Aztán mi történt? – szólt közbe Rosemari, akit teljesen lenyűgözött a régi történet, és

már alig várta a folytatást. – Ön és Lorana beszéltek egymással?

– Egyetlen árva szót sem – Jinzler lehorgasztotta, és lassan ingatta a fejét. – Már csak

öt-hat méterre voltak tőlünk, amikor a mellette lépkedő felnőtt Jedi észrevett minket. Nyomban

lehajolt Loranához, és mondott neki valamit. A nővérem felénk nézett, egy pillanat erejéig

tétovázott, aztán ők ketten elfordultak, és elsiettek másfelé. Onnantól fogva hosszú éveken

keresztül egyszer sem kerültünk tíz méternél közelebb hozzá.

– Nagyon kiábrándító lehetett – mormolta halkan a tanárnő.

– Mások számára bizonyára az lett volna – felelte letörten Jinzler. – De az én szüleim

másként gondolkodtak, másként éreztek. Mialatt Lorana eltűnt a Jedik sokaságában, láttam

rajtuk, hogy majd szétveti őket a szeretet, a tisztelet és a rajongás. És bár apró gyerek voltam

még, valahogy tudtam, hogy irántam máshogyan éreznek...

– De azért téged is szerettek, ugye? – kérdezte Evlyn az életkorához képest meglepően

komolyan. – Úgy értem... biztos, hogy szerettek.

Jinzler torka még ennyi év után is görcsösen összeszorult, mialatt felidézte magában a

gyötrő emlékeket.

– Nem tudom – válaszolta csendesen. – Azt hiszem... igen. Mindenesetre megpróbáltak,

vagy ha úgy tetszik, szerettek volna szeretni engem. De egész gyerekkoromban egyértelműen

láttam rajtuk, hogy az ő világuk középpontjában Lorana áll. Még csak nem is lakott velünk, de

akkor is ő volt a világuk középpontja. Folyton-folyvást róla beszéltek. Őt emlegették példaként,

ha valahol szóba került, hogy az ember mennyi mindent elérhet az életben. Hiszik vagy sem,

gyakorlatilag oltárt emeltek neki a nappali szobánk egyik sarkában. Ami pedig engem illet, ha

rossz fát tettem a tűzre, állandóan azt vágták a fejemhez, hogy „bezzeg Lorana sosem csinálna

ilyet!".

– Vagyis olyan példaképet állítottak a többi testvér elé, amelynek sosem tudtak megfelelni

– állapította meg Rosemari.

– Esélyünk sem volt rá – Jinzler fáradtan bólogatott. – Pedig én megpróbáltam.

Esküszöm, hogy mindent megpróbáltam. Az apám szakmáját választottam. Magam is

elektroműszerész lettem. És addig hajszoltam magam, amíg fiatal fejjel nagyobb tudásra tettem

szert, mint az apám egész életében. Messzebbre jutottam, mint a szüleim valaha is remélni

merték. Hiperhajtóművek javítása, sablontervezés, csillaghajók fedélzeti elektronikája,

kommunikációs készülékek tervezése és javítása, felsorolni sem tudom...

– És hogy jön ezekhez a politika? – mormolta félhangosan Evlyn.

Jinzler meglepetten pislogott a lányra, akinek a tekintete arról árulkodott, hogy tud, de

legalábbis erősen sejt valamit. Hirtelen észbe kapott. Hát persze, hiszen ezek az emberek őt Dean

Jinzler nagykövetnek ismerik! A fájdalmas emlékek iménti áradata elsöpörte az óvatosságát és az

önuralmát, így tökéletesen megfeledkezett a magára öltött szerepről. Hogy időt nyerjen,

rámosolygott a kislányra, közben kétségbeesetten törte a fejét, hogy olyan válaszra találjon,

amellyel egyfelől kivágja magát a szorult helyzetből, másfelől visszatalál az előző kerékvágásba.

– Tudod Evlyn, mindent megtettem annak érdekében, hogy olyan emberré váljak, akire a

szüleim ugyanolyan büszkék lesznek, mint a nővéremre – mondta végül, és gondolatban gratulált

magának a leleményes kitérő felelethez. De nyomban újra elkomorult, és rekedtes hangon

folytatta: – És persze, ők mondták is, hogy nagyon büszkék rám, amiért annyi mindent elértem.

De én láttam a szemükben, hogy még mindig nem tartanak olyan sokra, mint Loranát.

– És viszontlátta valaha a nővérét? – kérdezte Rosemari.

– Igen, láttam őt néhányszor a Templom környékén – válaszolta Jinzler –, de

természetesen csak messziről. Aztán személyesen is találkoztunk, közvetlenül a Kirajzás indulása

előtt. – Lesütötte a szemét, és halkan, szégyenkezve hozzátette: – Erről viszont nem akarok

beszélni.

Néhány hosszú pillanatig mind a négyen hallgattak. Jinzler látszólag az üres osztálytermet

bámulta, de valójában a tudatában kavargó emléksorokra figyelt, és azon gondolkodott, hogy

vajon miért öntötte ki a lelkét három vadidegen ember előtt.

A csendet végül Pressor törte meg.

– Most már vissza kell térnünk a többiekhez – mondta különös hangon. – Uliar már így is

éppen eléggé gyanakszik ránk. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy összeesküvést szövögetünk

ellene.

Jinzler mélyet lélegzett. Minden maradék lelkierejét felhasználva küzdött, hogy kisöpörje

az agyából a múlt kísérteteit, ám azok régi szokásukhoz híven nem törődtek az akaratával. Végül

feladta a kilátástalan harcot, és lemondó sóhajtás kíséretében kibökte:

– Hogyne, természetesen! Részemről máris indulhatunk.

Rosemari ismét az élre állt, és az ő vezetésével indultak vissza, a termek főbejárata felé.

Mialatt Pressor gondos rendészhez illő módon felzárkózott a nehézkes léptekkel ballagó Jinzler

mögé, észrevette, hogy a nővére már nem tartja olyan szorosan maga mellett a lányát. A kissé

felszabadultabb viselkedés arra utalt, hogy Rosemari már korántsem fél annyira az idegen

férfitől, mint néhány perccel korábban.

Maga Pressor már végképp nem tudta, hogy mit gondoljon. Nemrégiben még feltette

magában, hogy gyűlölni fogja Jinzlert és a társait, de legalábbis végtelenül bizalmatlan lesz velük

szemben.

Most már viszont kezdte belátni, hogy szakítania kell ezzel a roppant kényelmes

hozzáállással. Persze tisztában volt azzal, hogy Jinzler története lehet akár szemenszedett

hazugság is; hogy az imént egy gondosan megtervezett előadást látott, amely arra szolgált, hogy

elaltassa mások gyanakvását. Ám az ösztönei azt súgták, hogy az igazságot hallotta. Jó

emberismerőnek tartotta magát, és Jinzler kitárulkozásában volt valami, amitől végtelenül

őszintének és eredetinek hatott.

De azt is tudta, hogy mindettől függetlenül nem bízhat meg vakon sem Jinzlerben, sem a

többi jövevényben. Már csak azért sem, mert határozottan érezte, hogy valami nincs rendjén.

Sötét titkok lappangtak a háttérben, amelyek megfejtéséhez egyelőre nem rendelkezett kellő

mennyiségű információval. Amikor Evlyn rákérdezett, hogy Jinzler miért és hogyan kezdte meg

politikai pályafutását, Pressor azonnal megértette a kimondatlan célzást. Egyből tudta, hogy

Jinzler nem nagykövet, hogy az Új Köztársaság kormányzata sosem nevezte ki őt erre a posztra.

Az Őrző az eddigi ismereteiből azt a következtetést szűrte le, hogy a chiss főnemes az

idegenek első számú, valódi vezetője, akiről viszont ő maga nem tudott az égvilágon semmit. Így

csupán abban reménykedhetett, hogy Uliarnak valamennyire sikerült kiismernie az illetőt.

Időközben Rosemari elérte a kijáratot. Az ajtó félresiklott előtte, ő kilépett a folyosóra –

egyenesen a rohamléptekkel érkező Trilli elé. A rendész ijedten felkurjantott, és élesen

elkanyarodott, így hajszál híján ugyan, de kikerülte a tanárnőt. Gyorsan elhadart egy

bocsánatkérést, és már indult volna tovább, amikor az ajtónyíláson keresztül meglátta a

parancsnokát. Nyomban megtorpant, visszafordult, és hevesen zihálva odaszólt Pressornak:

– Jorad, éppen téged kereslek! Beszélnünk kell!

Ebben a pillanatban az Őrző is kiért a folyosóra, és aggodalmas pillantás vetett az előtte

haladó Jinzler hátára. A kedvező benyomásai ellenére sem tartotta jó ötletnek, hogy felügyelet

nélkül hagyja az ál-nagykövetet, de Trilli sürgető tekintetéből egyértelműnek tűnt, hogy akármi

történt, nem tűr halasztást.

Megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Rosemari, megtennéd, hogy elkíséred a nagykövet urat az ülésterembe? Egy perc, és én

is megyek utánatok!

– Természetesen – válaszolt a tanárnő, majd Jinzlerhez fordult, és a jobbjával mutatta az

irányt: – Erre parancsoljon, uram! – Azzal ő, Evlyn és Jinzler elindultak a tat irányába.

– Nos, mi a baj? – kérdezte Pressor, miután úgy ítélte meg, hogy a kis csapat már

hallótávolságon kívülre távolodott.

– Elmentem, hogy lezárjam a felvonók kezelőpultját, ahogy kérted – válaszolta izgatottan

Trilli. – Csakhogy a másik két csapdafülke, a kettes és a hatos már nincsenek az akna közepén.

Pressor döbbenten meredt a beosztottjára.

– Úgy érted... – dörmögte komoran – nem, az lehetetlen! Hallottuk volna a becsapódást.

– Igen, szerintem is – egyetértése jeléül Trilli nagyokat bólogatott. – Viszont, ha a

kabinok nincsenek ott, és nem zúzódtak porrá a pilon alsó vagy felső végében, akkor az azt

jelenti, hogy a Jedik, illetve a birodalmiak hatástalanították a csapdát, és kiszabadultak.

Pressor idegesen sziszegett. Nem örült a hírnek. Egyáltalán nem örült neki.

– Rendben, csak ne essünk pánikba – mondta. – Az szinte teljesen biztos, hogy ide nem

jöttek le. Ezen a hajón annyian bolyonganak a mieink közül, hogy valaki okvetlenül észrevette

volna a behatolókat. És akkor nyilván minket is értesítettek volna. Vagyis az idegenek vagy

visszatértek a Négyesre, vagy egyenesen lementek a raktármagba. Azt meg tudod mondani, hogy

hol állnak most a fülkék?

Trilli sajnálkozva megcsóválta a fejét.

– Amikor annak idején áthuzaloztuk a kabinokat, teljesen összekuszáltuk a

helyzetérzékelő szenzorokat – válaszolta. – Csak úgy deríthetjük ki, hogy hol vannak, ha sorban

felkeressük az egyes állomásokat, és mindenhol bekukkantunk a csőbe.

– Értem... – Pressor mindössze két-három másodpercig töprengett, és máris sorolta a

rendelkezéseit: – Szedj össze néhány karbantartó droidot, és küldd be őket az aknákba, minden

irányba egyet. Aztán keresd meg Belst és Andersont, és mondd meg nekik, hogy zárják le, és

tartsák szemmel a Négyesből idevezető összes járatot. Ha felfelé indultak el, akkor lehet, hogy

erősítésért mentek.

– És ha lefelé indultak?

Pressor rosszkedvűen fintorgott. Jól tudta, hogy az idegenek a raktármagból

könnyűszerrel átjuthatnak úgy az Ötösbe, mint az óvodának helyet adó Hatosba. És persze

elérhetik a...

– Szerinted tudnak az Elkülönítőről?

A halk, kissé reszkető hangon feltett kérdés arról tanúskodott, hogy Trilli fejében is

ugyanaz járt, mint az övében.

– Elképzelni sem bírom, hogy honnan tudhatnának a létezéséről – válaszolta csendesen. –

De ne felejtsük el, hogy két Jedi is van közöttük. Ki tudja, hogy mire képesek?

– Nem hagyhatjuk, hogy bejussanak oda, az biztos – figyelmeztette komoran Trilli a

parancsnokát. – Ha megtalálják... vagy még rosszabb, ha kiengedik őket... – elhallgatott, és

letörten csóválgatta a fejét.

– Nem hagyhatjuk, az biztos – ismételte vontatottan Pressor a rendész szavait, majd

összeszedte magát, és megkérdezte: – Ki van ma szolgálatban az Elkülönítőnél?

– Perry és Quinze – felelte Trilli –, akarod, hogy küldjek erősítést?

Pressor felvonta a szemöldökét.

– Mégis, kire gondolsz? – kérdezte szomorúan mosolyogva.

– Igazad van – ismerte el a rendész egy mély sóhajtás kíséretében. – Nem vagyunk valami

sokan, igaz?

– Hát nem – Pressor megcsóválta a fejét. Aztán Trilli válla felett a folyosó távolabbi vége

felé kémlelt, mert hirtelen észrevette, hogy az elülső turbólift állomásának környékén kialudt

néhány mennyezeti fénycső. Furcsának találta a jelenséget, és elhatározta, hogy nyomban kideríti

az okát, mihelyt lesz rá egy kis ideje. Ismét a beosztottjára fordította a figyelmét, és folytatta: –

Pillanatnyilag legfeljebb annyit tehetünk, hogy figyelmeztetjük a társainkat. És nem ártana

riasztani a karbantartókat, hogy ők is álljanak készenlétben. Továbbá, szólj mindenkinek, hogy

csak a vezetékes kommunikációs hálózatot használják! Egyelőre nem akarom kikapcsolni a

zavarómasinát.

– Értettem! – vágta rá katonásan Trilli. Egy pillanatra elmosolyodott, aztán ismét

megkomolyodva, halkan megjegyezte: – Jorad, ez kezd elfajulni.

Pressor ezúttal a tat irányába fordította a tekintetét, ahol a távolban, a jövő-menő

telepesek között egy-egy pillanatra még meglátta Rosemarit, Evlynt és Jinzlert. Hatalmas sóhajtás

szakadt ki belőle, és a fejét csóválva kibökte:

– Igen, magam is tudom.

Tizenhatodik fejezet

A vezérhajóba vezető pilon utolsó tíz méteres szakaszán a tartó- és burkolóelemek

iszonyúan eltorzultak, és számos helyen szerteszét szakadtak. Első pillantásra nyilvánvalónak

tűnt, hogy az összekötő csőnek ez a része közvetlen találatot kapott a réges-régen lezajlott ütközet

során. A liftakna utolsó két méterét teljesen eltorlaszolták egy szétroncsolódott felvonókabin

szinte felismerhetetlen maradványai. A Jedik szaporán forgatták a fénykardjukat, de még így is

csak komoly erőfeszítések árán vergődtek át ezen az akadályon.

– Már azt hittem, sosem érünk el idáig – sóhajtott Mara, miután kettévágott, és félrelökött

egy jókora válaszfaldarabot. Végre hozzáfértek az akna végét lezáró zsilipajtóhoz, amely a járat

falához hasonlóan rettentően eltorzult, és természetesen mozdíthatatlanul beszorult. – Talán

jobban jártunk volna a hátulsó aknával.

– Szerintem ennél gyorsabban ott sem haladtunk volna – válaszolta Luke, azzal

előrelépett, és óvatosan beleszimatolt az ajtó résein keresztül a hajó belsejéből kiáramló

levegőbe. Dohos, állott szaga volt, de máskülönben lélegezhetőnek tűnt. – Ne felejtsd el, hogy

először odafent, a Négyesen is mennyi törmeléken kellett átgázolnunk. – Hátralépett, előzékeny

mozdulattal a zsilipre mutatott, és hozzátette: – Thrawn nyilván az itteni ütegsorokat és

pajzssugárzókat sem kímélte, úgyhogy a helyedben én nem számítanék semmi jóra.

– Nyugodj meg, nem is számítok... – Mara a fénykardjának egyetlen, gyors csapásával

jókora, ovális lyukat vágott a zsilip záró lemezébe, majd szinte derűsen megkérdezte: – Na,

indulunk?

A valóság szerencsére nem igazolta Luke aggodalmait. A balsejtelmeivel ellentétben a

folyosók járhatóak maradtak. Ugyan összevissza görbült válaszfalak és leszakadt tartóelemek

fogadták őket, de a padozat vastag porral lepett fémlemezein csak elvétve akadt néhány kisebb

roncsdarab vagy törmelékhalom. Természetesen itt is meg kellett dolgozniuk azért, hogy

túljussanak bizonyos szakaszokon. Néha a fénykardjukat használták, néha pedig az Erőt hívták

segítségül, hogy eltakarítsanak az útból egy-egy rézsútosan álló tartógerendát, kifordult

burkolópanelt, vagy a csatlakozóiról leszakadt, folyosói kezelőpultot. Ám az akadályok

többségével különösebb nehézségek nélkül megbirkóztak, és a néhány működőképes vészlámpa

még némi fényt is adott.

Egy réges-régen elpusztult űrhajó mélyén jártak, de a két Jedit nem a sűrű félhomály, nem

az alkalmanként útjukat álló torlaszok, és nem is a rombolás látványa nyomasztotta, hanem az,

hogy lépten-nyomon holttestekre bukkantak.

Persze, nem valódi tetemekre, vagy legalábbis nem olyanokra, mint amilyeneket Luke

látott életének eddigi csatái alatt vagy után. Ötven év elteltével mindössze megszürkült

ruhafoszlányokkal borított csontok maradtak ott, ahol annak idején a teremtmények életüket

vesztették.

A Jedi-mester néha meg tudta állapítani, hogy mi okozta egy-egy áldozat halálát. Néhány

koponyát szétrepülő, súlyos fémtárgyak zúztak szét. Másutt szétszóródott, apró darabokra tört

csontok jelezték azt a helyet, ahol egy lézernyaláb, vagy rakéta közvetlen találata

hangsebességgel száguldó, mindent felőrlő repeszekké változtatta a belső burkolat elemeit.

Ám a maradványok túlnyomó többsége meglepően épnek tűnt, egyetlen nyom sem maradt

rajtuk, ami a halál okára utalt volna. Luke gyanította, hogy ezekkel az utasokkal a világűr

vákuuma végzett, vagy azok az iszonyatos erőhatások, amelyek akkor léptek fel, amikor a

Kirajzás belecsapódott a kisbolygóba.

– Számos helyen befoltozták a héjazat sérüléseit – jegyezte meg egy idő után Mara,

mialatt megfontolt, óvatos léptekkel haladtak a parancsnoki híd felé. – Látod a hegesztések

nyomait?

Válaszképpen Luke a bal kézre eső válaszfalra irányította lámpájának fénysugarát. Az

egyenletesen szétterülő, mindenütt azonos vastagságú varratok hajszálpontosan követték az

egykori repedések és lékek szabálytalan körvonalait.

– Ez nyilván karbantartó droidok műve – állapította meg félhangosan.

– Teljesen egyértelmű – válaszolta Mara. – Én már sejtem, hogy mi történt. Szerintem a

támadás során annyi helyen felhasadt a külső burkolat, hogy a környezetellenőrző rendszer már

nem bírta elszigetelni a kihermetizálódott szakaszokat. Hiába zárták le valamennyi zsilipet és

átjárót, gyakorlatilag az összes rekesz léket kapott. A levegő rövid idő alatt elszökött, és a még

életben lévő emberek mind egy szálig megfulladtak. Hanem a droidok egy része üzemképes

maradt, és ezek haladéktalanul nekiláttak a javításnak. Sorban behegesztették a lyukakat. így

aztán néhány órával, esetleg nappal a szerencsétlenség után a hajó újra légmentesen zárt.

Egyre közelebb értek a parancsnoki hídhoz, ezzel párhuzamosan egyre szaporodtak

körülöttük a gyászos maradványok. Mialatt Luke a fénykardjával lyukat vágott egy

szakaszolóajtó beszorult záró lemezébe, Mara néhány pillanatnyi csendes szemlélődést követően

újra megszólalt:

– Szerintem miután Thrawn egységei kilőtték a turbólézereket és a pajzssugárzókat, az

ottani kezelőszemélyzet életben maradt tagjai idecsődültek, hogy itt keressenek menedéket.

Máskülönben mit keresett volna ennyi ember az orr-rekesz közelében?

– Igen, mert aki szolgálatban volt, az jóval előrébb tartózkodott, a hídon, vagy annak

környékén – tette hozzá Luke, és óvatos pillantásokkal méregette a feleségét, majd megkérdezte:

– Hogy bírod?

– Köszönöm, semmi bajom – válaszolta Mara. – Miért? Másra számítottál?

– Csak úgy eltűnődtem – felelte kissé zavartan Luke. – Tudod, eszembe jutott, hogy

idelent... khm...

– Hogy idelent számtalan bizonyítékát lehet látni annak, hogy mit tett Palpatine és

Thrawn ezekkel az emberekkel?

Luke megborzongott, és kibökte:

– Igen, pontosan erre gondoltam.

– Számomra is kissé meglepő, de teljesen jól vagyok – jelentette ki határozottan Mara, és

a tekintete lassan körülvándorolt a szakaszolóajtó előtt húzódó, hosszú, tágas keresztfolyosón. –

Talán már odafent túltettem magam az egészen. – A záró fedélbe vágott, ovális nyíláson át a

következő helyiségre mutatott, és hozzáfűzte: – Úgy néz ki, lassan odaérünk.

Válaszképpen Luke átbújt a lyukon, és körülnézett. Jókora terembe jutott, amelynek

valaha katonás rendben álló irányítópultjai és ülései most darabokra törve, felborulva hevertek a

fedélzeten. A hajó többi részéhez hasonlóan itt is mindent elborított az elmúlt ötven év alatt

lerakódott, vastag porréteg.

– Ez nem lehet más, mint az elsődleges felderítőközpont – állapította meg határozottan

Mara, miután ő is átlépett a nyíláson, és megállt a férje mellett. – Ami azt jelenti, hogy ott, a

szemközti falon túl már a híd következik. Vagy legalábbis az, ami megmaradt belőle. – Lassan

körülnézett, és töprengve hozzátette: – Lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem, de mintha az

itteni károk többsége nem a találatok miatt keletkezett volna.

– Nem is tudom – dünnyögte Luke, és ő is szemügyre vette a válaszfalakat, illetve az

azokból kissé kiálló kötő- és tartóelemeket. Hamarosan rájött, hogy a feleségének igaza van. Ő

maga is úgy vélte, hogy néhány gondosan behegesztett rést leszámítva a sérüléseket nem

sugárnyalábok vagy robbanások, hanem különböző irányokba, de főleg hátrafelé ható erők

okozták. Elmélyülten fürkészte a romokat, majd megfontoltan kijelentette: – Igen, itt egy nagy

erejű ütközés pusztított. Vagy akkor történt, amikor a Kirajzás belevágódott ebbe a sziklatömbbe,

vagy a csata folyamán Thrawn egyik hajója akár szándékosan, akár véletlenül, de beleszáguldott

ebbe a Dreadnaughtba.

– Thrawn hajója vagy valaki másé – egészítette ki Mara a férje által megkezdett

gondolatot. – Mert azt ne felejtsük el, hogy Bearsh szerint vagaarik is részt vettek az ütközetben.

– Ez igaz – dörmögte Luke, és újra körülnézett. Hirtelen úgy érezte, mintha hideg, sötét űr

keletkezett volna a lelkében, és komoran megszólalt: – Tudod, egészen mostanáig azt reméltem,

hogy rátalálunk néhány sértetlen holofelvételre. Szerettem volna megtudni néhány dolgot annak a

korszaknak a Jedijeiről, főleg a Rend szervezeti felépítéséről és működéséről. De most már erős a

gyanúm, hogy ezt a csapást nem vészelhette át semmi.

– Nem túl ígéretes a látvány, igaz? – kérdezte szomorúan mosolyogva Mara. – De ha már

idáig eljöttünk, járjuk csak végig az utat. – Rámutatott a szemközti falban álló, jókora

zsilipajtóra, és megkérdezte: – Szóval azt mondod, hogy az az átjáró már a hídra vezet?

– Így van, mindjárt meglátod. Gyere! – válaszolta Luke, azzal átbújt egy leszakadt

gerenda alatt, és a padozaton szétszóródott, kisebb-nagyobb roncsdarabokat kerülgetve elindult

előre.

Alig két perc leforgása alatt átvágtak a felderítőközponton. Most már csupán egyetlen,

beszorult ajtó állta útjukat. Luke habozás nélkül aktiválta a fénykardját, és a megszokott módon

ovális nyílást vágott a vastag ötvözetlapba.

Csakugyan a Dreadnaught parancsnoki hídjára érkeztek, ahol hasonló állapotok fogadták

őket, mint az előző teremben. Szétfröccsent képernyők, darabokra hullott műszerfalak és

irányítópultok, felismerhetetlen bútordarabok, és ötven éve porladozó maradványok hevertek

mindenütt. Ha mindez nem lett volna elég, Luke még jól emlékezett a Katana központi

vezérlőjére, így azt is meg tudta állapítani, hogy a Kirajzás vezérhajójának parancsnoki hídja az

eredeti hosszának körülbelül a kétharmadára rövidült.

– Na, ez már valóban hátborzongató – jegyezte meg Mara. – Még sosem hallottam olyat,

hogy egy hajó ennyire összegyűrődött volna. És nem is gondoltam volna, hogy valaha látni fogok

ehhez hasonlót. Ezek aztán száguldhattak, amikor belecsattantak a kisbolygóba.

– Igen – mormolta Luke –, csak az a kérdés, hogy kinek az ötlete volt az a csattanás...

– Még mindig azokon a foglyokon töröd a fejed?

– Folyton eszembe jutnak – válaszolta Luke, és az orr felé kémlelt. Különös, egyben

ismerős formájú porkupacot vélt felfedezni egy kitört ablak jókora darabjai között. – Azt már

tudjuk, hogy valahogyan kiszabadultak onnan – folytatta, mialatt a törmelékhalmokon lépkedett,

és borzongva összerándult, valahányszor megroppant valami a csizmájának talpa alatt. – Azt is

tudjuk, hogy tizennyolc Jedi utazott a Kirajzás fedélzetén. Thrawn mégis győzelmet aratott.

Egyre csak azon tűnődöm, hogy ez hogyan történhetett meg.

– Lehet, hogy Thrawn nagyobb flottával hajtotta végre a támadást, mint amennyit a

chissek bevallanak – vetette fel Mara, és egy felborult pult fölé hajolt, hogy közelebbről is

szemügyre vegye.

– Formbi határozottan állította, hogy csupán egy járőregység vett részt az ütközetben –

dörmögte Luke.

– Formbi már így is egy hajórakományra való bűntudatot hordoz magában – jegyezte meg

Mara, és odalépett a következő konzolhoz, amely még állt ugyan, de az összes képernyője és

beépített műszere darabokra tört. – Noha a mi kedvenc főnemesünk mindeddig hevesen tagadta,

de a chiss kormányzat talán mégiscsak érintett az ügyben.

– Igen, ez elképzelhető – válaszolta Luke, és leguggolt. A borotvaéles peremű, hatalmas

acélüveg-darabokon két kiszáradt tetem feküdt, egymástól legfeljebb két méterre. Luke hirtelen

felfedezett egy másik, szintén ismerős alakú tárgyat, amely az előzőhöz hasonlóan a

maradványok között lapult a vastag porréteg alatt.

A Jedi-mester levegő után kapott. A furcsa tárgyakat réges-régen gyártották, de ebből a

közelségből már tisztán felismerte mindkettőt.

Mara megérezte, hogy a férjét mélyen felkavarta valami.

– Mi történt? – kérdezte, és a vizsgálódást felfüggesztve odasietett hozzá.

– Egyes számú bűnjel – válaszolta Luke, és a jobb kezével felemelt egy megviselt

fémhengert, amely nem lehetett más, csakis egy fénykard. – Ez pedig... – folytatta, és a baljával

felemelt egy ütött-kopott kézifegyvert –, a kettes számú bűnjel.

Mara döbbenten meredt maga elé, és halkan megkérdezte:

– Ez az, amire gondolok?

– Semmi kétség – válaszolta Luke, azzal felállt, és ismét felmutatta a fegyvert. – Egy

kissé már idejétmúlt, de a típus eltéveszthetetlen.

– Igen – mormolta Mara –, ez egy chiss hő pisztoly...

Néhány pillanatig mindketten hallgattak. Aztán Mara továbbra is szótlanul kinyújtotta a

kezét. Luke a tenyerébe rakta a pisztolyt, amelyet újabb egy percig némán tanulmányoztak.

– Tévedés kizárva – állapította meg végül Mara. – Láthatod rajta a chiss feliratot. Ez egy

hőpisztoly, semmi kétség.

– Értem én, de hogyan került ide? – kérdezte Luke. – Drask azt mondta, hogy Thrawn

nem küldött megszálló csapatokat a Kirajzás fedélzetére.

– És Drask ezt vajon honnan tudja ilyen pontosan? – vágott vissza Mara. – Ő nem volt ott

a támadás idején. Vagy mégis?

– Mindenképpen furcsa – mormolta Luke, és visszavette a pisztolyt a feleségétől.

Fejcsóválva meredt maga elé, közben különös, egyben riasztó gondolat kezdett formálódni az

elméje mélyén...

– A maradványokból elég keveset lehet megállapítani – jegyezte meg Mara, azzal

leguggolt, és óvatosan megérintette azokat a csontokat, amelyek mellett a pisztolyt találták. –

Annyi bizonyos, hogy humanoid teremtmény volt, de nem emberi lény. Sajnos, több száz faj

szóba jöhet.

– Többek között a chiss – válaszolta Luke. – Árulj el nekem valamit, Mara. Útközben te

sokat beszélgettél a chissekkel. Említette valamelyik, hogy a saját szemével látott vagaarikat?

Vagy róluk készült holofelvételt? Vagy akár csak hallották valakitől, hogy hogyan néznek ki a

vagaarik?

Mara a homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében, majd néhány pillanat múlva

határozottan kijelentette:

– Nem. Sőt emlékszem, Formbi hangsúlyozta, hogy a Kirajzás felbukkanása után egyetlen

vagaarit sem láttak a birodalmukban. De őszintén szólva ezeket a kérdéseket senkinek sem tettem

fel.

– Jó, én viszont egy alkalommal megkérdeztem Bearshtől – felelte Luke. – És mit

gondolsz, mit válaszolt? Hogy a geroonok manapság élő nemzedékei sem láttak még vagaarit.

– Ami első hallásra logikusnak tűnik. Mert ugyebár arról volt szó, hogy ők ötven évvel

ezelőtt eltűntek – mutatott rá Mara. – De nem értem, hogy hová akarsz kilyukadni...

– Annyi bizonyos, hogy néhány tucat vagy néhány száz chiss részt vett a Kirajzás elleni

támadásban – válaszolta Luke. – Továbbá Bearsh és Formbi szerint a vagaarik is. –

Megköszörülte a torkát, és végre kimondta: – Mi van, ha a két nép egy és ugyanaz?

Mara meglepetten pislogott.

– Arra célzol, hogy maguk a chissek a vagaarik? – kérdezte értetlenül.

– Miért is ne? – Luke széttárta a karjait. – Vagy legalábbis a chissek egy bizonyos

csoportja. Mindketten tudjuk, hogy Thrawn roppant találékony volt. Szerinted nehezére esett

volna, hogy a saját céljai érdekében kitaláljon egy fajt?

– Még a legmélyebb álmából felverve sem – ismerte el Mara. – De mire ment volna vele?

Miért tette volna?

– Látod, ez itt a nagy kérdés! – vágta rá Luke. – Sejtelmem sincs. Csupán kissé furcsának

találom, hogy a Kirajzás eltűnésével párhuzamosan a vagaariknak is nyomuk veszett.

– Hmm... – mormolta Mara, és a fejét csóválva elnézett a semmibe, majd megrázkódott,

és a valóságba visszatérve felvetette: – Az lesz a legjobb, ha miután megtaláltuk a társainkat,

szépen leülünk Formbival egy csendes sarokba. Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy őszintén

elmondja, mi folyik itt.

– Már most is késő – tette hozzá Luke. – És csak vele akarok beszélni! Nem szeretném, ha

Drask is ott sertepertélne körülöttünk. Folyton közbekotyogna, és nem jutnánk semmire.

– Ez magától értetődik – Mara nagyot bólintott, majd a poros mocskos fegyverekre

mutatott. – Vajon működnek még?

– Mindjárt meglátjuk – dünnyögte Luke, azzal a terem falának egyik üres szakaszára

célzott a hő pisztollyal, és meghúzta az elsütő billentyűt. Semmi sem történt. – Ebben már nincs

töltés – állapította meg Luke, és a derékszíjába tűzte a pisztolyt. Aztán eltartotta magától a talált

fénykardot, és a hüvelykujjával megnyomta az aktiváló gombot.

A fegyver sistergő búgása gyengébben szólt a megszokottnál, ráadásul halk recsegések

vegyültek bele, de a markolatból előbúvó, zöld energiapenge erősnek, használhatónak tűnt.

– Akárki szerelte össze, az örökkévalóságnak szánta a művét – jegyezte meg Luke egy

halvány mosoly kíséretében. Kikapcsolta a kardot, és alaposan szemügyre vette. Néhány

pillanatnyi vizsgálódás után furcsálkodva ingatta a fejét, és megszólalt: – Valami azt súgja, hogy

ez a kard történetesen C'baothé volt.

– Ezt meg honnan veszed?

– Amennyire én tudom, ő volt az expedíció rangidős Jedi-mestere – válaszolta Luke. – így

aztán a támadás idején valószínűleg itt, a parancsnoki hídon tartózkodott. És nézz ide! – A

mutatóujjával a fegyver aktiváló gombjára bökött. – Ezt nézd meg! Egy apró drágakő! Na, mit

szólsz?

– Ez tényleg drágakő – válaszolta Mara, miután közelebb hajolva gyors pillantást vetett a

gombra. – Méghozzá ametiszt, ha jól látom.

– Biztosra veheted – állította határozottan Luke, azzal a hő pisztoly mellé dugta a régi

fénykardot. – Gyere, nézzünk szét egy kicsit, aztán menjünk vissza a másik hajóba. Ez a

Formbival folytatandó beszélgetés egyre érdekesebbnek ígérkezik. Azt hiszem, vár még ránk

néhány meglepetés...

A felvonókabin megnyikordult néhányszor, miközben megérkezett a hatos számú

Dreadnaughtra, de néhány kisebb zökkenővel megállapodott.

– Ezt a fülkét folyamatosan használták az elmúlt időben – jegyezte meg Fel.

– Ezt már odalent is megállapítottuk – dörmögte gúnyosan Drask.

A százados nagyot nyelt, de nem szólt semmit. Igen, Drask valóban észrevette, hogy

odalent a raktármagban, a turbólifthez közel eső készleteket a túlélők módszeresen ürítették, és

igen, ő maga is egyetértett a tábornoknak azzal a következtetésével, mely szerint a telepesek

rendszeresen használták a D-6-osnak legalábbis egy bizonyos részét. De a csillagok szerelmére,

mindez még korántsem jelentette azt, hogy senki sem szólhat, ha további bizonyítékokat lát...

A kabin ajtaja halk csikorgás kíséretében félresiklott. Csáklya kilépett a folyosóra, és a

fejét ide-oda forgatva, gyorsan felmérte a helyzetet.

– Minden rendben, uram – jelentette, és félreállt az útból, hogy a többiek is elhagyhassák

a fülkét. – Merre induljunk?

– Természetesen a D-ötösbe vezető legrövidebb útvonalat kell választanunk – mordult fel

Drask, még mielőtt Fel megszólalhatott volna. – Elvégre ezért jöttünk le ide!

A százados nagy erőfeszítések árán ismét elfojtotta a dühét. Mióta a chiss főtiszt

odacsapódott hozzájuk, egyfolytában morgott, és sosem fogyott ki a rosszindulattól csöpögő,

gunyoros megjegyzésekből. Fel most már úgy sejtette, hogy a Jedik többek között azért akartak

lemenni a D-egyesre, mert azt remélték, hogy megszabadulnak a nehezen elviselhető, goromba

alaktól. Összekaparta magában minden megmaradt türelmét, és kijelentette:

– El fogunk menni a D-ötösre is, tábornok úr. De amíg idelent vagyunk, nem ártana

körülnézni egy kicsit.

Drask mérgesen felmordult.

– Hiába magyarázom, látom, nem érti – vágott vissza dühösen.

Fel végignézett a folyosón, és megpróbált nem odafigyelni a zúgolódó méltóságra. Úgy

érezte, hogy a kezdetben érdekesnek tűnő diplomáciai játszma mostanra már elvesztette minden

vonzerejét. Némi töprengés után eldöntötte, hogy mihelyt módjukban áll, visszavezeti a csapatát

a többiekhez, rásózza Draskot a főnemesre, és a maga részéről lezártnak tekinti az ügyet, vagyis

soha többé nem áll szóba vele.

Hirtelen fehéres, derengő fényt látott a távolban, amely megítélése szerint jóval erősebb

volt annál, hogysem a vészlámpákból származott volna.

– Úgy látszik, itt is túlélőkre bukkantunk – állapította meg, és előremutatott. – Figyelem,

rohamosztagosok, műszeres felderítést kérek!

Rövid szünet következett, melynek során a katonák a kívánt irányba fordították a

páncéljukba épített érzékelőket.

– Az infravörös analizátor szerint körülbelül húsz-harminc emberi lény tartózkodik abban

a kabinban – jelentette néhány pillanattal később Csáklya.

– Hangokat veszek, uram – tette hozzá Felhő. – A magasságuk alapján főleg női és

gyermekhangokat!

Fel meghökkenve nézett a katonájára.

– Gyermekek? – kérdezte félhangosan, majd magához tért a meglepetésből, és

határozottan kijelentette: – Ezt látnom kell!

– Fel százados! – csattant fel nyomban Drask.

– Tábornok úr, most szépen odamegyünk, és megnézzük azokat a gyerekeket! – közölte

ellentmondást nem tűrő hangon a százados. – És ha ön minden harmadik lépésnél vitatkozni fog

velem, akkor is odamegyünk, csak úgy jóval lassabban fogunk haladni!

– Rendben, százados úr – adta meg magát Drask –, ahogy óhajtja. Elvégre ez a maga

osztaga, ugyebár!

Csak ezt nehogy elfelejtsd! – gondolta magában Fel, de természetesen óvakodott attól,

hogy hangosan is kimondja a sértő mondatot.

Gyorsan hátranézett, és miután meggyőződött arról, hogy az orr irányából egyelőre nem

fenyegeti őket veszély, visszafordult, és kézjelekkel maga elé parancsolta az 50l-eseket.

A csapat nekivágott a hosszú, nyílegyenesen vezető járatnak. Az élen Csáklya lépkedett,

Felhő és Árnyék szorosan mögötte haladtak, őket követte Fel, illetve Drask, míg a sort Őrszem

zárta. A tábornok sértődötten hallgatott, és talán éppen ennek köszönhetően alig tettek meg húsz

métert, amikor Fel halk, fojtott hangokat hallott. Nem messze előttük nők beszélgettek, továbbá

apró gyermekek gagyogtak és kacarásztak. Újabb tíz-tizenöt méter megtétele után már azt is meg

tudta állapítani, hogy a korábban látott fény egy nyitott ajtón keresztül árad ki a folyosóra.

– Lassabban ott elöl! – szólalt meg halkan, miután Csáklya megközelítette az oldalsó

helyiségbe vezető bejáratot. – Nem akarom megijeszteni őket. Sőt, az lesz a legjobb, ha először

csak engem látnak.

Csáklya bólintott, azzal az elővédet képező katonák lassítottak, és kitértek oldalra, hogy

átengedjék a parancsnokukat. Velük ellentétben Fel megszaporázta a lépteit. Mialatt áthaladt a

rohamosztagosai között, bosszúsan vette észre, hogy Drask is ott lohol mellette.

– Nézze, tábornok úr...

– Ha megállunk vitatkozni, tovább fog tartani – vágott vissza Drask. – Maga mondta!

Gyerünk, fejezzük be ezt a dolgot, és induljunk a D-ötös felé!

Fel ökölbe szorította a kezét. Jól tudta, hogy a gyanútlan nők és gyermekek már egyetlen

idegen betoppanásától is megijednének, de két idegen – ráadásul egy izzó szemű, kék bőrű

idegen teremtmény – látványától egyenesen halálra fognak rémülni.

Ám Drask arckifejezését látva arra a következtetésre jutott, hogy a további érvelés puszta

időpazarlás lenne. A százados letörten felsóhajtott, és belépett a helyiségbe.

Egyetlen pillantással felmérte, hogy Felhő műszerei miért csak női és gyermekhangokat

érzékeltek. A berendezése és a dekorációi alapján a terem nem lehetett más, mint egy tágas, jól

felszerelt óvoda. Körülbelül húsz fiatal nő tartózkodott a helyiségben. Hat-nyolc, gyanúsan

domborodó hasú hölgy a bejárattól balra eső sarokban sorakozó, kényelmes pamlagokon

üldögélt, míg a többiek a süppedős szőnyegpadlón kúszó-mászó, játszadozó apróságokra

vigyáztak. Jobb felől öt-hat év körüli gyermekek ültek félkörben egy asszony körül, aki mesét

olvasott nekik. A százados még meglátta, hogy a tekintetek sorban felé fordulnak, és felfogta,

hogy a nők és a gyermekek rémült döbbenettel merednek rá, de már arra sem maradt ideje, hogy

köszönjön, hát még, hogy megmagyarázza a helyzetet...

A támadás a tat irányából érkezett. Minden előjel nélkül fejhangon sivító, vöröslő

lézernyalábok csapódtak a rohamosztagosok páncéljába. Fel azonnal lebukott, közben oldalra

nyúlt, hogy lerántsa maga mellé a chiss főtisztet. Aztán meglepetten látta, hogy az ő életösztöne

sokkal gyorsabban lépett működésbe, mint a sajátja. Drask már a szőnyegen hasalt, és kúszva

igyekezett az ajtó melletti falszakasz felé. A rohamosztagosok ugyanolyan gyorsan reagáltak a

fenyegetésre. Őrszem kiáltott valamit, amit Fel nem értett, aztán a következő pillanatban zöld

színű energianyalábok kezdtek záporozni a folyosó vége felé.

– Tüzet szüntess! – harsogta Fel. – Rohamosztagosok, tüzet szüntess!

– Eszükbe ne jusson! – ordította Drask, aki időközben elérte a falat, és meglapult annak

tövénél. – Hozzanak létre átfedő tűzmezőt! Visszavonulunk! Fedezzék magukat, és minket is!

Azzal felugrott, majd Felt is talpra rántotta, és szabályosan kivontatta a folyosóra. A

százados belátta, hogy most már jobban jár, ha engedelmeskedik. A rohamosztagosok mozgó

védőfalának fedezékében, rohamléptekkel siettek vissza, az orr irányába. Néhány pillanattal

később elértek egy, a jobb kézre eső falban sötétlő ajtót. Drask kinyitotta, beugrott a nyílásán,

villámgyorsan körülnézett, majd berántotta maga mellé a századost is, aki még most sem tért

igazán magához. A négy rohamosztagos leadott még néhány lövést, aztán ők is betódultak a

kisebbfajta eligazító terembe.

– Jelentést! – parancsolta kurtán Fel, aki végtelenül ostobának érezte magát, és csak

remélni tudta, hogy a hirtelen erőkifejtés miatti lihegése jótékonyan elrejti a zavarodottságát.

Nem most keveredett először tűzharcba, de életének eddigi ütközeteit űrhajók parancsnoki

hídjáról vívta, ismerős környezetben, ahol energiapajzsok és különleges ötvözetekből öntött

páncélburkolatok vették körül. Ezek után nagyon megdöbbent, amikor azon kapta magát, hogy

sugárlövedékek röpködnek alig néhány centiméterrel a feje felett. Fegyelmezett katona lévén

villámgyorsan összeszedte magát, és folytatta: – Veszteségek?

– Még csak a páncélunk sem sérült, uram! – jelentette Őrszem. – Azok a fegyverek

gyengébbek a szokásosnál.

– Igen, hiszen már ötven éve használják ugyanazt a tibannagáztartalékot – dünnyögte Fel.

– Rendben, erről ennyit. Sürgősen visszatérünk a turbólifthez!

– A csudát! – förmedt rá Drask. – Visszamegyünk!

Fel álla leesett.

– Mi... miről beszél maga? – hebegte zavarodottan. – Azért jöttünk, hogy segítsünk

ezeknek az embereknek, és nem azért, hogy tűzpárbajt vívjunk velük!

Drask furcsálkodva méregette a fiatal tisztet, és megjegyezte:

– Érdekes, valahogy több kezdeményezőkészséget vártam egy olyan katonától, akit a

Syndic Mitth'raw'nuruodo által alapított hadseregben képeztek ki. – A folyosó felé intett. – Tudja,

százados úr, egy efféle helyzetben nincs helye az óvatoskodásnak. Azok a harcosok őriznek

valamit. És én tudni akarom, hogy mit.

Fel nagyot sóhajtott, és gondolatban több ponttal lerontotta a Drask harci jártasságáról

kialakított véleményét.

– Azok a harcosok nyilván az óvodát védik, tábornok úr – válaszolta olyan

hanghordozással, mintha egy kisgyereknek magyarázna. – Nők és gyermekek vannak odabent.

Maga is látta, ugye?

– Téved, százados úr! – felelte higgadtan Drask. – Ha valóban őket védenék, akkor a

felvonó és az óvoda között helyezkedtek volna el.

– Talán nem találtak maguknak megfelelő tüzelőállásokat – vélte Fel.

– Legalább három ilyet láttam menet közben – válaszolta Drask. – Nézze, százados, ha jól

tudom, ön űrhajókat irányít, míg én felszíni egységek parancsnoka vagyok, már nem is tudom,

hány esztendeje. Ez a szakterületem, ha úgy tetszik.

– Már megbocsásson, parancsnok, de a tábornok úrnak igaza van! – szólt közbe Őrszem.

– Ahogy én láttam, eléggé gyatra tüzelőállásokból indították meg a támadást. Szerintem nem ott

őrködtek, hanem éppen úton voltak, amikor véletlenül megláttak minket.

Fel az ajtóhoz lépett, és óvatosan kilesett a folyosóra. Az óvoda továbbra is nyitott ajtaján

túl két alakot látott, akik a válaszfalakhoz lapulva osontak feléjük. Drask megköszörülte a torkát,

és kijelentette:

– Gyanítom, hogy a támadóink a tűzszünetet kihasználva jelenleg éppen megpróbálnak

hozzánk közelebb eső fedezéket keresni maguknak.

– Igen, felénk tartanak – ismerte el Fel, és vonakodva bár, de néhány pontot javított a

Drask katonai szaktudásáról alkotott véleményén. – Úgy látom, ketten vannak.

– Akkor cselekedjünk gyorsan – sürgette Drask. – Ha túl sokáig várunk az

ellentámadással, a védők közelebb érnek hozzánk, és a tűzharc az óvoda közvetlen közelében fog

dúlni. Veszélybe kerülnek a nők és a kicsik, ami számomra elfogadhatatlan!

– Azt hittem, hogy egy chiss számára már maga a támadás is elfogadhatatlan – dörmögte

halkan Fel, és intett a rohamosztagosoknak, hogy induljanak az ajtó felé.

– Ők lőttek először – válaszolta ridegen Drask. – Mi csak megvédjük magunkat.

Mehetünk?

Fel összeszorította a fogát, és aprót biccentett.

– Igen, mehetünk – mondta, azzal a katonáihoz fordult. – Figyelem, Őrszem!

Ártalmatlanítsák azokat a lövészeket. És gyilkolás nélkül intézzék az ügyet!

– Értettem, uram! – vágta rá a rohamosztagos, és odaszólt a társainak: – Csáklya, Árnyék

és Felhő! Figyelem, a hármas számú rohamsablont alkalmazzuk! Indulás!

Csáklya a sisakja oldalához koccintotta páncélkesztyűs jobb kezének ujjait, azzal

félfordulatot véve kiperdült a folyosóra, fél térdre ereszkedett, és tüzet nyitott. A következő

pillanatban Árnyék és Felhő kirontottak a teremből, és a célpontok felé rohantak. Őrszem

beugrott Csáklya mögé, és a saját lövéseivel erősítette a társa által lőtt, folyamatos zárótüzet.

Fel visszatartotta a lélegzetét. Alig öt másodperccel később két kábító lövés jellegzetes,

köpködő sistergése hallatszott. A tűzpárbajnak azonnal vége szakadt.

– Végeztünk, uram – jelentette be kissé ünnepélyes hanghordozással Csáklya, azzal

felállt, és a társai felé indulva eltűnt a százados szeme elől.

Fel halkan kiengedte a levegőt a tüdejéből. Mindeddig még egyszer sem látta éles harci

helyzetben az 501-es Légió tagjait, és a hatékonyságuk most egészen lenyűgözte. Elégedetten

elmosolyodott, és odaszólt Drasknak:

– Mehetünk, tábornok úr!

Amikor elhaladtak az óvoda ajtaja előtt, Fel észrevette, hogy a gyermekek és a nők

behúzódtak a bejárattól legmesszebb eső sarokba, és ott szorosan összebújtak. Valamennyiükről

lerítt, hogy rettegnek, néhányan szabályosan remegtek a félelemtől. A százados fontolóra vette,

hogy megáll, és megpróbálja megnyugtatni őket, de rögtön eszébe jutott, hogy ebben a

helyzetben akármit mondana nekik, valószínűleg csak még jobban megrémülnének, így aztán

letett a szándékáról, és lassítás nélkül folytatta útját.

Néhány pillanattal később elérte azt a helyet, ahol a támadóik öntudatlanul, a tagjaikat

szétvetve feküdtek a padlólemezeken. Árnyék mellettük térdelt, és éppen a szívverésüket

ellenőrizte, míg Felhő a sugárvetőjét a folyosó végére szegezve őrködött felette.

– Mit csinál a harcosa? – dörmögte halkan Drask.

– Tudja, a kábító lövés néha szívritmuszavart okoz – válaszolta csendesen Fel, és

megjegyezte magának, hogy később feltétlenül meg kell dicsérnie a katonáit a gondosságukért.

– Nem lesz semmi bajuk – jelentette Árnyék, miután végzett a gyors vizsgálattal, és

felegyenesedett. – Náluk hagyjam a fegyvereiket?

Fel lenézett az eszméletlen férfiak mellett heverő rég elavult sugárvetőkre, és

elgondolkodott. Az ellenség lefegyverzése minden világban és minden korszakban magától

értetődő lépésnek számított. De ő nem azért jött, hogy harcoljon ezekkel az emberekkel, és úgy

sejtette, hogy ami történt, az sajnálatos félreértésből történt.

– Csak rakja fel őket oda – mondta végül, és egy másfél méter magas, hevenyészve

összetákolt polcféleségre mutatott, amely egy kábeltoldatot támasztott alá. – Nem szeretném, ha

egy gyerek véletlenül megtalálná a sugárvetőket.

– Értettem, uram!

A százados végignézte, amint a rohamosztagos végrehajtja a parancsát. Mindvégig arra

számított, hogy Drask vitába száll a döntésével, de a chiss mélyen hallgatott. Fel végül

elégedetten bólintott, és a másik katonájához fordult:

– Mi a helyzet körülöttünk, Felhő?

– A műszereim nem érzékelnek semmit, uram – válaszolta a rohamosztagos. – Viszont ott

elöl súlyos károk keletkeztek a válaszfalakban. Lehet, hogy az eltorzult fémfelületek

leárnyékolják a jeleket.

– Ráadásul a kiszakadt fémlemezek mögött könnyű elbújni – dörmögte vészjósló hangon

a százados. – Más már nem is hiányzik, minthogy a következő védőcsapat lesből lecsapjon ránk.

Ki tudja, mit tartogatnak a számunkra...

– Így van, uram – helyeselt Őrszem. – Akarja, hogy előremenjünk, és megtisztítsuk a

folyosót?

Fel a legszívesebben igent mondott volna. A túlélők ódon sugárvetőinek gyenge

lövedékei ugyan nem hatoltak át a rohamosztagosok páncélzatán, de ez még korántsem jelentette

azt, hogy nem okoznak súlyos sebeket, ha egy legfeljebb ruhával borított testet találnak el. A

századosnak a taktikai érzéke valamint az életösztöne azt súgta, hogy küldje előre a

rohamosztagosokat, ő pedig maradjon hátra a tábornokkal. Ám ezt egyszerűen nem tehette meg.

Elsősorban azért, mert Drask ott állt mellette, így mindent hallott. És más már nem is hiányzott

neki, mint hogy a mogorva chiss főtiszt gyávának tartsa őt. Így aztán megköszörülte a torkát, és

határozottan kijelentette:

– Együtt megyünk!

– Értettem, uram! – válaszolta közönyös hangon Őrszem, mint akinek így is megfelel. –

Osztag, figyelem! Kísérőalakzatba fejlődj! Indulás!

A találkozó helyszínéül szolgáló ülésteremből minden hiányzott, ami otthonossá, vagy

akár csak barátságossá tette volna. A rideg helyiség közepét egy hosszú, téglalap alakú asztal

foglalta el. Másfél tucatnyi, egyszerű szék vette körül, amelyek nem álltak másból, csupán egy

sűrű szövésű, műanyag hálóval borított fémvázból. Ugyanilyen ülőalkalmatosságok sorakoztak a

rövidebbik falak mentén is. Minden sarokban két-két, derékmagas talapzat állt, amelyen különös

formájú, durván kialakított szobrok díszelegtek. A hosszanti falakról kifejezetten ízléstelen,

csiricsáré színekben pompázó festmények lógtak.

Uliar a bejárattól távolabb eső asztalfőt foglalta el, a jobbján Tarkosa, míg a balján Keely

tanácsos ült. Velük szemben, az asztal másik végére telepedett le Formbi, Feesa és Bearsh. A

geroon elöljáró úgy kuporgott a székén, mintha vesztésre állt volna a kiábrándulással vívott,

nyomasztó küzdelemben. A másik három, szintén elcsüggedt geroon a bejárattól bal kézre eső fal

mentén kapott helyet, míg a chiss harcosok a derekukat feszesen kihúzva, a felsőtestüket mereven

tartva ültek a jobb kézre eső falnál. A két utóbbi csoport mellett egy-egy rendész őrködött, akik

minden gyűlölet vagy ellenségeskedés nélkül, de éberen figyelték a felügyeletükre bízott

idegeneket.

A tárgyalás, vagy inkább a heves szópárbaj már javában zajlott, amikor nyílt az ajtó, és

Jinzler, Rosemari, illetve Evlyn beléptek a terembe.

– Ez még mindig kevés, főnemes úr! – mondta éppen Uliar. – A népének tettei miatt életét

vesztette ötvenezer társunk, nekünk pedig ötven évnyi száműzetés jutott. Ha önök valóban jóvá

akarják tenni az ellenünk elkövetett szörnyűségeket, ennél jóval többet kell adniuk! – A mondatot

befejezve felnézett Jinzlerre, és komoran odaszólt neki: – Ah, nagykövet úr! – Intett a férfinek,

hogy foglaljon helyet Feesa mellett. – Hogy tetszett az iskolánk? Élvezte ezt a kis körsétát?

– Hogyne, köszönöm kérdését – udvariaskodott Jinzler, és tétova léptekkel elindult az

asztal felé. Határozottan érezte, hogy nagyon nem szeretne részt venni ezen a tárgyaláson, ezért

fontolóra vette, hogy gyorsan kitalál egy újabb kifogást, amellyel kitérhet előle.

De az ajtó már becsukódott mögötte, és a teremben tartózkodók szinte kivétel nélkül rá

figyeltek. A szeme sarkából meglátta, hogy az egyik geroon felugrik, aztán lázas izgatottsággal

odavezeti Rosemarit és Evlynt a chiss harcosok melletti, üres székekhez. A jelenet láttán Uliar

rosszkedvűen ráncolgatta a homlokát, majd szemlátomást úgy döntött, hogy nem nyit újabb

frontot. Lerítt róla, hogy nincs elragadtatva a tanárnő és a kislány jelenlététől, de végül csak

megcsóválta a fejét, és odaszólt Jinzlernek:

– Jöjjön csak, nagykövet úr! Éppen a chiss kormányzat által fizetendő kártérítés

mértékéről beszélünk!

– Nézze, igazgató úr, már az imént is elmagyaráztam, hogy nem tárgyalhatok önnel erről

a kérdésről – mondta Formbi udvarias, de határozott hangon. – Indulás előtt nem kaptam a

kormányunktól sem utasításokat, sem pedig felhatalmazást, amely alapján belátásom szerint

cselekedhetnék abban a helyzetben, amelybe csöppentünk. Fel tudok ajánlani egy bizonyos

összeget a családom magánvagyonából, amit már meg is neveztem. De nem ígérhetem meg, hogy

a többi Uralkodócsalád is követni fogja a példámat.

– Másrészről viszont a Kilenc Uralkodócsalád úgy döntött, hogy a chiss nép

visszaszolgáltatja a Kirajzást az Új Köztársaságnak – szólt közbe Jinzler, mialatt letelepedett

Feesa mellé. – Vagyis, igazgató úr, innentől fogva bármikor visszatérhetnek az őshazájukba! Mit

szól hozzá?

– Miből gondolja, hogy vissza akarunk térni oda, ahonnan elindultunk? – kérdezte

fagyosan Uliar. – Miből gondolja, hogy mi bármit is akarunk a maga, vagy inkább a maguk Új

Köztársaságától?

– Hát akkor mit óhajtanak? – kérdezett vissza Jinzler.

– Egy tökéletes világban azt akarnánk, hogy lassú, gyötrelmes halált haljanak mindazok,

akik ezt művelték velünk! – köpte ki Tarkosa gyűlölettel teli hangon. – De Formbi főnemes az

imént tudatta velünk, hogy a felelősök túlnyomó többsége sajnos már elhalálozott. Így aztán

kénytelenek vagyunk beérni egy űrhajóval.

– Egy űrhajóval? – kérdezte Jinzler, és meglepetten pislogott a tanácsosra.

– Természetesen nem akármilyen űrhajóval – vette át a szót Uliar. – Olyan hajót akarunk,

amelyik akkora, nem is, legalább kétszer akkora, mint egy Dreadnaught, és a létező legjobb,

legkorszerűbb berendezésekkel szereljék fel!

– És fegyvereket is akarunk – dörmögte Keely, miközben elsötétült tekintettel meredt

maga elé valamire, amit csak ő láthatott.

Ebben a pillanatban halkan megszólalt Jinzler adóvevője. A készülék ugyanazt a különös,

ciripelő hangot adta ki magából, amelyet ő már a turbólift előterében is hallott, közvetlenül

azután, hogy megérkeztek ebbe a hajóba. Az asztal felett átnézett Bearshre, de a geroon nem adta

tanújelét, hogy az ő rádiójával is történt volna valami.

– Így van, méghozzá rengeteg fegyvert, és védelmi eszközöket is! – egészítette ki Uliar a

tanácsosa szavait.

– Tudtommal mindezek már most is a rendelkezésükre állnak – jegyezte meg Formbi. –

Pressor úr szerint a legfelső Dreadnaught alkalmas a repülésre.

– A repülésre igen – morogta Tarkosa –, de a mi igényeinknek így sem felel meg.

– Akkor tehát mire van szükségük? – kérdezte Formbi. – Egészen pontosan mit akarnak

kezdeni ezzel az új hajóval?

– Végrehajtani a küldetésünket, természetesen – válaszolta Tarkosa. – Ötven évvel ezelőtt

megbíztak minket, hogy keljünk át az Ismeretlen Szektorokon, repüljünk túl a galaxis határain, és

keressünk új, lakható világokat. – Bozontos szemöldöke alól ádáz pillantást vetett Formbira, és

hozzátette: – De a chissek megfosztottak minket ettől a lehetőségtől. Így aztán nekünk kell

gondoskodnunk magunkról.

Jinzler ámulva nézett a főnemesre. A nyilván sok vihart megért diplomata tökéletesen

uralkodott a vonásain. Az arca semmit sem árult el arról, hogy mi zajlik a bensőjében, bár izzó

szeméből most egy kissé meglepett tekintet sugárzott.

– A tervük meglehetősen nagyravágyó, igazgató úr – jelentette ki óvatosan Jinzler, miután

visszafordult Uliar felé. – Főleg, ha tekintetbe vesszük, hogy önök milyen kevesen vannak.

– Tényleg, és mi lesz, ha a telepesek nem akarnak önökkel menni? – kérdezte Formbi.

– Velünk fognak jönni – jelentette ki Keely, aki még most is az asztalra szegezte a

tekintetét. – Ha mi mutatjuk nekik az utat, ők követni fognak minket. Mindannyian.

– Hát persze – válaszolta sietve Jinzler, miközben végigfutott a hátán a hideg. Felmerült

benne, hogy a tanácsoson esetleg kezd elhatalmasodni az aggkori szenilitás, vagy megőrült a

hosszú száműzetés alatt, de természetesen megtartotta magának ezeket a nyugtalanító

gondolatokat. – Nos, uraim, megértem az álláspontjukat, de nekünk természetesen beszélnünk

kell a kormányainkkal – mondta végül, mert úgy döntött, hogy akkor jár a legjobban, ha húzza az

időt, közben forrón reméli, hogy nem szorítja sarokba saját magát. – Meg kell tárgyalnunk, hogy

honnan szerzünk és hogyan szállítunk le önöknek egy olyan hajót, amely megfelel az

igényeiknek.

– Helyes – válaszolta Uliar, és hátradőlt a székében. – Tessék, vágjanak bele! Mi majd

várunk addig.

– Ez sajnos nem ilyen egyszerű – szólt közbe Formbi. – Először is...

– Persze, persze – hadarta Uliar, és parancsoló gesztussal odaintett a chiss harcosok

mellett őrködő, fiatal férfinek. – Oliet rendész? Kapcsolják ki a zavaró berendezést!

A rendész a derékszíjába tűzött, ósdi adóvevő felé nyúlt, de mielőtt előhúzta volna,

szemmel láthatóan elbizonytalanodott, és udvariasan, de határozottan kijelentette:

– Igazán sajnálom, igazgató úr, de attól tartok, hogy ehhez szükség lesz a parancsnokom

engedélyére!

– Akkor szerezze meg! – mordult fel vészjóslóan recsegő hangon Uliar.

Ebben a másodpercben ismét kinyílt a terem ajtaja, és mintha csak erre a végszóra várt

volna, Pressor lépett a terembe.

– Ah, szóval itt van! Milyen tökéletes időzítés! – jegyezte meg Uliar olyan hangnemben,

mintha valami vádat fogalmazott volna meg. – Őrző, haladéktalanul kapcsoltassa ki a rádiózavaró

berendezést! Jinzler nagykövet szeretne kapcsolatba lépni a kormányával.

– Már elnézését kérem, igazgató úr, de nem a zavarójelek jelentik a legfőbb problémát –

szólt közbe Formbi, még mielőtt Pressor válaszolhatott volna. – Az a helyzet, hogy jelenleg egy

csillaghalmaz mélyén vagyunk, ahonnan nem lehet kommunikálni a külvilággal. Amennyiben

Jinzler nagykövet és jómagam beszélni akarunk a megbízóinkkal, el kell hagynunk a Kirajzást.

Uliar szeme résnyire szűkült.

– Világos – dörmögte barátságtalanul –, igazán ötletes. De minden bizonnyal más

megoldással fognak előrukkolni, ha elárulom, hogy az egyiküknek itt kell maradnia, mialatt a

másik...

Elakadt a szava, mert futó léptek dobogása hallatszott a folyosó felől. A következő

pillanatban félresiklott az ajtó, és Trilli szabályosan berontott az ülésterembe. Villámgyorsan

körülnézett, majd karon ragadta Pressort, és fojtott hangon hadart neki valamit.

– Mi folyik ott? – szólalt meg Uliar, és miután nem kapott azonnali választ, haragosan

felcsattant: – Őrző! Azt kérdeztem, hogy mi folyik ott!

– Elnézését kérem, igazgató úr – válaszolta Pressor, mialatt továbbra is a fülébe suttogó

rendészre figyelt. – Akadt egy kis gondunk. Haladéktalanul intézkednem kell, de rövidesen vissza

fogok térni ide.

Gyors kézjeleket mutatott a chissek, illetve a geroonok mellett őrködő embereinek, aztán

ő és a hírnök kisiettek a helyiségből.

Jinzler szemügyre vette a Bearsh mellett álló rendészt. A fiatal férfi arca meg-megrándult,

ráadásul most már a sugárvetőjének markolatán tartotta a kezét. A nyugtalanságról árulkodó jelek

láttán Jinzler arra a következtetésre jutott, hogy Pressor állításával ellentétben nagyon is komoly,

sőt, talán kimondottan vészhelyzet állt elő.

És határozottan tudta, hogy a baj csakis két forrásból származhat: vagy a Jedik, vagy a

birodalmiak követtek el valamit. Végül nagyot nyelt, és ismét Uliarra fordította a tekintetét. Egy

pillanat erejéig kétségbeesetten kutatott mondanivaló után, majd kissé megkönnyebbülten

felsóhajtott, és megszólalt:

– Nos, igazgató úr, addig is, amíg Pressor úr visszatér közénk, talán beavathatna minket a

részletekbe. Szeretném hallani, hogy egészen pontosan miféle hajóra vágynak.

Tizenhetedik fejezet

Mara térden állva tanulmányozta a szétszóródott csontokat, és éppen megpróbálta

elképzelni, hogy hogyan nézhetett ki a hő fegyver tulajdonosa, amikor váratlanul különös érzése

támadt.

Lehunyta a szemét, és átadta magát az Erőnek. Heves érzelmek – félelem, megdöbbenés,

harag és bosszúvágy – hullámai hatoltak be az elméjébe, de éppen csak átvillantak a tudatán,

majd rögtön eltűntek, semmivé foszlottak. A lelki szemei előtt kavargó, szürkésfehér felhőből

felismerhetetlen formák kezdtek kiemelkedni, de szinte azonnal visszasüllyedtek, és beleolvadtak

a zavaros ködbe. Mara keményen küzdött, hogy visszahúzza maga elé a homályos alakokat, és

tisztábban lásson. Ám hiába erőlködött, a teljes kép sehogy sem akart összeállni, majd egy

pillanattal később a kezdeti, furcsa érzése is elhalványodott, és beleveszett a sötétségbe, a porba,

az évtizedes csontokba. De ez az egyetlen pillanat is elég volt neki. Biztosan tudta, hogy valahol

a közelében meghalt valaki. Méghozzá erőszakos halállal.

Kinyitott a szemét, és a férjére nézett. Luke még most is lehunyva tartotta a szemét, és

keményen összepréselte a száját, mialatt a saját látomásának utolsó képsorait üldözte. Mara néma

csendben várakozott. Tétován babrálta a fénykardját, és némi erőfeszítés árán még a türelmét is

sikerült megőriznie. Néhány pillanattal később Luke is elvesztette a kapcsolatot. Megrázta a fejét,

és a feleségére pillantott.

– Hányan voltak? – kérdezte halkan Mara.

– Többen – válaszolta komoran Luke. – És nincsenek sebesültek, csakis halottak. Gyors

halált haltak, valószínűleg lesből csaptak le rájuk.

– Ezek szerint a jelent érzékeltük? – kérdezte Mara, mialatt sietős léptekkel elhagyták a

hidat, és visszafelé haladva ismét átszelték a felderítőközpontot. – Nem lehetett egy múltbeli

esemény, ugye?

– Arra gondolsz, hogy esetleg az ötven évvel ezelőtti támadás és katasztrófa kései

visszhangját érzékeltük? – Luke a fejét rázva válaszolt a saját kérdésére: – Az nem lehet. Olyan

előfordulhat, hogy valamelyikünk elcsíp egy ilyen visszhangot, de hogy ketten egyszerre, az

képtelenség. Nem, az eset most történt, néhány pillanattal ezelőtt.

A liftakna alján ismét átvergődtek a ronccsá torzult fülke maradványain, aztán már

mászniuk kellett. Szerencsére mialatt megközelítették a vezérhajót, gondoskodtak róla, hogy

megfelelő kapaszkodókat hagyjanak maguk mögött, így néhány perc leforgása alatt elérték a

kabinjukat.

– Meg tudod mondani, hogy hol történt? – kérdezte Mara, mialatt a fülke lassan

megindult velük.

– Sajnos nem – felelte Luke. – Valahol felettünk, de túl gyorsan történt ahhoz, hogy ennél

pontosabban bemérjem a helyszínt. És te?

Mara megcsóválta a fejét, és letörten válaszolt:

– Csak annyit mondhatok, hogy szerintem nem emberi lények vesztették életüket. Ennyit

éreztem, de többet nem.

– Valóban? – Luke töprengve méregette a feleségét. – Furcsa. Nekem ugyanez a

benyomásom támadt, de nem tudtam eldönteni, hogy a valóságot érzékelem-e, vagy csupán

megzavart a chissek és a geroonok közelsége.

– Talán egy kicsit mindkettő szerepet játszott – tette hozzá Mara. – Ha valaki tüzet nyitott

Jinzlerre és a birodalmiakra, aligha hagyta futni Formbiékat.

A fülke hamarosan megállapodott a raktármagban lévő állomáson.

– Most hová is tartunk? – kérdezte Mara, mialatt végigsiettek a csendes tároló

helyiségeken.

– Megnézzük azt a turbóliftet, amellyel Fel és a rohamosztagosai felmentek a D-hatosra –

szólt hátra Luke a válla felett. – Reményeim szerint azzal elérhetjük mind a D-hatost, mind a

D-ötöst.

– Erre magamtól is rájöttem – válaszolta Mara. – Én azt kérdeztem, hogy szerinted melyik

Dreadnaughttal kellene kezdenünk.

– Nem is tudom – válaszolta gondterhelten Luke, amikor végre elérték a keresett

felvonóállomást. – A birodalmiak a D-hatosra mentek, Jinzler és Formbi valószínűleg a D-ötösön

vannak. Parancsolj, válassz!

A liftajtó nagyjából fél méternyire kinyílt előttük, majd megakadt.

– Legyen a D-ötös – jelentette ki Mara, és bepréselték magukat a fülkébe. – Igaz, ott van

velük a három chiss harcos, de a civilek így is bajba kerülhetnek, ha elszabadulnak az indulatok.

– Eltaláltad a gondolatomat. Én is pont ettől tartok – jegyezte meg Luke, aztán az Erő

segítségével megpróbálta bezárni az ajtót. A vaskos, többrétegű záró lap néhány centit siklott

még, aztán ismét, ezúttal mozdíthatatlanul beragadt. Luke feladta a küzdelmet, és megnyomta a

D-5 feliratú billentyűt. A kabin meg sem mozdult.

– Hoppá... – dünnyögte Luke, azzal ismét lecsapott a gombra, de ezúttal sem történt

semmi.

– Szörnyű... – mordult fel Mara, és előhúzta az adóvevőjét. Egy gyors ki- és

bekapcsolással kiderítette, hogy Pressor berendezése továbbra is küldözgeti a rádióforgalmat

akadályozó zavarójeleket, mire nagyot sóhajtott, és megjegyezte: – Hát, ennyit az egyszerű és

könnyű megközelítésről. Úgy tűnik, nincs más választásunk. Vagy felmászunk az aknában, vagy

elmegyünk a hátulsó turbólifthez, és reménykedünk, hogy tudunk keríteni magunknak egy másik,

működőképes fülkét.

– Vagy azzal a kabinnal megyünk tovább, amelyben Pressor csapdába ejtett minket – tette

hozzá Luke. – Sőt, miután abban a pilonban már kiiktattuk a lebegtető rendszer egyes elemeit, ott

valószínűleg könnyebben felmászhatunk.

– És alighanem nagyobb biztonságban leszünk – dünnyögte Mara.

– Helyes – Luke nagyot bólintott, azzal ismét átnyomakodtak a beszorult ajtó melletti,

szűkös nyíláson, és futni kezdtek a másik turbólift felé.

Alig néhány méter megtétele után a Jedi-mester bosszúsan megjegyezte:

– Tudod, ha váratlanul bekapcsol valamelyik tolósugár, mialatt mi lelkesen mászókázunk,

nagy bajba kerülünk!

Mara váratlanul megtorpant, és mozdulatlanná dermedt. Szörnyű felismerés vágott az

agyába, amitől úgy érezte magát, mintha homlokon lőtték volna egy sugárvetővel. Képek és

képsorok villantak el a lelki szemei előtt: a gömb formájú geroon hajó, az Erőd-halmazon kívül

maradó társaitól búcsúzó Bearsh, és a vörös sapkájával integető geroon gyermek...

Hirtelen kirajzolódott előtte egy jókora darabja annak a titokzatos, zavaros homályban

lebegő kirakós játéknak, amely már régóta gyötörte őt...

– Mi történt? – kérdezte Luke, aki maga is lefékezett, mert érzékelte, hogy a feleségét

rettentően feldúlta valami. – Mara? Jól vagy?

– Ezt nem hiszem el... – suttogta Mara, majd megborzongott, és összeszedte magát. Futni

kezdett, közben a válla felett hátraordított a férjének: – Gyerünk, nincs vesztegetnivaló időnk!

– A csillagok szerelmére, mi...

A Jedi-hölgy nem vett tudomást férje kérdéseiről. Minden testi erejét beleadta az őrült

rohanásba, közben a gondolatai szélsebesen kergették egymást. Hiszen annyira egyszerű. Annyira

kétségbeejtően egyszerű... És Mara Jade Skywalker, Palpatine császár egykori támasza, a későbbi

Jedi-lovag mégsem jött rá a megfejtésre. Egész idő alatt a saját gondjaival foglalkozott. A régi

Birodalomról, illetve az abban elfoglalt saját helyéről töprengett, és nem jött rá a megoldásra,

pedig az egész idő alatt ott volt a szeme előtt.

Már majdnem odaért a célul megjelölt turbólifthez, amikor a saját zihálása mellett

meghallotta Luke dobogó lépteit. Higgadj le – szállt felé a gondolat az Erőn keresztül, majd

hűvös, békés érzés áradt szét benne, amikor Luke – szintén az Erő közvetítésével – igyekezett

átplántálni belé a saját nyugalmát.

De Marát most messzire elkerülte a Jedik legendás lelki békessége. Tehetetlen dühében

hevesen megrázta a fejét. Máris többen életüket vesztették az ő gondatlansága miatt. És ha nem

sietnek, mások is erre a sorsra fognak jutni.

Talán mindannyian.

Mire Pressor és Trilli odaértek a turbólift állomásához, a terem már majdnem teljesen

sötétbe borult.

– Őrület... – dünnyögte az Őrző, és hitetlenkedve forgatta a fejét. Még a vészlámpák egy

része is kialudt a környéken, amely jelenség már-már a lehetetlennel volt határos. – Ezt meg mi

okozhatja?

– Most megfogtál, főnök – ismerte el Trilli. – Halvány sejtelmem sincs. A gépészek már

átvizsgálták az áramfejlesztőket. Annyi bizonyos, hogy az áram kilép a generátorokból. De menet

közben eltűnik valahol.

– Ezek szerint rövidzárlat keletkezett a hálózatban?

– Ha igen, akkor nem is egy, hanem számtalan ponton – válaszolta Trilli. – De még az

sem ad magyarázatot arra, hogy a vészlámpák miért hunytak ki.

– Ez igaz – Pressor elmélyülten bólogatott, majd megkérdezte:

– A műszerészek munkához láttak?

– Egyikük már itt is járt – felelte a rendész. – Ha minden igaz, akkor egy csapat éppen a

fejünk felett keresi a hibát, pontosabban a hibákat. Átnézik a felvonókat, mert bizonyos jelekből

arra következtetnek, hogy a folyamat a pilonokban kezdődött.

Pressor tűnődve vakargatta az állát, és felvetette:

– Netán azokban a kabinokban, amelyekből a Jediknek és a birodalmiaknak sikerült

kitörni?

– Igen, ez már az én fejemben is megfordult – válaszolta Trilli.

– De a szökésük után egy darabig még nem volt baj az áramszolgáltatással.

– Akkor esetleg késleltetett manőverről van szó – vélte Pressor.

– Talán felszereltek valami masinát, hogy elrejtsék a nyomaikat.

– Ezt, őszintén szólva, nem hiszem – Trilli kétkedve ingatta a fejét. – Túl sok

késlekedéssel járt volna, amit aligha engedhettek meg maguknak.

Ebben a pillanatban leállt a helyiség falában működő légcserélő ventillátorok egyike.

– Tessék, ennek is lőttek – állapította meg Pressor, és a szellőzőrács felé kémlelt. –

Tudod, hogy mire emlékeztet engem ez az egész? Arra, amikor néhány évvel az ideérkezésünk

után hirtelen elleptek minket az áramférgek.

– Képtelenség! – állította határozottan Trilli. – Harminc évvel ezelőtt mind egy szálig

kiirtottuk őket!

– Igaz, de mi van, ha a vendégeink behurcoltak magukkal néhány példányt? – kérdezte

elkomorulva Pressor.

A rendész halkan dörmögött valamit, majd hangosan hozzátette:

– Uliar nem lesz elragadtatva...

– Huh, de finoman fogalmaztál – válaszolta Pressor, azzal az adóvevőjéért nyúlt. Az

utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy a zavaró berendezés még most is üzemel, ezért csupán

legyintett, és elindult a legközelebbi vezetékes interkom felé. Menet közben odaszólt a mellé

szegődött rendésznek: – Az lesz a legjobb, ha levezénylünk ide még néhány karbantartót. Ha

valóban áramférgek támadták meg a hajót, minél hamarabb meg kell szabadulnunk tőlük!

– Rendben, máris intézkedek! – vágta rá Trilli, és fojtott hangon megkérdezte: – Akarod,

hogy itt várjak, amíg te elmeséled Uliarnak a jó híreket?

Pressor hevesen grimaszolt, és kijelentette:

– Azzal még várunk egy kicsit. Semmi értelme felkavarni a kedélyeket, amíg nem tudjuk

biztosan, hogy mivel állunk szemben.

– Továbbá nem akarod, hogy Uliar elkezdjen intézkedni, ugye?

Pressor beütött egy kódot a falba süllyesztett kommunikációs panel billentyűzetébe, majd

a rendész szemébe nézve lassan elmosolyodott, és bevallotta:

– Hát igen, ez sem egy utolsó szempont...

A hatos számú Dreadnaught bal oldali felső főfolyosóját ugyanúgy elborították a

roncsdarabok, mint a D-négyes egység ütegrekeszeinek járatait. Ezzel ellentétben jobb oldali

párja tökéletesen járhatónak bizonyult.

– Ezt a folyosót kétségkívül használják – jelentette ki Őrszem, mialatt a csapat óvatosan,

de állhatatosan nyomult a tat felé. – A forgalom nem túl erős, de állandó.

– Ezt meg honnan veszi? – kérdezte a százados.

– A porban látszó lábnyomokból – válaszolta Drask a rohamosztagos helyett. – Itt, a

középső sávban minden összemosódik, de a falak tövénél meg lehet különböztetni az egyes

lenyomatokat. Becslésem szerint körülbelül húsz ember jár itt minden egyes napon. Talán még

annyi sem.

Őrszem egyetértése jeléül bólintott, és hozzátette:

– Nagyjából tizenketten-tizenöten, uram. Az imént két őrt ártalmatlanítottunk, ami azt

jelenti, hogy a napi három váltás alatt hat ember fordul meg oda-vissza. Ha hozzászámolunk

egy-két őr-járatot, meg is van az eredmény.

– Parancsnok úr! – szólalt meg ekkor az élen haladó Csáklya. – Hangokat veszek! A

forrásuk előttünk van.

– Nyújtsák meg az alakzatot – parancsolta Fel –, de ne túl hosszúra! Maradjunk egymás

közelében!

Ebben a pillanatban Csáklya ismét hátraszólt:

– Fényt látok, uram! Úgy tűnik, az egyik legénységi hálóteremből szűrődik ki a folyosóra.

– Rendben, mindenki nagyon figyeljen! – rendelkezett a százados. – A túlélőknek elég

idejük volt arra, hogy ideküldjék az erősítést, úgyhogy jól nyissák ki a szemüket!

Egyre közelebb értek a fényforráshoz, de továbbra sem ütköztek ellenállásba. Alig egy

perccel később a százados rájött, hogy mit lát, és a meglepetéstől kimaradt a lélegzete. Minden jel

arra vallott, hogy egy börtönrészlegbe kerültek...

Fel a lelke mélyén nem igazán hitte el Luke-nak és Drasknak, hogy egy réges-régi

börtönre bukkantak a raktármag mélyén. Egy efféle létesítmény sehogy sem illett abba a képbe,

amit a túlélőkről alakított ki magában. De a mostani látvány hatására a kételyei szempillantás

alatt semmivé foszlottak.

A valaha közös hálóteremnek használt helyiség ajtajába két vízszintes, keskeny nyílást

vágtak. A felső rés szemmagasságban húzódott, és nyilván arra szolgált, hogy az őrök szemmel

tarthassák a rabokat. A másik nyílás közvetlenül a padlószint felett volt, és jól láthatóan úgy

méretezték, hogy beférjen rajta egy ennivalóval megrakott tálca. Az ajtó saját zárját egy

különálló, vaskos zárszerkezettel egészítették ki, amelyen a kettős számbillentyűzet arra utalt,

hogy ezt a bejáratot csak két külön kóddal lehet kinyitni.

Miután a csapat megállt a folyosón, az ajtón túlról kissé félénk, női hang hallatszott:

– Hahó! Perry, te vagy az?

Fel odalépett az ajtóhoz, és benézett a felső nyíláson. A hálótermet vékony

fémlemezekkel három különálló részre osztották. A két szélső rekesz bejáratát síneken

mozgatható műanyagpanelek zárták el, így azokba nem lehetett belátni. A középső helyiség úgy

festett, mint egy tágas nappali szoba. Kényelmes kanapék és karosszékek álltak a falak mentén.

Az alacsony, kerek asztalokon, illetve a padlóra terített szőnyegeken társasjátékok táblái és

figurái, bábok, és különféle játékok hevertek. Két felnőtt nő üldögélt a bal oldali válaszfalnál; az

egyik a húszas éveiben járhatott, a másik jóval idősebb volt nála. A helyiség közepén négy

gyermek játszott. A két kisebbik hat-hét, míg a két nagyobbik kilenc-tíz éves lehetett. A fiatal nő

az ajtó felé dőlt ültében, és hunyorogva meresztette a szemét, mintha azt próbálta volna kivenni,

hogy ki leselkedik a nyíláson.

Hirtelen mozdulatlanná dermedt, és reszkető hangon kibökte:

– Hé, maga nem Perry! Ki maga?

– Ne ijedjenek meg, hölgyeim! – válaszolta a lehető legbarátságosabb hangján a birodalmi

tiszt. – Én Chak Fel százados vagyok, a Kéz Birodalmának katonája. – Ebben a pillanatban a

gyerekek is abbahagyták a játékot, és az ajtó felé fordultak. Fel sietve folytatta: – Ne féljenek,

nem akarjuk bántani önöket!

– Mit akar itt? – kérdezte a középkorú asszony.

– Segíteni jöttünk – felelte a százados, és a szemét forgatva körülnézett. De akárhogy

erőlködött, egyetlen bűnözőt sem látott, aki rászolgált arra, hogy mindentől távol, kettős kóddal

lezárt ajtó mögött tartsák, és egy keskeny nyíláson át etessék, mint az állatkertekben a

veszedelmes ragadozókat. A szoba számos vonásában a néhány perccel korábban látott óvodára

emlékeztette Felt. Kissé zavartan megköszörülte a torkát, és megszólalt:

– Megkérdezhetem, hogy kik maguk?

– Mi egy réges-régi, Kirajzás nevezetű expedíció túlélői, illetve azok leszármazottai

vagyunk – válaszolta az asszony.

– Igen, ezt mi is tudjuk – mondta a százados. – Én önökre kettejükre, de főleg a kicsikre

gondoltam. Mit keresnek itt?

– Nos, mi veszélyt jelentünk másokra – közölte keserűen a fiatal nő. – Nem tudta? – A

jobbjával széles mozdulattal körbemutatott a gyerekeken. – Pontosabban, ők jelentenek veszélyt.

Ezért kerültek ide, az Elkülönítőbe. Mi csak azért vagyunk itt, hogy vigyázzunk rájuk. Jaj,

szegény kicsinyeim...

– Szóval veszélyesek... – dünnyögte Fel, és szemügyre vette a gyerekeket. Amennyire

meg tudta ítélni, semmiben sem különböztek az általa eddig látott srácoktól. Értetlenül

megcsóválta a fejét, és megkérdezte: – És mit követtek el?

– Nem követtek el az égvilágon semmit – válaszolt halkan az asszony. Szomorú tekintete

arról árulkodott, hogy az idők folyamán minden ellenállása semmivé foszlott, és most már zokszó

nélkül belenyugodott mindenbe, ami vele, illetve körülötte történt. – Annyi a bűnük, hogy egy

kicsit különböznek másoktól. Ennyi, és nem több. A többi már Uliar igazgató képzeletén és

gyűlöletén múlik.

– És egészen pontosan miféle képet festett az igazgató elé a képzelete és a gyűlölete? –

kérdezte a százados. – Minek hiszi őket?

– A legfőbb gonosz megtestesüléseinek – válaszolta a fiatal nő. – Vagy legalábbis attól

fél, hogy azzá válnak, ha egyszer felnőnek.

Fel ismét a gyerekekre pillantott, és csendesen megszólalt:

– Szóval, az igazgató úgy sejti, hogy ha felnőnek, ők lesznek a megtestesült gonoszok.

– Így van – erősítette meg az asszony, és mintha megérezte volna, hogy az idegen még

mindig nem érti, magyarázó hangsúllyal hozzátette: – Fennáll a veszély, hogy ezekből a

gyerekekből egy napon előtörnek a bennük lappangó képességek, és akkor... és akkor Jedivé

válnak...

Tizennyolcadik fejezet

Fel hosszú pillanatokig bambán meredt az asszonyra. A megdöbbenéstől képtelen volt

megszólalni, bár a gondolatai szélsebesen kergették egymást. Megtestesült gonoszok? A Jedik?

Ez meg miféle őrültség?

– Ki... ki mondta maguknak, hogy a Jedik gonoszok? – hebegte zavarodottan, miután

kissé magához tért. – Nem mondom, néha nekik is vannak rossz pillanataik, de azért...

Elfulladt a hangja, és ismét mélyen hallgatott. A két hölgy úgy nézett felé, mintha most

állította volna a feketéről, hogy fehér.

– Maga semmit sem tud, igaz? – kérdezte a fiatal nő. – A Jedik megsemmisítettek minket.

Elárultak, és megsemmisítettek minket.

– A saját szemükkel látták ezeket az eseményeket? – kérdezte a százados. – Vagy csupán

hallottak róluk...

Nem folytathatta, mert Drask odaszólt neki:

– Százados úr, figyeljen rám egy pillanatra!

Fel elfordította a fejét, és a tábornokra nézett.

– A jelen pillanatban ezeknek a dolgoknak nincs semmi jelentőségük – magyarázta halkan

Drask. – Majd ha biztonságban tudhatjuk a főnemest és a nagykövetet, visszatérünk ide, és

végighallgatjuk a teljes történetet.

Fel csalódottságában keményen összeszorította a fogait. Azonnal belátta, hogy Drasknak

igaza van, de a büszkesége nem engedte, hogy harc nélkül megadja magát.

– Mélységesen megértem az aggodalmait, tábornok úr – válaszolta higgadtan. – Ezek

szerint azt javasolja, hogy egyszerűen hagyjuk itt őket?

– Ön szerint jobban járnánk, ha magunkkal vinnénk négy gyermeket és két asszonyt? –

kérdezett vissza Drask.

– Nem, természetesen nem – ismerte el vonakodva a százados –, én csak... huh, szó sem

lehet róla. Akkor most irány vissza, a turbólifthez?

– Pontosan – Drask nagyot bólintott, majd a bezárt terem felé vágott izzó szemével,

amelyben ezúttal haragos lángok is lobogtak. – Most már láttuk azt, amit látni akartunk.

Fel kurtán biccentett. Nem szívesen hagyta itt a gyerekeket, akiket személy szerint ő egy

félig elfeledett legenda, vagy egy ostoba bosszúhadjárat áldozatainak tartott. Viszont azt is tudta,

hogy Drasknak igaza van. Ezt az ügyet itt és most nem fogják megoldani, az biztos. Hátat

fordított az ajtónak, és odaszólt a katonáinak:

– Figyelem, rohamosztagosok, álljanak kísérőalakzatba! Visszamegyünk az elülső

turbólifthez!

Már indult volna, amikor a szeme sarkából meglátta, hogy Csáklya a rohamosztagosoktól

szokatlan, kissé megrogyott testtartásban áll, és olyan mélyen lehorgasztja a fejét, amennyire a

sisak alsó pereme engedi.

– Mi történt, Csáklya? – kérdezte halkan a százados.

Az eickarie harcos lassan felemelte a fejét, és halkan megszólalt:

– Elnézését kérem, százados úr – a hangját különös, gyászos színezet árnyalta. – Én

csak... eszembe jutott valami.

– Mégpedig? – kérdezte ösztönösen, együtt érző hangon Fel, majd sietve hozzátette: – Ne

értsen félre, nem akarom kifaggatni. Ha nem akarja, ne mondja el...

– Nincs benne semmi titok, uram. A népem jár az eszemben – válaszolta Csáklya, és

sugárvetőjének csövével a börtön ajtajára mutatott. – A hadúr annak idején ugyanígy elragadta

tőlünk az ártatlanokat, akik nem jelentettek veszélyt senkire, és ugyanilyen helyekre zárta őket. A

legtöbbjük nyomtalanul eltűnt. A szüleik soha többé nem hallottak róluk.

– Értem, és sajnálom – mondta Fel, és fürkész pillantásokkal méregette a katona fehér

sisakjának elejét, mintha a puszta tekintetével akart volna áthatolni a páncéllemezen. – De most

akkor járunk el a leghelyesebben, ha megkeressük Formbit és Jinzlert, és beszámolunk nekik a

tapasztalatainkról. Egyes számú szabály, hogy az efféle ügyek megoldását mindig a diplomatákra

kell bízni.

– És ha a diplomaták nem tudnak, vagy nem hajlandók intézkedni? – kérdezte Csáklya.

Fel visszanézett a bezárt ajtóra, és komoran válaszolt:

– Akkor életbe lép a kettes szabály, amely szerint ilyen esetekben a katonáknak kell

cselekedni. De most induljunk!

A Kirajzás tervezői szemmel láthatóan nem számoltak azzal a lehetőséggel, hogy egyszer

valaki a felvonókabinok mellőzésével, illetve a karbantartók által használt személyi

lebegtető-hajtómű nélkül akar átjutni valamelyik liftakna egyik végéből a másikba. Ennek

eredményeképpen a cső belseje teljesen simának bizonyult, és Luke korábbi feltételezésével

ellentétben nem építettek bele létrát. A csupasz felületen egyetlen kapaszkodó sem akadt, még az

aknában futó kábelek is vékony fémlemezek alatt rejtőztek.

Ám szerencsére a Jedik rendelkeztek a feladat végrehajtásához szükséges eszközzel, és

hamar megtalálták a megoldást.

– Hogy bírod? – nyögte Luke, majd fél méterrel feljebb húzta magát, és gyorsan új fogást

vett a vastag elektromos vezetéken.

– Én remekül – válaszolta mosolyogva Mara. – A kérdés az, hogy te hogy bírod?

– Én is remekül vagyok – jelentette ki Luke, és felnézett a vállán ülő feleségére. Kicsit

megörült annak, hogy senki sem láthatja őket, mert gyanította, hogy nevetséges látványt

nyújtanak: egy férfi elszántan kapaszkodik, egyre csak kapaszkodik felfelé a falból kihúzott

kábeleken, mialatt egy felnőtt nő ül a nyakában, aki nem tesz mást, csupán egy sistergő

fénykarddal vagdossa a cső falát.

De akármilyen nevetséges látvány nyújtottak, az ötlet bevált, sőt, a vártnál jóval

hatékonyabbnak bizonyult. Az akna falát burkoló lemezek az évtizedek folyamán

mozdíthatatlanul beleszorultak a foglalataikba, így csakis egy ügyes kézzel forgatott fénykard

segítségével lehetett hozzáférni az alattuk futó vezetékekhez. A másik megoldás az lett volna, ha

mindketten külön-külön hasítják fel maguknak a lemezeket, majd feljebb másznak a kiszabadított

kábeleken, aztán felvágják a soros panelt, és kirángatják alóla a vezeték következő szakaszát.

Ezzel a módszerrel viszont Marának csak a pontos vágásra kellett összpontosítania, míg Luke

minden figyelmét a mászásnak szentelhette.

Legalábbis addig, amíg a karja és a lába bírja. A Jedi-mester megnyitotta magát az Erő

áramlatainak, és a láthatatlan energiákat az izmai felé irányította. Egy ütemmel később

megérezte, hogy új erő árad szét a tagjaiban, ekkor elégedetten elmosolyodott, és lankadatlan

buzgalommal mászott tovább. Hirtelen eszébe jutott, hogy vajon mihez kezdtek volna, ha nem

sikerül mozgásra bírniuk a csapdává alakított felvonókabint. Megítélése szerint Drask képtelen

lett volna erre a nagy ügyességet kívánó, és komoly fizikai megterheléssel járó feladatra.

– Most vigyázz! – szólalt meg váratlanul Mara. – Újabb örvény következik!

– Rendben – válaszolta Luke, és mialatt lankadatlanul kapaszkodott felfelé, az új

fogásoknál kettőzött erővel markolta a vezetéket. Miután úgy a raktármagban, mint az egyes

Dreadnaughtokban egymástól független gravitációs rendszerek működtek, a hajó együttes építői

úgy tervezték meg az aknákat, hogy a közlekedő kabinok menet közben hozzáigazodjanak a

célállomás gravitációs vektorához. A fülkék átfordítását végző gravitációs örvénymezők nem

gyakoroltak rájuk túl nagy erőhatást – már kettőn is túljutottak –, de így sem ártott az

elővigyázatosság.

– Kár, hogy nem iktattuk ki ezeket a berendezéseket – morogta Luke, amikor az örvény

belekapaszkodott a testébe, és megpróbálta oldalra fordítani.

Mara félretartotta a fénykardját, hogy ne érjen hozzá semmihez, míg a baljával lenyúlt, és

megmarkolta a férje gallérját, hogy könnyebben egyensúlyozhasson. Luke újabb két méterrel

feljebb tornászta magukat, és hozzátette: – Ha nem lenne gravitáció a pilonok belsejében,

egyszerűen fellebeghetnénk a D-ötösbe.

– Órákba telt volna, mire megtaláljuk a leágazásokat, és kikapcsoljuk az alrendszereket –

válaszolta Mara, miközben felnyújtotta, és óvatosan meglengette a jobb kezét. – Különben meg

mindjárt túl leszünk rajta. Ez már az örvény felső határa.

Néhány másodperccel később valóban kiértek az akna belső burkolatába épített, gyűrű

formájú gravitációsugárzóból, és onnantól kisebb erőfeszítések árán folytatták útjukat.

– Szóval, mikor akarod elmesélni, hogy mire jöttél rá? – érdeklődött Luke.

Válaszképpen Mara akkorát sóhajtott, hogy azt a Jedi-mester még a fénykard állhatatos

búgása mellett is meghallotta.

– Emlékszel arra a jelenetre, amikor ott álltunk a Chaf Envoy hídjának

megfigyelőteraszán? – kérdezte keserűen a Jedi-hölgy. – Közvetlenül azelőtt, hogy behatoltunk

az Erőd-halmazba, Bearsh és csapata búcsút vettek a hajójukon maradó társaiktól.

– Persze, hogy emlékszem – vágta rá habozás nélkül Luke. – És arra is, amikor azt

mondtad, hogy rossz érzésed támadt, mert valami nagyon nincs rendjén.

– Így igaz – mondta Mara, akinek a hangjából szinte csöpögött a keserű önvád –, és

rettentően sajnálom, hogy nem jöttem rá hamarabb. Rá kellett volna jönnöm, Luke! Emlékszel

arra, hogy amikor a geroonok először léptek kapcsolatba a chissekkel, fémszerkezeteken

kúszó-mászó geroongyerekeket láttunk Bearsh háta mögött?

– Hogyne – Luke, és felidézte magában a jelenetet, majd hümmögve hozzátette –, de én

még most sem találok benne semmi kivetnivalót.

– Oh persze, sehol semmi, ami gyanút ébresztene. Minden szép, minden jó, minden olyan

békés – vágta rá Mara, és ezúttal szinte dühösen suhintott a fénykardjával. – Csupán annyi a

probléma, hogy néhány nappal később, amikor a velünk utazó geroonok elbúcsúztak a társaiktól,

ugyanez a jelenet zajlott a háttérben.

Luke értetlenül ráncolta a homlokát, és megkérdezte:

– Hogy érted azt, hogy ugyanez a jelenet? Hogy apró geroonok játszottak a mászókákon?

– Hát nem érted? Ugyanazok a gyerekek kúsztak-másztak azon az építményen!

Ugyanazokat a dolgokat csinálták, pontosan ugyanúgy!

Luke felfüggesztette a mászást, mindkét kezével szorosan megmarkolta a kábelt, mélyet

lélegzett, és halkan megkérdezte:

– Azt akarod mondani, hogy nem a valósidejű eseményt láttuk, hanem egy filmfelvétel

pergett a háttérben?

– Pontosan azt – felelte keserűen Mara. – A nyakamat rá, hogy azon a hajón nincsenek

gyerekek, Luke! Bearsh egész idő alatt hazudott nekünk.

– És én nem vettem észre az égvilágon semmit – morogta Luke, és szörnyen ostobának

érezte magát. Aztán, mialatt lassú mozdulattal felnyúlt, és folytatta a felfelé kapaszkodást,

hitetlenkedve hozzátette: – Gyakorlatilag nem is figyeltem rájuk...

– Miért is figyeltél volna? – mutatott rá Mara. – Hiszen nem volt okunk gyanakodni a

szegény, elnyomott, kisemmizett és megalázott geroonokra!

– Akkor sem lett volna szabad hagynom, hogy elaludjon az éberségem! – válaszolta Luke,

aki nem egykönnyen bocsátott meg magának. – Főleg azok után, ami a Chaf Envoy fedélzetén

zajlott. Gyanús események történnek körülöttünk, én meg csak bolyongok, és nem tudok rájönni

a rejtély nyitjára. Sőt, őszintén szólva még most sem tudom, hogy mit jelent ez az egész!

– Azt jelenti, hogy a geroonok csúnyán átvertek minket – felelte egyszerűen Mara. – Azt

jelenti, hogy a hajójuk nincsen tele menekültekkel. Ezen felül fogalmam sincs, hogy mit jelent. A

szükséges információk hiányában nem tudhatjuk, hogy mire megy ki a játék.

– Bearsh azt állította, hogy a hajójuk belső terének túlnyomó többségét kisebb kabinok

foglalják el – mondta Luke, mialatt megpróbálta összegezni magában az ismereteit. – Miután a

csillaghajók fedélzeti szenzorai általában belátnak valamennyire egy másik hajó külső héjazata

alá, feltételezhetjük, hogy Bearsh ebben a vonatkozásban igazat mondott. Máskülönben hamar

lebukott volna. Mármost miféle hajó az, amelynek a belseje java részben kisebb kabinokból áll?

– Esetleg egy börtönhajó? – találgatott Mara. – Vagy talán egy különleges teherhajó, mint

például a Kirajzás raktármagja. Bár ennek az utóbbi egységnek a belsejét nem kabinokra, hanem

jókora termekre osztották.

– Jó volna tudni, hogy mekkorák azok a kabinok. Megint ott tartunk, hogy ismeretek híján

csak találgatni tudunk – Luke felsóhajtott. – Gondolom, nem kérdezted meg Drasktól, hogy

letapogatták-e azt a hajót?

– Nem, de ahogy a tábornokot ismerem, úgysem árult volna el semmit – felelte Mara.

– Nekünk kettőnknek biztosan nem – erősítette meg Luke, és maga elé képzelte a

geroonok hajóját. Hatalmas, az alsó és felső pólusán belapított gömb jelent meg a lelki szemei

előtt, amelynek felszínén egy képzeletbeli rácsminta vonalai mentén elhelyezkedő, fekete pontok

sötétlettek. Akkor, első pillantásra azt hitte, hogy a fekete pontok légmentesen záró ablakok.

Vagy szellőzőcsövek kivezetései, netán egyszerű díszítő elemek...

Hirtelen felszisszent.

– ... vagy kivető csövek torkolatai – fejezte be hangosan a gondolatot.

– Tessék?

– Mondom, kivető csövek torkolatai – ismételte Luke. – Azok a fekete pöttyök a geroon

hajó külső burkolatán. Ugyanilyeneket láttunk a chissek csapásmérő bázissá alakított

aszteroidáján.

– Rakétavető csövek vagy hangárkijáratok... – suttogta döbbenten Mara – az a hajó egy

hordozó, de legalábbis hadihajó...

– És mi szépen otthagytuk, pontosan a Brask Oto űrállomás mellett – tette hozzá komoran

Luke.

– Iszonyatos – dörmögte Mara, miután visszatért a hangja. – Hát, ennyit a geroonok

békeszeretetéről.

Ebben a pillanatban Luke meghallotta, hogy közvetlenül a tarkója mögött ciripelni kezd a

felesége adóvevője.

– És ehhez mit szólsz? – kérdezte fennhangon.

– Mihez?

– Megint furcsa hangok jönnek a rádióból – magyarázta Luke. – Ha Drasknak igaza van,

akkor valaki ismét leadott egy áttörő jelet.

– Lemaradtam róla. Nyilván a kardom búgása nyomta el – válaszolta Mara, majd gyors,

halálosan pontos csapással felhasított egy újabb burkolópanelt. – Gondolod, hogy a geroonok

forgalmaznak?

– Azt gondolom, hogy senki sem hazudott nekünk olyan kitartóan és folyamatosan, mint

ők – felelte zordan Luke.

– Még Formbi sem?

– Sem ő, sem pedig Jinzler – felelte Luke. – Nagyon rossz érzéseim vannak. Mennyi idő

kell még, hogy felérjünk?

Mara óvatosan hátradőlt kissé, és felnézett.

– Ezzel a sebességgel körülbelül tizenöt perc – válaszolta némi latolgatás után.

Luke keményen összeszorította a fogait, és ismét az Erőhöz folyamodott segítségért.

Miután a frissítő energia újra szétáradt a testében, kettőzött erővel folytatta a felfelé

kapaszkodást, közben felszólt a feleségének:

– Gyerünk, Mara, húzzunk bele! Szorítsuk le ezt az időt, amennyire csak tudjuk!

– Nem! – mennydörögte Tarkosa, és megvető mozdulattal eltaszította magától Jinzler

hordozható számítógépét. A készülék forogva végigcsúszott az asztalon, és merő véletlenségből a

nagykövet előtt állapodott meg. – Tökéletesen elfogadhatatlanok! Az összes!

– Hát a Battle Horn osztályú hajók sem felelnek meg a céljaiknak? Azokkal mi a bajuk? –

kérdezte Jinzler, aki már csak a legnagyobb erőfeszítések árán tudta megőrizni a hidegvérét. A

tárgyalás kezdett nevetségesbe fordulni. – Még nagyobb is annál, mint amekkorát önök

megjelöltek, a sebességére sem lehet panaszuk...

– Ez egy közönséges teherhajó – válaszolta Tarkosa mélységesen lenéző hangsúllyal.

– Már elnézését kérem, de téved. Ez egy óriáshordozó – javította ki Jinzler, és szinte

kétségbeesetten sorolta tovább az érveit: – Tele van fegyverekkel, a páncélzata rendkívül erős, a

hatótávolsága szinte egyedülálló, hatalmas a raktere...

– Akkor sem kell! – szólt közbe Uliar. – Mutasson valami mást!

Jinzler maga elé rántotta a számítógépét, és nagy nehezen visszanyelt egy kiadós

káromkodást. Uliar és tanácsosai elutasították az összes eddigi ajánlatát, ráadásul goromba

megjegyzéseikkel többször megsértették, így fel is bőszítették őt.

– Rendben, uraim, nézünk mást – morogta fojtott hangon, és a billentyűket nyomogatva

kutatott egy calamari cirkáló anyagai után. Forrón remélte, hogy ez a hajótípus végre elnyeri az

akadékoskodó öregurak tetszését, mert mostanra már végképp kifogyott a lehetőségekből és

ötletekből. Azt egyelőre el sem tudta képzelni, hogy hogyan fogja rábírni a chiss vagy a

köztársasági kormányzatot egy ekkora gigász megvásárlására és odaajándékozására, de úgy

gondolta, hogy az már egy másik nap, és egy másik küzdelem lesz. Teljesen beleélte magát a

szerepébe, így menet közben tökéletesen megfeledkezett arról, hogy ő voltaképpen nem is

nagykövet, és a jövőben nem neki kell majd alkudoznia a kormányzatok valódi képviselőivel.

Továbbra is elmélyülten keresgélt a számítógépének az adattárában, amikor az adóvevője

ismét hallatta azt a rejtélyes eredetű, ciripelő hangot. A tekintetét továbbra is a képernyőre

szegezve, a szája sarkából odaszólt az igazgatónak:

– Egyébként mit művelnek maguk, hogy a rádióink néha furcsa zajokat adnak?

– Miről beszél? – kérdezett vissza Uliar.

– Erről a halk ciripelésről – válaszolta Jinzler. – Az adóvevőik képesek széles spektrumú

áttörő jel előállítására?

– Még most sem értem, hogy miről beszél – állította konokul Uliar. – Azt maguk

csinálják, és nem mi!

Jinzler megrázta a fejét, és ingerülten visszaszólt:

– Ne fogja ránk, igazgató úr! Mi nem...

– Ah, igen – mormolta ebben a pillanatban Bearsh. Lassan felállt, és megszólalt: –

Aminek volt kezdete, annak egyszer vége is lesz.

Jinzler értetlenül meredt a fölé magasodó geroonra.

– Parancsol, elöljáró úr? – kérdezte tétován.

– Aminek volt kezdete, annak egyszer vége is lesz – ismételte Bearsh.

Lehajtotta a fejét, nyugodt mozdulattal átemelte a feje felett, lecsúsztatta a válláról, és az

asztalra fektette a kipreparált wolvkilt. Ezalatt a három társa szintén felpattant, ők is levetették

magukról a saját díszeiket, majd óvatosan letették azokat a padlóra. Jinzler agyán átsuhant a

képtelen gondolat, hogy a különös teremtmények talán egyfajta áldozatot akarnak bemutatni az

igazgatótanácsnak, mert így szeretnék elnyerni a mogorva öregek jóindulatát, és rávenni őket az

együttműködésre.

– Akik egykoron áldozatok voltak – folytatta Bearsh ünnepélyes, de valahogy mégis

vészjósló hangon –, most győztesek lesznek.

Azzal lenyúlt az asztalon heverő szőrmedíszhez, és egyetlen rántással letépte róla a kék és

arany színekben pompázó, díszes nyakörvet.

A wolvkil hirtelen megremegett, és életre kelt. Lassú mozdulatokkal feltápászkodott,

aztán egész testében, hevesen megrázta magát.

Jinzler megdermedt. Ijedt kiáltást, majd fojtott hördülést hallott. A megdöbbenés teljesen

megbénította. Nem tudott cselekedni, jóformán még gondolkodni sem. A lélegzete is kihagyott,

mialatt a rémálomba illő fenevadat bámulta, amely könyörtelenségről és csillapíthatatlan

vérszomjról tanúskodó tekintettel méregette őt, alig karnyújtásnyi távolságból. A tudata mélyén

homályosan érzékelte, hogy a másik három ragadozó ugyanígy, megmagyarázhatatlan és

jóvátehetetlen módon feléledt.

Egy örökkévalóságnak tűnő másodpercig nem mozdult senki és semmi. Aztán Bearsh

mormolt valamit azon a dallamos anyanyelvén. Valaki szaggatottan teleszívta a tüdejét levegővel.

– Nem – hörögte elfúló hangon Uliar –, az nem lehet...

Ebben a pillanatban a négy wolvkil támadásba lendült.

Amikor a vele szemben álló fenevad felé szökkent, Jinzler ösztönösen ellökte magát az

asztaltól. A mozdulata akarata ellenére túl erősre sikerült, így a székével együtt hanyatt esett.

A zuhanás röpke tizedmásodpercei alatt attól rettegett, hogy az állat egyenesen a torkába

fogja mélyeszteni tűhegyes, hosszú fogait, ám a wolvkil úgy suhant át felette, hogy gyakorlatilag

hozzá sem ért. Aztán a tarkója nagy erővel a fémpadlónak csapódott, amitől elkábult, és a látása

is elhomályosult. Rémült sikolyokat és sugárlövedékek éles sistergését hallotta. Rekedt, hörgő

csaholás, majd fájdalmas ordítás hasított a fülébe. Hirtelen azon kapta magát, hogy valaki

keményen belemarkol a vállába, és felrángatja a padozatról. Miután kissé imbolyogva ugyan, de

megállt a lábán, Tarkosát látta maga mellett. Az öreg tanácsos arca eltorzult, a szeme vadul

villogott a haragtól.

– Gyerünk, maga bolond! – recsegte dühösen, és egy utolsó rántással a terem hátsó része

felé lódította Jinzlert, majd maga is futva indult a bejárattól legtávolabb eső sarok felé.

Jinzler megrázta a fejét, és gyorsan körülnézett.

Az alig néhány másodperccel ezelőtt még rendezett, viszonylag békés hangulatú teremben

immár teljes zűrzavar uralkodott. A három chiss harcos térden állva birkózott egy-egy wolvkillel.

A korábban mellettük őrködő rendész már arcra borulva feküdt egy sötét vértócsában, a

sugárvetője oldalra nyújtott jobb keze közelében hevert. Mialatt Jinzler halálra váltan figyelte a

véres jelenetet, az egyik chiss harcos oldalra csavarta támadójának fogai közé szorult csuklóját,

és közvetlen lőtávolságból mellbe lőtte a szörnyeteget. Ám a wolvkil csupán hördült egyet, és

tovább marcangolta a chiss jobb karját. A terem másik oldalán a még életben lévő rendészt a

három geroon ledöntötte a lábáról. Ketten leszorították a hanyatt fekvő férfi karját, míg a

harmadik teremtmény a mellkasán térdelt, és a hajába markolva ütemesen csapkodta a fejét a

kemény fémpadlóba.

Jinzler hirtelen éles, sistergő szisszenést hallott a háta mögül, és egy századmásodperccel

később kékes fényű tűznyaláb száguldott el a válla mellett. Az izzó lövedék a rendészen térdelő

geroon hátába csapódott. A lény felrikoltott, és előredőlve leborult az áldozata testéről. A

második tűznyaláb a vállát találta el, kéttenyérnyi folton elszenesítette úgy a ruháját, mint a bőrét,

és újabb, fájdalmas sikolyt csalt elő belőle...

Ebben a pillanatban az egyik wolvkil hátat fordított eddigi ellenfelének, és a bénultan álló

Jinzler felé ugrott. A férfit ezúttal is inkább az életösztöne, mintsem a tudatos akarata irányította.

Az utolsó pillanatban oldalra vetődött, a fenevad elsuhant mellette, mire ő gyorsan utána fordult.

Az állat ugyan elvétette elsőnek kiszemelt célpontját, de azonnal újat keresett magának.

Hosszan elnyúló szökkenésekkel haladt, menet közben irányt váltott, és rávetette magát

Formbira. Félelmetes karmokkal felfegyverzett, mellső lábával a főnemes torka felé csapott, majd

a fogai összezárultak a chiss méltóság jobb alkarján. Az ütközés erejétől Formbi hátratántorodott,

de valahogyan talpon maradt. A ruhaujja alól hirtelen kiözönlő vérpatakról tudomást sem véve

elcsavarta a jobbját, és a bal kezébe dobta a pisztolyát. Gyors mozdulattal a wolvkil fejéhez

szorította a fegyver csövét, és könyörtelenül meghúzta az elsütő billentyűt.

A lövés elkeseredett üvöltésre késztette az állatot, de a sérülés nem csökkentette sem az

erejét, sem az elszántságát. Formbi másodszor is tüzelt. A wolvkil ekkor rádöbbent, hogy nem a

fegyvert tartó kart támadja. Őrjöngő haraggal, még egyszer megrázta a fejét, majd elengedte a

főnemes jobbját, és a bal csuklója után kapott.

Esélye sem volt az újabb harapásra. Mialatt szétnyitotta az állkapcsát, váratlanul

előbukkant Feesa, aki egyszerűen belerohant a ragadozó oldalába, és magával sodorta. Néhány

lépéssel távolabb hasra zuhant, egyenesen rá a zavarodottan csaholó állatra, amelyet ekkor már

mindkét karjával szorosan magához ölelt.

A wolvkil fejhangon visított dühében, és vad vonaglásokkal próbálta lerázni magáról a

támadóját. Feesa elszántan szorította a karcsú, izmos testet, és a lény hosszú, sűrű szőrrel borított

hátába fúrta az arcát. A fenevad ismét felüvöltött kínjában, majd a fejét jobb-balra csavargatva

makacs támadójának feje felé kapkodott a fogaival. Feesa minden testi és lelkierejét összeszedve

kitartott, közben chiss nyelven kiabált valamit. Formbi végre észbe kapott, és gyors

egymásutánban vagy tucatnyi kék tűznyalábot lőtt a foglyul ejtett wolvkil oldalába.

Az elkeseredett küzdelem látványa végre kirángatta Jinzlert a tehetetlen bénultságból.

Bearsh a kezét csípőre rakva, az állát büszkén felszegve állt, és a legteljesebb lelki

nyugalommal szemlélte a körülötte zajló vérontást.

A kihívó testtartás láttán Jinzler éktelen haragra gerjedt.

– Hívja vissza a szörnyetegeit! – ordította, és gondolkodás nélkül elindult a geroon felé. –

Magához beszélek, Bearsh! Nem hallja? Hívja vissza az átkozott dögöket!

– Hallom szavad, emberlény – válaszolta higgadtan Bearsh. A tőle megszokott félénk,

szerény beszédmódnak nyoma sem maradt, a hangja immár nyersen, kegyetlenül szólt. – Te

ugyanolyan ostoba bolond vagy, mint ezek az itteniek. Maradj ott, ahol vagy! Még egy lépés, és

kínos halálban lesz részed, most rögtön! Ha ott maradsz, később fogsz meghalni, hidegben és

sötétségben!

– Tévedsz, Bearsh! Te leszel az, aki most meghal! – üvöltötte Jinzler, és ökölbe szorította

a kezét. Egyetlen pillantással felmérte, hogy kettejük közül az elöljáró a fiatalabb, így nyilván a

mozgékonyabb is, ő viszont legalább egy fejjel magasabb, és tizenöthúsz kilóval nehezebb nála.

Továbbá, a teremtmény ezúttal nem számíthatott a meglepetés erejére, mint a társai az imént,

amikor váratlanul lerohanták a gyanútlan rendészt. Jinzler szilárdan megfogadta, hogy addig

fogja ütni a geroont, amíg az vissza nem hívja a wolvkileket. És ha nem hajlandó rá, akkor addig

veri, amíg bele nem pusztul.

Bearsh valószínűleg kiolvasta a gyilkos elszántságot a felé tartó férfi szeméből. Az

arckifejezése hirtelen megváltozott, majd meglepő gyorsasággal lekapta mindkét kezét a

csípőjéről, és a jobbjával a bal alkarja felé nyúlt. Jinzler megfeszítette az izmait, és

megszaporázta lépteit, hogy ha a geroon fegyvert ránt, még idejében kiverhesse a kezéből.

Bearsh azonban nem vett elő semmit, hanem egyszerűen megmarkolta, és letépte a

baljáról a köpenye ujját. Az egész bal karját feketés-sárgás, apró gömbök tucatjai, vagy talán

százai borították. A következő pillanatban a félig áttetsző tojások felnyíltak, és haragosan

zümmögő rovarok százai röppentek elő belőlük.

Jinzler úgy megdöbbent, hogy még két lépést tett előre, mire feltámadt benne az

óvatosság, és végre megtorpant. A rovarok két-három másodpercig céltalanul röpködtek, majd

jókora, gömböt formázó alakzatba szerveződtek Bearsh körül.

– Használd az eszed, ember! – szólt rá a geroon a döbbenten tátogó férfira. – Ne

próbálkozz semmivel, mert nagyon megjárod! Nem tudom pontosan, hogy milyen hatást

gyakorol a schostrik mérge egy ember szervezetére, azt viszont igen, hogy gyorsan végzett

azokkal a lényekkel, amelyek ellen eddig bevetettük őket. – Bearsh mindkét szája gúnyos

mosolyra görbült: – Persze, ha szeretnéd, hogy te legyél az első kísérleti alany, akkor rajta, csak

gyere közelebb!

Azzal nyugodtan hátat fordított Jinzlernek, és elindult a társai felé. A teste körül

hemzsegő raj vele mozgott, mintha a rovarok királynőjüknek vagy vezérüknek tartották volna őt.

Jinzler villámgyorsan körülnézett, megoldás után kutatott a tekintetével. Hamarosan

meglátta a halott, vagy legalábbis súlyosan sebesült rendész elejtett sugárvetőjét. Bearsh már az

ülésterem közepe táján járt. Jinzler a rovarrajra szegezte a tekintetét. Éberen figyelte az apró

gyilkosok minden rezdülését, mialatt óvatos, nesztelen léptekkel oldalazni kezdett az őrizetlenül

heverő sugárvető felé. Gyanította, hogy ha sikerül is lelőnie a geroont, a rovarok valószínűleg

bosszút állnak rajta a gazdájukért, de nem érdekelte. Feneketlen dühében úgy érezte, hogy még

így is megéri neki, ha cserébe láthatja, amint a kínzó fájdalom, majd a halál letörli azt a gúnyos

mosolyt Bearsh képéről.

Már három métert megtett, de a geroonok még nem figyeltek fel rá. Bearsh háttal állt

neki, a sebesült a földön vergődött és nyögdécselt, míg a másik kettő tovább verte és rugdosta a

szerencsétlen rendészt. Alig néhány lépés választotta el a fegyvertől, amikor meghallotta Formbi

kiáltását:

– Nagykövet!

Dühösen felszisszent, és gyorsan megfordult. Meglepetten látta, hogy mialatt ő az

elöljáróval ordítozott, Uliar és két tanácsosa az oldalára döntötték a hosszú tárgyalóasztalt,

amelyet most Formbi és Feesa segítségével a terem sarka felé toltak-vonszoltak. A főnemes kissé

tántorogva mozgott, sebesült jobb karjából folyamatosan csorgott a vér. Iménti ellenfele

élettelenül feküdt a fémpadlón, a bundáját szinte mindenütt leperzselték róla a hőpisztoly

tűzlövedékei.

Rosemari és Evlyn már a sarokban kuporogtak. A tanárnő karja jól láthatóan remegett,

mialatt szorosan magához ölelte a lányát.

– Nagykövet úr! – kiáltotta ismét Formbi. – Jöjjön gyorsan!

– Csendesen – sziszegte riadtan Jinzler, és hirtelen nagyon bosszús lett. Hát nem látja ez

az őrült alak, hogy ő mire készül?

– Igen, nagykövet, menjen csak! – szólalt meg egy higgadt hang a háta mögött.

Jinzler megpördült. Bearsh a saját vérében heverő rendész mellett állt. Fenyegető

gesztussal felmutatta a fiatal férfi sugárvetőjét, és megkérdezte:

– Vagy inkább az azonnali halált választja?

Jinzler tétovázott. Belátta, hogy ha a geroonok itt és most végezni akarnak velük, semmit

sem tehet, hogy ezt megakadályozza. Még egyszer ökölbe szorította a kezét, ezúttal tehetetlen

dühében és vereségének tudatában, majd hátrálni kezdett.

– Nagykövet! Hozzon székeket! – kiáltotta a háta mögött Uliar.

Egyetlen pillanatra sem vette le a szemét Bearsh frissen zsákmányolt sugárvetőjéről,

mialatt mélyen lehajolva addig tapogatózott maga mögül, amíg meg nem markolt két felborult

széket. Felegyenesedett, és tovább hátrált a sarok irányába. A szeme sarkából a chiss harcosok

felé pillantott, és szomorúan látta, hogy az ő csatájuk immár véget ért. A szétmarcangolt, több

helyen megcsonkított testek mozdulatlanul nyúltak el a padozaton. A wolvkilek zihálva álltak

felettük, pislogás nélkül pásztázták tekintetükkel a termet, és véres pofájukat nyalogatták.

Mire Jinzler megérkezett közéjük, az emberek és a chissek úgy fordították az oldalára

borított asztalt, hogy az a lapjával kifelé rézsútosan lezárta a bejárattól legtávolabb eső sarkot. A

szándékuk hamar nyilvánvalóvá vált. Uliar és Tarkosa azon dolgoztak, hogy a szobortalapzatokat

is felhasználva egyfajta tetőt építsenek a székekből a háromszög alaprajzú szeglet fölé. A

geroonok ezalatt összegyűltek a terem másik végében, és meglepő módon türelmesen kivárták,

hogy elkészüljön a rögtönzött fedezék.

– Most pedig menjenek be oda! – parancsolta Bearsh, miután az utolsó szék is a helyére

került. – Gyorsan!

Az életben maradottak vita nélkül, szótlanul engedelmeskedtek. Sorban bemásztak az

asztal vége és a válaszfal közötti keskeny résen, és elhelyezkedtek az eredetileg védőműnek

szánt, de egy csapásra börtönné lett szűkös zugban. Az utolsónak bekúszó Uliar még behúzott

egy széket a résbe, majd néhány másodpercre minden elcsendesedett.

A maroknyi csapat tagjai hamarosan közeledő léptek dobogását hallották, majd a székek

műanyaghálóinak hézagain át Bearsh vigyorgó képét pillantották meg maguk felett.

– Nahát, ki hitte volna? – diadalmaskodott gúnyos hangon a geroon. Oldalra nyújtotta a

bal karját, mire a rovarok, mintha csak vezényszóra tették volna, kezdtek visszatelepülni a

tojásaikba. – Még az emberi lények is engedelmeskednek a parancsszónak!

Hosszú pillanatokig mindannyian hallgattak.

– Rendben, Bearsh, elkapott minket – mondta végül Jinzler, aki úgy érezte, most már

mindenképpen meg kell tudnia, hogy mi történik velük és körülöttük. – Mit akar?

A geroon gúnyos vigyora gonosz vicsorgássá torzult.

– Természetesen azt, hogy önök valamennyien meghaljanak – válaszolta fennhéjázva. –

Az egyedüli kérdés, hogy mikor és hogyan haljanak meg. – A háta mögé intett, a társai irányába.

– Purpsh például, akit nagyon kínoz az égési sérülése, szívesen lelőné magukat, méghozzá most

rögtön, hogy élvezhesse a sikolyaikat. Főleg az önét, Formbi főnemes. De én már korábban

eldöntöttem, hogy önökre bízom a választást. Szabadon eldönthetik, hogy hogyan óhajtanak

meghalni.

– Ezt nem fogják megúszni – szólalt meg ekkor Uliar egy megtört ember fáradt, keserű

hangján.

– Oh, dehogynem! Szerintem simán megússzuk – válaszolta nyugodtan Bearsh, miközben

visszahúzta a kezére a köpenyének letépett ujját. – A maguk drágalátos Jedijei és birodalmi

rohamosztagosai valószínűleg már mind egy szálig meghaltak. Egy kicsit megpiszkáltuk azokat a

felvonókabinokat, amelyekben raboskodtak. Ki más állíthatna meg minket?

– Majd mi! – mordult fel Uliar. – Ötven éve készülünk egy esetleges támadásra.

Gondolja, hogy nem tudjuk elkapni magukat?

– Erősen kétlem – vitatkozott tovább Bearsh. – Miután a rádiózavarójuk még most is

működik, nem tudják értesíteni a társaikat, akik megtámadhatnának minket. Mire ők

rádöbbennek, hogy mi történt, mi már messze járunk. – Ismét elvigyorodott. – Önök pedig úton

lesznek a sötét és hideg halál felé.

Hirtelen lenyúlt, és megrázta a köpenyét. Halk, tompa puffanások hallatszottak, mintha

puha, apró tárgyak potyogtak volna a padlóra.

– Egy kis ajándék a Kirajzás túlélőinek – folytatta a geroon. – Néhányat beraktunk a

turbóliftekbe is. Majd ők gondoskodnak magukról.

Jinzler oldalra billentette a fejét, nekipréselte az arcát a felette lévő szék hálójának, és az

asztal felső szegélye felett, a szeme sarkából lenézett a padozatra. Bearsh lába körül tucatnyi

hernyóféleség araszolgatott, amelyek nagyjából akkorák voltak, mint egy felnőtt férfi mutatóujja.

A meglepően gyorsan mozgó teremtmények pillanatok alatt szétszóródtak, és a szabad

falfelületek felé vették az irányt.

– Vezetékrágók... – suttogta rémülten Jinzler.

– Kitűnő megállapítás, nagykövet úr! – helyeselt Bearsh. – Végül is megígértem önöknek,

hogy sötétben és hidegben fognak meghalni, nem igaz?

– Mik azok a vezetékrágók? – kérdezte Uliar.

– Olyanok, mint az áramférgek – válaszolta Jinzler, akinek az aggodalomtól összeszorult

a torka. – Vagy még azoknál is rosszabbak. Bearsh szabadon engedett néhányat a Chaf Envoyon,

és kis híján tönkretették a hajót. – Felpillantott a geroonra, és nyomatékos hangsúllyal

rákérdezett: – Mert az is maga volt, igaz?

Bearsh azonban nem vett tudomást a kérdésről, higgadtan folytatta azt, amit el akart

mondani:

– Most teszünk egy kört a hajójukon, és a gyorsabb hatás kedvéért elszórunk még

néhányat a mi kis kedvenceinkből. Ezt követően távozunk, és a sorsukra hagyjuk önöket.

– Figyeljen rám, Bearsh! – szólt közbe Formbi. A hangja nyugodtan csengett, de volt

benne valami feszültség, ami arra utalt, hogy erős fájdalmai vannak. – Semmi szükség arra, hogy

megölje ezeket az embereket, és megsemmisítse az otthonukat! Ha a Chaf Envoyt akarja, vigye

el!

Bearsh gúnyosan felhorkant, és a fejét csóválva válaszolt:

– Maga alábecsül minket, főnemes! Mi most jóval nagyobb zsákmányra vadászunk, mint

egy egyszerű chiss diplomatahajó. – Az állatok felé intve folytatta: – Ha már a vadászatról

beszélünk, itt hagyjuk ezeket a ragadozókat, amíg be nem fejezzük a körsétánkat. Ők majd

gondoskodnak arról, hogy maguk ne értesíthessenek senkit. Gondolom, észrevették már, hogy

milyen nehéz végezni velük. Ha netán mégsem, vagy ha egyikük mégiscsak gyors halálra vágyik,

biztosíthatom önöket, hogy a wolvkilek örülni fognak egy kis testmozgásnak.

– Nézze, Bearsh...

Hiába próbált volna érvelni Formbi, a geroon egyszerűen hátat fordított nekik, és elsietett.

Jinzler megint felemelkedett, amennyire csak tudott, és kikémlelt a székek közötti réseken. A

másik három geroon felzárkózott a vezérük mögé – a két sértetlen közrefogta, és támogatta a

sebesültet. Az ajtó félresiklott, Bearsh kidugta a fejét a folyosóra, és gyorsan körülnézett. Egy

másodperccel később mind a négyen eltűntek Jinzler szeme elől, aztán az ajtó becsukódott

mögöttük.

Jinzler ekkor a három wolvkilre fordította a figyelmét. Az állatok leheveredtek a

padozatra, tovább tisztogatták magukat, és néha megszaglászták az áldozataikat. Nyugodtnak

tűntek, de egyértelműen látszott rajtuk, hogy folyamatosan szemmel tartják a felügyeletükre

bízott foglyokat.

– Én nem értek az égvilágon semmit ebből az egészből – suttogta reszkető hangon

Rosemari. – Mit akarnak ezek tőlünk?

Uliar felsóhajtott.

– Bosszút állni, tanárnő – válaszolta csendesen. – Bosszút akarnak állni vélt vagy valós

bűnökért.

– Miféle bűnökért? – kérdezte Rosemari. – Hát mit vétettünk mi valaha is a geroonok

ellen?

– A geroonok ellen semmit – válaszolta keserűen Uliar –, éppen ez a bökkenő!

Jinzler hátrafordította a fejét, furcsálkodva bámult az igazgatóra, és megkérdezte:

– Ezt meg hogy érti?

– Hát tényleg nem tudja, nagykövet úr? – Uliar szomorúan hümmögött, majd rekedtes

hangon hozzátette: – Bearsh és a társai nem geroonok... hanem vagaarik...

Tizenkilencedik fejezet

Jinzler nagyot nézett. Az utazás során összegyűlt emlékei szempillantás alatt

végigviharzottak az elméjén, mire értetlenül megrázta a fejét. Hogyan is képzelheti Uliar, hogy

ezek a mások előtt kínosan alázatos teremtmények egy kalózkodással és

rabszolga-kereskedelemmel foglalkozó nép fiai? Micsoda ostobaság!

De még mielőtt a kérdés formát öltött volna az agyában, a lelki szemei előtt megjelent a

Bearshsel kapcsolatos, legutolsó emlékképe, amely eltakarta előle az összes többit, mintha valami

vastag, sötét függöny lett volna. Újra látta maga előtt az elöljárót, amint kihívó tartásban, csípőre

tett kézzel áll, és elégedetten szemléli a wolvkilek véres művét.

– Honnan tudja? – bökte ki végül.

– A hangjuk alapján – Uliar bánatosan lehorgasztotta a fejét, és letörten magyarázott: –

Pontosabban a beszédükből. A támadás előtti pillanatokban Bearsh az anyanyelvén szólalt meg.

Csupán egyszer hallottam ezt a nyelvet, de nyomban ráismertem. És azt hiszem, sosem fogom

elfelejteni. – Felemelte a fejét, és megkérdezte: – Tényleg nem tudták, hogy kik ők?

– Persze, hogy nem – válaszolta Jinzler. – Gondolja, ha tudtuk volna, akkor felengedtük

volna őket a Kirajzás fedélzetére?

– Fogalmam sincs. Egyesek talán igen – Formbira fordította a tekintetét, és hozzátette: –

A Kirajzást egykor megsemmisítő elvetemültek leszármazottai talán képesek voltak erre az

aljasságra.

– Nevetséges – mordult fel Formbi, és hangja immár érdesen szólt, ami arra utalt, hogy

egyre erősebb fájdalmak gyötrik. Az oldalán feküdt, a fal tövében, a fejét Feesa ölébe hajtva. A

vére már teljesen átáztatta a jobb alkarját borító ruháit. – Már megmondtam maguknak, hogy a

Chiss Birodalomnak semmi köze a maguk tragédiájához. Thrawn a saját akaratából cselekedett.

– Ő talán igen – válaszolta Uliar –, de mi a helyzet önnel, főnemes úr? Ön kinek az

akaratából, és kinek az érdekében cselekszik?

– Miért vesztegetjük az időt jelentéktelen kérdésekre? – szólt közbe dühösen Feesa. –

Chaf'ormb'intrano főnemes sürgős orvosi kezelésre szorul! Hol van a kórházuk?

– Mit számít az? – morogta ingerülten Uliar. – Azok az átkozott fenevadak mindenkit

megölnek, aki megpróbálja elhagyni a termet!

– Szerintem nem – felelte határozottan a chiss hölgy. – Az iménti összecsapás során csak

azokat támadták meg, akik fegyvert tartottak a kezükben. Úgy hiszem, hogy ha fegyvertelenül

próbálunk átjutni közöttük, és nem teszünk gyanús mozdulatokat, nem fognak bántani minket.

– Igazán érdekes elmélet – recsegte gúnyosan Tarkosa –, hajlandó feltenni rá

valamennyiünk életét?

– Maguknak nem kell vállalniuk a kockázatot – vágott vissza megvető hangsúllyal Feesa,

és nekilátott, hogy feltápászkodjon a szűkös térben. – Egyedül én megyek.

– Ne, kérem, ne! – szólalt meg váratlanul Evlyn. – Láttam, hogy egyikük mondott valamit

az állatoknak. Azt hiszem, rájuk parancsolt, hogy senkit se engedjenek ki a teremből!

– Nahát! Valóban? – kérdezte Uliar különös hangon. – És ezt te honnan tudod?

– Nem mondtam, hogy tudom – válaszolta a lány. – Úgy kezdtem, hogy azt hiszem, uram!

– Én akkor is vállalom a kockázatot – jelentette ki makacsul Feesa.

– Én viszont nem – szólalt meg Formbi, aki egyre gyorsabban, és egyre nehézkesebben

vette a levegőt, ahogy a vérveszteség kezdte éreztetni a hatását. – Mindannyian itt maradunk!

– Így kezelik a kékbőrűek a szorult helyzeteket? – gúnyolódott Tarkosa. – Ülnek egy

helyben, és várják, hogy eljöjjön értük a halál?

– Talán a vagaarik éppen arra számítanak, hogy megpróbálunk kitörni innen – vélekedett

Keely. – Talán a vezetékrágóik nem is tudnak akkora károkat okozni. Esetleg éppen arra

játszanak, hogy kirontunk a börtönünkből, és akkor az állataik széttépnek minket.

– Tehát itt maradunk, amíg meg nem halunk? – vágott vissza Tarkosa.

– Nem megy senki sehová – jelentette ki eltökélten Jinzler –, arra ugyanis nem lesz

szükség. A Jedik és a birodalmiak szabadok. Meg fognak találni minket.

Keely megvetően felhorkant.

– Jedik... – úgy ejtette ki a szót, mintha átkozódott volna.

Uliar megpróbált tárgyilagos hangot megütni, amikor kijelentette:

– Nincsenek már Jedik, nagykövet úr! Maga is hallotta Bearsht. A társaik immár halottak.

– Hiszem, ha látom – válaszolta Jinzler, azzal megfordult, és ismét kinézett a székek

közötti réseken. A wolvkilek időközben közelebb jöttek a rögtönzött menedékhez, valószínűleg a

hangok csalták őket oda. A fülüket hegyezve, éberen figyelve járkáltak fel és alá, az asztaltól alig

egy méterre.

– Fegyverre van szükségünk – mormolta Uliar. – Az kell nekünk. Fegyver!

– Azoknak az embereknek és a chisseknek is volt fegyvere – mutatott rá Jinzler, és a véres

holttestekre pillantva hozzátette: – Nem sokra mentek vele. Inkább segítségre van szükségünk...

Hirtelen elhallgatott, mert a tekintete a legközelebb fekvő tetem derékszíjára esett. A

halott rendész adóvevője még most is ott lapult, a derékszíjára erősített tokban. Jinzlernek eszébe

jutott, hogy a fiatal férfi a rádiója után nyúlt, amikor Uliar elrendelte a zavaró berendezés

kikapcsolását.

– Mondja csak, igazgató úr! – szólalt meg hirtelen. – A rendészek adóvevőjével ki lehet

kapcsolni azt a zavaró berendezést?

– Igen – felelte Uliar –, azokban van egy csavarthullámú parancsvonal, amelyen keresztül

nem csupán a többi rendésszel, de a főbb rendszerekkel is kapcsolatba lehet lépni.

– Maga tudja, hogy hogyan működik?

– Természetesen – mordult fel Uliar. – Annak idején én is leszolgáltam a magam idejét a

rendészetnél.

– Csakhogy legalább tíz méter választ el minket a legközelebbi adóvevőtől – mutatott rá

Tarkosa. – Netán abban reménykedik, hogy rá tudja venni valamelyik wolvkilt, hogy idehozza

nekünk?

– A wolvkileket biztosan nem – válaszolta Jinzler –, de valaki mást talán igen.

Azzal Evlyn felé fordult, és mélyen belenézett a szemébe. A következő pillanatban

meglepetten tapasztalta, hogy a kislány a megismerkedésük óta első ízben félelemről árulkodó,

riadt tekintettel bámul rá.

– Nem – suttogta Evlyn –, nem tudom megtenni.

– De igen – válaszolta Jinzler határozottan. – Képes vagy rá!

– Nem fog csinálni semmit! – csattant fel Rosemari. – Hallotta, hogy mit mondott! Nem

tudja megtenni!

– Mit nem tud megtenni? – kérdezte Uliar, és hangján érezni lehetett, hogy hirtelen

feltámadt benne az érdeklődés.

– Semmit! Nincs benne semmi különleges! – makacskodott Rosemari, és figyelmeztető,

egyben könyörgő pillantással meredt Jinzlerre.

– De igen, van – válaszolta a férfi ugyanolyan eltökélten, mint az imént. – Maga

ugyanolyan jól tudja, mint én. Nézze, Rosemari, ez az egyetlen esélyünk.

– Nem! – kiáltotta dühösen a tanárnő, és szorosan magához ölelte a lányát.

– Tehát igazam volt... – jegyezte meg halkan Uliar.

Rosemari az igazgatóra meredt, és reszkető hangon rászólt:

– Hagyja békén a lányomat! Nem fogja felküldeni a Hármasra! Nem, és kész!

– Dacolsz a törvénnyel, asszony? – mennydörögte Uliar.

– Evlyn nem csinált semmit! – vágott vissza Rosemari. – Hogyan ítélheti el, amikor nem

követett el semmiféle bűnt?

– A lányod Jedi! – horkant fel mérgesen Tarkosa. – És ennyi elég is. A törvény világosan

előírja, hogy mi a teendő!

– Akkor az a törvény ostobaság – szólt közbe Jinzler, amivel elérte, hogy a három Túlélő

haragos tekintete őrá irányuljon.

– Ebből maradj ki, idegen! – parancsolta fennhéjázó modorban Tarkosa. – Mit tudsz te

rólunk, vagy arról, hogy min mentünk keresztül?

– És ez elég indok ahhoz, hogy megtagadják a gyermekeiktől a velük született jogaikat? –

kérdezte Jinzler. – Megakadályozzák őket abban, hogy felhasználják és továbbfejlesszék a

természet adta képességeiket? És ez lenne az oka? Hogy ötven évvel ezelőtt történt valami? Még

mielőtt egyáltalán megszülettek?

– Ne, nagykövet úr! – suttogta megtörten Evlyn, akinek a szeme könnyben úszott. –

Kérem, ne! Nem akarom megtenni. Nem akarok Jedi lenni!

Jinzler szomorúan megrázta a fejét.

– Nincs más lehetőséged – válaszolta halkan. – Senki sem választhatja meg a természetes

adottságait. Két út van előtted, Evlyn. Vagy ápolod, gondozod, és fejleszted a képességeidet,

hogy a saját javadat, és persze mások javát szolgálják, vagy pedig mélyen eltemeted őket, és

megpróbálsz úgy tenni, mintha soha nem is léteztek volna. Csakis ezt döntheted el. – Esetlen

mozdulatokkal megfordult a szűkös térben, megfogta a lány reszkető, jéghideg kezét, és folytatta:

– Te tudod használni az Erőt, Evlyn. Ez a legnagyobb és legritkább adomány, amely halandó

teremtménynek juthat. Nem teheted meg, hogy egyszerűen elhajítod!

A kislány felnézett rá, és kipislogta a szeméből a könnyeket. Látszott rajta, hogy erősen

vívódik, és mégis uralkodik magán...

Ekkor különös érzés lett úrrá Jinzleren. Az a benyomása támadt, hogy hirtelen újra négy

éves lett, és most nem egy idegen kislány, hanem Lorana szemébe bámul, pontosan úgy, mint

akkor, amikor első ízben pillantotta meg őt. Mialatt a nővére elfordult tőle, újra látta az arcán az

óvatosságot és a bizonytalanságot. Újra elöntötte a gyűlölet azért, ahogyan a szülei éreztek

Lorana, és a négy esztendős Dean Jinzler iránt. Valahogy már akkor tudta...

De vajon jól tudta?

Jinzler hirtelen megszorította Evlyn kezét, mert az elméje legmélyéről hosszú évtizedekig

elfojtott emlékek özöne tört elő, amely úgy söpörte el a saját magáról, illetve az életéről

kialakított nézeteit, ahogyan a hirtelen megáradó hegyi patak szokta elmosni meggyengült gátjait.

Lelki szemei előtt váratlanul megjelent az anyja képe, amint megdicséri őt egy közel tökéletes

iskolai bizonyítványért. Aztán az apját látta, amint elismerően nyilatkozik a találékonyságáról,

miután együttesen megjavították a család holokészülékét. Egyre több és több emléksor pergett le

a tudatában, és ezek egytől-egyig azt mutatták, hogy a szülei egyáltalán nem hanyagolták el, és

nem becsülték le őt.

Hazugság volt az egész. Szemenszedett, közönséges hazugság. Hazugság, amit ő maga

talált ki, és addig-addig ismételgetett, amíg végül elhitte. Hazugság, amit egyetlen, és csakis

egyetlen okból teremtett.

A féltékenység miatt.

Jinzler most már belátta, hogy nem gyűlölte Loranát. Pontosabban, hogy nem Loranát

gyűlölte. Azt gyűlölte, ami a nővéréből lett, mert ő maga is vágyott rá, de ezt a célt sosem érhette

el.

Lehunyta a szemét, és hatalmasat sóhajtott. Hiszen olyan egyszerű az egész... és mégis, az

élete nagyobbik részének el kellett telnie ahhoz, hogy felismerje az igazságot. Vagy talán ennyi

időre volt szüksége ahhoz, hogy bevallja magának. Talán a lelke mélyén mindvégig tudta.

Kinyitotta a szemét. A következő pillanatban az emlékei belevesztek a múlt ködébe, és ő

ott találta magát egy hajóroncs mélyén, a rögtönzött torlasz mögött, amint egy idegen kislány

kezét szorongatja.

Határozottan megrázta a fejét, és Uliarhoz fordult:

– Nézze, igazgató úr! Evlyn rendelkezik azokkal a képességekkel, amelyek révén Jedi

válhat belőle. És ez ellen nem tehet semmit. Sem ön, sem senki más. Ez már mindörökre így

marad. Sőt, tudja mit mondok? Tisztelnie kellene őt! Érezze megtiszteltetésnek, hogy ismerheti!

Az igazgató gyilkos tekintettel méregette Jinzlert, de valószínűleg látott valamit az arcán,

amitől elállt a további vitától. Végül csupán megvetően felhorkant, és szótlanul elfordította a

fejét.

Jinzler ekkor Tarkosára és Keelyre pillantott, hogy tiltakozásra bátorítsa őket. De nyilván

ők is látták rajta azt, amit Uliar, mert mindketten mogorva hallgatásba burkolóztak. Végül

Rosemari felé fordult, és halkan odaszólt neki:

– Még egy utolsó apróság. Evlynnek már most is szüksége van, de később még nagyobb

szüksége lesz arra, hogy a szerettei bátorítsák és támogassák őt. És higgye el nekem, meg is

érdemli!

A tanárnő hatalmas nyelt. Látszott rajta, hogy egyáltalán nincs elragadtatva a hallottaktól.

Ám az arcáról leolvasható félelem és fájdalom alatt lappangott valami, ami Jinzlert a saját

anyjában munkáló elszántságra emlékeztette.

– Rendben, Evlyn – suttogta végül rekedtes hangon Rosemari. – Nem lesz semmi baj.

Vágj bele, és csináld! Használd az adottságaidat!

A kislány fürkész pillantásokkal méregette az anyját, mintha a különleges képességeire

támaszkodva próbára tette volna az őszinteségét. Néhány másodperc múlva Jinzlerre fordította a

tekintetét, és halkan megkérdezte:

– Mit kívánsz tőlem? Mit tegyek?

A férfi mélyet lélegzett, és megszólalt:

– Ott, annál a falnál fekszik az a szegény rendész. Az adóvevője még most is ott van a

derékszíján. Látod?

Evlyn feltérdelt, és a székek közötti réseken keresztül kinézett a teremre.

– Igen – válaszolta csendesen.

– Nos, ez az egyetlen eszköz – magyarázta Jinzler –, amellyel kikapcsolhatjuk a zavaró

berendezést, és segítségül hívhatjuk a barátainkat. És neked kellene idehoznod azt a rádiót.

– A barátaik meghaltak – morogta Keely.

– Nem, tanácsos úr! – válaszolta határozottan Jinzler. – Ezek a Jedik még biztosan életben

vannak. Hallottam róluk egyet s mást. Nem olyan könnyű végezni velük, ahogyan azt Bearsh

gondolja!

– A hajónk fedélzetén chiss harcosok várakoznak – tette hozzá Feesa. – Sokan vannak.

Ők is segíthetnek nekünk.

– De csak akkor, ha ide tudjuk hívni őket – folytatta Jinzler, és mélyen belenézett a lány

szemébe. – Csak akkor, ha te idehozod nekünk azt az adóvevőt.

Evlyn keményen összeszorította a fogát, és kijelentette:

– Rendben, megpróbálom!

Jinzler torkát összeszorította a régről ismert, gyötrő fájdalom. Tedd, vagy ne tedd, de ne

próbáld! Annak idején az apja gyakran idézte a Jedik híres mondását. Ám akkoriban a saját

bosszúsága és gyűlölete elhomályosította a tisztánlátását. Csupán nyakatekert bölcselkedésnek

tartotta ezeket a szavakat, de most egy csapásra felismerte valódi tartalmukat: az elszántságra és

kitartásra biztató bátorítást. Nekipréselte az arcát a feje felett lévő szék műanyag hálójának –

közben vadul fintorgott, mert az orrába csapott az asztal előtt cirkáló fenevadak bűzös lehelete, –

és átnézett az ülésterem másik oldalára.

A következő pillanatban megmoccant a halott rendész oldalára csatolt adóvevő.

Uliar dörmögött valamit. Az adóvevő ismét megmozdult. A tok fémkapcsa felpattant, a

fedele felnyílt, a készülék lassan kicsúszott belőle, és a padlóra koppant. A wolvkilek

mozdulatlanná váltak, és a fejüket a hangforrás irányába fordították.

– Most állj le, Evlyn – suttogta Jinzler –, hagyd ott egy percig, hadd nyugodjanak meg a

dögök.

Evlyn némán bólintott. Néhány pillanattal később a három fenevad újra elkezdett fel-alá

járkálni.

– Rendben – mondta halkan Jinzler –, most kezdd el húzni. Olyan lassan és egyenletesen,

ahogy csak tudod.

Az adóvevő lassan, bár korántsem egyenletesen, csúszni kezdett a fedélzet sima

fémlemezein. Amikor már csak három méter választotta el az asztaltól, az egyik wolvkil ismét

megállt, és a füleit hátracsapva, kíváncsian méregette az apró, sötét hengert. Ám egyik ellensége

sem tett gyanús mozdulatot, és a kiképzői nyilván nem készítették fel erre a helyzetre. Az állat

még figyelte néhány másodpercig a lassan guruló-csúszó adóvevőt, aztán elvesztette az

érdeklődését, és az asztal mögött kuporgó foglyokra fordította a figyelmét.

Aztán a készülék hirtelen a levegőbe emelkedett, és odalebegett a székek elé. Evlyn

óvatosan kinyúlt érte, és áthúzta egy résen. A következő pillanatban rémülten hőkölt hátra, mert

az egyik vicsorgó wolvkil olyan erővel ugrott neki az előtte lévő széknek, hogy majdnem

ledöntötte a helyéről.

Jinzler kikapta a rádiót a lány kezéből. A fedélzeten guruló adóvevő látványa nem

késztette támadásra a fenevadakat, de az már szemlátomást igen, ha ugyanezt a tárgyat a

felügyeletükre bízott személyek kezében látták.

– Fogja! – kurjantotta Jinzler, és odadobta a készüléket Uliarnak, majd hanyatt vágta

magát, fellendítette a lábát, és mindkét talpát nekifeszítette az ostromlott széknek. A wolvkil

megpróbálta átdöfni az orrát a műanyag háló résein, de Jinzler addigra már szilárdan tartotta a

széket, közben izgatottan felkiáltott: – Kapcsolja ki a zavarót!

Ha Uliar válaszolt is valamit, a szavai belevesztek a támadásba lendülő állatok vad

csaholásába és üvöltésébe.

– Tartsák a székeket! – rendelkezett Formbi, azzal ülő helyzetbe tornászta magát, és épen

maradt bal kezével felnyúlva maga is megfogta az egyik ülőalkalmatosságot.

A figyelmeztetés az utolsó pillanatban hangzott el. Az egyik wolvkil egyszerűen

felszökkent a hevenyészett tetőre. Haragosan üvöltözve, ide-oda forgolódva kaparta, és őrjöngve

rágta a kemény hálókat, hogy bejusson a foglyokhoz. Az egyik hátulsó lába véletlenül beletalált

egy résbe. Az iszonyú karmok éppen csak elkerülték Tarkosát, aztán a szörnyeteg még

haragosabban üvöltött, mert néhány pillanatig nem tudta kiszabadítani a végtagját. A karmok

végigszántották Feesa vállát, akinek sárga ujjasán nyomban sötét vérfolt jelent meg. A wolvkil

végül kihúzta a lábát, és megpördült, hogy ezúttal már a fejét dugja be abba a résbe, amit a lába

kitágított. Szerencsére Tarkosa idejében odakapott, és az egyik széket odébb rántva lezárta a

nyílást. Mielőtt a szörnyetegek újra lecsaptak volna, Uliar hatalmasat ordított:

– Kész van! Kiiktattam!

Jinzler a baljával továbbra is elszántan tartotta az egyik széket, közben a jobb kezével

előhúzta az adóvevőjét, a hüvelykujjával lenyomta hívógombot, és beleszólt a mikrofonba:

– Luke! Mara! Fel százados! – sorolta gyorsan, és forrón remélte, hogy a társaik még

életben vannak. – Vészhelyzetben vagyunk! Azonnali segítséget kérünk! Veszik az adást?

Luke még egy utolsó húzott a jobbjával, így a nyakában ülő Mara szeme egy vonalba

került a liftajtó alsó peremével.

– Most már jó lesz? – kérdezte két kapkodó lélegzetvétel között.

– Kiváló! – válaszolta Mara, és végigfuttatta, az ujjait a rozsdás fémlemezen. Valójában

jobb lett volna, ha egy kicsivel magasabbra kerül, de jól tudta, hogy Luke-ot máris megviselte és

alaposan kifárasztotta a hosszú perceken át végzett erőkifejtés. Tisztán érezte a combján a férje

vállizmainak görcsös remegését, így aztán úgy döntött, hogy jobb lesz, ha inkább ő is erőlködik

egy kicsit, hadd tartalékolja Luke a megmaradt erejét az előttük álló feladatokra.

Az ujjai hirtelen rátaláltak arra, amit keresett.

– Végre megvan! – jelentette ki elégedetten, azzal megmarkolta, és oldalra fordította a

vészkioldót. Halk kattanást hallott, majd az Erő segítségével félretolta az ajtót.

Egy pillanattal később már értetlenül bámult a liftállomáson uralkodó, szinte teljes

sötétségbe.

– Eddig jó, de hol marad a fény? – kérdezte halkan Luke.

– Egyetlen fényforrás sem világít a közelben – válaszolta Mara, azzal megkapaszkodott a

peremben, majd felhúzta, és előrelendítette magát, egyenesen a terem közepére. Azonnal felállt,

és gyorsan körülnézett. Különösnek találta, hogy még a vészlámpák sem égnek a liftállomás

környékén. Értetlenül forgolódott, majd megszólalt: – Lehet, hogy tévedtünk, és a túlélők

mégsem errefelé laknak. Várj egy percet! – tette hozzá, és kicsivel odébb lépve benézett az

állomásra vezető folyosóba. – A tat felé fényeket látok, bár elég messze vannak. Talán ott lesznek

az emberek.

– Talán igen, talán nem – szólalt meg egy komor férfihang a sötétség mélyén. – Maradjon

ott, ahol van! És kerülje a hirtelen mozdulatokat, ha kedves az élete.

Mara lassan a hang irányába fordult...

... és hátrahőkölt, amikor tőle legfeljebb húsz lépésnyire életre kelt egy lámpa, amely

egyenesen az arcába világított.

Ösztönösen cselekedett. Balra és lefelé lendítette a testét. Az oldalirányú guruló átfordulás

végén mély guggolásba érkezett, majd villámgyorsan a kezébe kapta a fénykardját. Az ismeretlen

férfi megpróbálta követni a mozdulatsort a lámpájával, de nem számított rá, hogy ő lebukik, így a

fénysugár felette söpört át. Mara egy pillanatra meglátta a fényforrás mögött álló, árnyékos

alakot, és a kezében tartott fegyvert.

Úgy döntött, hogy a legfontosabbal kezdi. Az Erő közvetítésével megfogta, és kitépte a

sugárvetőt az illető kezéből, amit aztán a saját markába repített. Az idegen meglepetten, dühösen

szitkozódott. Mara nyomban felismerte a hangját, és derűs hangon megkérdezte:

– Ha nem tévedek, Pressor úrhoz van szerencsém, ugye? Kedves Őrző, megtenné, hogy

másfelé fordítja a lámpáját? Már nagyon káprázik a szemem!

Ám a férfi nyilván úgy ítélte meg, hogy ez az egyetlen eszköz, amellyel valamennyire

még védheti magát, így továbbra is Mara arcára irányította a fénykévét. Nem sokáig. A fényrúd

hirtelen kifordult az ujjai közül, és a liftakna irányába röppent.

– Bocsánat – dünnyögte Luke, aki ebben a pillanatban bukkant elő az aknából. Ügyesen

elkapta a felé szálló lámpát, aztán az oldalfalra irányította, hogy ne égesse ki senki szemét, de

azért lássák egymást. – Most nincs időnk vitatkozni. Valami nagy baj történt idefent.

– Az nem kifejezés – morogta Pressor, és haragosan felcsattant: – Mondják, mit műveltek

maguk az árammal?

– Semmit – válaszolta egyszerűen Mara. – Mi nem tettünk mást, csak megpiszkáltuk a

felvonókabint, hogy kiszabaduljunk, és... – hirtelen elhallgatott, mert felcsipogott az adóvevője. –

Úgy tűnik, végre kikapcsolták a zavaró berendezést – tette hozzá, mialatt előhúzta a készüléket az

övéből, és lenyomta a vételgombot.

A rádió parányi hangszórója Jinzler hangját közvetítette:

– ... Mara! Fel százados! Vészhelyzetben vagyunk! Azonnali segítséget kérünk! Veszik az

adást?

– Igen, halljuk önöket – válaszolta Mara, és éles pillantást vetett a férjére. – Mi történt?

– Az ülésteremben vagyunk – felelte Jinzler higgadtan, miközben a háttérből éles

kiáltások, és heves küzdelem zajai hallatszottak. – Bearsh csapdába ejtett minket. A wolvkiljei

nem engedik, hogy...

– Álljunk meg egy pillanatra! – szólt bele Luke a saját adóvevőjébe. – Wolvkileket

mondott, Jinzler? Miféle wolvkilek?

– Azok, amelyeket a nyakukban hurcoltak! – mordult fel haragosan Jinzler. – Azok az

átkozott fenevadak nagyon is élnek! Ne kérdezze, hogy hogyan csinálták, mert magam sem

tudom. És a geroonok sem azok, akiknek hittük őket. Ők a vagaarik!

Pressor levegő után kapott, és felszisszent.

– Vagaarik?

Az adóvevőből fojtott robajlás hallatszott.

– Mi történik ott? – kérdezte Luke.

– A wolvkilek megpróbálnak elkapni minket – válaszolta Jinzler. – Egyelőre nem férnek

hozzánk, de fogalmam sincs, hogy meddig tudjuk visszatartani őket!

Mara a rendész parancsnokra pillantott, és odaszólt neki:

– Hol vannak?

– Arrafelé – felelte a férfi, és a kivilágított folyosószakasz irányába mutatott.

– Vezessen oda minket – kérte Luke, közben kézmozdulatokkal mutatta Marának, hogy

adja vissza a férfinek a sugárvetőjét, majd ismét beleszólt a rádióba: – Figyeljen, Jinzler!

Tartsanak ki, indulunk!

Pressor a további kéréseket vagy utasításokat meg sem várva sarkon fordult, és futásnak

eredt; a Jedik habozás nélkül követték.

– Figyeljenek Bearshre, és a társaira! – figyelmeztette őket Jinzler. – A wolvkileket itt

hagyták ugyan, de gyilkos rovarokat tartanak maguknál, amelyeket személyi védelemre

használnak! És alighanem más fegyvereik is vannak.

– Értettük! – válaszolta Luke. – Van elképzelése arról, hogy hol lehetnek?

– Azt mondták, tesznek egy kört – felelte Jinzler. – Tudniillik, hoztak magukkal néhány

marék vezetékrágót is.

– Ez egyre jobb – dünnyögte Luke, és futás közben benézett egy nyitott ajtón, majd az

adóvevőt ismét a szája elé emelve megszólalt: – Fel százados, veszi az adást?

A birodalmi tiszt válasza egyetlen pillanatig sem késlekedett.

– Most már igen, Skywalker mester! A lényeget mi is értettük. Mit kíván, mit tegyünk?

– Mi most a D-ötösön vagyunk – mondta Luke –, önök merre járnak?

– A D-hatoson, a jobb oldali, felső főfolyosó közepe táján. A tat irányába tartunk –

válaszolta Fel. – Visszamenjünk a turbólifthez, és csatlakozzunk önökhöz odafent?

– Az elülső felvonók nem működnek – közölte Luke. – És miután az áramszolgáltatás is

akadozik azon a környéken, valószínűleg Bearsh járt arrafelé a férgeivel. Pressor úr, a hátulsó

liftek még üzemképesek?

– Elméletileg igen – felelte az Őrző. – Mindent lezárattam a Négyes és az Ötös között, de

a Hatosból még fel lehet jutni ide.

– Ezt hallotta, százados úr? – kérdezte Luke.

– Vettem – erősítette meg Fel. – Drask tábornok most hívja a Chaf Envoyt, hogy

leparancsolja ide a harcosait. Ha sietünk, két tűz közé szoríthatjuk Bearsht és a barátait.

– Csakhogy az Őrző lezáratta a Négyesből idevezető turbólifteket! – szólt közbe Mara. –

Mert ezt mondta az imént, nem?

– Pontosan ezt – válaszolta Pressor. – De azért jobb lesz, ha rákérdezek – a szájához

emelte a saját adóvevőjét, és beleszólt: – Trilli! Trilli, jelentkezz!

Az érkező válasz túl halk volt ahhoz, hogy a Jedik megértsék. Pressor is lefojtotta a saját

hangját, és futás közben derékból félrefordulva hadart valamit.

Luke oldalra pillantott, egyenesen a felesége szemébe, és megkérdezte:

– Te mire gondolsz?

– Most nincs időnk a bonyolultabb megoldásokra – felelte Mara. – Jinzler és a többiek

nagy bajban vannak. Akármi várjon ránk, egyenesen neki kell mennünk!

– Egyetértek – vágta rá Luke. – De mi lenne, ha több hullámban támadnánk? Először

mennénk mi, aztán az 501-esek, majd a chissek és Pressor rendészei?

– Arra már nincs idő – Mara megrázta a fejét. – Jinzleréknek azonnali segítségre van

szükségük. Ki tudja, mennyi idő kell ahhoz, hogy összeálljanak a csapatok!

Ezekben a pillanatokban befutottak a megvilágított folyosószakaszra, ahol nem csupán a

vészlámpák, de a mennyezeti fénycsövek java része is működőképes maradt. A vezetékrágók

szemlátomást még nem vették ostrom alá a hajónak ezt a részét.

– Azért én rákérdezek – Luke újra a szája elé emelte az adóvevőjét. – Fel, hallotta a

kérdést?

– Igen, de attól tartok, feleslegesen törjük a fejünket – válaszolt komor hangon a százados.

– Drask tábornok nem tud kapcsolatba lépni a hajójával! Senki sem válaszol a hívásra,

semmilyen csatornán.

A Jedik összenéztek, és mindketten azonnal tudták, hogy mire gondol a másik: azokra a

kétségbeesést és szenvedést tükröző mentális hullámokra, amelyeket odalent érzékeltek, a

D-egyesen...

– Skywalker mester! Itt van még? – hallatszott Fel hangja az adóvevőből.

– Igen, százados úr, hallottuk – válaszolta Luke. – Az lesz a legjobb, ha mihamarabb

felhozza ide a csapatát. Mara és én gyanítjuk, hogy a vagaarik elfoglalták a Chaf Envoyt.

– Értettem – felelte a százados –, haladéktalanul indulunk!

Luke kikapcsolta az adóvevőjét, és a rendész parancsnokra pillantott.

– Mit intézett, Pressor úr?

– Úgy néz ki, hogy az embereimre sem számíthatunk – felelte komoran az Őrző, mialatt

visszacsatolta a rádióját a derékszíjára. – Hat rendészem eltűnt.

– Mennyien voltak eredetileg? – érdeklődött Mara.

Pressor szomorúan felhorkant, és fintorogva válaszolt:

– Tizenegyen, velem együtt. Magam is tudom, hogy nem egy komoly csapásmérő egység

– hirtelen támadt haraggal meglóbálta a sugárvetőjét, és hozzátette: – De azok az átkozott

vagaarik itt voltak egész idő alatt! Vagy a felvonókabinokban, vagy a társaimmal. Mikor és

hogyan tudott egyikük eloldalogni, hogy lecsapjon az embereimre? És hogy a maguk hajóját

hogyan foglalták el, azt végképp nem tudom felfogni!

– Az a megoldás, hogy nem voltak itt valamennyien – magyarázta Luke. – Az egyiküket

hátra kellett hagynunk.

– Mert az illető megsebesült egy titokzatos orvtámadás során – fűzte hozzá Mara. – Te

mit gondolsz, Luke? Ők maguk lőttek bele Estoshba?

– A történtek fényében szinte teljesen biztosra vehetjük – felelte Luke, és mielőtt áthaladt

volna az előttük lévő kereszteződésen, gyorsan benézett a főfolyosóba torkolló, oldalsó járatokba.

– De legalább többé nem tudnak meglepni minket.

– Így is elég sokáig félrevezették magukat – állapította meg keserűen Pressor.

– Ne aggódjon, elkapjuk őket – csattant fel kissé dühösen Mara. – Milyen parancsot adott

a rendészeinek?

– Azt mondtam nekik, hogy maradjanak a helyükön, jól nyissák ki a szemüket, és álljanak

készen arra, hogy támadás esetén megvédjék magukat, illetve a környezetükben lévő telepeseket

– sorolta Pressor, és harcias pillantásokkal méregette maga körül a falakat. – Két rendészem ott

van, a maguk társai mellett. És én nem akarom, hogy a többiek forró fejjel, vakon belerohanjanak

valamibe, amíg nem tudjuk pontosan, hogy mivel állunk szemben.

Ha vitára számított, csalódnia kellett.

– Egyetértek – szólalt meg Luke –, sőt, kiváló ötletnek tartom! Most nem annyira a

rendészeinek sugárvetőire, hanem inkább a szemükre és a fülükre van szükségünk. Rajtuk

keresztül megtudhatjuk, hogy éppen merre járnak az ellenfeleink.

– Így igaz – csatlakozott Mara is a férje véleményéhez, majd kissé megvető hangsúllyal

hozzátette: – Egyébként sem hiszem, hogy kétségbe kellene esnünk. Ugyan már, mekkora

felfordulást okozhat három-négy vagaari?

A két Jedi még hosszú-hosszú évekig emlékezett erre a kissé elhamarkodott kérdésre. A

következő másodpercben elértek egy kereszteződést, ahol Pressor intésére mindhárman jobbra

fordultak, és a sarkon túl nyílegyenesen belefutottak a vagaarikba.

Nem három, és nem is négy vagaariba.

Összesen nyolcan voltak. Bearsh és hét társa a keresztfolyosón közeledett a csomópont

felé, és legfeljebb tizenöt méterre lehettek tőle, amikor a két Jedi, illetve az Őrző váratlanul

eléjük toppant. Bearsh most is a megszokott ruházatát viselte, bár a wolvkilje természetesen

hiányzott a válláról. Társainak a testét nyakuktól a bokájukig érő páncélzat borította, míg a

fejüket elöl nyitott páncélsisak védte. A kezükben chiss hő pisztolyokat, vagy a Régi

Köztársaságban gyártott sugárvetőket szorongattak. Néhány méterrel a csapat előtt két wolvkil

haladt, afféle harcfelderítő járőrként, míg további öt-hat fenevad a vagaarik lába között rohangált.

A két csapat ugyanabban a pillanatban vette észre egymást.

– Állj! – csattant fel Pressor, és Bearshre szegezte a sugárvetőjét.

A vagaarik megtorpantak, és vezényszó nélkül a kiképzett, gyakorlott harcosoktól

elvárható módon cselekedtek. Az elöl haladó négy páncélos alak szempillantás alatt fél térdre

ereszkedett, hogy a mögöttük állók is használhassák a fegyvereiket. Alig fél másodperccel

Pressor kiáltása után már hét fegyvercső szegeződött az emberekre. A wolvkilek még megtettek

néhány lépést, aztán megálltak, és a fülüket hegyezve, halk hörgéseket hallatva fürkészték az

ellenséget.

– Nyugalom – mormolta Luke.

Lassú mozdulattal kinyúlt, óvatosan félretolta Pressor sugárvetőjét, majd egy oldalirányú

lépéssel úgy helyezkedett, hogy részlegesen eltakarja a férfit, és megvédhesse őt, ha a vagaarik

tüzet nyitnak rájuk. A fénykardja már a markában lapult, de egyelőre nem aktiválta.

– Üdvözletem, Bearsh! – mondta megvető, higgadt hangon. – Látom, elhozta néhány

barátját is!

– Ah, a két Jedi – válaszolta Bearsh. Ha aggódott is a váratlan találkozás miatt, nem

mutatta. – Szóval túlélték a turbóliftet. Tudják, nagyon sajnálom magukat!

– Miért is? – kérdezte Mara, közben a vagaari harcosokat tanulmányozta, és megpróbált

magyarázatot találni arra, hogy honnan kerültek elő ennyien. Azt biztosan tudta, hogy a chissek

csupán öt vagaarit engedtek fel a Chaf Envoyra. Akkor viszont hol rejtőzött a többi?

– Mert a felvonóban gyors és fájdalommentes halált haltak volna – magyarázta Bearsh. –

így viszont hosszú szenvedés vár magukra.

– És miért kellene bárkinek is meghalni? – próbált érvelni Mara. – Miért nem árulja el

nekünk, hogy mit akarnak? Biztosan meg tudnánk állapodni egy mindenki számára kedvező,

ésszerű megoldásban!

Bearsh szeme megvillant.

– Maga ostoba! – hördült fel dühösen. – Komolyan azt képzeli, hogy meg tud venni egy

vagaarit?

– Annyi bizonyos, hogy nem véletlenül jöttek ide – mutatott rá Mara. – Mi volt az oka?

– Hogy bosszút álljunk a vagaarik ötven évnyi megaláztatásáért! – válaszolta haragosan

Bearsh. – Hogy beteljesítsük a vagaarik régi-régi álmait! Mond ez magának valamit?

– Többet, mint gondolná – válaszolta Mara. Valójában Bearsh szavai semmit sem

mondtak neki, legalábbis egyelőre nem. De annak idején, a kihallgatási módszerekről szóló

előadásokon az instruktorai alaposan beleverték, hogy minden apró információmorzsa, amit ki

tud csalni egy figyelmetlen, vagy bőbeszédű alanyból, később hasznosnak bizonyulhat a teljes

kép összeállításához. – Na és sikerült elérni azokat a magasztos célokat?

Bearsh két szája büszke mosolyra görbült.

– Az eredmények a legszebb reményeinket is felülmúlják – válaszolta elégedetten. – Az

itteni emberek, akiket hamarosan a sorsukra hagyunk, úgy fogják eltölteni az utolsó óráikat, hogy

keservesen elátkozzák magukat, amiért ostoba fejjel, akaratuk ellenére minket szolgáltak!

– Érdekesen hangzik – jegyezte meg Mara. – És most miért szellőzteti meg előttünk

ezeket a roppant titkokat? Mi is meg fogunk halni? Erről van szó?

Az elöljáró Luke-ra fordította a figyelmét, és megvetően odaszólt neki:

– Ez lenne a Jedik híres hősiessége? Hagyja, hogy az asszonya beszéljen, mialatt maga

rettegve lapít?

Luke megmoccant, és megcsóválta a fejét.

– Feleslegesen sérteget, Bearsh – válaszolta higgadtan. – Szó sincs arról, hogy lapítanék.

Egyszerűen azért bízom Marára a beszédet, mert ő jobban ért hozzá, mint én. Egy időben komoly

tapasztalatokat szerzett a kihallgatás területén.

A vagaari büszke mosolya alattomos, önelégült vigyorgássá torzult.

– Maguk, Jedik, mindent fordítva csinálnak – mondta. – És már éppen elég időt

vesztegettünk magukra. Most meghalnak!

Mormolt valamit, mire a csapata előtt várakozó két wolvkil támadásba lendült. Mara

érzékelte, hogy a férje ellencsapásra készül.

– Maradj, Luke, tartalékold az erődet – súgta oldalra a szája sarkából, azzal az állatok felé

szökkent.

Az Erőt hívta segítségül, hogy pontosan mérje fel a távolságot, és megérezze a tökéletes

pillanatot. A wolvkilek a fülüket hátracsapva, sűrű nyáltól csöpögő pofájukat hatalmasra nyitva

közeledtek felé. Az izmos hátsó lábak még egyszer, utoljára megdobbantak a fedélzeten, az

állatok a levegőbe szökkentek, és nyílegyenesen repültek a Jedi-hölgy felé...

Mara egy villámgyors, oldalazó lépéssel kitért az útjukból, közben aktiválta a fénykardját,

és két gyors, könyörtelenül pontos csapással kettévágta a wolvkileket.

Mialatt az állatok maradványai émelyítő csattanások kíséretében a fémpadlóra zuhantak, a

Jedi-hölgy kikapcsolta a fénykardját, szembefordult a vagaarikkal, és könnyed, szinte csevegő

hangnemben odaszólt nekik:

– Na, hogy is mondta az előbb? Ki fog itt most meghalni?

Bearsh résnyire húzott szeme vadul villogott. Az iménti, undorító vigyor nyomtalanul

eltűnt az arcáról. Mindkét szája megrebbent, lélegzet után kapott, és fennhéjázó modorban

néhány kurta szót kiáltott a saját anyanyelvén.

A következő pillanatban a harcosai tüzet nyitottak.

Mara készen állt. Aktiválta a fénykardját, átadta magát az Erőnek, és erre a titokzatos

hatalomra bízta mozdulatainak irányítását. Ragyogó kék pengéje szemkápráztató gyorsasággal

villant ide-oda, ahogy tévedhetetlen pontossággal hárította a felé záporozó kék és vörös

lövedékeket. Az összpontosítás miatt a látómezője beszűkült, de ha nem is látta, érzékelte, hogy

Luke is felzárkózott mellé.

A Jedi-mester is aktiválta a saját fénykardját, és a felesége bal oldalára ugorva

bekapcsolódott a harcba. Villámgyors mozdulatokkal verte vissza a sugárnyalábokat a folyosó

falaira, padlójára és mennyezetére.

Mara észrevette, hogy valaki tüzet nyit a közvetlen közelében. Energianyalábok

röpködtek a vagaarik felé, amelyek az ő válla mellől indultak pusztító útjukra. Az egyik lövedék

telibe találta a bal szélen térdelő vagaari mellkasát. A teremtény előbb lebámult a mellvértjén

tátongó, olvadt lyukra, majd előrebukott, és elterült a padozaton.

A Jedi-hölgy továbbra is a felé száguldó energianyalábokra összpontosította minden

figyelmét, de lassan tudatosult benne, hogy Pressor közte, illetve a férje között áll, és a két,

sebesen cikázó energiapenge által képezett védőfalon keresztül lövi a vagaarikat. Hirtelen újabb

idegen nyelvű kiáltás harsant, de ez már korántsem gőgösen, hanem elkeseredetten és haragosan

szólt...

A megmaradt wolvkilek a körülöttük és felettük röpködő sugárnyalábokra ügyet sem

vetve előrerontottak. Mara lépett egyet előre, és kettőzött gyorsasággal hárította a vagaarik

lövéseit. Vele ellentétben Luke hátralépett, kikapcsolta a kardját, és fél térdre ereszkedett. Mara

jól tudta, hogy kettejük közül ő kezeli finomabban a fénykardot, viszont a férje még ebben a

kifáradt állapotában is pontosabban irányítja az Erőt, mint a Galaxis bármely más teremtménye.

Felrémlett benne a gondolat, hogy ha a vagaarik még nincsenek eléggé lenyűgözve attól, amit

eddig láttak, akkor a most következő mutatvány már biztosan elképeszti őket. A wolvkilek

megtették az utolsó métereket, és a végső ugrásra készültek...

Aztán sorban megtorpantak, mozdulatlanná dermedtek, és kétségbeesetten szűköltek,

amikor Luke az Erő segítségével megbénította az idegrendszerüket. Mialatt elkábulva álltak, a

Jedi-mester még mélyebbre hatolt az agyukba, és gyorsan megkereste az alvásközpontjukat. Az

állatok nagyot szusszantak, a lábaik megbicsaklottak, majd egyszerre, és immár eszméletlenül

elterültek a fedélzeten.

Luke azonnal talpra állt, és odaszólt a feleségének:

– Na, hogy tetszett?

– Parasztfiú – mormolta Mara, de közben szélesen elmosolyodott. Őt annak idején úgy

képezték ki, hogy könyörtelen legyen. Mindig is arra tanították, hogy ne kegyelmezzen azoknak,

akik veszélyt jelentenek rá, és ezáltal – a kiképzői szerint – eljátszották az élethez való jogukat.

De Luke másként szemlélte a világot. Noha az elmúlt évek során szerzett tapasztalatai

megedzették és valamennyire megkeményítették a lelkét, azért annak mélyén megőrizte azt a

könyörületességet, és azokat az eszményeket, amelyeket még a Tatuinról hozott magával.

Mara egyáltalán nem sértésnek szánta a megjegyzést. Sőt, többek között éppen a letisztult,

egyszerű gondolkodásmódja miatt imádta Luke-ot, mert az lényegében az élet végtelen tiszteletén

alapult, így aztán a férje megingathatatlan alapelvei iránti elismerése jeléül használta a

„parasztfiú" kifejezést. És azzal is tisztában volt, hogy a nap végén sokkal nyugodtabb lesz az

álma, mert akármi történjék addig, vigasztalni fogja a tudat, hogy még a leghalálosabb

ellenségeik is megkapták az összes, józan ésszel megadható esélyt.

Ám a vagaarik gyorsan eltékozolták az esélyüket. A wolvkilek kiiktatása után Bearsh

újabb parancsot ordított, mire a harcosai fokozták az össztüzet.

És miután az izzó lövedékek még a korábbinál is sűrűbben záporoztak rá, Mara tudta,

hogy ennek az összecsapásnak hamarosan vége szakad.

A vég egy aktív fénykard formájában érkezett, amely elröppent mellette, és tökéletes

időzítéssel átszáguldott azon a láthatatlan védernyőn, amit az ő viharos gyorsasággal végrehajtott

hárításai képeztek. A szélsebesen pörgő fegyver egyetlen másodperccel később elérte az ellenség

sorait. Az izzó energiapenge hol jobbra, hol balra villant, közben akadálytalanul hasította át a

vagaarik fegyvereit, páncélzatát és testét.

Két másodperccel később minden véget ért.

Mara kihúzta magát, majd hevesen zihálva lerázogatta a tagjait, hogy a feszültség

kioldódjon az izmaiból. Szemügyre vette a halott harcosokat, közben az Erőn keresztül gyorsan

letapogatta a környezetüket, hogy elejét vegye a további meglepetéseknek.

Hirtelen észrevette, hogy Bearsh hiányzik az elesettek közül.

– Vajon hová ment? – mormolta félhangosan, és a tekintetével még egyszer végigsöpört

az iszonyúan megcsonkított tetemeken.

– Kicsoda? – kérdezte Luke, és felemelte a tekintetét arról a wolvkilről, amely mellé az

imént letérdelt, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

– Bearsh eltűnt – válaszolta Mara, majd a rendész parancsnokhoz fordult: –, nem látta

véletlenül?

Pressor nem válaszolt. Döbbenten tátogva bámulta a vagaarik hátborzongató

maradványait.

– Hahó, Pressor úr, ébresztő! – szólt rá mosolyogva Mara.

A férfi nagy erőfeszítések árán elszakította a tekintetét a véres látványtól, és bambán

pislogott a Jedi-hölgyre.

– Te... tessék? – dadogta zavartan.

– Bearsh eltűnt – ismételte Mara. Türelmetlenül toppantott egyet, de rögtön elszégyellte

magát a viselkedése miatt. Ráeszmélt, hogy az itteni emberek ötven éve nem láttak Jediket, így

nyilván rég elfelejtették, hogy mire képesek.

– Igen – bökte ki Pressor, és gyorsan összeszedte magát. – Ő, huh, szóval Bearsh

eliszkolt, rögtön azután, hogy a férje – furcsa pillantás vetett Luke-ra –, hogy is mondjam...

elaltatta az állatokat. A harcosai fokozták a tüzet, ő pedig sarkon fordult, és elmenekült.

– Jobb lesz, ha utána megyünk – vélekedett Mara. – Szerinted is, Luke?

– Igen, menjetek csak! – dünnyögte Luke, és odalépett a következő wolvkilhez. – Én még

megvizsgálom ezeket a teremtményeket. Nem szeretném, ha hirtelen felébrednének, és hátba

támadnának minket. Menj csak, később megkereslek!

– Rendben! – Mara nekivágott a folyosónak, és néhány lépés után visszaszólt: – Maga is

jöjjön, Pressor úr! Vezessen oda ahhoz a teremhez! – A férfi válaszát meg sem várva futni

kezdett, közben előrántotta az adóvevőjét, és beleszólt: – Fel százados! Szedjék a lábukat, és jól

nyissák ki a szemüket! Úgy néz ki, hogy több vagaari portyázik itt, mint eredetileg sejtettük!

Hosszú pillanatokig nem kapott választ, mire ismét megszólalt:

– Fel százados, veszi az adást?

A készülék továbbra is makacsul hallgatott.

– Valami azt súgja – jegyezte meg Pressor, aki időközben felzárkózott Mara mellé –,

hogy erre már ők is rájöttek.

Huszadik fejezet

A D-hatos egység tatjának környékén valamivel rosszabb állapotok uralkodtak, mint az

óvoda és az Elkülönítő közötti szakaszon. Ám a folyosók járhatónak bizonyultak, és az 501-esek

abban a hangulatban voltak, amit a kiképző kézikönyvek „átszellemültnek", illetve

„emelkedettnek" neveztek. Így aztán a csapat különösebb zökkenők nélkül, rövid idő alatt eljutott

a liftállomáshoz.

Fel megnyomta a hívógombot. Néhány pillanattal később, mialatt a kabin érkezésére

vártak, érzékelték a rájuk leselkedő veszély első jeleit.

– Ez nem hangzik túl biztatónak – jelentette ki Csáklya, miközben a liftajtóhoz préselte a

sisakjának az oldalát. – Ez a hang valahogy... nem jó.

– Hogy érti azt, hogy nem jó? – háborgott a százados. Ő maga is kényesen ügyelt arra,

hogy a figyelme egy pillanatra se lankadjon, de nem akart megriadni minden egyes nyikordulás

hallatán. – Hogyan hangzik? Kopottnak, rozsdásnak, recsegőnek? Hogyan?

– Túl nehéz – közölte Őrszem, aki a társát utánozva szintén odanyomta a sisakját az

ajtólaphoz. – Túl nehéz ahhoz, hogy üres legyen.

A százados Draskra pillantott, és odaszólt neki:

– Lehet, hogy a lebegtető rendszerrel van baj?

– Nem hiszem, uram – válaszolta a tábornok helyett Őrszem. – Ott sincs minden rendben,

de most másról van szó. Ez a kabin biztosan nem üres.

– Nekünk pedig abból kell kiindulnunk, hogy az ellenségeinkkel van tele – vélekedett

Drask. – Azt javaslom, százados úr, sürgősen vonuljunk fedezékbe!

Fel hevesen grimaszolva csóválgatta a fejét. Valahogy gyávaságnak érezte, ha most

elfutnak és meglapulnak valahol, viszont kockáztatni sem akart. Ráadásul nem ő maga, hanem

Drask állt elő a javaslattal, ami azt jelentette, hogy ha elrejtőznek, akkor a jövőben nem kell

számolni a tábornok bíráló és gúnyos megjegyzéseivel.

Végül döntésre jutott, és fennhangon megszólalt:

– Figyelem, rohamosztagosok, védőállást foglalunk! Szóródjanak szét, és nagyon

figyeljenek!

A parancs kiadását követően gyorsan körülnézett. Felfedezett egy bejáratot a közelben, és

pillanatnyi latolgatás után elindult felé.

Az ajtón túl kisebbfajta, konyhával egybeépített étkező fogadta. A padlót vastag

porréteggel lepett főzőedények, evőeszközök, továbbá poharak, tányérok és tálak cserepeinek

százai borították. Fel beállt az ajtóba, és úgy helyezkedett, hogy szemmel tarthassa a liftet, de a

teste fedezékben legyen. Végül előhúzta, és a liftaknát lezáró ajtóra szegezte a pisztolyát, majd

mozdulatlanul várakozott. Alig néhány másodperccel később megváltozott az aknából

kihallatszó, tompa búgás, ami arra utalt, hogy a kabin megérkezett, és megállapodott...

A következő pillanatban tompa dörrenés és vakító fényjelenség kíséretében kirobbant a

lift ajtaja.

Fel ösztönösen visszabukott a helyiség falának takarásába, onnan hallgatta a folyosó

válaszfalaira zúduló fém- és műanyagdarabok kopogását és csattogását. A robbanás visszhangjai

lassan elhaltak, mire óvatosan kidugta a fejét és a pisztolyát az ajtó kerete mögül.

Éppen idejében nézett ki ahhoz, hogy meglássa azt a két alakot, akik a liftajtón tátongó

nyíláson át ugrottak ki a folyosóra. A harcosok gyakorlatilag körül sem néztek, mielőtt tüzet

nyitottak. Vakon, véletlenszerűen lövöldöztek összevissza, nyilván azért, hogy jó előre elvegyék

a rájuk leselkedők kedvét az ellentámadástól.

A százados felszisszent meglepetésében. Jinzler figyelmeztetése után valamiért úgy

gondolta, hogy Bearshhez és társaihoz hasonló lényeket fog látni. Ő azokra a testükön köpenyt

viselő, a vállukon halott állatokat cipelő teremtményekre számított, amelyekkel naponta

találkozott a Chaf Envoy fedélzetén, nem pedig egy tetőtől-talpig páncélba öltözött, állig

felfegyverzett támadóegységre. A következő pillanatban újabb két vagaari rontott ki a kabinból,

akiket négy nagyon is eleven, dühödten vicsorgó wolvkil követett.

A birodalmiak mindeddig nem viszonozták a tüzet, és Fel úgy döntött, hogy ideje

változtatni ezen az állapoton. Vadul hátrahőkölt, mert az egyik, találomra leadott lövés a feje

közelében csapódott a falba, de rögtön visszahajolt a folyosóra, teleszívta a tüdejét levegővel, és

felordított:

– Állj! Tegyék le a fegyvert!

Természetesen egy pillanatig sem várta, hogy az ellenség engedelmeskedik a

parancsának, és nem is kellett csalódnia. Mind a négy vagaari felé fordult, és miután felfedezték

őt, egyszerre tüzet nyitottak rá. Fel jeges nyugalommal célba vette a hozzá legközelebb eső

harcos mellkasát, és meghúzta az elsütő billentyűt.

A vékony, de erős lézernyaláb fekete peremű lyukat égetett a célpont mellvértjébe. A

vagaari hatalmasat rándult, megtántorodott, és hanyatt zuhant. A százados villámgyorsan

visszahúzódott a fal mögé, mert feldühödött ellenfelei gyilkos pergőtüzet zúdítottak az

ajtónyílásra. Fel leguggolt, kidugta a fegyverét a falon túlra, és vaktában leadott néhány lövést.

Odakint a folyosón a vagaarik fegyvereiből kiröppenő energianyalábok hangjai közé BlasTech

típusú sugárvetők lövedékeinek jellegzetes, éles sistergései vegyültek. Egy ütemmel később a

százados egy hő pisztoly tűzgolyóinak süvítését is meghallotta.

Gyorsan elhúzta néhányszor a fegyvere kioldóbillentyűjét, majd óvatosan kinézett a

folyosóra...

... és azt látta, hogy az egyik wolvkil nyílegyenesen felé száguld.

Azonnal visszahátrált az étkezdébe. Az állat lassított, de a karmai megcsúsztak a sima

fémlemezeken, így hiába kaparta a padozatot, nem tudta idejében bevenni a kanyart, és a lendület

tovább sodorta. A százados egy pillanatra tisztán rálátott az ajtó előtt elsikló wolvkilre, és

gyorsan oldalba lőtte.

Ám az állaton nem látszott, hogy súlyos sebet kapott volna. Éppen csak megrázta magát,

aztán az ajtó felé perdült, és a fogait csattogtatva újabb rohamra indult.

Fel mélyebbre hátrált a helyiségben, közben újra meg újra belelőtt a felé vágtató fenevad

mellkasába, majd jobbra vetődött, hogy kitérjen az útjából. A wolvkil számított erre a manőverre,

és azonnal irányt váltott, aztán még egyszer elrugaszkodott, és rávetette magát a célpontjára.

A százados – inkább a szerencséjének, mint az ügyességének köszönhetően – félreütötte

az arca felé kapó mellső lábakat, de közben elejtette a pisztolyát. Kétségbeesetten előrelendítette

mindkét kezét, hogy torkon ragadja a wolvkilt. A fenevad repülés közben oldalra vágta a fejét, és

iszonyatos erővel ráharapott a jobb alkarjára.

Fel levegő után kapott, mert szörnyű fájdalom hasított a kezébe. Az izmos test

nekicsapódott a mellkasának, és hatalmasat taszított rajta. Hátratántorodott, elvesztette az

egyensúlyát, és hanyatt esett. Zuhanás közben szabadon maradt bal kezével belemarkolt a

szörnyeteg nyakába, és annál fogva balra rántotta a szőrös testet, így sikerült elérnie, hogy amikor

a háta végül a padozatnak csapódott, a gyilkos teremtmény nem egyenesen rá esett, hanem

közvetlenül mellé.

Akkora ütést kapott a hátára, hogy elakadt a lélegzete. A padozaton heverő, törött

cserepek mélyen belevágtak a bőrébe. Ám a wolvkil ezúttal sem adta tanújelét annak, hogy

megsérült, de még csak annak sem, hogy fájdalmak gyötörnék. Azonnal talpra vergődött, és

eszeveszett rúgkapálás közepette, minden erejével azon igyekezett, hogy az ellenfele fölé

kerüljön.

A százados a baljával elszántan szorította az állat vastag bundáját, és kétségbeesetten törte

a fejét, hogy mitévő legyen. A teremtmény olyan vadul vonaglott, hogy hiába próbált belerúgni

akár a térdével, akár a lábfejével, nem tudta akkora erővel eltalálni, hogy komoly sérülést

okozhasson neki. A félelmetes fogak közé szorult jobb karját nem használhatta, de a balt sem,

mert azzal tartotta el magától a wolvkilt.

Hirtelen rádöbbent, hogy az állat szeme ott van, szó szerint csupán karnyújtásnyira tőle.

Fel belenézett abba a sötét szempárba, és megpróbálta kisöpörni a tudatából a fájdalmat

annyi időre, amíg összeszedi a gondolatait. Ha elengedi a wolvkil nyakát, azzal szörnyű, talán

halálos veszélynek teszi ki magát. Mégis úgy ítélte meg, hogy ez az egyetlen esélye. Ha nem

cselekszik gyorsan, el fogja veszíteni a jobbját, és egyetlen ép karral nem sokáig állhat ellen az

őrjöngő szörnyetegnek. Vett egy mély lélegzetet, elengedte az állat nyakát, és villámgyorsan a

szeme felé kapott.

Pontosan azt tette, amire a wolvkil számított. A fenevad diadalittasan felmordult, és

elengedte a jobbját. Most, hogy szabaddá vált úgy a szája, mint a nyaka, hátrafeszítette a testét, és

félelmetes karmokkal felfegyverzett mellső lábával az ellenfele torka felé csapott. Felnek annyi

ideje maradt, hogy elterüljön a padozaton, és félrerántsa valamennyire a nyakát, abban a biztos

tudatban, hogy kockáztatott, és veszített...

Hirtelen úgy érezte, mintha az idő lelassult volna körülötte. A tudata képről-képre

rögzítette az eseményeket. Tisztán látta az immár védtelenül maradt nyaka felé közeledő fogakat.

Az állat oldalra csavarta a fejét, hogy beleharaphasson a torkába. Az életösztön parancsára még

felemelte a kezét, de ő maga is tisztában volt azzal, hogy már mindennel elkésett. Elkeseredetten

nézte azokat a szörnyű fogakat, amelyek már majdnem elérték őt, amikor váratlanul egy fehér

páncélkesztyűs kéz bukkant elő a semmiből, belenyúlt a fenevad pofájába, és keményen

rámarkolt az alsó állkapocsra.

A wolvkil felmordult, amikor rájött, hogy nem puha emberi nyakba, hanem kemény

ötvözetből készült lemezbe harapott. A meglepett morgás riadt szűköléssé változott, amikor egy

másik, ugyanolyan könyörtelen kéz tarkón ragadta, aztán egy ellenállhatatlan erő a levegőbe

emelte az egész testét.

– Kész vagy? – kérdezte a rohamosztagos, aki mindkét kezét előrenyújtva maga előtt

tartotta a vadul kapálózó wolvkilt.

– Mehet! – válaszolta egy hang.

Az elsőnek érkező rohamosztagos meglóbálta, és az étkező távolabbi sarka felé hajította

az állatot. A következő pillanatban sugárvetőből leadott lövések sisteregtek, aztán csend lett.

– Szép munka volt – jegyezte meg a százados, mialatt gyenge, nehézkes mozdulatokkal

nekilátott, hogy talpra vergődjön. A mellette álló katona megfogta épen maradt bal karját, és

felsegítette. Fel odabiccentett neki, és folytatta: – Az időzítés ezúttal is tökéletesre sikerült.

Köszönöm!

– Ugyan, uram, ez csak természetes – válaszolta Árnyék. – Hogy érzi magát?

– Úgy néz ki, megmaradok – válaszolta kesernyésen mosolyogva Fel, és szemügyre vette

a sérüléseit. A jobb alkarja ijesztő látványt nyújtott, de meglepő módon alig érzett fájdalmat, amit

a vérében keringő adrenalin hatásának tulajdonított. Éppen ezért élt a gyanúperrel, hogy

hamarosan jóval erősebb fájdalmak fogják kínozni. – Mi történt odakint?

– Elkaptuk őket, uram – válaszolta Felhő, mialatt egy mesterséges bőrrel teli palackkal a

kezében odalépett a parancsnoka mellé. – Valami azt súgja, hogy a páncéljuk tervezője még csak

nem is hallott a BlasTech sugár vetőkről.

– Drask tábornoknak nem esett baja? – kérdezte Fel, és aggodalmas pillantást vetett az

ajtó felé, de a katonái eltakarták előle a kilátást.

– Egyben maradtam – felelte maga Drask, és Felhőt megkerülve odaállt a százados elé. –

Sajnálom, hogy egy kicsit késve érkezett a felmentő sereg!

– A lényeg, hogy még éppen ideértek – dörmögte Fel, és az arca fájdalmasan rángatózott,

mialatt Felhő lefejtette a jobb alkarjáról a ruházatának megtépázott maradványait. – Többször is

belelőttem abba az átkozott fenevadba, de nem értem el semmit. Figyeljen, Felhő, csak állítsa el a

vérzést, és szüntesse meg a fájdalmat, rendben? Elég, ha használni tudom a karomat, minden más

várhat. Szóval, hol vannak a sérülékeny részei ennek az állatnak?

– Attól tartok, uram, nincsenek gyenge pontjai – válaszolta Őrszem.

Felhő ezalatt vékony bőrréteget fújt a százados alkarjára, majd eltette a palackot. Az egyik

övtáskájából előhúzott egy csomag kötszert, és nekilátott, hogy feltekerje azt a sérült területre.

Őrszem néhány pillanatig szótlanul figyelte társa ügyes, gyakorlott mozdulatait, majd folytatta:

– A külső megjelenésük tekintetében semmiben sem különböznek egy átlagos állattól, de

úgy tűnik, hogy a belső szerveik szétszórtan helyezkednek el a különféle testüregeikben. A

központi idegrendszerük is több alközpontra oszlik, amelyeket nem néhány nagy, hanem

számtalan kisebb idegpálya köt össze. Ahhoz, hogy megállítson egy ilyen teremtményt,

gyakorlatilag darált hússá kell lőnie, uram!

– Ezt majd igyekszem észben tartani – válaszolta Fel, és a rohamosztagos mellvértjén

feketéllő, égett foltokat fürkészve hozzátette: – Megsérült valaki?

– Néhány jelentéktelen karcolás, uram – felelte Felhő, és felmutatta a bal alkarját, ahol a

fehér páncélon néhány tűhegynyi lyuk sötétlett. – Minden várhat, amíg vissza nem térünk a

hajóra.

– Feltéve, hogy még van hajónk, amelyre visszatérhetünk – jegyezte meg halkan a

százados, és komor pillantást vetett a tábornokra.

– Van hajónk – dörmögte eltökélten Drask –, és még most is vannak chiss harcosok a

fedélzetén. Úgy a hajó, mint ők ott várnak minket, ahol hagytuk őket.

– Remélem, igaza van, tábornok úr – sóhajtotta Fel, majd Felhő felé fordult, aki

időközben elhasználta az első csomag kötszert, és máris előhalászott egy másodikat. Halványan

elmosolyodott, és rászólt a katonájára: – Köszönöm, ennyi éppen elég lesz. Nézzük a folytatást.

Vajon a vagaarik látványos belépője tönkretette azt a fel vonókabint, vagy üzemképes maradt?

– Az előbb benéztem oda, uram, és egész tűrhetőnek tűnt az állapota – válaszolta Őrszem.

– De Csáklya most alaposabban is átvizsgálja.

Ezalatt Árnyék apró kézmozdulattal jelezte, hogy mondani akar valamit, és Fel jóváhagyó

biccentését követően megszólalt:

– Uram, az összecsapás alatt a Jedik megpróbáltak kapcsolatba lépni velünk!

Fel megcsóválta a fejét. A csata hevében nem hallotta meg az adóvevőjének a hívójelét.

– És mit akartak? – kérdezte gondterhelten.

– Arra figyelmeztettek minket, hogy több vagaari portyázik idelent, mint korábban

sejtettük – válaszolta Őrszem.

– Hát, ezt magunk is megtapasztaltuk – dünnyögte Fel, és elindult a kijárat felé. –

Válaszolt nekik valaki?

– Sajnos nem, uram – közölte Őrszem – A kérdéses pillanatban eléggé el voltunk

foglalva.

– Ez teljességgel érthető – Fel engedékenyen bólintott, és felvette a padozatról a

wolvkillel vívott küzdelem alatt elejtett pisztolyát.

Csáklya a felvonó előtt várta a csapatot. Folyamatosan forgatta jobbra-balra a fejét, hogy

szemmel tartsa a folyosót arra az esetre, ha a vagaarik újabb támadásra szánnák el magukat.

– A turbólift üzemképes, uram! – jelentette derűs hangon, miután a parancsnoka a

közelébe ért.

– Helyes – vágta rá Fel, és a társaság élén haladva besétált a fülkébe – akkor induljunk!

– Tehát, mi a terv? – kérdezte Drask, miután a kabin kissé imbolyogva bár, de siklani

kezdett a D-ötös felé.

Fel mélyet sóhajtott, és összekaparta minden elszántságát, hogy megacélozza az akaratát.

Amit mondani készült, ellene szólt mindennek, amire valaha tanították, ráadásul mélységesen

zavarba ejtőnek találta. De már kiszámította magában, hogy ez az egyetlen járható út.

– A terv az, tábornok úr – válaszolta csendesen –, hogy átadom önnek az osztagomat,

amíg valamennyien vissza nem térünk a Chaf Envoyra.

A kijelentést követő pillanatokban csendesen derült magában, mert Drask bamba

arckifejezése láttán úgy sejtette, hogy a tábornok még soha életében nem lepődött meg ennyire.

– Jól értettem? Arra kér, hogy... vegyem át a parancsnokságot?

– Pontosan arra – Fel nagyot bólintott. – Ahogyan korábban a tudtunkra adta, ön felszíni

csapatok felett parancsnokol. Én viszont űrhajókat irányítok. Ami körülöttünk zajlik, az a maga

szakterülete, és nem az enyém.

– Lehet, de ez itt a maga egysége – mutatott rá Drask, és gyanakodva hozzátette: – Ilyen

könnyedén átadja őket másvalakinek?

– Először is, egyáltalán nem könnyű – vágott vissza Fel. – Viszont az ostobaság és

fennhéjázás csúcsa lenne, ha kockára tenném az életüket, és a többi társunk életét is azzal, hogy

műkedvelő létemre ragaszkodom a parancsnoki pozíciómhoz, mialatt egy hivatásos szakértő is a

rendelkezésünkre áll. Maga másként gondolja?

Drask néhány pillanatig csak merőn bámult, és vörös szeméből kifürkészhetetlen tekintet

sugárzott. Aztán lassan elmosolyodott.

Fel meglepődött, mert legjobb emlékezete szerint ez volt a legelső őszinte mosoly,

amelyet ő vagy a katonái kaptak egy chisstől, mióta a Chaf Envoy fedélzetére tették a lábukat.

– Szépen és meggyőzően beszélt, százados úr – jelentette ki ünnepélyesen a tábornok. –

így aztán elfogadom az ajánlatát, és átveszem a parancsnokságot. – Intő gesztussal felemelte a

jobb mutatóujját, és hozzáfűzte: – Viszont, mialatt én vagyok a bolygófelszíni hadviselés

szakértője, ön nálam sokkal jobban ismeri annak a hadszíntérnek a felépítését és tervrajzait,

amelyen meg kell vívnunk a harcunkat. Ennélfogva közösen fogunk parancsnokolni az 501-es

Légió osztaga felett.

Fel méltóságteljesen fejet hajtott, de magában korántsem volt elégedett. Jól tudta, hogy ha

a történelem folyamán egy egységnek két külön személyiség parancsolt, abból még sosem sült ki

semmi jó. Az egyesített parancsnoklás rendszerint katasztrofális helyzetet, egymásnak

ellentmondó utasítások tömkelegét, ostoba versengést, és általános zűrzavart teremtett. Ennek

elkerülése érdekében szilárdan megfogadta, hogy akármi történjék, be fogja érni azzal, hogy

ellátja Draskot a megfelelő taktikai adatokkal, és teljes egészében rábízza az irányítást. Élt a

gyanúperrel, hogy maga a tábornok is így gondolja, ami arra utalt, hogy az iménti javaslata afféle

gesztus volt csupán, amely arra szolgált, hogy ő megőrizhesse a tekintélyét a katonái előtt.

– Rendben van, tábornok úr – mondta végül –, elfogadom az ajánlatát.

– Helyes! – vágta rá Drask, és felcsillant a szeme. Meglóbálta a pisztolyát, és hozzátette:

– Akkor most mutassuk meg a vagaariknak, hogy mi vár azokra, akik háborút viselnek a Chiss

Birodalom és a Kéz Birodalma ellen!

Fel elmosolyodott, végighordozta a tekintetét a mozdulatlanul, néma csendben várakozó

rohamosztagosokon, és megszólalt:

– Igen, tábornok úr, mutassuk meg nekik!

A három wolvkil abban a pillanatban rohamra indult Mara ellen, ahogy belépett az

ülésterembe. Az állatok szempillantás alatt átviharzottak a helyiségen. A célponttól három-négy

méterre hatalmasat ugrottak. A nyáltól csöpögő fogsorok a Jedi-hölgy fegyvert markoló kezére

irányultak...

Mara hűvös nyugalommal, tökéletes időzítéssel oldalra szökkent, majd három gyors

csapással kettévágta a szörnyetegeket.

A helyiség túlsó felében Jinzler és a társai azonnal nekiláttak, hogy lebontsák a rögtönzött

menedék ingatag tetőjét.

– Kérem, siessenek! – kiáltotta elkeseredetten Feesa, miközben félrelökött egy széket, és

nyomban visszakuporodott Formbi mellé. – Chaf'ormb'intrano főnemes súlyosan megsebesült!

Mara kikapcsolta a fénykardját, és elindult a kiszabadított foglyok felé. Menet közben

gyors pillantásokkal végigmérte a padozaton elnyúlva heverő három chiss harcost, és a két fiatal

férfit. Pressor letérdelt az egyik rendésze mellé, pedig már ő is tudta, hogy egyikükön sem lehet

segíteni.

Az életben maradottak félretolták a sarok előtt keresztbe fordított asztalt. Mire a

Jedi-hölgy odaért hozzájuk, Feesa kitámogatta a sarokból a láthatóan legyengült főnemest, akinek

ruházatán hatalmas vérfoltok sötétlettek.

– A többiek jól vannak? – kérdezte Mara, és mialatt visszaakasztotta a fénykardját a

derékszíjára, sérülések nyomai után kutatva végighordozta a tekintetét a társaság tagjain.

– Csak a főnemes sebesült meg – erősítette meg Feesa, aki szemlátomást nem vett

tudomást a saját vállán vöröslő, véres csíkokról. – Kérem, segítsenek rajta!

– Nyugodjon meg! – csitította Mara a zaklatott chiss hölgyet, azzal elfordult, hogy

szemügyre vegye azt a három idős férfit, akik a hátsó falnál gyűltek össze, mintha arra törekedtek

volna, hogy a lehető legtávolabb legyenek mindenki mástól. Nyomban feltámadt benne a gyanú,

hogy a Kirajzás eredeti túlélőit látja.

A következő pillanatban megszólalt az adóvevője, majd Fel hangja hallatszott a

készülékből:

– Skywalker mester? Veszik az adást?

Mara visszafordult a főnemes és Feesa felé, közben előhúzta, és a szája elé emelte a

rádióját, majd beleszólt:

– Itt vagyok, százados úr! Nem esett bajuk?

– Az előbb összeakaszkodtunk néhány vagaarival, és a kis szőrös kedvenceikkel –

válaszolta Fel. – Vigyázzanak azokkal a wolvkilekkel! Nagyon nehéz elpusztítani őket!

– Nem nehéz, ha van fénykardja – felelte mosolyogva Mara.

– Amint hazatérünk, kezdeményezni fogom a feletteseimnél, hogy szereljék fel a

rohamosztagosokat ezzel a fegyverféleséggel – jelentette ki vidáman a százados. – Egyébként

most már minden rendben. Pillanatnyilag az egyik hátsó liftben vagyunk, és a D-ötös felé tartunk.

Vannak új utasításaik a számunkra?

– Jelenleg csupán annyi, hogy végezzenek azokkal a vagaarikkal, amelyekkel útközben

találkoznak – felelte Mara. – Még mindig nem tudjuk, hogy hányan vannak, és merre járnak.

Legyenek nagyon óvatosak, nehogy belefussanak egy csapdába! És ha menet közben telepesekre

bukkannának, juttassák őket biztonságos helyre!

– Értettem! – kurjantotta katonásan Fel. – Megyünk tovább!

– Hamarosan mi is elindulunk az önök irányába – ígérte Mara, majd mélyet lélegzett, és

ismét beleszólt az adóvevőbe: – Luke, hallasz?

– Igen, veszem az adást – válaszolta azonnal a Jedi-mester. – Gondoskodtam a

wolvkilekről, és már felétek tartok. Ti hogy álltok?

– Urai vagyunk a helyzetnek – jelentette ki elégedetten Mara. – Nem is kell idejönnöd!

Menj tovább, és próbáld az 501-esek felé terelni a vagaarikat.

– Rendben! Kiszálltam!

Mara visszatűzte az övébe a rádióját, és kissé előrehajolva szemügyre vette a reszketeg

léptekkel felé botorkáló Formbi jobb alkarját.

– Hát, ez tényleg nagyon csúnya – dünnyögte halkan –, ide már kevés lesz az

elsősegély-készlet. Pressor úr!

Az Őrző éppen a másik rendész tetemét vizsgálgatta, de most felnézett. A tekintete

homályosnak tűnt, látszott rajta, hogy nincs teljesen magánál.

– Tessék? – kérdezte halkan.

– Formbi főnemesnek azonnali orvosi segítségre van szüksége – magyarázta neki Mara,

és magában elcsodálkozott a férfi hangulatának gyors átalakulásán. – Hol egy kórház?

– Hogy kórház... ? – motyogta kábán Pressor. – Miért, mi a baj?

Mara a homlokát ráncolva meredt az Őrzőre, majd hirtelen észbe kapott. Hát persze,

Pressor az egyik halott embere mellett kuporog...

– Nézze, Pressor úr, sajnálom a barátját – mondta szelíd, együtt-érző hangon. – De rajta

most már nem segíthetünk.

Nem vigasztalhatta tovább a mélyen lesújtott férfit, mert a hátsó falnál ácsorgó idős

emberek egyike dühösen felcsattant:

– Szóval azt akarja, hogy egy idegen teremtményre pazaroljuk a gyógyszereinket?

Méghozzá pontosan arra az idegenre, aki a hajónkra hozta azokat a gyilkosokat?

Mara szembefordult az illetővel, és gondosan vigyázva, hogy az ingerültsége ne érződjön

a hangján, odaszólt neki:

– Nézze, jó uram! Megértem, hogy haragszik. Egyszer majd eljön az ideje a történtek

elemzésének, a vádaskodásnak és a felelősök keresésének. De ez most nem az a perc. Máris

elvesztették két társukat...

– Hatot... – vetette közbe komoran Pressor.

– Szóval, elvesztették hat társukat – módosította Mara az előző kijelentését, és nagyot

fújt, hogy lehiggadjon. Szerette volna a képükbe vágni, hogy valószínűleg senki sem halt volna

meg, ha nem ejtik csapdába Luke-ot és őt, de a békesség kedvéért türtőztette magát. Így aztán

visszanyelte a csípős megjegyzéseit, és nyugodt hangon folytatta: – A háború már csak ilyen. A

társaiknak voltak fegyvereik, és volt némi esélyük, hogy felvegyék a harcot. – Az ajtó felé intett,

és kíméletlenül hozzátette: – És ez máris több annál, amit a többi emberükről elmondhatunk. Ha

nem cselekszünk, méghozzá gyorsan, mindannyian meg fognak halni! Ezt akarják?

– Akkor menj, és segíts rajtuk, Jedi! – kiáltotta haragosan az egyik öreg. – Ki tart vissza?

Mara hevesen megrázta a fejét, és magyarázni kezdett:

– Látja, pontosan ez az, amit nem fogunk megtenni! Nem fogunk külön-külön rohangálni,

hogy folyton akadályozzuk egymást. Vagy együtt csináljuk, vagy sehogy. A mi feladatunk, hogy

harcoljunk. Az Őrző feladata, hogy kiderítse, és a tudtunkra adja az ellenség helyzetét, illetve,

hogy támogasson minket. – A jobb mutatóujját az idős férfiakra szegezte, és hozzátette: – A

maguk feladata pedig, hogy az arcvonal mögött maradnak, ellátják a sebesülteket, és megvédik a

civileket. Ha ez elfogadhatatlan az önök számára, máris elmegyünk innen!

– Tehát semmi sem változott – dörmögte halkan az egyik idős férfi.

– Igen, még most is pontosan olyanok, mint amilyenek annak idején voltak – erősítette

meg keserűen a társaság szószólója, majd kihúzta magát, és kijelentette: – Hát legyen, Jedi! Majd

mi gondoskodunk a sebesültekről. Ahogy parancsolja! – mélyet lélegzett, és fenyegető hangon

hozzáfűzte: – De miután vége lesz, maguk elhagyják a Kirajzás fedélzetét! Megértette?

– Tökéletesen – válaszolta Mara, azzal utálkozó képet vágva hátat fordított a férfinak, és

odaszólt a chiss hölgynek: – Figyeljen, Feesa, maga és a főnemes velük mennek. És ön is,

nagykövet úr!

– Van egy perce a számomra? – kérdezte Jinzler, azzal félrehúzta Marát, és halkan

odasúgta neki: – Szeretnék kérni egy szívességet maguktól.

Mara nem akart hinni a fülének. Egy szívességet?

– Nézze, Jinzler, erre most nincs időnk – válaszolta fáradt sóhajtás kíséretében.

– Nem túl nagy szívességet – mentegetőzött a férfi. – Arra kérem, hogy vigye magával

Evlynt.

Mara elnézett Jinzler mellett, és szemügyre vette a Formbiék mögött toporgó kislányt,

illetve az anyját.

– Szórakozik velem? – kérdezte kissé ingerülten.

– Eszemben sincs – válaszolta Jinzler. – Evlynt átjárja az Erő, még bánni is tud vele.

Magam láttam, Mara. És az imént személyesen is megtapasztalhatta, hogy Uliar igazgató és a

társai hogyan éreznek a Jedik iránt. Valami azt súgja, hogy a kislány nagyobb biztonságban lesz

maguk mellett, mintha az ő társaságukban marad.

– Nagyobb biztonságban lesz? Ébresztő, Jinzler, éppen a tűzvonalba indulok! – mondta

Mara.

– Kérem... – suttogta halkan a férfi.

Mara idegesen megrázta a fejét. De még a bosszankodása közepette is érzékelte, hogy

Jinzler halálosan komolyan gondolja a dolgot. És miután a tanárnőre, illetve a lányára fordította a

figyelmét, tisztán megérezte, hogy félelem mardossa a bensőjüket. Egy másodperccel később már

azt is tudta, hogy Rosemari és Evlyn nem a hajón portyázó, fegyveres vagaariktól rettegnek,

hanem valami egészen mástól. Nagyot fújt, és kijelentette:

– Rendben, de azzal a feltétellel, hogy mindvégig mögöttem marad, ahol legalább

félig-meddig biztonságban lesz.

– Köszönöm – Jinzler jól láthatóan fellélegzett, és odaintett a lánynak. – Evlyn? Gyere

ide, légy szíves!

Mialatt a lány odasietett hozzá, Mara ismét megcsóválta a fejét.

Hogyan bonyolítsunk tovább egy eleve bonyolult helyzetet. Első lecke – mérgelődött

magában, miközben forrón remélte, hogy a jövőbeli eredmény megéri a jelen erőfeszítéseit.

Ekkor meghallotta, hogy Pressor a nevén szólítja, és a közeledő férfi felé fordult.

– Tessék? – kérdezte szigorú, kissé fenyegető hangon, hogy elejét vegye a további

vitáknak.

Ám kellemesen csalódott; az Őrző nem azért lépett oda hozzá, hogy vitába szálljon vele.

– Fogja, ezekre még szükségük lehet – mondta Pressor, és két adóvevőt nyomott a kezébe.

– Ahogy az előbb mondta, együtt kell működnünk. Ezekkel a készülékekkel közvetlenül

kapcsolatba léphet velem, vagy a többi rendésszel.

– És benne van az a különleges sáv is, amelynek hullámai áthatolnak a zavaró jeleken –

magyarázta Jinzler. – Arra az esetre, ha a vagaarik netán megtalálják, és visszakapcsolják a

zavaró berendezést!

– Itt van, ezzel aktiválhatják – tette hozzá Pressor, és megmutatta az apró kapcsolót.

– Köszönöm – válaszolta egyszerűen Mara, és a derékszíjára akasztotta mindkét

készüléket.

– Legyenek nagyon óvatosak! – kérte Pressor, aztán előbb az unokahúgára, majd a terem

távolabbi végében álló idős férfiakra pillantva, halkan hozzáfűzte: – És az Erő legyen magukkal!

Három páncélos vagaari őrködött a turbólift állomásánál, amikor Fel, Drask és az

501-esek megérkeztek oda. A rohamosztagosok elsöprő össztüzet adtak le rájuk, így azok néhány

pillanattal később már holtan hevertek a sima fémpadlón.

– Az áramszolgáltatás zavartalannak tűnik – állapította meg Őrszem, miután körülnézett.

– A vezetékrágók nyilván még nem érték el ezt a környéket.

– Ez lesz az utolsó hely, ahol a vagaarik szabadon eresztik a férgeket – magyarázta Drask.

– A Jedik szerint az elülső turbóliftek már hasznavehetetlenek. A támadóknak szükségük lesz

erre a felvonóra, ha vissza akarnak jutni a felszínre.

– Igen, ez logikus – ismerte el a százados, azzal gyorsan maga elé képzelte a hajó

tervrajzát, majd hozzátette: – Egészen pontosan a hajó jobb oldalába becsatlakozó felvonókat

fogják használni. Csakis azokon keresztül juthatnak fel a D-négyesre.

– Ami alighanem azt jelenti, hogy jelentős erőket vezényeltek a védelmére – vélekedett

gondterhelten Drask. – Maga mit gondol, százados úr? Megfelel az a hely egy rajtaütéshez?

– Talán igen – mormolta Fel elgondolkodva –, és éppen ezért valószínűleg ők is pontosan

ott számítanak támadásra.

– Én nem egyszerű támadásról beszéltem, százados úr – válaszolta Drask, és gonosz

fények gyúltak a szemében. – Hanem arról, hogy lesből fogunk lecsapni rájuk. Ott, ahol végképp

nem várják. Ugye, jól tudom, hogy a hátulsó liftaknákban is hat-hat kabin közlekedik? – Fel

egyetértő bólogatása láttán folytatta: – A kérdés, hogy vajon együtt, vagy külön-külön

mozognak?

– Valószínűleg ugyanúgy, ahogyan az elülső fülkék – válaszolta Fel –, vagyis egymástól

függetlenül.

– Továbbá, az akna összeköti a D-négyest, a D-ötöst, valamint a raktármagot, igaz? –

kérdezte a tábornok.

Fel végre megértette, hogy Drask mit forgat a fejében. Szélesen elmosolyodott, és derűs

hangon válaszolt:

– Igen, uram, összeköti. Hogyan akarja csinálni?

Drask a rohamosztagosokra pillantott.

– Azt hiszem, hamarosan két csapatra oszlunk – mondta megfontoltan. – Más esetben

jobban örülnék, ha három, vagy még több támadóegység állna a rendelkezésünkre, de az

501-esek már bebizonyították, hogy szélsőséges körülmények között is megállják a helyüket.

– És ha nem visszük magunkkal legalább kettőjüket, a vagaarik gyanút foghatnak – fűzte

hozzá a százados. – Őrszem és Árnyék, mit szólnának egy kis kiránduláshoz?

– Készen állunk, uram – vágta rá egyszerre a két rohamosztagos, majd Őrszem folytatta: –

Egészen pontosan mit vár el tőlünk, uram? Mit tegyünk, miután elértük a turbólift pilonját?

– Hogy foglaljanak tüzelőállást ott, ahol a raktármagból felívelő cső belecsatlakozik a

D-négyest és a D-ötöst összekötő pilonba – közölte Drask. – Mi megpróbáljuk a felvonó felé

kergetni a vagaarikat. Miután beszállnak a fülkékbe, és elindulnak a D-négyes felé, riasztjuk

önöket, és útközben megsemmisítik őket. Mit gondolnak, végre tudják hajtani?

– Menni fog, uram! – jelentette ki Őrszem – Megállítjuk az egyik fülkét közvetlenül a

csövek találkozási pontjánál, és keresünk magunknak egy helyet, ahonnan tűz alá vehetjük a

közeledő ellenséget.

– Ha ki tudják vonni azt az egy kabint a tűzvonalból, szabadon szétlőhetik az összes

többit – tette hozzá Fel. – De gondoskodjanak róla, hogy egy fülke sértetlen maradjon,

máskülönben mi sem tudunk visszatérni a felszínre.

– És figyeljetek a csapdákra! – intette a társait Csáklya. – Lehet, hogy Pressorék a hátsó

kabinok vezérlését is átalakították.

– Nem lesz gond – jelentette ki magabiztosan Őrszem. – Most már tudjuk, hogyan

működik a rendszer. Kimászunk a fülke tetejére, és vagy átkötjük, vagy megkerüljük a

vezetékeket.

– Helyes! Mindenki tudja, hogy mi a feladata? – kérdezte a százados.

A négy fehér páncélsisak egyszerre billent előre, majd hátra.

– Akkor hajtsák végre a parancsaikat! – mondta erős, és kissé ünnepélyes hangon Drask.

– Mostantól elrendelem a rádiócsendet. Csak akkor szegjék meg, ha feltétlenül szükséges. Az

adások alapján az ellenségeink bemérhetnek minket, és kiszámíthatják, hogy mire készülünk.

Most menjenek! – mondta végül, majd a chiss katonák hagyományos módján búcsúzott tőlük: –

A harcosok szerencséje kísérje lépteiket!

Őrszem és Árnyék egy pillanatra feszes vigyázzállásba vágták magukat, majd sarkon

fordultak, és döngő léptekkel bemasíroztak a felvonóba.

Miután a kabin halk nyikordulásai elhaltak a távolban, Fel összecsapta, és összedörzsölte

a két tenyerét, majd Draskhoz fordulva megkérdezte:

– És mi a terve velünk, tábornok úr?

– Először is, kölcsönvesszük ezeket – Drask lehajolt, felkapta az egyik elesett vagaari

sisakját és sugárvetőjét, majd felegyenesedve folytatta: – Sajnos a páncéljaik túl kicsik nekünk,

de legalább a fegyvereik tűrhető állapotban vannak. Rajta, százados úr, válasszon magának egy

erősebb sugárvetőt, aztán találjuk ki együtt, hogy hogyan közelítsük meg az ellenséget!

Luke a vállát a falnak támasztva, óvatosan kilesett a sarok mögül, és szemügyre vette a

keresztfolyosót. Hosszú pillanatok óta érezte, hogy idegenek lapulnak valahol a közelében, akik

erőszakos gondolatokat forgatnak a fejükben...

Hirtelen zavart érzett az Erőben. Gondolkodás nélkül visszarántotta a fejét, és a következő

pillanatban vörös sugárnyalábok süvítettek el az orra előtt.

– Na jó... – dünnyögte félhangosan. A jelekből ítélve az ellenség közelebb volt annál,

mint ahogy eredetileg becsülte.

– Mondták már neked, hogy rossz jel, ha valaki hangosan beszél, amikor egyedül van? –

mormolta Mara a háta mögött.

– Ha az Erő a szövetségesed, sosem vagy egyedül – válaszolt Luke, azzal elmosolyodott,

és megfordult. Aztán meglepetten pislogott néhányat, mert Evlynt pillantotta meg a felesége

mögött. – Nocsak, társaságunk is lesz?

– Nagyon úgy tűnik – felelte Mara, aki szintén mosolygott. – Emlékszel még Evlynre,

ugye?

– Nagyon is jól – jelentette ki Luke, és odaköszönt a kislánynak: – Szervusz, Evlyn!

– Szia – köszönt vissza kissé félénken a lány – ööö... szeretnék elnézést kérni azért...

szóval azért, ami korábban történt.

– Semmi baj, ne is mentegetőzz – Luke legyintett, és kérdő pillantást vetett a feleségére.

– Hosszú történet – mondta Mara –, és én magam is csak félig-meddig értem. A lényeg,

hogy Jinzler szerint az ifjú hölgy nagyobb biztonságban lesz, ha velünk tart, mint ha a saját

társaival marad.

– Nincs kifogásom a dolog ellen – válaszolta Luke, és a sürgetőbb ügyek kedvéért

félretette a kíváncsiságát. – Megkaptátok Fel üzenetét?

– Azt, amelyik arról szól, hogy szorítsuk a hátsó turbóliftek felé a vagaarikat? – kérdezett

vissza Mara, majd bólintott. – Igen, meg. A jó hír, hogy Pressor egyik rendésze is ott őrködik,

valahol a tat közelében. A jelentései szerint a vagaarik nem törődnek a telepesekkel mindaddig,

amíg azok nem próbálják feltartóztatni őket.

– Nem gyilkolják le az ittenieket, mert azt akarják, hogy lassú halált haljanak – állapította

meg csendesen Luke.

Egyetértése jeléül Mara nagyokat bólogatott, majd újra megszólalt:

– És a nemes cél érdekében vödörszámra szórják szét a vezeték-rágókat! – Néhány

másodpercre elhallgatott, majd a fejét ingatva folytatta: – Valószínűleg nem tudjuk megmenteni a

Kirajzást, Luke.

– Én is attól tartok – erősítette meg Luke a felesége vélekedését. – De akkor is meg kell

tennünk mindent, ami módunkban áll. És minél hamarabb végzünk a vagaarikkal, annál kevesebb

gondot fognak okozni. Vajon merre járnak Pressor emberei? Tudnak segíteni nekünk, ha

elkezdjük a lift felé terelni a támadókat?

– Nem igazán – válaszolta Mara, és megcsóválta a fejét. – Jelenleg négyen tartózkodnak

az ellenség által ellenőrzött zónában, de azokban az ódon sugárvetőkben szerintem már nincs

annyi energia, hogy a lövedékeik átüssék a vagaarik páncélzatát. Jut eszembe, időközben

előkerült két hiányzó rendész. Kiderült, hogy csak aludtak egy jót, mert az 501-esek elkábították

őket, mialatt átvágtak a D-hatoson. De mostanra már magukhoz tértek, és harcra készek. Ez a hír

elég sokat javított a mi Pressor barátunk hangulatán.

– A jókedvű szövetséges a legjobb szövetséges – bölcselkedett Luke. – Tartsuk meg őt

ebben az állapotában! Szóljunk neki, hogy a rendészei csak akkor bocsátkozzanak nyílt harcba,

ha végképp elkerülhetetlen. Maroknyian vannak, és a fegyverzetük is gyengébb, mint a

vagaariké, ami nem sok jót ígér.

– Ez már megtörtént. A rendészek csak várnak és figyelnek – közölte Mara. – További jó

hír, hogy a fegyverek tekintetében nincsenek akkora hátrányban, mint eddig hittük. A vagaarik hő

pisztolyokat és a Régi Köztársaságban gyártott sugárvetőket használnak ami arra utal, hogy nem

hozták magukkal a saját fegyvereiket, hanem egyszerűen kifosztották a Chaf Envoyon és a

négyes számú Dreadnaughton talált raktárakat.

– Igen, ez logikusnak tűnik – Luke töprengve bólogatott, és a gondolatmenetet folytatva

felvetette: – Nyilván attól tartottak, hogy a chissek valahogyan bemérik az elrejtett fegyverekből

kiszabaduló energia-anomáliákat. Ennek következtében viszont, ahogyan a rendészek

sugárvetőiben, úgy az ő fegyvereikben is alacsony az energiaszint.

– Aminek én csak örülni tudok – jegyezte meg Mara. – De még így is jelentős a

létszámfölényük. Ami annyit tesz, hogy nekünk kell cselekednünk.

– És az 501-eseknek – fűzte hozzá Luke, és hirtelen elhallgatott, mert furcsa, távoli zajok

tompa visszhangja verődött végig a folyosó falai között. Néhány pillanatig a fülét hegyezve

hallgatózott, majd megkérdezte: – Ezt hallottad?

– Valaki tüzet nyitott – állapította meg Mara, és a homlokát aggodalmasan ráncolva

figyelt.

– Talán a vagaarik mégiscsak úgy döntöttek, hogy gyors halálban részesítenek néhány

telepest – vélte komoran Luke.

– Vagy az itteniek közül néhányan hőssé akarnak válni – mondta Mara. – Akármelyik

magyarázat igaz, azt hiszem, ez a mi végszónk. Indulnunk kell!

– Így igaz – vágta rá Luke, és aktiválta a fénykardját. Jól tudta, hogy a két vagaari még

most is ott lapul a keresztfolyosóban, de a megérzései azt súgták neki, hogy az ellenségeik nem

számítanak közvetlen, villámgyors rohamra. Intett Evlynnek, hogy maradjon ott, ahol van, majd

odasúgta a feleségének:

– Készen állsz?

– Persze – felelte Mara, és ő is aktiválta a kardját –, indulhatunk!

– Újra! – parancsolta Drask.

Fel biccentett, és ismét leadott egy lövést. Az izzó energianyaláb tőle alig néhány méterre

csapódott a folyosó oldalfalába, és tenyérnyi folton megolvasztotta a sima fémfelületet.

– Mi a helyzet? – érdeklődött a százados.

– Izgatottnak tűnnek – válaszolta a tábornok, aki a halott vagaariról leszedett sisakot a bal

füléhez szorítva hallgatta az ellenség rádióadásait. – Na végre, elhangzott egy parancs.

– Ezt meg honnan veszi? – kérdezte értetlenül Fel. – Ha jól tudom, nem beszéli a

nyelvüket!

– Így van, viszont a felszólító mód minden nyelvben ugyanolyan hangsúlyt kap –

válaszolta elégedetten Drask. – Most már csak várnunk kell, és hamarosan kiderül, hogy az

következik-e, amit remélünk.

– Jönnek, uram – jelentette halkan Csáklya, és a csomópontba balról becsatlakozó járatra

mutatott.

– Készüljenek fel! – parancsolta Drask, és odaszólt a századosnak: – Lőjön még egyet!

Mialatt a két rohamosztagos elhátrált a kereszteződéstől, és fél térdre ereszkedett a

folyosó közepén, Fel ismét belelőtt a falba, majd a fejét hol jobbra, hol balra kapva megpróbálta

egyszerre szemmel tartani a járat mindkét végét. Egyre közelebbről hallotta a futó léptek gyors

dobolását...

Néhány pillanattal később, hangos páncélcsörömpölés közepette megérkeztek a vagaarik.

Az öt főből álló osztag tagjai nyilván azt hitték, hogy bajba került társaik segítségére sietnek, így

gyanútlanul berontottak a kereszteződésbe – nyílegyenesen a két rohamosztagos elé. Döbbenten

megtorpantak, és a vállukhoz rántották a fegyvereiket, de már mindennel elkéstek. Csáklya és

Felhő pontos és könyörtelen lövésekkel végeztek velük, még mielőtt akárcsak egyszer is

meghúzhatták volna az elsütő billentyűt.

– Szép munka – jegyezte meg Drask, és elégedetten szemlélte a holttestek lesújtó

látványát. – Ennyivel is kevesebben vannak. Nos, százados úr, mit javasol, mi legyen a következő

lépésünk?

– Abban az irányban számos energiatároló telep sorakozik egymás mellett – válaszolta

tétován Fel, és a tat irányába mutatott.

– Jól sejtem, hogy nem áll szándékában még egyszer bedobni ugyanezt a trükköt?

– Eszemben sincs – biztosította a tábornok. – Ideje megugrasztani az ellenséget. A

rohamosztagosaink mostanra már minden bizonnyal találtak maguknak megfelelő tüzelőállást a

liftaknában. Lássunk neki, és tereljük a vagaarikat a fegyvereik elé!

– Világos – dünnyögte halkan Fel, és a hangját felemelve folytatta: – Ebben az esetben

jobban járunk, ha kihagyjuk az energiatelepeket, és egy szervizalagutat választunk helyettük. Itt

van a közelben, a folyadékrendszerek csövei futnak benne. Az egyik kijárata a jobb oldali

felvonóállomáshoz vezető keresztfolyosóra, míg a másik egyenesen a felvonóállomásra nyílik.

– Mekkora a valószínűsége annak, hogy a vagaarik őrszemet állítottak ennek az alagútnak

a bejárataihoz? – kérdezte Drask.

– Eléggé alacsony – vélekedett a százados. – Rendkívül szűk, és nem túl feltűnő. Egy

egyszerű, viszonylag jelentéktelen szervizalagút.

– Ha bemegyünk oda, milyen lehetőségeink lesznek a visszavonulásra? – érdeklődött

tovább Drask, mialatt gyorsan összegezte magában az elhangzottakat.

– Két további átjárón keresztül bejuthatunk a központi gépházba, illetve a tartalék

vezérlőterembe – magyarázta Fel. – Ezen a két helyen, tábornok úr, akár egy kisebb hadsereget is

fel tudunk tartóztatni.

– Kiváló! – jelentette ki határozottan Drask. – Vigyen oda minket, százados úr!

Fel az élre állt, és élénk iramot diktálva átvezette a megfogyatkozott létszámú csapatot

egy sor műhelyen, és két kisebbfajta géptermen. Ha rajta múlik, lassabban haladt volna, de most

már igyekezniük kellett. Miután nem maradt ideje alaposan tájékozódni, mielőtt belépett egy-egy

helyiségbe, csakis abban reménykedhetett, hogy a katonái a műszereik segítségével idejében

felfedezik a közelükben kóborló vagaarikat. Néhány perc leforgása alatt elérték a szervizalagút

bejáratát, ám a súlyos, vastag záró fedelet zárva találták.

Fel intett a két rohamosztagosnak, hogy lássanak munkához, majd odaballagott a

három-négy méterrel távolabb várakozó tábornokhoz, és a fejét csóválva megszólalt:

– Még mindig nem értem, hogy honnan kerültek elő ennyien! A hajójuk nem követhetett

minket idáig, ugye?

– Nem követhettek, és nem is követtek minket – válaszolt mogorván Drask. – Ám most,

miután tudomást szereztünk arról, hogy mesteri szinten értenek az eleven teremtmények

életfunkcióinak felfüggesztéséhez, a válasz nyilvánvaló.

– Hogy az életfunkciók... micsoda... óh, már értem – Fel zavartan elhallgatott. A válasz

csakugyan nyilvánvaló volt. Néhány pillanat múlva csendesen folytatta: – Azok a légmentesen

lezárt kabinok a kompjukon. Amelyekről azt állították, hogy léket kaptak.

– Pontosan – erősítette meg a vélekedését Drask. – Bár az kétségtelen, hogy valóban

vákuum uralkodott azokban a helyiségekben. A vezetékrágók után kutató osztag műszerei

jelezték volna, ha nyomás alatt vannak. Meg kell adni, ügyesen eljátszották, hogy valaki belelőtt

a társukba. Így jogos indokkal hagyhatták hátra azt az Estosh nevű elvetemültet.

– Csakhogy azt nem színlelték. Estosh tényleg megsebesült – jegyezte meg a százados. –

A jelekből ítélve ez a népség bármire képes, hogy bosszút állhasson.

– Talán így van – mormolta Drask –, de az is meglehet, hogy jóval gyakorlatiasabb

szándékok vezérlik őket.

A bejárat felől fémes, pattanó hang hallatszott.

– Kész vagyunk! – jelentette Felhő, és felnyitotta a záró fedelet.

– Helyes – Drask elégedetten bólintott, és kiadta a vezényszót: – Indulás befelé!

Ezúttal Felhő vezette a rövid menetoszlopot, mögötte haladt Csáklya, akit Drask követett,

míg a sort Fel zárta. A századosnak néhány lépés után rossz érzései támadtak. Az alagút

lényegesen szűkebbnek bizonyult annál, mint ahogyan azt a vázlatrajzok alapján gondolta. A

páncélt viselő rohamosztagosok alig fértek el a mennyezet alatt és a falak mentén futó,

kisebb-nagyobb átmérőjű csőkötegek között. Ha mindez nem lett volna elég, az oldalfalakból

kiálló csőcsonkok, elosztók és kapcsolódobozok tovább nehezítették az előrehaladást. A

helyszűke miatt nem cserélhettek helyet egymással. Fel aggódva gondolt arra, hogy ha vissza kell

vonulniuk, akkor hiába sérült a jobb keze, neki kell vezetnie a társait.

Egyedül az vigasztalta, hogy a jelek szerint a vagaarik nem vették észre ezt a járatot. A

padozatot és a csöveket mindenütt egyenletes vastagságú porréteg borította, ami arra utalt, hogy

hosszú évek óta nem járt errefelé senki. Néhány pillanattal később Felnek éppen a porral gyűlt

meg a baja. Mind a négyen folyton nekiütköztek a mellettük futó csöveknek, így az alagút amúgy

is nehéz, dohos levegőjében hamarosan sűrű porfelhő kavargott, amely köhögésre késztette.

Hatalmasakat nyelt, hogy megnedvesítse a torkát, és ezzel elfojtsa a kínzó ingert. Nagyon

szégyellte volna, ha a köhögésével felhívja magukra az ellenség figyelmét, mert azzal egy

csapásra tönkretett volna mindent.

Össze kellett húzniuk magukat, de minden különösebb gond nélkül elérték a liftállomásra

vezető folyosóra nyíló átjárót, az alagút jobb oldali falában. Drask utasította a két

rohamosztagost, hogy álljanak az ajtó elé. Felhő és Csáklya szorosan egymáshoz préselődve

elhelyezkedtek, és előreszegezték a sugárvetőiket. A tábornok átnyúlt Felhő válla felett, és

megnyomta a nyitógombot.

Szerencsére ez az ajtó minden nehézség nélkül kinyílt. A rohamosztagosok készen álltak,

és abban a pillanatban tüzet nyitottak, amint a záró lemez félresiklott a fegyvereik csöve elől. A

fehér páncélos, megtermett alakok teljesen elzárták a kilátást a százados elől.

– Mi van odakint? – kiabálta a heves csatazajban.

– Vagaarik! – harsogta kurtán a tábornok, mert tudta, hogy ennyi magyarázat bőven elég.

A meglepett ellenség néhány pillanat alatt magához tért, és viszonozta a tüzet. A százados

arca vadul megrándult, valahányszor meghallotta, hogy egy-egy sugárnyaláb a katonáinak

páncéljába csapódik. Felhő és Csáklya gyakorlatilag kihagyás nélkül, folyamatosan lőttek, de

furcsa módon a vagaarik össztüze nemhogy gyengült volna, hanem éppen ellenkezőleg, egyre

erősödött. A jelenség arra utalt, hogy Bearsh nagyon komoly erőket rendelt a liftállomás

védelmére.

És csodákra még a legendás 501-es Légió tagjai sem voltak képesek. Az ő

teherbírásuknak, ütőerejüknek és hatékonyságuknak is voltak határai.

Drasknak alig néhány másodperc kellett hozzá, hogy eljusson ehhez a következtetéshez.

Ismét átnyúlt Felhő válla felett, és rácsapott a záró gombra. A súlyos, vastag fémlemez zárt

állásba siklott, majd hevesen reszketett és vibrált a késve reagáló vagaarik utolsó lövéseitől.

– Megtettünk, amit csak lehetett, hogy visszavonulásra késztessük őket – jelentette ki a

tábornok, azzal megfordult, intett Felnek, hogy induljon el visszafelé, és hozzátette: – Legfőbb

ideje, hogy mi is visszahúzódjunk biztonságos helyre.

– Rendben – válaszolta kissé megkönnyebbülve a százados, azzal sarkon fordult...

... és az elé táruló látványtól elakadt a lélegzete.

Vagaarik lopóztak feléjük abból az irányból, ahonnan ők is jöttek. Döbbenten látta, hogy

a hozzá legközelebb eső harcost már csupán húsz-huszonöt méter választja el tőle, míg több

tucatnyi társa hosszúra nyúló, egyes oszlopot alkot a háta mögött...

Huszonegyedik fejezet

Luke lendületet vett, és kiugrott az ajtónyílásból, amelyben néhány másodpercre

meghúzta magát, aztán rohanva indult a folyosón a szomszédos helyiség felé. Futás közben

sugárnyalábok röpködtek körülötte a tér minden irányába, amelyek az ő fénykardjáról pattantak

le. Az Erő segítségével megnyomta a sorban következő ajtó nyitógombját. Sértetlenül elérte a

feltáruló bejáratot, és bevetődött rajta.

Egy eredetileg hálóteremként szolgáló kabinba érkezett, amelyet a telepesek az idők

folyamán tágas, szalonszerű helyiséggé alakítottak. Az egyik sarokban négy fiatal pár kuporgott a

fémpadlón. A félelmük szinte tapintható hullámokban áradt a Jedi-mester felé.

– Minden rendben! – szólt oda Luke a rettegve összebújó fiataloknak, hogy megnyugtassa

őket. – Ne aggódjanak, most már biztonságban lesznek!

Egyikük sem válaszolt neki, mire lemondóan felsóhajtott, majd visszahajolt a folyosóra,

hogy felmérje a helyzetet. Korábban azt remélte, hogy csak a Kirajzás eredeti túlélői éreznek erős

ellenszenvet a Jedik iránt, de most már be kellett látnia, hogy az öregek sikeresen átörökítették a

gyűlöletüket az utódaikra.

Ráébredt, hogy Jinzlernek igaza volt, és nem hagyhatják hátra Evlynt – még az ifjú

telepesekre sem bízhatják rá. Kezdte belátni, hogy mindvégig magukkal kell vinniük a kislányt,

amíg ki nem szorítják a vagaarikat a hajóból.

Visszafelé nézett, és meglátta Marát, aki kézmozdulatokkal jelezte, hogy készen állnak az

indulásra. Luke felemelte a fénykardját, és újra kilépett a folyosóra.

A vagaarik ismét tüzet nyitottak rá, de ezúttal a lövéseik már jóval messzebbről érkeztek,

mint az imént. Futó léptek dobogását hallotta a háta mögül. Visszapillantott, és meglátta, hogy

Mara és a kislány berontanak abba a helyiségbe, amit ő az elmúlt pillanatokban hagyott maga

mögött. Villámgyorsan sarkon fordult, és visszarohant, hogy csatlakozzon hozzájuk.

– Mindenki jól van? – kérdezte.

– Persze – válaszolta Mara. – Evlyn kicsit kifulladt, de remekül tartja magát. Egyébként

észrevetted, hogy a vagaarik valahol bekapcsoltak egy zavaró berendezést?

– Erről lemaradtam – vallotta be kissé szégyenkezve Luke. – Mikor történt?

– Az elmúlt percekben – válaszolta Mara. – Mialatt te megtisztítottad ezt az utolsó

szakaszt, megpróbáltam kapcsolatba lépni Fellel, de a készülékből csak statikus sistergés

hallatszik.

– Szörnyű – mormolta Luke.

– Annyira azért nem rossz a helyzetünk, ahogyan azt a vagaarik remélték – jegyezte meg

mosolyogva Mara, azzal előhúzta, és a férje kezébe nyomta a Pressortól kapott adóvevők egyikét.

– Ezen keresztül még most is beszélhetünk az Őrzővel és az ő rendészeivel.

– Na, ez már valami – Luke kissé megkönnyebbült, mialatt a derékszíjára csatolta a

készüléket. – Szerinted mire készülnek?

– Fogalmam sincs – Mara gondterhelten megcsóválta a fejét, és hozzátette: – De nem

tűnik túl vészesnek. A jelekből ítélve Bearsh belefáradt az összevont támadásokba.

– Ez csupán feltételezés – mutatott rá komoran Luke. – Annak mindenesetre nem örülök,

hogy Drask, Fel és a rohamosztagosok magukra maradtak az ellenség vonalai mögött.

Hirtelen megérezte, hogy a feleségét is elfogja az aggodalom, amiből arra következtetett,

hogy Mara időközben megkedvelte a birodalmiakat.

– Akkor jobb lesz, ha egy kicsit felgyorsítunk – jelentette ki Mara.

– Helyes! – vágta rá Luke, azzal ismét kiugrott a folyosóra, majd a válla felett visszaszólt:

– Máris folytatjuk!

Egy sugárnyaláb átütötte az élen haladó vagaari mellvértjét. A teremtmény görcsösen

összerándult, és a két kezével vadul csapkodva hanyatt zuhant. Esés közben, az utolsó

életerejével még elhúzta néhányszor a fegyvere elsütő billentyűjét. A lövedékek lepattantak az

alagút mennyezetéről, és kiszámíthatatlanul, őrült összevisszaságban repkedtek mindenfelé. Az

egyik energianyaláb közvetlenül a jobb oldali fal tövénél lapuló százados feje felett süvített el.

Fel még jobban összehúzta magát, és újabb teli plazmagáz-tárat csapott sugárvetőjének a

töltőnyílásába.

– Jelentést! – kiáltotta, mialatt behúzódott egy csőcsonk mögé, hogy legalább a feje

fedezékben legyen.

– Tartjuk magunkat, uram! – harsogta teli torokból Csáklya. Ám a galaxis összes

önbizalma és büszkesége sem tudta volna elleplezni azt a tényt, hogy a rohamosztagos

megsebesült, méghozzá elég súlyosan. Túl sok ellenség támadt rá, túl sok találat érte, és még a

páncélzatának anyaga, a szívós és kemény ötvözet sem állhatott örökké ellen a rá záporozó

lövedékeknek. Felhő már percek óta mélyen hallgatott. Nem ismételte meg a kapott parancsokat,

és nem kérdezett semmit. De továbbra is talpon maradt, továbbra is tüzelt, és fegyelmezetten

hajtotta végre a lassú, de állhatatos visszavonulást. Fel gyanította, hogy Csáklya sem lehet sokkal

jobb állapotban a társánál.

Ő maga és Drask egyelőre sértetlenek maradtak, már csak azért is, mert mindketten

lekuporodtak, hogy szabad kilövési lehetőséget biztosítsanak a rohamosztagosoknak. Ez az

eljárás viszont óhatatlanul azzal járt, hogy a vagaarik minden egyes lövése a két katonára zúdult.

A százados tisztában volt azzal, hogy ez az állapot sem tarthat sokáig. Miután ő és a tábornok

nem viseltek semmiféle páncélt, az ellenségeik egyetlen, jól irányzott lövéssel végezhettek velük,

gyakorlatilag bármelyik pillanatban.

Megfordult a fejében, hogy elrendeli a gránátok bevetését. A rohamosztagosok egy-egy

teljes készletet hordoztak ezekből a férfiököl méretű, súlyos lövedékekből, amelyeket a BlasTech

sugár-vetőkbe épített, sűrített gázzal működő kivető csövekből lehetett kilőni. Mégsem adta ki a

parancsot, mert erősen gyanította, hogy a különféle folyadékokkal teli, magas nyomású csövek

között bekövetkező, nagy erejű robbanás nem csupán a támadóikkal, de velük is végezne. Ezen a

helyen még a sugárvetők használata is súlyos veszélyekkel járt.

Fel afféle utolsó esélyként előkotorta az adóvevőjét. Ám amikor aktiválta a készüléket, rá

kellett döbbennie, hogy időközben valaki újra bekapcsolt egy zavaró berendezést. Hatalmasat

sóhajtott, és csüggedten meredt a feléjük nyomuló ellenségre. Rájött, hogy nem csupán

jóvátehetetlenül csapdába estek, de még segítséget sem hívhatnak. Egy pillanattal később, mialatt

ismét felemelte a sugárvetőjét, és tüzet nyitott a sorban következő vagaarira, a tudata mélyén

felderengett a gondolat, hogy valószínűleg meg fog halni.

Furcsa érzések szállták meg. Természetesen jól tudta, hogy egy ütközet folyamán egyesek

életben maradnak, míg mások életüket vesztik. Többször megesett vele, hogy mialatt a gépének

pilótafülkéjéből figyelte a felé száguldó ellenséges hajókat, megfordult a fejében, hogy talán ütött

az utolsó órája, és már csak percek vannak hátra az életéből. De az űrben valahogy sosem

érzékelte a halál szinte kézzel tapintható közelségét úgy, ahogyan most, ebben a poros-mocskos,

csövekkel teli szervizalagútban.

Itt és most nem menekülhetett el, nem rejtőzhetett el a halál elől. Ha a vagaarik eltalálják,

meghal.

Meg fogok halni.

A baljóslatú gondolat megszületése utáni pillanatban Drask odahajolt hozzá, és hogy

túlharsogja a csatazajt, beleordított a fülébe:

– Hol van a turbólifthez vezető másik ajtó?

A százados észbe kapott. Hát mégiscsak van megoldás! Hirtelen feltámadt benne a

remény, amely új energiákkal töltötte fel úgy a lelkét, mint a testét. Gyorsan körülnézett, és a

hátuk mögé mutatva visszaordított:

– Még három-négy méter! Ugyanazon az oldalon, mint az előző!

– Rendben! Hátráljunk tovább! Lassan és fegyelmezetten! – kiabálta Drask.

Fel újra lőni kezdett, közben csodálattal adózott a chiss hidegvérének és tökéletes lelki

nyugalmának. A központi gépházba vezető kijárat az alagút végében volt. Túl messze esett

ahhoz, hogy elérjék, mielőtt a vagaarik a túlerejük jóvoltából elsöprik őket. Ám a turbólift

állomására nyíló ajtótól alig néhány méter választotta el őket. A százados jól tudta, hogy abban a

helyiségben is hemzsegnek a vagaarik, de úgy számította, hogy ott legalább kissé

szétszóródhatnak, és bevethetik az összes fegyverüket.

További bizakodásra adott okot a remény, hogy talán a Jedik is megérkeznek előbb-utóbb,

és segítenek nekik, hogy élve kerüljenek ki a halálos veszedelemből.

A doktornő felegyenesedett, megrázta a fejét, és halkan, de határozottan kijelentette:

– Nagyon sajnálom, nagykövet úr, ennél többet nem tehetek.

Jinzler szótlanul bólintott, és lenézett a műtőasztalra. Formbi mozdulatlanul feküdt. A

szemét szorosan lehunyta, és nehézkesen, erőlködve lélegzett. Az orvosnő a legjobb tudása

szerint lezárta az alkarját borító, mély sebeket, de a fehér kötésre máris sötét foltokat festett a

továbbra is szivárgó vér. A főnemes rengeteg vért vesztett, amelyet semmiképpen sem

pótolhattak. Mindannyian jól tudták, hogy Formbi csakis a Chaf Envoy kórházában részesülhet

megfelelő ellátásban, de ott is csak akkor, ha találnak valakit, akinek a vérét átömleszthetik az

ereibe. Feltéve persze, ha még lesznek eleven chissek a diplomatahajó fedélzetén, mire

odaérnek...

– Mi a helyzet a baktával? – kérdezte Jinzler, és ismét az orvosra pillantott. – Nyilván

vannak még készleteik, vagy nincsenek?

A középkorú nő döbbenten pislogott, majd a fejét csóválva válaszolt:

– Ön most bizonyára tréfál, nagykövet úr. A baktafolyadék tartalékaink java része

odaveszett annak idején, a csata során. Ami megmaradt, rég megromlott. Az utolsó litereket

nagyjából húsz évvel ezelőtt használtuk el.

– A nagykövetnek esze ágában sincs tréfálkozni – hallatszott egy komor hang az egyik

sarok felől. – Nagyon is komolyan beszél.

Jinzler a hangforrás irányába fordult. Keely tanácsos üldögélt a sarokban, aki maroknyi,

összegubancolt kötszercsíkot szorított a bal könyökéhez, amelyet csúnyán lehorzsolt az

ülésteremben lezajlott összecsapás során.

– Jinzler nagykövet valamennyiünk barátja – folytatta Keely, mialatt a tekintetét maga

elé, a műtő tisztán tartott padozatára szegezte. – Nem is tudta, doktornő? Barátja a kékbőrűeknek,

a Jediknek, de még a gyilkos vagaariknak is. Igen, a nagykövet úr mindenkit nagyon szeret. –

Felemelte a fejét, és vészjósló pillantásokkal méregette Jinzlert. – A maga Jedi-barátai pontosan

emiatt a kékbőrű miatt törik magukat, hogy mihamarabb eljussanak a turbólifthez, nem igaz?

Hogy elvihessék őt a saját hajójára, ahol megmenthetik az életét. És miután ez megtörtént,

egyszerűen elrepülnek innen, és a sorsunkra hagynak minket.

– Nézze, tanácsos úr, fogalmam sincs, hogy honnan veszi ezeket az őrültségeket, de

biztosíthatom, hogy téved – válaszolta nyugodt hangon Jinzler. Már a vagaarik támadása előtt is

erősen gyanította, hogy Keely félig-meddig megbolondult a száműzetés hosszú évtizedei alatt, de

most már szinte teljesen biztosra vette. Együtt-érző pillantást vetett a gúnyolódó idős emberre, és

folytatta: – A chiss hajó fedélzetén vannak szakértők, akik megszabadíthatják a Kirajzást a

vezetékrágóktól. Minél hamarabb lehozzuk őket ide, annál hamarabb helyreállíthatják az

áramszolgáltatást.

Keely keserűen felhorkant.

– Oh, igen. Milyen logikusnak tűnik – hirtelen felállt, majd metsző tekintetét Jinzlerébe

fúrva, dühösen odavágta neki: – Viszont a maga hivatása gyakorlatilag a mások megtévesztésén

alapul, nem igaz?

– Ülj le, Keely!

Jinzler a helyiség másik oldala felé fordult, ahol Uliar és Tarkosa mindeddig fojtott

hangon tárgyaltak valamiről. A beszélgetésnek immár vége szakadt, és most mindketten Keelyre

meredtek.

– Azt mondtam, hogy ülj vissza! – ismételte Uliar. – Sőt, még jobb lesz, ha visszavonulsz

a saját kabinodba!

– De ez az ember politikus! Ami annyit tesz, hogy velejéig romlott, hazug alak, Chas! –

állította konokul Keely.

– Igen, ez felettébb valószínű – ismerte el hűvösen Uliar. – De te akkor is ülj le, vagy

menj a kabinodba!

Egy hosszú pillanatig a két öreg férfi mereven bámulta egymást. Végül Keely lesütötte a

szemét, nagyot fújt, és visszaereszkedett a székére.

– Hazug gazember – mormolta dühösen, majd ismét a padlóra szegezte a tekintetét, és

elhallgatott.

A doktornő Jinzlerhez fordult, és mélyen eltöprengve, viszont reménykedőnek tűnő

hangon odaszólt neki:

– Mintát veszek a társuk véréből. Lehet, hogy elő tudok állítani egy-két liter plazmát. Az

ugyan korántsem olyan jó, mint a teljes vér, de a semminél több.

– Bizonyára segíteni fog rajta – válaszolta udvariasan Jinzler. – És köszönjük az

erőfeszítéseit.

A doktornő halvány mosolyt villantott rá, és elsietett. Feesa nyomban odalépett a

műtőasztal mellé, pontosan arra a helyre, amelyet az imént még az orvos foglalt el.

– Túl fogja élni – mondta halkan Jinzler, és biztatóan rámosolygott a chiss hölgyre, noha

maga is tudta, hogy valószínűleg nem mond igazat. Megfordult a fejében, hogy Keely talán

mégiscsak jól ítélte meg őt, amikor az imént hazugnak nevezte, ennek ellenére folytatta: – Az

orvos elállította a vérzést, és a főnemes úr erős. Túl fogja élni.

– Tudom – a könnyeivel küszködő Feesa hálásan rámosolygott a férfire, de érződött a

hangjából, hogy ő maga is tisztában van az igazsággal. – Csupán...

– Formbi főnemes a rokona, ugye? – kérdezte gyorsan Jinzler, hogy kevésbé fájdalmas

témára terelje a hölgy figyelmét. – Őszintén szólva nem sokat tudok a chiss családok

felépítéséről. Főleg az Uralkodócsaládok érdekelnének...

Feesa eltompult tekintettel meredt maga elé, majd felsóhajtott, és beszélni kezdett:

– Az Uralkodócsaládok semmiben sem különböznek a hétköznapi családoktól. A

származás és az érdemek oldalágak tucatjait, esetleg százait teremtik meg. Néhányan kiválnak a

szent kötelékből, mások csatlakoznak hozzá. Egyesek boldogságra születnek, másokra örök

szenvedés vár. Pontosan úgy, mint minden más család esetében.

Ismét a mozdulatlanul heverő főnemesre pillantott, és halkan hozzátette:

– Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ez nem történhetett volna meg. Erre senki

sem számított.

Formbi szemhéjai megrebbentek, és lassan, nehézkesen felnyíltak.

– Feesa – suttogta a főnemes rekedtes, alig hallható hangon. – Ne többet...

– Ezt meg hogy kell érteni? – kíváncsiskodott Jinzler. – Mit jelent az, hogy ne többet?

Feesa elfordította az arcát.

– Semmit – válaszolta különös hangon.

Jinzlerben feltámadt a gyanakvás. Noha maga sem tudta pontosan, hogy mit gondoljon,

mindenesetre az ösztönei azt súgták, hogy szörnyű rejtély nyomára bukkant.

– Feesa? Mi folyik itt? – kérdezte türelmetlenül.

– Nyugodjon meg, nagykövet – válaszolta halkan a hölgy helyett a főnemes. – Később...

mindent... el fogok... mondani önnek. De most... nem – elhallgatott, lehunyta a szemét, majd a

feje kissé félrebillent.

Az arca pontosan abba az irányba fordult, amerre a továbbra is csendesen átkozódó Keely

üldögélt.

Jinzlernek a torkán akadt a lélegzete, mert eszébe jutott az ülésterem sarkában kialakított

menedékben folytatott szóváltás:

„Tényleg nem tudták, hogy kik ők?" – kérdezte tőle Uliar, mire ő így felelt: „Persze, hogy

nem. Gondolja, ha tudtuk volna, akkor felengedtük volna őket a Kirajzás fedélzetére?".

„Fogalmam sincs" – mondta akkor az igazgató. – „A Kirajzást egykor megsemmisítő

elvetemültek leszármazottai talán képesek voltak erre az aljasságra."

És akkor Feesa hirtelen közbeszólt, hogy más irányba terelje a beszélgetést.

Tényleg nem tudták, hogy kik ők? Tényleg nem tudták, hogy kik ők?

Jinzler akárhogyan próbálta kisöpörni az agyából a vészjósló kérdést, az folyton

visszatért, és ott bujkált a gondolatai között.

– Minden rendben, főnemes úr – mondta végül nyugodt hanghordozással, pedig

tetőtől-talpig kiverte a jeges verejték. – Nekem természetesen később is megfelel.

– Itt van! – harsogta torkaszakadtából Drask. – Ide! Gyorsan!

Fel oldalra pillantott, és nagyon meglepődött. Az életéért vívott, elkeseredett küzdelem

teljesen lekötötte, így észre sem vette, hogy elérték a kijáratot. Gyors egymásutánban még két

lövést küldött az ellenség felé, majd felnézett, hogy megkeresse a nyitógombot. Ott volt, alig fél

méterrel a feje felett.

– Csáklya! – ordította. – Kábítógránátot!

– Shak – válaszolta a rohamosztagos furcsa, tompa hangon.

Felnek eszébe jutott, hogy eickarie nyelven a shak azt jelenti: kész. Csáklya már annyira

elkábult a kimerültségtől, a fájdalmaktól és a vérveszteségtől, hogy a saját anyanyelvén igazolta

vissza a parancsot. A százados forrón remélte, hogy a katonája ebben az állapotában sem felejti el

élesíteni a gránátot, mielőtt elhajítja.

– Rajta! – kiáltott, azzal felpattant, és rácsapott a nyitógombra. – Most!

Az ajtó csikorogva félresiklott. Fel egy pillanatra meglátta a felvonóállomáson nyüzsgő,

páncélos vagaarikat, akik gyorsan feleszméltek, és szempillantás alatt a zajforrás irányába

fordították a fegyvereiket. Aztán Csáklya átdobta a gránátot a nyíláson, mire Fel azonnal

megnyomta a záró gombot. Zavarodott kiáltások harsantak az előtérben, mialatt a súlyos fémlap

zárt állásba siklott...

Két másodperccel később tompa dörrenés vágott végig a szervizfolyosón. Az erős

rezgések hevesen megrázták a csöveket, amitől hirtelen annyi por került a levegőbe, hogy a

látótávolság alig két-három méterre csökkent.

– Indulás! – kiáltotta Fel, azzal ismét lecsapott a nyitógombra. A mozdulat folytatásaként

sorozatlövőre állította a sugárvetőjét, majd a teljes tárat kilőtte a szervizalagútban közeledő

vagaarikra.

Az ajtó újra feltárult, ezúttal teljesen, és a százados fejjel előre kivetődött a nyíláson. A

turbólift előterébe érkezett, egyenesen két, kábán fetrengő vagaari közé, akiket a robbanás

lökéshulláma a falhoz vágott. Bizonytalan mozdulatokkal talpra állt, majd mindkét lábával

kirúgott néhányszor, hogy ellazítsa a hosszas kuporgástól görcsbe rándult izmait. Mihelyt

biztosan állt a lábán, megfordult, és átsegítette Draskot az ovális nyíláson.

– Mi volt ez? – kérdezte a chiss, mialatt botladozó léptekkel megindult a legközelebb

heverő vagaari felé.

– Kábítógránát – válaszolta a százados, és mialatt becsúsztatta az utolsó plazmagáz-tárát a

sugárvetőjébe, gyorsan körülnézett.

– Néhány pillanatra, esetleg egy-két percre mindenkit kivon a forgalomból.

– Aztán pedig hagyják, hogy az ellenségeik magukhoz térjenek? – csattant fel értetlenül

Drask, mialatt Csáklya áttámolygott az ajtónyíláson. Fel karon ragadta a rohamosztagosát, hogy

segítsen neki, közben sziszegve bámulta az eickarie fehér páncélzatán éktelenkedő horpadásokat

és égett peremű lyukakat.

– Miféle fegyver ez egy katonának? – háborgott tovább a tábornok.

– Higgye el, uram, nagyon is hasznos – vágott vissza Fel. – Igencsak kapóra jön például,

ha az ellenség túszokat ejtett.

Időközben Felhő is megérkezett a nyílás elé, ám ebben a pillanatban megingott, és térdre

rogyott. Fel behajolt a szervizfolyosóba, mindkét kezével megmarkolta a katona vállpáncélját,

majd egy határozott rántással áthúzta a rohamosztagost a felvonó előterébe.

– Gyerünk fiúk, talpra! – morogta elszántan. – El kell tűnnünk innen!

Menekülési útvonalat keresve körülhordozta a tekintetét a környezetükön, és rádöbbent,

hogy már mindennel elkéstek. Mialatt ő kisegítette a katonáit a szervizfolyosóból, a körülöttük

lévő vagaarik lassan talpra vergődtek, és most szédülten tántorogva bár, de kezdték feléjük

fordítani a fegyvereik csövét. A százados egyetlen pillantással felmérte, hogy a jelentősen

lelassult roham-osztagosokkal már nem menekülhetnek el, mert az ellenségeik pillanatokon belül

összeszedik magukat. Ráadásul nem csupán a lift előtti, kisebbfajta teremben, de még az oda

becsatlakozó folyosókban is hemzsegtek a páncélos harcosok.

Vagyis, csupán egyetlen lehetőségük volt: ott maradnak, ahol vannak, és megpróbálnak

minél több vagaarival végezni, mielőtt azok megölik őket.

– Ezt hallgassa! – mormolta Drask, aki továbbra is csodálatra méltó módon nyugodtnak

tűnt. – Ha jól hallom, jön egy kabin!

A következő pillanatban a százados fülét is megütötte a közeledő fülke jellegzetes búgása.

Szemernyi kétség sem élt benne afelől, hogy az is tele van vagaarikkal, de azt is tudta, hogy ez

lesz az egyetlen esélyük. Ha sikerül megtisztítaniuk a kabint, még mielőtt a benne lévők

rádöbbennek, hogy mi történik, legalább fedezékből vehetik fel a harcot a rettenetes túlerővel.

Sőt, ha a körülöttük támolygó vagaarik még egy-két percig megmaradnak ebben a harcképtelen

állapotukban, talán el is menekülhetnek.

– Menjen, tábornok! – mondta Drasknak, és megrántotta Felhő karját, hogy őt is

mozgásra bírja.

Átvágtak az erősen imbolygó, elbambulva pislogó vagaarik között. Fel mindent megtett

annak érdekében, hogy minél gyorsabb iramra késztesse a katonáit, viszont Drask nem törődött

sebesült társaikkal. Előresietett, és a liftajtó mellett a falnak vetette a hátát. Az utolsó pillanatban

állt félre, mert rögtön ezután megérkezett a kabin. Az ajtó nyílni kezdett, a tábornok beperdült

elé, és a feltáruló nyíláson keresztül gyors egymásutánban leadott lövésekkel mindenkit leterített,

aki odabent tartózkodott.

– Jöhetnek! – kiáltotta, miközben a terem felé fordult, és lövésre emelte a hő pisztolyt,

hogy fedezze a birodalmiak visszavonulását. Hirtelen elsüvített mellette egy sugárnyaláb. Hűvös

nyugalommal balra lendítette a fegyverét. Egyetlen, hajszálpontos lövéssel megölte azt a harcost,

aki rálőtt, majd ismét felkurjantott: – Szedjék a lábukat!

A következő néhány másodpercben lelőtt még három vagaarit. Fel és a két rohamosztagos

végre bebotladoztak a fülkébe, ezzel egy időben gyilkos energianyalábok kezdtek röpködni

feléjük.

– Bent vagyunk! – kiáltotta Fel, mialatt a kabin hátsó fala felé terelte Felhőt és Csáklyát.

A vagaarik egyelőre eléggé összevissza lövöldöztek, de ahogy lassan kitisztult az agyuk,

egyre pontosabban tüzeltek. A százados rádöbbent, hogy pillanatokon belül olyan össztüzet

kapnak, amely azonnal végez velük.

– Zárja már be az ajtót! – kiáltotta elkeseredetten. – Ott a panel, balra!

– Irány a raktármag? – kérdezte Drask, miután ő maga is behátrált a kabinba.

– Igen! – válaszolta zihálva Fel, mert úgy számította, hogy Bearsh nyilván a D-négyesen

állomásoztatja az erősítést, és nem óhajtott belefutni egy másik, elsöprő létszámfölényben lévő

csapatba. – Gyerünk, tábornok, mire vár!

Drask a baljával odacsapott az RM feliratú gombra. Eltelt egy másodperc, majd még egy,

de nem történt semmi. A tábornok újra meg újra megnyomta a gombot, de a kabin meg sem

mozdult, és az ajtaja is nyitva maradt. Próbaképpen rátenyerelt a D-4 feliratú gombra, de a fülke

még erre sem reagált.

– Mi a baj? – kérdezte Fel, és odaugrott a chiss mellé.

– Nem működik! – hörögte vicsorogva Drask. – Az átkozott vagaarik nyilván

kikapcsolták az egészet!

Ekkor legalább fél tucat energianyaláb csapódott az ajtó keretébe, a tábornoktól alig fél

méterre.

– Jöjjön! – kiáltotta Fel, azzal karon ragadta, és a hátsó falhoz vontatta a vonakodó chisst,

majd letörten körülnézett a szűkös térben.

Hát, ennyi volt – kesergett magában. A jelekből ítélve az ellenség számított erre az utolsó

lépésükre, és jó előre felkészült rá. Most aztán végképp csapdába estek, ahonnan nem volt kiút.

Elöntötte a teljes kudarc érzése, és szörnyen érezte magát. Fontos feladatot bíztak rá, amelynek

nem tudott megfelelni. Cserbenhagyta Parck admirálist, cserbenhagyta Formbi főnemest, és a

többi chisst, és cserbenhagyta a saját katonáit, akik habozás nélkül feláldozták volna érte az

életüket. Talán ez az utóbbi fájt neki a legjobban.

Lenézett a rohamosztagosaira, akikből az imént elszállt az utolsó erőfoszlány is.

Mindketten leroskadtak a fémpadlóra, és most félig eszméletlenül hevertek ott, a hátukat a falnak

vetve. Katonáinak nyomorúságos állapota láttán Felben feltámadt a harag, és vele a dac. Ha a

vagaarik azt képzelik, hogy ellenállás nélkül hagyja lemészárolni magát és a társait, hát alaposan

tévednek!

Lehajolt, óvatosan kihúzta a sugárvetőt Felhő ernyedt ujjai közül, majd sietve

felegyenesedett. A kijelzőre vetett gyors pillantással ellenőrizte a fegyver energiaszintjét, és az

állomás felé fordult. Azonnal észrevette, hogy odakint a vagaarik kezdenek célirányosan

mozogni. Látszott rajtuk, hogy mostanra már teljesen magukhoz tértek, és javában

szervezkednek, hogy megindítsák a végső támadást. Fel a derekához szorította, és előreszegezte a

sugárvetőt, jól megvetette a lábát, és mélyeket lélegezve várt...

Néhány másodperccel később minden előjel nélkül, éles villanás kíséretében berobbant a

kabin mennyezetének az ajtó felé eső része. Fém- és műanyagdarabok záporoztak mindenfelé, és

sűrű füst tódult a fülkébe.

A robbanás pillanatában a százados ösztönösen oldalra fordította a fejét, és szorosan

becsukta a szemét. Miután a tompa dörrenés utolsó hangja is elhalt, visszafordította az arcát az

ajtó felé, és kinyitotta a szemét.

A szíve hatalmasat dobbant, és átsöpört rajta a megkönnyebbülés hihetetlenül

megnyugtató hulláma. A vadul kavargó füst- és porfelhőn keresztül két fehér páncélos alakot

pillantott meg. Két birodalmi rohamosztagos állt vállt vállnak vetve a fülke küszöbén.

Őrszem és Árnyék megérkeztek.

Néhány perccel korábban Fel úgy becsülte, hogy körülbelül harminc-harmincöt harcos

várta őket a felvonóállomás előterében. Egyikük sem kapott esélyt az életben maradásra. A két

pihent és sértetlen rohamosztagos elsöprő erejű össztüzet zúdított rájuk. Őrszem és Árnyék

egyetlen lépést sem hátráltak, gyakorlatilag meg sem moccantak, úgy fogadták a rohamra induló

ellenséget. A fegyvereiket hol jobbra, hol balra lendítve módszeresen pásztázták a termet, és

végeztek minden egyes vagaarival, amelyik a sugárvetőik csöve elé került.

Fel nekitámaszkodott a hátsó falnak, lecsúszott a katonái mellé, és a sugárvető markolata

lassan kifordult elernyedő ujjai közül. Mialatt a lövések sistergését, és a találatot kapott vagaarik

fájdalmas sikolyait hallgatta, a feszültség kezdett elillanni úgy a lelkéből, mint az izmaiból. A

vérében folyamatosan csökkent az adrenalin szintje, ezzel párhuzamosan megérezte a végtagjait

és felsőtestét hasogató fájdalmat. Rá kellett jönnie, hogy korábbi vélekedésével ellentétben

korántsem úszta meg sérülések nélkül az összecsapást.

Mire a csata véget ért, még ahhoz is Drask segítségére szorult, hogy egyáltalán lábra

álljon.

A három vagaari újra tüzet nyitott. Az izzó sugárlövedékek szempillantás alatt befutották

a pályájukat, majd Luke energiapengéjéről lepattanva szerteszét szóródtak. A Jedi-mester az

Erőre bízta a mozdulatai irányítását, és a heves elhárító tűz ellenére is állhatatosan nyomult előre.

Már vagy két perce nem hallotta a távolban vívott tűzpárbaj hangjait, amit rossz jelnek ítélt. A

védekezés majdnem az egész figyelmét lekötötte, így nem tudta megállapítani, hogy mi lett a

lövöldözés végeredménye. Attól tartott, hogy ő és Mara már túl későn érkeznek ahhoz, hogy

segítsenek a társaiknak.

A vagaarik még hevesebb lövedékzáport zúdítottak rá. Luke keményen összeszorította a

fogait, és kettőzött gyorsasággal hárította a gyilkos energianyalábokat.

Váratlanul észrevette, hogy a vagaarik fegyvereiből kiröppenő lövedékek éles, szinte

sikoltó hangjai közé jóval alacsonyabb frekvenciájú, sistergő süvítések vegyülnek. A kétféle

hangok néhány pillanatig halálos kettőst játszottak, aztán egy csapásra valamennyi fegyver

elhallgatott.

– Skywalker mester? Mara? – kérdezte kiáltva egy férfihang.

Luke leengedte maga mellé a kardját, mélyeket lélegzett, és az Erőn keresztül

kiterjesztette az érzékeit, hogy megtudja, ki rejtőzik a keresztfolyosóban. A hang és a hozzá

társuló érzések már az első tizedmásodpercben ismerősek voltak...

– Igen, Fel százados, mi vagyunk itt – válaszolta Mara, aki időközben a kislánnyal az

oldalán felzárkózott a férje mellé. Gyorsan végigmérte Luke-ot, hogy nem esett-e baja, majd

rászólt: – Igyekezz, a fiúk megsebesültek!

Luke kipislogta a szeméből a verejtéket, kikapcsolta a fénykardját, és elindult az

előresiető Maráék után. Most már ő is érzékelte, hogy a birodalmiakat erős fájdalmak gyötrik.

A két csapat a következő kereszteződésben találkozott egymással, pontosan ott, ahol

három vagaari holtteste feküdt a sarok mögött.

– Ezek voltak az utolsók? – kérdezte az egyik rohamosztagos, és a tetemekre mutatott a

sugárvetőjével.

– Amennyire én tudom, igen – válaszolta Luke, mialatt aggódva, illetve kissé csodálkozva

méregette a társaikat.

A négy rohamosztagos megjárta a hadak útját. A nemrégiben még fehér, fényes

páncélokon fekete égésnyomok éktelenkedtek.

Két katona annyi találatot kapott, hogy a mellvértjük eredeti, fehér színe gyakorlatilag

nem is látszott, ráadásul legalább tucatnyi helyen olvadt peremű lyukak sötétlettek a páncélzatuk

különböző részein.

Már az is felért egy kisebb csodával, hogy ők ketten egyáltalán életben maradtak,

nemhogy még talpon is vannak...

Fel állapota első pillantásra valamivel jobbnak tűnt. Nem szorult támogatásra, de a

Jedi-mester hamarosan észrevette, hogy Drask folyton úgy helyezkedik, hogy elkaphassa őt, ha

meginogna.

– Látom, maguk sem unatkoztak – állapította meg, és elmosolyodott. A megjegyzése

eléggé esetlennek hangzott, de valahogy mégis illett a társaság csata utáni, bizakodó

hangulatához. – Sajnálom, hogy nem tudtunk időben odaérni.

– Semmi baj, így is elkaptuk őket – válaszolta Fel. Kissé remegő, fojtott hangja elárulta,

hogy erős fájdalmakkal küzd, noha szemlátomást mindent megtett annak érdekében, hogy ezt ne

mutassa. – Attól tartok, jó nagy rendetlenséget hagytunk magunk mögött a felvonó környékén.

Valakinek majd össze kell takarítania.

– Emiatt egy pillanatig se aggódjon – nyugtatta meg Luke. – Bearshről tudnak valamit?

Nem látták valahol?

– Én biztos nem – válaszolta Fel, és a többiekre pillantott, akik a fejüket ingatva jelezték,

hogy ők sem látták a vagaarik vezérét. A százados ismét Luke-ra nézett, és hozzátette: – Minden

bizonnyal még azelőtt eljutott a D-négyesre, hogy megsemmisítettük az utóvédjét.

– Utóvédet? – Mara felkapta a fejét, és a szemét résnyire vonva megkérdezte: – Azt akarja

mondani, hogy még többen vannak odafent?

– Teljesen egyértelmű, hölgyem – válaszolta az egyik rohamosztagos. – Hallottuk őket,

mialatt felmentünk az egyik kabinnal. A pilon belsejében dolgoznak valamin.

– Gondolom, nem tartottak létszámellenőrzést – dünnyögte Luke.

A rohamosztagos megrázta a fejét.

– Sajnálom, Skywalker mester, de valóban nem. Túlságosan lekötött minket az, hogy

biztonságos helyre juttassuk a fülkét, így aztán nem tudtunk odafigyelni rájuk.

– Én viszont végeztem egy durva számítást – szólt közbe Drask. – A vagaarik kompján

lévő, légmentesen lezárt helyiségek mérete alapján úgy becsülöm, hogy Bearsh körülbelül

háromszáz harcost hozott magával.

Luke füttyentett egyet, és megszólalt:

– Háromszázat? Már megbocsásson, tábornok úr, de szerintem képtelenség. Hogyan

tudtak volna beszállásolni egy ekkora tömeget abba a három fülkébe?

– Igen, első hallásra bizonyára hihetetlennek tűnik – ismerte el Drask. – De gondoljon

arra, hogy mit műveltek a wolvkilekkel. Szerintem előbb hibernálták, aztán egyszerűen

bepakolták oda a harcosokat. Ha felfüggesztették az életfunkcióikat, akár egymásra is

fektethették őket, körülbelül úgy, ahogyan a ládákat szokás a raktárakban.

Mielőtt tovább fejtegette volna az álláspontját, Evlyn közbevágott:

– És mit csináltak a pilonban?

A felnőttek kissé meglepetten néztek rá.

– Tessék? – bökte ki néhány pillanattal később a százados.

– Az előbb azt mondtátok, hogy a vagaarik a pilonban dolgoztak – emlékeztette őket a

lány. – Azt mondtátok, hogy nem számoltátok meg őket. Ez idáig rendben van, de még csak azt

sem néztétek meg, hogy mit csinálnak?

A két kevésbé sérült rohamosztagos összenézett, majd mindketten lehorgasztották a

fejüket.

– Hát, nem igazán – vallotta be végül az egyikük. – Láttuk a fényeket, és annyit meg

tudtunk állapítani, hogy csövön mesterkednek, és nem a többi fülkén. De ennél többet nem.

– A kérdéses percekben ennél sokkal fontosabb dolgunk is akadt – tette hozzá a másik

rohamosztagos.

– Hát, akkor próbáljuk meg kitalálni – vetette fel Luke. – Tehát a kérdés: mire készül

Bearsh?

– Talán gyorsabban is kideríthetjük – mondta határozottan Mara, azzal lehajolt, és lehúzta

az egyik halott vagaariról a sisakját. Gyors pillantást vetett a beépített adóvevő apró

kezelőpaneljére, majd lenyomta a hívógombot, és a sisakot az álla elé emelve beleszólt a

mikrofonba:

– Hahó, Bearsh! Itt Mara Jade Skywalker. Mi a helyzet odafent?

Hosszú szünet következett.

– Hé, Bearsh! – szólalt meg ismét Mara. – Gyerünk, vagaarik, tegyetek úgy, mintha

élnétek!

A sisak oldalába telepített hangszóró megreccsent, majd megszólalt egy tompa, kissé

kongó hang:

– Sajnálom, de Bearsh tábornokot jelenleg nem lehet elérni. Hát maguk még élnek, Jedik?

– Bearsh tábornok, ez igen – dünnyögte Luke, erősen kihangsúlyozva a vezér

rendfokozatát.

– Ez a helyzet, Estosh – válaszolta Mara, aki a hangja alapján nyomban felismerte a

vagaarit. – Igen, élünk és virulunk, ahogyan maguk is odafent. Hát nem csodálatos?

– Nem mindannyiunknak, Jedi – válaszolta kárörvendőn Estosh. – Nekünk, vagaariknak

valóban dicsőséges ez a nap. Hol vannak most?

– Egy vagaarimentes Dreadnaught fedélzetén – felelte Mara. – Vagy ennél pontosabb

választ vár?

– Arra semmi szükség – felelte büszkén Estosh – most már látom önöket. Egy folyosón

állnak, a kettes számú lézerhűtő-terem előtt.

Luke a legközelebb eső ajtó melletti fémtáblára pillantott, és kissé meglepődött. A

jelekből ítélve a vagaarik rendkívül pontos helyzetjelzőket építettek a harcosaik sisakjába.

– És azt hogy érti, hogy vagaarimentes Dreadnaughton? – érdeklődött Estosh.

– Oh, hát nem is tudja? – kérdezett vissza Mara. – A hátvédjük már nem létezik. Akiket

hátrahagytak, nyilván azért, hogy bosszantsanak minket, egytől-egyig meghaltak.

– Valóban? Hát ez igazán érdekes – dörmögte a vagaari. – Ezek szerint önök sokkal jobb

harcosok annál, ahogy eddig képzeltük. A jelekből ítélve tévedtünk.

– És ezért a tévedésért mások fizettek. Méghozzá az életükkel – mutatott rá Mara. – De

gondolom, ez bevett szokásnak számít maguknál. Ugye jól sejtem, hogy maga, meg az a drága

Bearsh barátja nem elég bátrak ahhoz, hogy lejöjjenek ide, és kitegyék magukat ugyanazoknak a

veszélyeknek, mint a katonáik?

Estosh dallamos kuncogást hallatott, és szinte jókedvűen válaszolt:

– Igazán köszönöm a szíves meghívást, de nem megyek. Mifelénk a főparancsnokok

valóban nem vállalják azt a kockázatot, amit a közönséges harcosok. Nekik is megvan a maguk

kötelessége, és nekem is.

– Azt mondta, hogy főparancsnok? Nahát! – mondta Mara ámuldozó hangon. – Egészen

lenyűgöz, Estosh! Ha már szóba került a kötelesség, ugye, nem áldoznának fel negyven-ötven

harcost csak azért, hogy megöljenek egy-kétszáz embert, és néhány chisst, vagy igen?

– Természetesen nem – válaszolta Estosh. – De árulja már el nekem, Skywalker mester is

ott van, a maga közelében?

Luke gyorsan fontolóra vette, hogy mi legyen a válasz, mert gyanította, hogy csapda

rejtőzik a kérdés mögött. Az ösztönei azt súgták, hogy Estosh csak addig hajlandó beszélni, amíg

azt hiszi, hogy ismeri úgy Mara, mint az ő tartózkodási helyét. Másrészről viszont, ha megerősíti,

hogy ők ketten együtt vannak, azzal jelentősen lekorlátozza a saját mozgási szabadságát,

legalábbis a beszélgetés idejére. És miután a birodalmiakra már kevésbé számíthattak, aligha

engedhették meg, hogy a vagaarik lekössék mindkettőjüket ugyanazon a helyen.

A Jedi-mester érzékelte, hogy a felesége is ugyanerre a következtetésre jutott. A

következő pillanatban meglátta, hogy Mara a megoldást is megtalálta. Ravasz mosolyt villantott a

férjére, közben előhúzta, és odamutatta neki a Pressortól kapott adóvevőt, aztán a szemöldökét

magasra felhúzva, várakozó pillantásokkal méregette őt.

Luke kurta bólintással jelezte, hogy megértette az ötletet, azzal sarkon fordult, és futásnak

eredt, közben előhúzta a különleges rádió párját. Húsz méter megtétele után megállt,

visszafordult, és intett, hogy kezdhetik.

Mara bekapcsolta a rádiót, és odatartotta a sisak mikrofonjához.

– Igen, itt vagyok – szólt bele Luke az adóvevőjébe, mialatt gyors léptekkel elindult a

hátsó turbólift felé, mert a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy mi történik a fejük

felett. – Mit akar tőlem?

– Különösebben semmit – válaszolta fölényesen a vagaari – csupán nem akartam, hogy

később meg kelljen ismételnem magamat az ön kedvéért. Nos, Skywalker mester, igazuk volt,

alapjában véve valóban azért jöttünk ide, hogy bosszút álljunk. De nem azon a maroknyi,

nyomorult emberen, akik hamarosan meg fognak halni, természetesen önökkel együtt. Nem, mi

az egész chiss fajon akarunk bosszút állni.

Menet közben Luke örömmel tapasztalta, hogy a telepesek előmerészkedtek a

búvóhelyeikről. Ám a jókedve hamarosan elillant, mert miután az itteni emberek megpillantották

őt, sietve visszatértek oda, ahol eddig rejtőzködtek.

– Igazán szép életcél – jegyezte meg Mara. – De nehezen tudom elhinni, hogy olyasmit

találhatnak a Kirajzás fedélzetén, ami segít térdre kényszeríteni a Chiss Birodalmat. Vagy a

vagaarik talán előszeretettel használnak fellengzős kifejezéseket, amelyek valójában nem

jelentenek semmit?

– Gúnyolódjon csak, Jedi, ha ahhoz van kedve – recsegte dühösen Estosh. – De én idefent

vagyok, míg maguk odalent!

Néhány másodperccel később Luke elérte a felvonóállomást. Átvágott a vagaarik tetemei

között, besietett a fülkébe, és a kezelőpanel felé fordult. Csupán ebben a pillanatban vette észre,

hogy Evlyn mindvégig követte őt. Meglepetten pislogott a kislányra, és gyorsan kikapcsolta az

adóvevőjének a mikrofonját.

– Te meg mit keresel itt? – kérdezte szelíd, de határozott hanghordozással.

– Segíteni akarok – válaszolta Evlyn. – Nos, mit szeretnél, mit csináljak?

Luke először arra gondolt, hogy visszaküldi a lányt Marához, ahol most már biztonságban

lesz. Csak úgy tudhatta meg, hogy mire készülnek a vagaarik, ha felmegy a D-négyeshez, és

alaposan körülnéz. És tisztában volt azzal, hogy ha az ellenség puszta elővigyázatosságból

megfigyelés alatt tartja a liftaknát, akkor igencsak forró pillanatok várnak rá.

De Evlyn arckifejezésében volt valami, ami régi emlékeket kavart fel benne...

Mielőtt kitalálhatta volna, hogy mitévő legyen, az adóvevő ismét a felesége hangját

közvetítette.

– Tudja mit, Estosh? Azt javaslom, helyezkedjen el kényelmesen, mert van egy olyan

érzésem, hogy ennél messzebbre már nem fognak jutni – gúnyolódott Mara, hogy lehetőleg minél

több információt csaljon ki a vagaariból. – Vagy talán elfelejtették, hogy az Erődhalmaz kellős

közepén vagyunk?

– Veled akarok menni – mondta eközben halkan Evlyn. – Kérlek...

Luke elmosolyodott, mert a tudata mélyén felderengett egy édes-bús emlék. Veled akarok

menni. Ugyanezeket a szavakat mondta ő maga Ben Kenobinak, az első Halálcsillag fedélzetén.

De az agg nagymester nem hagyta, hogy vele tartson. Egyedül indult el, hogy kikapcsolja a

Millennium Falcon fogva tartó vonósugarat.

Így aztán egyedül indult a halálba.

Luke az azóta eltelt évek folyamán sokszor eltűnődött azon, hogy hogyan alakultak volna

az események, ha Ben akkor máshogyan dönt. Élt a gyanúperrel, hogy teljesen másképp. Először

is, aligha mentették volna meg Leiát, mert Han egymaga biztosan nem sietett volna a segítségére.

Viszont gyakran képzelte úgy, hogy Ben és ő az erőiket egyesítve legyőzhették volna

Vadert. A Sötét Nagyúr pusztulása után szinte már gyerekjáték lett volna kiszabadítani Leiát, és

eljuttatni R2-D2-t, illetve a benne lévő értékes adatokat a Yavin-4-re.

Mialatt ezek a gondolatok végigcikáztak az elméjén, Estosh visszavágott:

– Aha, szóval még a nagy Jedik sem tudnak mindent! Ezek szerint csupán a harci

képességeiket becsültem alá!

A Jedi-mester egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy mi lenne a józan

megfontolásra valló válasz. Komoly veszélyek leselkedtek rájuk a liftaknában, és nem akarta,

hogy a figyelmét és az energiáit Evlyn testi épségének megóvása kösse le.

De minden logikus érv ellenére az ösztönei éppen az ellenkezőjét sugallták, vagyis azt,

hogy vigye magával a kislányt.

Bízz a megérzéseidben, Luke...

– Rendben, velem jöhetsz – mondta végül, és biztató mosolyt vetett a lányra. – Te fogod

kezelni a felvonót. Ha azt mondom neked, hogy menekülj, akkor habozás nélkül elindítod lefelé a

kabint, és miután megérkeztél ide, azonnal odarohansz Marához. Megértetted?

Evlyn szótlanul bólintott.

– Akkor gyere, indulunk! – vezényelt Luke, azzal behajlította a térdeit, segítségül hívta az

Erőt, és a szaggatott peremű lyukon keresztül felszökkent a kabin tetejére. Gyorsan körülnézett,

és azonnal magyarázatot kapott a nyílás különös alakjára. Pressorék nem csupán az elülső

felvonórendszer fülkéit alakították csapdává, hanem az ittenieket is. A lyukat kirobbantó

rohamosztagosok kénytelenek voltak átrendezni és átkötni a tetőt behálózó vezetékek egy részét,

aztán olyan vonalban rakták le a robbantószalagjaikat, hogy a detonáció ne sértse meg a

feszültség alatt hagyott kábeleket.

– Ha készen állsz, Evlyn, indulhatunk – szólt le Luke a kislánynak.

Evlyn bólintott, és megnyomta a D-4 feliratú gombot, de a fülke nem reagált. Még kétszer

próbálkozott, majd megszólalt:

– Nem működik! Alighanem kikapcsolták!

Luke a fejét csóválva sziszegett, és felnézett a magasba. Nem sok kedvet érzett ahhoz,

hogy a másik liftaknában alkalmazott módszerrel vágjon neki a csőnek. Szerencsére hamar

kiderült, hogy erre nincs is szükség. Amikor ismét lenézett a kabin belsejébe, meglepetten látta,

hogy Evlyn időközben előrevarázsolt, és a vezérlőpanel alatti foglalatba csatlakoztatott egy

elektronikus vezérkulcsot. A lány felpillantott rá, és büszkén mosolyogva megkérdezte:

– Na, mehetünk?

Luke viszonozta a mosolyt, és nagyot bólintott. Evlyn megnyomta a fénylő rúd egyik

gombját, mire a kabin ajtaja zárt állásba siklott. Ezzel egy időben, valahol a távolban felbúgott

egy jókora berendezés, és a fülke kissé imbolyogva ugyan, de megindult felfelé.

– Ez szép volt, nagylány! – mondta fennhangon, elismerő hangsúllyal Luke.

Előhúzta és bekapcsolta a fénycsövét, majd szűkre állította annak sugarát. Éppen

kikapcsolta a lámpát, hogy az ellenség lehetőleg minél később szerezzen tudomást az

érkezésükről, amikor Fel hangját hallotta az adóvevőből:

– Ez igazán nem tisztességes, Estosh! Még a Jediktől sem várhatjuk el, hogy mindent

tudjanak. Ezért van szükségük olyan szövetségesekre, mint amilyenek mi vagyunk. Most már

elárulhatom, hogy tudomást szereztünk arról az adatrögzítőről, amit maguk rácsatlakoztattak a

Chaf Envoy elülső szenzorainak jelerősítő vezetékeire.

Luke a homlokát ráncolva meredt a rádióra. Fel tudott arról, hogy valakik megcsapolták a

szenzorok adatait, és nem szólt róla? Vajon miért?

– Ah, szóval erről szólt a vezetékrágókkal elkövetett figyelemelterelő hadművelet! –

állapította meg Mara. Luke még ebből a távolságból is érzékelte, hogy a felesége meglepődött, és

eléggé fel is háborodott, amiért a birodalmi tiszt nem avatta be őket a titokba. Mindenesetre

uralkodott magán, így amikor tovább beszélt, a hangja semmit sem árult el abból, hogy mi zajlik

a bensőjében. – Ezek szerint eleve úgy számították, hogy hamarabb fognak távozni innen, mint

mi, és megszerezték a Brask Oto űrállomáshoz vezető útvonal adatait. Igazán ügyes húzás,

Estosh. Jól sejtem, hogy maga azért csevegett Jinzlerrel a csillagtársalgóban, mert ő merő

véletlenségből a közelben volt, mialatt maguk a kábelekkel babráltak?

– Pontosan – ismerte el Estosh, aki jól hallhatóan meghökkent, amiért Mara ilyen gyorsan

megfejtette ezt a rejtélyt. – Ha rossz pillanatban hagyja el azt a termet, megláthatta volna

Purpshöt, amint éppen felszereli a rögzítőt – magyarázta, majd hirtelen megkérdezte: –

Skywalker mester, ott van még?

Luke gyorsan visszakapcsolta az adóvevő mikrofonját, és beleszólt:

– Persze, hogy itt. Azt viszont tudniuk kell, hogy még a felvételek segítségével sem

fognak kijutni az Erőd-halmazból. Már legalább fél órája úton voltunk befelé, mire maguk

rácsatlakoztak azokra a vonalakra.

– Az utolsó szakasszal már magunk is megbirkózunk – jelentette ki gőgösen a vagaari. –

Egy csillaghalmaz peremvidékének elhagyása korántsem olyan nehéz feladat, mint a belsejében

való navigáció.

Ebben a pillanatban a felvonókabin elérte a fő gravitációs örvénymezőt, és lassan

átfordult a keresztirányú tengelye mentén. Néhány pillanattal később Luke már belátta az egész

aknát, egészen addig a pontig, ahol a vastag cső belépett a négyes számú Dreadnaught legalsó

fedélzetébe.

A homlokát ráncolva meredt előre az erős félhomályba. Az imént még arra számított,

hogy már messziről meg fogja hallani a pilonban tevékenykedő vagaarik által keltett zajokat, de

csalódnia kellett. A tágas csőben a távoli generátorok halk búgását leszámítva csend honolt.

Akármit műveltek a vagaarik, mostanra befejezték.

Luke-nak rossz érzése támadt. Felkapcsolta a lámpáját, és felfelé irányította a szűk

sugárra koncentrált, erős fénykévét.

A következő pillanatban elakadt a lélegzete. Ott, ahol a hatalmas ív véget ért, és az akna

egyenesen vezetett tovább, sötét gyűrű futott körbe a belső falon. Egy gyűrű, amelyet lapos,

szürke ládák alkottak.

Azonnal ráismert a ládákra. Ugyanilyeneket láttak Marával, mialatt áthaladtak a D-négyes

egységen. A Kirajzás telepesei pontosan ilyen ládákban tárolták a robbanóanyag-készletüket...

Huszonkettedik fejezet

Luke döbbenten bámult a fülke haladási irányába, a torka görcsösen összeszorult.

Azonnal rájött, hogy a vagaarik le akarják választani a négyes számú Dreadnaughtot a Kirajzás

többi részéről. Az is egyértelműnek tűnt, hogy nem törődnek a szabályos eljárással, hanem a

maguk erőszakos módján akarják megoldani a problémát.

A kabin a veszedelmes gyűrű közelébe ért. Luke a nyílás fölé tartotta a bal kezét, hogy

Evlyn jól lássa odalentről, majd a jobbjával a szája elé emelte az adóvevőt, és beleszólt:

– Tudja, Estosh, most már csak egyvalamit nem értek. Mielőtt maguk belevágtak ebbe az

egészbe, semmiképpen sem tudhatták, hogy milyen állapotban vannak ezek a Dreadnaughtok. És

bizonyára nem azért hoztak magukkal ennyi harcost, hogy bemérjék a Chaf Envoy útvonalát.

A kabin beért a ládák alkotta gyűrűbe, mire Luke a bal hüvelykujjával felfelé bökött.

Evlyn azonnal lenyomta a megfelelő gombot a vezérkulcson. A kabin lefékeződött, majd

lebegésbe ment át.

– Ez igaz – szólt közbe Mara. – Szóval Estosh, halljuk, mi volt az eredeti terv? Igazán

kíváncsi lennék rá!

– Maguk, emberi lények igencsak különös teremtmények – felelte Estosh, és dallamos

beszédét különös, feszült felhang árnyalta, amely arról tanúskodott, hogy hirtelen feltámadt

benne a gyanakvás. – Jól tudják, hogy hamarosan meg fognak halni, de meg sem próbálnak tenni

valamit. Egy helyben toporognak, és olyan dolgok után kérdezősködnek, amelyek biztosan nem

segítenek magukon.

Luke a lámpájának fénysugarával lassan végigpásztázott a sötétszürke ládákon. A

detonátor szereléke viszonylag egyszerűnek tűnt. Sok hasonlót látott annak idején, amikor a

Lázadók robbantási szakértőinek munkáját figyelte. Elméletileg elég lett volna annyi, hogy

sorban kihúzza a vezetékeket a ládákból. Csakhogy magát a detonátort, az ökölnyi méretű, fekete

dobozt nem érhette el a kabin tetejéről.

Szabadulj meg az érzéseidtől Béke uralkodjon a lelkedben. Luke mélyet lélegzett, és

összeszedte a gondolatait. Felmerült benne, hogy az Erő közvetítésével a vezetékek közelébe

juttatja a fénykardját, és egyszerűen elvágja őket, ám azonnal elvetette az ötletet. Attól tartott,

hogy a vagaarik relé kioldóval felszerelt gyutacsokat használtak, amelyek vezetékszakadás

esetén, elektromos feszültség híján azonnal berobbantanák a tölteteket.

Ráadásul észrevette, hogy egy sötétlő csík fut körbe a ládák alatt, amelyet csak akkor

vehetett volna alaposabban szemügyre, ha először eltávolít róla mindent, ami felette van. És

réges-régen megtanulta, hogy az ismeretlen dolgokat veszélyesnek kell tartani, főleg akkor, ha

robbanóanyagokkal akad dolga.

Mialatt figyelmesen szemlélődött, ismét meghallotta a felesége hangját, aki tovább

ingerelte a vagaarit.

– A lényeg, kedves Estosh, hogy immár maga is meggyőződhetett a Jedik képességeiről –

mondta szinte vidáman Mara. – Látja, minket korántsem olyan könnyű megölni, mint ahogyan

azt korábban képzelték! Éppen ezért erős a gyanúm, hogy hamarosan viszontlátjuk egymást. És

minél többet tudok meg magáról, annál kevésbé esik majd nehezemre, hogy elevenen

megnyúzzam az aljasságáért!

Luke végül úgy ítélte meg, hogy valószínűleg képes lesz hatástalanítani az egyszerűnek

tűnő detonátort, feltéve persze, ha sikerül a közelébe férkőznie. Ám a cső belső, sima felszínén

nem akadt semmi, amire ráállhatott, vagy amibe belekapaszkodhatott volna. A szerelőpanelek

mögé rejtett kábelköteg pedig túl messze esett a fekete doboztól, így ezúttal nem alkalmazhatta az

elülső liftaknában már kipróbált módszert. Eszébe jutott az övtáskájában lapuló folyékony kábel

is, ám annak java részét elhasználta, amikor Marával együtt leszigetelték az első felvonókabin

sarkait.

Végül a tudata mélyén felderengett a gondolat, hogy ha ez a bizonyos fülke messze is van

a detonátortól, egy másikat biztosan oda lehet juttatni a megfelelő pozícióba. Neki és Evlynnek

csak annyit kell tenniük, hogy felutaznak a D-négyesig, és ott átszállnak egy olyan kabinba,

amelyik közvetlenül a fal mellett közlekedik. Még csak ki sem kell lépniük a felvonóállomásra,

mivel a fénykardjával kivághatja a fülkék oldalfalát, amíg el nem érik azt, amelyikkel végül

visszajönnek ide.

Benézett a lyukon, és intett a kislánynak, hogy indítsa el felfelé a kabint. Evlyn szótlanul

engedelmeskedett. Megnyomott egy gombot a vezérkulcson, és máris elindultak. Áthaladtak a

robbanóanyagok gyűrűjén, majd besiklottak az egyenes csőszakaszba...

– Őszintén szólva csodálom az önbizalmukat – folytatta Estosh meglepően nyájas hangon.

– Csak azt sajnálom, hogy nem nézhetem végig a haláltusájukat. És most elbúcsúzom, Jedik!

Halk kattanás jelezte, hogy a vagaari megszakította a kapcsolatot.

A Jedi-mester hirtelen arra lett figyelmes, hogy furcsa, pattogó sistergést hall, mialatt

zöldeskék fények kezdenek táncolni az akna sima fémlemezein. A következő pillanatban az

adóvevő Mara riadt kiáltását közvetítette:

– Luke, mi folyik ott?

– Azt hiszem, a vagaarik felrobbantják a pilont – válaszolta komoran Luke, mialatt a

baljával jelzett Evlynnek, hogy állítsa meg a fülkét. Mostanára már jól látta maga felett a többi öt

fülkét, és köztük azt a helyet is, ahová a sajátjuk besiklott volna, ha folytatják az utat. – Nem

tudod véletlenül, hogy milyen típusú detonátor az, amelyik sistereg, és kékeszöld fényt ad?

– Alighanem gyújtópaszta lesz – felelte habozás nélkül Mara. – Egy savbázisú, magas

hőmérsékleten égő, kenőcsszerű anyag, amellyel a felületeket szokták megrepeszteni, és

meggyengíteni, hogy maguk a töltetek pontosan a kívánt helyen fejtsék ki a hatásukat.

– Szerinted mennyi idő kell neki, hogy körbeégjen egy ekkora pilonon?

– Körülbelül fél perc. Talán egy kicsivel több – Mara hirtelen felemelte a hangját, és

hozzátette: – Ha a közelében vagytok, tűnjetek el onnan!

Luke úgy érezte, mintha a szíve a torkában dobogna, mialatt számba vette a lehetőségeit.

Ha elérné a detonátort, mire elég a gyújtópaszta... Nem fog menni. Fél perc nem elég. Főleg nem

úgy, hogy Evlynre is figyelnie kell. Most már tudta, hogy hibát követett el. Nem lett volna szabad

magával hoznia a kislányt. Hosszú idő óta első ízben az ösztönei tévútra vezették.

De nem ez volt a megfelelő perc a kérdésekre és az önvádra.

– Rendben – válaszolta Marának, mialatt a bal mutatóujjával lefelé bökött. – Máris

indulunk.

Evlynnek nem kellett kétszer szólni. Azonnal megnyomta a megfelelő kapcsolót, és a

kabin megindult lefelé. Hirtelen ötlettől vezérelve Luke előkapta, és bekapcsolta a fénykardját.

Úgy gondolta, hogy ha a vagaarik el is menekülnek, legalább ne ússzák meg egyszerűen. A

magasba hajította, majd az Erő segítségével a D-négyes felé repítette az aktív fegyvert. Alig

két-három másodperccel később a kard beszáguldott az odafent várakozó kabinok közé. Luke úgy

mozgatta a fegyverét, hogy a ragyogó energiapenge hatalmas lyukat vágjon az akna végét lezáró

zsilip zárólemezébe, aztán már nem látott semmit, mert a cső íve eltakarta a szeme elől a kilátást.

A kabin átsiklott a lapos ládák gyűrűjén...

A Jedi-mester a következő pillanatban felfedezte, hogy Mara túlbecsülte a paszta égési

idejét. Az egyszerre két irányban haladó, hatalmas szikrazáport hányó, kékeszöld lángok már

elemésztették a falra kent, kenőcsszerű anyag közel kétharmadát.

Luke úgy számította, hogy legfeljebb öt-hat másodpercük maradt a menekülésre.

– A padlóra! Feküdj! – kiabálta Evlynnek, és beugrott a lyukba. Jól tudta, hogy a fülke

falainak vékony fémlemezei nem óvhatják meg őket a robbanás hatásaitól, de már nem tehetett

semmit. – Gyere, Evlyn!

Ám legnagyobb meglepetésére a lány nem vett tudomást a figyelmeztetésről. A

kezelőpanelnél maradt, és villámgyorsan nyomkodta a vezérkulcs gombjait. Luke nem várt

tovább. Odaugrott hozzá, és nem túl durván, de határozottan megmarkolta a jobb felkarját. Ekkor

ismét meghökkent, mert a várakozásaival ellentétben azt érzékelte, hogy a lány fikarcnyit sem

fél, inkább csak valami dacos elszántság dolgozik benne. Elkezdte maga felé húzni Evlynt, aki

gyorsan megnyomott még egy billentyűt.

Luke hirtelen azon kapta magát, hogy a levegőben lebeg, mert a kabin padlója egyszerűen

kizuhant a talpa alól. Egy ütemmel később rájött, hogy Evlyn átállította az aknában működő

tolósugarakat, amellyel felgyorsította a fülkét. A rendes utazósebesség legalább háromszorosával

suhantak át a fő gravitációs örvénymezőn, amely szerencsére így is átfordította a kabint, így az

már nem a lyukas tetejét, hanem az ép oldalát mutatta a halálos gyűrű felé.

Alig egy másodperccel később a pilon felrobbant.

A kabin hatalmasat zökkent. Luke nagy erővel nekicsapódott a padlónak. A mellkasára

kapott ütés minden levegőt kipréselt a tüdejéből. Szerencsére nem engedte el a kislányt, így most

ösztönösen odarántotta magához, és ráfeküdt, hogy a testével védje. Éppen jókor cselekedett,

mert a következő pillanatban végigsöpört rajtuk a robbanás lökéshulláma.

A kabin fala szinte azonnal megadta magát az irtózatos erőhatásnak, és széthullott.

Luke hangosan felnyögött, mert kisebb-nagyobb fémdarabok zuhogtak rá. Némelyik

lemezdarab tompa, de erős ütést mért a testére, míg más szilánkok úgy hasítottak a hátába, a

karjába és a lábába, mintha késpengék lettek volna. Evlyn hirtelen rémült sikolyt hallatott. Luke

gyorsan a lány tarkójára tapasztotta a tenyerét, és az Erő segítségével megpróbálta elfojtani, vagy

legalábbis enyhíteni Evlyn félelmét és a fájdalmait. A szilánkzápor elállt, ekkor felpillantott,

hogy megnézze, mi maradt a kabinból. Legnagyobb megkönnyebbülésére azt látta, hogy már a

D-ötös egység felvonóállomásának közelében járnak. A kabin lelassult ugyan, és eléggé

rázkódott is, de folytatta útját.

Luke ebben a pillanatban döbbent rá, hogy nem tud lélegezni. Ösztönösen megfeszítette a

mellizmait, hogy megtöltse a tüdejét, de rá kellett jönnie, hogy nincs körülötte semmi, amit

magába szívhatna. A levegő másodpercek alatt kiszökött a felrobbantott pilonból, és már csak a

kisbolygó ritka légköre vette körül őket.

Minden akaraterejét összeszedve nyugalmat kényszerített magára. Jól tudta, hogy még

legalább fél percig ki fogja bírni levegővétel nélkül, és a Jedi-módszerekkel akár meg is

háromszorozhatja ezt az időt. Ismét rátette a tenyerét Evlyn tarkójára, és megpróbálta átplántálni

a kislányba az Erőbe vetett saját hitét, hogy ő is lehiggadjon. Néhány másodperccel később

megérkeztek az állomásra, és a fülke megállapodott.

Viszont a zsilip zárva maradt.

Luke keményen összeszorította a fogát, és értetlenül meredt a jókora, szürke fémlapra.

Rövidesen eszébe jutott, hogy nyilván a biztonsági rendszer nem engedi kinyílni az ajtót, mert

rendkívül alacsony nyomás uralkodik ezen az oldalán. Vagyis csak úgy feszítheti fel, ha legyőzi a

biztonsági reteszek ellenállását.

Gyorsan segítségül hívta az Erőt, majd a láthatatlan energiákat az ajtó pereméhez

irányította, és azok közvetítésével húzni kezdte a súlyos lemezt. Az ajtó megremegett, de

továbbra is zárt állásban maradt.

Luke ismét megpróbálta kifeszíteni, de ezúttal sem boldogult. Az elmúlt percek során

kapott ütések, a testét hasogató fájdalom, de főleg az oxigénhiány annyira megviselte, hogy nem

tudta összegyűjteni magában a feladat elvégzéséhez szükséges erőt és energiát.

A látása kezdett elhomályosulni, és tudatosult benne, hogy néhány másodperc múlva el

fogja veszíteni az eszméletét. Ismét az Erőhöz fordult, lehunyta a szemét, és újra húzni kezdte a

záró lemezt...

... amely a következő pillanatban akkora lendülettel siklott nyitott állásba, hogy az egész

fülke beleremegett, amikor elérte a pályája végét, és nekicsattant az ütközőinek.

Luke kinyitotta a szemét, és gyorsan előregörnyedt, nehogy hanyatt döntse a hirtelen

támadt, hatalmas erejű szélvihar.

A felesége ott állt vele szemben, tőle alig két méterre. A vonásain vegyes érzelmek –

félelem, mélységes aggodalom, és igen, lángoló harag – tükröződtek. Mara ugrott egyet, vállon

ragadta Luke-ot, és áthúzta őt az ajtón, mialatt a mellette várakozó Pressor berontott a kabinba, a

karjaiba kapta az unokahúgát, és visszarohant vele a felvonó előterébe.

A következő pillanatban Mara elengedte a záró lemezt, amelyet egészen idáig az Erő

segítségével tartott nyitva. A biztonsági rendszer azonnal bezárta a zsilipet, és a süvöltő

szélviharnak egy csapásra vége szakadt.

– Szia, édesem – dünnyögte Luke a gyorsan beálló csendben, és kényszeredett vigyort

varázsolt az arcára – hazajöttem!

Mara csípőre tette mindkét kezét, dacosan felszegte a fejét, teleszívta a tüdejét, és

belekezdett:

– Hát ide figyelj, Skywalker! Ha még egyszer...

– Ne mondd tovább, magam is tudom – szólt közbe Luke, és továbbra is szélesen

vigyorogva összerogyott. Miután elterült a hideg fémpadlón, kimerülten lehunyta a szemét, és

hagyta, hogy a sötétség magával ragadja őt.

A kórház lábadozó kórtermének ajtaja nesztelenül félresiklott, és Mara belépett a

helyiségbe.

– Hogy vannak? – érdeklődött Jinzler, aki a bejárattól jobbra eső falnál üldögélt egy

egyszerű, fémkeretes széken. – Hallottam, amikor az orvosok azt beszélték egymás között, hogy

elég pocsékul festenek.

– Szerencsére jobban, mint amire a külsejük alapján számítottunk – válaszolta Mara.

Hirtelen észrevette, hogy bár az arcvonásain nyugalmas kifejezés honol, Jinzler idegesen tördeli

ölébe rejtett kezeit. – Evlyn csupán könnyű sérüléseket szenvedett. Gyakorlatilag csak

lehorzsolódott a bőre néhány helyen, úgyhogy hamar rendbe fog jönni. Luke beszerzett néhány

mély vágást, de az orvos még időben lezárta a sebeit, így nem veszített sok vért. Egy különleges

Jedi-gyógymódot alkalmazott saját magára, így várja, hogy begyógyuljanak a sérülései.

– Még jó, hogy maguk képesek ilyesmire – morogta halkan Fel.

– Igen, ennek a tudásunknak mindig nagy hasznát vesszük – ismerte el Mara, és

körülnézett a kórteremben.

A csapat eléggé lesújtó látványt nyújtott. Formbi egy derékmagasságig emelt, kemény

kezelőasztalon feküdt. Lehunyt szemhéjai meg-megrebbentek, és néha fel is nyíltak. Noha a bőre

továbbra is beteges, halványkék színben játszott, most már legalább egyenletesen, erőlködés

nélkül lélegzett. A kezelőasztal két ellentétes oldalán ült Drask, illetve Feesa. A kimerült

tábornok testének különböző részein vérrel átitatott kötések fehérlettek. A chiss hölgy sértetlen

volt, de ő is roppant fáradtnak, ezen felül végtelenül gondterheltnek tűnt. A birodalmiak a terem

távolabbi sarkában gyűltek össze, egy halomba rakott páncélzatuk mellett, és buzgón kötözgették

egymás sebeit. Mialatt Mara figyelmesen, tetőtől-talpig végigmérte a rohamosztagosokat,

meglepődve látta, hogy az eickarie harcos, Su-mil sebeiből élénksárga vér szivárog.

– Szóval – folytatta fennhangon, hogy mindenki jól hallja –, ha már úgyis van egy kis

szabadidőnk, továbbá ilyen szépen összegyűltünk, mi lenne, ha beszélgetnénk egy kiadósat? –

Felre nézett, és odaszólt neki: – Kezdje ön, százados úr! Nemrégiben fültanúja voltam, amikor

maga azt mondta, hogy rajtakapták a vagaarikat, mialatt adatrögzítőt szereltek a Chaf Envoy

vezetékeire. Na, erről szeretnék hallani!

– Valójában nem kaptuk rajta őket – válaszolt kissé zavartan Fel. – Su-mil rábukkant a

készülékre, miután azt már rácsatlakoztatták a kábelekre.

– Jó, akkor maguk is utólag vették észre – jelentette ki Mara. – Tehát, miért nem szóltak

senkinek róla?

– Őszintén szólva azért nem, mert nem tudtuk, hogy kiben bízhatunk, és kiben nem –

felelte a százados a legteljesebb lelki nyugalommal. – Nem tudtuk, hogy ki rakta oda azt az

átkozott vacakot. Megtehette Bearsh, vagy Drask tábornok, esetleg Formbi főnemes, Jinzler

nagykövet, és igen... – mélyen belenézett Mara szemébe –, akár maguk is.

– Értem! – válaszolta a Jedi-hölgy, és a férfi átható tekintetét szigorú pillantásokkal

viszonozva folytatta: – Rendben, akkor próbálkozzunk más irányból. Az ismeretségünk elején

maga azt mondta nekem, hogy nem tudja, miért küldte önöket Parck tábornok a chissek hajójára,

ami közönséges hazugság volt. Aztán már csavart egyet a történeten, és azt állította, hogy a mi

védelmünkre küldték magukat. Valami azt súgja, hogy akkor sem mondott igazat. Nem óhajt

előállni egy újabb változattal?

Fel szája idegesen megrándult.

– Nézze, hölgyem, Parck admirális azt mondta nekünk, hogy nagy veszély leselkedik az

expedíció résztvevőire. Azért küldött minket, hogy megvédjük Formbi főnemest. Nekem csak

ennyit mondtak, nem többet! Még csak azt sem tudtuk, hogy honnan fenyeget veszély! – Az arca

dühösen eltorzult, és hozzátette: – Higgye el nekem, ha tudtuk volna, akkor Bearsh és a bűntársai

most egymáshoz láncolva hevernének egy cella mélyén úgy, hogy egyetlen ép csontjuk sem

akadna.

– Világos – dünnyögte Mara. Az Erő segítségével gyorsan kifürkészte Fel gondolatait, és

úgy találta, hogy ezúttal igazat mondott. De legalábbis őszintén beszélt, ami nem feltétlenül

jelentette azt, hogy valóban ismeri is a teljes igazságot. Mara kissé megenyhülve nézett rá, és újra

megszólalt: – Gondolom, az események fényében most már az is világos, hogy ki lopta el a

hajójukról a Kirajzás anyagait.

Fel lassan bólogatott.

– A vagaarik nyilván még a megérkezés előtt meg akartak tudni mindent, amit lehetett.

– Igen, ez a valószínű magyarázat – jelentette ki Mara. – És ennek révén elérkeztünk egy

még érdekesebb kérdéshez. – A három chiss felé fordult, és ismét szigorú hangvételben folytatta:

– Ha jobban belegondolok, akkor ön, Formbi főnemes, meglepően nagy sereggel vágott neki

ennek az utazásnak. Először felvette a kapcsolatot Parck admirálissal, akitől azt kérte, hogy

beszéljen rá minket, vagyis Luke-ot és engem az expedícióban való részvételre. Ám az üzenet

útközben elakadt valahol. Aztán, amikor úgy látszott, hogy mi lemaradunk a nagy kalandról,

ismét beszélt az admirálissal, és rávette őt, hogy elküldje magához a rendelkezésére álló legjobb

rohamosztagos egységet.

– Nekünk pedig nagy-nagy szerencsénk, hogy maguk mindannyian itt voltak – válaszolta

a főnemes helyett Drask. – Önöknek köszönhetjük az életünket.

– Igen, ez így van – mondta egyszerűen Mara. – Csakhogy bennem felvetődik egy kérdés.

Honnan tudták előre, hogy ennyi segítségre lesz szükségük?

– Fogalmam sincs, hogy mire céloz – mondta a tábornok. A hangja nyugodtan csengett,

de a szemében furcsa fények gyúltak. – Azért hívtuk önöket, hogy jelképesen birtokukba vegyék

a hosszú évtizedek után váratlanul előkerült Kirajzást. Ez minden.

Mara megrázta a fejét.

– Sajnálom, tábornok úr, de ez a magyarázat nem megy le a torkomon – válaszolta

határozottan. – A Chaf Envoyon, a vezetékrágók támadása után a főnemes felszólított minket,

hogy ne használjuk a fénykardjainkat a hajóján. Aztán, amikor nem tudtunk behatolni a legfelső

Dreadnaught fedélzetére, egyikük sem kért meg minket, hogy vágjunk lyukat a beszorult

zsilipajtóba. Pedig Luke vagy én egy perc alatt elintéztük volna a dolgot. Nem, önök inkább

kivárták, hogy a karbantartóik fél óráig szenvedjenek a plazmavágóikkal.

– Nahát, tényleg! – kiáltotta meglepetten Jinzler. – Emlékszem, ezt én magam is

furcsálltam, de aztán a chissek konok büszkeségének tulajdonítottam az egészet.

– Akkor még én is azt hittem – válaszolta Mara, és halványan elmosolyodott. – Valójában

egészen addig hittem, amíg Bearsh rám uszította a wolvkiljeit... amelyeket aztán sorban

kettévágtam.

Jinzler levegő után kapott, mert hirtelen megértette.

– A fénykard... – bökte ki döbbenten, majd nagyot nyelt, és izgatottan hozzátette: – A

vagaarik még sosem láttak fénykardot!

– Én is erre gyanakszom – felelte Mara, és ismét mosolygott. – Hát ezért nem akarta

Formbi, hogy elővegyük, és használjuk a Jedik hagyományos fegyverét. Így gondoskodott arról,

hogy a vagaarik ne szerezzenek tudomást a fénykard hatékonyságáról. A fegyverünk és a

Jedi-képességeink, amelyekről az ellenségeink szintén nem tudtak semmit, megadták nekünk azt

az előnyt, amelyre a vagaarik nem készülhettek fel. – Ismét a chissekhez fordult, és kissé kihívó

hangon megkérdezte: – Tehát, miből gondolták, hogy szükségünk lesz erre az előnyre?

– Nézze, hölgyem, én igazán hálás vagyok azért, amit értünk tettek, de akkor is ki kell

jelentenem, hogy egyáltalán nem tetszik az, ahogyan beszél! – válaszolta ridegen a tábornok. –

Nem fogalmazhat meg légből kapott vádakat az Ötödik Uralkodócsalád egyik magas rangú

tagjával szemben!

– Feesa – mormolta váratlanul Jinzler.

– Mit mond? – Mara kérdő pillantást vetett a férfire.

– Feesa... – ismételte Jinzler, és mélyen eltöprengve bólogatott, majd hirtelen olyan képet

vágott, mintha megoldott volna egy rejtélyt, és fellelkesülve magyarázkodott: – Miután Pressor

csapdába ejtett minket a felvonóban, Feesa sokkal rémültebb volt annál, mint amit a helyzet

indokolt. Mondja, hölgyem, ugye azért ijedt meg ennyire, mert a kabinban Bearshsel és egy

másik geroonnal, pontosabban vagaarival zártak össze minket?

Feesa mélyen hallgatott.

– Értem – szólalt meg Mara, és szemügyre vette a főnemest. – Szóval tévedtem! Nem

Formbi főnemes irányította ezt az aljas hadműveletet, hanem Feesa.

A főnemes lezárt szemhéjai megremegtek.

– És miután Feesa túl fiatal ahhoz – folytatta könyörtelenül Mara –, hogy az

Uralkodócsalád magas rangú méltósága legyen, azt hiszem, őt már meg lehet vádolni...

– Elég – szólt közbe halkan Formbi.

– Kérem, uram, nincs semmi baj – hadarta riadtan Feesa. – Nem félek a

következményektől! Készséggel elismerek mindent, amit tettem!

– Az ön hűsége hatalmas megtiszteltetés a számomra – mondta bágyadtan Formbi, azzal

erőtlen mozdulattal megfogta a szárnysegéd kezét. – De az én tervem volt. Én hoztam meg

minden döntést. Nem engedhetem, és nem is fogom engedni, hogy mások vállalják a felelősséget

az én tetteimért és hibáimért. – Kissé oldalra billentette a fejét, és valamivel erősebb hangon

megszólalt: – Kérem, hölgyem, jöjjön közelebb, hogy láthassam önt, és választ adok minden

kérdésére.

Mara odasietett Feesa mellé, és lenézett a súlyosan sebesült chissre,

– Maga tudta, hogy Bearshék nem geroonok, hanem vagaarik, igaz? – kérdezte, közben

megfogadta magában, hogy szigorú lesz, és nem hagyja, hogy Formbi nyomorúságos állapota

befolyásolja őt. – Már a kezdet kezdetétől fogva tudta, ugye?

– Igen – suttogta rekedtes hangon a főnemes.

– De maga azt mondta nekem, hogy korábban még sosem látta őket! – tiltakozott a

háttérből Jinzler.

– Ez igaz is volt – válaszolta Formbi. – Viszont részletes leírást kaptam róluk egy olyan

illetőtől, aki már látta őket – halványan elmosolyodott, és hozzátette: – Ha valaki, hát ön,

nagykövet úr, nyilván ki fogja találni, hogy kitől.

Mara meglepetten bámult a chissre, mert hirtelen beugrott neki a megoldás.

– Nem lehet más, mint... – dörmögte elképedten, és kibökte:

– ... Car'das, ugye? Car'dastól kapta az információkat!

A főnemes aprót biccentett.

– Car'das úr és én váltottunk néhány szót, amikor ő elhozta a nagykövetet a Chaf Envoyra

– felelte, és a mosoly lassan lehervadt az arcáról. – Aztán, amikor a vagaarik felbukkantak,

egyből rájuk ismertem.

– Ez a Car'das még annál is többet tud, mint amennyit feltételeztem róla – jegyezte meg

elismerő hangsúllyal Mara. – Egyébként, ő tájékoztatta a vagaarikat erről a vállalkozásról?

– Nem, az is én voltam – válaszolta Formbi. – Amikor üzenetet küldtem Parck

admirálisnak, hogy kerítse elő Skywalker mestert, gondoskodtam róla, hogy az adás eljusson

hozzájuk. Miután nagyjából sejtettük, hogy hol gyülekeznek, igazán nem volt nehéz dolgom.

– Tudta róluk, hogy mifélék, és mégis felengedte őket a hajójára? – csattant fel Jinzler

részben meglepett, részben dühös hangon.

Formbi ismét lehunyta a szemét.

– A vagaarik erőszakos népség, az biztos – felelte fáradtan. – Sokakat megöltek már,

másokat rabigába hajtottak, és számtalan teremtményt hajszoltak rettegésbe és kétségbeesésbe.

Ami ennél is rosszabb, bizonyos jelek szerint talán máris szövetséget kötöttek egy még náluk is

veszedelmesebb hatalommal. Szörnyű következményekkel fog járni, ha Bearshnek sikerül

elszöknie úgy, hogy nála vannak az Erőd mélyére vezető útvonal adatai.

– Ezek szerint keményen oda kell csapni a vagaariknak – jelentette ki Mara. – Mi ezzel a

gond?

Formbi keserűen elmosolyodott.

– A gond a chiss háborús doktrína, hölgyem – válaszolta letörten. – Nevezetesen az a

törvényünk, amely szerint nem támadjuk meg a potenciális ellenségeket mindaddig, amíg nem

sértik meg a chiss érdekeket, a chiss fennhatóság alá eső területeken.

Mara egy csapásra mindent megértett, és döbbenten meredt a főnemesre.

– Tehát, ön egyenesen azt akarta, hogy a vagaarik elkövessenek valamit – suttogta

rekedtes hangon, miközben maga sem hitte el azt, amit állított. – Hát erről szólt az egész!

Meghívta őket a hajójára, behozta őket a legtitkosabb és legfontosabb bázisukra, mert pontosan

abban reménykedett, ami aztán meg is történt...

– Ebben senki sem reménykedhetett – horkant fel ingerülten Drask. – A gyilkosságokat

jobb lett volna megúszni!

– Természetesen nem számítottam arra, hogy ez fog történni – biztosította sietve Formbi a

Jedi-hölgyet. – Én arra számítottam, hogy a fedélzetre engedett öt vagaari megpróbálja

megszerezni a Chaf Envoyt, miután elértük a Kirajzást. Egy efféle lépés már elég indokot

szolgáltatott volna arra, hogy mi is cselekedhessünk végre.

– Főleg, ha nekiállnak lemészárolni a legénységét, ugye? – szólt közbe mérgesen Fel.

– A gyilkosságokra nem lett volna szükség ahhoz, hogy teljesüljenek a céljaim, és nem is

számítottam rájuk – állította Formbi kissé felháborodva. – Tudják, ehhez az utazáshoz

átalakítottuk a hajómat. Megerősített óvóhelyeket alakítottunk ki az egyes szolgálati állomások

közelében, amelyekben a legénység tagjai meghúzhatták és megvédhették magukat, ha támadás

éri őket. Egy egész osztagot állomásoztattam a Dreadnaught dokkjában, hogy a harcosok még

idejében értesüljenek arról, ha Bearsh és a társai vissza akarnának térni a Chaf Envoyra. Arra

számítottam, hogy sikerül rajtakapnunk őket, amint rablással próbálkoznak, ami már kielégítette

volna a beavatkozás és ellencsapás feltételeit. – Lehunyta a szemét, és a hangjában keserű

önváddal folytatta: – De egy ekkora erőkkel végrehajtott támadásra végképp nem számítottam. A

Dreadnaught dokkjában várakozó harcosok mostanra bizonyára meghaltak. És talán mindenki

más is, akit a hajómon hagytunk. A vérük az én kezemen szárad.

– Aligha az ön hibája, hogy nem tudott a vagaarik hibernációs eljárásáról – mutatott rá

jóindulatúan Jinzler. – Erről még Car'das is lemaradt!

– Ő csupán találkozott velük – válaszolta Formbi. – Nyilván nem kapott tőlük a műszaki

fejlettségükre vonatkozó adatokat.

– Legközelebb majd jobban odafigyel – dörmögte Mara. – És mi a helyzet a többiekkel?

Feesával, a tábornokkal és a kíséretének többi tagjával?

– Feesa ismerte az egész tervet – felelte Formbi. – Pontosan ezért ragaszkodtam hozzá,

hogy mindvégig velünk tartson. Hogy átvegye az irányítást, ha velem történik valami. Rajta kívül

mindenki csak annyit tudott, amennyit önnek is elárult. – Halványan elmosolyodott, és

hozzátette: – Leszámítva talán a tábornok urat, mert erős a gyanúm, hogy ő sok mindent

kikövetkeztetett.

– Sok mindent, de nem a teljes igazságot – morogta Drask. – Talán mindannyian jobban

jártunk volna, uram, ha beavatott volna a tervébe.

– Ha megteszem, akkor most ön ugyanolyan bűnös lenne, mint én – válaszolta a főnemes,

és bágyadtan megcsóválta a fejét. – Nem. Én és egyedül én vagyok felelős a történtekért.

– Uraim, ezt majd szétszálazhatják, miután hazatértek – szólt rá Mara a chissekre, akik

egyre jobban belebonyolódtak a témába. – Feltételezhetjük tehát, hogy teljesültek a hivatalos

ellencsapás feltételei?

– Jobban, mint szerettük volna, hölgyem – válaszolta komoran Drask. – Jogos indok és

könyörület nélkül megtámadtak minket. Most már hadiállapot van érvényben a Chiss Birodalom

és a vagaarik között.

– Ennek szívből örülök – jegyezte meg keserűen Mara. – Mert őszintén szólva, nem

szívesen csináltam volna még egyszer végig az egészet csak azért, mert kihagytak valamit, amit

az apró betűs részben soroltak fel. Ebben az esetben már csak egy elvarratlan szál maradt. Az a

bizonyos elszabadult kábel, amely kis híján leverte a lábáról a férjemet, alig néhány perccel

azután, hogy megérkeztünk az önök hajójára. Remélem, ezt az esetet nem óhajtják a vagaarikra

kenni?

Drask megköszörülte a torkát, és öntudatos hangon ugyan, de bevallotta:

– Nos, hölgyem, azért az esetért én magam vagyok a felelős. Amikor Formbi főnemes

megkérdezte Parck admirálistól, hogy kik az Új Köztársaság legjobb harcosai, az admirális önt és

Skywalker mestert ajánlotta.

– Az volt a benyomásom, hogy a saját tapasztalatai alapján teszi ezt a javaslatot –

dünnyögte Formbi.

– Így van – folytatta Drask –, és én nem tudtam maradéktalanul elhinni az admirális

történeteit, amelyek a Jedik képességeiről szóltak.

– Tehát rendezett magának egy bemutatót – szólt közbe Mara –, hogy a saját szemével

győződjön meg a Jedik tudásáról. Nos, elnyertük a tetszését?

– Fogalmazzunk talán úgy, hogy nem okoztak csalódást – Drask halványan

elmosolyodott. – Hanem a mai napon, a vagaarik által rendezett bemutató során sokkal jobb

lehetőséget kaptak, hogy tanúbizonyságát adják a tudásuknak és a képességeiknek.

– Ezt azért szívesen kihagytam volna – dünnyögte Mara.

A háta mögött félresiklott az ajtó, aztán Evlyn, Rosemari, és a hátuk mögött Pressor

érkezett a kórterembe.

– Szóval itt vannak – szólította meg őket Mara. – Hogy érzik magukat?

– Én kitűnően – válaszolta a lány, és mialatt az ajtó bezárult a háta mögött, végighordozta

a tekintetét a társaságon, majd Marára pillantva megkérdezte: – Luke jól van? Úgy értem,

Skywalker mester. Megmentette az életemet. Amikor a pilon felrobbant, a testével védett engem.

– Köszönöm az érdeklődést, Evlyn, a férjem jól van – válaszolta udvariasan Mara, mialatt

Rosemari odaterelte a kislányt az egyik kezelőasztalhoz. – Ami pedig az életmentést illeti,

szerintem ti ketten közel egyenlően álltok.

– Ezt meg hogy érti? – Rosemari furcsálkodva meredt a Jedi-hölgyre. – A lányom nem

csinált semmit!

– Dehogynem! – felelte mosolyogva Mara. – Evlyn először is elindította a felvonókabint,

amire Luke eszközök híján aligha lett volna képes. Aztán a robbanás előtti pillanatokban

felgyorsította a fülkét, amely még idejében átfordult, így a szétrepülő szilánkok nem a lyukas

tetőre, hanem az ép oldalfalra zúdultak. És ez a fajta előrelátás, illetve tökéletes időzítés csakis az

Erőből származhat.

– De maga nem fogja elárulni nekik, ugye? – Rosemari könyörögve nézett a Jedi-hölgyre.

– Kiknek? – kérdezett vissza meghökkenve Mara.

– Az igazgatótanácsnak – szólt közbe halkan Fel. – Tudja, itt nem szeretik a Jediket. Nem

tudom miért, de nem szeretik.

– Nem csupán nem szeretjük őket, százados úr – jelentette ki komoran Pressor. – Ha a

tanács Jedinek bélyegez valakit, azt azonnal felküldik a Hármasra.

– Úgy érti, a hármas számú Dreadnaughtra? – kíváncsiskodott Jinzler.

– Pontosan arra – Pressor nagyokat bólogatott. – A Hármasba csatlakozó pilonok

megsemmisültek a támadás, majd az azt követő kényszerleszállás folyamán, így az a hajó

tökéletesen el van zárva az összes többitől. így aztán Uliar és a túlélők oda száműzik azokat,

akikben a Jedikre jellemző vonásokat vélnek felfedezni.

– Én azt hittem, hogy a D-hatoson lévő Elkülönítő szolgál erre a célra – mondta a

százados.

Pressor megrázta a fejét.

– Az Elkülönítőbe az kerül, akiről gyanítják, hogy átjárja az Erő – felelte halkan. – A

Hármasra azokat küldik, akikről már majdnem biztosan tudják.

– Majdnem biztosan? – ismételte csodálkozva Su-mil. Mara oldalra pillantott, és

hirtelenjében az a benyomása támadt, hogy az eickarie páncél nélkül még félelmetesebb látványt

nyújt, mint tetőtől-talpig beöltözve. A rohamosztagos értetlenül meredt az Őrzőre, és

megkérdezte: – Mégis, mennyire lehet biztosra venni az ilyesmit?

Pressor szégyenkezve lesütötte a szemét.

– Ők teljesen biztosak a dolgukban – dünnyögte zavartan. – Már persze, az

igazgatótanács. A többiek nevében nem beszélhetek. – Felkapta a fejét, és Marára pillantva

folytatta: – Ez valójában nem halálos ítélet. Azon a hajón hatalmas élelmiszerkészleteket

tárolunk, továbbá bőven van ott víz is. Folyamatos az áram- és levegőszolgáltatás. Odafent a

fogoly az egész életét leélheti úgy, hogy semmiben sem szenved hiányt.

– Csakhogy aki odakerül, azt teljesen elszigetelik mindenkitől. – jegyezte meg komoran

Su-mil. – Nem halálra ítélik ezeket az illetőket, hanem életfogytig tartó magányra.

– Csupán kétszer csináltunk ilyesmit – válaszolta Pressor egy mély sóhajtás kíséretében. –

Legalábbis egészen mostanáig.

– Nem fogják odaküldeni a lányomat, Jorad! – szólalt meg elszántan Rosemari. – Nem

küldik oda, és kész! – Hirtelen Marára pillantott, és odaszólt neki: – Nem vinnék magukkal,

amikor elmennek innen?

– Eredetileg azt terveztük, hogy valamennyiüket magunkkal visszük – válaszolta Mara. –

Ám az események másképp alakultak. Sajnos, ha nem jutunk vissza a Chaf Envoyra, senki sem

fog elmenni innen.

– Néhány perccel ezelőtt beszéltem a karbantartókkal – szólalt meg Pressor. – A

szakaszolóajtók jó része már évekkel ezelőtt felmondta a szolgálatot. És a vezetékrágók

jóvoltából hamarosan még az üzemképeseket sem fogjuk tudni kinyitni, mert áram nélkül nem

működnek. Onnantól fogva csak úgy juthatunk el a felvonókhoz, vagy a külső zsilipekhez, ha

lyukat vágunk az ajtók záró lemezeibe, csakhogy ebben az esetben el fogjuk veszíteni az összes

levegőnket. – Kérdő pillantást vetett Draskra, és hozzátette: – Még mindig semmi hír a

hajójukról?

A tábornok megrázta a fejét.

– Semmi – válaszolta szomorúan, de elszántan –, és most már nem is számítok arra, hogy

jelentkezni fognak.

– Úgy véli, hogy valamennyien meghaltak? – kérdezte Pressor.

Drask lehunyta a szemét.

– A személyzet tagjain felül harminchét chiss katona utazott a Chaf Envoy fedélzetén –

felelte. – A vagaarik létszáma becsléseim szerint háromszáz főre rúgott. – Résnyire nyitotta a

szemét, így csupán egy-egy keskeny, vörösen izzó csík látszott a szemhéjai között. – Végtelenül

sajnálom, de a harcosaim nem voltak felkészülve ilyen elsöprő erejű támadásra.

Mara gyomra görcsösen összeszorult. Szemernyi kétsége sem maradt, hogy Luke és ő a

katonák utolsó gondolatait érzékelték odalent, a D-egyesen, bár azt még most sem tudta

behatárolni, hogy egészen pontosan hány chiss vesztette életét a kérdéses pillanatokban. De az

sem számított igazán, ha maradtak élő chissek a Chaf Envoy fedélzetén. Gyanította, hogy ha a

vagaarik nem is mészároltak le mindenkit odafent, valószínűleg súlyosan megrongálták a hajót,

mielőtt elhagyták.

– Másként fogalmazva, azt kell feltételeznünk, hogy magunkra maradtunk – vonta le

hangosan a következtetést. – Hát akkor álljunk hozzá így a kérdéshez. Pressor úr, az imént azt

mondta, hogy a D-hármas teljesen el van szigetelve a hajó együttes többi részétől. Ezek szerint

zárt űrruhában szokták megközelíteni azt az egységet. Maradt még használható űrruhájuk?

– Néhány tucat – válaszolta az Őrző –, de ahogy már az előbb is mondtam, elektromos

áram nélkül nem tudjuk kinyitni a külső zsilipeket.

– Arra nem is lesz szükség – válaszolta Mara. – A maguk karbantartói építenek egy

keszonkamrát az egyik felvonó elé úgy, hogy én már eleve benne vagyok. Kivágom az ajtót,

felmászok a pilonban, és átkelek a Chaf Envoyra.

– És hogyan akar visszajönni? – érdeklődött a tábornok.

– Azt majd menet közben kitaláljuk – válaszolta Mara. – Mit gondolnak, megvalósítható a

terv?

A fejük felett egy pillanatra kialudtak a fények.

– Ajjaj – nyögte hangosan Pressor, és felpillantott –, a férgek alighanem elérték a

generátorokat.

– Micsoda? Már nem a fúziós reaktorokból kapunk áramot? – kérdezte csodálkozva Mara.

– A hajónak ez a része nem – felelte a fejét ingatva Pressor. – Az átkozott dögök már rég

bejutottak a fő áramkörökbe.

– Várjunk csak egy percet! – szólalt meg Jinzler. – Mondja, Őrző úr, vannak hordozható

áramfejlesztőik? És ha igen, mennyi?

– A többségük rég tönkrement, de tíz-tizenkettő még működőképes – felelte a Pressor. A

lámpák ismét kialudtak, de rögtön újra felgyúltak.

– Hogy ez miért nem jutott hamarabb eszembe – mérgelődött Jinzler, és a hangjából

kitűnt, hogy valóban haragszik saját magára. – Szedjék elő, és rakják ki őket a folyosóra, amilyen

gyorsan csak lehet.

– És mit kössünk rájuk? – kérdezte zavarodottan Pressor.

– Amit akarnak – felelte Jinzler. – Lámpákat, fűtőtesteket, bármit. A lényeg, hogy

pörgessék fel őket a legnagyobb teljesítményre, aztán állítsák le a reaktorokat!

– Sejtem már, hogy mire gondol, de szerintem nem fog beválni – jelentette ki Drask. –

Még ha a generátorokban keringő áram elő is csalogatja a vezetékrágókat, túl sokan vannak.

Percek alatt tönkre fogják tenni a berendezéseik vezetékeit, aztán visszatérnek a főbb

áramforrásokhoz.

– Ez így igaz – válaszolta mosolyogva Jinzler –, feltéve persze, ha hozzáférnek azokhoz a

vezetékekhez! De nem fognak, mert savas vízzel teli edényekbe állítjuk az áramfejlesztőket. A

férgek belemásznak, kiokádják a belső szerveiket, és elpusztulnak.

– Maga most nyilván viccel, nagykövet úr – mondta Pressor elhűlve. – Még soha

életemben nem hallottam ilyesmiről.

– Semmi baj, azért csak vágjunk bele! – mondta magabiztosan Jinzler. – Ezt a trükköt

még a klónháborúk idején találtuk ki, amikor a Hadar-szektorban csavarogtam. Eléggé undorító,

de meglátja, beválik!

– Rendben, máris ugrasztom a karbantartókat – felelte végül Pressor, azzal előhúzta az

adóvevőjét, és csendesen megjegyezte: – Hát, nagykövet úr, maga aztán változatos pályát futott

be!

Mara sosem tudta meg, hogy mit válaszolt erre Jinzler, mert váratlanul erős

érzelemhullámok áradtak az elméjébe, amelyek azonnal elterelték a figyelmét.

– Várjanak, történt valami! – mondta fennhangon, azzal a fénykardját a kezébe kapva a

kijárat felé lódult. Pressor valahogyan előtte termett, és máris kinyitotta az ajtót.

– Gyerünk – dünnyögte a férfi, és előkapta a sugárvetőjét.

A folyosóra érve mindketten futásnak eredtek. Néhány pillanattal később befordultak egy

sarkon, és majdnem összeütköztek öt karbantartóval, akik lélekszakadva rohantak éppen velük

szembe.

– Visszajöttek! – kiabálta kifulladva az egyik férfi, és mialatt kikerülte Pressort, a

mutatóujjával a háta mögé bökött. – A turbóliftben vannak! Hamarosan áttörik a zsilipet!

Az Őrző káromkodott egyet, azzal előrántotta, és aktiválta az adóvevőjét, majd nyugodt

hangon beleszólt a készülékbe:

– Figyelem emberek, riadó! Itt az Őrző beszél. Minden rendész jöjjön azonnal az elülső,

jobb oldali felvonóállomáshoz! A vagaarik visszatértek!

– Ennek semmi értelme! – állapította meg lihegve Mara, és futás közben az Erőn keresztül

kiterjesztette az érzékeit, hogy tájékozódjon. Ám a környezetében lévő telepesek rémült

gondolatai akkora zűrzavart teremtettek körülötte, hogy a nagy összevisszaságban nem tudott

rátalálni a támadók tudatára. Értetlenül megrázta a fejét: – Miért jöttek volna vissza?

– Talán úgy döntöttek, hogy mégiscsak végig akarják nézni a haláltusánkat – vetette fel

komoran Pressor. – Ha így van, akkor drágán megfizetnek ezért a szórakozásért!

Mire elérték a felvonóállomást, az egyik rendész már ott várta őket a sötétbe borult

teremben. A férfi keze annyira remegett, hogy lámpájának a fénye vad táncot járt a zsilip záró

lemezén.

– Mindjárt áttörnek – jelentette izgatottan –, hallom, hogy serényen dolgoznak. Mit

csináljunk most?

Pressor esélyt sem kapott arra, hogy előálljon egy hasznavehető ötlettel. Alighogy a

rendész befejezte a kérdését, a zsilip záró lemeze hatalmasat reccsent, és kinyílt néhány ujjnyira.

A következő pillanatban három vaskos feszítővas jelent meg a résben. A súlyos fémlemez

fülsértő recsegés és nyikorgás kíséretében, lassan oldalra csúszott. Pressor és a rendész az egyre

táguló nyílásra szegezték a sugárvetőiket. Néhány másodperccel később két, páncélos alak ugrott

eléjük, akik a saját lámpáikkal ide-oda pásztáztak az előtérben. Mara hirtelen meglátott egy célt

kereső kézifegyvert...

– Állj! – kiáltotta. Hogy megakadályozza a vérontást, az Erő közvetítésével csuklón

ragadta az összes harcost, és szempillantás alatt a magasba rántotta a kezüket, hogy fegyvereik a

mennyezetre irányuljanak. – Ne lőjenek! Senki se lőjön! Pressor úr, ők a barátaink!

Gyorsan belépett az egymásra meredő fegyveresek közé, hogy biztosan ne lőhessenek

egymásra, majd a liftakna felé fordult, ahonnan ebben a pillanatban bújt elő egy harmadik,

szintén páncélt viselő alak.

– Üdvözlöm a Kirajzás fedélzetén, Talshib kapitány! – mondta derűs hangon az újonnan

érkezett jövevénynek. – Már azt hittem, sosem érnek ide!

Huszonharmadik fejezet

– Még csak észre sem vettük a vagaarik távozását – vallotta be szégyenkezve Talshib,

akinek vöröslő szeme még a szokásosnál is fényesebbnek tűnt a lábadozó kórteremben uralkodó,

erős félhomályban. A fő reaktorok lekapcsolása után a Dreadnaughtban már csak a vészlámpák

és a kézi fénycsövek világítottak. Talshib megköszörülte a torkát, és zavartan folytatta: – Szóval,

ott ültünk, mint a bolondok a központi vezérlőben, és vártuk, hogy lépjenek. De ők egyszerűen

csak kiszálltak a kompjukból, és elhagyták a Chaf Envoyt, persze útközben gondosan elszórták a

vezetékrágóikat. Valószínűleg már korábban eldöntötték, hogy elrabolják a Régi Köztársaság

hajóját, és nem vesztegetik az idejüket arra, hogy elfoglalják a miénket.

– Igen, Bearsh nyilván tájékoztatta Estosht a helyzetről, és gyorsan előálltak egy másik

tervvel – tette hozzá Drask. – Az átkozottak jó előre felszerelkeztek különleges adóvevőkkel, így

a telepesek zavarójelein keresztül is kapcsolatba léphettek egymással.

– Bárcsak sejtettem volna, hogy mire készülnek – dörmögte Talshib. – Lett volna időnk,

hogy tüzelőállásokba vonuljunk, aztán elkaptuk volna őket!

– Higgye el, kapitány úr, így jobban jártak – jegyezte meg a Formbi betegágyának másik

oldalán álldogáló Mara. – Látta, hogy mi történt a Dreadnaught dokkjába vezényelt osztaggal!

Esélyük sem volt a szerencsétleneknek. Önöknek sem lett volna sok...

– Talán... – ismerte el vonakodva Talshib.

Íme, a harcosok büszkesége – gondolta magában Jinzler, aki a nyitott ajtóban állt, és

vállával a keretnek dőlve figyelte a beszélgetést. – Vagy talán csak a büszkeség úgy általában. Élt

a gyanúval, hogy Talshib alighanem jobban örült volna egy nyílt támadásnak, még ha bele is

pusztul, mint annak a valóban megalázó helyzetnek, amelyben hirtelen találta magát.

– A talánnak itt nincs helye, kapitány úr! – szólt rá Mara határozottan a tisztre. – Ha

maguk odavesztek volna, akkor most mi is nagy bajban lennénk. Ha önök nem szerelik fel azt a

szigetelő sátrat a pilon csonkjára, mi még most is azon törnénk a fejünket, hogy hogyan jussunk

ki ebből a hajóból.

Talshib felhorkant.

– És mire megyünk vele? – kérdezte keserűen. – Legfeljebb átkelhetünk az egyik halott

hajóból a másikba.

– Hamarosan mindkettő fel fog támadni – jelentette ki határozottan Drask. – Ha Jinzler

nagykövet ötlete beválik, néhány napon belül mindkét hajót helyre tudjuk hozni.

A kapitány ismét felhorkant, ezúttal szinte megvetően, amiből Jinzler arra következtetett,

hogy komoly csorba esett a büszkeségén. A vagaarik férgei tönkretették az adóvevőket a Chaf

Envoy fedélzetén, így az ott maradt chissek nem léphettek kapcsolatba a Kirajzás fedélzetén

tartózkodó társaikkal. A rejtekhelyeiken lapultak, és gyakorlatilag észre sem vették a közelükben

zajló eseményeket. És ha mindez még nem lett volna eléggé kínos, minden jel arra mutatott, hogy

az emberi találékonyság lesz az, amelynek jóvoltából hamarosan megtisztíthatják a hajójukat a

vezeték-rágóktól.

Jinzler sejtette, hogy ez a kilátás eléggé bosszantja Talshibot, és ezért is csodálkozott

azon, hogy a tábornok fontosnak tartotta megnevezni a terv forrását. Aztán felmerült benne, hogy

Drask talán szándékosan mondta ki az ő nevét, mert így akarta felhívni a beosztottja figyelmét

arra a tényre, hogy alkalomadtán még a büszke chissek is tanulhatnak más fajok képviselőitől.

Jinzler megállapította magában, hogy a tábornok az emberekkel szemben korábban

tanúsított, udvariasan barátságtalan viselkedése sokat változott az elmúlt órák folyamán, ám a

jelenség okát egyelőre nem tudta megfejteni. A következő pillanatban meghallotta a tőle néhány

lépésnyire, a folyosón várakozó Evlyn álmélkodó szavait:

– Itt jön a következő. Nem, nem is egy! Egy egész tömeg!

Kihátrált az ajtóból, és a kislány mellé sétált. Ez a környék a hordozható áramfejlesztőre

kötött lámpafüzérnek köszönhetően valóságos fényárban úszott, így jól lehetett látni, hogy a

fedélzeten vagy húsz vezetékrágó araszolgat a generátor felé.

– Csak vigyázz, Evlyn – figyelmeztette a kislányt. – Ha túl közel kerülnek hozzád,

megérzik a testedben keringő bioelektromos áramot, és azzal elcsalhatod őket a géptől!

– Máris megyek – válaszolta Evlyn, és messzebbre oldalazott a berendezéstől.

Aztán ők ketten együtt figyelték a vékony testű férgeket, amelyek fürgén felkúsztak

azokra a lapos edényekre, amelyekbe a generátor zömök lábait állították. Sorban belepottyantak a

savas vízbe, megrándultak néhányszor, és mozdulatlanná merevedtek.

– Hát ez tényleg beválik! – ámuldozott hangosan Evlyn.

– Igen, hatékonynak tűnik – dünnyögte szórakozottan Jinzler, aki fél füllel még most is a

kórteremben tartott haditanácsot hallgatta. Drask és Talshib alaposan kielemezték a

lehetőségeiket, mialatt Formbi, Mara és Fel néha közbeszúrtak egy-egy megjegyzést, ötletet vagy

javaslatot. Luke továbbra is a folyosó másik oldalán nyíló kórteremben feküdt.

Maga Jinzler az eddig elhangzott lehetőségek egyikét sem találta reménykeltőnek. Jól

tudta, hogy még a legjobb esetben is legalább három standard napba telik, mire a diplomatahajó

útnak indulhat. És ha a vagaarikat nem tartóztatja fel útközben egy komoly műszaki hiba, akkor a

jelentős hátránynak köszönhetően a Chaf Envoy sosem fogja utolérni az elrabolt Dreadnaughtot.

– Nemsokára elmentek innen, igaz?

Jinzler gyorsan a kislányra pillantott, és kissé bűntudatosan ismét felé fordította minden

figyelmét.

– Valamennyien elmegyünk innen – válaszolta mosolyogva. – Te, az anyukád, Pressor

bácsikád, vagyis mindenki.

– Én úgy értettem, hogy miután a kékbőrűek, bocsánat, a chissek megjavítják a hajójukat,

te, Mara és Luke távoztok innen.

– De hamarosan vissza fogunk térni – ígérte Jinzler. – Legalábbis néhány chiss

szállítóhajó biztosan visszajön. Aztán elvisznek titeket oda, ahová menni szeretnétek!

Evlyn megrázta a fejét.

– Az teljesen mindegy – válaszolta csendesen. – Nem számít, hogy hová megyünk, Uliar

találni fog egy olyat, mint a Hármas, ahová berakhatnak engem.

– Ettől ne félj! Ilyet már biztosan nem fognak csinálni – állította Jinzler. – Szerintem az

elmúlt órák során alaposan megtanulták a leckét. A te különleges képességeid nélkül sokan

meghaltak volna. Valószínűleg én is.

– Az fikarcnyit sem számít – ismételte a kislány. – Nekik biztosan nem. – Hatalmasat

sóhajtott, és hozzátette: – Bárcsak ne is jöttetek volna ide! Ha nem jöttök... – a mondat felénél

elfulladt a hangja.

– Na, ki vele! Mi lett volna, ha nem jövünk ide? – sürgette Jinzler. – Tudod mit? Majd én

megmondom! Az lett volna, hogy hazugságban élitek le az egész életeteket! Te, az édesanyád és

a nagybátyád.

– És akkor mi van? – kérdezte mérgesen a lány. – Eddig is titkolóztunk. Sokan eltitkolják,

hogy valójában kicsodák! – A tekintetét a férfi szemébe fúrta, és kibökte: – Például te is!

Jinzlert elöntötte a bűntudat, és elakadt a szava, mert hirtelenjében nem tudta eldönteni,

hogy van-e joga éppen az igazmondásról prédikálni, miután emberek és chissek tucatjait

tévesztette meg. Végül eszébe jutott a megfelelő kifogás, és gyorsan magyarázkodni kezdett:

– Az én esetem teljesen más. Ha nem adom ki magam nagykövetnek, a chissek nem

engedtek volna fel a hajójukra.

– De most már itt vagy – emlékeztette Evlyn a zavarodottan és szégyenkezve pislogó

férfit. – Rég bevallhattad volna, hogy ki vagy valójában!

– Ez így igaz, most viszont nem rólam, hanem rólad beszélgetünk, ifjú hölgy! – jelentette

ki határozottan Jinzler. – A lényeg, hogy nem szabadna szégyellned azt, ami benned rejlik!

A kislány válaszát várta, ám hirtelen Pressor hangját hallotta a háta mögül.

– Talán valóban nem – dünnyögte bosszúsan az Őrző. – De valószínűleg az sem válik

hasznára, ha kihirdeti a hangosbemondón keresztül!

Jinzler megfordult. Pressor a nővére társaságában közeledett feléjük a folyosón. A férfi

egy nagy köteg fekete zsákot tartott a kezében.

– Hoztam utánpótlást – magyarázta, mialatt kihúzott néhány zsákot a csomagból, majd

átadta azokat Evlynnek. – Ezek műanyagból vannak. Nem fognak átázni úgy, mint az előzőek.

– Köszönöm – felelte Evlyn, azzal a nagybátyja kezébe nyomott egy döglött

áramférgekkel félig megrakott, világosszürke zacskót, amelyből még most is csöpögött a savas

víz.

– Azt hiszem, Evlyn, csatlakoznod kellene azokhoz a társainkhoz, akik már átmentek a

Hatosra – mondta Rosemari, mialatt segített Pressornak belerakni a zacskót egy fekete zsákba. –

Nem érzed úgy, hogy kényelmesebb lenne odalent?

– Kényelmesebb lenne? Komolyan azt hiszed? – kérdezte kissé megvetően Evlyn.

A tanárnő egy pillanatra keményen összepréselte az ajkait, majd elismerte:

– Nem, egy percig sem hiszem. Uliar igazgató valószínűleg már mindenkinek elárulta a

nagy titkot.

– Erre akár mérget is vehetsz! – tette hozzá komoran Pressor. – De valami azt súgja, hogy

talán még kihátrálhatunk ebből a helyzetből.

– Mégis, hogyan? – kérdezte szomorúan Rosemari.

– Csak gondolj bele – magyarázta Pressor – a többiek nem láttak az égvilágon semmit.

Maga Uliar és a két tanácsosa is legfeljebb annyit, hogy Evlyn áthúzta az adóvevőt az ülésterem

egyik feléből a másikba. Könnyen megkavarhatjuk a dolgokat, ha szépen elterjesztjük, hogy ezt

valójában Jinzler nagykövet csinálta!

– Csakhogy én nem vagyok Jedi – mondta Jinzler.

– De annak hazudhatná magát – vágott vissza Pressor. – Vagy mondja azt, hogy korábban

még maga sem tudott ezekről a képességeiről!

– Ráadásul ön egy ismert Jedi fivére – tette hozzá töprengve Rosemari – ami sokkal

hihetőbbé teszi a mesét.

– Vagyis azt kéri, hogy hazudjak a lánya kedvéért? – kérdezte gondterhelten Jinzler.

Rosemari rezzenéstelen arccal állta a férfi tekintetét.

– Miért is ne? – kérdezte néhány pillanattal később, majd kihívó hangon hozzátette: –

Végső soron magának és a társainak köszönheti, hogy bajba került!

– Nem került bajba – vitatkozott Jinzler. – Szerintem éppen ellenkezőleg, kapott egy

lehetőséget!

Evlyn megmoccant, és tétovázva megjegyezte:

– Jinzler nagykövet szerint nem kellene szégyellnem, hogy ki vagyok valójában.

– Jinzler nagykövetnek nem kell itt élnie, ezek között az emberek között – vágott vissza

Pressor, és ingerülten meredt Jinzlerre.

– Pedig most úgy fest – dünnyögte bánatosan a férfi – hogy egy darabig mi is maradunk.

Lehet, hogy hosszabb időre itt ragadtunk. Amíg nem tisztítjuk meg a hajót a vezetékrágóktól,

nem tudjuk megállapítani, hogy mekkora károkat okoztak. Még az is kiderülhet, hogy a Chaf

Envoy soha többé nem lesz képes repülni!

– Igen, ez előfordulhat – ismerte el mogorván Pressor. – Gondolom, eszükbe se jutott,

hogy hozzanak magukkal még egy hiperhajtóművel felszerelt hajót, vagy igen?

– Igazából három ilyet is hoztunk – válaszolta Jinzler, és váratlanul mosolyogni kezdett. –

Ott a parancsnoki sikló, a birodalmiak csapatszállítója és a Jedik hajója. Csakhogy a vagaarik

mindhármat megrongálták. Talshib szerint még a saját, nyomorúságos kompjukat is tönkretették,

pedig abban nincs is hiperhajtómű!

Pressor megcsóválta a fejét.

– Hát, alapos egy népség, azt meg kell hagyni! – dünnyögte mélyen elgondolkodva. – És

a többi chiss vajon mikor indul a keresésükre? Meddig várnak, mire útnak indítanak egy

mentőexpedíciót?

– Ez jó kérdés – válaszolta Jinzler, és a mosoly szempillantás alatt lehervadt az arcáról. –

Formbi annyira titokban tartott mindent, hogy ha jól sejtem, más chissek nem is tudnak a

hollétünkről. Mielőtt behatoltunk a csillaghalmazba, elhaladtunk egy űrállomás mellett. Azon

ugyan rengeteg chiss él, de attól tartok, hogy a vagaarik menekülés közben meg fogják

semmisíteni őket. Ha sikerül nekik, akkor hónapokba, esetleg évekbe telhet, mire erre vetődik

valaki.

– Akkor az megoldaná a problémát, ugye? – kérdezte félénken Evlyn. – Mert ha itt

maradtok, és engem felküldenek a Hármasra, akkor oda kell küldeniük Marát és Luke-ot is. Azt

pedig nem tudják megtenni, vagy igen?

– Hát azt megnézném, hogy hogyan csinálják – válaszolta vigyorogva Jinzler.

– És akkor ők megtanítanának engem mindenre, amit a Jedik tudnak – folytatta Evlyn, és

reménykedő arccal felnézett az anyjára. – És többé sosem kellene félnünk tőlük, mert már nem

tudnának ártani nekünk!

Rosemari megsimogatta a lánya fejét, és elgyötört arccal, fájdalmasan felsóhajtott.

– Oh, Evlyn...

– Mert ezt akarod te is, nem? – kiáltotta kétségbeesetten a kislány, és Jinzlerhez fordulva

kifakadt: – Ezt akarod, ugye? Ezt várod el tőlem, igaz?

– Így van, kicsim. Szeretném, ha megtanulnád használni a benned rejlő képességeket –

ismerte el Jinzler. – De mi vagyunk az egyetlenek, akik tudunk a vagaarikról, és csak mi tudjuk,

hogy milyen adatokat szereztek meg. Ha most beszorulunk ide, akkor hamarosan nagyon sok

chiss fog meghalni.

– Ah, értem – felelte szomorúan Evlyn –, azt én sem akarom.

– Figyeljen rám, nagykövet úr – szólalt meg ekkor Rosemari, aki a hangja és az

arckifejezése alapján letörtnek, de valahogy megbékéltnek tűnt. – Az a helyzet, hogy van itt egy

űrjármű, amely elméletileg elérheti a hiperűrsebességet. Odafent, a Hármas egyik dokkjában áll

egy Delta-12 Skysprite típusú hajó.

Pressor döbbenten bámult a nővérére.

– Mi... mi van... ott fent? – dadogta meglepetten.

– Egy Delta-12 Skysprite – ismételte a tanárnő. – Egy kétszemélyes gép. Eredetileg csak

fény alatti sebességre képes, de van hozzá egy hipergyűrű is. Apám egyszer megmutatta nekem,

amikor a dokk környékén dolgoztunk.

– Még csak nem is sejtettem, hogy egy ilyen gép állomásozik a Kirajzás fedélzetén –

dörmögte továbbra is elképedten Pressor.

– Kevesen tudnak a létezéséről – válaszolta Rosemari. – Azt meg főleg nem tudja senki,

hogy annak idején miért hozták a fedélzetre. – Ismét Jinzler felé fordult, és folytatta: – Csak az a

gond, hogy az igazgatótanács szétszereltette apámmal a hipergyűrűt. Tudták, hogy ők maguk

sosem fogják megtalálni a csillaghalmazból kivezető útvonalat, és nem akarták, hogy az egyik

száműzött Jedi kiszámítsa azt, és elmeneküljön.

Jinzler vett egy mély lélegzetet. Szóval van egy hajójuk, amely elérheti a

hiperűrsebességet...

– Azt mondja, hogy a hipergyűrűt nem rongálták meg, csak szétszerelték? – kérdezte

mélyen eltöprengve. – És vajon hol vannak az alkatrészek?

– Biztosra veszem, hogy az apám nem tett tönkre semmit – jelentette ki határozottan a

tanárnő. – Ő mindig nagyon óvatosan dolgozott. Amikor végzett, mindent bepakolt egy raktárba.

Ha össze tudnánk rakni azt a gyűrűt, valaki elmehetne, hogy értesítse a chisseket.

– Tehát csak úgy egyszerűen elengednének minket? – kérdezte Jinzler, és fürkész

pillantásokkal méregette a nő arcát. – Pedig jól tudják, hogy ha itt maradunk, akkor segíthetünk a

lányának?

– Mégis, mit tehetnénk? – kérdezett vissza halkan Rosemari. – Ha maguk menni akarnak,

hogyan akadályozhatnánk meg? A veszélyben lévő chissekről nem is beszélve... – Hevesen

megrázta a fejét. – Mások élete árán nem kell a segítség!

Evlyn szorosan átölte az anyja derekát.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani – mondta halkan és derűsen. – Én sem akarom, hogy

mások meghaljanak miattam.

Jinzler mélyet lélegzett, a kórterem bejárata felé fordult, és felkiáltott:

– Mara!

Három másodperccel később a Jedi-hölgy kilépett a folyosóra, és elindult a kis csoport

felé.

– Rosemari azt mondja, hogy odafent, a hármas számú Dreadnaughton van egy

Delta-12-es! – újságolta Jinzler, miután Mara a közelükbe ért.

– Ismerős a név – válaszolta a Jedi-hölgy elgondolkodva –, de most hirtelenjében nem

tudom hová tenni.

– A Kuat-művek gyártotta annak idején – magyarázta Jinzler. – Ők gyártották az egész

Delta-sorozatot. Egyebek mellett a Delta-7 Aethersprite-ot is, amelyet a Jedik használtak

vadászgépnek a klónháborúk első időszakában. Egyik Deltának sem volt beépített

hiperhajtóműve, de a TransGalMeg tervezett, és gyártott hozzájuk egy hipergyűrűt, amelybe

beleállhattak. A 12-es egy nagyobb, kétszemélyes változat. Mivel eredetileg a civil piacokra

szánták, nem kapott fedélzeti fegyvereket.

– Rendben, ennyi adat elég lesz – válaszolta mosolyogva Mara. – Meggyőzött a

szakértelméről, Jinzler úr. És most mi a kérdés?

– A kérdés, hogy maga vagy Skywalker mester tudják-e vezetni ezt a típust? – kérdezte

Jinzler.

– Csakhogy a hipergyűrű nem működik – jegyezte meg Pressor.

– Azt majd én összerakom – válaszolta könnyed hangon Jinzler, és ismét rákérdezett: –

Tehát, el tudják vezetni?

– Emiatt egy pillanatig se aggódjon – válaszolta mosolyogva Mara. – Ha maga

megjavítja, mi elvezetjük!

– Nahát, te meg tudod javítani? – kérdezte álmélkodva Evlyn.

Jinzler lenézett a lányra, aki tágra nyílt szemmel bámulta őt. A férfi összezavarodott, és

gondolatai vadul kergették egymást. íme, itt áll előtte egy tízéves kislány, aki rendelkezik azokkal

a képességekkel, amelyek révén egy napon Jedi válhat belőle, és mégis, őszintén csodálja őt

azért, mert meg tud javítani egy hiperhajtóművet. Hirtelen úgy érezte, mintha ismét a nővérét

látná...

– Elég ritka lehet az a nagykövet, aki ért az ilyesmihez – dünnyögte Pressor.

Jinzler szembefordult az Őrzővel, és mialatt így tett, teljes magasságában kihúzta magát.

– Pressor úr, ezúton kérem a bocsánatát, amiért mások mellett önt is megtévesztettem.

Nem vagyok az Új Köztársaság nagykövete – mondta kissé ünnepélyes hangon, mialatt a

lelkében, talán életében először, feltámadt az önbecsülés és a büszkeség melengető érzése. –

Egyszerű elektroműszerész vagyok! – rámosolygott Evlynre, és hozzátette: – Ahogyan előttem az

apám is az volt.

Luke a fekete semmiben lebegett, amikor meghallotta, hogy valahol a messzeségben az a

jól ismert hang kimondja a megszokott hívószavakat:

– Szeretlek, Luke...

A Jedi-mester pislogott néhányat, felnyitotta a szemét, majd leküzdötte magában a

zavarodottság ilyen esetekben szintén megszokottnak számító érzését. A kisebbfajta kórteremben

majdnem teljes sötétség uralkodott, de még az oldalfalon világító, egyetlen vészlámpa fényénél is

azonnal felismerte a felette lebegő arcot.

– Szia, Mara! – köszönt halkan, és a nyelvével megnedvesítette kiszáradt ajkát. – Mi a

helyzet?

– Jobban állunk, mint korábban hittem – válaszolta derűsen a Jedi-hölgy. – De először a

legfontosabbat! Hogy érzed magad?

Luke próbaképpen vett egy mély lélegzetet, és óvatosan megmozgatta a végtagjait.

– Azt hiszem, nagyjából rendbejöttem – összegezte néhány pillanattal később a

tapasztalatait. – A csontjaim, az izmaim és a bőröm rendben van. – Még egyszer megmozdította a

vállát, és hozzátette: – Leszámítva a bal lapockám környékét.

– Igen, oda ugyanis kaptál egy szép nagy szilánkot – magyarázta Mara, mialatt az oldalára

fordította a férjét, és óvatosan körbetapogatta a sérülést. – Ezen még dolgozni kell egy keveset!

– Nekem úgy tűnik, éppen ráérünk – jegyezte meg Luke, és körülhordozta a tekintetét a

kórteremben. A sötétség láttán arra következtetett, hogy Bearsh vezetékrágói alaposan

tönkretették a Kirajzás elektromos hálózatát. Elmélyülten bólogatott, majd rászólt a feleségére: –

Rólam ennyi elég is lesz, most te következel!

Mara megköszörülte a torkát, és belekezdett a beszámolóba:

– Nos, szerencsére a vagaarik nem mészárolták halomra a Chaf Envoy legénységét. Csak

a Dreadnaught dokkjában őrködő harcosokat ölték meg, de szerintem őket is csak azért, mert

megpróbálták útjukat állni. Minden valószínűség szerint ez volt az a támadás, amit mindketten

érzékeltünk, mialatt odalent keresgéltünk, a D-egyes fedélzetén. Viszont menet közben elszórtak

egy egész rakás vezetékrágót, amelyek gyakorlatilag megbénították a hajóinkat. – Hirtelen

eltorzult az arca, és hozzáfűzte: – Többek között a Sabrét is.

– Hát persze... – Luke szaporán bólogatott, és borzongva gondolt arra, hogy mi vár

Estoshra, ha a jövőben valamikor összeakad Marával. Általában már az is életveszélybe került,

aki csak megkarcolta a felesége imádott hajóját. – Vagyis gyakorlatilag itt ragadtunk.

– Az Erőnek hála, Bearshnek ez a terve füstbe ment – válaszolta derűsen Mara. –

Jinzlernek eszébe jutott egy egész használható ötlet. Megmutatta nekünk, hogy hogyan

csalogathatjuk elő a férgeket, és hogyan végezhetünk velük. Még három, esetleg négy nap, és

valamennyi hajó újra menetkész lesz. – Szélesen elmosolyodott, és folytatta: – De még ennél is

jobb hír, hogy a Kirajzás fedélzetén van egy kisebbfajta csillaghajó. Egy Delta-12 Skysprite.

– Úgy rémlik, mintha már hallottam volna róla – Luke a homlokát ráncolva kutatott az

emlékezetében, majd legyintett, és megkérdezte: – Na, és működőképes?

– Újra össze kellett rakni a hipergyűrűjét, de mostanra már kész lett. Ezekben a percekben

futtatják le rajta az utolsó teszteket – válaszolta Mara. – Erről jut eszembe, Jinzler barátunk már

nem nagykövet többé, hanem újra felcsapott hiperhajtómű-szerelőnek. Ő rakta össze a masinát.

– A lehető legjobbkor váltott szakmát. A jelekből ítélve igencsak kapóra jött a szaktudása

– Luke szélesen, elégedetten mosolygott. – És mi van a többiekkel? Mindenki túlélte a csatát?

– Megint csak hála az Erőnek, igen. Bár mostanában egyikük sem fog végigtáncolni egy

éjszakát – válaszolta mosolyogva Mara.

– A legtöbbet az 501-esek kapták, de Fel szerint ők is rendbe fognak jönni. A nagy

kérdés, hogy te alkalmas vagy-e egy kis utazásra?

Luke már hosszú pillanatokkal ezelőtt rájött, hogy a beszélgetés ebbe az irányba fog

kanyarodni, így az ötlet nem érte váratlanul.

– Szeretnéd riadóztatni a chisseket, mielőtt a vagaarik elhagyják a felségterületeiket? –

kérdezte megkomolyodva.

– Nem, én már azelőtt szeretném fellármázni őket, hogy Estoshék elhagyják az

Erőd-halmazt – felelte Mara. – Csak jusson eszedbe, hogy minden valószínűség szerint egy

hadihajó várja őket a Brask Oto űrállomás közelében.

– Huh, ezt tényleg elfelejtettem – vallotta be szégyenkezve Luke.

– Szóval, te arra számítasz, hogy menet közben meg akarják semmisíteni az űrállomást?

– A helyükben én pontosan ezt tenném, ha éppen egy lopott hadihajóval menekülnék az

üldözőim elől – válaszolta könyörtelenül Mara. – De most még csak hatórányi előnyük van.

Továbbá, egy Dreadnaughttal utaznak, amit nem a gyorsaságáért szeretünk. És pontosan tudjuk,

hogy hová tartanak. Ha egy-két órán belül elindulunk, jó esélyünk van arra, hogy még az

űrállomás előtt utolérjük őket.

– Aha – mormolta halkan Luke.

Mara felkapta a fejét, és oldalra billentette, majd gyanakodva kijelentette:

– Ez nem úgy hangzott, mintha meggyőztelek volna...

– Csak fontolóra vettem néhány apróságot – felelte Luke. – Hányadán állunk a levegővel

és az élelmiszerrel? Egyáltalán, mekkora a hatótávolsága annak a gépnek?

– A készletek bőven ki fognak tartani – biztosította Mara. – Egyébként nem a Galaxis

végéig megyünk, hanem csupán a csillaghalmaz határáig.

– Eddig rendben is lennénk – dünnyögte Luke, és tovább kérdezett: – Mi a helyzet az

azonosító jelekkel? Mert azt kötve hiszem, hogy a Brask Oto parancsnokai beérik a mi

becsületszavunkkal, ha belekezdünk ebbe a hihetetlen történetbe!

– Aligha – értett egyet Mara –, de Formbitól máris kaptunk egy előre felvett, kódolt

üzenetet, amelyet Drask és Talshib is hitelesítettek. Ezenfelül Drask megadta nekem a saját

vészhelyzeti azonosítóját, pontosabban azt, amelyik érvényben lesz azon a napon, amelyiken

megérkezünk az űrállomáshoz: kettő, nulla, egy, nulla, kettő.

– Akkor ezzel sem lesz gond – jelentette ki szemlátomást megkönnyebbülve Luke, és ülő

helyzetbe tornászta magát. – Van még időnk enni, mielőtt felszállunk?

– A telepesek csomagoltak nekünk ebédet – felelte Mara. – Azonnal indulunk, mihelyt

Jinzler repülésre alkalmasnak nyilvánítja a gépet.

– Hát akkor eljött a perc! – jelentette ki mosolyogva Jinzler, aki ebben a pillanatban lépett

be az ajtón. – A Skysprite indulásra kész, már csupán...

Hirtelen elakadt a szava, és furcsán meredt a Jedi-mesterre, pontosabban a derekára.

– Mi a baj? – kérdezte gyanakodva Luke.

– Az a fénykard – mondta fojtott, izgatott hangon Jinzler. – Megnézhetném?

– Hogyne! Parancsoljon! – válaszolta Luke, azzal előhúzta a derékszíjából a régi fegyvert,

és mialatt átadta a férfinek, rövid magyarázattal is szolgált: – Odalent találtunk, a D-egyesen, a

parancsnoki híd maradványai között.

– Úgy véljük, hogy Jorus C'Baoth kardja lehetett. – fűzte hozzá Mara. – Ő volt az

expedíció rangidős Jedi-mestere.

– Nem – dörmögte halkan Jinzler, mialatt óvatosan forgatta a kezében az ősrégi

fénykardot. – Ez Loranáé volt...

Luke torka hirtelen összeszorult.

– Sajnálom – bökte ki nagy nehezen, aztán elhallgatott, mert fogalma sem volt arról, hogy

mit mondhatna ebben a helyzetben.

Jinzler szomorúan elmosolyodott, és fáradt mozdulattal megvonta a vállát.

– Kérem, ne érezzék kínosan magukat – mondta csendesen. – Eddig is tudtam, hogy a

nővérem nem élte túl a csapást. Az itteniek minden gyűlölete és előítélete rég elillant volna, ha

egy igazi Jedi élt volna közöttük. Azt is tudják, hogy hogyan halt meg?

Luke megrázta a fejét.

– A híd romokban hever, és természetesen valamennyi nyom, illetve bizonyíték ötven

éves – felelte komoran. – Semmiképpen sem lehet megállapítani, hogy mi okozta a nővére

halálát. Lehet, hogy a támadás során vesztette életét, de az is, hogy a kényszerleszállás

pillanataiban. – Elhallgatott néhány pillanatra, majd bizonytalanul tétovázva bár, de hozzátette: –

Annyi bizonyos, hogy egy idegen teremtmény csontjai hevernek a maradványok közelében. De

hogy ez jelente valamit, és ha igen, akkor mit, azt én nem tudom megmondani önnek.

– Valószínűleg jelent – mormolta Jinzler. – Nyilván úgy halt meg, hogy megpróbálta

megvédeni a népét.

– Szívből sajnálom – mondta ismét Luke, majd a fénykardra mutatva megkérdezte: –

Szeretné megtartani?

Jinzler néhány másodpercig meredten bámulta a fegyvert, és lerítt róla, hogy erősen

vívódik. Néhány pillanat elteltével vett egy mély lélegzetet.

– Igen, szeretném – mondta, de ezzel egy időben Luke markába nyomta a fénykardot. –

De nem most. Magának még szüksége lehet rá. És bevallom, tetszik a gondolat, hogy ennyi év

elteltével azok ellen fogják fordítani Lorana fénykardját, akik annak idején segítettek elpusztítani

a Kirajzást. Majd ideadja, ha túlleszünk ezen az egészen!

– Úgy lesz – ígérte Luke, majd visszatűzte a kardot a derékszíjába.

– Most már jobb lesz, ha elindulnak – jegyezte meg Jinzler. – A hajó még most is a

Hármason van, úgyhogy űrruhára lesz szükségük. Jöjjenek, elkísérem önöket oda, ahová Pressor

kikészített maguknak néhányat.

Luke arra számított, hogy kifelé menet viszontlátják egymást a társaikkal, és egyfelől illő

módon elköszönhet tőlük, másfelől a saját szemével mérheti fel a sérüléseiket, és az általános

állapotukat.

Néhány percen belül csalódnia kellett. A birodalmiak a telepesek túlnyomó többségével

együtt leköltöztek a D-hatosra, ahol jóval kényelmesebb körülmények között pihenhettek. Drask

és Formbi visszatértek a Chaf Envoyra, ahol a főnemes szakszerűbb kezelésben részesülhetett

annál, mint amit a Kirajzás orvosai nyújthattak neki. Feesa természetesen Formbival ment, míg

Uliar és az igazgatótanács többi tagja szintén átmentek a D-hatosra.

Így aztán néhány elmélyülten munkálkodó karbantartón és a turbóliftnél őrködő chiss

harcosokon kívül csak Jinzler, Pressor, Rosemari és Evlyn szereztek tudomást a Jedik

távozásáról. A kislányon látszott, hogy szeretne mondani valamit, ám túl félénk volt ahhoz, hogy

belekezdjen.

Más körülmények között Luke biztosan szakított volna időt arra, hogy félrehúzza, és

szóra bírja a lányt. És azt is jól tudta, hogy szíve szerint Mara is pontosan ezt tenné. De miután a

vagaarik már így is tekintélyes előnyt szereztek, nem állhattak meg, hogy megnyugtassák a

szemlátomást zaklatott Evlynt.

Alig tíz perccel azt követően, hogy megérkeztek a felvonóállomáshoz, űrruhába öltözve

várták az indulást. Aztán az egyik – szintén nyomástartó védőruhát viselő – chiss harcos

felvezette őket a kettétört pilonban a Chaf Envoy legénysége által felszerelt légkörzáró sátorhoz

és zsiliphez, majd a kisbolygó köves felszínén lépkedve odakísérte őket ahhoz a hangárhoz,

amelyben a Delta-12-es várakozott.

Harminc perccel később, miután ellenőrizték a vezérlőrendszert, és lefuttattak egy utolsó

diagnosztikai tesztet, a Jedi-mester óvatosan kivezette a Skysprite-ot a dokkból, majd felfelé

fordította a gép orrát, és ráadta a tolóerőt.

– Repültél már valaha efféle hajóval? – érdeklődött Luke, mialatt egyre nagyobb

sebességgel száguldottak a szemkápráztató látványt nyújtó csillagmező felé.

– Még soha – válaszolta Mara, és előhúzott egy hőtartó dobozba zárt élelemcsomagot,

amelyet a Kirajzás karbantartói készítettek be a hajóba. – Jinzler barátunk szerint a Kuat-gyár

negyven évvel ezelőtt eladta a teljes Delta-sorozatot a Sienar-műveknek, akik Palpatine

uralkodásának idején kapták a legtöbb megrendelést. Furcsa módon a legtöbb változatot nem

szerelték fel hiperhajtóművel.

– Akárcsak a régi Tie-vadászokat – tette hozzá Luke. A csomagból felszálló illat

megcsapta az orrát, mire a gyomra hatalmasat kordult. Nyomban megállapította, hogy az egyik

kedvence, tomo-szósszal leöntött karkanborda lesz az ebéd, amiből arra is a rájött, hogy a

felesége beleszólt az étlap összeállításába. Önkéntelenül megnyalta a száját, és folytatta az iménti

gondolatmenetet: – Mellesleg, úgy hallottam, hogy az első Tie-vadászok elég gyatrára sikerültek.

Mara vállat vont, aztán sorban kifektette egy tálcára a bordaszeleteket, melléjük rakott

egy hatalmas, aranyszínben játszó fonatgyümölcsöt, végül előhúzott két, vegyes gyümölcslével

teli palackot, és megszólalt:

– Akkoriban csak az számított, hogy nem kerültek sokba. Palpatine nem törődött azzal,

hogy hullottak a pilótái. Kedves férjem uram, az ebéd tálalva! Láss neki, jó étvágyat kívánok!

Luke javában szopogatta a húst a bordákról, és nagyokat harapott hozzá a zamatos

fonatgyümölcsből, amikor a műszerfalon felvillant egy apró lámpa, amely azt jelezte, hogy

elérték a kisbolygó gravitációs mezőjének határát. Jinzler előzékenyen kiszámította nekik az

ugrás adatait, így Marának csupán annyi dolga maradt, hogy néhány kapcsoló átállításával

begyújtsa a hiperhajtóművet.

A Jedik sosem tudtak betelni az ablakokon túl lezajló fényjelenség szemkápráztató

látványával. Miközben a szempillantás alatt felgyorsuló Skysprite nekivágott a halmazon

átvezető hipersávnak, mindketten gyönyörködve bámultak előre. Az előttük sziporkázó-pislákoló

csillagok helyét alig néhány másodperc leforgása alatt végeérhetetlenül kígyózó, színes

fénysávok foglalták el.

Hamarosan folytatták az étkezést, közben kevésbé fontos dolgokról beszélgettek. Egyikük

sem hozakodott elő kínos témákkal, mert nem akarták megtörni a nyugodt pillanatok varázsát.

Miután Luke elfogyasztotta a bordákat, Mara elővarázsolt két süteményt, az egyiket

átnyújtotta a férjének, majd megfontoltan belekezdett:

– Szóval, mikor óhajtasz beszámolni arról a nagy ötletről, amely a kórteremben jutott

eszedbe?

– Nincs abban semmi meglepő – válaszolta Luke. – Csak átvillant az agyamon egy kósza

gondolat.

– Mégpedig? – érdeklődött Mara, és megkóstolta a saját süteményét.

– Hát, miért is érnénk be annyival, hogy figyelmeztetjük az űrállomáson dolgozó

chisseket? Igaz, a Dreadnaught nem valami fürge, viszont rendkívül szívós, és fennáll a veszély,

hogy maradt rajta egy-két használható turbólézer. Még ha értesítjük is a chisseket, kemény

küzdelem vár rájuk, ha egyszerre kell felvenniük a harcot a Dreadnanghttal és a vagaarik

hadihajójával.

– Idáig egyetértek – felelte Mara. – Vagyis, mi következik ebből?

Luke rámosolygott a feleségére, és előhozakodott a javaslatával:

– Azt mondom, menet közben kapjuk el valahol azt a nehézcirkálót, szálljunk át a

fedélzetére, és foglaljuk vissza!

– Ez igen! – nyögte Mara. – Mindössze mi ketten?

Luke megvonta a vállát.

– Nem számítanak ránk, annyi bizonyos! – mondta határozottan.

– Nem, de ez akkor is őrültség, ha kettőnkről van szó! – tiltakozott Mara. – Például, arra

nézve van már valami ötleted, hogy hogyan fogunk észrevétlenül bejutni a hajóba?

– Erről már korábban gondoskodtam – válaszolta vigyorogva Luke. – Amikor a robbanást

megelőző pillanatokban Evlyn és én visszafelé utaztunk a felvonóval, feldobtam a fénykardomat,

és jókora lyukat vágtam vele a Dreadnaught felvonóállomásának zsilipjébe. Bevallom őszintén,

akkor fel sem merült bennem, hogy az a nyílás még a hasznunkra lehet, egyszerűen csak meg

akartam nehezíteni az ellenségeink dolgát. Tehát, a védelmi rendszer valószínűleg lezárta az

állomás környékét, feltéve persze, hogy a szakaszolóajtók működtek. Vagyis egyszerű a dolgunk.

Berepülünk a pilon csonkjába, átszállunk a Dreadnaughtba, kijavítjuk a zsilip sérülését, nyomás

alá helyezzük a kihermetizálódott részt, és visszafoglaljuk a hajót. Na, mit mondtam, hogy

egyszerű?

– Remek – dörmögte Mara –, ha már bejutottunk, csak átvágjuk magunkat kétszáz

mindenre elszánt, az életéért küzdő vagaarin, és már miénk is a cirkáló! Tényleg nem bonyolult.

– Sejtettem, hogy neked is ez lesz a véleményed – jelentette ki elégedetten mosolyogva

Luke. – Na, benne vagy?

– Miért is ne? – Mara megvonta a vállát. – Úgysem terveztem semmit ebéd utánra.

– Helyes! – vágta rá Luke, azzal megtörölte a száját és a kezét egy szalvétába, amit aztán

beledobott az élelmiszeres dobozba. Hirtelen visszanyerte a komolyságát, és megfontoltan

folytatta: – Először is, kiszámítjuk azt a pontot, ahol találkozni fogunk a Dreadnaughttal. Azt

hiszem, elő kell vennünk a navigációs tudományunkat...

– Így van – helyeselt Mara, aztán sietve visszacsomagolta és félretette a süteményének a

felét, majd újra megszólalt: – Csakhogy ezt most én fogom elintézni. A te dolgod pedig az lesz,

hogy szépen meggyógyítod magad.

Luke vágott egy grimaszt, de tudta, hogy a feleségének igaza van.

– Hát, nem bánom – dünnyögte, azzal hatalmasat sóhajtva vízszintes helyzetbe állította az

ülésének a háttámláját, majd panaszos hangon megjegyezte: – Mindig neked jut a jobb

szórakozás!

– Tudom – válaszolta édesen mosolyogva Mara –, és hidd el, drágám, nagyra értékelem,

hogy így elkényeztetsz! Most pedig aludj szépen!

– Rendben – válaszolta Luke, azzal hanyatt feküdt.

Vett néhány mély lélegzetet, és átadta magát az Erőnek. Néhány pillanat múlva csendesen

megszólalt:

– Aztán, ha odaértünk, el ne felejts felébreszteni!

– Te leszel az első, akinek szólni fogok – ígérte vigyorogva Mara. – Szép álmokat!

Luke utoljára a feleségének aranyló fénnyel ragyogó, vörös haját látta maga előtt, aztán

lehunyta a szemét, és az elméjére lassan ráborult a gyógyító tudatállapot megnyugtató, meleg

sötétsége.

Huszonnegyedik fejezet

– Szeretlek, Luke...

A Jedi-mester a mérhetetlenül jóleső szavak hallatán felnyitotta a szemét.

– Ott vagyunk már? – kérdezte kissé rekedt hangon, és a nyelvével megnedvesítette

kiszáradt ajkát.

– Igen, megérkeztünk – erősítette meg Mara. – Ami ennél is fontosabb, hogy a mi

elkóborolt nehézcirkálónk is megérkezett. Tíz perccel ezelőtt kitört a hiperűrből, és pályára állt

egy közeli csillag körül, hogy eljusson a következő ugróponthoz. Félóra múlva pontosan előttünk

fog elhaladni.

Luke kinézett a bal oldali ablakon, és szemügyre vette a mellettük lebegő, hatalmas

aszteroidát.

– Igazán lenyűgöző a kilátás – jegyezte meg elismerő hangon. – Hogyan sikerült

elsurranni mellettük úgy, hogy nem vettek észre?

– Egy kicsit eléjük vágtunk – magyarázta Mara. – Mire mi ideértünk, ők még a

hipersávon repültek. Kiválasztottam ezt a szép nagy szikladarabot, és beálltam mellé.

– Kiváló munka! – dicsérte Luke a feleségét, azzal függőlegesre állította az ülés

háttámláját. – Egészen pontosan hol vagyunk?

– Na látod, ez már a rossz hír – vallotta be Mara. – Egy-, legfeljebb kétórányi útra a Brask

Oto állomástól. Ha a vagaarik visszaugranak a hiperűrbe, rá kell kapcsolnunk, hogy még idejében

visszafoglaljuk a hajót.

– Rendben, végre valami kihívás! – jegyezte meg kissé fölényes hanghordozással Luke. –

De azt hiszem, el tudjuk intézni!

Mara gyanakodva sandított a férjére, és megkérdezte:

– Ugye nem akarod eljátszani a természetfeletti hőst?

– Hogy én? – kérdezte Luke, és ártatlanul pislantott néhányat.

– Na ide figyelj, Skywalker... – kezdte ingerülten Mara.

Luke vadul vigyorgott, majd hirtelen megkomolyodott, és közbeszólt:

– Nyugalom, természetesen nem! Csupán arról van szó, hogy nem számítok erős

ellenállásra. A Kirajzás fedélzetén már éppen eléggé bebizonyítottuk, hogy el tudunk bánni a

vagaarikkal.

– Azoknak bizonyítottuk be, akik nem élték túl a velünk való találkozást – mutatott rá

Mara. – De egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy Bearsh és Estosh vették az adást.

Gondolom, te sem várod el tőlük, hogy egyszerűen megadják magukat, vagy igen?

– Nem, nem igazán – dünnyögte szomorúan Luke. – És arra sem számítok, hogy a

harcosaik csak úgy álldogálnak majd, és hagyják magukat lemészárolni. Viszont ha vissza tudjuk

szorítani őket a parancsnoki hídig, békét ajánlok Estoshnak. Megmondom neki, hogy ha átadják a

Dreadnaughtot, visszatérhetnek a saját hajójukra, és szabadon távozhatnak.

– Természetesen a chissek felügyelete mellett – tette hozzá Mara. – És mi lesz, ha nem

fogadják el az ajánlatot?

Luke megcsóválta a fejét, és komoran kijelentette:

– Akkor végzünk velük. Mindenkivel, aki ellenáll...

– A lényeget tekintve kivitelezhetőnek tűnik a terv – összegezte Mara. – De most már

kapjuk össze magunkat. Csak egy gyors étkezésre futja az időnkből, aztán készülődnünk kell!

Már mindketten űrruhába öltözve, indulásra készen várakoztak a pilótafülkében, amikor a

Dreadnaught méltóságteljes lassúsággal elhúzott az aszteroida mellett. Luke észrevette, hogy a

nehézcirkáló öt perccel a Mara által becsült időpont előtt érkezett, amiből arra következtetett,

hogy a vagaarik a teljesítőképességük legvégső határán üzemeltették az öreg hajó hajtóműveit.

– Mindjárt indulunk – dörmögte halkan, és az óriási fémtestet figyelve számítgatta

magában a rejtekhelyük elhagyásának legjobb pillanatát. Néhány másodperccel később

felragyogtak előttük a kékes fénnyel izzó, hatalmas fúvókák...

Lassan, de határozottan előrenyomta a tolóerő-szabályzót, így egyre gyorsulva

megindultak előre. A Jedi-mester hamarosan kitérőpályára állt, hogy elkerülje a Dreadnaughtból

hátrafelé kiáramló ionok izzó csóváját, majd az irdatlan hajó alá kormányozta a Skysprite-ot. A

pilon csonkok furcsa megjelenést kölcsönöztek a cirkálónak – a látvány egy állványra állított

modellre emlékeztette Luke-ot.

– Van valami? – kérdezte halkan, mialatt a jobb hátulsó cső maradványai felé irányította a

hajót.

– Nem váltanak irányt, és a szenzoraik sem álltak ránk – jelentette a műszerfalat figyelő

Mara. – Erős a gyanúm, hogy a telepesek meg sem javították a hátsó szenzorokat. Azokra

ugyanis senki sem szokott odafigyelni.

– És talán a hátulsó elhárító-lövegekkel sem törődtek – Luke finom kézmozdulattal

módosított az irányon, és hozzátette: – Most éppen kapóra jön a hanyagságuk...

A Skysprite orrát már alig negyven-ötven méter választotta el a csőcsonktól, amikor Mara

felpillantott, és rosszat sejtve megkérdezte:

– Hogyan is akarunk bemenni oda? Ugye, jól látom, hogy nem férünk bele a pilonba?

– Igen, egy kicsit szűkös lesz, de megoldjuk – válaszolta vigyorogva Luke.

Mara lélegzet után kapott, és ingerülten felcsattant:

– Remélem, Skywalker, te nem arra gondolsz, amire én!

– Attól tartok, pontosan arra! – válaszolta nevetve Luke. – Most kapaszkodj!

Tovább gyorsított, majd kifordította a hajóját a cirkáló alól. Néhány pillanattal később

szűk ívben visszakanyarodott, és felemelte a gépe orrát, így a töredezett peremű csonk bejárata

pontosan előttük sötétlett. Luke még gyorsított egy kicsit, és igazított egy keveset az irányon,

hogy ellensúlyozza a haladási irányukra majdnem merőlegesen elsikló cirkáló mozgását. A

következő másodpercben a Skysprite orra behatolt a csőbe. Luke azonnal levette a tolóerőt, és

begyújtotta az elülső fékfúvókákat. Ebben a pillanatban fülsértő fémsikoly hasított a fülükbe,

miközben a Delta hatalmasat zökkent, hevesen megrázkódott, és a sebességét elveszítve, a

zsiliptől körülbelül húsz méterre megállapodott.

– Elhagytuk a hipergyűrűnket, ugye? – érdeklődött higgadtan Mara.

Luke csak bólintott, és kilőtte előre az elülső leszállókarmot. A nyitott állapotban kirepülő

karom elszáguldott a cső végében álló felvonókabinok között, és beleütközött egy, a zsilip alatt

vezető, vaskos fémgerendába. Az erős fémpofák összecsattantak, és szilárdan megfogták a

tartóelemet. A Jedi-mester ekkor aktiválta az orrba épített csörlőt, és beljebb húzatta a hajót a

csőbe.

Mara néhány pillanatig szótlanul figyelte a férje munkálkodását, aztán nem bírta tovább,

és odaszólt neki:

– Reméljük, nem kell gyorsan távoznunk. Ettől eltekintve, lenyűgöző teljesítményt

nyújtottál! Minden elismerésem ezért a manőverért.

– Köszönöm – Luke udvariasan biccentett, majd néhány másodperc alatt készenléti

állapotba kapcsolta a Skysprite rendszereit. Ezt követően belefogott űrruhájának az

ellenőrzésébe, közben mosolyogva megszólalt: – Legalább nem kell azon törnünk a fejünket,

hogy a vagaarik tudnak-e rólunk, vagy sem. Ezt a belépőt biztosan meghallották. Kapd fel azt a

javítókészletet, és induljunk!

A Skysprite pilótafülkéje fölé szerencsére elég lapos páncélüvegtető borult, amelyet így

még a szűkös helyen is fel tudtak nyitni, és nem kellett kivágni magukat a gépből. Luke a

leszállókarom kábelébe kapaszkodva behúzta magát a felvonókabinok közé, egészen az elhajított

fénykarddal vágott nyílásig, és rögtön át is bújt rajta.

A lift előterébe érve néhány gyors pillantással felmérte, hogy a kisbolygón végrehajtott,

elkeseredett tettével jóval nagyobb károkat okozott, mint korábban gondolta. A fénykard, még

mielőtt kikapcsolt volna, megpattant valahol, amitől felrepült, és legalább fél méter hosszú rést

vágott a mennyezetbe.

– Szép munka – jegyezte meg elismerő hangsúllyal Mara, mialatt benyújtotta Luke-nak a

javítókészletet, és maga is átvergődött az ovális nyíláson. – Nem csak ezt a környéket intézted el,

hanem a felettünk elterülő szintet is. Vajon van ott valami, ami most nagyon hiányzik az

ellenségeinknek?

– Nem tudom pontosan – válaszolta töprengve Luke, és körülnézett. Hirtelen meglátta a

fénykardját, amely az egyik sarok mellett hevert, négy tetem közelében. A halott vagaarik

legnagyobb szerencsétlenségükre rossz helyen tartózkodtak, amikor a Dreadnaught útnak indult.

– Azt hiszem, hogy egy elektromos kapcsolótér, illetve egy droid-javító műhely van a

fejünk felett – folytatta Luke, mialatt elindult a holttestek felé. – Attól függően, hogy melyik

szakaszolóajtó reagált a vészhelyzetre, a vagaarik most nem juthatnak be vagy az egyik, vagy a

másik, vagy mindkét helyiségbe.

– Sokkal egyszerűbb lenne a helyzetünk, ha egyetlen zsilip sem lépett volna működésbe –

jegyezte meg bosszúsan Mara, mialatt kivette a mellette elhaladó Luke kezéből a javítókészletet.

– Akkor az egész hajóból eltűnt volna a nyomás, és az összes vagaari ott helyben megfulladt

volna.

– Ám a jelekből ítélve nem így történt – válaszolta Luke, mialatt az Erő segítségével

felkapta, és kinyújtott jobb kezébe rántotta a fénykardját, majd szemügyre vette a holttesteket.

– Nem azt mondtam, hogy ebben reménykedtem – felelte Mara –, hanem azt, hogy

mennyivel könnyebb lenne most a dolgunk.

A tetemekre mutatott, és megkérdezte: – Ismerjük valamelyiket?

– Egyiket sem – válaszolta Luke, és próbaképpen aktiválta a fénykardját. Néhány gyors

pillantással felmérte, hogy a markolatból előtörő zöldesfehér energiapenge a kellő erősséggel

ragyog, mire megnyugodva kikapcsolta a fegyvert, és az övére akasztotta, Lorana fénykardja

mellé. Megcsóválta a fejét, és újra megszólalt:

– Attól féltem, hogy beragadt a kapcsoló, és a penge minden energiát kiszívott a telepből.

Menjek segíteni?

– Köszönöm, egyedül is boldogulok – dörmögte Mara, majd az Erő közvetítésével

felemelte, és visszatette a helyére a zsilip záró lemezének kivágott darabját. Felnyitotta a

javítókészlet dobozát, és mialatt nekilátott, hogy megfelelő méretűre szabja az öntapadó

fémfólia-darabokat, odaszólt a férjének: – Te csak maradj ott, és őrködj. Lehet, hogy a vagaarik

megpróbálkoznak valamivel, még mielőtt visszaállítjuk a nyomást.

– Rendben...

Luke elsétált a szakaszolóajtóig, ami az orr felé vezető folyosót lezárta, közben az Erőn

keresztül letapogatta a környezetüket. Hamarosan megérezte az ellenséges gondolatokkal teli,

idegen elmék közelségét, de hiába próbálkozott, semmit sem tudott kiolvasni a vagaarik

tudatából. A kezébe vette a fénykardját, és türelmesen várakozott.

Mara alig néhány perc leforgása alatt leszigetelte a nyílás illesztéseit, majd gyorsan

ellenőrizte a munkáját.

– Kész vagy? – érdeklődött Luke, amikor észrevette, hogy összecsomagolja a

javítókészletet.

– Igen – erősítette meg Mara, és megkérdezte: – Mi lenne, ha a vésztartalékból töltenénk

vissza a levegőt? Nem szívesen bocsátkoznék harcba ezekben a lehetetlen nyomástartó ruhákban!

Luke az oldalfalban nyíló, vörösre festett ajtóra nézett, amely mögött, egy jókora

falfülkében cseppfolyós levegővel teli tartályok, javítókészletek és elsősegélycsomagok lapultak.

– Azokat inkább meghagynám tartaléknak – válaszolta néhány másodpercnyi latolgatás

után. – Lehet, hogy később még szükségünk lesz némi levegő-utánpótlásra. Most még nem

tudhatjuk, hogy mekkora ellenállásba ütközünk.

– Legyen így – egyezett bele további vita nélkül Mara, azzal a szakaszolóajtótól néhány

méterre védőállásba helyezkedett, és gyorsan figyelmeztette a férjét: – Kicsi lyukat vágj bele!

Éppen csak akkorát, hogy a levegő átjöjjön, de ne szabadítson el semmit a túloldalon!

– Rendben – dünnyögte Luke, azzal az ajtó kerete mellé húzódott, és a kardjának

energiapengéjével beleszúrt a folyosót elzáró fémlemez bal felső sarkába.

A levegő éles fütyülés kíséretében tört be a légüres térbe. A benne lévő vízpára a

rendkívüli hidegben kicsapódott, és parányi jégszilánkok ezreivé fagyott, amelyek láthatóvá

tették a besüvítő légáramlatot. Luke az űrruhájába épített légszonda kijelzőjére pillantott, mert

attól tartott, hogy a vagaarik megmérgezték a rekesz levegőjét. A műszer nem mutatta ki idegen

gázok jelenlétét. Két perccel később kiegyenlítődött a nyomás, és az éles fütyülés elhallgatott.

– Mérges gázok? – érdeklődött Mara.

Luke ismét a kijelzőre nézett, majd kijelentette:

– Semmi. Úgy tűnik, minden rendben.

– Pompás – Mara elégedetten biccentett, majd lerakta a fénykardját a fedélzetre,

felpattintotta a sisakjának zárszerkezetét, és lehámozta magáról a nyomástartó öltözetet. –

Annyira utálom ezeket a vacakokat – panaszkodott közben –, alig tudok mozogni bennük!

Megtennéd, hogy figyelsz, amíg levetem magamról?

Egyetlen perc leforgása alatt megszabadult az űrruhától, aztán Luke is nekifogott a

vetkőzésnek. Újabb egy perc elteltével már mindkét védőöltözet takarosan összehajtogatva hevert

a frissen befoltozott zsilipajtó előtt.

– Akkor akár folytathatjuk is, ugye? – kérdezte Luke, és miután Mara a fénykardját

aktiválva újra védőállásba ugrott a szakaszolóajtó előtt, gondterhelt hangon hozzátette: – Lássuk,

mit találtak ki a vagaarik!

Ő is bekapcsolta a saját kardját, majd az Erő közvetítésével megnyomta a nyitógombot. A

vaskos fémlemez lassan, súlyosan oldalra siklott...

És a feltáruló nyíláson keresztül a túlsó oldalon álló, illetve térdelő, mintegy tucatnyi

vagaari elsöprő erejű össztüzet zúdított rájuk. Luke azonnal lecsapott a záró gombra, miközben

Mara a fénykardjával szélsebesen csapkodva hárította, és szerteszét szórta a feléjük száguldó,

gyilkos energianyalábokat.

– Hát, megkaptuk a választ a kérdésedre – állapította meg a Jedi-hölgy, miután az ajtó

bezárult előttük.

– Legalábbis részben – javította ki Luke –, merő véletlenségből nem vetted észre a

válaszfalak mentén sorakozó, lapos ládákat?

Mara hevesen megrázta a fejét, és kissé ingerülten visszavágott:

– A megfigyelés és felderítés a te feladatod, Skywalker! Az én feladatom az, hogy

mindketten életben maradjunk.

– Jó, jó, csak ne idegeskedj – felelte mosolyogva Luke. – Szóval, ezek a ládák majdnem

ugyanolyanok, mint azok, amelyekkel felrobbantották a pilonokat. Annyi a különbség, hogy az

itteniek fehérek.

– Fehérek? – visszhangozta Mara, majd rövid töprengés után folytatta: – Hát persze!

Nyilván átfestették őket, hogy amennyire csak lehet, beleolvadjanak a háttérbe. Mennyit láttál?

– Nem volt időm megszámolni – válaszolta Luke, és felidézte magában az iménti

látványt. – Egymástól körülbelül két méterre álltak, és a sor elért egészen a folyosó következő

kanyarulatáig.

– Ügyes trükk – jelentette ki Mara. – Fogadni mernék, hogy amikor legközelebb kinyitjuk

az ajtót, azt fogjuk látni, hogy a vagaarik visszavonulnak előlünk. Nyilván arra számítanak, hogy

gyanútlanul üldözőbe vesszük őket, és mialatt mi az ő lövéseikre figyelünk, a detonátor kezelője

még azt is megválaszthatja, hogy melyik pillanatban robbant foszlányokra minket.

– Igen, valami ilyesmit forgatnak a fejükben – dünnyögte Luke, és a mennyezetre

pillantva megkérdezte: – Mit gondolsz, felmenjünk oda?

– Valami azt súgja, hogy ez a lehetőség nekik is eszükbe jutott – válaszolta mélyen

eltöprengve Mara. – Hiszen most már tudják, hogy mire képes a fénykard!

– Akkor mi legyen a következő lépésünk? Van valami ötleted?

Mara arca hirtelen felderült. Kimondottan gonosz vigyort villantott a férjére, és vidáman

kijelentette:

– Hát van! Azt már látták, hogy mire képes a Jedik hagyományos fegyvere, ezt viszont

még nem – mondta, azzal elengedte, és az Erő közvetítésével maga előtt lebegtette a fénykardját.

– Nem állítom, hogy értelek... – dörmögte Luke.

Válaszképpen Mara a felvonóállomás előtere felé fordult, és sietve elindult. Luke a

nyomába szegődött, és néhány lépéssel lemaradva követte. Mara a halott vagaarik mellé lépett,

majd az Erő segítségével megfogta, és függőleges helyzetbe emelte az egyik holttestet.

Elindította a testet a terem másik vége felé, közben mozgatni kezdte annak ernyedten csüngő

végtagjait. Az első tétova lépések alatt a tetem erősen reszketett, de ahogy Mara fokozatosan

belejött, egyre természetesebbnek tűnt a mozgása. Végül már majdnem úgy látszott, mintha egy

élő vagaari járkálna a helyiségben.

A Jedi-hölgy kérdő pillantást vetett a férjére, aki megcsóválta a fejét, és kijelentette:

– Nem teljesen valósághű a mozgása, de talán jobb is így. Azt fogják hinni, hogy mi

rejtőzünk a társaik páncélja alatt.

Azzal az Erő segítségével ő is felemelt a padozatról, és Marát utánozva ide-oda sétáltatott

egy másik tetemet. Néhány pillanattal később be kellett látnia, hogy ő sem tudja pontosan

utánozni egy vagaari harcos mozdulatait. Tovább próbálkozott, majd egykét perces gyakorlás

után ismét megszólalt:

– Azt hiszem, ha egyfolytában mozgásban tartjuk ezt a két szerencsétlent, akkor néhány

másodpercre megtéveszthetjük a társaikat. És annyi talán elég is lesz.

– Igen, egy próbát mindenképpen megér – vélte Mara.

– Feltétlenül – értett egyet Luke. – Gyere, vágjunk bele!

A szakaszolóajtó elé lebegtették a bábnak használt holttesteket, míg ők maguk

meglapultak az állomás sarkának takarásában, és éppen csak a fejüket dugták ki a folyosóra.

– Gyorsan kell csinálni – figyelmeztette Mara a férjét ne lássák tisztán, hogy ki rohan

feléjük!

Luke szótlanul bólintott, és az Erő közvetítésével ismét megnyomta a nyitógombot.

Mara jóslata tökéletesnek bizonyult. A vagaarik, akik az imént még alig néhány lépés

távolságból tüzeltek rájuk, most már a folyosószakasz felénél jártak, és a gyors iramban

végrehajtott visszavonulás alatt célzás nélkül lövöldöztek a hátuk mögé. Mara rohamra indította a

saját bábját, amelynek végtagjai eszeveszett gyorsasággal jártak fel és le. A Luke által mozgatott

tetem néhány lépéssel lemaradva tört előre. A szemlátomást rémült vagaarik eltűntek a folyosó

kanyarulatában...

Ekkor mindkét Jedi zavart érzett az Erőben, mire gyorsan visszahúzódtak a sarok mögé. A

következő pillanatban fülrepesztő dörrenés hallatszott, ezzel párhuzamosan hatalmas lángoszlop

csapott be a felvonó előterébe, majd sűrű, fekete füst özönlött a helyiségbe.

Luke megborzongott, mert érezte, hogy a robbanás lökéshulláma megcsavarja, és

iszonyatos erővel a falhoz csapja az általa irányított holttestet, amit gyorsan el is engedett. A füle

erősen csengett, de rögtön a feleségére pillantott, aki ekkorra már egyenesen az ő szemébe

meredt. A Jedi-mester aprót biccentett, mire mindketten kiperdültek a folyosóra, és a

fénykardjukat aktiválva belerohantak a sűrűn gomolygó füstbe.

Az éles szögű kanyarban találkoztak a vagaarikkal, akik nyilván azért merészkedtek

vissza, hogy megszemléljék az eredményt. Az ütközet alig néhány másodpercig tartott. A

vagaarik nem számítottak ellentámadásra, amely így teljesen felkészületlenül érte őket.

Egyetlen lövést sem tudtak leadni, és a páncélzatuk nem jelentett akadályt az

energiapengéknek.

– Tizenkettővel kevesebb – állapította meg Luke, mialatt kikapcsolta a fénykardját, és

benézett a sarkon túli folyosóra. Nyomát sem látta ellenségnek vagy újabb csapdának, legalábbis

a következő, mintegy tizenöt méter hosszú szakaszon. Nagyot szusszant, és összegezte az

eredményt: – Ha hozzávesszük az előtérben talált négyet, akkor már tizenhatnál járunk.

– Csak azt nem értem, hogy minek számolod! – szólt rá Mara a férjére. – Akkor lenne

értelme, ha tudnánk, hogy hányan voltak eredetileg. – A csizmája orrával megmozdította az egyik

áldozatukat, és megkérdezte: – Neked is ismerősnek tűnik?

Luke szemügyre vette a vagaari arcát, és bizonytalanul felvetette:

– Bearsh lenne?

– Nagyon úgy fest – válaszolta Mara. – Mindenesetre ezek a fickók sokkal jobban néznek

ki ebben a páncélban, mint azokban a lehetetlen köpenyükben, vagy te másképp látod?

– Ez a megállapítás a legtöbb fajra igaz – válaszolta a vállát vonogatva Luke. – Szóval, a

jelekből ítélve Bearsh barátunk személyesen vezette ezt a támadást. Ami szerintem jó jel!

– Miért is?

– Estosh tábornoknak szólította Bearsht – emlékeztette Luke a feleségét. – Márpedig, ha

már ott tart, hogy egy tábornokot küld a tűzvonalba, és közvetlenül rábízza a helyszíni irányítást,

akkor az arra utal, hogy kezd kifogyni a harcosokból, de legalábbis a tisztekből.

– Igen, ez logikus feltételezés – ismerte el Mara. – Miután a Kirajzáson kissé

megritkítottuk a seregét, és egy Dreadnaught irányításához tekintélyes létszámú személyzetre van

szüksége, valószínűleg korlátozottak a lehetőségei.

– Pontosan – válaszolta Luke. – Vagy ez a magyarázat, vagy egyszerűen az, hogy

Bearshben túltengett az önbizalom. Idejött, hogy személyesen működjön közre az

elpusztításunkban, de rajtavesztett.

– Köszönöm, most sokkal jobb a hangulatom. Néha annyira, de annyira jó szövegekkel

tudsz előállni – bosszankodott Mara, és megrázta a fejét. – Csodálom, hogy nem politikusnak

mentél. Gyere, menjünk tovább, még mielőtt kitalálnak valamit.

Hamarosan elérték a következő fordulót, ahol mindketten megálltak, és óvatosan kilestek

a sarok mögül. Továbbra sem láttak ellenséges harcosokat, viszont húsz méterre előttük újabb

szakaszolóajtó zárta el az utat.

– Tisztának tűnik – mormolta Luke.

– Igen, viszont a folyosó mindkét oldalán három-három ajtó nyílik, egymással éppen

szemben – mutatott rá Mara. – Tökéletes rejtekhelyek egy rajtaütéshez.

Válasz helyett Luke lehunyta a szemét, és az Erő segítségével próbálta kideríteni, hogy

lapul-e valaki az ajtók mögötti helyiségekben. Ezúttal is érzékelte az idegen tudatok jelenlétét, de

ezek mindegyike távol esett tőlük.

– Szerintem üres a környék – jelentette ki néhány másodperccel később –, legalábbis

egyetlen kósza gondolatot sem csíptem el.

– Én sem – vallotta be kissé vonakodva Mara –, de akkor sem tetszik ez az egész. Rosszat

sejtek!

– Akkor vágjunk át minél gyorsabban ezen a szakaszon – javasolta Luke, és még egyszer

a hátuk mögé pillantott, majd befordult a sarkon, és sietős léptekkel elindult előre. Mara habozás

nélkül a nyomába szegődött, majd a lépteit megszaporázva felzárkózott mellé.

Éppen elhaladtak a középső ajtópár között, amikor a még előttük lévő, bal oldali ajtó

besiklott a falba, és a nyíláson keresztül öt, dühösen hörgő wolvkil rontott ki a folyosóra.

A Jedik azonnal megtorpantak, és gyorsan aktiválták a fénykardjukat. A következő

pillanatban meghallották, hogy mögöttük is kinyílik egy ajtó. Luke gyorsan hátranézett, és

meglátta, hogy a jobb oldali helyiségből további négy wolvkil szökken elő, elvágva ezzel a

visszavonulás útját.

– Ügyes húzás, annyi bizonyos – dünnyögte Mara, majd könnyed, szinte csevegő

hangnemben megkérdezte: – Látod, hogy ebben az évszakban mit visel egy magára valamit is

adó, divatrajongó wolvkil?

Luke a figyelmeztetés nyomán alaposabban is szemügyre vette az állatokat, és meglátta a

hasuk alatt csüngő repeszgránátokat.

– Ezt az ostoba ötletet... Kíváncsi lennék, hogy mit akarnak elérni vele? – dörmögte

komoran, mialatt új fogást vett a kardja markolatán, és összeszedte a gondolatait. A wolvkilek

egyelőre nem támadtak, beérték azzal, hogy tisztes távolságból morogtak és vicsorogtak rájuk.

Ettől függetlenül Luke jól tudta, hogy a helyzet bármelyik pillanatban megváltozhat.

Mara ugyanerre a következtetésre jutott.

– Gyere, vonuljunk vissza, amíg kitaláljuk a megoldást – javasolta, azzal a férjét

megkerülve odalépett a bal oldali ajtóhoz, és megnyomta annak nyitógombját. A sötétszürke

fémlemez félresiklott előtte, mire ő az Erőn keresztül kiterjesztette az érzékeit, és gyorsan

letapogatta a bejáraton túl elterülő termet.

– Tiszta – szólt hátra halkan –, gyere be!

A fénykardjukat csapásra emelve beléptek a helyiségbe. A wolvkilek nem követték őket.

Mara megnyomta a belső záró gombot, mire az ajtó zárt állásba csúszott a hátuk mögött. Luke a

fénykardjának zöldes fehér fényénél megkereste a belső világítás kapcsolóját. Rátenyerelt a

halványsárga színnel derengő fémlemezre. Felgyúltak a mennyezeti fénycsövek, és a két Jedi

körülnézett.

Egy szivattyúállomásra kerültek, amelyből érthető okokból jó néhány akadt a

nehézcirkálón. Vékonyabb-vastagabb csövekből álló kötegek kígyóztak a falak mentén, illetve a

mennyezet alatt. A bejárattal szemközti falnál két jókora gépezet állt, amelyek halkan búgva

keringették a különféle folyadékokat az oldalukba csatlakozó vezetékekben.

– Egész otthonos kis zug – állapította meg Luke, miután körülnézett. A teremnek nem

volt több kijárata, de ez nem jelenthetett akadályt egy fénykarddal felfegyverkezett Jedinek. –

Gyere, vágjunk magunknak ott egy hátsó ajtót – javasolta, azzal bekapcsolta a fegyverét, és sietős

léptekkel elindult a bejárattól jobbra eső fal felé.

– Várj csak! – szólt utána Mara.

Luke megállt, visszafordult, és megkérdezte:

– Mi a baj?

– Baj még éppen nincsen – felelte Mara, aki gyanakodva méregette a célpontul megjelölt

falat. – Figyelj csak, mi a szokásos eljárás, ha egy hajónak megsérül a külső héjazata?

Luke vállat vont, és sorolni kezdte:

– Odaküldöd a karbantartó droidokat a lékhez, lezárod mögöttük a szakaszolóajtókat,

kiszivattyúzod a maradék levegőt a leválasztott rekeszből, hogy kiegyenlítsd a nyomást, aztán

felnyitod az automatikusan bezárult zsilipeket, hogy a droidok hozzáférjenek a lékhez.

– Helyes... – Mara elmélyülten bólogatott, majd megszólalt: – A vagaariknak négy teljes

napjuk volt arra, hogy helyrehozzák a sérülést, amit te okoztál a fénykardoddal. Továbbá tudjuk,

hogy vannak működőképes droidjaik, amelyek befoltozhatták volna azt a lyukat. Vagy ha

mégsem, hát biztosan hoztak magukkal űrruhát, vagy itt helyben találtak volna néhányat,

amelyeket felvéve ők maguk is bemehettek volna a kihermetizálódott rekeszbe, hogy megoldják a

problémát.

– De nem tették – dünnyögte töprengve Luke –, vajon miért?

– Szerintem azért, mert számítottak a felbukkanásunkra – válaszolta komoran Mara. –

Gondold csak végig. Ha berepülünk a pilon csonkba, és felfedezzük, hogy ők időközben

behegesztették a lyukat, esetleg úgy döntünk, hogy máshol hatolunk be a hajótestbe. így viszont

előre kiszámíthatták, hogy hol fogunk bejönni, és minden erejükkel arra összpontosíthattak, hogy

halálcsapdává változtassák a hajónak ezt a részét. – Az előttük álló falra mutatott, és hozzátette: –

Szóval, én magam valószínűnek tartom, hogy a túloldalon is kellemetlen meglepetések várnak

ránk.

– Igen, ez logikus feltételezés – értett egyet Luke, azzal kikapcsolta a fénykardját, és kissé

messzebbre hátrált. – Ebben az esetben jobb lesz, ha te csinálod.

Mara aktiválta a fegyverét, majd három finom metszést ejtett vele a fal különböző

pontjain. A következő pillanatokban kiderült, hogy Luke jól döntött, amikor a feleségére hagyta a

feladatot. A középső, apró résből színtelen, jellegzetes bűzt árasztó folyadék szivárgott.

– Szépen vagyunk – dünnyögte Mara, miután figyelmesen megszaglászta a vékony

erecske formájában lecsorgó folyadékot –, másodlagos hajtóanyag. Mármost ez a vegyület

rendkívül gyúlékony, éppen ezért nem szokták egy szivattyúterem közelében tárolni. Estosh

barátunk előzékenyen megteremtette a lehetőséget arra, hogy ropogós pecsenyét süssünk saját

magunkból.

– Igazán nagylelkű az a fiú – tette hozzá elismerő hangsúllyal Luke, majd felnézett a

mennyezetre, és felvetette: – Azon töröm a fejemet, hogy a vagaarik vajon látták-e már, milyen

magasra tud ugrani egy Jedi?

– Kötve hiszem – válaszolta habozás nélkül Mara. – Viszont nem kell Jedinek lenni

ahhoz, hogy valaki felmásszon a csöveken. Vagyis, ha alapos munkát végeztek, akkor

valószínűleg a fejünk felett is csapda rejtőzik.

– Igen, ez is logikus – ismerte el Luke. – És vajon mi van alattunk?

– Különféle raktárak – felelte Mara. – És miután nem tudhatjuk, hogy mit tárolnak

bennük, szerintem ott sem tanácsos fénykarddal hadonászni!

– Tehát nem mehetünk lefelé, sem felfelé, és oldalirányban sem, viszont odakint, a

folyosón repeszgránátokkal felszerelt wolvkilek várnak ránk – összegezte a helyzetet Luke, és

megoldást keresve körülnézett a helyiségben.

– Továbbá a közvetlen közelünkben szivárog a másodlagos hajtóanyag! – tette hozzá

Mara. – Van valami ötleted?

Luke tekintete megakadt a két szivattyún. A közel két méter magas, egy méter széles és

három méter hosszú berendezéseket az éleik mentén legömbölyített, nyomásálló burkolattal látták

el. A terem közepe felé eső oldaluk gyakorlatilag egyetlen szerelőnyílás volt, amelyet jókora,

kifelé domborodó panel fedett. Luke néhány másodpercig töprengve fürkészte a két, teknőforma

zárófedelet, majd felderült az arca, és megszólalt:

– Igen, azt hiszem, kitaláltam valamit!

Odasietett az egyik szivattyúhoz, felpattintotta az egyszerű záróreteszt, és ütközésig

kinyitotta az alacsony, fürdőkádra emlékeztető vaskos fedelet, amelynek belső felületén egy

közel tíz centiméter magas, két centiméter széles fémperem futott körbe. Luke elégedetten

bólogatott, és odaszólt a feleségének:

– Gyere, szedjük le ezeket!

Aktiválta a fénykardját, átvágta a forgópántokat, és az Erő segítségével gyorsan elkapta a

záró fedelet, még mielőtt az a padozatra zuhant volna.

– Remélem, nem pajzsnak akarod használni ezeket! – jegyezte meg Mara, mialatt

leválasztotta a másik fedelet. – Csak azért szólok, mert rettentően sok gránát vár minket odakint!

– Nem, más ötletem támadt! – nyugtatta meg Luke a feleségét, majd óvatosan lerakta a

záró fedelet. Kikapcsolta a fénykardját, és kijelentette: – Legfőbb ideje, hogy magasabb területre

vonuljunk!

Azzal fürgén odafutott a jobb oldali falhoz, megmarkolt egy csövet, és mászni kezdett.

Mara ugyan szótlanul követte őt, de lerítt róla, hogy megzavarodott, és egyelőre elképzelni sem

tudja, hogy mire készülnek. Luke körülbelül két méter magasan járt, amikor érzékelte, hogy a

felesége hirtelen kapcsol, és végre rájön a megfejtésre.

– Itt jó lesz – jelentette ki a Jedi-mester, amikor nagyjából három méter választotta el a

padozattól. Megvárta, amíg Mara felér mellé, és biztonságosan megkapaszkodik, aztán a bal

kezével szilárd fogást vett az egyik csövön, a két lábával körbefont és erősen megszorított egy

másikat, majd a derekát elcsavarva a felsőtestével a terem felé fordult. A szeme sarkából

meglátta, hogy Mara hajszálpontosan utánozza a mozdulatait, és halványan elmosolyodott.

Megidézte magában az Erőt, aztán a láthatatlan energiák segítségével felemelte, és maguk alá

húzta a két záró fedelet. Végül a feleségére pillantott, és megkérdezte:

– Kész vagy?

A Jedi-hölgy válasz helyett aktiválta a fénykardját, és a kezét oldalra nyújtva jókora rést

vágott egy szabad falfelületbe. A következő pillanatban erős folyadéksugár lövellt ki a közel

függőleges nyílásból. A hajtóanyag erős szaga szinte azonnal betöltötte a helyiséget. A nagy

nyomással zuhogó folyadék néhány másodperc alatt hatalmas, gyorsan szétterjedő tócsát alkotott.

Alig két perccel később már vagy három centiméteres magasságban borította a padozatot.

– Figyelj az időzítésre! – figyelmeztette Luke emelt hangon a feleségét. – És el ne

felejtsd, hogy a pajzsaink legfeljebb negyven centiméter magasak!

– Nyugodj meg, most már mindent értek – válaszolta mosolyogva Mara, aki hirtelenjében

maga sem tudta eldönteni, hogy örüljön-e, vagy bosszankodjon, amiért a férje folyton meg akarja

védeni őt a különféle veszedelmektől. Kikapcsolta, és az övére akasztotta a fénykardját, majd

elővette a lézerpisztolyát, és megszólalt: – Készülj! Mehet!

Luke az Erő közvetítésével kinyitotta az ajtót. A felgyülemlett üzemanyag hirtelen

kitódult a folyosóra. Az egyik wolvkil meglepett hördülést hallatott...

Mara belelőtt a gyúlékony hajtóanyagba. Az egész helyiséget betöltő, fényesen csillogó

folyadékfelület lángba borult. Körülbelül egy-másfél méter magas lángnyelvek táncoltak úgy a

szivattyúteremben, mint odakint, a folyosón. Bár az alattuk lebegő zárófedelek megóvták őket a

tűz pusztító hatásaitól, Luke még így is megrándult, és önkéntelenül összehúzta magát, amikor

végigsöpört rajta a hőhullám. A folyosó felől rettegéssel és fájdalommal teli vonyítások

hallatszottak. Valahol a közelben vagaari nyelvű, megdöbbenésről tanúskodó ordítások

harsantak. A padozatot borító folyadék szintjének csökkenésével párhuzamosan a lángok is

alacsonyabbak lettek, így már legfeljebb harminc-negyven centiméteres magasságig csaptak fel.

Luke még egyszer körülnézett, és úgy döntött, hogy megérett az idő az indulásra.

– Készen állsz? – kérdezte fennhangon, majd Mara bólintását látva rámutatott a jobb

oldali záró fedélre, és hozzátette: – Figyelj, az a tiéd! Fogd meg, máris indulunk!

A következő pillanatban megérezte, hogy a felesége az Erő közvetítésével átveszi tőle a

megjelölt záró fedelet, így már minden figyelmét a másikra fordíthatta. Sietve az ajtóba

irányította a súlyos burkolatdarabot, majd letette a fedélzetre úgy, hogy a fele kilógott a

folyosóra. Aztán vett egy mély lélegzetet, megfeszítette az izmait és elrugaszkodott.

Pontosan a fedél kellős közepébe ugrott, mély guggolásba érkezett. Lángok sisteregtek és

fütyültek körülötte, amitől Luke-nak hirtelen az a benyomása támadt, hogy egy tűzfolyón lebegő

csónakba került. Gondosan egyensúlyozva felállt, óvatosan előrébb araszolt, és kinézett a

folyosóra.

A tűzfolyam már az egész járatot elöntötte. Sűrű füst terjengett mindenfelé. A távolból

továbbra is kétségbeesett sikolyok, rémült kiáltások és fájdalmas ordítások hallatszottak. A

folyosó levegője erősen vibrált a forróságtól, így Luke furcsán eltorzítva látta azt a vagaarit,

amelyik nem tudott elmenekülni a pillanatok alatt szétterjedő tűzvész elől, és most vöröslő

lángburokkal körülölelve vonaglott és rúgkapált a padozaton. A válaszfalak kitágultak a hőségtől,

a térfogatuk hirtelen megváltozását hangos pattogások, illetve vészjósló reccsenések kísérték.

Luke meglepő módon mindössze két wolvkil lángoló tetemét pillantotta meg a

tűztengerben. Rövid töprengés után arra a következtetésre jutott, hogy vagy az ösztöneik

figyelmeztették idejében az állatokat a közelgő veszedelemre, vagy pedig a gyorsaságuk mentette

meg őket.

A szivattyúterem felé fordult, ismét az Erőhöz folyamodott segítségért, és visszavette

Marától a második burkolóelemet. Magához húzta, és óvatosan átlebegtette a feje felett a

zárófedelet, aztán lassan végigrepítette a folyosón, végül a zárt szakaszolóajtó előtt lerakta a

lángban álló padozatra.

– Kész van! – kiáltotta Mara felé. – Indulhatunk!

Azzal mélyen behajlította a térdét, elrugaszkodott, és az egybefüggő lángtenger felett

átröppenve egyenesen a második fémcsónak közepébe ugrott. Gyorsan hátranézett, és azt látta,

hogy a felesége tökéletes biztonsággal megérkezik az imént szabadon hagyott záró fedélbe. Kissé

megkönnyebbülve fordult ismét a szakaszolóajtó felé, és az Erő közvetítésével megnyomta annak

nyitógombját.

Szerencsére egyetlen vagaari sem várta őket az ajtó másik oldalán, bár a Jedi-mester úgy

sejtette, hogy a rájuk leső ellenséges harcosok amúgy is megfutamodtak volna a feléjük

hömpölygő tűzfolyam láttán. Ismét behajlította a térdét, egy hosszan elnyúló ívű szökkenéssel

kiugrott a gyorsan terjedő tűzön túli folyosószakaszra, majd azonnal visszafordult arra az esetre,

ha a feleségének segítségre lenne szüksége.

Elégedetten látta, hogy feleslegesen aggódott, mert Mara egyedül is remekül boldogult.

Miután az átjáró már nyitva állt előtte, egy lendülettel teljesítette a feladatot. Kecsesen átugrott az

elsőből a második záró fedélbe, ahonnan egyből eldobbantott, és a mutatvány megkoronázása

gyanánt tökéletesen kivitelezett, csavart szaltóval érkezett a férje mellé. Még mielőtt a csizmája

talpa csattant volna a fedélzet sima fémlemezein, Luke – szintén az Erő segítségével – bezárta a

zsilipet.

– Végre egy kis szórakozás – jelentette ki elégedetten mosolyogva Mara, és köhögött egy

sort, mert a levegőben terjengő égéstermékek erősen marták a tüdejét. Most, hogy az ajtó vastag

záró lemeze elvágta az utánpótlás útját, a lángok hamar felemésztették a már átfolyt

üzemanyagot, így a tűz egyre kisebb területre korlátozódott. Mara megköszörülte a torkát, és

somolyogva megjegyezte: – Uliar dührohamot fog kapni, ha meglátja, hogy mit műveltünk a

drágalátos hajójával.

– Mondd már, legfeljebb ezt is hozzácsapja a számlánkhoz – Luke hanyagul legyintett,

azzal gyorsan, de figyelmesen körülnézett, és hozzátette: – Én arra szavazok, hogy tűnjünk el

erről a folyosóról. A parancsnoki híd egyébként is négy szinttel feljebb van.

– Egyetértek – Mara bólintott néhányat – jól értem, hogy el akarod kerülni a belső

turbóliftek környékét?

– Pontosan – válaszolta Luke, és felnézett a mennyezetre, amely legalább nyolc méteres

magasságban húzódott a fejük felett. – De ahogyan nemrégiben te magad is rámutattál, a

vagaariknak fogalmuk sincs arról, hogy mi mekkorát tudunk ugrani.

A felesége válaszát meg sem várva aktiválta, és a magasba hajította a fénykardját, majd

takaros lyukat vágott vele a mennyezetbe, éppen akkorát, hogy kényelmesen átférjenek rajta.

– Íme, az átjáró – dünnyögte elégedetten, mialatt az Erő segítségével kinyújtott jobb

kezébe rántotta a fegyverét. Mara – szintén az Erő közvetítésével – elkapta az aláhulló, kerek

fémlemezt, óvatosan lerakta, és a férje felé fordulva kiadta a vezényszót:

– Indulj!

A Jedik hamarosan, és minden további bonyodalom nélkül felértek a parancsnoki hídnak

is otthont adó fedélzetre, majd nekivágtak a bal oldali, felső főfolyosónak. Luke kissé meg is

lepődött azon, hogy senki sem próbálta feltartóztatni őket. Arra gondolt, hogy a vagaarik vagy

összezavarodtak, mert ellenük fordították a saját tűzcsapdájukat, vagy pedig Marának volt igaza,

és ellenségeik valóban a pilon csonk környékére koncentrálták a védelmet.

Viszont még jókora távolság választotta el őket a parancsnoki hídtól, és elméletileg

száznál is több vagaari ólálkodott körülöttük. Így aztán a környezetüket éberen figyelve, a

fénykardjaikat folyton a kezükben tartva folytatták az előrenyomulást.

Néhány perccel később Luke fejében megfordult, hogy a vagaarik talán mégiscsak

feladták. Ahogy azt már korábban, az alsó szinteken felfedezték, a Dreadnaught törzsének

középső része súlyos károkat szenvedett ott, ahol annak idején Thrawn szétlövette a

turbólézer-ütegeket, illetve a pajzssugárzókat. A lehullott gerendák és burkolóelemek, valamint

az eltorzult és kifordult válaszfaldarabok elsőrangú fedezékeket szolgáltattak egy rajtaütéshez,

ám a vagaarik nem használták ki a lehetőségeiket.

Helyenként találtak ugyan néhány robbanóanyaggal teli ládát, ám ezek rendezetlenül,

álcázás nélkül hevertek a falak mellett, mintha a vagaarik egyszerűen ledobták volna a terhüket,

mialatt fejvesztve menekültek a közeledő ellenség elől. Mindössze két, többé-kevésbé kiépített

robbanócsapdára bukkantak, amelyeket könnyűszerrel, gyorsan hatástalanítottak.

Rövidesen túljutottak a rommá lőtt rekeszeken, és elérték az elülső legénységi szállások,

illetve a kisegítő irányítótermek környékét. Ezen a szakaszon már némi ellenállásba ütköztek.

Három-ötfős csapatok lestek rájuk az átjárókban, illetve a folyosó kanyarulataiban, és a harcosok

azonnal tüzet nyitottak, mihelyt megpillantották őket. Ám Mara és Luke az Erőn keresztül

kiterjesztett érzékszerveiknek, és a megérzéseiknek köszönhetően tökéletes időzítéssel reagáltak

valamennyi támadásra. A vagaarik általában már az első két-három sortűz leadását követően

rájöttek, hogy nem tudták meglepni őket, és sietve elmenekültek, majd szétszóródva belevesztek

a rosszul megvilágított folyosók sötét árnyékaiba. Minden jel arra vallott, hogy a vezérükön

lassan eluralkodik a végső kétségbeesés, mert tudván tudja, hogy az utolsó kártyáit játssza ki a

felé nyomuló Jedik ellen.

Mara azonban egy percig sem hitte el ezt a feltételezést.

– Estosh készül valamire – mormolta halkan, mialatt az utolsó összecsapás helyszínét

maguk mögött hagyva átléptek annak a két vagaarinak a teteme felett, akik elég szerencsétlenek

voltak ahhoz, hogy éppen a mellkasukba kapják vissza a saját maguk által kilőtt

energianyalábokat.

– Egyértelmű – válaszolta Luke, és mindkét irányba benézett az előttük keresztben

elnyúló folyosóba. Néhány pillantással meggyőződött arról, hogy ezúttal senki sem les rájuk,

mire kissé megnyugodva folytatta: – A kérdés csak az, hogy vajon mire? Attól tartok, hogy talált

valamit a Dreadnaught raktáraiban, amit bevethet ellenünk.

– Hamarosan megtudjuk – felelte Mara –, még néhány keresztfolyosó, és a híd

következik.

Óvatos léptekkel folytatták az útjukat, közben az Erőn keresztül folyamatosan figyelték a

környezetüket.

Három perccel később elérték a főfolyosó végét. Luke óvatosan kilesett a sarok mögül, és

gyors tájékozódást követően megállapította, hogy ez a parancsnoki fedélzet a felépítését tekintve

pontosan ugyanolyan, mint amilyen a kisbolygó felszíne alatt lapuló Dreadnaught hídrekesze

volt. Egy széles, magas mennyezetű keresztfolyosó futott végig a hajó teljes szélességén, ebbe

torkollott bele a két, egymástól körülbelül harminc méterre haladó főfolyosó, amelyekkel

pontosan szemben egy-egy jókora, erős zsilipkapu állt. Ezeken az átjárókon túl terült el a hosszú

pultsorokkal telezsúfolt felderítőközpont, amelyből egyetlen megerősített zsilipen keresztül

lehetett bejutni magára a parancsnoki hídra.

– Igen, odabent vannak – állapította meg félhangosan Luke, miután megérezte az idegen

tudatok közelségét. – Méghozzá elég sokan. Az a határozott benyomásom, hogy számítanak ránk.

– A történtek fényében ezen nincs mit csodálkozni – válaszolta halványan mosolyogva

Mara, és megkérdezte: – Egyébként ezt most hogyan akarod intézni?

Luke kilépett a keresztjáratba, elnézett a jobb oldali főfolyosó felé, és gyorsan számba

vette a lehetőségeket. A vagaarik lezárták a felderítőközpontba vezető átjárókat, ami arra utalt,

hogy eszük ágában sincs harc nélkül megadni magukat. Rövid latolgatás után meghozta a döntést,

és határozottan kijelentette:

– Nyílegyenesen bemegyünk oda. Akármit forgatnak a fejükben, vagy ugyanolyan

csapdát készítettek elő mindkét zsilip mögött, vagy minden erejüket a híd védelmére

tartalékolják. Akármelyik feltételezés igaz...

– Várj csak! – vágott közbe Mara, és a fejét oldalra billentve hallgatózott. – Te is hallod?

Nagyon fura...

Luke először értetlenül meredt a feleségére, mert nem észlelt semmiféle neszt, ami eltért

volna egy maximális teljesítményen üzemeltetett nehézcirkáló megszokott háttérzajától. Aztán az

ő fülét is megütötte egy folyamatosan erősödő, fémes csörömpölés. Elfordította a fejét, és rosszat

sejtve figyelt a hangforrás irányába...

Két-három másodperccel később hatalmas, kerékforma gépezet gördült elő a jobb oldali

főfolyosóból. Befordult a sarkon, néhány méter megtétele után megállt, majd elkezdett szétnyílni,

mintha nem is egy különleges felépítésű gép, hanem egy furcsa fémvirág lett volna.

– Jaj, ne... – suttogta Mara, azzal a bal kezébe kapta a fénykardját, és a jobbjával

előrántotta a lézerpisztolyát.

Ám akármilyen gyorsan reagált az új veszélyre, máris elkésett. A gépezet néhány pillanat

leforgása alatt kibontakozott. A villámgyorsan szétnyíló, ízeit fémlábak fél méterrel a fedélzet

fölé emelték a karcsú fémtest alapját. Az ívelt fej felemelkedett, közben a függőlegesen álló,

beépített sugárvetőkkel felszerelt alkarok vízszintes helyzetbe fordultak. Egyetlen

szempillantással később aktiválódott a félgömb alakú, áttetsző energiapajzs, amely szerteszét

szórta Mara késve érkező lézerlövedékeit.

A gépezet ekkor a Jedik felé fordította a fejét, mintha csak most vette volna észre őket,

aztán a felépítményét is elforgatva rájuk szegezte a fedélzeti fegyvereit.

Mara és Luke döbbenten bámultak. Egy droideka állt előttük. Ám attól a droidtól eltérően,

amelyikkel nemrég kerültek szembe Jerf Huxley kocsmájában, ez a példány tökéletesen

működőképesnek tűnt.

És a híres-hírhedt harci droid rájuk vadászott...

Huszonötödik fejezet

Mara még akkor is a bal kezében fogta a fénykardját, amikor a droideka tüzet nyitott.

Gyors félfordulatot vett és védőállásba ugrott, de már tudta, hogy nem lesz ideje a jobb kezébe

venni és aktiválni a fegyverét...

A következő tizedmásodpercben elvillant előtte Luke zöldes fehér energiapengéje, amely

tévedhetetlen pontossággal tartóztatta fel a felé száguldó sugárnyalábokat.

– Gyerünk! – kiáltotta Luke. – Visszavonulunk!

Marának nem kellett kétszer mondani. Az övébe döfte a pisztolyának a csövét, a jobb

kezébe kapta, és aktiválta a kardját, közben megpördült és futásnak eredt. Egymás mellett,

lélekszakadva rohantak, közben félig hátrafordulva, a fénykardjukkal hárították a feléjük

záporozó lövedékeket, majd beugrottak a bal oldali főfolyosóba, amelyet alig néhány

másodperccel ezelőtt hagytak maguk mögött. Mara lélegzet után kapott, és ingerülten felcsattant:

– Hát erre aztán végképp...

– Később! – szólt rá Luke. – Hallom, hogy összecsukódik.

Mara halkan káromkodott, közben előrántotta és visszatette a tokjába a pisztolyát, és

ismét futni kezdett. Alig tettek meg tíz métert, amikor átvillant az agyán egy gondolat, és

odakiáltott Luke-nak:

– Várj csak! – egy ütemmel később hozzátette: – Ne is, menj tovább! – azzal lefékezett

egy, a jobb oldali válaszfalba épített ajtó előtt. Rácsapott a nyitógombra, és a félresikló záró

lemez mellett beugrott a folyosóval szomszédos terembe.

Luke megtorpant, visszaugrott az ajtó elé, és felcsattant:

– Ez meg mi...

– Támadt egy ötletem – sziszegte Mara. – Menj tovább, mielőtt meglátja, hogy egy üres

helyiséggel beszélgetsz!

Jól látta a férjén, hogy nem ért semmit, és azt is, hogy nem szívesen hagyja hátra őt. De

ahogyan ő érzékelte Luke kételyeit és aggodalmát, úgy a Jedi-mester is megérezte, hogy a

felesége kivitelezhetőnek tartja a saját tervét, és úgy véli, megéri vállalni a kockázatot.

Így aztán gyorsan biccentett egyet, és elrohant a hajó fara felé. Mara a fülét hegyezve

figyelt. Az egyre közeledő, csörömpölő-csattogó dübörgés hirtelen elhalkult, és mélyebbre

váltott, ahogy a droideka befordult a sarkon, majd ismét magasabb regiszterbe csúszott és

felerősödött, amikor a gépezet felfedezte a távolodó célpontot, és felgyorsulva üldözőbe vette.

Mara elhátrált a folyosó közeléből, hogy kikerüljön a romboló droid szenzorainak

hatótávolságából. Ismét előhúzta, és az ajtónyílásra szegezte a lézerpisztolyt. Tudván tudta, hogy

mindössze egyetlen lövésre lesz lehetősége...

Hirtelen elmosódó körvonalú, csillogóan fényes kerék gördült el a bejárat előtt. Mara az

Erőre bízta a mozdulatainak irányítását, és meghúzta az elsütő billentyűt. A droideka eltűnt a

szeme elől, aztán éles, fémes csikorgást és fülsértő csattogásokat hallott, ami arra utalt, hogy a

gépezet lefékezett, és megállt, hogy felderítse és semlegesítse a hirtelen felbukkanó, váratlan

veszélyforrást. Mara az ajtóhoz ugrott, azt remélve, hogy még egyszer belelőhet a harci

gépezetbe, még mielőtt az összeszedi magát.

Ám a droideka ezúttal is iszonyúan gyorsnak bizonyult. Mire ő kiért a folyosóra, a

gépezet már újra három lábon álló, körbeforgó lövegtoronnyá alakult. Mara gyorsan célba vette a

szenzorközpontot, és újra tüzet nyitott.

Megint elkésett. A droideka ismét időben aktiválta a védőpajzsát, és a vékony, vörös

lézernyaláb lepattant a világos lila, anyagtalan félgömbről. Mara eldobta a pisztolyát, majd

bekapcsolta és rézsútos tartásban maga elé emelte a fénykardját. A droideka állított az alkarjainak

az állásszögén, így a sugárvetők csövei ismét a célpontjára irányultak...

A következő pillanatban nagy, sötét tárgy csapódott hátulról a védőpajzsába. A gépezet

megremegett, így az első sorozata az oldalfalat perzselte végig. Mara hátrálni kezdett a folyosón,

közben félreverte a nehézkesen felé döcögő droid újabb és újabb lövéseit. Abban a pillanatban,

amikor elérte a parancsnoki fedélzet mögötti keresztfolyosót, egy második súlyos tárgy is telibe

találta a droideka pajzsát. A Jedi-hölgy kihasználta a harci droid átmeneti zavarodottságát, oldalra

perdült, és rohanni kezdett a jobb oldali főfolyosó felé. Forrón remélve, hogy a tágas járatban

nem várják újabb meglepetések, befordult a sarkon.

Szerencsére senki sem állt lesben a főfolyosón, sem a vagaarik, sem pedig egy másik

romboló droid. Mara minden erejét beleadva futott a tat felé, aztán gyorsan lefékezett, amikor a

második csomópontnál Luke lépett elé.

– Nyugodj meg – szólt rá a Jedi-mester –, nem vett üldözőbe sem téged, sem engem.

– Mindkettőnk érdekében remélem, hogy igazad van – zihálta Mara, miközben megállt. –

Köszönöm a segítséget. Egyébként mit vágtál hozzá ahhoz az átkozott masinához?

– Egy-két apróságot, ami éppen a kezem ügyébe esett – válaszolta mosolyogva Luke,

majd gyorsan körülnézett, rámutatott egy közeli ajtóra, és mialatt elindultak, tűnődve hozzátette:

– Azt hiszem, hogy az első lövedék egy energiakonverter volt, a második egy körülbelül három

méter hosszú tartóelem, amely alighanem ötven évvel ezelőtt vált le a mennyezetről, és azóta ott

hevert az oldalfal tövében.

– Tehát mindkettő nehéz volt – mutatott rá komoran Mara, mialatt beléptek a férje által

választott helyiségbe, egy elektronikai szerelőműhelybe. – Hiába vágtad hozzá a két, súlyos

tárgyat, mindössze annyit értél el, hogy egy kissé megingott. Vagyis ezzel a módszerrel nem

fogjuk semlegesíteni, akár el is felejthetjük ezt a megoldást.

– Attól tartok, igazad van – jelentette ki Luke, és egyetértése jeléül nagyokat bólogatott. –

És te mire mentél? Elértél valamit azzal a szerencsétlen lövéssel?

Mara megvonta a vállát.

– Majdnem biztosra veszem, hogy eltaláltam a szenzorközpontját – válaszolta, és

sajnálkozva ingatta a fejét – de arról sejtelmem sincs, hogy mennyi kárt tettem benne.

Valószínűleg nem sokat. A találat után is gond nélkül rám szegezte a sugárvetőit.

– És azt jól sejtem, hogy gurulás közben nem üzemel a védőpajzsa?

– Helyes megállapítás – válaszolta Mara. – Amikor aktiválja a pajzsot, alig tud

előrehaladni. Csupán lassan biceg, mint egy bokán lőtt bantha. Az a gond, hogy amikor

összecsukódik, annyira gyorsan mozog, hogy nem lehet szétlőni a sérülékeny pontjait. Ha

egyáltalán vannak sérülékeny pontjai.

– Legalábbis egy apró lézerpisztollyal nem – egészítette ki Luke a magyarázatot. – De mi

lenne, ha keresnénk egy nagyobb tűzerővel bíró fegyvert, és megpróbálnánk azzal kilőni?

– Talán beválik – válaszolta Mara gondterhelten. – Viszont ebben az esetben újabb,

másfajta korlátokba fogsz ütközni. A nagyobb tűzerejű fegyvereknek a mérete és a tömege is

nagyobb. Egy súlyos sugárvetővel sokkal nehezebb lesz lépést tartani vele, mert iszonyúan gyors

és mozgékony. Csak gondolj arra, hogy még a lézerpisztolyommal is alig tudtam eltalálni, pedig

az Erőre bíztam a célzást és az időzítést.

– Akkor kéne tűz alá venni, amikor nem mozog – vetette fel Luke. – Egyáltalán, létezik

olyan kézifegyver, amelyiknek a lövedéke áthatol egy droideka pajzsán?

Mara megcsóválta a fejét.

– Nem olvastam a műszaki leírását ezeknek a gépeknek – felelte aggodalmas arcot vágva

–, de hallomásból tudom, hogy a megsemmisítésükhöz sokkal, de sokkal nagyobb fegyver kell.

– Szóval, visszatértünk oda, hogy akkor kell elkapnunk, amikor gurul – összegezte Luke.

– Ebben az esetben talán ismét lesből kellene próbálkoznunk, de pisztoly helyett ezúttal

fénykarddal.

– Attól tartok, hogy az sem fog beválni – felelte Mara. – Gondolj a szenzorai

hatótávolságára. Az előbb elhúzódtam az ajtótól, hogy ne vegyen észre idő előtt. Ha meg messze

vagy tőle, nem éred utol, mert szörnyen gyors!

– Jó lenne tudni, hogy amikor belelőttél, mennyire sérültek meg azok az érzékelők...

– Nem szívesen próbálnám ki – vallotta be kissé vonakodva Mara. – Többféle módon

tájékozódik egyszerre. Hall az összes létező hangtartományban, van infrakamerája, érzékeli a

vibrációt, meg ki tudja, mi mindent. A felsorolt jelforrások bármelyike alapján be tudja mérni a

célpontot.

– Sokoldalú masina, annyi bizonyos – dünnyögte kissé csalódottan Luke. – Nem

vethetünk be ellene sugárvetőt, de a fénykardunkat sem. Már csak egy valamit nem értek. A régi

korok Jedi-lovagjai vajon hogyan bántak el a droidekákkal?

Mara keserűen elmosolyodott, és halkan válaszolt:

– Nos, én úgy tudom, hogy az esetek többségében elmenekültek előlük. Még sosem

hallottam olyanról, hogy egy Jedi egymaga végzett volna egy ilyen gépezettel.

Luke nagyon meglepődött. Döbbenten meredt a feleségére, és jól hallhatóan felnyögött.

– Ó!

– Bizony, ó! – utánozta Mara, azzal kinézett a folyosóra, majd visszahúzta a fejét, és a

hangját lefojtva megkérdezte: – Az előbb azt mondtad, hogy megállt, ugye?

– Hallottam, hogy szétnyílik – válaszolta Luke. – A hangok iránya alapján úgy sejtem,

hogy lecövekelt a felderítőközpontba vezető átjárók között, valahol félúton.

– Mint egy őrszolgálatot teljesítő, nagy-nagy fémwornskr.

– Pontosan – Luke elmélyülten bólogatott, majd szemlátomást kezdett magához térni a

megdöbbenésből, amikor kijelentette: – Szóval, most már legalább tudjuk, hogy mit talált Estosh

a raktárakban. De a Kirajzás részvevői vajon honnan a bánatos szupernóvából kerítettek

maguknak egy efféle gépezetet? Én úgy tudtam, hogy annak idején csakis a Kereskedelmi

Szövetségnek voltak droidekáik!

– Valaki nyilván rábeszélte a neimoidikat, hogy megváljanak néhánytól, persze egy

komolyabb összegért cserébe – vélekedett Mara. – A szervezők alighanem arra gondoltak, hogy

ezek a gépek roppant hasznosak lesznek, ha az expedíció utasai megalapítanak néhány új, külső

telepet. – Az ajtó felé intett, és hozzátette: – Szerencsére úgy tűnik, hogy Estoshék csak egyet

tudtak működésre bírni.

– Nekem ez az egy is sok – dörmögte komoran Luke. – Már azon is csodálkozom, hogy a

vagaariknak egyáltalán sikerült beindítani és beprogramozni egy droidekát.

– Én viszont egyre kevésbé – jelentette ki utálkozó képet vágva Mara. – Minél többet

töröm a fejem, annál inkább úgy sejtem, hogy a vagaarik pontosan a droidok miatt indították meg

ezt az ügyesen álcázott hadműveletet.

– Ezt meg miből gondolod? – kérdezte Luke, és látszott rajta, hogy ezúttal is meghökkent.

– Tudod, eszembe jutott az a jelenet, amikor a D-négyesen felbukkant az a kis takarító

droid. Te nem tudhatsz semmiről, mert eltűntél, hogy felderítsd a környéket – magyarázta Mara,

és szégyenkezve lesütötte a szemét. – Sajnálom, de ezúttal sem kaptam észbe idejében. A

droidokról beszélgettünk, csak úgy általában, amikor az egyik vagaari rákérdezett a droidekákra.

Márpedig csakis egyetlen helyről tudhatott ezeknek a harci gépezeteknek akárcsak a puszta

létezéséről is: a Kirajzás dokumentációjából.

– Világos – válaszolta vontatottan Luke –, de már eddig is tudtuk, hogy ők lopták el az

anyagot.

– Persze, csakhogy négy, műszaki ismertetőkkel, raktárlistákkal, és ki tudja mi mindennel

telezsúfolt adatkártyáról beszélünk – magyarázta Mara. – Mennyi esélyük volt arra, hogy ebben

az adattengerben véletlenül rátaláljanak a droidekák leírására? Szerintem tudatosan keresték a

harci droidokról szóló információkat.

– Igen, ebben van valami – ismerte el Luke. – És nyilván onnan olvasták ki az aktiválási,

illetve programozási eljárásokat is. Szóval, ez az egész felhajtás néhány nyomorult droidról szólt

volna?

– Látod, éppen erről van szó! – vágta rá Mara. – Nekünk csak néhány nyomorult gépezet,

mert mi már hozzászoktunk, hogy éjjel-nappal droidok vesznek körül minket. De emlékszel Fel

szavaira? Azt állította, hogy a chissek egyáltalán nem használnak droidokat. És ha ők nem, akkor

valószínűleg az általuk uralt szektorokban élő többi nép sem. Ha a vagaarik megtanulják, hogy

hogyan hozzanak létre és állítsanak hadrendbe egy droid-sereget, hatalmas előnyre tesznek szert.

Főleg azokhoz a kevésbé fejlett népekhez képest, akiket nyilván prédának tekintenek, és akiknek

a leigázására törekszenek.

– Azt hiszem, helyes az okfejtésed – válaszolta bólogatva Luke. – Vagyis, a vagaarik

alighanem azt tervezték eredetileg, hogy mindenkit megölnek a Chaf Envoyon, aztán

szétszélednek a Kirajzás fedélzetein, begyűjtik az összes fellelhető droidot, majd kilopóznak az

Erőd-halmazból, még mielőtt bárki észrevenné, hogy mi történt.

– Szerintem így lehetett – vélekedett Mara –, az már a puszta véletlenen és a

szerencséjükön múlt, hogy menet közben, afféle külön jutalom gyanánt, zsákmányoltak egy

üzemképes Dreadnaughtot is.

– Külön jutalom – ízlelgette a szót Luke, és bosszankodva fintorgott. – A otthoni vezetőik

nyilván rendkívül elégedettek lesznek, ha Estoshék egyszer csak beállítanak egy hatalmas

nehézcirkálóval.

– Szeretném elrontani az örömüket – jelentette ki határozottan Mara, és rászólt a férjére: –

Gyerünk, te Jedi-mester vagy! Találj ki valamit, de sürgősen!

– Nos, a Dreadnaughtot nyilván nem akarjuk megsemmisíteni – kezdte megfontoltan

Luke. – Mellesleg, nem is volna könnyű feladat. Vagyis elég lesz annyi, hogy behatolunk a

parancsnoki hídra, és átvesszük a hajó irányítását.

– És előtte rábeszéljük a droidekát, hogy egy-két percre fordítsa el a fejét? – vetette közbe

Mara.

Luke halványan elmosolyodott.

– Voltaképpen igen... – mormolta –, azt hiszem, pontosan ezt fogjuk tenni.

Luke nesztelen léptekkel ellopakodott a jobb oldali főfolyosó elülső végéig. Pontosan vele

szemben állt a parancsnoki fedélzetre vezető, megerősített zsilipajtó. A sarok takarásában lapulva

nem láthatta a droidekát, miután az a keresztfolyosó közepe táján őrködött. Az Erőn keresztül

megkereste Mara tudatát, és érzékelte, hogy a felesége már a bal oldali folyosó torkolatánál

várakozik. Így a droideka pontosan kettőjük között állt, és ők arra alapozták a tervet, hogy a

gépezet az alkarjainak felfüggesztéséből eredően egyszerre csak egy irányba tud tüzelni...

Luke teleszívta a tüdejét levegővel, aktiválta a fénykardját, és kisétált a keresztfolyosóra.

A sejtésének megfelelően a harci droid a két átjáró között félúton, a hátát az orr felé eső falnak

fordítva állt. A szenzorai érzékelték az ő mozgását, válaszképpen bekapcsolta az energiapajzsát,

és törzsét elforgatva a hirtelen felbukkanó célpontra szegezte a sugárvetőit.

– Igen, itt vagyok! – kiáltotta Luke, és a fénykardját védőállásba emelve tett néhány lépést

előre. – Gyerünk, mire vársz!

A droideka heves pergőtűzzel válaszolt a kihívásra. Luke energiapengéje úgy cikázott a

teste előtt, mintha egy szűk, láthatatlan falakkal határolt térbe beszorult, zöld villám lett volna. A

jedi-mester tévedhetetlen pontossággal hárította a droid lövéseit, közben lassan hátrált a sarok

felé, és amikor elérte, villámgyorsan beugrott a főfolyosóra. Kikapcsolta a fénykardját, és rohanni

kezdett a tat irányába, közben a hangok alapján igyekezett tájékozódni.

Minden pillanatban azt várta, hogy meghallja az üldözésére induló droideka jellegzetes

dübörgését, de csalódnia kellett. Húsz-huszonöt méter megtétele után lelassított, végül meg is

állt, aztán a homlokát értetlenül ráncolva hallgatózott. A droid továbbra sem eredt a nyomába, így

végül megfordult, visszasietett a sarokhoz, és óvatosan benézett a keresztfolyosóba.

Bosszankodva látta, hogy a droideka tapodtat sem mozdult az őrhelyéről, mire visszahátrált

néhány métert, majd előhúzta, és a szája elé emelte az adóvevőjét.

– Láttad ezt? – kérdezte halkan.

– A jelekből ítélve nem akar játszani velünk, igaz? – kérdezte derűsen Mara.

– Nem, szemlátomást remekül érzi magát ott, ahol most van – válaszolt mosolyogva

Luke. – Szeretnéd te is megpróbálni?

– Aligha éri meg a fáradtságot – felelte Mara. – Már mindkettőnket látott, és alighanem

elég okos ahhoz, hogy ne vegye üldözőbe egyikünket, mialatt nem észleli a másikat. Az imént

nem mondtam ugyan, de tartottam ettől a lehetőségtől.

– Egy próbát mindenképpen megért – Luke felsóhajtott, és felvetette: –, akkor

következzen a kettes számú terv. Készen állsz?

– Igen – felelte Mara, és a hangjából érződött, hogy ismét megkomolyodott –, vigyázz

magadra!

– Te is – dörmögte Luke, azzal kikapcsolta, és visszaakasztotta a derékszíjára a rádiót.

Aktiválta a fénykardját, megfeszítette az izmait, és újra kiugrott a keresztfolyosóra...

A következő pillanatban zavart érzett az Erőben. Az ösztönei a veszélyforrás irányát is

megsúgták neki. Gyorsan oldalra perdült, és visszaugrott a főfolyosóra, így még éppen idejében

ütötte félre az energianyalábokat, amelyek a hosszú járat mélye felől záporoztak rá. Azonnal

megértette, hogy mi történt. Egy kóborló vagaari csapat érkezett a hajó gyomrából, amelynek

tagjai nyilván azt remélték, hogy észrevétlenül a közelébe férkőzhetnek, és végezhetnek vele,

mialatt ő a droidekára irányítja minden figyelmét.

Az előző orvtámadásokhoz hasonlóan ez az összecsapás sem tartott tovább néhány

másodpercnél. Luke egyenesen a harcosokra pattintotta vissza a neki szánt sugárnyalábokat, és

rögtön érzékelte, hogy éles fájdalom hasít egyikük testébe. A következő másodpercekben az

osztag sürgősen visszavonult; a sértetlen vagaarik magukkal vonszolták súlyosan sebesült

társukat.

Luke vett egy mély lélegzetet. Most, hogy már nem kellett önmaga védelmére

összpontosítania, azonnal megérezte Mara hirtelen támadt aggodalmait. Az Erőn keresztül

megnyugtatónak szánt gondolatot repített a felesége felé, majd egy néma figyelmeztetést is, hogy

vigyázzon a hátára. Azzal felemelte a fénykardját, és futva indult a vele szemben álló zsilipkapu

felé.

A droideka minden bizonnyal arra számított, hogy a néhány perccel korábbi módszerét

megismételve, óvatosan és lassan bukkan elő a sarok mögül. Így aztán az első lövései

ártalmatlanul süvítettek el a háta mögött, amikor szempillantás alatt átrohant a járaton, és

megtorpant a felderítőközpontba vezető átjáró előtt. A második tűzcsapás már megtalálta a

célpontot. Luke keményen összeszorította a fogát, és a fénykardját villámgyorsan forgatva

hárította a gyilkos energianyalábokat. Az elszánt védekezés hevében egyetlen pillanatra sem

merte megosztani a figyelmét, hogy a támadója háta mögé pillantson. Így aztán legfeljebb

remélhette, hogy Mara tartja az ütemtervet, és most már javában lopakodik a bal oldali zsilip

felé...

A tüzelésnek hirtelen vége szakadt, és a droideka törzsének felső része átfordult a folyosó

másik vége felé. A szemvillanásnyi pihenő alatt Luke megpillantotta a feleségét, aki éppen

kirántotta a fénykardját a bal oldali zsilip záró lemezéből. Az utolsó pillanatban helyezkedett

védőállásba, mert a következő pillanatban a droideka tűz alá vette.

Luke-ot elfogta az idegesség, és visszatartotta a lélegzetét, majd hirtelen megnyugodott,

mert látta, hogy Mara magabiztosan, tökéletes időzítéssel pattintja félre a felé száguldó

sugárlövedékeket. Most, hogy a droideka másfelé figyelt, ő következett. A fél szemét továbbra is

a harci gépezeten tartva vízszintesen előreszegezte a kardját, és viszonylag lassú, de határozott

mozdulattal beledöfte az energiapengét az előtte álló zsilipajtóba.

A droideka azonnal reagált, és visszafordult felé. Luke idejében felfigyelt, így gyorsan

visszahúzta, és maga elé lendítette a kardját. A következő pillanatban a gépezet fedélzeti

sugárvetői újabb energiazáport zúdítottak rá. Elszántan védekezett, mialatt Mara ismét nekilátott,

hogy lyukat vágjon az átjárót lezáró, különleges ötvözetből készült fémlemezekbe. Luke úgy

számította, hogy ha elég hosszan tudják folytatni ezt a játszmát, valamelyiküknek előbb-utóbb

sikerül betörni a felderítőközpontba.

Valószínűleg a droideka is erre a következtetésre jutott. Leadott még egy utolsó sortüzet,

majd a védőpajzsát kikapcsolva villámgyorsan összecsukódott, és miután hatalmas kerékké

alakult, hihetetlen gyorsasággal megindult Mara felé. Luke azonnal utána vetette magát...

És éppen csak maga elé tudta kapni a fénykardját, mert a sebesen guruló droid váratlanul

négy sugárnyalábot röpített felé. Hárította ugyan a lövedékeket, de annyira megdöbbent, hogy

elbizonytalanodott, és önkéntelenül lelassított, hogy összeszedhesse a gondolatait. Mindeddig

még csak nem is sejtette, hogy a droidekák képesek gyors előrehaladás közben is tüzelni. Ezalatt

a gördülő gépezet rálőtt Marára, aztán, amikor a szélsebesen körbeforgó sugárvetők a körív

megfelelő pontjára érkeztek, újabb sortüzet zúdított őrá, majd megint Mara volt a célpont...

Luke lélegzet után kapott, és minden erejét beleadva rohant tovább, mert hirtelen

megértette a droideka támadási tervét: oda fog gurulni egészen Mara elé, hogy méterekről

vehesse tűz alá az ellenfelét. És még a Jedik legendás reflexei sem lesznek kellően gyorsak

ahhoz, hogy Mara elháríthassa a közvetlen közelről leadott lövéseket...

– Fuss! – ordította kétségbeesetten Luke. – Tűnj el onnan! Most!

Mara nem tágított a helyéről. Ő is rájött, hogy mit tervez a droid, de meg sem fordult a

fejében, hogy elmenekül előle. A fénykardját csapásra emelve, támadóállásban várta, hogy

megütközzön a pusztító gépezettel. Luke félig dühösen, félig rettegve szitkozódott, és minden

erejét összeszedve rohant. A droideka már majdnem odaért a feleségéhez...

Aztán, amikor a gépezet hangos csikorgás kíséretében ráfékezett, Mara végre

megmozdult. Előre és oldalra szökkent, hogy kitérjen a tőle legfeljebb két méteres távolságban,

gyorsan szétbontakozó droid tűzvonalából, majd rávetette magát a gépezetre.

Ám a droideka ezúttal is idejében reagált. Még be sem fejezte a szétbontakozást, amikor

aktiválta az energiapajzsát. Mara energiapengéje ártalmatlanul lesiklott a pajzs domború

felületéről. A gépezet folytatta az imént megkezdett műveletet, közben máris a tőle alig

egy-másfél méterre lévő Jedi-hölgyre emelte a sugárvetőit. Mara a saját csapásának lendületétől

hajtva oldalra perdült, így már nem tudta maga elé rántani a fénykardját, amikor a droid tüzet

nyitott...

Luke afféle végső megoldás gyanánt elhajította a fénykardját, amely pörögve szállt a

felesége és a droideka közötti rés felé. A zöld fénnyel izzó energiapenge Mara testétől alig húsz

centiméterre pattintotta félre a droid fegyvereiből kiröppenő energianyalábokat.

– Gyere! – harsogta a Jedi-mester.

Marát nem kellett biztatni. Elszökkent a droideka mellett, a levegőben repülve a bal

kezébe rántotta Luke fénykardját, és amikor visszaérkezett a fedélzetre, a férje felé lódult. Luke

lefékezett, megpördült, és elkapta a fegyverét, amelyet Mara futás közben odadobott neki.

Egyetlen másodperccel később már egymás mellett rohantak a jobb oldali folyosó felé.

Ám a menedék korántsem bizonyult olyan biztonságosnak, mint remélték. A hátuk

mögött a droideka megint összecsukódott, és elindult utánuk. Luke egyből megsejtette, hogy mi

történt. Ezekben a pillanatokban a gépezet mindkettejüket egyszerre látta, ezért nyilván úgy

döntött, hogy átveszi a kezdeményezést.

Hamarosan elérték a sarkot, és beugrottak a főfolyosóra.

– Jön utánunk! – zihálta Mara.

– Tudom – lihegte Luke. – Gyerünk tovább! Talán mégis meg kellene próbálnunk azt a

fénykardos rajtaütést!

Mara nem válaszolt, hogy takarékoskodjon a levegőjével és az erejével. Körülbelül

tizenöt métert tehettek meg, amikor meghallották, hogy a hátuk mögött a droideka befordul a

sarkon.

– Vigyázz! – kurjantotta Luke, és visszafordult.

A harci gépezet a két folyosó kereszteződésétől két-három méterre megállt, és ismét

lövegtoronnyá alakult.

– Oda! – kiáltott Luke, és rámutatott egy szervizalagútra, amely éppen előttük

csatlakozott be a főjáratba.

A droideka tüzet nyitott rájuk, ám ebből a távolságból biztonságosan el tudták hárítani a

lövéseit, így különösebb megerőltetés nélkül behúzódhattak a szűkös oldaljáratba.

Néhány pillanatra mindketten nekitámaszkodtak az alagút hideg fémfalának. Luke

rövidesen meghallotta, hogy a gépezet újra összecsukódik. Óvatosan kilesett a sarok mögül, mert

még idejében tudni akarta, ha a rettenetes ellenfél üldözőbe veszi őket...

Ám ahogy az ellenségei átmenetileg eltűntek a szenzorai elől, a gépezet úgy döntött, hogy

visszamegy őrködni. Luke mindvégig szemmel tartotta a droidekát, mialatt az újra kerékformát

öltött, és minden sietség nélkül visszagurult a keresztfolyosóra.

– Ez nem jött be – állapította meg, miután a harci droid eltűnt a sarok mögött.

– És nem is fog – mordult fel zihálva Mara. – Egyébként köszönöm, hogy kihúztál a

bajból. Azt hittem, be tudom vinni neki a végzetes döfést, de megint időben aktiválta a pajzsát.

– Nyilván kiszámította, hogy mire készülsz – válaszolta Luke. – Azt tudtad, hogy ezek a

masinák gurulás közben is tudnak lőni?

– Nem – Mara értetlenül megcsóválta a fejét, és mélyen eltöprengve fejtegette: –, ez a

képességük vagy egy régi, gondosan megőrzött titok, vagy egy újabb keletű, leleményes újítás,

amellyel valaki felruházta ezt a bizonyos példányt. Mondjuk, nem kimondottan hatékony

megoldás. Magad is láthattad, hogy csakis a saját menetirányába tud lőni, és csakis akkor, amikor

a sugárvetői a megfelelő pozícióba fordulnak.

– Nekem így is eléggé hatékonynak tűnt – morogta Luke.

– Ezt nem vitatom – vágta rá Mara. – Viszont másik irányból kell megközelítenünk a

problémát. Ha tovább próbálkozunk, előbb-utóbb ki fog fárasztani mindkettőnket.

– Vagy leszed minket egy vagaari orvlövész, mialatt a gép leköti a figyelmünket – tette

hozzá komoran Luke. – Gondoljuk végig. Amikor a pajzsa üzemel, nem tudjuk elkapni. Ami azt

jelenti, hogy akkor kell lecsapnunk rá, amikor gördül, vagy amikor megáll, és kibontakozik.

– Ez az utóbbi lehetőség szóba sem jöhet – tiltakozott Mara. – Láttad, hogy mi történt az

előbb. Az átalakulási folyamat közben is be tudja kapcsolni a pajzsot, ha ellenséget érzékel a

közelében.

– Vagyis, úgy kell a közelébe férkőznünk, hogy ne vegyen észre – összegezte Luke. –

Alighanem újra elő kell vennünk a lesből induló támadás gondolatát.

– Így igaz – mondta Mara. – Csak az a gond, hogy a hajónak ezen a részén nincs más

rejtekhely, mint a folyosó mellett lévő helyiségek.

– És ilyesmivel már próbálkoztunk – dünnyögte Luke.

– Pontosan – válaszolta Mara –, ami annyit tesz, hogy el kell csalnunk egy másik helyre,

ahol jobbak a terepviszonyok. A turbólézer-ütegek környéke éppen megfelel erre a célra. Ott akár

válogathatunk is a búvóhelyek között.

Luke kétkedve ingatta a fejét.

– Azt nem fogja hagyni – felelte rosszkedvűen. – Te is láttad, hogy mit csinált az előbb.

Hiába látott mindkettőnket, megállt a keresztfolyosótól néhány méterre, leadott egy-két lövést,

aztán visszament őrködni.

– Tényleg így történt. Nahát! – álmélkodott Mara, és mialatt meredten nézte a szemközti

falat, az arckifejezése hirtelen megváltozott, és gyorsan megkérdezte: – Figyelj csak, Luke,

mennyire pontosan tudnád meghatározni azt a helyet, ahol megállt?

A Jedi-mester felidézte magában az elmúlt pillanatok eseményeit, halványan

elmosolyodott, és kijelentette:

– Néhány ujjnyi eltéréssel. Két méterre volt a torkolattól, a főfolyosó középvonalában. De

természetesen semmi sem garantálja, hogy a következő alkalommal is ugyanott fog megállni.

– Szerintem meg igen – válaszolta Mara, és szélesen elmosolyodott. – Még ha ezt a

példányt önálló elektronikus aggyal szerelték is fel, a vagaarik aligha jártasak a harci droidok

programozásában, így aztán nem készíthették fel a gépüket a váratlan helyzetekre. Szerintem

egyszerűen csak megadták neki a járőrözés paramétereit, és a droideka centiméteres pontossággal

ragaszkodni fog a belétáplált útvonalhoz.

– Idáig rendben – válaszolta Luke, és gyanakodva sandított a feleségére. Régtől fogva

ismerte azt az arckifejezést, amely az elmúlt pillanatokban telepedett Mara vonásaira, így tudta

róla, hogy kevés jót ígér. Rosszat sejtve megcsóválta a fejét, és hozzátette: – De még mindig nem

találtunk megfelelő rejtekhelyet egy váratlan rajtaütéshez.

– Semmi baj – jelentette ki vidáman Mara –, mert amit tenni fogunk, ahhoz nem is lesz

szükségünk búvóhelyre. Íme, a tervem...

Luke szorosabb fogást vett fénykardjának a markolatán, és ismét kilépett a parancsnoki

fedélzet mögött vezető keresztfolyosóra.

A droideka feje azonnal felé fordult. Luke lépett egyet előre. Válaszképpen a gépezet

elfordította a törzsét, és rászegezte a sugárvetőit.

– Készülj... – mormolta halkan.

Ismét lépett egyet, és érzékelte, hogy a háta mögött Mara is előbukkan a sarok mögül.

Aztán hirtelen minden más érzés és gondolat elröppent a tudatából, mert a droideka tüzet

nyitott. Luke villámgyors csapásokkal hárította a feléjük száguldó energianyalábokat, mialatt

apró léptekkel oldalazott a felderítőközpontba vezető átjáró felé. Amikor odaért a bejárathoz,

megütötte a fülét Mara életre kelő fénykardjának jellegzetes búgása.

A droideka ezúttal is az előző percekben alkalmazott taktikájához fordult. Mialatt Mara

beledöfte az energiapengéjét a zsilip zárólemezébe, a gépezet összecsukódott, és teljes

sebességgel megindult feléjük. Luke éberen figyelte a gyorsan közeledő droidot, és a megfelelő

pillanatra várt...

– Indulj! – kiáltotta hirtelen, majd elhárította a romboló droid menet közben leadott

lövéseit.

Mara kikapcsolta a fénykardját, és hanyatt-homlok bemenekült a főfolyosóba. Luke még

egyetlen másodpercig a helyén maradt, aztán oldalra szökkent, és a felesége után iramodott.

Néhány pillanattal később meghallotta, hogy a gépezet befordul a sarkon, mire kettőzött

erővel rohant. Jól tudta, hogy ha az előbb rosszul mérte fel a droideka járőrözési útvonalának

határát, vagy ha a gépezetet nem pontosan úgy programozták, ahogyan azt Mara remélte, akkor

ez a tervük sem fog beválni.

A droid dübörgése hirtelen elhalkult, majd teljesen elhallgatott.

– Megállt! – kiáltotta Mara, azzal megtorpant, és megpördült.

Luke is lelassított, majd a fénykardját aktiválva a hajó orrának irányába fordult. A

droideka a folyosó közepén állt, pontosan ott, ahol az előző alkalommal. Máris aktiválta a

védőpajzsát, közben gyors mozdulatokkal befejezte a kibontakozás folyamatát.

És pontosan alatta, azon a helyen, ahová a színlelt támadás előtti pillanatokban Mara

lerakta, ott hevert a Jedik titkos fegyvere.

Lorana Jinzler fénykardja.

Az ötven évnél is öregebb fegyver a droideka energiapajzsán belül hevert a fedélzet

fémlemezén.

Luke felemelte a fénykardját, ám nem azért, hogy védje magát, hanem, hogy tisztelegjen

vele. Mialatt a droid vízszintes helyzetbe engedte az alkarját, Mara az Erő közvetítésével

felemelte, majd úgy mozgatta és fordította Lorana fénykardját, hogy felfelé mutasson, a droideka

törzsének alját képező, bronziumpáncéllal burkolt félgömbre. Aztán a zöld energiapenge kissé

recsegő búgás közepette életre kelt, és majdnem tövig belefúródott a harci droid alapjába...

A következő másodpercben Luke zavart érzett az Erőben.

– Feküdj! – kiáltotta, azzal villámgyorsan hátat fordított a végzetes sérülést szenvedett

gépezetnek, közben az Erő közvetítésével megragadta Marát, és mialatt hasra vágta magát, őt is

lerántotta a fedélzetre.

Egyetlen pillanattal később a droideka mennydörgő csattanás kíséretében darabokra

robbant.

Luke szorosan összeszorította a szemhéját. Akaratlanul összerándult, amikor végigsöpört

rajta a lökéshullám. Forróság perzselte a szabad bőrfelületeit, mialatt egy ellenállhatatlan erő

felemelte a levegőbe, majd visszavágta a fedélzetre. Apró, izzó repeszdarabok tucatjai záporoztak

a hátára és a végtagjaira. Ezek némelyike áthatolt a ruházatán, és kegyetlen fájdalmat okozva

belefúródott a bőrébe. A levegőben maró füst terjengett, amely erősen ingerelte úgy a torkát, mint

a tüdejét. Néhány másodperc múlva a tat felől érkező, hűvös légtömeg húzott át felette, amelyet a

robbanás nyomán keletkezett, részleges vákuum szívott át a hajó mélyéről.

Aztán egy csapásra minden elcsendesedett. Luke óvatosan kinyitotta szemét,

felkönyökölt, és a válla felett a kereszteződés felé nézett.

A droideka eltűnt.

És vele együtt eltűnt Lorana fénykardja is. A felderítőközpontba vezető zsilip többrétegű

záró lemezén jókora, szabálytalan formájú nyílás tátongott.

– Gyerünk! – mondta Luke a feleségének, mialatt szédelegve feltápászkodott. – Menjünk

be oda, mielőtt összeszedik magukat!

– Tessék? – kérdezte bizonytalanul Mara, majd nehézkesen talpra állt, és masszírozni

kezdte a halántékát. Végül megrázta a fejét, és felsóhajtott. – Oh, értelek. Igen, menjünk tovább.

– Helyes! – vágta rá Luke, és a fénykardját keresve forgatta a fejét. Hamarosan meglátta a

fegyvert, amely tőle öt-hat méterre feküdt a jobb oldali válaszfal tövében. Az Erő segítségével a

jobb kezébe rántotta a kardot, majd a fejét csóválva megkérdezte: – Jól sejtem, hogy annak a

félgömbnek a belsejében a droideka minireaktora rejtőzött?

– Ráhibáztál – válaszolta Mara, majd kihúzta magát, és felkapta a saját fénykardját a

fedélzetről. – Én csak ki akartam iktatni azt a gyilkos masinát. De nem ezzel a roppant látványos

módszerrel.

– Valószínűleg eltaláltad az energia szabályzóit – vélekedett Luke, és tetőtől-talpig

végigmérte a feleségét. A ruházatán megpörkölődött foltok sötétlettek, de néhány kisebb,

felszínes karcolástól eltekintve Mara sértetlennek tűnt. Őt is elfogta az a lökéshullám keltette

szédülés, amellyel maga Luke is küzdött, de a tekintetén látszott, hogy hamarosan kitisztul a feje.

– Menjünk, Mara – ismételte halkan a Jedi-mester – csináljuk végig!

– Rendben – válaszolta Mara, ezúttal már határozottan. Vett egy mély lélegzetet, és

elindult az orr irányába. – Folytassuk!

Az átjárót lezáró, különleges ötvözetből készült záró lemez bal oldala szinte teljes

egészében beszakadt, így Mara és Luke egymás oldalán, egyszerre léphettek be a

felderítőterembe. A lélegzetüket visszafojtva, a fénykardjukat készenlétben tartva óvakodtak

előre.

Hamarosan kiderült, hogy nem is lett volna szükség erre az éber elővigyázatosságra.

Odakint a hosszú, tágas folyosó elvezette a robbanás lökéshullámát, amíg az el nem veszítette

minden energiáját. Idebent viszont, a felderítőközpont zárt terében a hatalmas nyomás nem

szökhetett sehová. Az irányítópultokra borult, illetve a padozaton elterült vagaarik külsején

látszott, hogy a pusztító hullám valószínűleg többször végigvágott a termen, mialatt ide-oda

verődött a falak között.

– Még most sem adják fel – jelentette ki Luke, és a konzolok, illetve ülések tengere felett

a hídra vezető, megerősített zsilipre pillantott. – Próbáljunk meg bejutni oda, mielőtt Estosh

rájön, hogy megérkeztünk.

– Jó, menj előre – válaszolta Mara, és egy halk sípolásokat hallató irányítópult felé intve

hozzátette: – Mindjárt megyek utánad, de előtte meg akarom tudni, hogy mi történik ott.

Luke bólintott, és elindult a híd felé. Már a zsilip közelében járt, amikor fémesen kongó

kattanás hallatszott, majd a jókora záró lemez fülsértő csikorgás és tompa robajlás kíséretében

nyílni kezdett. Villámgyorsan jelzett Marának, hogy bújjon el, majd beugrott egy, az átjárótól

jobbra álló vezérlőpult mögé. Kikapcsolta a fénykardját, sebesen odakúszott a pult oldalához, és

óvatosan kikémlelt.

A feltáruló nyílásban két, idegesnek tűnő vagaari állt, akik a vállukról lógó nehéz

sugárvetőkkel pásztázták a felderítőközpontot. A lábuk előtt két wolvkil toporzékolt, amelyek

halk, türelmetlen hörgéseket hallattak.

Luke meglepetésében visszatartotta a lélegzetét. Rögtön tudta, hogy mi történt, és

felismerte a kínálkozó lehetőséget. A híd vastag hátsó fala megvédte ugyan a bent tartózkodó

vagaarikat a droideka megsemmisülésének következményeitől, de természetesen így is

felfigyeltek a robbanásra. És Estosh most kiküldte a két katonát, hogy derítsék fel a környéket.

Mindez azzal járt, hogy a hídra vezető átjáró tárva-nyitva állt előttük, csupán a két

harcoson, illetve a két wolvkilen kellett túljutniuk. Most már csak az volt a kérdés, hogy hogyan

fordítsák a maguk hasznára a váratlan fordulatot.

Az egyik vagaari visszaszólt valamit a válla felett, amire dallamos kiáltás válaszolt a híd

mélyéről. A két harcos bizonytalan léptekkel átóvakodott a felderítőközpontba, majd

szemlátomást félve elindultak a beszakadt zsilipkapu felé. Reszkető kézzel markolták a

sugárvetőiket, közben ide-oda kapkodták a fejüket, hogy folyamatosan szemmel tartsák a

környezetüket.

Egyikük sem vette észre a Jedi-mestert, mialatt elhaladtak előtte, ám egy pillanattal

később Luke azon kapta magát, hogy nyílegyenesen az egyik wolvkil szemébe mered.

Azonnal segítségül hívta az Erőt, és a láthatatlan energiákat a ragadozó központi

idegrendszere felé irányította. Nemrégiben egyszerre hatolt be egy egész falkára való fenevad

agyába, és sikeresen elaltatta őket, de az akkor szempillantás alatt megtalált eljárást ezúttal nem

alkalmazhatta. Most csupán el akarta terelni magáról a wolvkil figyelmét, méghozzá úgy, hogy a

gazdái ne vegyenek észre semmit. Gyorsan, de óvatosan keresgélt az állat idegrendszerében...

Ebben a pillanatban, még mielőtt cselekedhetett volna, valaki felnyögött a teremben.

A két vagaari egyszerre fordult a hang irányába, és villámgyorsan maguk elé szegezték a

fegyvereiket. A nyögés megismétlődött, ezúttal jóval hangosabban, mint az előbb, és fojtott

hörgés is társult hozzá. Az egyik harcos mondott valamit az anyanyelvén, mire a wolvkil

megfeledkezett Luke-ról, és a társa nyomában elindult a hangosan nyögdécselő sebesült felé. A

vagaarik a sugárvetőiket lövésre készen tartva követték az állatokat. A hátuk mögött a zsilip nyíló

záró lemeze megállt, majd rögtön elindult az ellenkező irányba.

Luke halványan elmosolyodott, és óvatosan felegyenesedett. Nesztelenül lopakodva

megkerülte a pultot, és a csikorogva sikló zsilipkapu előtt átvágva besurrant a hídra.

Huszonhatodik fejezet

A belépője olyan halkra sikerült, hogy a hídon tartózkodók egy teljes másodpercig nem

vették észre őt. Luke arra használta ezt a nyugodt pillanatot, hogy gyorsan felmérje, és kiértékelje

a helyzetet. Tíz, barna egyenruhát viselő vagaari állt vagy ült a különféle irányítópultok előtt. A

vezérlőterem elülső végét lezáró, hatalmas, páncélüveg ablakokon túl a hiperűr elmosódó, vadul

örvénylő fénycsíkjai látszottak. A központi monitor jobb felső sarkában fénylő számláló azt

jelezte, hogy három perc van hátra a következő kitörésig.

Aztán a zsilipet kezelő vagaari hirtelen felfigyelt a behatolóra, és meglepetésében

hangosan felhördült. A pultok előtt ülő idegen teremtmények a bejárat felé fordultak, aztán

kimeredt szemmel, döbbenten bámultak. Luke nyugodt mozdulattal felemelte, és bekapcsolta a

fénykardját. Éppen idejében ugrott védőállásba, mert a következő pillanatban az összes vagaari

fegyvert rántott, és tüzet nyitott.

Ám a rémületük jelentős befolyást gyakorolt a célzási képességükre, így az első,

kapkodva leadott össztüzet alaposan elhibázták. Luke könnyűszerrel hárította azt a mindössze

három energianyalábot, amely a teste felé tartott. Még a harc hevében sem feledkezett meg arról,

hogy a híd tele van fontosabbnál fontosabb műszerekkel és berendezésekkel, így nem egyszerűen

félreütötte a sugárlövedékeket, hanem visszaverte azokat az ellenfeleire. A következő sortűz még

az előzőnél is rosszabbra sikerült, mert az életben maradt vagaarik felismerték, hogy szörnyű

veszélybe kerültek, és minden erejükkel azon igyekeztek, hogy fedezéket találjanak maguknak.

Luke a rövid tűzszünetet kihasználva az Erő közvetítésével az oldalfalhoz vágta a zsilip

kezelőpanelje mellett álló vagaarit, majd szintén az Erő segítségével megnyomta a nyitógombot.

Az immár a pultok mögött kuporgó vagaarik újra tűz alá vették őt. Ezúttal sem tudták

eltalálni, viszont két újabb harcos terült el élettelenül a fedélzeten, akik mindketten a mellkasukba

kapták azt a sugárlövedéket, amit ők maguk lőttek ki. A Jedi-mester hirtelen megérezte, hogy a

válaszfal túlsó oldalán a felesége rohanva indul az ismét feltáruló átjáró felé, hogy mielőbb

bekapcsolódhasson a harcba...

A következő pillanatban vagaari nyelvű kiáltás harsant a hídon:

– Amacrisier!

A vezényszót követően az egyre hevesebb lövöldözésnek egy csapásra vége szakadt.

Luke továbbra sem engedte le a fénykardját, és éberen figyelte a környezetének minden apró

rezdülését.

– A Jedik valóban bámulatra méltó harcosok! – jelentette ki higgadt hanghordozással az

egyik vagaari, majd kilépett a fedezéke mögül, és a derékszíjáról csüngő fegyvertokba dugta a

sugárvetőjét, közben fennhangon hozzátette: – Nem hittem volna el, ha nem látom a saját

szememmel!

– Az apró csodák megfűszerezik az életet, Estosh – válaszolta Luke. – Jól mutat ebben az

egyenruhában!

– Most már annak látszom, aki valójában vagyok – vágott vissza gőgösen Estosh, és

büszkén kihúzta magát – és nem annak a szánalmas senkinek, akinek kiadtam magam!

– Igazán lenyűgöző előadás volt – ismerte el Mara, aki ebben a pillanatban lépett be a

hídra. Gyorsan odasietett a férje mellé, és hozzátette: –, bár szerintem egy kicsit túljátszottá a

szerepét.

– Ugyan már! – Estosh hanyagul legyintett, azzal lassú, nyugodt léptekkel sétára indult az

irányítópultok között, és elégedett hangon folytatta: – így is megtévesztettük magukat.

Ártalmatlan nyomorultaknak hittek minket. És csakis ez számít!

– Nem tudtak mindenkit átverni – jegyezte meg Mara –, Formbi főnemes a kezdet

kezdetétől tudta, hogy kifélék maguk.

Estosh megtorpant, és ingerülten ráförmedt a Jedi-hölgyre:

– Hazudik!

Mara közönyösen megcsóválta a fejét.

– Igazat mondok, de maga csak higgye azt, amit akar – válaszolta, és megvonta a vállát. –

Egyébként, megkapták azt, amit akartak, igaz? Megszerezték a droidjaikat, sőt, még egy

Dreadnaughtot is zsákmányoltak, amivel hazavihetik a gépeket. Mi van még hátra? Mit forgat a

fejében, Estosh?

A vagaari vezér mindkét szája megrándult.

– Hát már megint hagyja, hogy az asszonya faggatózzon maga helyett? – kérdezte

gúnyosan Luke-tól, mialatt folytatta a sétát.

– Ez még nem kihallgatás, Estosh. A feleségem csupán társalog magával! – vágott vissza

a Jedi-mester, akit váratlanul furcsa érzés kerített hatalmába. Feltámadt benne a gyanakvás, és

gyorsan emlékezetébe idézte a látszólag összevissza járkáló vagaari eddigi útvonalát. A

következő pillanatban rádöbbent, hogy Estosh nem céltalanul bolyong a hídon, hanem egy

bizonyos irányba tart.

– Az efféle beszéd a gyengéknek és a prédanépségnek való – csattant fel megvetően

Estosh. – A harcosok helyett a tetteik mesélnek!

– Tudja, mi ketten egész tűrhető harcosnak tartjuk magunkat – válaszolta Luke, közben

azon törte a fejét, hogy vajon mire készül az ellenség parancsnoka. Szemlátomást a

kormánykonzol felé haladt, amely előtt ott hevert az egyik elesett harcos teteme. Luke sorra vette

a lehetőségeket, a fejében egymást kergették a kérdések. Lehetséges, hogy a halott vagaari az

imént még egy különleges fegyvert hordozott, és Estosh azt akarja megszerezni? Vagy talán meg

akarja változtatni a hajó irányát? Esetleg a kormánypult közelében lapuló harcosokat akarja

elérni, hogy aztán eleven pajzsnak használja őket, amíg kitalálja, hogy hogyan vágja ki magát a

szorult helyzetből?

A Jedi-mester végül úgy döntött, hogy akármelyik magyarázat helyes, eljött az ideje, hogy

megállítsa Estosht. Teleszívta a tüdejét, és már éppen indulni akart, amikor meghallotta a mellette

álló Mara halk suttogását:

– Maradj veszteg...

Luke először értetlenül pillantott a feleségére, aztán meglátta a zöld szempárban táncoló,

apró szikrákat, és észrevette, hogy Mara jelentőségteljesen megmozgatja az orrcimpáját.

– Az igazi harcosok szavának súlya van – fejtegette ezalatt Estosh, és lassan, de

állhatatosan közeledett a kormánypult felé.

Luke észbe kapott, a vagaarik parancsnokára nézett, és felidézte magában, majd rögtön

alkalmazta is az érzékszervek ingerküszöbének finomítására szolgáló Jedi-módszereket. A

hallása hirtelen sokkal élesebbre váltott. A vagaari értelmetlen szóáradata eléggé bántotta a fülét,

de nem törődött vele, és maguk a szavak sem érdekelték. Az orrán keresztül, lassan beszívta a

levegőt. Gondosan szétválogatta, és elemezte a különféle szagokat, hogy rátaláljon arra a

bizonyos kipárolgásra, amelyet Mara már az imént észrevett.

Hirtelen bukkant rá, szinte véletlenül. Gyenge volt, alig érzékelhető. Ismét beszívta a

levegőt, és az emlékezetében kutatva próbálta azonosítani a szagot...

A következő pillanatban a velejéig megdöbbent, és minden akaraterejét össze kellett

szednie, hogy az arca ne árulja el az érzelmeit. A várakozásával ellentétben nem robbanóanyag,

hanem egy sokkal félelmetesebb vegyület szagát érzékelte.

Méregét.

És nem is akármilyen méregét. A jellegzetes, savas bűz arról tanúskodott, hogy ez egy

korrozív méreg, amelyet arra terveztek és szántak, hogy szétmarja a védőmaszkokat, vagy a

sisakokba épített légszűrőket, majd ugyanezt tegye az áldozat tüdejével. Ez az anyag afféle utolsó

fegyvernek számított, mert egyaránt végzett úgy a támadókkal, mint a védőkkel. Rendszerint a

vesztésre álló fél vetette be, de az is akkor, és csak akkor, ha a vereség már végképp

elkerülhetetlennek tűnt, és mindenáron meg kellett akadályozni az ellenség győzelmét.

Luke gyorsan körülhordozta a tekintetét a teremben, közben villámgyorsan dolgoztatta az

elméjét, hogy megoldja a problémát. Léteztek ugyan a különféle gyilkos vegyületek

ártalmatlanítására szolgáló Jedi-eljárások, amelyeket ő maga is több alkalommal sikeresen

alkalmazott a múltban, ám jól tudta, hogy a korrozív mérgeket ezek sem tudják hatástalanítani.

Azzal is tisztában volt, hogy az ellenségeik a híd bármely pontján elrejthették a mérget

tartalmazó tartályt, és most bármelyik vagaari zsebében ott lapulhat a távkioldó, amellyel az illető

megnyithatja annak szelepeit. És miután a rettenetes anyagnak csupán néhány molekulája

lebegett a levegőben, Mara és ő nem követhették a szagnyomot, és nem deríthették ki a

forrásának a helyét.

Luke végül kérdő pillantást vetett a feleségére. Mara szótlanul biccentett, mire mindketten

átadták magukat az Erőnek, és megnyitották az elméjüket egymás előtt. A következő néhány

pillanatban az Erőt egyfajta közvetítő közegnek használva, kölcsönösen kicserélték a

gondolataikat, hirtelenjében szőtt terveiket, valamint az ötleteiket, és azok várható

következményeit.

– ... akiknek nincs meg a kellő erejük vagy ravaszságuk – folytatta Estosh, és tovább járta

a felületes szemlélő számára céltalan sétálgatásnak tűnő útját.

– Hát, nem is tudom – válaszolta tűnődve Mara. – Az tény, hogy önök tekintélyes nyers

erővel bírnak, de a ravaszságukat én magam csupán szánalmasnak minősíteném. Formbi főnemes

az első perctől fogva tudta, hogy kik maguk valójában, míg Luke és én rájöttünk, hogy egy

hadihajót hagytak az űrállomás mellett.

– A lényeg, hogy a nagy megtévesztés is kudarcot vallott, és maga jelentős hátrányba

került. Láthatja, mi itt vagyunk, míg a harcosai a cirkáló mélyén kóvályognak – tette hozzá Luke,

hogy szóval tartsa a vagaarit. És mert valahol a szíve mélyén még most is remélte, hogy rá tudják

beszélni őt a megadásra, előhozakodott az ajánlatával: – Figyeljen rám, Estosh. Ha leteszik a

fegyvert, szabadon elvonulhatnak. Élve és sértetlenül elhagyhatják a chiss fennhatóság alá tartozó

szektorokat.

– Már persze a még élő harcosaival – fűzte hozzá Mara – mert minél tovább vitatkozik,

annál tovább fog apadni a létszámuk.

– Talán így lesz – válaszolta Estosh, azzal megkerülte a kormánykonzolt, és

szembefordult a Jedikkel. – De az is megtörténhet, hogy egyikünk sem hagyja el élve ezt a hajót.

– Kényelmesen lekönyökölt a pult elülső peremére, előrenyújtotta a jobb kezét, és mintha csak

szórakozottan, véletlenszerűen tenné, a kezelőfelület felett körözött a mutatóujjával, mialatt

kijelentette: – Talán a Vagaari Birodalom jövőbeli, teljes győzelme megérné ezt az áldozatot.

– Nézze, Estosh, ha feláldozza magát, sosem tudja meg, hogy mi lesz a történet vége –

válaszolta halkan Luke. – És higgye el, előfordulhat, hogy megnyernek néhány csatát, de végül el

fogják veszíteni a háborút.

– Az majd kiderül! – mordult fel Estosh, azzal vett egy mély lélegzetet, és gyors,

határozott mozdulattal lenyomta a pult egyik vörös fénnyel villogó billentyűjét. Halk sípolás

hallatszott, majd néhány másodperccel később a hajó kitört a hiperűrből. Az elülső ablaksoron túl

a kígyózó fénysávok milliónyi, vidáman sziporkázó, vagy éppen bágyadtan hunyorgó csillaggá

bomlottak szét.

Miután a Dreadnaught maga mögött hagyta a hipersávot, lassú, nehézkes fordulóba

kezdett. Néhány pillanat múlva az ablakokon túl feltűnt a távolban lebegő Brask Oto űrállomás.

A hatalmas chiss bázis felszíne felett kéken derengő fénypontok tucatjai cikáztak. Egy ütemmel

később Luke a lézernyalábok vöröslő villanásait is meglátta, és a torka fájdalmasan elszorult az

aggodalomtól.

– Miénk a győzelem! – jelentette ki gőgösen, diadalittasan Estosh, azzal felemelte, és a

Jedikre szegezte a két karját, majd durván felrikoltott: – Most pedig meghaltok!

Gyors mozdulattal ökölbe szorította a kezét, mire mindkét csuklója alól, a zubbonya

ujjának rejtekéből legalább öt méter hosszú, zöld színű permetfelhő lövellt ki.

– Menj! – kiáltotta Mara, és oldalra szökkent, az oldalfalba épített, vörösre festett ajtó

irányába.

Luke teleszívta a tüdejét, és a lélegzetét visszatartva rohant Estosh felé a pultok

útvesztőjében. A vezérük közelében lapuló vagaarikat hamar elérte a méreg. Alig néhány

pillanattal később már mindketten a fedélzeten hevertek, és görcsösen vonaglottak. Luke két

hatalmas ugrással kitért jobbra, mire Estosh utána fordult, és kissé megemelte az alkarját, mert

egyenesen a Jedi-mester arcába akarta fecskendezni a gyilkos permetet. A vagaari felfúvódott

arca, és kidülledő szeme arról árulkodott, hogy ő is visszatartja a lélegzetét. Nyilván abban

reménykedett, hogy a saját halála előtt még végignézheti ellenségeinek pusztulását.

Luke továbbra is jobbra tartott, hogy ne érhesse el a közvetlenül a háta mögé süvítő,

széles körívet leíró, zöld sugár. A következő másodpercben Mara aktiválta, és elhajította a

fénykardját. Estosh villámgyorsan lebukott a sebesen pörgő, hangosan búgó fegyver elől, és

miután az elhúzott a feje felett, ösztönösen utána nézett, közben akaratlanul leengedte mindkét

kezét.

A Jedi-mester azonnal kihasználta a lehetőséget. Három, hosszan elnyúló szökkenéssel

Estosh előtt termett, és két gyors csapással felhasította a ruhaujját, illetve az alkarjaihoz szíjazott

gáztartályokat.

A csillogó hengerek tartalma kisebb robbanásnak is beillő süvítés kíséretében, egyszerre

kiszabadult. Az Estosh csuklói alól lövellő, irányított permetsugarak elapadtak, viszont a teste

körül szempillantás alatt felfúvódó, sötétzöld felhő alakult ki. Luke sietve hátrált a gyorsan

szétterjedő, pusztító köd elől. Estosh feléje fordult, és vörösbe boruló szemével követte a

mozgását. A teste egyre hevesebben reszketett, majd görcsösen vonaglott, ahogy a sav hólyagosra

marta a bőrét, és a méreg az orrnyílásain keresztül bejutott a légútjaiba. Gyűlölettel teli,

elhomályosuló tekintete összeakadt a Jedi-mesterével...

Ebben a pillanatban Mara fénykardjának energiapengéje vagy fél méter hosszú rést vágott

az elülső, központi ablaktáblába.

A következő másodpercben a parancsnoki hídon elsöprő erejű szélvihar tombolt. Az

Estosh körül kavargó, zöld felhő hosszú, őserdei indákra emlékeztető nyúlványokká formálódott,

amelyeket a világűr vákuuma a levegővel együtt kiszippantott a léken. A hajó központi

számítógépe reagált a hirtelen nyomáscsökkenésre, így a mindeddig nyitva álló zsilipajtó

dörrenve bevágódott.

Az erejét gyorsan elveszítő Estosh csak néhány másodpercig tudott talpon maradni, aztán

a tomboló fergeteg leverte a lábáról. A vagaarik vezére iszonyatos kínok között fetrengett a

fedélzeten. Eszét vesztve rúgkapált, és a puszta körmével kaparta a fémpadlót. Még egyszer

felemelte a fejét, Luke felé fordította feneketlen haragtól, gyötrő fájdalomtól, valamint mélységes

gyűlölettől eltorzult arcát, és felhördült:

– Jedik...

Utolsó leheletével még hangtalan átkot mondott az ellenségeire, aztán mindörökre

mozdulatlanná dermedt.

Luke addigra már messze járt. A testét ostromló, őrjöngő széllökéseket az Erő

segítségével ellensúlyozva, a vezérlőpultok között ide-oda kanyarogva rohant a híd eleje felé.

Menet közben meglátta, hogy a légáramlat a réshez szívta Mara továbbra is aktív fénykardját,

amely így keresztbe fordulva feküdt a hosszúkás léken. Gyorsan előrenyújtva a bal karját, és az

Erő közvetítésével a tenyerébe rántotta, majd kikapcsolta, és a derékszíjába tűzte a felesége

fegyverét. A tüdeje már valósággal égett az oxigénhiánytól, ahogy a légnyomás értéke majdnem

nullára csökkent a teremben. Néhány pillanattal később elérte a híd elejébe épített pultsort,

felugrott rá, majd a léktől alig fél méterre megállt, és megpördült.

Mara ott állt vele szemben, a terem átellenes végében, az időközben felnyitott vészkabin

előtt. A bal kezével a levegőszelepeket működtető nyitókart szorongatta, míg a baljában egy

jókora, méretre vágott szigetelőfoltot tartott. Luke intett neki, mire ő átrepítette a fóliadarabot a

hídon, amit a Jedi-mester az Erő segítségével magához rántott.

Mara megnyitotta a szelepeket. Az utántöltő rendszerből magas nyomású levegő tódult a

terembe, amitől az időközben enyhe fuvallattá gyengülő szél ismét erőre kapott.

Luke várt még néhány pillanatig, hogy a méreg utolsó foszlányai is biztosan eltűnjenek a

hídról, aztán feltépte, és a résre csapta a szigetelőfoltot. Néhány másodperccel később már

hallotta is a beáramló levegő tompa, lefojtott morajlását, amely a nyomás növekedésével

párhuzamosan éles süvítéssé változott. A helyiségben kavargó légörvények hamarosan

lecsillapodtak, ami azt jelezte, hogy a hídon helyreállt a szokásos légnyomás.

A Jedi-mester kifújta a tüdejében maradt levegőt, vett néhány mély lélegzetet, és

körülnézett. A fedélzeten elterült, és a pultokra borult vagaarik mozdulatlanul hevertek.

Luke hatalmasat sóhajtott. A Jedik tisztelik az életet, annak minden formáját...

– Ezt azonnal hagyd abba! – szólt rá szigorú hanghordozással Mara. – Még rengeteg a

dolgunk!

Luke a feleségére fordította a figyelmét, aki már a kormánykonzol fölé hajolt, és lázas

izgalommal állítgatta a különféle karokat, illetve rövid parancsokat gépelt a billentyűzeten.

– Rendben, leálltam – felelte a Jedi-mester. – Mit művelt ott Estosh?

– Pontosan azt, amit gondoltam – válaszolta Mara, majd felegyenesedett. Az arca komor

elégedettséget tükrözött, amikor kijelentette: – Szerencsére még idejében közbeavatkoztam. Most

már csak azt kell kitalálnunk, hogy mit kezdjünk azzal – tette hozzá, és az orr felé mutatott.

Luke megfordult, és kinézett az elülső ablaksoron. A hatalmas nehézcirkáló fokozatosan

lassított, és új, a chiss bázis felé mutató pályára állt.

A két Jedi ebből a távolságból már tisztán látta, hogy a védők szorongatott helyzetbe

kerültek. A körülöttük rajzó, vagaari vadászgépek mozgékonyak voltak, és hatalmas tűzerejű

fegyvereket hordoztak. Az egyes kötelékek bonyolult, kiszámíthatatlan pályaíveken mozogtak,

így a chiss lövegek csak elvétve értek el egy-egy találatot. Az űrállomás energiapajzsai egyelőre

kitartottak, ám a vadászgépek olyan ádáz elszántsággal, és olyan könyörtelen pontossággal

hajtották végre a támadásokat, hogy küszöbön állt a védelmi rendszer teljes összeomlása. A

vagaarik gömb formájú hordozója a chissek bázisától tisztes távolságra, a turbólézerek

hatótávolságán messze túl várakozott.

– És mindezt néhány perc leforgása alatt érték el – jegyezte meg halkan Mara. – Ezek a

vagaarik átkozottul jó harcosok.

– Arra a sípolásra gondolsz, amit a felderítőközpontban hallottunk? – kérdezte Luke.

Mara lassan, töprengve bólogatott.

– Az egyik kommunikációs konzol szólalt meg – válaszolta komoran. – És azért jelzett,

mert valaki üzenetet küldött a hídról, ami nem lehetett más, mint Estosh támadást elrendelő

parancsa. Luke, az a rádiójel legfeljebb két-három perccel előzött meg minket, és nézd meg, hogy

máris hol tartanak! Nem csoda, hogy Formbi indokot akart, amely alapján megindíthatják ellenük

a hadjáratot.

– És meg is kapta. Többet is, mint amennyire szüksége lett volna – jelentette ki Luke,

majd elindult a fegyvervezérlő pultok felé, és felvetette: – Vajon tud még harcolni ez az öreg

cirkáló?

– Ekkor lőtávolságból vadászgépek ellen? – kérdezett vissza Mara. – Ah, nyugodtan

kizárhatjuk. Főleg nem így, hogy mindössze ketten vagyunk, akik irányíthatjuk. Ráadásul

gyanítom, hogy legfeljebb a meteorelhárító löveg üzemképes, esetleg egy-két rövid

hatótávolságú, kisebb tűzerejű lézerágyú. Thrawn elpusztította a teljes nehézfegyverzetet.

A híd másik felében sípolni kezdett az egyik konzol, majd a beleépített hangszóró vagaari

nyelvű mondatokat közvetített.

– Észrevettek minket – állapította meg Mara, azzal a jelzést leadó pult felé intett, és

megkérdezte: – Akarsz velük beszélni?

– Várj egy kicsit... – mormolta Luke, mert váratlanul támadt egy ötlete. Néhány pillanatig

szótlanul emésztette a gondolatot, majd halványan elmosolyodott, és kibökte: – Tudod mit? Nem

válaszolunk nekik! Inkább keresd meg a szenzorpultot, és derítsd ki, hogy mi a helyzet a vagaarik

hordozóján!

Mara értetlenül bámult, de aztán sarkon fordult, és megjegyzés nélkül átsietett a híd jobb

oldalára. Luke az ellenkező irányba, a fegyvervezérlő állomáshelyek felé indult, mert azt remélte,

hogy egy-két nehézlöveg mégiscsak átvészelte az ötven évvel ezelőtti csapást. A reményei

hamarosan szertefoszlottak, amikor meglátta a turbólézerek és ionágyúk vörös fénnyel világító

állapotjelzőit.

– Megtaláltam! – kiáltotta ebben a pillanatban Mara, és miután leolvasta a műszerek

adatait, fennhangon sorolta: – A hordozó elég rossz formában van. Az áramszolgáltatás akadozik,

az életfenntartó rendszerek alig működnek, súlyos sérülések a hajótest alsó és felső pólusán.

– Valószínűleg ott voltak a nehézfegyvereik – vélekedett elégedetten Luke. – A jelekből

ítélve a mi chiss barátaink elértek néhány találatot, mielőtt lerohanták őket.

– Ez mind szép és jó, de a vadászflottájuk még mindig ütőképes – mutatott rá

rosszkedvűen Mara. – Nekünk pedig nincsenek fegyvereink, hogy bekapcsolódhassunk a harcba.

– Fegyverre nem is lesz szükség – felelte mosolyogva Luke. – Menj vissza a

kormányhoz...

Hirtelen elakadt a szava, mert ebben a pillanatban lézerlövedékek pásztázták végig a híd

oldalsó páncéllemezeit. Levegő után kapott, és meghökkenve felcsattant:

– Ez meg mi?

– Chiss vadászgépek – vágta rá Mara, és gyorsan elkapta az előtte álló pult szélét, mert

egy újabb, a közelükben becsapódó sorozat erősen megrázta a fedélzetet. – Legalább húsz

egység! Hátulról jönnek.

Luke keményen beleharapott az alsó ajkába. A váratlanul felbukkanó vadászok egy

csapásra felborították az egész, az imént még tökéletesnek hitt tervét. És fennállt a veszély, hogy

a valódi helyzetről mit sem tudó chissek az elgondolás megvalósítása közben apránként

darabokra lövik a védőpajzsok híján sérülékeny nehézcirkálót.

– Leadom Formbi üzenetét! – kiáltotta Mara, mialatt újabb sortűz záporozott, ezúttal a híd

felső páncélburkolatára. – Ha elhiszik, hogy kik vagyunk...

– Ne tedd! – vágott közbe emelt hangon Luke, és egy bizonyos kezelőpultot keresve

gyorsan körülnézett. – Nem vesszük fel a kapcsolatot senkivel! Menj vissza a kormányhoz, és

vidd közelebb a hajót az űrállomáshoz!

– Tessék? Nézd, Luke...

– Nincs idő vitára! – csattant fel Luke, és mialatt odarohant a turbólézerek

vezérlőpultjaihoz, magyarázó hangvételben hozzátette: – Ha üzenetet küldünk a chisseknek, a

vagaarik tudni fogják, hogy működnek az adóvevőink.

– És az baj lenne? – kérdezte értetlenül Mara.

– Pontosan, az baj lenne! – kurjantotta Luke, közben a talpán keresztül érzékelte, hogy a

fedélzet enyhén balra dől.

Mara ugyan egyetlen szót sem értett az egészből, de így is végrehajtotta a kért manővert,

és a kívánt irányba fordította a cirkálót. A Jedi-mester szemlélődés közben elégedetten

bólogatott, és fennhangon folytatta:

– Azt akarom, hogy azt higgyék, továbbra is Estosh parancsnokol ezen a hajón, csak

éppen műszaki hiba miatt nem tudnak kapcsolatba lépni vele. Ezért kell a teljes rádiócsend. Az

lesz az! – tette hozzá végül, amikor megpillantotta a meteorelhárító-löveg vezérlőkonzolját.

Nyomban odasietett hozzá, néhány gomb megnyomásával bekapcsolta, és miután sorban

felgyúltak a műszerfal megnyugtatóan zöld fényei, a felesége felé fordulva megkérdezte:

– Megismételnéd Drask vészjelző kódját?

– Kettő, szünet, egy, szünet, kettő – válaszolta Mara. – És mostanra sikerült teljesen

összezavarnod! Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk, és mire készülünk.

– Semmi baj, csak kapaszkodj és figyelj!

Luke bátorítóan rávigyorgott a feleségére, és a lézerágyú műszereire fordította a

figyelmét. Néhány pillanattal később a monitoron feltűnt az újabb rohamra induló chiss kötelék.

Luke jóval a vezérgép elé irányozta a löveget, és ütemre nyomkodta a tűzkioldót: két lövés,

szünet, egy lövés, szünet, két lövés.

Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem történt semmi. A kötelék irányra állt, és

állhatatosan közeledett. Luke másodszor is leadta a meghatározott ritmusú sorozatot, ezúttal is

gondosan ügyelve arra, hogy a lövései messze elkerüljék a vadászokat. A gépek egyre

közeledtek, és ő harmadszor is belefogott, hogy leadja a jelzést...

Ebben a pillanatban a chiss vadászok elhúztak a Dreadnaught felett, lecsaptak az orrára,

és valamennyi fedélzeti fegyverükből, egyszerre tüzet nyitottak. Csakhogy ezúttal elmaradtak a

felizzó és darabokra hulló páncéldarabok jellegzetes, sistergő dörrenései. Nem robbant fel semmi,

a hajótest meg sem rezdült.

– Ezt nem hiszem el – kiáltotta döbbenten Mara. – Levették az ágyúik tűzerejét. Ezek

szerint megértették az üzenetet!

– Ráadásul elég eszük volt ahhoz, hogy segítsenek fenntartani a látszatot – dörmögte

elégedetten Luke, azzal otthagyta a konzolt, és elindult az orr felé. Menet közben egyfolytában

forgatta a fejét, mert most is keresett valamit. Miután megtett néhány métert, félhangosan

kijelentette: – Ha úgy alakulnának a dolgok, együtt tudnék működni ezzel a népséggel.

– Ha jól látom, visszajönnek egy újabb fordulóra – közölte Mara. – Maradjunk ezen a

pályán, vagy álljunk át egy másikra?

– Nem, ez jó lesz – erősítette meg Luke, és végre meglátta a célját. Odafutott a

kezelőpulthoz, és mialatt bekapcsolta, fennhangon megkérdezte: – Merre járnak most a chiss

vadászok?

– A bal oldalunkon, kicsivel felettünk.

– Helyes! – vágta rá Luke. – Fordítsd balra a hajót, amíg az orra nem mutat az űrállomás

felé.

– Vettem, csinálom!

Az ablakokon túli látvány lassan megváltozott, ahogy a cirkáló lassú, nehézkes fordulatot

hajtott végre. Luke immár a vagaariknak szentelhette a teljes figyelmét. Forrón remélte, hogy ez a

flotta is pontosan úgy fog reagálni, ahogyan az általa ismert köztársasági kötelékek cselekedtek

volna hasonló körülmények között...

Izgalmában még a lélegzetét is visszafojtotta. Alig fél perccel később máris fellélegzett,

mert azt látta, hogy a vagaari vadászok kettesével-hármasával kiválnak a harcból, és szervezetten,

ék alakú kötelékekbe állva a Dreadnaught felé veszik az irányt.

Kisvártatva Mara is felfigyelt az űrállomástól elszakadó gépekre, és zavarodottan

megszólalt:

– Luke, ööö... hogy is mondjam...

– Bízz bennem – kérte szelíden Luke, azzal lenyúlt maga elé, és megnyomott egy sárga

fénnyel világító billentyűt.

Tompán visszhangzó kondulásokkal vegyes, fojtott csikorgás válaszolt az elektronikus

úton kiadott parancsra. Valahol a híd alatt évtizedeken keresztül egymáshoz tapadt fémfelületek

súrlódtak egymáshoz. Mara kérdő pillantást vetett a férjére, aki vállat vont, és bejelentette:

– Nyílik a jobb elülső dokk kapuja.

A Jedi-hölgy első megdöbbenésében megrázta a fejét, aztán lélegzet után kapkodva

dadogta:

– Ezt... ezt nem gondolhatod... komolyan – szempillantás alatt összeszedte magát, és

hangjában kissé bántó éllel megkérdezte: – Tényleg azt hiszed, a vagaarik csak úgy egyszerűen...

Nem, ez képtelenség!

– Mindjárt meglátod, hogy mit fognak csinálni – válaszolta Luke, aki időközben

visszanyerte a hidegvérét. – Csak jusson eszedbe, hogy a saját hordozójukat a chissek

tönkrelőtték. Mi mást tehetnének?

Mara lassú léptekkel megindult felé, és a fejét csóválva kijelentette:

– Bárkit át tudsz ejteni, Luke Skywalker. Ebben a műfajban te vagy a legjobb.

– Nocsak, jobb lennék, mint Han Solo, az átverés utolérhetetlen nagymestere? – kérdezte

Luke, és szélesen elvigyorodott. – Hát ez jólesett, köszönöm!

– Csak ne örülj! – intette szigorúan Mara. – Ez a megállapítás nem feltétlenül jelent

dicséretet. Ha éppen tudni akarod, szörnyű kockázatot vállaltál!

– Igazából csak egy keveset – vitatkozott Luke. – Én ugyanis pontosan tudom, hogy

hogyan gondolkodnak a vadászpilóták. Alapszabály: ha egy ütközet során utántöltésre van

szükséged, irány a legközelebbi baráti kikötő! – Ravaszul elmosolyodott, és hozzátette: – És a

vagaarik pillanatnyilag úgy tudják, hogy mi a szövetségeseik vagyunk.

Mara eközben odaért hozzá, és beállt mellé. Néhány percen keresztül hallgatagon

bámulták a monitorokat, és türelmesen vártak, amíg az utolsó vagaari vadászgép is besiklott a

dokkba.

– Készen is vagyunk – jelentette ki elégedetten Luke, azzal lenyomott egy gombot,

amellyel lezárta a hangár erős páncéllemezekből álló, hatalmas kapuját. – Most már leadhatjuk

Formbi üzenetét. Szerintem a chissek szívesen átjönnek hozzánk, hogy jelen legyenek, amikor

közöljük a rossz hírt a vagaarikkal.

A magas, széles vállú Prard'enc'iflar állomásparancsnok megjelenését kékesfehér haja

méltóságteljessé, míg a vörösen izzó szeméből sugárzó, különös tekintet meglehetősen

félelmetessé tette. Mara a neve és az arcvonásai alapján úgy vélte, hogy az illető főtiszt Drask

tábornok közeli rokona lehet.

– Rendkívül hálásak vagyunk önöknek a segítségükért – mondta a parancsnok

ünnepélyes, de kissé rideg hanghordozással. Noha látszólag a Jedikkel beszélgetett, lopva ejtett

pillantásai elárulták, hogy valójában a Dreadnaught hídján szétszéledt, a műszereket vizsgálgató

chisseket figyeli. – Most már világosan látszik, hogy Chaf'ormbi'ntrano főnemes alaposan

megfontolta a tanácsát.

– Már elnézését kérem, parancsnok úr, de ezek szerint ön mindeddig másképp vélekedett?

– kérdezte Mara, a hangjában némi éllel.

A chiss a Jedi-hölgyre villantotta vöröslő szemét.

– A múlt gondolatai jelentéktelenek a jelen eseményeinek szempontjából – válaszolta

kitérően, és ismét elfordította a tekintetét. – Önök segítettek megvédeni úgy a népünket, mint a

katonai titkainkat. Hatalmas szolgálatot tettek a chiss népnek, noha nem is tartoznak a soraiba –

hirtelen visszanézett a két Jedire, és gyanakvó arcot vágva hozzátette: – Mert a titkok nem

szivárogtak ki, ugye?

– Szinte biztosra vehetjük – felelte Luke. – Mialatt önök átrepültek hozzánk, belenéztünk

a kommunikációs naplóba. Estosh mindössze egyetlen üzenetet adott le, és az is csupán egy rövid

hatótávolságú jelzés volt, amelyet a hordozójuknak szánt.

– Korábban pedig semmiképpen sem léphetett kapcsolatba a társaival – fűzte hozzá Mara

–, az Erődhalmaz természetes interferenciája miatt.

– Értem – dörmögte Prard'enc'iflar –, akkor reménykedjünk, hogy önök jól olvasták le

azokat az adatokat.

Mara a férjére nézett, és egyetlen pillantással felmérte, hogy Luke bosszankodik ugyan,

de egyszersmind mulat is magában. A parancsnok hivatalosan ugyan köszönetet mondott nekik,

ám valósággal ordított róla, hogy nincs elragadtatva sem az emberi lények jelenlététől, sem pedig

a tetteiktől. Többé-kevésbé úgy viselkedett és érzett, ahogyan Drask tábornok az expedíció

kezdeti időszakában.

Mara úgy vélte, legfőbb ideje, hogy egy kicsit megingassa a büszke chiss nézeteit és

véleményét.

– Szóval, most mi következik? – kérdezte. – Úgy értem, mi lesz a vagaarik sorsa?

– Háborús bűncselekményeket követtek el a Chiss Birodalom és annak polgárai ellen –

válaszolt a parancsnok. – Máris megkezdődött a csapásmérő flotta összevonása. Hamarosan

útnak indítjuk a felderítő egységeket, amelyek felkutatják az ellenséget.

– Az bizony időbe telik – mutatott rá Mara –, tekintve, hogy egész szektorokat kell

átvizsgálni. Fennáll a veszély, hogy mire önök megtalálják a búvóhelyüket, ők megneszelik, hogy

Estosh csapata kudarcot vallott, és nyomtalanul eltűnnek.

– Esetleg akadna egy másik javaslatuk? – kérdezte gyanakodva Prard'enc'iflar. – Netán a

Chaf'ormbi'ntrano főnemes által említett, különleges Jedi-módszerek lehetővé teszik, hogy önök

kihúzzák a bázisuk helyzetére vonatkozó adatokat a halott vagaarik agyából?

– Azt valójában még az eleven elmékkel sem tudjuk megtenni. Viszont ismerjük a

megoldást – válaszolta Mara, és a kormánykonzolra mutatott. – Minden szükséges információt

megtalálnak abban a pultban!

Luke ebben a pillanatban értette meg, hogy mire készült a vagaarik vezére.

– Szóval erre ment ki a játék! – dörmögte, és csodálkozó pillantást vetett a feleségére. –

Én meg azt hittem, hogy csak kihozta a hajót a hiperűrből!

– Nem, hosszabb távú tervet forgatott a fejében – felelte Mara, és mert látta az

állomásparancsnokon, hogy egyetlen szót sem ért az előtte zajló beszélgetésből, magyarázatot

adott: – Nos, uram, Estosh már akkor tudta, hogy veszített, amikor a férjem és én elértük a hidat.

Volt egy végső fegyvere, amelyről azt hitte, hogy mindannyiunkat el fog pusztítani. Tudta, hogy

meg fog halni, de megpróbálta biztosítani a győzelmét. Azt akarta, hogy ez a cirkáló, a fedélzetén

lévő zsákmánnyal együtt akkor is eljusson a népéhez, ha ő időközben életét veszti. Ezért aztán

betáplálta a találkozási pont koordinátáit a központi számítógépbe, és a halálát megelőző

percekben automatára állította a vezérlést. Erős a gyanúm, hogy annál a bizonyos találkozási

pontnál gyülekeznek a hadihajóik. – Mara végezetül ismét a kormánykonzolra mutatott, és

megkérdezte: – Óhajtja, hogy kiszedjük onnan az adatokat?

Prard'enc'iflar parancsnok néhány másodpercig szótlanul állt, és kifürkészhetetlen

tekintettel meredt a Jedi-hölgyre. Végül megrándult a szája sarka, aztán nehézkesen, mereven

biccentett egyet, és halkan megszólalt:

– Igen, szeretném, ha megtennék. És... és köszönöm önöknek.

Huszonhetedik fejezet

– Szóval, semmi sem maradt belőle? – kérdezte még egyszer Jinzler a biztonság kedvéért.

Luke fájdalmas arcot vágva megrázta a fejét.

– Sajnos, semmi – válaszolta. – Alaposan átkutattuk a maradványokat, de még egy apró

ametisztdarabot sem találtunk, amit elhozhattunk volna önnek. Higgye el, szívből sajnálom.

Tudom, hogy milyen sokat jelentett önnek.

– Minden rendben van – válaszolta Jinzler, és bár felért egy kisebb csodával, valóban így

is érzett. Az a fénykard volt az utolsó tárgy, amely valaha a nővéréhez tartozott. Az volt az utolsó

kötelék, amely összefűzte az ő és Lorana életét.

És mégis, az elvesztése korántsem fájt neki annyira, mint korábban gondolta volna. Talán

azért, mert már nem volt szüksége tárgyakra ahhoz, hogy megőrizze Loranát az emlékezetében.

Vagy talán azért, mert a múlt mindeddig újra meg újra felszakadó sebei végleg begyógyultak a

lelkében.

– Azt hiszem, hogy ez éppen így van rendjén – tette hozzá mosolyogva. – Lorana azért

jött a Kirajzás fedélzetére, hogy az itteni emberek szolgálatának szentelje magát. Így aztán

nagyon is helyénvalónak érzem, hogy miután ő a társai védelmében áldozta fel az életét, úgy a

fénykardja is hasonló cél érdekében semmisült meg.

Luke és Mara óvatos, kétkedő pillantást váltottak egymással, ami nem kerülte el Jinzler

figyelmét. Tisztában volt azzal, hogy miképp vélekednek a Jedik. Ők még most sem látták

bizonyítottnak, hogy hogyan halt meg Lorana, és mit tett a halálának percében.

De Jinzlert mindez nem érdekelte. Ő tudta, hogy a nővére a Kirajzás védelme során esett

el, és neki csakis ez számított.

A folyosó mélyéről elejtett ládák dübörgése, és fojtott szitokszavak hallatszottak.

– Izgalmas dolog a költözés, nem igaz? – jegyezte meg Mara, és elnézett a zajforrás

irányába.

– Főleg akkor, ha a lakók fele úgy érzi, hogy valójában kilakoltatják őket – válaszolta

szomorúan Jinzler.

– Uliar és az igazgatótanács tagjai még most sem akarnak elmenni innen? – kérdezte

Luke.

– A chissek nagyon megszenvednek velük. Gyakorlatilag a nyakuknál fogva kell

kirángatni őket a kabinjaikból – felelte Jinzler. – Ez maga az őrület...

– Annyira azért nem vészes – mondta Mara. – Meg lehet érteni őket. Ötven éven keresztül

ez a roncs volt az otthonuk.

– Igen, a történet a megszokásról szól – tette hozzá töprengve Luke. – Mert akármennyire

utálja valaki a lakóhelyét, nehezen szakad el tőle, ha már olyannyira hozzászokott.

Jinzler bólintott, és a saját gyermekkorára gondolva, csendesen kibökte:

– A Coruscant.

– A Tatuin – mondta Luke.

– A Birodalom – tette hozzá halkan Mara.

Luke furcsa pillantást vetett a feleségére, de megjegyzés nélkül hagyta a kijelentést. Ismét

Jinzlerhez fordult, és megkérdezte:

– Ha már a birodalmaknál tartunk, jól hallottam, hogy ön is a Kéz Birodalmába óhajt

utazni?

– Pontosabban Evlynnel és Rosemarivel tartok – válaszolta Jinzler. – És miután ők a többi

telepessel akarnak maradni, úgy néz ki, hogy én is ott fogok kikötni.

– Örömmel venném, ha beszélne velük – kérte Luke. – Nincs különösebb kifogásom a

Kéz Birodalma ellen, de ott a kislány nem részesülhet megfelelő képzésben.

Jinzler feltartotta mindkét kezét, mintha megadná magát, és sóhajtva válaszolt:

– Nézzék, a telepesek nem akarnak visszatérni az Új Köztársaságba. Első kifogás: már

maga a köztársaság szó. Második kifogás: a Jedik. Kész, ennyi. Felesleges minden vita és érvelés.

– Én megértem őket, és nem akarom rájuk erőltetni ezt a dolgot – felelte Luke. – Csak

nem szívesen engedem el a kislányt így, hogy nem lesz mellette egy felkészült mentor.

Megtenné, hogy megpróbál a lelkére beszélni neki és az anyjának?

– Mindent megteszek, ami tőlem telik – ígérte Jinzler, és ravaszul elmosolyodott. –

Ámbár gyanítom, hogy Fel százados éppen az ellenkező irányba igyekszik hatni rájuk. Az

ösztöneim azt súgják, hogy Evlynen keresztül szeretné elcsábítani magukat, mert titokban azt

reméli, hogy önök is eljönnek hozzájuk, és beindítanak náluk egy Jedi-akadémiát.

– Ezt maga a százados mondta? – kérdezte Luke, és furcsálkodva ráncolta a homlokát.

– Nem éppen ezekkel a szavakkal, de a lényeg ez volt – felelte Jinzler. – Arra ugyanis

kifejezetten megkért, hogy tudassam önökkel: Parck admirális továbbra is fenntartja a Marának

tett ajánlatát.

– Azt elhiszem... – dünnyögte Luke, és a szeme sarkából a feleségére pillantva hozzátette:

– Ha legközelebb találkoznak, kérem, köszönje meg a századosnak a nevünkben.

– Arra egy darabig várni kell – figyelmeztette Jinzler a Jedi-mestert. – Úgy tudom, hogy ő

és a katonái máris útnak indultak, méghozzá Drask tábornokkal együtt.

– Igen, valószínűleg csatlakoznak a vagaarik ellen felvonuló csapásmérő egységhez –

vélte Luke.

– Minden bizonnyal – egyetértése jeléül Jinzler nagyokat bólogatott. – Úgy Draskról,

mint Felről az a benyomásom, hogy szeretik végigcsinálni azt, amibe belekezdtek.

– Akárcsak ön? – vetette fel Mara.

– Aligha – vallotta be Jinzler, és végignézett a kopott fémfalakkal határolt folyosón. –

Eredetileg azért jöttem ide, hogy megnézzem, hogyan ért véget a Kirajzás története. De attól

tartok, hogy már menet közben kudarcot vallottam. Vagy talán már a kezdet kezdetén.

– Én arra a döntésére céloztam, hogy Evlynnel és Rosemarivel marad – jegyezte meg

Mara.

Jinzler meglepetten pislogott.

– Ah... értem... nos, talán igen – válaszolta bizonytalanul. – Idővel meglátjuk, hogy

hogyan boldogulok.

– Mi most elköszönünk, Jinzler úr! – mondta ünnepélyes hangon Luke, és megfogta Mara

karját. – A Chaf Envoy körülbelül egy óra múlva indul, és előtte még elbúcsúzunk néhány

újdonsült ismerősünktől. Mindenesetre szeretném, ha a jövőben tartanánk a kapcsolatot!

– Remélem, menni fog – dünnyögte Jinzler –, mert azt egyelőre nem tudom, hogy

eljutnak-e az üzenetek a Kéz Birodalmából az Új Köztársaságba.

– Menni fog, majd meglátja – biztosította Luke. – Tudtommal Parck admirális már most

is kapcsolatban áll a Bastionnal, így azt hiszem, mindent meg fogunk kapni, amit elküld nekünk.

– Feltéve persze, hogy egy ügyes fiú nem tünteti el az üzenetét valamelyik reléállomáson

– tette hozzá mosolyogva Mara.

Jinzler hirtelen nyakig vörösödött, és zavartan válaszolt:

– Látják, ez is amellett szól, hogy egy időre meghúzzam magam a Kéz Birodalmában.

– Ne aggódjon, majd mi elsimítjuk azt az ügyet – nyugtatta meg Luke a szemlátomást

zaklatott férfit. – Beszélünk Karrde-dal. Maga csak vigyázzon Evlynre és Rosemarire!

– Úgy lesz – Jinzler kezet nyújtott a Jediknek. – Viszontlátásra, és köszönöm önöknek.

Mindent köszönök.

A visszaút szerencsére eseménytelenül telt. Mire a Chaf Envoy elérte a Brask Oto

állomást, az utasait az a hír fogadta, hogy a chiss csapásmérő egység megtalálta és megtámadta

az Estoshra váró vagaari flottát. Néhány órával később Drask tábornok szűkszavú, de diadalittas

hangvételű közleményben tudatta, hogy az egységei meglepték, és az utolsó szálig

megsemmisítették az ellenséget.

Luke-nak eszébe jutott, hogy ötven évvel ezelőtt Thrawn valószínűleg ugyanezt jelentette

az akkori feletteseinek, így még a győzelem híre sem tudta maradéktalanul eloszlatni a kételyeit

és aggodalmait. És elegendő információ híján nem tudta megítélni, hogy a vagaarik

felbukkannak-e még valamikor a jövőben, és ha igen, milyen súlyú fenyegetést fognak

képviselni.

Az erős fájdalomcsillapítóktól kába Formbi még egyszer köszönetet mondott nekik a

segítségükért, majd Mara és Luke elbúcsúztak a vendéglátóiktól, aztán útnak indultak.

A Jade Sabre a hipersávon száguldott, és ők ketten már a hálókabinjuk rejtekében, az

ágyukon hevertek szorosan egymáshoz simulva, amikor Luke végre előhozakodott azzal a

kérdéssel, amelyről tudta, hogy a felesége napok óta várja.

– Szóval – kezdte könnyed hanghordozással –, meghoztad már a döntést?

– Döntést? Miféle döntést? – kérdezett vissza ártatlanságot színlelve Mara.

– Nagyon jól tudod, hogy miféle döntést – mordult fel Luke, aki nem volt abban a

hangulatban, hogy játszadozzon. – Azt, hogy elfogadod-e Parck ajánlatát vagy sem!

– Az még nagy történet lenne, nem igaz? – kérdezte töprengve Mara. – A coruscanti

jóakaróim, akik igazából sosem kedveltek engem, és sosem bíztak bennem, biztosan

örömünnepet ülnének!

– Én komolyan beszélek, Mara – válaszolta fojtott hangon Luke.

– Hé, nyugodj már meg! – csitította a Jedi-hölgy mosolyogva a férjét. – Csak ugrattalak!

Nagyon jól tudod, hogy veled maradok.

– Igen, ezt tudom – Luke mélyet lélegzett, és nagy nehezen bár, de kimondta: –, én csak

arra gondoltam... szóval, ha te tényleg úgy érzed, hogy ott van rád szükség, hajlandó vagyok

veled menni.

– Ezt meg én tudom – mondta csendesen Mara, és megfogta a férje kezét. – És fogalmad

sincs, hogy ez mennyit jelent nekem. – Elhallgatott, majd néhány pillanatnyi tétovázás után

folytatta: – Nézd, nem tagadom, valamennyire vonzónak találom az ötletet. Mióta belevágtunk

ebbe a küldetésbe, megszállt a bűntudat. Méghozzá a túlélők bűntudata, amiért én épen,

sértetlenül vészeltem át a Birodalom pusztulását, mialatt a régi ismerőseim közül oly sokan

életüket vesztették. Egyre csak azon töröm a fejemet, hogy ez pusztán a szerencsén múlt-e, vagy

egészen más okok lappanganak a háttérben?

– Természetesen a második feltételezés a helyes – vágta rá habozás nélkül Luke.

– Úgy értem, más okok azon kívül, hogy tökéletessé tegyem az életedet, és boldogabb

legyél mellettem, mint valaha is remélni merted...

– Áh, értem – sóhajtotta Luke –, és mire jutottál?

– Őszintén szólva, fogalmam sincs – ismerte el Mara. – Csak azt tudom, hogy rendkívüli

lehetőséget kaptam az élettől. A mérleg egyik serpenyőjében ott az esély, hogy újra egy

birodalmat szolgálhatok, méghozzá egy olyan birodalmat, amely rendelkezik mindazzal az erővel

és hatalommal, amelyet én mindig is csodáltam, de mentes a gonosz vonásoktól.

– És a mérleg másik serpenyőjében ott van az Új Köztársaság – dörmögte komoran Luke.

– Az ezernyi érdekkel, a véget nem érő vitákkal, a nehézkes döntéshozatallal és az ellenlábasok

seregével.

– Igen, ezek között kellett választanom – mondta halkan Mara. – De nem számít, hogy a

Kéz Birodalma mennyire szép, rendezett és kényelmes, már eldöntöttem, hogy nekem most az Új

Köztársaságban kell élnem.

– Biztos vagy benne? – kérdezte még egyszer, utoljára Luke.

– Tökéletesen – válaszolta határozottan Mara. – És különben is, hogyan rángathatnálak el

a húgodtól, a barátaidtól, továbbá mindattól, amiért oly sokáig, és oly keményen harcoltál?

– Hát, az tényleg nem lenne egyszerű – ismerte el Luke. – De az új helyzetet is meg

tudnám szokni. Azt hiszem, csupán meglepődtem, hogy még ennyi idő elteltével is gondolkodóba

estél.

– Őszintén szólva, ezen magam is elcsodálkoztam – felelte Mara. – De már a kezdet

kezdetétől fogva éreztem, hogy az Erő befolyásolja úgy az akaratomat, mint az eseményeket. Ez

az egész esetleg arra kellett, hogy végre legyőzzem magamban azt a bizonyos bűntudatot. Vagy

talán zavaros, nehéz idők jönnek, és nekem tisztáznom kellett magammal néhány dolgot, mielőtt

lesújt ránk a csapás. Mindkét magyarázat jó okot szolgáltatott az Erőnek arra, hogy ide vezéreljen

minket.

– És valószínűleg mi kellettünk ahhoz, hogy Formbi és a többiek életben maradjanak,

ugye? – szúrta közbe Luke.

– Igen, ez is szerepet játszhatott – felelte Mara. – Tudod, mindig is szerettem, ha mindjárt

három dolgot intézhettem el egy időben. Az efféle helyzetek sokkal hatékonyabbá teszik az

életet.

– Helyes... – mormolta Luke, majd eltökélten folytatta: –, és szeretném elsőnek

kijelenteni, hogy jelenleg az Új Köztársaságban van ránk a legnagyobb szükség. Szóval, akkor

ezt most megbeszéltük?

– Igen, megállapodtunk – erősítette meg Mara. – Folytatjuk a küzdelmet – gyengéden

megszorította a férje kezét, és hozzátette: –, csak azt sajnálom, hogy a saját kutatásod

eredménytelenül zárult.

Luke felsóhajtott, majd bizakodó hangvételben megszólalt:

– Nos, igazából nincs vége. Még most is hiszek abban, hogy valahol a Kirajzás fedélzetén

léteznek a régi Jedikről szóló anyagok. Előbb-utóbb vissza fogjuk kapni azt az óriást, és akkor

konzolról konzolra, tüzetesen átvizsgáljuk az egészet.

– Az azért eltarthat egy darabig – figyelmeztette Mara. – Szerintem már az is évekbe fog

telni, mire a chissek kiássák a sziklák alól.

– Részemről így is rendben van – válaszolta Luke, és elmosolyodott –, eddig is

elboldogultunk valahogy. Ha kell, kibírunk még néhány évet. A türelem a Jedik fontos erénye,

Mara.

– A türelem nekem sosem volt erős oldalam – jelentette ki a Jedi-hölgy.

– Igen, ezt magam is észrevettem – jegyezte meg derűsen Luke. – Szeretnéd elmondani

most a többit is?

– Miféle többit?

– Azt a másik dolgot, amely miatt az utóbbi napokban úgy járkáltál, mint egy kisgyerek,

aki éjféltájban betévedt egy temetőbe – válaszolta Luke. – Azt a dolgot, amit szerettél volna

olyan mélyre elrejteni magadban, hogy én sose vegyem észre.

Alighogy befejezte a mondatot, kínos érzések lettek úrrá Marán. Luke természetesen

érzékelte a felesége hangulatának megváltozását, amiből arra következtetett, hogy jó helyen

tapogatózik.

– Igazából nincs jelentősége – mentegetőzött Mara. – Csupán egy különös gondolat

fogant meg az én túlságosan gyanakvó képzeletemben, amelyet képtelen vagyok kiverni a

fejemből.

– Hát akkor ne tartogasd tovább magadban. Rajta, mondd el! – javasolta Luke.

– Rendben... – mormolta Mara, és belevágott: – Felrémlett-e valaha benned, jobban

mondva belegondoltál-e valaha, hogy Formbi megdöbbentően ravasz és elképesztően bonyolult

tervet szőtt?

– Elfelejtetted hozzátenni, hogy alattomos...

– Igen, alattomos tervet – értett egyet Mara. – Szóval, csaléteknek használta fel a

Kirajzást, sőt, az egész Erődöt, mert jól tudta, hogy a vagaarik okvetlenül rá fognak harapni, és

akkor a népe háborút indít ellenük. Csakhogy ez egy végtelenül veszedelmes, egyenesen őrült

ötlet volt.

– És rengeteg tényező befolyásolhatta a végeredményt – tette hozzá Luke. – De még most

sem értem, hogy hová akarsz kilyukadni.

Mara mélyet lélegzett, és halkan megkérdezte:

– Tehát, ki az, aki pontosan az efféle bonyolult és ravasz tervek kidolgozására

szakosodott?

– Nem tudom – válaszolta Luke, és értetlenül ráncolta a homlokát. – Car'dasra gondolsz?

Valóban, ő mindig nagyon értett a kacskaringós megoldások kidolgozásához. És azt máris tudjuk,

hogy ő volt az, aki a maga agyafúrt módján feljuttatta Jinzlert a Chaf Envoyra.

– Igen, akár Car'das is lehetett volna – válaszolta Mara. – Csakhogy Shada szavai alapján

nekem úgy tűnt, hogy ő mostanában nem foglalkozik nagyobb léptékű ügyekkel. Én inkább egy

olyan valakire gondolok, aki már számtalanszor tanúbizonyságát adta egyedülálló stratégiai és

taktikai érzékének.

Luke hirtelen egész testében megfeszült, mert megértette, hogy kire gondol a felesége.

– Nem, az lehetetlen... – tiltakozott ösztönösen. – Egyszerűen képtelenség! Hiszen

elpusztítottuk azt a klónt!

– Mi egy bizonyos klónt pusztítottunk el – javította ki Mara. – De mi van, ha az illető egy

másikat is elrejtett valahol?

– Képtelenség! – állította makacsul Luke. – Ha előkerült volna Thrawnnak egy másik

klónja is, akkor már hallottunk volna róla!

– Ez korántsem biztos! – vitatkozott Mara, majd hozzátette: – És ne feledkezzünk meg

arról, hogy Parck szerint Thrawn elsősorban azért tért vissza és támadta meg az Új

Köztársaságot, hogy felrázzon minket, és összekapjuk magunkat. Ezzel a könyörtelen, de hatásos

módszerrel akarta elérni, hogy felkészüljünk a Galaxis határain újra meg újra felbukkanó,

titokzatos ellenség elleni harcra. Ha valóban Thrawn klónja ügyeskedik a háttérben, akkor talán

úgy látja, hogy mi már készen állunk, és nekilátott, hogy kitakarítsa a helyi bajkeverőket a saját

hátsó udvarából.

– De az is lehet, hogy a vagaarik nem egyszerű helyi bajkeverők – jegyezte meg Luke,

közben a gyomrát fájdalmas csomóba rántotta az aggodalom. – Esetleg máris kapcsolatban állnak

a Parck és Fel által emlegetett, ismeretlen ellenséggel.

– Elképzelhető – értett egyet Mara. – Látod, már csak ezért is jó volna, ha a chissek minél

hamarabb szétzúznák őket. Mert azzal nem csupán felszámolnának egy komoly veszélyforrást, de

talán az új fenyegetésről is kiderülne valami, amikor átszitálják a törmeléket.

Luke hatalmasat sóhajtott, és megszólalt:

– Nagy kár, hogy nem hoztad szóba mindezt akkor, amikor még a Chaf Envoyon

tartózkodunk. Feltehettünk volna néhány kérdést Formbinak

– Pontosan ezért nem beszéltem róla – válaszolta Mara. – Mert, őszintén szólva, nem is

akarom tudni a választ. Szeretném hinni, hogy ha Thrawn visszatért, akkor most többé-kevésbé a

mi oldalunkon áll – halkan sziszegett a fogai között, és hozzátette: – Ha pedig nem tért vissza,

akkor megint nekünk jut a neheze.

– Így igaz – dörmögte Luke – de meglátod, meg fogjuk oldani.

– Tudom – felelte mosolyogva Mara –, mert akármivel kell szembenéznünk a jövőben,

együtt fogunk szembenézni vele.

Luke felemelte a balját, és szelíden megsimogatta a felesége arcát. Igen, csakugyan így

lesz – gondolta magában. Mert hiába kényszerített a Jedi Rend tilalmakat a tagjaira a Régi

Köztársaság korában, ő már tudta, hogy azok a szabályok nem vonatkozhatnak az Új Jedi Rend

tagjaira. A saját példáján keresztül ismerte fel ezt az igazságot, mert az elmúlt évek során

bebizonyosodott, hogy ő és Mara tökéletes harmóniában élhetnek egymással, illetve az Erővel.

– Az Erő mindig veled lesz, Mara – suttogta halkan –, és én is mindig veled leszek.

– Igen, tudom – válaszolta halkan Mara –, akármit hozzon a jövő.

Néhány perccel később továbbra is egymáshoz simulva, egymást szorosan ölelve aludtak

el.